A vitázó Sarkadi

„De mondhatjátok nekem, az erő nem volt eszméim mellett, nem győztek azok, s így a legyőzött én vagyok. Ezt tagadom. Igaz, hogy egyedül maradtam, de azon elégtételem volt, hogy elvesztvén mindent, láttam mindent megvalósulni, minden intésemet megerősödni, és minden elvemet szentesíteni, sőt megkoronázva is önkéntes romlásomban… S ez nem annyi, mint legyőzetni.”

Quinet Edgar

 

Rákosi Mátyás lemondásáról a Bakonyban értesültem, az egyik kis faluban, 1956. július 19-én, délben. Éppen leszálltam a kerékpárról, kenyeret akartam venni, amikor híreket kezdett mondani a „pléhkurvának” titulált, villanyoszlopra szerelt hangszóró. Nekitámaszkodtam egy fának, végighallgattam a KV határozatait s Rákosi lemondólevelének recsegő szövegét. Utána körülpillantottam, mintha más korba, más világba léptem volna át. De minden változatlan volt, a házak, a por, a meleg, az itt-ott dolgozgató emberek. Úgy látszott, hogy rajtam kívül senki sem törődik az eseménnyel.

Megettem a szalonnát, kenyeret, aztán Szigliget felé fordítottam a kerékpárt. Majdnem egy hét csavargás volt mögöttem, faluról falura kerekeztem, többnyire tanítóknál aludtam, akik mindig megadták a következő „megbízható” személy címét. Vándorutam most befejeződött, az alkotóházban akartam aludni, Szigligeten, hogy onnan Budapestre vonatozzak. Szerencsém volt, mert bejelentés nélkül érkeztem, mégis kaptam szállást és vacsorát.

Másnap délelőtt a parkban üldögéltem, amikor odajött hozzám Somlyó György.

– Jó reggelt, főszerkesztő úr – mondta, meghajolt, és kissé gúnyosan, kissé irigyen mosolygott.

– Mit hülyéskedsz? – kérdeztem.

– Nem tudod?

– Nem.

– Megkapjátok a lapengedélyt az Életképekre.

Biztos, hogy felsóhajtottam. Vitánk tehát győzelemmel ért véget. Megkapjuk a lapot, amelyre áhítoztunk, a „harmincasok” vagy a „Gömbfejűek” lapját, mi szerkesztjük, és megmutathatjuk benne, mire képes a szocialista realizmus. Évek óta minden tevékenységünk erre a célra irányult, kezdetben öntudatlanul, később tudatosan, egész csapatunk, élünkön Sarkadival, ez után sóvárgott. Otthonunk lesz, az irodalmi „bérmunkáskorszak” befejeztetett. Három év vitái, nekibuzdulásai és letörései, okoskodásai és taktikázásai előzték meg ezt a pillanatot.

Ennek a három évnek a történetét vagy inkább drámáját szeretném elmondani.

Ellenfeleink gyakran változtak, új arcot öltöttek, új nevet, más funkciót viseltek ebben a konfliktusban, mi állandóak voltunk, szívósan, bár néha visszariasztva, de ugyanazt hajtogattuk.

Nem említem meg az események minden szereplőjét, a történet minden mozzanatát, mert emlékezést írok, és nem irodalomtörténeti tanulmányt. Elhagyom a lényegtelent, még akkor is, ha más szempontból nézve lényeges volt, elkerülöm a politikai harcokat, feltételezem, hogy az olvasó eléggé ismeri a kort, amelynek színpadán és kulisszái között mozogtunk, csak a legfontosabb összefüggéseket villantom fel, a kanyargós utat kiegyenesítem, de nem engedek elhatározásomból, ragaszkodom a valósághoz.

Beszélnem kell önmagamról is, hiszen barátja és „harcostársa” voltam Sarkadinak, résztvevője vitáinak, és mert a történet néhány jelenetében tárgya és témája voltam az összecsapásoknak.

A dráma főszereplője Sarkadi Imre.

Nem rajzolok fel róla újabb portrét, fájdalommal és emlékezéssel teljes szövegekben ezt már megtették mások, nem kívánom elemezni regényeit, drámáit, novelláit, riportjait, ez az esztéták és irodalomtörténészek feladata, arról a Sarkadiról szeretnék beszélni, aki okosságával, emberi és eszmei tisztaságával, kritikára és önkritikára mindig hajlamos szellemével lenyűgözött bennünket.

Sarkadi esztétikájáról és irodalompolitikájáról tudtommal még nem írtak, pedig meggyőződésem, hogy nélkülük műveit sem lehet igazán értékelni. A napelemek szilíciumrétegből és fémrétegből állnak, a kettő együtt alakítja elektromossággá a fényt.

1953 nyarán már barátok voltunk.

Azóta is sokszor gondolkoztam azon, hogy miért? Mi fűzött össze bennünket, milyen érdekeknek, milyen lelki mechanizmusoknak, genetikai determináltságoknak engedtünk? Miért volt szükségünk egymásra, mit fogadtunk el, és mit utasítottunk vissza a másikból, mennyi volt a barátságban a barátság, és mennyi a szövetség? Magánügyeinkről nem beszéltünk, intim szféráinkat nem tártuk fel egymás előtt, még írással kapcsolatos gondjainkat is ritkán. Mégis majdnem mindent tudtunk egymásról, de ez inkább emberismeretünknek és összeszokottságunknak volt köszönhető, néhány hümmentés, mozdulat vagy fintor elég volt a megértéshez.

A kor nem kedvezett a barátságoknak.

Akkoriban a szerelmesek is a munkaversenyről társalogtak, legalábbis a novellák, filmek, színdarabok szerint, de ettől a komikusnak látszó képtől a valóság sem állt nagyon távol. A politika behatolt az élet teljességébe, nem hagyta figyelmen kívül a magánéletet sem, szerelmek estek szét, házasságok bomlottak fel közvetlen beavatkozásától, a személyzetis vagy káderes fellépésétől. Keringtek legendák szétválasztott házasokról, akik válás után titokban voltak egymás szeretői.

Látható volt ez az irodalmi életben is. A politika elvi egységet és egyetértést kért és követelt, és nem barátságot. Nemrégiben megkérdeztem a régi gárda egyik tagját Révairól, lehetett-e vele barátkozni? Tagadó választ kaptam, Révait az emberek csak a cél érdekében felhasználható eszközként érdekelték. Az irodalomban az egyre megújuló viták, az irányítás által meghatározott csoportok, az érdekek, a „helyért” folyó, hol álcázott, hol nyílt küzdelmek szinte mindenkit szembeállítottak a többivel. Egymást ösztönösen kedvelő írók egyszer csak azt vették észre, hogy más-más csoporthoz, „izmushoz” tartoznak. Irigyen emlegettük a népiesek összeforrottságát, Illyés barátságát Szabó Lőrinccel, Németh Lászlóval, Veres Péterét Kodolányival, Szabó Pálét Sipkával. A barátságnak veszélyei is voltak. Az irodalompolitika gyanakodva és féltékenyen vigyázott az írók kapcsolataira, minden érzelmet magának akart lefoglalni.

Összebarátkozásunk idején Sarkadi meglehetősen nehéz helyzetben volt. 1951 karácsonyán kellemetlen ajándékot kapott, elutasító kritikát a Szabad Népben Rozi című regényére. A kritikus „az öncélú irodalom csődjének” nevezte a könyvet, hátralépésnek a tehetséges, éles szemű, haladó szándékú író életművében. Megállapította a bántóan erős Móricz-hatást, és legfőbb kifogásként azt, hogy a műből hiányzik a falu valódi mozgatóinak, a kommunistáknak a bemutatása, a párt és a munkásosztály tevékenységének hiteles ábrázolása. Cikkét azzal zárta, hogy az író hullámvölgyben van, s hozzátette, hogy az írókongresszuson Révai által meghirdetett sematizmus elleni harc károssá, fékezhetővé válhat, ha „ellensematizmusba” csap át.

Nyugtalanító szöveg volt. Még alig értettük meg, hogy mit jelent a sematizmus elleni harc, máris itt az új veszély, az „ellensematizmus”, és már képviselője is van, a „narodnyik” Sarkadi.

