Otthon

Kilenc éve, hogy eljöttem hazulról és most a munkám újra haza vitt. Különösek voltak ezek az évek, négy nagyon hosszú s öt nagyon rövid. A bajtól volt a négy év szörnyű hosszú s a munkában gazdag öt elrepült. Nézegettem városom házait, a háborúban mennyi romba dűlt. Ezen az úton jött haza apám, – lábnyomát nem őrizte meg az út – a fogságból, 920 nyarán, szorongva verte meg a kiskaput. Nagy szakálla volt, nem ismerte fel a család. De még a nagymama sem. – Az apád meghalt – mondta azután és sírt, ahogyan szokott, csöndesen. Az apám akkor – így gondolom én – megmosdott és a kertbe ballagott, megnézte mekkorát nőttek a fák, észrevett mindent, ami változott. A kert végében hátára feküdt, sokáig nézte a fellegeket és hogy milyen szép az itthoni ég, és fújt a szél és lassan este lett. Most is, amikor én jöttem haza, a szél az égen felhőket hozott, mint új világban, úgy néztem körül és láttam, mennyi minden változott. Láttam a régit, ami összedűlt s láttam az újat, hogy emelkedik, romok helyén, hogy épül új világ. Látom a jövő fényes éveit. Az apám azt hitte, hogy haza jött, de új fogságba hozta csak az út. Én szabadon jöttem s igazán haza s vidáman vertem meg a kiskaput.