16 [Levelét nap süti, langyos eső mossa]

LEVELÉT nap süti, langyos eső mossa, elfáradt madárnak menedék e vén fa, Rákóczit is látta, amikor az égre nézett búcsúzkodva s körül a vidékre. Vidám gyerek mászta görcsös, öreg ágát, s látta a gyereknek fiát s unokáját. Születtek, felnőttek, haltak nemzedékek, mint hatalmas folyam hömpölygött az élet. Hallgat az öreg fa, de megszólal halkan, amikor kis szellő kacag a lombokban és hogyha északi vihar tépi, akkor süvöltő dalba kezd régi háborúkról. Rázkódik vén törzse, égnek mered ökle és dalolván dalol, zúgva és süvöltve.   I Sötét égen felhők viharra torlódnak, kéményig lecsüggnek, széltől meggyúródnak. Villámok cikáznak távol, az ég alján. Tompán morog a föld. Május. Salgótarján. A város közepén ég csak néhány lámpa, Tanácsházból veti fényét az uccára. Szoba előtt őrség, szuronyuk megcsillan. Odabent fontos szó, nagyon komoly szó van. A dandárparancsnok asztalra hajolva magyaráz, a fényben rángatózik arca. Tisztek, komiszárok némultan hallgatják a sápadt katona ideges parancsát. «Szemben velünk jön a negyedik hadosztály, páncélvonat, ágyúk, egy géppuskás dandár, Losonc, Fülek, Feled, Litke irányából az ellenség, mint az árvíz reánkzúdul. Balassagyarmatról, Szécsényből támadnak… Nyomott hangulata van katonáinknak, élelmezésük rossz, fegyverük hiányos. Nem bírjuk tartani, feladjuk a várost!…» Kívül dulakodás. Döngetik az ajtót. «Bemegyünk!»                         «Nem lehet!»                                              «Mondunk nékik pár szót!» Kiszakad a kilincs. Fenyődeszka reccsen. Arcok tolonganak az ajtókeretben. «Küldöttségbe jöttünk!»                                       «Én az Acélgyárból, ő az Üveggyárból!»                                «Mi meg a bányából!» «Na és mit akarnak?…»                                      «Folytatni a harcot!» «Visszavonulásra adtam már parancsot.» «Meg kell változtatni! Szén nélkül a gyárak Az egész országban azonnal leállnak…» «Így követeli a katonai helyzet.» Emelkedő szóra hangosan felelnek. «De a Diktatúra egész mást követel! Diktatúra – fegyver! Fegyverhez acél kell! » «Menjenek!»                      Szóra, szó. Hanem a szobából nem mennek.                      Kint pedig lezúdul a zápor.   II Sortűz, újra sortűz. De az ég sem hallgat, csattogva a kövön, mint meztelen talpak temérdek serege, zuhog, zúg a zápor, reped a dobhártya villámok zajától és vad sötétség megrettenve reszket. Sortűz, újra sortűz. Ágyúk feleselnek. Szakad a víz vastag, sodró zuhatagban a fekete égből s a dombokra csattan, erdő hajladozik recsegve, a dörgő égbe markol a szél, kavarog a felhő. A sűrű éjszaka, ha egy pillanatra villámtól megnyílik kétfelé hasadva, vagy ágyúk torkolattüze vágja ketté, ki a tájat látja, el sose feledné. A mezőn, hol egykor búza szála sarjadt, bomba vágott gödröt, utat ágyútalpak, az erdőn, hol egykor lombok zöldje égett, fekete facsonkok meredeznek égnek. Ez a táj. A dombon futóárok, mintha cikk-cakkját valamely villám vágta volna. Az árokban puskás, kemény proletárok védik határát a proletár hazának. Új, új hullámokban támad az ellenség, árak előtt golyók tornyozzák fel testét. Megtörik rohama fehér seregeknek, villámok csapkodnak, ágyúk feleselnek.   