Három hét múlva, az Irodalmi Újságban Sarkadi válaszolt a kritikára, A sematizmus kérdései címmel. Láttunk már akkor és később is számos önkritikát, de Sarkadié szinte példátlan volt. Elfogadta, sőt elmélyítette a cikkíró véleményét, azzal csak egyetlen pontban, az „ellensematizmus” ügyében vitázott, kijelentette, hogy könyve sematikus, hogy írói módszere „teljesen hamis és rossz írói módszer, nyilvánvaló az összefüggése az előbb említett ideológiai gyengeséggel”, vagyis a „narodnyik világnézeti csökevényekkel”, és ez az írói magatartás „gyökeréig hazug és hamis”. Elmondta, hogy falun csak a rosszat látta, mitizálta a parasztságot, és a kritikát komoly segítségnek tekinti. Kitért készülő Út a tanyákról című drámájára, és a kritika elé szaladva azt írta, hogy darabjának is ugyanaz a hibája, mint a Rozinak. Azzal fejezte be, hogy „jobban kell szeretni és ismerni népünket, hogy igazán jól tudjuk ábrázolni”.

Utolsó mondatának kulcsfontossága van, a valóságismeretre és a nép szeretetére számtalanszor visszatért, csakhogy akkor már nem önkritikájának, hanem kritikájának fontos elemei voltak ezek a követelések, a dogmatikus nézetekkel, a realizmust eltorzító vulgarizálással vetette szembe őket.

Február 28-án az Irodalmi Újságban megkapta darabjára a bírálatot. Egyenetlen alkotás – írta a kritikus –, „amelyben megrázó jelenetek váltakoznak gyengékkel, erőtlenekkel, sematikus, kiagyalt jellemű figurák pedig mélyen hitelesen, költőien ábrázolt alakokkal”.

Abban az évben Sarkadi keveset írt. Gyenge politikai publicisztikája jelent meg áprilisban, egy novellája decemberben, és talán még néhány kisebb írása.

Közben azonban két vitában is szerepet kapott.

Júliusban az Írószövetség rendezett polémiát „drámairodalmunk helyzetéről  és problémáiról”, s itt az előadó elismételte a darab hibáit. Sarkadi erre már keményebben válaszolt. Konfliktus és jellem című írásában visszautasította a bírálatot, és leszögezte, hogy „a drámairodalomban is, mint általában az irodalomban, a kritikus politikai elemző módszere nem végcél, hanem azzal a törekvéssel függ szervesen össze, hogy a kezdeti nehézségek legyűrése után a «lélek mérnökei»-ként, és ne csak a lélek műszaki rajzolójaként ábrázoljuk a mát”.

Gondolkodásában már felsejlik, hogy ellentétet érez az irodalompolitika elvei és gyakorlata között, de ezt még nem tudja, nem akarja, vagy nem meri kibontani.

Az év nagy vitája az MDP Központi Előadói Iroda Kultúrpolitikai Munkaközösségében zajlott, s hosszú előkészítés után októberben fejeződött be. A vita téziseiben Sarkadi már nem „ellensematizmusával” szerepelt, hanem mint az „újjáéledő kispolgári irodalmi irányzatok” képviselője regényével és drámájával, melyekről kitűnt, hogy a „paraszti messianizmus” irodalmi igenlései. Kevesen foglalkoztak vele a felszólalók közül, Darvas éppen hogy említette, Urbán Ernő viszont valóságismeretét bírálta, s mi ezt akkor rivalizálással magyaráztuk, azzal, hogy a paraszti témákkal foglalkozó Urbán veszélyes vetélytársnak tekintette a tehetséges Sarkadit.

Sarkadi az irodalom megrekedéséről beszélt, elszakadásáról a való élettől, megállapította, hogy nem voltunk „elég őszinték egymáshoz az írószövetségi vitákon”, majd azt javasolta, hogy „tűzzük napirendre annak megvitatását, hogyan akarjuk megírni a szocialista Magyarország új életét”. A módszer felé fordult tehát, s ebben már benne rejlett a kérdés: milyen valóságról van szó, kinek a valóságismerete a helyes?

Zárszavában Révai József ügyet sem vetett Sarkadira, a „főellenséggel” foglalkozott, a Felelet második kötetét szedte ízekre, hosszan elemezte Veres Péter Almáskertjét, a polgári ideológia befolyásának okait boncolgatta. Kijelölte a teendőket is, a kétfrontos harcot, a harcot az irodalmi egységért, a klikkek felszámolásáért, a marxizmus-leninizmus elsajátításáért. A valóságról, megismeréséről és ábrázolásáról szinte szó sem esett. Később értettük meg, hogy Révai fergeteges támadása tulajdonképpen visszavonulás volt, a sematizmus ellen meghirdetett harc helyébe ismét a sematizmus követelése lépett. Akkor csak megzavarodtunk, és a fejünket kapkodtuk.

Sarkadival – mint mondtam – Révai nem törődött, pedig felszólalása meglehetősen eltért a korábbiaktól. Önkritikáját ugyanis kitágította, az egész irodalomra érvényesítette, önmaga iránt érzett igényességét másokra is alkalmazta, s ezzel kritikává emelte. Joggal. A követelmények hibáit még mindig nem látta tisztán, a kudarcokért az írókat okolta, mert nem tudják megismerni a valóságot.

Önkritikáiból, kritikáiból, gondolatainak ellentmondásaiból, bátortalanságából, termésének zsugorodásából válság rajzolódik elő. Kétségbeejtő bénaság a fehér papír előtt, lázas keresgélés, témák felkapása és elvetése, fejfájós tehetetlenség. Nem tudja vagy nem akarja felismerni, hogy belső ellentmondássá változtatja a külsőt, az irodalompolitika és az irodalom konfliktusát.

Az irodalmi életben meglehetősen magányos volt. Nem tartozott egyik csoporthoz sem, korábbi barátai és szövetségesei vele együtt hátrányos helyzetben voltak, pártonkívüliként hangfogóznia kellett véleményét, kevesebb reménye volt a győzelemre, pedig életismerete, okossága, tehetsége erre jogosította volna.

Kétségtelenül mélypontra jutott írói munkájában.

Ebben az évben, augusztusban találkoztunk össze Tihanyban; s én ettől számítom barátságunk kibontakozását.

 

Válságban voltam én is.

Verseimre elutasító bírálatokat kaptam. Elismerték ugyan, hogy „az elsők között ábrázoltam a felszabadult nép életét”, elismerték „harcos” magatartásomat, de az írókongresszuson már a sematizmus egyik fő képviselőjének tekintettek, Majakovszkij utánzójának, az előadói iroda vitájában, amelyet megzavarodva, szótlanul ültem végig, s ezt megelőzően a „klikkharcok” résztvevőjének. Nyerseségemmel, fölényességemmel s talán szerénytelenségemmel sok íróban keltettem ellenérzést, „beavatottságomat”, az Írószövetségben szinte gyerekfejjel kapott feladatomat s ezzel „hatalmamat” sokan nézték rossz szemmel.

Közben én kommunistának hittem, éreztem s egyre inkább tudtam magamat, a párt írója kívántam lenni, szolgálva a kitűzött célokat. Nem kételkedtem abban, hogy a marxizmus-leninizmus teljes elsajátításával és átélésével eljuthatunk az irodalom csúcsának tartott szocialista realizmushoz. Hittem eredményeinkben, sikereinkben, hiszen dolgoztam értük, és tapintottam őket. Elfogadtam, mert szükségesnek tartottam az ütemes tapsokat, Sztálin és Rákosi dicsőítését, elhittem az osztályharc kiéleződését, a Rajk-pert. A leegyszerűsített s ezzel érthetőbbé, áttekinthetőbbé vált világot fogadtam el, a valóság bonyolultsága nyilván riasztott, az emberiség történelmét amolyan „hosszú menetelés”-nek láttam célja, a kommunizmus felé. Kétségeimet elfojtottam, korábbi nézeteimet, véleményeimet, ismereteimet vagy elvetettem, vagy beillesztettem új világképembe.

Alkatom, gyermekkorom és ifjúságom alkalmassá tettek arra, hogy vállaljam és kövessem a párt esztétikáját és irodalompolitikáját, amely dinamikus és támadó volt, vitát vita után kezdeményezett, s meg akarta változtatni az irodalmat, az írók személyiségét, az irodalmi élet struktúráját.

Párttagként másoknál bátrabban mondhattam el véleményemet, annál is inkább, mert ritkán tért el az irányítás véleményétől.

Válságomat fejlődésem okozta.

Az Írószövetségből pártfőiskolára kerültem. Egyszer valakinek meg kellene írnia, hogy mit jelentett ez akkoriban. Az Angi Vera és a hasonló filmek és írások ennek a különleges iskolának főleg elembertelenítő vonásait mutatják be, a manipulálást, és nem a nevelést és oktatást, csak az emberek beszűkülését és lealacsonyodását. Pedig a pártiskolán más is történt a résztvevőkkel. Tanáraink tömték belénk az ismereteket, a marxizmust-leninizmust, s akarva-akaratlanul gondolkozni is megtanítottak. Megértettük és alkalmazni kezdtük a dialektikát, tetszéssel fedeztük fel a klasszikusok vitamódszerét, észrevettük, hogy az elmélet mindig a valóságból indul ki, ezért lehet hajlékony, ezért használható a valóság megváltoztatására.

