Fehérek és fekete

Fahíd kopog a lépteimtől, alatta halkan csicsereg a köveken ugráló patak, ujjaim hegyével tapintom a korlátot, az vezet, mélyebb árnyéknak látszik a sötétben.

Átértem. Ismerem az ösvényt, bokrok szegélyezik, úgy visz a dombra, szemem már hozzászokott a környezethez, nappali fényben alaposan megvizsgáltam, nem tévedhetek el, készültem erre a találkozóra.

Készültem évek óta, a városban, amely földi fényeivel, a munka, a létezés, a fennmaradás kényszereivel, könnyű örömök csábításával, értelmetlen rohanásával, bűzös levegőjével, lakóinak fecsegésével, bűneivel és ártatlanságával, tornyaival és börtöneivel, romlottságával, sínek csikorgásával, reklámok villogásával, falakon átszűrődő, utcáról felbömbölő, hangszórókból áradó, edénycsörömpöléssel, lehúzott víz bugyborékolásával, órák ketyegésével kevert lármájával, évek múlásával, asszonyi sikolyokkal, gyerekek sírásával, utasításokkal, parancsokkal, könyörgésekkel és jajokkal, ígéretekkel és hazugságokkal, éhséggel és félelemmel, simogatásokkal és ütlegekkel, hízelgésekkel, durva támadásokkal, igaz és hamis tudással, ismeretek utáni futkosással, könyvekkel és múzeumokkal, dialektikával és manicheizmussal, templomokkal és pártházakkal, Parlamenttel és nyilvános latrinákkal, ölelkezésre csábító padokkal, kuplerájokkal, sörözőkkel, hidakkal és éjszakai kapualjakkal, romló vakolatokkal, kutyák ürülékével, cukrászdák ízeivel, koldusok féllábával, eltaposott cigarettákkal, újságok nagybetűivel, széttépett fényképekkel, elfelejtett testekkel, ízekkel, ajkakkal, felidézett nevekkel, kórházak folyosóival, temetők fasoraival, az élettel és halállal tartott vissza évtizedekig a mindig vágyott, a gyerekkor egy pillanatában elhagyott didergető és felejthetetlen látványtól.

Itt vagyok, fent a dombon, körül semmi fény, a távoli faluban eloltották az utolsó lámpát, sűrű homály, a dombtető üres. Leterítem, fejem alá igazítom a pokrócot, hanyatt fekszem, tágra nyitom a szememet. Ezért vagyok itt.

Fölöttem a titok. Vissza-visszatérő gondolataim, elmélkedéseim tárgya, a megfejthetetlennek látszó megfejtendő, kérdőjelek sorozata, a nincs-rá-válasz témája, a menekülés útvesztője, Minósz barlangja, a hajótörött gerendája, álom a puskák dörrenése előtt, mágikus kotyvalék, a minden-ott-van és a nincs-ott-semmi, metszet a mikroszkóp alatt, szennyes napok tisztája, átfutó felhő, ismeretlen madárraj, Ikarosz szárnya, a gyere-vissza aranytallér, a kiömlött cseppfolyós gáz hirtelen elpárolgása, lexikonok címszava, a lehetetlen, amibe bele kell lépni, sötét világosság, világos sötétség, bántalmak feledtetője, rúgások megbocsátója, érzelmek rövidzárlata, gondolatok megolvadása, a rejtély, amelyre nem tudom, de tudni akarom a választ. Ezért fekszem itt a sötétben.

