Az élet szép

Versek

Szeretett elvtársaimnak és barátaimnak; a bányákban, az iparban, a közlekedésben, a földeken, az iskolákban és a szellemi munka területén dolgozó fiataloknak; Pártunk legjobb, legharcosabb, leghívebb segítőtársa, a magyar dolgozó ifjúság egységes forradalmi szervezete megteremtéséért harcolóknak ajánlom ezt a verseskötetet.

Az élet szép

Dimitrov elvtárs emlékére

Az élet szép. Nézd a hegyek felett

göndörödő fehér fellegeket,

a patakot, mely csacsog, mint a lány,

mocorgó erdőt a hegy oldalán,

az érdes nád a szélben hogy zizeg,

hogy alszanak s élednek a vizek,

az ásitó barlang-hüvösöket,

a pázsitot, érett gyümölcsöket,

bólintó kalászt, békés barmokat,

lányok mellén a kerek halmokat,

tiszta szemüket és nézd az anyák

bátorító és szelíd mosolyát,

favágók eres és bütykös kezét,

s hogy levágják a hegyek üstökét,

az ácsot, aki iskolát emel,

a vasast, aki síneket cipel,

a mérnököt, ki tervez vonatot,

a költőt, aki megírja dalod,

az embert, ki az igazságra néz

és szabadsága édes, mint a méz,

a gyermekedet, ki rádmosolyog.

Szép ugye? –

Dimitrov elvtárs halott!

Ne sírj!

Az élet része a halál

és mint a társadalomhoz a táj,

a halál az élethez tartozik,

nem kegyetlen, nem vad és nem szelíd.

S mert tudod ezt, hát cipeld a vasat,

vágd a kalászt, legeltess barmokat,

írj verset, dalolj, szépíts kerteket,

építs iskolát, nevelj gyermeket,

fogd igádba a vizet és napot,

formálj boldoggá mát és holnapot,

harcold ki mindig igazságodat,

és védd halálig szabadságodat,

magadét, hazádét, mindenkiét,

azét, ki születni fog s aki élt

és tisztelegj halottaid előtt,

a szabadságért meghaltak előtt.

Mint Dimitrov építsd a holnapot,

mint Dimitrov, ki két napja halott.

Látogatás

Kis, havas állomáson, téli éjben

a vonatunk megállt.

Leszálltunk róla. Kezünkre fehéren

az ég ezer apró lepkéje szállt.

A gyereket a vállamra emeltem,

éreztem nyakamon meleg kezét,

a feleségem keze a kezemben,

lábunk alatt roppant a hó s a jég.

Vártak ránk. Az egyik ház udvaráról

lámpa küldött hívó üdvözletet.

A távolból, mint egy golyó, vonatfütty

sivított át a kedves táj felett.

A szobában egy darabig topogtunk,

bor csillogott a hosszú asztalon.

Baráti szavak és karok fogadtak

s Lenin mosolygó arca a falon.

Kína

Ha minden lépésnél egy ágyú őrzi

és repülő és tank és zsoldosok,

akkor sincs határ előttünk. A börze

megriadt nyúlként reszket és vacog.

Nézzétek Kína néphadserege

mit tett az elmúlt hónapok alatt!

Karó a vizet megállítja-e

és a lavinát a papírfalak?

Már tudjuk azt, hogy Kína is hazánk lesz

és térképén lázasan kutatunk.

Milyen partok között folyik a Jang-Ce

és hol születhetett Mao-Ce-Tung?

Porcellántornyok most nem érdekelnek,

nem érdekel a bölcsek könyve se!

De az, hogy harci dalt hol énekelnek

és hogy Kínának mennyi a szene.

És veletek vagyunk elvtársaink,

megyünk előre és nem nézünk vissza,

míg el nem érünk a győzelemig,

az ellenséget tengerbe szorítva!

Harcra a békéért

A Világifjúsági Találkozóra

Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét, nyolc, kilenc

és tíz és százezer, millió s milliárd!

Kiáltunk! ég reped, tenger zúg, szikla reng

a kisajátított világrészeken át.

Szemünktől ragyogó világos lesz az ég,

széttépjük a ködöt gyorsabban mint a nap.

Gyerünk! Pusztuljatok! Félre innen, herék!

Akaratunk akár a villám, ha lecsap.

Mi békét akarunk, nem kell a délibáb,

mit nekünk festenek csalárd tőkés kezek.

Ha festik, hát legyen övék a túlvilág.

Nekünk a termelőeszközök kellenek!

Véreztünk eleget, teltek a börtönök

és a mi testünkből nyertetek olajat.

Az imperializmus – a lomha, szörnyű dög –

széthullik a csapásaink alatt.

Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét, nyolc, kilenc

és tíz és millió! Dolgozó ifjúság:

vállat vállhoz szoríts, a világ lesz mienk!

Harcra a békéért és vezessen a Párt!

Szellő

A fák csak állnak rendetlen csoportban,

fölöttük néhány felhő bandukol.