Agyam könnyen fogott, rengeteget olvastam, sokat befogadtam, s a tanulást az iskola elvégzése után is folytattam. A baj akkor kezdődött, amikor kiderült, hogy tudásom részben megemésztetlen, részben alkalmazhatatlan. Az elvont igazságok és törvények mellől hiányzott az életismeret, a valóság szögei gyakran kibújtak a zsákból, sőt észre kellett vennem, hogy az elmélet alkalmazóinak gyakorlata és viselkedése más, mint tanulmányaink alapján várható lett volna. Kissé körmönfontan fogalmaztam, magyarán ez azt jelentette, hogy a szavak és a tettek ellentmondtak egymásnak.

Kétségbeesetten próbálkoztam. Abszurd vállalkozás volt, a tanultakat akartam versben elmondani, képszerűvé tenni az elvontságot. Ha Majakovszkij megtehette, gondoltam, akkor megtehetem én is, nem láttam, hogy mennyire más helyzetben élt, s mennyire az élet konkrétságából merített a költő. Versciklusokat, eposzokat akartam írni, de áthúzott oldalakká, felbontott szerződésekké töpörödtek vállalkozásaim.

Munkahelyem az Irodalmi Újság szerkesztősége volt. Nem sokáig bírtam. Otthagytam, szinte menekültem a „szabadúszás”-ba. Hosszú kínlódás után, 1952 tavaszán, felderengett a megoldás.

Visszahúzódtam azoktól, akikkel egy klikkben emlegettek, néha úgy láttam, hogy „ellenfeleinknek” volt igazuk. De nem csatlakoztam hozzájuk, nem kerestem szövetségeket, barátságokat. Dolgozni kezdtem.

Legalább annyira egyedül voltam, mint Sarkadi.

 

– Jó kis inkvizíciót tudna ez a két fickó csinálni – mondta egyszer rólunk valaki –, Sarkadi lenne az inkvizítor, imádkozó, csuhás szent, aki meg akarja menteni mások lelkét, Kuczka kezelné a hüvelykszorítót, a spanyolcsizmát, a csigát, s mindketten egy cél szolgálatában. Néha cserélnének.

A tréfa csak tréfa, erősen túloz, de valami magja mégis van. Összefűzött, egymás mellé állított bennünket közös hitünk. A valóság megismerésének és ábrázolásának megszállottja volt Sarkadi, az voltam én is, csakhogy más oldalról néztük ugyanazt a dolgot. Sarkadinak kisujjában voltak a konkrétumok, szövetkezetek, falvak tucatjait, emberek százait ismerte, értett a gazdasági, termelési kérdésekhez, szentül hitt a mezőgazdasági nagyüzem fölényében. De tisztán látta a bajokat, nehézségeket, tragédiákat, az emberekben felgyülemlő fájdalmat és ellenállást. Kínlódott.

Én inkább a gyárak népét ismertem, rokonaim, ismerőseim között sok munkás volt, gyárban kaptam meghatározó élményeimet a felszabadulás előtti és utáni években. És dicsekedtem azzal, hogy ismerem a marxizmus-leninizmust, a pártpolitika mindennapjait, a kommunista magatartás normáit.

Jól kiegészítettük tehát egymást, de ez csak a szövetséghez volt elég, s nem a barátsághoz. Ennek okai mélyebben rejlettek, lelki struktúránkban, személyiségünkben, jellemünkben – a génekben.

Úgy vélem, hogy Sarkadi mozgatója a „mindennek jöttem” érzése volt, és a vágy ennek kiteljesítésére és elismertetésére. Ebből érthetjük viselkedését, ellentmondásait, előre-hátra lüktető életét, prófétás magatartását, vitázókedvét, kverulanciáját, és azt is, hogy mért kellett neki a közösség és a társaság. Zsenijének alkotásokban való megvalósítását és ennek elismerését szomjasan várta. Dosztojevszkij írt hozzá hasonló alakokról, szentekről, akik azonnal megnyerik embertársaik rokonszenvét, akik képesek fellobbantani, de eloltani is a tüzet. Hozzátartozott a kóborlás, a kalandozás, a vidám szórakozás, a megnyerő csevegés és szórakoztatás, némileg az italozás is, bár én három év során, mialatt sülve-főve együtt voltunk, sohasem láttam részegnek. Önmagától rúgott be, és a társaságtól, nem az italtól, s akik alkoholistának mondják, vagy hazudnak, vagy mások hazugságait ismétlik, vagy még nem láttak részeget. 1957 után jó okkal többet ivott, de alkoholista akkor sem volt.

Vitáiban elárulta vonzódását a nagy eszmékhez, már-már elérhetetlen ideálokhoz. Társa voltam ebben én is, de korántsem olyan hajlékonyan, inkább mereven és dacosan. Társa voltam abban is, hogy ki kell küzdenünk eszméink igazát a világban, írásaink minőségét önmagunkban. Sarkadi – és ezt nem győzöm ismételni – okos volt és tisztán látó. Mindig felismerte az ellentétet eszményei és a megvalósítás között. Igényessége ilyenkor visszahúzódásra késztette, feltöltődésre volt szüksége. Szerény volt és szemérmes, nem „férfiasságból”, hanem lelke mélyéből, tele volt érzelmekkel, gyengédséggel és fel-fellobbanó haraggal.

Vonzott az esze, a könnyedsége és az a titokzatos erő, amellyel átütötte az embereket, azonnal hatott érzelmeikre, azonnal meghódította őket.

Mit találhatott bennem, fiatalabb, tapasztalatlanabb, bár bizonyos szférákban járatosabb, sematizmusa miatt éppen kínlódó költőben? Rokonszenvem, dicséretem bizonyára tetszett neki, talán szókimondásom, tekintélyeket csak korlátoltan tisztelő viselkedésem, készségem a rombolásra és építésre, szóval az, amit a lélektan „szocializált destrukciónak” nevez, és amit én akkor a kommunista eszményi tulajdonságának tekintettem.

Így kerültünk tehát egymás mellé. Egymáshoz vetettük a hátunkat, nem titkoltuk, sőt hirdettük barátságunkat és szövetségünket. Barátságunk nyílt megvallása kissé eretnekségnek számított, meglepte kortársainkat, de a klikk vádját nem lehetett ellenünk szögezni. Az Írószövetségben csodálkozva, de elfogadták együttesünket, s hamarosan a Kuczka-Sarkadi-csoport elnevezést kaptuk, pedig a „csoport” még messze volt, a Gömbfejűek később álltak össze. Észrevettük, hogy kollégáink óvakodnak bármelyikünk előtt rosszat mondani a másikról, önérzetünk ettől megnőtt. Nyugodtan dicsértük egymást a másik háta mögött, kicsikartuk az elismerést. Az Írószövetség elnökségében magabiztosan ajánlottam Sarkadit a József Attila-díjra, az Irodalmi Újság és a Csillag szerkesztőségébe, egyik ajánlója voltam, amikor felvételét kérte a pártba.

Barátság és igazság azonos fogalommá lett, s egyszerre mámorítóan felszabadultnak és erősnek kezdtük érezni magunkat. Megtöbbszöröződtünk, ott voltunk mindenütt, felszólaltunk, vitára, érvelésre kényszerítettük ellenfeleinket. Sarkadi remek vitázó volt, és nagyszerű taktikus. Azonnal elismerte vitapartnereinek erényeit és értékeit, akár az irodalmi művekben, akár cikkekben vagy gondolkodásban jelentek meg. Nem tartott haragot, a meggyőzést és egyetértést fontosabbnak tartotta az érzelmeknél.

Ügyesen küzdöttünk, egyszerre elfogultan és objektíven, indulatosan és eszesen, rugalmasan és mereven. Az irodalompolitika ellenére valósítottuk meg az irodalompolitika írói eszményképét. Tekintélyt és megbecsülést éppen úgy kivívtunk, mint támadást és haragot. Helyzetünk ellentmondásos volt, kaptunk irodalmi díjat és szigorú pártbüntetést, rangot az irodalmi élet hierarchiájában és letiltást a lapoknál, folyóiratoknál. Sokféle módszert próbáltak ki rajtunk, de elveinket nem adtuk fel. Kívülről nézve a mi viselkedésünk is ellentmondásosnak látszhatott, hiszen együtt volt benne a következetes támadókedv és hajlandóság a tisztességes megegyezésre.