Érteni akarom ezt a szépséget. Annyi szépséget megértettem már, vizsgáltam regények cselekményét, szerkezetét, mondatok hosszát, vagy rövidségét, leírt szavak rendjét, visszatérő formákat, kezdő mondatokat, befejező mondatokat, jelrendszereket, esztétikai nézeteket, harmóniát és szimmetriát, a szerzők nézeteit, lelki alkatát, rám gyakorolt hatásukat, értékrendjüket és értéktelenségüket; vizsgáltam költeményeket ilyen-amolyan módszerekkel, szavakká darabolva szét az egységet, értékelve ritmusokat és rímeket, asszociációs módszereket, időmértékes, hangsúlyos és szimultán formákat, az én álarcait, a kiáltásokat és sóhajokat, bújtatott igazságokat, kibukkanó hazugságokat, a mindig megújulást és az örök egyformaságot, az élet hörgését és a halál nevetését és értettem, vagy érteni hittem, mindent; vizsgáltam képeket, szobrokat, épületeket, a bennük és rajtuk megjelenő teret, feszültséget és belső ellentmondást, mozdulatlanságban a mozgást, színek viszonyait és változásait, alakok lépéseit, a valóság és a művészet konfliktusait, a szüneteket, a kihagyásokat, a csendet, a véső minden nyomát, az ecset minden foltját, a színgazdagság szürkeségét, fekete vonalak és foltok csodás színeit, és hittem, hogy értem és ki tudom deríteni titkaikat. Nem a műelemzők, képzett anatómusok boncolási kedve vezetett, csupán a kíváncsiság és a megértés, mások megértésének és a magam megértésének a vágya.

Körülöttem a homály, csak így nevezhetem s nem sötétségnek, mert világosabb a lecsukott szempilláim mögötti feketeségnél, elmosódó, átmeneti, nem teljes és mégis teljes, hiszen magam elé emelt kezemet árnyéknak látom, ahogy a lent egybemosódó bokrokat, a távoli láthatár vonalát, a meghatározhatatlan völgyeket, dombokat, amelyek elérhetetlenek, de becsapnak, mert csak utánuk kellene nyúlnom és elérhetném őket, keveredik a közel és a távol, végtelen lesz a véges és véges a végtelen, nézem s gondolkozom, szeretném kifejezni, megfogalmazni, de nincsenek szavak a látvány pontos leírására, legfeljebb az érzésre, de arra is csak bizonytalanul, mert nyugalom és nyugtalanság vegyül egymással, s adja belül, a fejemben, az idegeimben, a lelkemben azt az érzést, amely azonos, vagy majdnem azonos a kinti homállyal, s így találkozik, válik eggyé „a kint és a bent”, s belenyugvó s lemondó sóhaj lesz belőle.

Fönt és köröskörül fénypontok sokasága, néhol összezsúfolódva és torlódva, egymás hegyén-hátán, kupolát pöttyöznek fölém, parányian és élénken fénylenek, ők változtatják homállyá a sötétséget, leküldik tűhegyes fényeiket, óriási kavarodás az egész, végighordozom rajtuk a tekintetemet s nem találok kiindulóhelyet, amelybe kapaszkodhatnék, bár megtehetném, hogy bármelyiket központnak tekintem, akár a képzelt homorulat közepén helyezkedik el, akár valamelyik szélén, vonalakat húzhatnék, hogy felosszam a képet, rajzolhatnék rá geometrikus ábrákat, köröket, sokszögeket, csúcsos elágazásokat, spirálisok tekeredését, feloszthatnám az egészet a Tao két felére, hogy ellentmondásosságát jelezzem, de mindezzel nem érnék semmit, mert a látvány nem enged lenti ötleteimnek, nincsenek szabályai, kitér minden forma elől, olyan, mintha valaki összeszurkált volna teljesen találomra egy fekete vásznat, s világosságot bocsátana át a lyukakon, de itt le kell állnom, mert a mítoszcsinálás irányába megyek, bekapcsolva a szándékosságot és olyan erőt, vagy erőket, amelyeknél kezdetet és akaratot, folyamatot és célt, időt és véget kell feltételeznem, alkotásnak tekintve az egészet, pedig a látvány a véletlent sugalmazza, a véletlen hatalmasságát, csodáját és nagyszerűségét. Nem azért vagyok itt, hogy haszontalan okoskodással töltsem az időt, megtette ezt ősidők óta az emberiség, folyamatosan vizsgálódva, kutatva okokat és okozatokat, összefüggéseket és szimmetriákat, állatokat, embereket, isteneket rajzolva a fénypöttyökkel teli homályra, tehetnék effélét magam is, de mindez nem érdekel, egyetlen dologra keresek magyarázatot, arra, hogy miért szép a csillagos ég, miért tölti el ámulattal a halandót, miért borul előtte a földre, miért tekinti csodának ezt a két színből, feketéből és fénylő fehérből összeállt kompozíciót, s ehhez el kell felejtenem ismereteimet csillagászatról és csillagászattörténetről, asztrális és más mítoszokról, az időszámításról, a bolygókról és állócsillagokról, az egésznek a keletkezéséről, az ősrobbanásról, az Isten ujjáról és az első három percről, el kell felejtenem a Hadak Útját, a Göncölszekeret, a Nagy Medvét, a Sarkcsillagot, a Messier-katalógust, a távcsöveket, amelyeken keresztül gömbhalmazokat, diffúz ködöket, galaxisokat, nyílt halmazokat, planetáris ködöket láttam, el kell felejtenem a világegyetem szót, a teremtést, az eget és földet, el kell felejtenem mindent, hogy csak a megfejtésre váró látvány maradjon, a látvány, a fölém boruló, fénypettyekkel cifrázott feketeség, és maradjak vele egyedül, magányosan, évektől és várostól, érzelmektől és filozófiáktól megszabadultan, egyedül én.