III Ki dobog az uccán ilyen zivatarban? Szikrázik a patkó, mikor kőre csattan. Vágtat a paripa, repül, mint a héja, lovasán matrózblúz, hátán karabélya. Vágtatott a völgyben, ugratott az árkon, robog most kanyargó, fekete uccákon. Keskeny sikátorból kirobban a térre, távoli ablakok fényt küldnek feléje, esőtől lehajló ágak verik arcát, sötétség markolja, villámok vakítják. Gyerünk csak, gyerünk csak! Lova nagyot horkan s karcsú lába remeg, amikor megtorpan. Ugrik a nyeregből. Szalad fel a lépcsőn. Gyerünk már, gyerünk már! Most még nincsen későn! Már a szobában van. Vitázó csoportba bevágódik, akár fák közé a bomba. Az eső patakját lerázza magáról: «Hírvivő az 507-es magaslatról! Jelentem, a fehér, mint a veszett, támad, szakasz után szakasz, század után század, négy rohamot álltunk, visszavertük négyszer, két géppuskát kilőtt, fogytán van a lőszer, ők meg, mint a pokol, okádják a tüzet, áttörhetnek…                      Kérjük, felmentést küldjenek! Géppuskás ezredet!»                                  A parancsnok felel: «Mások a terveink azzal az ezreddel. Maguk ottmaradnak. Védjék meg az állást! Mi pedig délebbre kezdünk ellenállást, jobb visszavonulni ebben a helyzetben…» Ekkor egy kemény és csöndes hang szólal:                                                                     «Nem!»   IV A kúszán megdermedt vitázó csoportbul mindenki a nyitott ajtó felé fordul. A parancsnok keze megáll a magasban s a foltos asztalra ereszkedik lassan, minthogyha ólomsúly a föld felé húzná, és mintha erejét valaki szétzúzná, támasztékot keres a hatalmas ember, s gőgös pillantása telik félelemmel. Az ajtóból erős férfi lép középre, izmos kezét lassan teszi a térképre, – s akár sötét éjbe fényszóróval vágnak s egyszerre oszlanak félelmetes árnyak, melyek borzalmasnak tüntek eleinte, – megfontoltan mondja, és derűsen szinte, szava az igazság, fellebezhetetlen: «Salgótarjánt pedig nem adhatjuk fel. Nem!» Még néhány csöndes szó. Aki zajhoz szokott, nem hallaná máskor e csöndes szavakat, de most a pillanat figyelmet tanácsol. «A Kormányzótanács megbizatásából…» Csak ezután válik minden öröm úrrá, csak ezután dörren, mint sortűz a «Hurrá!» Lobog a harci kedv, hasonló máglyához. «Figyelem elvtársak! Kezdjünk a munkához!»   V Szirénával szólít harcba az Acélgyár, sorakoznak az Üveggyár kapujánál, dördülnek a szavak, mint ágyúlövések: «Nem adjuk a várost át az ellenségnek!» Józanságban, mely a mámorral határos, izgatottan készül harcolni a város, ólommal, ólomra, – ököllel, ökölre válaszolni s menni biztos győzelemre. Agitátorok az üzemeket járják, a népbiztos maga végig minden tárnát, toborzóhely válik kormos műhelyekből, láng csap a szavakból, láng csap a szemekből. Fegyverrel rakottan befut egy szerelvény, készülnek a puskák proletárok nyelvén proletárok szavát szólni a világnak: «Folyékony acélba nyúljon, ki ránk támad!» És, ki hajolt eddig szolgaként gyötörve, – most írja be nevét a történelembe. Elmúlott a vihar zordon éjszakája, füstölög, gőzölög mezőkön a pára, és, amikor a nap hegycsúcsára ér fel csodálkozva nézi vöröslő szemével, hogy vállhoz szorítva újdonatúj fegyvert, szénporos ruhában megy egy bányászezred. Csodálkozik a szél, föléjük hajolva és a vörös zászlót vígan lobogtatja, ilyet csak ott látott Perm és Ufa táján. Elől a népbiztos, puskával a vállán.   