Nem voltunk „különös”, kiemelkedő lények, ismertünk nálunk okosabbakat, bölcsebbeket, különbeket, de mi éreztünk rá először a kor követelményeire, konfliktusai bennünk öltöttek testet, és szerencsénk volt. Élni akartunk lehetőségeinkkel, végig akartuk járni pályánkat, helyet kértünk képességeinknek, hajlamosak voltunk az egyezkedésre is, de elveink fenntartásával.

Elveink fenntartásával? Milyen elvek milyen fenntartásával, hallom a kérdést, amely elől nem lehet kitérni. Mint ahogy az elől sem, hogy szövetségünk-barátságunk dialektikájáról beszéljek.

Elveinknek voltak állandó részei és változó elemei, szövetségünk ezt figyelembe vette. Lényeges kérdésekben egyetértettünk, ellentéteinket vagy megvitattuk, vagy elnéztük. Nincs emberi kapcsolat, amely egészen egyértelmű lenne, nem hiányozhatnak belőle a negatív érzések, harag, irigység, vetélkedés, lenézés stb. stb., sőt talán ezektől vagy megoldásuktól válik termékennyé és harmonikussá.

Egyetértettünk Sarkadival abban, hogy a szocializmust kell Magyarországon felépíteni. Egyetértettünk abban is, hogy az írás politikai tett, az irodalomnak csakúgy, mint a politikának, a népet kell szolgálnia.

Ez volt a bázis. Igen kevésnek látszik, hiszen akkoriban a politika és irodalompolitika a legapróbb részletben is egységet követelt. Jellemző akkori állapotunkra és a korra, hogy ennyivel is beértük.

A „hogyan”-okban viszont jelentősen eltértünk egymástól. Kommunistaként azt vallottam, hogy a párt irodalmi célkitűzéseit megvalósítva szolgálom a népet, tehát közvetve. Sarkadi az irodalmat nem a politika alárendeltjének gondolta, hanem egyenrangú partnerének, sőt versenytársának, amely a nép érdekeit közvetlenül szolgálja és képviseli.

Tagja voltam az Írószövetség elnökségének, a hatalom részeseként kimondhattam nézeteimet, Sarkadi nehezebb helyzetben volt, bizalmatlanul nézték, magával hozott ellenzékiségéhez félelem is társulhatott, tisztánlátása taktikázásra kényszerült.

Ugyanakkor mindketten konfliktusos helyzetben voltunk, belső problémáinkkal küszködtünk, ellentéteinket nem tudtuk feloldani. Én a politikát helyeztem előtérbe, ő az irodalmat, nekem az irodalommal voltak bajaim, neki a politikával. De még ez is leegyszerűsítés. Mert volt gondom nekem is a politikával, neki is az irodalommal.

Láttam a fasizmust, és elutasítottam, gyakorlatát szörnyűségnek, ideológiáját ellenségesnek és butának, képviselőit műveletlennek, ceremóniáit cirkuszinak éreztem. És a „személyi kultusz” idejének számos jelensége rossz emlékeket ébresztett bennem, ambivalenciát, elutasítást és elfogadást, s meghökkenve vettem észre, hogy erőszakot kell tennem természetes emberségemen, az elembertelenedés, a „fasizálódás” szaga taszított.

Sarkadi meg arra ébredt rá, hogy íróként van bajban. Elégedetlen volt önmagával, műveivel, műveinek fogadtatásával, többet, jobbat, igazabbat akart. Neki politikai szövetségesre volt szüksége, nekem irodalmi szövetséges kellett, s mindkettőnknek olyan, aki válságban van. Gyakorlat és elmélet, hatalom és ellenzék, nemzetköziség és hazafiság, merevség és nyitottság, lelkiismeret-furdalás és kiszolgáltatottság s már ellentétpárok találkoztak össze. Persze a felsorolt jellemzők egyikünkben sem voltak meg kémiai tisztaságban, hanem ilyen-olyan arányban, keverten. Önmagunkért harcoltunk magunk ellen, s ebben a másiktól kaptunk segítséget, néha olyan erőset, mint egy ökölcsapás. Volt kompromisszum közöttünk bőven, de volt ellentét is. Mindez nézeteink cseppfolyósabb, változó elemeit érintette, az alapkérdésekben teljes volt az egyetértés. Szövetségünk előnyeihez tartozott, hogy „kifelé” folytatott harcainkban válthattuk egymást, hol egyikünk lépett előre, hol a másikunk, ahogy a helyzet követelte. Társai s egyben eszközei voltunk egymásnak, s ez nem devalválta, sőt erősítette barátságunkat, hiszen ilyenkor láttuk bizonyítottnak a másik értékeit. Személyes érdekünk volt az is, hogy a másik több elismerést, több tekintélyt, több hatalmat kapjon, s úgy viselkedtünk, mint két egymást segítő hegymászó. Váltógazdálkodást folytattunk abban is, hogy átvettük egymás elutasított nézeteit, akár a híres anekdota hitvitázói, akik a vita végére átcserélődtek.

A folyamatban eleinte szövetségesi érdekből segítettük egymást, aztán az érdekből őszinte meggyőződés, ebből már baráti érdek, abból meg baráti meggyőződés lett, bizalom és hit a másikban. Hol az egyik volt az „unterman”, hol a másik.

Szövetségünk-barátságunk csak abban a korban jöhetett létre. Mert ellenfeleinktől legalább annyira függött, mint tőlünk. A politika és irodalompolitika ingadozásai, szigorú és engedékeny, támadó és védekező szakaszainak váltakozásai nélkül nem járhattuk volna végig a kapcsolatteremtés iskoláját. A kor determinánsai kényszerítettek bennünket arra, hogy összefogjunk a ránk nehezedő nyomás ellen, később meg már nem tudtunk volna meglenni ellenfeleink nélkül, fejlődésünkhöz, céljaink eléréséhez kellettek. A „róka fogta csuka, csuka fogta róka” helyzet állt elő, mint annyiszor a történelemben, az irodalompolitika sem nélkülözhette jelenlétünket.

Feltolakszik bennem a kérdés, mit szólna fejtegetéseimhez Sarkadi, vállalná-e barátságunkat, a lezárt életű a periférián élőt, a befejezett a befejezetlent, a vitathatatlan a vitatottat? Mások ezt úgy kérdezhetnék, hogy miért tolom Sarkadi ürügyén előre magamat, visszaélve azzal, hogy a halott nem tiltakozhat ellene.

Meggyőződésem, hogy mondandóm egy részét határozottan vállalná, moralitása nem engedné megtagadni az egykori barátságot. Más részeknél hevesen tiltakozna, nagy gesztusokkal és megdönthetetlen érvekkel. Bizonyos részek ellen tiltakozna, mondván, hogy teljesen félreismertem. S volna rész, amelyre azt mondaná: „Ez nagy marhaság, bátyuska.” Pontosan úgy viselkedne tehát, mint életében. Mert nem tehetne mást, ahogy én sem tehetek mást, mint újra és újra legyűröm fájdalmamat, szégyellem összeszoruló torkomat, és beszélek róla és rólunk, eltűnt barátságunkról, szemétre hajított éveinkről.

Ott voltunk tehát egymás mellett, és eljött 1953.

 

Az év elején meghalt Sztálin. Őszintén meggyászoltuk, eszünkbe sem jutott tetteinek bírálata vagy objektív értékelése.

Januárban Sarkadi Balmazújvárosra ment tanítani, s újabb keserves tapasztalatokat gyűjtött, most az oktatásról. Az ország felnőtt polgáraként írt levelet Darvasnak, s közölte benne, hogy a tankönyvek rettenetesen rosszak. Javasolta új magyar irodalmi és történelmi könyvek megíratását.

Május elsején Pesten találkoztunk, a tribünön. Megörültünk egymásnak, iszogattunk az egyik sátornál, ugrattuk írótársainkat. Hosszan beszélgettünk, szó esett új verseskönyvemről.

A könyv a Tanácsköztársaságról írott versciklus volt, ebben a témában találtam kiutat a válságból, ebben kapott formát az ellentmondás, amellyel a pártfőiskola után küszködtem. Később azt mondta valaki, hogy a kötet valójában menekülés volt, s igazat is adtam neki. Visszamenekültem a történelembe, az idealizált, tisztára súrolt és fertőtlenített forradalomba, egyértelmű szituációba, amelyet én a vörösök és fehérek nyílt és egyszerű konfliktusának láttam és ábrázoltam. Szektás könyv volt, átvettem a korabeli történetírás hamisításait, eltúloztam és idealizáltam Rákosi szerepét, árulónak állítottam Kun Bélát.

Június 4-én, szinte azonnal a könyv megjelenése után, cikket írt róla Illés Béla az Irodalmi Újságba. Dicsérte, felfedezte, hogy kiút a válságból, arról beszélt, hogy megtaláltam magamat és hangomat, forma és tartalom egységét, s kissé patetikusan úgy fejezte be, hogy ez a hang: „egész népünk hangja lesz, és ugyanakkor Kuczka egyéni hangja”.