Ismereteim szerint nincs a művészettörténetben festő, vagy rajzoló, aki egy fekete lapra, vagy vászonra világos pontokat rakott volna teljes összevisszaságban, hogy a szépséget megjelenítse, csak a gyerekrajzokon találkozik néha ezzel a megoldással az ember.

Gyönyörű az ég, villognak, szikráznak fölöttem azok a fényes pontok, bámulattal, örömmel, nyugalommal töltenek el, csupa érzelemmel, én pedig ellentmondásaimnak engedve az eszemet engedem szabadjára, mert magyarázatot követelek meghódoltan és lázadóan, elernyedten és csökönyösen.

Középpontban vagyok, elfogadom a kupolát, lent pedig a hatalmas kört, nem kutatom, hogy miből van, az sem érdekel, hogy hogyan és mire támaszkodik a földön, megpróbálom részeire bontani a látványt, ritmust, szerkezetet keresek, részeket, amelyek különválnak és mégis egységben maradnak, felbontható, megragadható elemeket, kiindulási pontot, valamit, amit követhetek, s nyomában eljutok a magyarázathoz, de a fények becsapnak, bármelyiket választom ki mérhetetlen sokaságukból, csak néhány lépéssel, vagy ponttal jutok tovább s ott tétován elakadok, még akkor is, ha nem ragaszkodom egy felrajzolható egyeneshez, teljes szabályossághoz, legyen az szimmetrikus, vagy aszimmetrikus, szinte lehetetlen tökéletes geometrikus formákat, háromszögeket, négyzeteket, rombuszokat, romboidokat találnom, kaotikus az egész és mégis van benne valami rend, valami erősen vonzó, hiszen ha nem lenne, ha csak az lenne, mint egy asztallapon szétszóródó morzsalék, vagy földre hullajtott maréknyi liszt zűrzavaros szemcséivel, akkor nem keltene ekkora vágyakozást, nem vonná magára a figyelmet, az enyémet, a kínaiakét, sumérokét, majákét, görögökét, az egész emberiségét.

Ez a megközelítés kudarc, nem lehet rendet találni a rendetlenségben, legfeljebb úgy, ha feladom korábbi ellenkezéseimet, elfogadok hagyományokat, látom Perszeuszt, vagy a Hadak útját, esetleg a magam képzeletének alakjait, mondjuk falusi lakodalom cigányait, az Írószövetség taggyűlését, vagy a Duna jegén való átkelésemet rajzolom a magasba.

Más irányban próbálkozom, gócpontokat keresek, amelyek köré a fények csoportosulnak, sűrűsödnek vagy ritmikusan rendeződnek, találok is néhányat, de ismét kudarcot vallok, amikor kapcsolatokat próbálok felfedezni köztük, mert semmilyen összefüggés nincs, a rendszerek nem hívják egymást, nem válaszolnak a másiknak, szétszórtak és magányosak, akár egy tömött utca járókelői, nem hasonlítanak rendezetten tüntető tömegekre; fronton egymás mellett rohamozó ezredekre, vonuló hangyákra, de még hálóba kerített nyüzsgő halakra sem, mert őket legalább egységbe fogja a mozgásukat egyre jobban csökkentő háló, míg ott fent nincsen korlát és keret, csak sűrűsödés és ritkulás van, minden terv, minden rendszer és cél nélkül, megtévesztő, félrevezető részekkel, amelyek néhol támaszt kínálnak, hogy azután magamra hagyjanak, hadd jártassam kutató pillantásomat a lassan-lassan dühítő, ellenséges indulatot ébresztő problémán, arra gondolva, hogy mire jó ez az egész kutakodás, fogadjam el kérdezősködés nélkül az egészet, csak sötétségnek és benne fénylő pontoknak, vándorok vigaszának, időjárásjelzésnek, szerelmesek örömének, versekben megjelenő költői képnek, tudományos szakdolgozatok témájának, Kolumbuszok iránymutatójának.

