Petőfi

Nem messze onnan, ahol a kis Túr a Tiszába siet, a parasztokat egy csoportba gyüjti a termelőszövetkezet. Vonattal el nem érhető falu terül el a síkon, oda küldött el könyvekről beszélni az olvasómozgalom. Csatakos és szürke volt a vidék, a szemem körbejárt, csontos karjukat nyújtogatták az ég felé a fák. Rád gondoltam akkor Költő, Barátom, ki meghaltál száz évvel ezelőtt, erre jártál széllelbélelt kabátban a felhők és szegény földek között. Lelkedben forradalom s szerelem s egy láng: a szeretet és gyűlölet, hogy pusztuljanak már a zsarnokok s legyen szabadság a világ felett. A szívem akkor iszonyú nehéz lett, mellemenragadott az indulat, hogy nem élsz már, bár élnél én helyettem járnád a városokat, falvakat. Aztán egy teremben asztalhoz álltam, körülnéztem s kezdtem beszédemet. Nem élsz? Dehogynem! Ötszáz okos arcból csillogott felém a tekinteted.