A dicséret után izgatottan vártam a legfőbb irodalmi ítélőszék, a Szabad Nép megszólalását. Napról napra vártam, de nem történt semmi. Múltak a hetek és a hónapok, de a Szabad Nép érthetetlenül hallgatott.

A Csillag júliusi számában megjelent Sarkadi bírálata. Már a hangütése is más volt, mint Illésé. Tetszett neki a könyv, de nem kritikusként, hanem „jókedvű olvasóként” mondta a véleményét. Petőfire hivatkozott: a népnek a nép hangján… Esztétikai kulcsszavai ebben a bírálatban is előkerültek: népiség, forradalmiság, valóság.

„Formájában népi – írta –, tartalmában szocialista, költői programnak, méghozzá megvalósított programnak ez nem rossz. S nem is a balladák népisége, nem a kuruc dalok népisége – hanem az, amit Petőfi teremtett igazán meg: kétség, szomorúság nélkül, duzzadó, roppant önbizalommal és erővel a hangjában, de főként a mondanivalóban… Ez a hang az igazi forradalmi költészet hangja…”

Hosszan beszélt arról, hogyan jutottam el idáig, majd levonta a tanulságot.

„Én ezt a költői magatartás egyik legszebb példájának látom. Elkeseredettség, sértődöttség nélkül menni előre az úton, aminek a helyességéről meg van győződve. S a bántásra művekkel válaszolni.”

Ismerte pályámat, tudta, miről beszél, hangján érződött a rokonszenv és a saját program, hiszen kritikák, önkritikák és hosszú válság után erre a felismerésre jutott. Következetességem vagy konokságom bizonyos mértékig példa lehetett előtte.

Kritikája boldoggá tett. Igazolta törekvéseimet, elismerte képességeimet; dicsérte magatartásomat, példaképeimre, Petőfire és Majakovszkijra hivatkozott. Fokozta örömömet, hogy a bírálat nem volt „hivatalos”, olyan valakitől érkezett, aki a „másik” oldalt képviselte, a Szabad Szó és a Válasz vidékét. Tudtam, hogy „hivatalosan” elismerést kell kapnom, hiúságom vágyakozott a spontán tetszésre.

Néhány év múlva láttam könyvem gyengéit, és látta Sarkadi is. Egy időben, 1956-ban, gondolkoztam azon, hogy megírom róla önkritikus véleményemet, de amikor észleltem, hogy hogyan tagadják meg korábbi műveiket mások, ezt a megoldást elvetettem.

Júliusban, az országgyűlésen, Nagy Imre meghirdette az új kormányprogramot, s ebben én – másokkal szemben – annak a tételnek igazolását láttam, amely szerint a kommunista párt képes az öntisztulásra, hibáinak, tévedéseinek kijavítására. De a kormányprogram burkolt bírálat is volt, sok mindent átugrott, és a hézagok gondolkodásra kényszerítették az embert. Világossá vált, hogy nem fedték egymást a szavak és a tények, és az is, hogy a társadalmi, gazdasági, politikai valóságnak kényszerítő ereje van. A valóság elismerésének és megismerésének hirdetése szólamból valódi kötelességünkké vált. Nincs terem elmondani, hogy mi mindent kellett végiggondolnunk a világpolitikától a koreai háborún keresztül a szövetségi politikáig, a szövetkezetesítésig, az irodalmi kritika helyzetéig. Zsilipek nyíltak meg a gondolat előtt. És önerőből, önállóan kellett következtetnünk, mások nézeteivel vitázva.

A kormányprogram a párt ügye volt, természetes, hogy melléje álltunk.

Akadt azonban számunkra másik tanulság is. Kiderült, hogy a tévedhetetlennek hitt és általunk is annak hirdetett vezetők bizony tévedtek. De vajon csak tévedtek? S ha a gazdaság dolgaiban tévedtek, akkor miért csalhatatlanok irodalmi kérdésekben?

Közben szemrehányást is kaptunk. Miért nem adott jelzéseket az irodalom? Hol voltak a kommunista írók és költők? Mi pedig csak ámultunk és bámultunk, de a harag is motoszkált bennünk.

Augusztusban, az Irodalmi Újságban megjelent Sarkadi elbeszélése, a Tanyasi dúvad. Új, felszabadult hangja volt, tömör, drámai, feszült. Teljes elismerés fogadta. Többek között ennek volt köszönhető, hogy amikor októberben az Írószövetség megélénkült elnöksége az Irodalmi Újság színvonalát akarta megerősíteni, azonnal javasolta Sarkadi felvételét a laphoz.

Október közepe táján megjelent az Írószövetségben Erdei Ferenc és – ha jól emlékszem – Hegedűs András. Mindketten a kormány tagjai. Felkérték az összehívott írókat, hogy menjenek falura, nézzék meg a változásokat, mérjék fel a kormányprogram hatását, hallgassák meg a parasztok véleményét, adjanak igaz és őszinte jelentést a falusi helyzetről.

Ott voltunk mi is. Alkalmazkodva a „harcos költőről” kialakított képhez, megkérdeztem, hogy hol a legrosszabb. A Nyírségben, hangzott a válasz. Akkor oda megyünk, mondtam, és Sarkadit választottam útitársul.

Emlékszem Erdei Ferenc csodálkozó szemére. Kérdés volt benne, és helyeslés, enyhe kételkedés és biztatás. A tapasztalt falukutató nézett rám, s mintha azt mondta volna: nem vagytok elég felkészültek, de azért csak menjetek, és lássatok.

Sarkadit nemcsak a barátság kedvéért választottam, s nemcsak azért, mert a társaságban nem volt más, akivel szívesen mentem volna. Tudtam, hogy debreceni, olvastam falusi riportjait, tudtam, hogy nálam sokkal jobban ismeri a parasztokat, ért a nyelvükön, járatos a problémáikban.

Utunk első állomása Debrecen volt. Sarkadi megmutatta a várost, a kollégiumot, a Nagyerdőt, Csokonai szobrát, láttuk a vásárt és a ringlispílt, amely később a Körhinta ötletét sugalmazta, sült halat ettünk, karcos bort ittunk, beszédbe elegyedtünk mindenkivel, aki szóba állt velünk.

Utána Nyíregyháza következett, a helyi tanács és pártszervezet, aztán a homokos táj, isten háta mögötti falvak, a szegénység, elesettség, elmaradottság világa. Csökönyös és elkeseredett parasztok, megzavarodott párttitkárok, reménykedő és izgatott tanácselnökök, reménytelen szövetkezetiek. Hallgattunk, vitáztunk, néztünk, láttunk.

Gazdagon jöttünk haza, és egyáltalában nem a pánik érzésével. Megismertük a problémákat, és úgy éreztük, hogy a kormány és a párt még mindent jóvá tehet és megváltoztathat. Ezt mondtuk el az írószövetségi beszámolónkban. Az írók többsége rossz híreket hozott, az összkép feketébb volt a megszokottnál, de igazat mondtunk, s nem felületesen, hanem a lényegben. Előadtuk javaslatainkat is.

Nekem a zsebemben volt a Nyírségi napló, a versciklus első része, de nem olvastam fel a beszámolón, végtére is nem irodalmi délutánt tartottunk. Előbb Sarkadinak akartam megmutatni.

Az Írószövetségből megszokott kocsmánkba mentünk. Elégedettek voltunk magunkkal, vittük Urbán Ernőt is, akinek Sarkadi régen megbocsátotta támadásait. Előhúztam a verseket, odaadtam nekik. Sarkadi megölelt, ujjongott, nagyszerűnek és „főmű”-nek nevezte.

– Uram – mondta Urbán –, ön zseniális költő…

Az Irodalmi Újság november hetediki számában megjelent a Nyírségi napló első négy verse. Hatása elképesztő volt.

Még aznap este az Országházban rendezett fogadáson az egyik vezető irodalompolitikus félig tréfásan beígérte börtönbe juttatásomat, mire a velünk koccintgató Erdei Ferenc közölte, hogy addig nem, amíg ő az igazságügy-miniszter. Egy fontos lapunk szerkesztő bizottsági tagja komoran közölte velem, hogy „le fogunk taglózni, mint egy ökröt”. Mások dicsérték a verset, örültek megjelenésének.

Megriasztott a vélemények megoszlása és azok elutasítása, akik a pártos költészetet kérték számon. Szorongva, de elszántan vártam az eseményeket.