Behunyom a szemem, de még így is látom a képet, ott van az agyamban, beleivódott, ott van mozdulatlanul és kihívóan, azt mondja, hogy tehetetlen vagyok, nincsenek eszközeim és módszereim a titok megfejtésére, hiszen törpe vagyok, és én akarnék szembeszállni a végtelennel, mért nem akarom inkább lecsillapítani a háborgó tengert, palackokba zárni a rosszaság démonait, termővé tenni a homoksivatagokat, megszelídíteni az emberiséget, elfelejtetni és elfelejteni bántalmakat és bánatokat, s a magam és mások lelkének mélységeibe hatolva hirdetni a szeretetet és boldogságot, s megmutatni a Paradicsomba vezető utat, miért akarom megfejteni a szépség titkát, adjam föl inkább, ez a vállalkozás reménytelen, Bábel tornyát nem lehet felépíteni, a fény sebességével nem lehet versenyezni, lássam be végre parányiságomat. Úgy súgja, mormolja mindezt bennem valaki, mintha angyal lenne, vagy ördög, s nem tudni bizonyosan, hogy valóban megadásra szólít-e, vagy dacos ellenállásra, mondja szentenciáit, igazságait, sorolja érveit, majdnem úgy, ahogyan hallottam már ellenfeleket beszélni, elnyomókat szónokolni, tanácsadókat duruzsolni, egyszerre lenyűgözően és kihívóan az elbizonytalanítás szándékával, a hódoltatás igényével, rabszolgaságom biztosításával.

Megrázkódom, kinyitom a szemem. Nem azért vagyok itt, hogy ezt a belső vitát folytassam. Érteni akarok valamit, még nem merítettem ki minden lehetséges módszert, elhessegetem kétségeimet, próbálkozzunk valami mással.