A patak a mély csöndbe belecsobban,

száraz a föld, akár a puskapor.

Virágok feje búsan földre kókkad,

sárguló fűben dünnyög a bogár.

Az ég tetején – július a hónap –

az izzó nap odaszögezve áll.

Semmi sem moccan, rendetlen csoportban

a lombjaikat lógatják a fák.

Gyümölcs hízik szemlátomást a lombban,

de egyszercsak megrezzen a világ.

Mint sóhajtás, mint aprócska lehellet

egy szellő jön, csak hűvös moccanás.

Kanyarodik, leszáll a patak mellett,

mozdul a lomb, zizegni kezd a sás.

Honnan jöttél szellő? kérdjük csapatban

a fák, a fű, a bogarak, meg én.

Mire megkérdem, újra mozdulatlan

a levegő és a dombok mögén,

a dombok mögén, nagyon messziről,

hol kévéken szikrákat vet a nap,

cséplőgépek zümmögnek elhalóan

a zománcozott nyári ég alatt.

Nyitva a kapuk

A Falu Diákja mozgalomnak

A moslékot úgy öntötték elénk:

Ez a kultúra! Itt van! Egyetek!

Eltakarták szemünk elől a fényt,

bunkónak használták a könyveket,

mert nekik az kellett, aki buta,

hát elbutítottak tervszerűen,

hogy elválasszák munkást a paraszttól

és ne lássa meg barátját a szem.

Az ország gondja ma már a mienk,

és magunknak, mi magunk termelünk,

verjük a vasat, megszőjjük a lent,

de nincsen elegendő mérnökünk,

kik megmondják azt, hogy melyik hegyet

hordjuk el háznak, híd hol legyen és

ki épségben tartja a testedet

s tanít, az orvos és tanár kevés.

Ha házat rak az ember, nem elég,

hogy téglát tégla tetejére tesz,

kellenek erős tartó oszlopok,

úgy lesz az szilárd és emeletes.

Szükségünk van a tanult emberekre,

az iskolákban nyitva a kapuk.

Szülő, gondolj az elmúlt életedre

s Ti tanuljatok, lányok és fiuk.

Alkotmányunk van!

A történelmünk poshadó mocsár volt,

benne a nép szájig merülve gázolt,

cipelve bankárt, arisztokratát.

Leráztuk őket már és sebeinket

begyógyítva, partra vezetett minket

a dicső Szovjetunió s a Párt.

Most itt állunk. Kezünkben van a törvény.

A partról völgyön át vezet az ösvény

és kék hegyeknek kanyarog az út.

Törvényünk van. Gyönyörű. A mi munkánk

és járjuk már a szabad népek útját,

a jövőnek feszítve homlokunk.

Vasasok Ózdon, alföldi parasztok,

kik kovácsoltok, kik kévéket raktok,

hol gyár zúg és ahol a kasza cseng.

Népünk harcos, alkotó erejének

dicséretére csendüljön az ének.

Alkotmányunk van! Itt van! A mienk!

Kakuk

Kanyarogtam keskeny út

hosszán, ledőltem mohán.

Fák között szólt a kakuk

a víz túlsó oldalán.

Ahányat szól, addig él,

aki hallja. Hallga csak.

Lent a víz állt, fent a szél,

hallgattam a madarat.

Egy percre a vén mese

hangulata megfogott –

számoltam, hogy élek-e

húsz évet, vagy meghalok.

Elvágva kakuk szavát

felújjongott tiszta dal:

„Fel brigád, munkabrigád!”

énekelt tíz fiatal.

Szállt a szó, mint száll a szél,

a madár elhallgatott.

Ki dolgozik – örökkön él,

csak az, aki tétlen – halott.

Háromezerötven százalék

Olyan magas hegy nem akad,

ahonnan az ember jövőbe lát,

a jövőre az idő rátapad

és takarja, mint a kéreg a fát.

Mi lehántjuk – megvan hozzá a szerszám –

és tudjuk, hogy milyen lesz a jövő,

csodás tettek születnek százezerszám,

s a grafikonok csúcsa égbe nő.

A hitünk hajt és nem égi reménység,

a normák gátját törve így halad

a dolgozó nép egyre magasabbra,

elhagyva avult százalékokat.

Nézzétek a világból proletárok,

kizsákmányoltak, minden elnyomott!

Utunkra a Párt acélból kovácsolt,

el nem görbülő síneket rakott.

Ahogy a vízcseppben megvan a tenger,

s egy falevélben zúghatnak a fák,

úgy mutatkozik meg egy ilyen számban

a boldog szocialista világ.

Az ég is kipirosodik felettünk,

a szívek és az arcok mosolya

hirdetik, hogy mi világot teremtünk,

világot, milyen nem volt még soha.

Költségvetés

Mi is ugyanúgy csináljuk, ahogy ti,

összeszámoljuk minden elsején

mennyi a pénzünk, mi kerül belőle.

Nekem most cipő, Jutkának kötény,

ennyi és ennyi lesz a villanyszámla,

ha minden jól megy, könyveket veszünk,

jövő hónapban rádiót, részletre.