VI Elmúlott a vihar, messze fut a zápor, de géppuska kattog s az ágyú tovább szól. Nyitott szemmel néznek égre a halottak, tegnap még fehérek, vagy vörösök voltak. Vércse köröz az ég végtelen vizében, készül a fehér cseh, lenn, a domb tövében, kilencedszer verték véres fejjel vissza, de makacson indul tizedszer rohamra. Fönn a védősereg igen megfogyott már, géppuskák szétlőve, üres a tölténytár, de gránátjuk van még, szurony is akad még, győzelmet kóstolna s vasat kap a vendég. «Ha a szurony eltört, ha elfogy a gránát, csupasz kézzel fogjuk az ellenség torkát, nem mozdulunk innen, itt veszünk halomra, de, amíg itt vagyunk, nem jut fel a dombra. Férfiak állnak itt, igaz bolsevisták!» Indul a támadás, villognak a puskák, éles golyó fütyül, levegőt hasítva, szurony a parancsnok mellébe taszítva, a komiszár ugrik megürült helyére, s tussal vág a gyilkos arca közepébe; az a földre omlik.                             Itt egy, ott egy másik fehér az árokban s egy szemvillanásig úgy tűnik, hogy vége… De nagyot kiáltva robban közöttük egy jó vörös gránátja. Rohanna a többi, de csak visszaretten, s a dombról lefelé szalad fejveszetten. Fönt meg a géppuskás fogát csikorgatja: «Egy szalagom volna, egy se jutna vissza, hevernének itt a füvön szerteszéjjel, jöhetnél, te, matróz, azzal a tölténnyel!»   VII Jön, jön az a matróz, nem várják hiába! Tengerekhez szokott, most az utat járja, vállán golyószóró, benne negyven éles, ilyen fegyver illik öles termetéhez, lobog sapkájának napszítta szalagja, öve gránátokkal köröskörül rakva. Nem várják hiába, jön már az a matróz, egy egész ezreddel jön a magaslathoz. Dobban a lépésük, vonulnak, vonulnak, mintha repülnének szárnyával a dalnak. «Munka vitézei még mire vártok, Jönnek a szovjeti hős proletárok, Utat a fegyverek erdeje vág, Eltűnik innen a régi világ. Jöjjetek ezrivel állni a sorba, Fegyvereteket nem érheti csorba, Ébred a föld szíve, ébred a nép, Új utat érez a lába előtt.» Kanyarog a csapat, kanyarog az ének, mint a fürge fecske cikázik az égnek, utánanéznének, ha látni lehetne, szívével érzi mind, repül, száll Keletre. Bozontos erdőkön, nagy hegyeken száll át, folyó nem állítja, nem torpasztja Kárpát, mint a szeretetnek és a gondolatnak, széles zúgó szárnya van ennek a dalnak. Suhan a magasban kavargó szelekkel, úszik az ég taván apró fellegekkel, hírt visz a világnak, hogy a magyar Szovjet vonul harcrakészen, markolja a fegyvert. Üzenetet, hírt visz minden bolseviknak, magyar munkások a hazáért harcolnak. Repül, száll a dallam fürge szelek szárnyán, Leninnek küld vele üzenetet Tarján.   VIII Rákóczi fájánál még egyszer megállnak, lábukhoz eresztik a néma puskákat. Csak az öreg tölgyfa széles lombja sugdos, nyitott autóra áll fel a népbiztos. Jól látszik fiatal arcának vonása, kezének megfontolt, lassú mozdulása, nyugodt pillantással néz körül a népen, mégis – érzik – nagy tűz lobog a szemében. Mellette a matróz, nézi szeretettel, s felméri szívében:                               «Ez aztán vasember!» Szólal a népbiztos:                               «Elvtársak! Munkások! Ólommal kopognak, vassal adjunk választ! Eldöntjük most nemcsak Salgótarján sorsát, ránkfigyel Budapest, ránkfigyel az ország. Acélt vár és szenet. A kapitalista megszállókat űzzük odúikba vissza, de úgy, hogy ne legyen kedvük soha többé, úgy, mintha válaszunk az ég mennydörögné. Tudják meg, milyen a proletárok ökle, de úgy, hogy eszükben maradjon örökre. Hazánk védelmére,                                elvtársak, előre!» Závárok csattognak, golyó fut a csőre. Alakzatba állnak, készülődve harchoz. «Elvtársak, előre!»                               – ismétli a matróz, s a golyószóróját, mintha pálca volna felkapja félkézzel és vállára dobja, s elindulván mutat utat a seregnek, arra, hol az ágyúk legjobban dörögnek.   IX Újabb támadást vár, hallgat a magaslat, fehérek is ott lent nagyon csöndben vannak. Nagyon csöndben vannak. Talán készülődnek, s aztán az utolsó, vad rohamra jönnek? Készülnek!                   S egyszercsak, mintha erdő zúgná, viharban, fülükbe csapódik a «Hajrá!» Kés vág így a vajba, fejsze vág így fába, bányászroham zúdul fehérek árkába. Szénporos bányászok, tegnap még a tárnák fülleteg mélyében forgatták a csákányt, a lövészárkokat amikor elérik, karjuk erejét a fehéreken mérik. «Csak a fejit pajtás!»                                   «Üssed ahol éred!» «Csak a közepének!»                                   «Aprítsd a fehéret!» Puskatűz,                 gránátok,                                szuronyok villáma, golyószóró tüze a futókat vágja. Haldoklók hörögnek, gyávák futamodnak, most van csak bámulnivalója a napnak, mint dinamitpatron, ellenséget rontják, s hasztalan áll ellent, futásra szorítják. Némelyek kezüket feltartva remegnek, mások siránkoznak, rémültek a tisztek, fegyverük elhányják, futnak lóra kapva. Nem is néznek vissza már a magaslatra.   X Csendes este. Apró szellőcske dorombol, játszik, bukfencezik, aztán egyet gondol, riadva távoli, fojtott dübörgéstől, fa odvába bújik s dudorász a résből. Prü, prü, a bokrokban s füvekben száz és száz tücsök dalol, harsog s elhalkulván méláz. Kékfekete bársony a kerek ég boltja, símaságának nincs egyetlen egy foltja, százezer csillag néz a földre merengő szemmel, a mező meg, mint egy selyemkendő. Csillagok oly sűrűn, majdnem összeérnek, rettenetes mélyét példázzák az égnek, mutatják az idők szörnyűséges hosszát, kék s fehér fényüket egyre záporozzák. Az emberi lelket sugáruk varázsa nem melegíti fel, csak megbabonázza. Hidegen ragyogó fények táborának embergyujtotta tűz küld a völgyből választ. Harmonika zümmög lányról, szerelemről, aztán harci nóta, kemény nóta száll föl. Emléket idéző, szívet melegítő nóta; az arcokra piros fényt terítő izzó parázs; lángok vidám lobogása; figyeltek a matróz brummogó hangjára? «Pajtások!                  Fiatal, de micsoda ember! Telve bolseviki, kemény szeretettel. Amikor azt mondta – elvtársak, előre! – forró lett a szívem minden cseppnyi vére. Mikor belépett a dandárparancsnokhoz…» «Matróz! Mi a neve?»                                     «Tiszt-e, vagy népbiztos?» «Persze, hogy népbiztos!»                                           «Halljuk már a nevét!» «S amikor vezette bányászok seregét, szeme olyan volt, mint tüze a parázsnak!» «Matróz, mondd, hogy hívják?»                                                    «Rákosi Mátyásnak!»   XI Áll az öreg tölgyfa, tetején a dombnak, levelei zúgnak, zizegnek, susognak. Elnézi az idők és szelek futását, vidám gyerek mássza görcsös öreg ágát. Lábánál születtek, haltak nemzedékek, hatalmas folyamként hömpölygött az élet. Ő ott áll a dombon, sohasem hajolva, fönn a kék magasban széjjelterül lombja, ráborul a völgyre, az egész hazára. Rákóczi tölgyfája, Rákosi tölgyfája.