Szellő

A fák csak állnak rendetlen csoportban, fölöttük néhány felhő bandukol. A patak a mély csöndbe belecsobban, száraz a föld, akár a puskapor. Virágok feje búsan földre kókkad, sárguló fűben dünnyög a bogár. Az ég tetején – július a hónap – az izzó nap odaszögezve áll. Semmi sem moccan, rendetlen csoportban a lombjaikat lógatják a fák. Gyümölcs hízik szemlátomást a lombban, de egyszercsak megrezzen a világ. Mint sóhajtás, mint aprócska lehellet egy szellő jön, csak hűvös moccanás. Kanyarodik, leszáll a patak mellett, mozdul a lomb, zizegni kezd a sás. Honnan jöttél szellő? kérdjük csapatban a fák, a fű, a bogarak, meg én. Mire megkérdem, újra mozdulatlan a levegő és a dombok mögén, a dombok mögén, nagyon messziről, hol kévéken szikrákat vet a nap, cséplőgépek zümmögnek elhalóan a zománcozott nyári ég alatt.