Hónapokra előre tervezünk.

A terveink egyre nagyobbra nőnek

szélesednek, akár a láthatár,

ha hegyre megy az ember és körülnéz

s a távoli falvakat látja már.

Kicsi ehhez a család – három ember –

s míg számoljuk mi, mennyibe kerül,

az ország minden egyes dolgozója

szobánkba jön és tervezni leül.

S így kerül szövőgyár a számvetésbe,

a Dunán híd, Mohácson kombinát,

traktorok, gépek, kultúrházak, fegyver

szépíteni s védeni a hazát.

Valaki azt mondja, hogy iskolákat,

egy másik azt: új lakóházakat,

csatornát Duna és Tisza közé,

írjuk sorban a kívánságokat,

s hogy meg legyen mind, mert mi ezt akarjuk

– s a Párt majd irányít minket, segít –

a kiadási oldalra felírjuk

ötéves tervünk kiadásait

és így válnak valóra vágyak, álmok

messze jövőbe nyílik a jelen

s az ország minden egyes dolgozója

velünk mondja, hogy így lesz, így legyen!

A feleségemről

Feleségem naponta elmeséli,

hogy mi történik a munkahelyén,

ki mit csinál, ki, hogy nyilatkozik,

ki lusta a munkában s ki kemény.

Elmondja, mi baj van a vállalatnál,

elmondja mind az apró harcokat;

büszkén, de halkan szól a sikerekről

s vállalva mondja a kudarcokat.

„Majd kijavítjuk és a kultúrgárda

jobb lesz, mint bármikor is ez előtt,

mert résztvesznek benne a férfiak

s még erősebben dolgoznak a nők.”

Beszél, kipirul, csillog a szeme

és magyaráz nekem és agitál,

így és úgy lesz, mert ezt és azt csináljuk

és nem tud ülve maradni, feláll.

Szinte kiáltja, hogy a munkaverseny

sokkal jobban megy. Gyorsult az ütem.

Csillog a szeme s kipirult az arca

és ilyenkor még jobban szeretem.

Gyerünk tovább!

Szavam, szuronyként hasítsd a jövőt,

omoljatok lábunkhoz, kárpitok!

Maradjon, kinek lába földbe nőtt,

maradjon, aki tétlenül nyafog!

Kocogjanak lovon, ússzanak tutajon,

ballagjanak csak, akik nem sietnek.

Mi sietünk! A sétákból elég volt!

Nem kell a cammogás a bolseviknek!

Aki énje szemétdombján kapar,

kaparjon csak és maradjon magára.

Mi a történelem hegyére hágunk,

kitágul szép jövőnk látóhatára.

Nem várjuk azt, hogy majd cipőfa nő,

s tunya ábrándozással be nem érjük.

Mi tudjuk, hogy fán nem terem cipő

és gyárakat magasítunk az égig.

Gyárat, hogy legyen gépünk, legyen traktor,

s hogy tanulhass, tízezer iskolát,

és acélból és betonból rakunk

folyók habos szájára zabolát.

Mi megmondtuk már, hogy mit akarunk,

megmondta ötmillió szavazat.

Most piros arccal dolgunkhoz fogunk,

költő és munkás, mérnök és paraszt.

Kiáltásunktól megdördül az égbolt,

öt évet négy év alatt lépni át,

ezt akarjuk. A sétákból elég volt!

Mi sietünk! Tovább! Tovább! Tovább!

Némely kritikusoknak

A jó kertész jól ismeri a fát,

minden ág-bogát,

látja magasba törő sudarát

és levágja a vadhajtásokat.

Keze nyomán érleli az szelíd,

jó gyümölcseit,

a földre hűvös árnyékot terít,

amikor gyilkos fénnyel tűz a nap.

A kölyöknek – csak vágni – ez a gond,

a vaksi vakond

a föld alatt rág. Így igaz-e, mondd?

Rágja a fát, hajszálgyökereit.

És a fa nő, bár itt-ott forradás,

fájó sajogás.

Régi sebeire már senki más,

de talán maga sem emlékezik.

Híd a Duna felett

Másnap avatták, készen állt a híd

rálépni még nem lehetett,

néztük rajta a piros lobogókat

s a népköztársasági címereket.

Munkások fütyölve még festegették,

jólesőn pihent meg rajtuk a szem.

Egy parasztnak a rendőr mutogatta,

nem csodálkozott ezen senki sem.

Lementem a lépcsőkön a Dunáig

– szívemben szikrázó meleg –

néztem a csillogó vizet sokáig

és a hídat a hullámok felett.

Nyugaton is nézik a hidakat,

hogy ott haljanak meg, öngyilkosok.

De nézik már a lámpavasakat,

amelyeken a tőkés lógni fog.

Hazamentem. A szobám ablakán át

láttam, mint sötét emlékeztetőt

száz kiégett ablakával a Várat.

Csonka falak és beomlott tetők.