Régi ismerősök hívtak fel, pártfőiskolai barátaim, és árulónak, renegátnak, beszari kispolgárnak neveztek. Névtelen gyalázkodó leveleket kaptam. Voltak, akik a kommunista költő feladatairól akartak kioktatni, s magyarázták, hogy nem az a valóság, amit láttam. Egyedül Sarkadi biztatott és erősített. Meg a logikám. Ha a kormányprogram, a júniusi út a párt programja, gondoltam, akkor én helyesen cselekszem, verseim a párt ügyét szolgálják.

Készülhettem arra is, hogy az Írószövetségben megkapom a magamét, kaptam híreket a költői szakosztály vitájának előkészületeiről.

Hamarosan felhangzott az első szó a nyilvánosság előtt.

A Szabad Nép november 15-i száma kritikát közölt a „Mindenkinek! Mindenkinek!” című kötetemről. Langyos, amolyan „is-is” kritikát, felsorolta a könyv hibáit és erényeit. Ismeretlen személy írta alá, sohasem találkoztam vele, nevét sem hallottam. A szerző az utolsó bekezdésekben rátért a Nyírségi naplóra. Kinyilatkoztatta, hogy hibái a kötetben is feltalálhatók. Óvott ettől az úttól, a verseket „bántó, nyugtalanító jelenségnek” nevezte, azt állította róluk, hogy „földhözragadtság, indokolatlan borúlátás jellemzi” őket, és „az a harcos, kommunista optimizmus hiányzik belőlük, amely az 1919-ről szóló verseket úgy hevíti”.

Mindenki észrevette, hogy a hónapokkal elkésett bírálat az utolsó mondatokért íródott. Ez a képmutatás feldühített. Tudtam, hogy verseim lényegük szerint, s nem üres szavakban optimisták.

Itt egy kis kitérőt kell tennem. Cikkem olvasói nem ismerhetik ezeket a verseket. Az Irodalmi Újság régi példányához nem juthatnak, kevés könyvtárban van meg utolsó, 1955-ös verseskötetem, a Jónapot!, amelyben Darvas miniszteriális engedélyével és Rákosi személyes rosszallásával a Nyírségi napló megjelent.

 

Nagy zsibongás töltötte be az Írószövetség Gorkij fasori előcsarnokát november 17-én, kedden este, a költői szakosztály évadnyitó ülésén. Nemcsak a költők vonultak fel nagy számban, ott volt a prózaírók és kritikusok egy-egy jól értesült csoportja is. Várták az előadást.

Magányosan álldogáltam, összeszorítottam a számat, néztem a nyüzsgést. Sarkadi kicsit késett, őt vártam. Hirtelen két kolléga lépett hozzám, akikről azt hittem, hogy szövetségeseim, hiszen egy éve még azonos csoportba soroltak bennünket. Sértőn rám támadtak. Mért nem hordok csizmát, ha már narodnyik lettem, mért árultam el a pártos irodalmat, hiszen pályafutásomat a pártnak köszönhetem. Nyersen válaszoltam, aztán megérkezett Sarkadi. A kollégák otthagytak minket, együtt mentünk a terembe.

Az ülésen Gellért Oszkár elnökölt. Bejelentette, hogy a meghirdetett titkári beszámoló elmarad, helyette Zelk Zoltán tart előadást Költészetünk néhány kérdése a kormányprogram utáni időszakban címmel.

Amit sejtettünk, bekövetkezett. Világos volt, hogy a Nyírségi napló – terítékre kerül.

Az előadó az „új sematizmus” jeleit kereste és találta meg számos versben, nyilatkozatban, cikkben, elmondta, hogy a kormány és a párt által kért bírálatot nem szabad összetéveszteni a „vénasszonyos jajveszékeléssel”, a „siránkozás és kétségbeesés semmilyen időben sem az író dolga”, elmondta, hogy látott a szerkesztőségekben „olyan verseket, amelyeket ellenséges, a népi demokráciát gyűlölő költő is megírhatott volna”.

Ezután a Nyírségi napló került sorra.

Helytelenítette Zelk a Szabad Nép bírálatának módszerét, de helyeselte mondandóját. Szerinte a vers pesszimista, mondta, elmagyarázta a kommunista költő dolgát, beszélt megtorpanásomról, amely ennek a falusi „kirándulásnak” következménye.

A következő felszólalásra sem én, sem az elnöki asztalnál ülő vezetők, titkárok és párttitkár, sem az előkészített vitázók sem számítottak. Hajnal Gábor állt fel, csak a Nyírségi naplóval foglalkozott, s mindenki meglepetésére „rendkívül megrendítőnek” és jónak tartotta. „A versnek – mondta – különösen az utolsó része rendkívül előremutató, és semmi borúlátás nincs benne… Az a véleményem, hogy Kuczka felelősségtudattal, a néppel való azonosulás érzéséből írta ezt a verset…”

Olajat öntött a tűzre, a vita azonnal kirobbant, s egész este szinte másról sem volt szó, csak erről a versciklusról, négy vers százhatvan soráról. A felszólalók hullámokban támadtak, egyik fenyegetőzött, a másik boncolgatott, a harmadik deklarált, a negyedik azt az „izmust” is megtalálta, amelyhez sorolhatott.

Ekkor kért szót Sarkadi.

Nagy gesztusokkal beszélt, kicsit imbolyogva, olykor-olykor végigsimította a fejét, a hangja meggyőző volt, a szeme fénylett.

Azonnal észrevette Zelk koncepcióját. Nem a nehézségek ábrázolásáról vagy nem ábrázolásáról, a jó és rossz jelenségek méricskéléséről van itt szó – mondta lendületesen –, hanem arról, hogy „a kormányprogram a költészet és az egész irodalom számára ennél sokkal nagyobb mértékben szélesítette a költői mondanivalót”. Ha ezentúl több nehézséget ábrázolunk, akkor valóban újra a sematizmushoz jutunk, s annak semmi értelme. Az egész irodalomnak, irodalmi szemléletünknek kell megújulnia.

„Értelmetlen dolog lenne tehát – sorolta érveit Sarkadi –, ha valaki a költői programnak csak egy részleteként is azt adná, hogy írjunk ezentúl többet az árnyoldalakról, mert csak egy újfajta sematizmus születhetne belőle, amely rosszabb lenne az eddiginél. De írjunk arról, hogy az emberek a kormányprogram óta okosabbak, mint azelőtt, hogy gondolkozásuk határozottabbá és önállóbbá lett… Láttuk ugyan a nehézségeket régebben, és nem azért nem ábrázoltuk, mert nem mertük, vagy nem akartuk ábrázolni, hanem mert elintéztük rendszerint azzal, hogy ezek a növekedés nehézségei, nem ez a fontos, és ez egyáltalán nem is fontos. Magyarán szólva, mégsem láttuk egységében és okos módon az egész országot, mert a kormányprogramig, amíg a kormányprogram ki nem mondta, hogy ilyen meg ilyen hibák voltak, az emberekben nem vetődött fel a gondolat, hogy ezek hibák voltak… Általában nem hiszek annak, aki a dolgokat úgy szeretné utólag feltüntetni, mintha ő már lett volna olyan okos a tél vagy a tavasz folyamán is, mint a kormány a nyár folyamán, tehát előbb látta volna egészében, az egész országra vonatkozólag ezeket az igazságokat… Én tehát a problémát ott látom, hogy ezt az észbeli gazdagodást hogyan fordítjuk le az irodalom és a költészet nyelvére.”

Ezután a Nyírségi naplóval folytatta.

„S mivel Zelk előadásának egyik központi kérdése volt a nehézségek ábrázolása vagy nem ábrázolása, ezért jut olyan következtetésre, hogy Kuczka Nyírségi naplójában a nehézségek ábrázolását látja eltúlzottnak, és nem Kuczka költői eszközeinek hallatlan gazdagodását, e vers hallatlan gazdagító hatását a magyar irodalomra tartja lényegesnek… Ezeknek a verseknek az a jellemzője, hogy olyanfajta költői kitárulkozás van bennük, melynek során a mondanivalón belül felvetődnek a Magyarországon ma legnehezebb problémák – természetesen nem az összesek –, s az események mélyebben látása jelentkezik bennük, mint ahogy az eddigi költészetünkre jellemző volt.”

Az ülés résztvevői nem fogták fel, hogy Sarkadi miről beszél. Nem értették, hogy az irodalom pártosságának mélyebb koncepcióját vázolta, az igazi elszakadást a sematizmustól. Több felelősséget és nagyobb önállóságot kért, kijelentette, hogy elég felnőttek és érettek vagyunk, hogy a magunk feje – kommunista gondolkozásunk – után menjünk. Ki akarta tágítani az irodalom határait, a népnevelő feladatokat még elfogadta ugyan, de igazibb irodalmat követelt.

Sokan csak annyit vettek észre, hogy a Nyírségi naplót védi.

A támadások után én is szót kértem.