Homorú fölöttem a szikrákkal cifrázott kupola, belülről nézett gömbfelületnek tekinthető, meg kell próbálnom síkokká alakítani s részletekre bontva újra kezdeni vizsgálatát és elemzését. Kezdem a látóhatár szélénél, ez lesz egy négyzet alsó vonala, keresek hozzá, fent, középmagasságban egy szilárd pontot, meghúzom képzeletben a hozzá vezető függőlegest, aztán fönt egy vízszintest, s végül egy újabb szilárdnak látszó pontnál lefelé a másik függőlegest, megalkotva így egy elég nagyméretű, de azért átlátható négyzetet. Tekintsük ezt képnek, festménynek, alkotásnak, nézzük összetevőit, formáját, egyensúlyát, szimmetriáit, arányait, ellentmondásait, feszültségeit, ritmusát, minden lehetséges összetevőjét, számoljuk meg fényeit, arányosítsuk sötéteivel, keressük meg tartalmát, számunkra felfogható mondandóját, s jussunk el így, az egész e részének megértéséig, vagy legalább a ránk gyakorolt hatás okainak felderítéséig, szépségének tudatosításáig, hogy aztán újabb és újabb négyzeteket alakítva, végigmenjünk az egészen, összeadjuk az eredményeket, s diadallal mondhassuk, győztünk, a feladatot megoldottuk. Az indulás sikeresnek mutatkozott, de egy kis gondolkodás után zavarba hoz, mert a láthatár fölé bizonyos magasságig rajzolt ábra, most homorúságával nem törődve, valóban négyzetnek látszik, s talán elemezhető is, de mi lesz a fölötte lévő területen, ahol már csak egyre kisebb négyzetek rajzolhatók, s mi lesz a kupola tetején, ahová a görbület miatt négyzet már egyáltalán nem képzelhető, s így végül egymástól különböző s ezért összeadhatatlan alakzatokat kapok, amelyeket nem tudok egységgé alakítani s így az ötlet, hogy az egésznek a szépségét megkapom a részek vizsgálati eredményeinek összeadásával, vereségnek bizonyul, rossz módszernek, amelyet jobb lesz elfelejteni, úgy látszik, hogy a gömbfelületet, vagy negatív (homorú) gömbfelületet másképpen kell megközelíteni, különben is az elképzelt négyzetek rajzolgatása közben rá kellett ébrednem arra is, hogy a látóhatár körének bármelyik pontján elkezdhetem a négyzetek rajzolgatását, amiből az következik, hogy végtelen számú négyzet megalkotása lehetséges, s ezzel semmit sem tudok kezdeni, vagy az, hogy egyszerre kell néznem az egészet, az egységet nem szabad és nem lehet felbontanom még úgy sem, hogy a fejem fölötti központból vonalakat húzok a látóhatárig, hegyesszögű háromszögeket alkotva teszek kísérletet a látvány szépségének megfejtésére, s ha ez sem megy, akkor valami mással próbálkozom, mindaddig, amíg a feladatot sikerül megoldanom, mert az értelemnek nem állhat ellen a látvány, hiszen még ha a világegyetem végtelen is, a képe nem az, és ha a legtökéletesebb műremekek, görög szobrok, gótikus katedrálisok, Rembrandt-önarcképek, Goya-rézkarcok, Botticelli-remekek, egyiptomi falfestmények, bizánci mozaikok, Van Gogh-tájképek megközelíthetők az ész segítségével, akkor ennek a megmerevedett tűzijátékot utánzó kupolának a szépsége is megmagyarázható.

Nézem, nézem az eget, hűvösödött, éjfél elmúlhatott már és nem jutottam előbbre, talán azért, mert nincsenek olyan ismereteim vagy képességeim, amelyek segítségével eggyéválhatnék a látvánnyal, s belülről érezném át és érteném meg mondandóját, hiszen nem foglalkoztam jógával, keleti vallások misztikus módszereivel, önmagam világának kitágításával, lemosolyogtam Blavatsky Tibetből hozott nézeteit, az odikus átömlést és dualizmust, az asztrális testet, az éterikus test valóságát, az átjutást az érzéki és érzékfölötti világok között, a spiritizmust, okkultizmust, teozófiát, nem hittem a horoszkópoknak, a mesmerizmusnak, a szerelmi varázslatoknak, s nem valami csökönyös materialista elfogultságból, hanem e tanítások és hitek ellentmondásainak láttán, ugyanakkor viszont hittem abban, hogy bizonyos állapotok akár koplalással, akár kábítószerekkel, akár testünk módszeres sanyargatásával és idomításával, akár más eszközökkel elérhetők, és ilyenkor az ember előtt megjelenhetnek szellemek, vagy kísértetek, megmozdulhat Szűz Mária szobra a templomban, látható lesz a „Mene Tekel” felirat a falon, beleharaphatunk abba a kenyérbe, amely nincs a kezünkben, indián varázslók csörgődobos táncaikkal felidézhetik a hegyek és sasok lelkét, s bárki szárnyat kaphat s kirepülhet a 23. emeleti lakás ablakán, nekem azonban ezek a lehetőségek idegenek, s bármennyire szeretném, nem tudok azonossá válni a fölém boruló szépséggel, s félő, hogy igazán megérteni sem fogom, nem mondom, hogy soha, mert a reményt nem adom fel, de most és itt felsültem, vállalkozásom zátonyra futott, nem jutottam tovább a gyönyörködésnél s annak elismerésénél, hogy „több dolgok vannak földön és egen”, s hogy rend és rendetlenség egységben lehet, s hogy a fölém boruló tér nélkülem üres zűrzavar, nincs matematikája, nincs geometriája, csak áll és talán forog, de mindenképpen hideg közönnyel néz rám, s még ez is hasonlat csupán, mert nem néz és nem közönyös, bár biztosan hideg.