És a forradalom jutott eszembe,

mit Lenin, Sztálin győzelemre vitt,

s az, hogy a békéért és szabadságért

e napon megint tettünk valamit.

Kívánság

A SZIT-nek

Jólcsengő rím, simán olajozott sor

nálam is mindig elég akad.

De most hagyom, hogy a lelkesedés

széjjeltördelje a verssorokat.

Repessze szét, mint növő csira

szétrepeszti a magot,

zúzza széjjel, mint a forradalom

a reakciós államot.

Repüljön versem szárnyalóan,

régi rímektől nem kötötten,

mert szabad hazában élek és ti,

ti itt vagytok körülöttem.

Boldogságtól kinyitott szívvel

állok itt és nagyot kiáltok,

bár lenne szavam olvadó vas,

méltó a munkásifjúsághoz.

Bár lenne szavam bányalámpa,

vagy szikes földre vizes árok.

Bár lenne jobb, új munkamódszer

dolgoznának véle brigádok,

hogy erősítse, megsegítse

a népünk és a Pártunk harcát.

Bár lenne vidám, mint a csermely

és erős, mint a fiatalság.

Mindig fölfelé

Most sötét és hűs fenyvesekbe mennék

a források és a sziklák közé,

a havasokba. Percet sem pihennék

csak mennék egyre, mindig fölfelé.

Nem dőlnék ki nehéz kapaszkodóknál,

megkóstolnám a patakok vizét

s mindenütt, hol találnék, megjegyezném

a hasznos, jó ércek lelőhelyét.

Az öreg hegyek tetejére vágyom.

A napfényben hogy szikrázik a hó!

Széjjelnéznék a szépülő világon,

hol olyan sok még a tennivaló.

Aztán a felhőkön túl megpihennék

egy percig csak, megnézni a napot.

S hoznám a hegy ércét, az erdő kincsét

boldogan, hogy valamit hozhatok.

Fásítottuk az utcánkat

Minden este, mikor haza

érek megnézem én,

vajjon kihajt-e az a fa

a házunk elején.

Lesem, mint azt, hogy a gyerek

már milyen szavakat

mond, figyelem, hogy levelet

bont-e és ágakat.

És megsimogatom a fát,

a szemem megpihen

rajta s gondolom, nőjj tovább

hajts lombot szélesen.

Növelj lombot, gyökereid

járják a földet át,

lombjaidban dalos, szelíd

madár verjen tanyát.

Fa, te a Tervünk része vagy,

nem téphet ki vihar,

sem durva kéz. Nem bánt a fagy,

van, aki véd s takar.

Fácska, kis fácska megeredj,

hajts árnyas lombokat.

Erőben szép hazánk növekedj

s légy mindig boldogabb.

Kenyér

Anyám valahol lisztet szerzett,

kovászolt, gyúrt és szaggatott,

több legyen, – krumplit tett bele,

s hogy jobbízű – köménymagot.

A pékhez ketten vittük el,

a négy-éves öcsém meg én,

fülünket csipte a hideg.

Hó volt a házak tetején.

És hogy a kenyér meg ne fázzon,

anyám kendőjét tette rá.

A péknél meleg duruzsolt.

Apám otthon járt fel s alá.

Mikor kisült, a kenyeret

a kövér pék nem adta ki.

– Duruzsolt nála a meleg. –

Azt mondta, hogy pénz kell neki.

Mentünk haza a kenyér nélkül,

anyánk éppen padlót mosott;

a függönytelen ablakon

beragyogtak a csillagok.

Holnap elhozzuk – szólt apám.

Öcsém a fülemhez hajolt:

– Holnapra kihül a kenyér. –

Éppen karácsony este volt.

Aludjanak csak jól

Künn tél van, az ajtón kapar a fagy,

a feleségem s lányom alszanak.

Asztalomnál ülök, az óra üt.

Hallgatom ismerős lélekzetük.

Tudom az álmukat is, merre jár,

minek örülnek és ha fáj, mi fáj.

Hisz velem eggyek, egy vagyok velük,

hallgatom ismerős lélekzetük.

Ragyognak kint kéken a csillagok,

tél csattintja ostorát, a fagyot.

Itt bent valahogy mégis süt a nap,

a feleségem s lányom alszanak.

Megsimogatnám őket, nem lehet,

aludjanak csak jól, pihenjenek.

Búza közt

Zápor után a búza közt

mentünk, kicsiny csapat, vígan,

a nap sugára széttörött

keréknyomok tócsáiban.

Látod kedves, az ért kalász

az izmos aratókra vár,

nézd – mondtam – hogyan dolgozik

nekimelegedve a nyár.

Látod a népünk erejét?

Bányák, gyárak, érett vetés.

Mondatta eredményeink

velem tovább a büszkeség.

Az öröm és a büszkeség,

hogy én is ide tartozom.

Gyémánt esőcsepp csillogott

búzavirágon, pipacson.

S egészen kitisztult az ég,

mert minden felhő elfutott.