A bírálatokat mint megalapozatlan, deklaratív kinyilatkozásokat visszautasítottam. Igazam mellett idéztem Révai és Sztálin tekintélyét, kikértem magamnak a rágalmakat, s közöltem, hogy „bármi is történik, helyesnek tartott utamon végig akarok menni”.

A vita viharos volt, és bár a végén mi látszottunk veszteseknek, az események később bebizonyították, hogy az első csatát megnyertük. Mintát teremtettünk azzal, hogy nem fogadtuk el a hierarchiában magasabb helyen állók – párttitkár, titkár stb. – véleményét, visszautasítottuk a szofisztikát, igazi érveket kértünk. Itt mutatkozott meg először Sarkadinak az a módszere, amely a részletekkel nem törődve, a szemben állók koncepcióját emelte ki és tépte darabokra. Kitűnő technika, az ellenfelet védhetetlen állásokba kergeti, kimutatja belső ellentmondásait, de megadja neki a lehetőséget, hogy a megismert, új igazságot magáévá tegye.

A költői szakosztály üléséről sokan mentek haza elgondolkozva.

Mi akkor még természetesen nem számítottunk arra, hogy ellenfeleink nézetei hamarosan megváltoznak, hogy elénk vágnak, és olyan politikai, gazdasági, irodalmi követelésekkel lépnek fel, amilyenekről mi álmodni sem mertünk.

Nehéz ma arról beszélni, hogy milyen irodalmat és milyen irodalompolitikát szerettünk volna. Akkori elképzeléseink, eszményeink ma korszerűtlennek, elavultnak, nevetségesnek vagy dogmatikusnak tűnnek, alig tudok olyan kritikusról, esztétáról, íróról, aki ma azokat az elveket példának tűzné maga vagy mások elé.

Eszméink – a legtöbbször Sarkadi fogalmazta meg őket – ilyenek voltak: a valóság jobb megismerése, ember és társadalom törvényeinek megértése, a szocializmus elfogadása, közérthetőség, népiség, a konfliktusok megragadása, nagyobb írói önállóság és felelősség, irodalom és irodalmi élet nagyobb szabadsága és függetlensége. Petőfi népiességére, Móricz realizmusára, Majakovszkij forradalmiságára hivatkoztunk legtöbbször. Ízlésünktől távol állt az, amit „öncélú” irodalomnak tekintettünk, de nem vontuk kétségbe jogosultságát és helyét. Többször felszólaltunk a „hallgató” vagy elhallgattatott írók érdekében.

 

Ötvennégytől meggyorsultak az események. Az emlékezet játszik az emberrel, akkor úgy éreztük, hogy vulkanikus, kopár talajon, veszélyes sziklák között tikkadtan vándorolunk, visszapillantva úgy tűnik, hogy dimbes-dombos tájakon, réteken, csalitokban, szálerdők szélén nyargalászunk, mint a végváriak Balassi verseiben.

Sűrűn követték egymást Sarkadi cikkei és felszólalásai. Most már könnyebben mozgott, helyzete, tekintélye megszilárdult, áprilisban megkapta a József Attila-díjat, júliusban beválasztották az Írószövetség vezetőségébe, tagja lett a Csillag szerkesztő bizottságának, munkatársa az Irodalmi Újságnak, de más lapok és folyóiratok is szívesen fogadták írásait.

Ebben az évben kovácsolódott össze csoportunk, a „Gömbfejűek” társasága, benne Szeberényi, Tardos, Cseres. Jókedvűek voltunk és felszabadultak, jártuk az országot, pezsgő cikkeket, valóságfeltáró riportokat hoztunk Pécsről, Szegedről, Debrecenből, Miskolcról. Nagyobb próbákra merészkedtünk, dolgozni akartunk, s elhárítani munkánk akadályait.

„Ha szépirodalmat írtam – mondta erről Sarkadi –, avval általában egyetértettek vezetőink; ha vitatkoztam, sohasem. Olyasmi kettősség alakult ki, mintha másféle hitem és szándékom, más meggyőződésem és lelkem lenne, ha novellát vagy ha cikket írok. Ez persze gyerekes dolog, persze hogy nem igaz. A magam számára igyekszem vita közben a legmegfelelőbb, a legjobb irodalmi légkört megteremteni, megbocsátható önzéssel, mert ilyenben tudok legjobban dolgozni.”

Cikkei ugyanakkor esztétikájának elfogadtatását célozták. Ezért írt esszét Móricz realizmusáról, ezért polemizált Veres Péterrel „a paraszti világképről”, ezért követelt „tartalmasabb írói egységet”, ezért utasította el Darvas beszámolóját az Írószövetség közgyűlésén.

Példával szeretném megvilágítani gondolkodását és módszerét.

Tanúsíthatom, hogy szerette és mindnyájunknál jobban ismerte Jókait. Elég volt egy nevet kimondanunk a hatalmas életműből, azonnal rávágta, hogy melyik novellában vagy regényben szerepel.

Az évfordulón cikket írt róla; s ezzel mindnyájunkat meglepett.

Megtámadta a kritikusokat, akik bosszantóan megmásították az író alakját, mert „a kritikai realizmus jegyeit vélték benne feltalálni”, vagy a „pozitív hősalkotás” példájaként emlegették. Pedig szerinte Jókai ifjúsági íróvá vált, gyermekded művész, akinek igazi talaja az irrealitás. Beszélt Jókai romantikus cinizmusáról, analizálta a szabadságharcról írott műveit, bizonyította, hogy Jókai nem bízott a cselekvő forradalmárokban; hogy népszeretete romantikus volt, társadalombírálata szubjektív. „Forradalom és haladás – írta – nem elvont dolgok, ezt ne tanuljuk meg Jókaitól semmiképpen, mert nem igazak. Forradalom és haladás a nép ügyével való azonosulni tudás kérdései.”

Figyelmes olvasás után kivilágosodott, hogy nem Jókait támadja, hanem „Jókai ürügyén” azokat, akik a sokat emlegetett és a szocialista realizmus részeként követelt „forradalmi romantikát” fedezik fel az íróban, tehát az általa elképzelt realizmust védelmezi. A Jókai-kutatók persze megsértődtek, de ezzel Sarkadi nem sokat törődött, fontosabbnak tartotta, hogy elhatárolja magát a hazug romantikától.

Év végére az irodalom ege is beborult. Az őszi választásokon megint szétszóródtunk az országban, láttuk a lelkes készülődést, majd az összeomlást, amelyet Darvasnak a Szabad Népben megjelentetett, Rákosi sugalmazására A túllicitálásról írott cikke okozott. Felháborodva tértünk vissza Budapestre, s egészen megváltozott helyzetet találtunk.

Az az igazság, hogy keveset érzékeltünk, s még kevesebbet tudtunk a politikai vezetés huzavonáiról, Nagy Imre és Rákosi ellentétét éppen csak sejtettük, a változás úgy ért bennünket, mint a fagyos szél. Alig tudtunk magunkhoz térni. Igaz, hogy Sarkadi az újságírók szövetségében még elmondta remek előadását a riporteri munkáról, és ebben szembeszállt Darvas cikkével, de szövegét megjelentetni már sehol sem tudta. Pedig kimondta az újságírás legfontosabb feladatát: igazat írni, s ezzel visszaszerezni az emberek hitét.

Helyzetünk megnehezedett. Írásainkat visszakaptuk, „túllicitálással”, „jobboldalisággal” vádoltak bennünket. Elutasították ötleteinket, témáinkat. Ekkor írtam első cikkemet a tudományos-fantasztikus irodalomról az Irodalmi Újságnak. Jellemző és keserű címet adtam neki: „Lehetséges a lehetetlenben.”

Az Írószövetség elnökségi ülései ismét elszürkültek. Napirendjére olyan témák kerültek, mint „a felszabadulási pályázat ismertetése”, „az Irodalmi Alap gazdálkodása”, „a szovjet írókongresszus anyagának tanulmányozása” stb. stb. Hallgatagon üldögéltünk, gyorsan határoztunk, hirtelen oszlottunk szét.

A legnagyobb depresszió idején váratlanul azt javasoltam, hogy adjanak nekünk, „harmincasoknak” egy lapot, hozzon határozatot ebben az ügyben az elnökség. Azt hitték, hogy ittam, vagy cinikusan viccelődöm. Ettől egyre komolyabb lettem. Veres Péter csóválta a fejét, majd megbíztak egy beadvány készítésével „egy új irodalmi folyóirat megalakítására, hogy az elnökség érdemben foglalkozhassék ezzel a Kuczka elvtárs által a különfélék között felvetett problémával”.