„Magam vagyok”, köszön ide Tóth Árpád két szavával, s idézeteket indítana bennem „az egek fogaskerekéről”, „a csontig velőig feketéről”, s hogy a „Mindenség is csak egy Költő Agya”, s a csillagok börtönrácsok a fejünk fölött, de leállítom a tolakodó hasonlatokat, magam vagyok, fekszem, bámulok, nincs a titoknak megfejtése se kint, se bent, nem tehetek mást, meg kell adnom magamat, ugyanúgy, ahogy megadom magam ott, ahonnan jöttem, kötelességeknek, érzéseknek, parancsoknak, kényszereknek, egy elutasító szónak, vagy mozdulatnak, láthatatlan, de erejét mindenütt éreztető hatalomnak, az időnek, mert nem utazhatom benne tetszésem szerint vissza, vagy előre, csak kopással és öregedéssel, szobám húsz négyzetméterének, a szívritmusomat szabályozó gyógyszernek, a postás csengetésének, a telefon hívásának, az utca fényes jegének, elérhetetlen távolságoknak, hisz soha nem láthatom Szicíliát, apám hadifogságának szigetét, Asinárát, a rheimsi székesegyházat, a grönlandi antikváriumot, a kelet-nyugati expresszvonatot, azt a szigetecskét Anglia és Írország között, engednem kell, le kell mondanom az „Emberi színjáték” újraolvasásáról, zsetonok rulettasztalra dobálásáról, korallzátony vízében ficánkoló és egymást zabáló halak látványáról, egyre több a korlát, egyre magasabbak a falak, egyre mélyebb az út, amelyet magam tapostam magamnak, már alig látok ki belőle, kopnak a szavaim, úton-útfélen elveszítek belőlük néhányat, logikám megbicsaklik, fölöttem Poe novellájának ide-oda járó gyilkos ingája, alattam mély kútja, visszahúzódás, lemondás, szűkülés mindenben és mindenütt, nincsen, aki voltam, nem lesz, aki vagyok, mennyi van még, kérdezem, s kiáltásra nem jön felelet, bőröm alól kirajzolódnak a csontok, rossz helyen keresem szemüvegeimet, szórakozottan bámulok a semmibe, minden csak akadályoz szóban, gondolatban, cselekedetben, neveket, címeket felejtek, visszajáró pénzemet a boltban hagyom, megittam már a kávét, kérdezem, s nem ittam meg, gyerekkorom dalai muzsikálnak éjszakánként a fejemben, megadom magam, pedig jelszavam a „ne-add-meg-magad”, nem tudom, mit jelent a szabadság, csak fekszem itt a dombon, egyedül, szemben az irtózatos látvánnyal, a csodás látvánnyal, a minden próbálkozásnak, a megértés minden kísérletének fittyet hányó szépséggel, a kihívással, amelyre ugyanúgy nem tudtam válaszolni, mint a barlangi ember, s minden idegen már és lassan én is idegen leszek magamnak.

Fekszem, fölfelé bámulok üresen és gondolatok nélkül, s egyszercsak eggyé válok az egésszel, szabadon és könnyedén, s minden én vagyok, s nincs rajtam kívül semmi, én vagyok a csillagok fényeivel fénylő kupola, egy pillanatra, egy órára, vagy örökre a mindenség, a béke, a nyugalom, a jóság, én vagyok a semmi.

Hirtelen megrázkódom. Elaludtam volna? Lehet. Valahol a távolban vonat fütyül, alig hallatszik, mégis felriaszt, feléje fordulok, keresem, de fénye nincs, lehet, hogy ez is álom volt csupán, belső riasztás, megborzongok, hűvös van, jobb lesz szállásomra menni, itt már végeztem, nem jutnék messzebb akkor sem, ha az örökkévalóságig maradnék, maradhatnék.

Felkelek, összehajtogatom a pokrócot, baktatok lefelé a dombról, ismerem a járást, az ösvényt szegélyező bokrokat, szemem hozzászokott a sötétséghez, leérek, ott a korlát, mélyebb árnyéknak látszik a homályban, ujjaim hegyével tapogatom, engedem, hadd vezessen, alattam halkan csicsereg a köveken ugráló patak, kopog lépteimtől a fahíd.

Távol megint vonat fütyül.