S az út mentén vitték a fényt

a barna villanyoszlopok.

Petőfi

Nem messze onnan, ahol a kis Túr

a Tiszába siet,

a parasztokat egy csoportba gyüjti

a termelőszövetkezet.

Vonattal el nem érhető falu

terül el a síkon,

oda küldött el könyvekről beszélni

az olvasómozgalom.

Csatakos és szürke volt a vidék,

a szemem körbejárt,

csontos karjukat nyújtogatták

az ég felé a fák.

Rád gondoltam akkor Költő, Barátom,

ki meghaltál száz évvel ezelőtt,

erre jártál széllelbélelt kabátban

a felhők és szegény földek között.

Lelkedben forradalom s szerelem

s egy láng: a szeretet és gyűlölet,

hogy pusztuljanak már a zsarnokok

s legyen szabadság a világ felett.

A szívem akkor iszonyú nehéz lett,

mellemenragadott az indulat,

hogy nem élsz már, bár élnél én helyettem

járnád a városokat, falvakat.

Aztán egy teremben asztalhoz álltam,

körülnéztem s kezdtem beszédemet.

Nem élsz? Dehogynem! Ötszáz okos arcból

csillogott felém a tekinteted.

Dicsőség nékik!

Örök dicsőség mindazoknak,

kik állnak az első sorokban

szerszámot tartva mint a fegyvert,

hol az acél formákba csobban,

hol fogaskerék lesz a fémből

s végtelen sora traktoroknak,

hol szénnel rakva, a jövőért

a tele csillék felrobognak,

hol mozdony alatt reng a pálya,

ahol új házak díszben állnak,

örök dicsőség a munkások

élenhaladó csapatának.

Dicsőség szorgos mérnököknek,

akik jó terveket csinálnak,

orvosoknak és tanítóknak,

minden állami iskolának,

szövetkezeti búzaföldek,

gyümölcsösök, halastavak,

gondozott szőlők, rétek, erdők

dolgozóinak, gazdáinak,

ágyúk mellett a katonáknak,

a népünk büszke seregének,

gyermeküket védő anyáknak,

mindennek, mitől szép az élet.

Örök dicsőség mindazoknak,

akik a szabadságunk hozták,

kik vérüket hullatva értünk

a fasisztákat széttaposták,

a kezünkbe kenyeret adtak,

nyersanyagot adtak a gépnek,

lehetőséget, hogy magunknak

teremtsünk téged: igaz élet.

Dicsőség nékik, a nevük

világít felettünk lobogva,

akik útunkat megmutatták

az eljövendő századokba.

Siettem haza

Siettem haza fél városon át,

hogy minél hamarabb öleljelek

s elmondjam azt, mit mondtam annyiszor,

hogy boldog vagyok és elégedett.

Már sokszor mondtam, de még nem elég.

Hogy szeretlek, mért volna ez titok?

Akarnám, sem tudnám elrejteni,

hisz mint az üveg, átlátszó vagyok.

Mint üvegbura őrizi a fényt,

úgy őrzöm ezt az érzést, tiszta láng.

Nem kormozza össze az üveget

és megvilágítja az éjszakát.

Siettem haza fél városon át,

tudtam, hogy otthon szeretet fogad.

S az ajtóban hallottam siető

lépteidet és szárnyas hangodat.

Ajándék

A hegytetőn egy dús-virágú fáról

ágacskát vágtam kedvesem, Neked.

Neked, akivel vállat összevetve

töltöttem elröppenő éveket.

Az ágon épp öt rózsaszín virág volt,

virág, amilyen nálunk nem terem.

Illatos, mint a tavaszi hegyoldal,

rózsaszín, mint a boldog szerelem.

Öt kis virág! Öt évünk jár eszemben,

emlékezel-e még mindenre, mondd?

Hogy hogyan vártuk Jutka születését

s hogy közös volt az öröm és a gond.

A virágból, ha nem fagy meg, gyümölcs lesz

s nem fagytak el a mi örömeink,

mint két szomszéd fa gyökere a földben,

úgy fonódtak össze gyökereink.

Ha mégis sírtál néha, most bocsásd meg

rossz tetteimet, rossz szavaimat.

Végigkutattam magam és magamban

Téged mindenütt megtaláltalak.

Most beszélgessünk együtt a jövőről,

de ne feledjük az emlékeket.

Grúziából egy dús-virágú fáról

ágacskát hoztam kedvesem, Neked.

Otthon

Kilenc éve, hogy eljöttem hazulról

és most a munkám újra haza vitt.

Különösek voltak ezek az évek,

négy nagyon hosszú s öt nagyon rövid.

A bajtól volt a négy év szörnyű hosszú

s a munkában gazdag öt elrepült.

Nézegettem városom házait,

a háborúban mennyi romba dűlt.

Ezen az úton jött haza apám,

– lábnyomát nem őrizte meg az út –

a fogságból, 920 nyarán,

szorongva verte meg a kiskaput.

Nagy szakálla volt, nem ismerte fel

a család. De még a nagymama sem.

– Az apád meghalt – mondta azután

és sírt, ahogyan szokott, csöndesen.

Az apám akkor – így gondolom én –

megmosdott és a kertbe ballagott,

megnézte mekkorát nőttek a fák,

észrevett mindent, ami változott.

A kert végében hátára feküdt,

sokáig nézte a fellegeket

és hogy milyen szép az itthoni ég,

és fújt a szél és lassan este lett.

Most is, amikor én jöttem haza,

a szél az égen felhőket hozott,

mint új világban, úgy néztem körül

és láttam, mennyi minden változott.

Láttam a régit, ami összedűlt

s láttam az újat, hogy emelkedik,

romok helyén, hogy épül új világ.

Látom a jövő fényes éveit.

Az apám azt hitte, hogy haza jött,

de új fogságba hozta csak az út.

Én szabadon jöttem s igazán haza

s vidáman vertem meg a kiskaput.

Szuronyok hegyén

Ballada

Az égre nézett. A falak szűkültek felfelé,

rács volt az ablakokon.

A négyszögletes ég, akár iszapos szürke lé,

víz csorgott a falakon.

Az égre nézett. A falak szűkültek felfelé.

Nem süt a nap – gondolta akkor – ázik a tenger és

a sziklás messzi partok,

a sikátor, ahol születtem, a sarjadó vetés,

áznak a napraforgók,

nem süt a nap, – gondolta akkor – ázik a tenger is.

Munkába nem megy ma az asszony, nyöszörög a gyerek,

fázósan ülnek otthon,

a világ túlsó felén öntözik a rizsföldeket

a piros alkonyatban.

Munkába nem megy ma az asszony, nyöszörög a gyerek.

Félek. A testem, mint a kazánház tetje remeg,

szívem dühödten dobog.

Rágyújtanék, a cigaretta ad egy kis meleget.

Néhány perc és meghalok.

Félek, a testem, mint a kazánház teteje remeg.

Most alszanak még fűtött szobák mélyén a burzsujok,

némelyik táncol, iszik,

vagy képet néz, vagy nőjének vetkőztetésébe fog,

vagy mossa a kezeit.

Most alszanak még fűtött szobák mélyén a burzsujok.

Persze ők nem fogják meg a kést és nem a kötelet,

helyettük más végzi ezt,

az újságírók és bírák és a jól megfizetett

papok, mellükön kereszt.

Persze ők nem fogják meg a kést és nem a kötelet.

A börtönőrök nem tudják, hogy börtön ez a világ,

hisz híg moslék az agyuk,

csillogó szuronnyal védik a tőkések igazát,

ez nem az ő igazuk,

a börtönőrök nem tudják, hogy börtön ez a világ.

A hóhér is magát akasztja fel, amikor engem akaszt,

s milyen ünnepélyesen,

sötét ruhában. Otthon talán bélyeget gyűjt s ragaszt

és nincsen rokona sem.

Mégis magát akasztja fel, amikor engem akaszt.

Lúdbőrözik a piszkos tócsa a gumigyár előtt.

Valaki most belelép.

Morogva köszönnek egymásnak a munkábamenők,

a gyárban dohog a gép.

Lúdbőrözik a piszkos tócsa a gumigyár előtt.

Harmincöt embert dobtak ki onnan, tán öt napja csak.

Nem láttam még soha

vulkánt és pálmafákkal tarkított sárga partokat.

A homokban sok csiga.

Harmincöt embert dobtak ki onnan, tán öt napja csak.

Vulkán és messzi partok?… A nép fázik és nyomorog,

az utcán megy kiabál,

hogy munkát, kenyeret, húst, jogokat, ruhát adjatok!

A sok kispolgár zabál.

Vulkán és messzi partok?… A nép fázik és nyomorog.

A kidobottak közül egyik a templomba siet,

azt hiszi, hogy az segít,

másik a téren ácsorog és szívja a csikkeket,

amit más már eldobott.

Az ostoba csak ácsorog, a buta templomba siet.

Lábuk alatt ott van a kő és mégsem szedik fel ők,

nem törnek s robbantanak.

Gyávák! A statáriumtól és rendőrtől félnek ők,

egy hülye, másika vak,

mert lábuk alatt ott a fegyver s mégsem szedik fel ők.

Statárium! Hirdeti sok ezer óriás plakát.

A rendőr szuronyt visel.

Katonák vonulnak csörögve a szűk utcákon át,

engem is így fogtak el

fegyverrel kezemben. Halál! hirdeti ezer plakát.

Az elvtársakkal ültünk együtt. – Valamit tenni kell –

mondta az egyik kopott

bőrsapkás és ez akkor úgy hangzott, mint a jel.

Megverték az ablakot

s lőttek, de lőttünk mi is, mert nekünk védekezni kell.

Közönnyel ültek a bírák, fejük felett feszület,

– most ide hozza a pap.

Valahol hátul ott ült az asszony, ölében a gyerek

és rágták a szájukat.

Közönnyel ültek a bírák, fejük felett feszület.

Most kidobják a munkából őt, nem lesz mit enniök.

Talán a Vörös Segély…

Igen, az majd ad ebédet és szobájukba befűt.

A fiam felnő s remél

s kiverekszik olyan rendet, hol lesz mit enniök.

Gyárban, bányában, földeken az igazság győzni fog,

ha én most meg is halok.

Tovább harcolnak a gyermekek, férfiak, asszonyok,

bár még meg fog halni sok

és sok börtönökbe kerül. Az igazság győzni fog.

A piros zászlók lengenek majd és május elsején,

mint egy áradó folyó

emelt ököllel az utcán mennek s a házak tetején

is ülnek és csattogó

és piros zászlók lengenek majd május elsején.

Zeng az ország. A világ egyesült proletárjai,

torlódó tömegek,

olasz, angol, meg francia, hindu, svéd, kínai

itt rendet teremtenek

és zeng a világ, dolgoznak egyesült proletárjai.

Az égre nézett. A kötél már a nyakán megfeszült.

Dob szólt az udvaron.

A négyszögletes ég recsegve-ropogva összedült.

Víz csorgott a falakon.

Az égre nézett és az ég recsegve összedült.

Gépek dobogtak. A rendőrök szuronya csillogott,

hegyükön táncolt a rend.

Barrikáddá álltak a kövek, gurultak a napok,

lassan nyíltak a szemek.

Gépek dobogtak. A rendőrök szuronya csillogott.

Róla, aki a világnak kovácsa

Az öröm nyers

Az öröm csak dadog.

Újjongó ember nem beszél

megfontolt körmondatokban.

Kiáltássá törnek szét mondatok

s a kiáltásokban a szíve dobban.

Költő vagyok!

Én nem kiálthatok

elfúló hangon, megbicsakló nyelvvel,

kell, hogy szavam jövendő századok

egekig nyúló hegye visszaverje!

Azt akarom, hogy benn legyen szavam

a gyárak boldogító morajában,

traktorok búgásában, nagy folyam

zúgásában, hegyi erdők szavában.

Lássák meg azt, hogy óriási kor

hajtott, mint víz az erőműveket

és mondják azt is, hogy világított,

fényt sugározott szét és meleget.

Ezt szeretném és a lelkem nehéz,

akár az ólom, vagy mint a higany

fut széjjel, úgy érzem: erőm kevés,

mert Sztálinról kell, hogy szóljon szavam.

Róla, aki

a világnak kovácsa,

kire a föld minden térségein

úgy gondolunk, mint gyermek az apára;

Róla, Ki a mi korunkban Lenin,

Róla, Kiben együtt van a világ,

mert nincs e földön semmi nélküle;

Róla, Aki a béke zászlaját

tartja nem rezzenő kezeiben.

Róla, Ki az emberiség vezére,

Aki a jövőnek nyitott utat,

Aki a tetteivel megteremti

a kiszámítható századokat.

Én láttam őt!

Ott volt a harcokon

a szabadságért Budapest alatt,

láttam, amikor lába széttaposta

a szűkölő fasiszta dúvadat.

Láttam, mikor szétosztotta a földet

kék Duna és szőke Tisza közén,

mikor a munkásnak adta a gyárat,

hallottam, amint pártnapon beszélt.

Párttitkárok mondták az ő szavát,

öreg parasztok szemében a könny

az Ő szavától buggyant, csillogott,

mert szívüket átjárta az öröm.

Költő vagyok!

A lelkem most nehéz.

Hol vannak Róla beszélni szavak,

lángok, melyektől megolvad az érc

és csobogók, mint csendben a patak?

Hol van szó tetteihez mérhető,

melyekkel világot marokra fog,

hol van szó magas, mint a bérctető,

hol van olyan szó, mint a csillagok?

De van ilyen!

Beszélnem kell, tudom!

Munkások, parasztok és katonák

egyszerű szavával,

az asszonyok

és gyermekek világos, nyílt szavát

kell mondanom,

helyettük mondom el,

sokmillióan fogják tollamat,

a hála és gyermeki szeretet

verssoraimban ott lobogjanak.

A bányászat

és a nehézipar

munkásai, vájárok, vasasok,

építők, fások és textilesek,

dolgozó parasztok, traktorosok

munkája erőt, bátorságot ad,

mellettem állnak mind a mérnökök,

s hogy felépítettük a hidakat,

hogy urrá lettünk a sorsunk fölött,

hogy tervszerint, magunknak dolgozunk,

hogy gyermekeink szeme mosolyog,

hogy szép a világ s élni, élni szép,

hogy harcosok vagyunk és boldogok.

Ez teszi azt,

hogy szólani merek

s a Pártom, mely a munkámban segít,

hogy, – mint a többiek – cselekedettel,

tetteimmel ünnepeljem Sztálint.

Őt, Aki ott áll múlt s jövő között,

szabadságot, földet és kenyeret

adott

és Pártot

s adta Rákosit,

ki boldoggá és erőssé nevelt.

A világ

állandóan változik,

a fejlődésben magasabbra lép,

nincsen erő és nincsen hatalom

megállítani forgó kerekét.

A múlt a harcok hosszú sora volt,

a harcokból született a jelen

és küzdelemből, melyet mi vívunk,

most születik meg a történelem.

Hajnalodik!

A szétfoszló sötétet

igazság hasítja szét, mint a nap.

Madárként repülni tanul a lélek,

szárnyat bont, a világos égre csap.

Zászlók lobognak, Lenin és Sztálin

neve világít, növekszik a fény

űzve a sötétség ármádiáit

emberi történelmünk kezdetén!

A csillagászok

távcsövet szegeznek

a világűrbe, tudják, mily nehéz

a Nap, eget kutatnak, méregetnek,

a mindenséget befonja az ész.

Én csak az ablakomból figyelem

a szilárd rendben változó világot;

meteorok zuhannak jeltelen

és ragyognak a csillag-milliárdok.

Nagy a világ, de még nagyobb az ember,

ki fölméri a véges végtelent

s megbirkózva a dühödt elemekkel

ezen a csillagon rendet teremt.

A térképet

az asztalra terítem.

Itt savas tenger marja szét a sziklát,

itt nyírfák állanak tocsogós réten,

ott egekig nyúlnak a Kordillerák.

Bár nem láttam soha a Himaláját

s a folyók atyját, a Mississippit,

soha még dzsungelek mocsaras táját

és a szavannák perzselt síkjait,

még nem csodáltam meg a pálmafákat,

nem feküdtem a Délkereszt alatt,

de tudom, hogy mi történik a Földön

jobban, mint a vándorló madarak.

Futnak a földön

óriás folyók,

vannak a földön óriás hegyek,

mozgó jégmezők, vannak lángoló

vulkánok, mérhetetlen tengerek,

van vad erdő, van kúszó sivatag,

van sarkvidék, örökös jégbe bútt,

vannak recsegő, rothadt rendszerek,

gazdasági válságok, háborúk.

Én láttam

gyárrá elhordott hegyet,

gátak között hasznossá tett folyót,

szabadságért harcoló népeket

és vörös zászlót, győzelmet hozót.

Én tudom azt, hogy a Jang Ce Kiang

a tengerig hetvenszer kanyarog

és tudom, hogy harcol Mao Ce Tung

győzedelmesen győztes háborút

s a diadalmas ötszáz millió

felszabadított városokba lép,

dalban zengi, zászlóján emeli

a Párt, a Szovjet és Sztálin nevét.

A kedves francia vidékeken

s hol örökké zúgnak a kikötők,

szénbányákban, dokkokban, földeken

a munkások, a férfiak s a nők

harcot vívnak sztrájkokkal, szüntelen

emelve a szabadság zászlaját,

mint harcoltak egykor a fasiszták

ellen és vezeti őket a Párt.

Granadában

ahol Lorcát megölték,

Argentinában, hegyek oldalán,

Chilében, Peruban, Brazíliában,

Olaszhonban, fjordos Norvégián,

mindenütt, szerte, szerte a világon,

halászfalukban, felhőkarcolók

árnyában a „szabad” Amerikában,

ahol a fákon lincselt hulla lóg,

hol bombát készítenek a szabadság

ellen, hogy nagyobb legyen a profit,

habzó szájjal a háborút kiáltják

s pártolják a népek gyilkosait,

gyilkos a gyilkost, Francót és Titót,

a népük árulóját, zsarnokát,

s hol partizánokat rejt a bozót

olajat s gumit termő Indiák

vidékén, égen, földön, föld alatt,

barlangokban, falvakban, városokban,

hol asszonyok vannak és férfiak

harcolnak egyedül vagy csapatokban

mindenütt, szerte, szerte a világon

– én tudom és ismerem harcaik –

fegyverrel, tettel, szóval, kalapáccsal

ünneplik a legnagyobbat: Sztálint.

Majd évek múltán,

mikor visszanézünk,

vagy visszanéznek a mi harcainkra,

úgy lesz az, mint mikor a csillagász

nagy távcsövét szegezi a tejútra.

Csillaggá válik minden, amit tettünk

s világít a távolodó időben;

nem csaphat át a feledés fölöttünk,

a mában élünk s élünk a jövőben.

Én kevés helyen

voltam a világban,

nem utaztam távoli földeken,

de itt él bennem, minden porcikámban,

hogy mit tegyek és hogy hol a helyem.

Dolgozom ott, hol dolgoznak a népek,

építek, ahol építeni kell,

a harcosokkal egy ütemre lépek

s énekelek, ahol mind énekel.

Szabad hazában élek és hazám

egyre erősebb s egyre boldogabb,

népünk a győzelemről győzelemre

a szocializmus felé halad.

Minden perc a mi diadalunk perce,

széjjeltapossuk ellenségeink

s mint napot nézzük Őt, ki megszervezte

és kovácsolta jövőnket: Sztálint!