1955. január 13-án előadtam javaslatomat. Azzal kezdtem, hogy nem egyéni tervről van szó, „hanem olyan szükséglet kielégítéséről, amely megvan az írókban, s nemcsak bennem, hanem a nemzedékemhez tartozó írók nagy részében”. Fejlődésünkhöz, az irodalmi irányzatok versenyéhez, irodalmunk gazdagodásához kell a lap, lehetőséget szeretnénk kapni az önállóságra és kísérletezésre.

Az elnökség elfogadta a javaslatot. Tudták, hogy megvalósításából nem lehet semmi. Én is jól tudtam. Éppen akkor váltották le Benjámint az Új Hang szerkesztéséről.

Reménytelen tettemet éjszakába nyúló tervezgetések előzték meg. Szidtuk a folyóiratokat, a szerkesztőket, szentül hittük, hogy a magunk folyóiratában megvalósíthatjuk magunkat. Nyíltan is bíráltuk a lapokat, összetűztünk a szerkesztőkkel, egyiket-másikat „mameluknak” tartottuk.

Az elnökség határozatát hosszú időre el kellett felednünk.

1955 végén, egyik legdrámaibb felszólalásában, Sarkadi újra elővette a folyóiratunk ügyét. „A múlt század óta – mondta – minden jelentékeny irodalom folyóiratokból születik meg. Minden írói gárda szervezkedése, szárnypróbálgatása folyóiratokban történik. Ha nincs ilyen folyóirat korunkban, akkor nincs, vagy irtózatos szülőfájdalmak után lehet csak jó irodalom… Folyóirat úgy lesz jó, ha azonos célú és legalább nagyjából azonos hangú írók tömörülnek köré.” Elmondta, hogy nekünk sem a Csillag, sem az Irodalmi Újság, sem az Új Hang nem megfelelő, ezek „semmit sem biztosítanak a felnövő irodalmi nemzedékek számára a tekintetben, hogy saját hangján bátran szólni tudjon”.

Rosszabb időpontot alig találhatott volna véleményének elmondására. Hiszen akkortájt írtuk alá a hírhedett „memorandumot”, mondtunk le kollektíven az Írószövetségben viselt tisztségeinkről, kaptunk szigorú pártbüntetést. De ha jobb idő nem volt…

1956 nyarán, jóval a XX. kongresszus után elevenítettük fel a tervet, s most már konkrét formában. Forrt az irodalmi élet, a kongresszus hatása megmutatkozott az egymást követő viták témáin, tartalmain, hangvételén.

Sarkadi Franciaországot járta, onnan küldte tudósításait és levelezőlapjait, csupa kiáltó üdvözletet.

„Bátyuska – állt a Cannes-i levelezőlapon –, hát hogy az isten erre arra… mért hogy éppen 30 és 40 közt kell ezt először látnom. Mit vesztettünk, te Jóisten. Ó, te, gazember, de jó volna most, e pillanatban megváltani a világot!”

S mialatt Párizsba „beszökött az ősz Darvas és a kopasz Sarkadi”, ahogy egy másik lapon írta, mi itthon az Életképek megindításán törtük a fejünket. Azt ugyanis már régen elhatároztuk, hogy lapunkat Petőfiék folyóiratáról fogjuk elnevezni. Kavargott az irodalmi élet, szilárd talajt szerettünk volna a lábunk alá.

Úgy láttam, hogy cselekednem kell. Felkerestem az illetékeseket, előadtam a tervet.

– Persze, hogy kell a lap – hangzott a válasz –, csinálják meg, szerezzenek rá pénzt, papírt, engedélyt…

Az engedélyt természetesen tőlük kellett volna megkapnunk.

Feldühödve cikket írtam Egy ábránd hiteles története címmel, és leadtam az Irodalmi Újságnak, ahol július 9-én megjelent.

Nemzedékünk lapot szeretne, írtam, „amelyben mi vagyunk az urak… házigazdák… lapot bürokrácia és szemforgatás, ráfizetés és nagyképű szerkesztés nélkül”. Elmondtam, hogy „a folyóirat teljesen kész van. Van címe, szerkesztő bizottsága, költségvetése, vannak szerkesztési elvei, mottói, tervei, munkatársai, főmunkatársai, kiküldött munkatársai, külső munkatársai, külföldi és belföldi levelezői”.

S hozzátettem, hogy csak pénze, papírja és engedélye nincs. Elmondtam, hogy milyen lenne a lap, miket közölnénk, hogy minden második száma tematikus lenne, és helyet adna kultúránk irodalmon kívüli részének, a társadalom- és természettudományok képviselőinek is.

Végül felszólítottam az olvasókat, írják meg, dolgoznának-e egy ilyen lapnak, előfizetnének-e rá.

A cikk sok olvasót megmozdított. Levelek, hozzászólások tömegét kaptam, egy újpesti asztalos tíz forintot küldött, egy parasztember ötszázat, egy bánya tízezret, az Akadémia egyik intézete előfizetési ívet harmincöt aláírással. Gépírónők ingyenmunkát ajánlottak, diákok a terjesztést, kihordást vállalták, és… és itt most kissé előreszaladok, szeptember végére húszezer előfizetője volt az ezer példányban tervezett, akkor még nem létező, de már engedélyezett folyóiratnak.

Írók, kritikusok, tudósok üdvözölték a kezdeményezést, dramaturgok, lektorok kiáltottak éljent, jöttek a levelek Tiszapalkonyáról, Moszkvából, Kanadából, Pápáról, Egerből, Pécsről, az ország minden tájáról, Budapest minden kerületéből. Előfizetőink között voltak miniszterek és tsz-tagok, atomfizikusok és bányászok, diákok és egyetemi tanárok. Nem hittünk a szemünknek. Remegő kézzel, izgatottan nyitogattuk a leveleket, s néha elszorult a torkunk a segítőkészség, az együttérzés és jóakarat láttán. Kiderült, hogy ismernek és szeretnek bennünket, bíznak bennünk.

Jöttek az előfizetők listái, és amikor összegyűltünk Szeberényinél, a Himfy utcában, ragyogtunk a boldogságtól. Aki sohasem csinálta, nem értheti, hogy mit jelent lapot tervezni, a magunk lapjáról álmodozni. Tardos valami francia dalocskát kezdett énekelni.

Az Irodalmi Újság egyik következő számába Sarkadi megírta folyóiratunk igazi programnyilatkozatát. Átgondoltabb, komolyabb, összefogottabb volt az én „ábrándos” szövegemnél. Három témáról beszélt, az országismeretről, irodalmi céljainkról, irodalompolitikai elgondolásainkról.

Kifejtette, hogy egyik fő dolgunk megismerni és megismertetni a falu helyzetét, „lényeges és fontos dolgokat mondó tanulmányt közölni a mai faluról” már az első számban.

„De mert hát ez ábrándozás csak – folytatta –, és mert a végére járnunk felkészült, alapos vitákkal lehet, hát arról is kellene állandóan beszélnünk az Életképekben, hogy milyen legyen a mi irodalmunk. Vitát fogunk indítani a szocialista realizmus dogmatikus felfogásáról… És mert írók vagyunk, felnőttek és értelemmel bírók, a magunk részéről addig nem tudunk rá mást válaszolni, mint hogy majd mi, az ország pillanatnyi és történelmi gondjait megosztani akarók, csak a népet szolgálni akaró írók, ha majd írunk jó műveket, hát akkor ez lesz a szocialista realizmus… A szocialista realizmusban ilyen módon hiszünk.”

Cikke végén felvetette kapcsolatainkat más irodalmi irányzatokkal.

„Mi harcos, forradalmár irodalmat akarunk csinálni. De a legnagyobb ostobaság lenne azt hinni, hogy nem fér közénk olyan irodalmi alkotás, amelyik egy adott időpontban éppen nem harcos. Lihegni nem lehet örökké… A mi folyóiratunk fenntartja a jogát, hogy elsősorban a nép hétköznapjaival foglalkozó irodalom és művészet folyóirata, de nem akar előre formakérdésekben elhatárolódni. Nem igaz, hogy a forma kizárhat valakit közülünk. Egyáltalán: nem igaz, hogy szokatlan formában író, festő, komponáló művészek azért nem tartozhatnának hozzánk, mert a forma szokatlan.”

S befejezésül: „Úgy kérem ezt a folyóiratot, mint a gyermek az anyjától a kötelező darab kenyeret. Ez nekem jár.”

Sarkadi elveit mindnyájan elfogadtuk. Most visszanézve is csodálom egyenességét, eszmei tisztaságát, irodalompolitikusi bölcsességét, gondolatainak maradandóságát, fogalmazásának véglegességét. Hosszú utat járt be. A lélek „műszaki rajzolójából” a lélek mérnöke kívánt lenni, de hamarosan túllépett ezen, s a választható magatartások közül nem a váteszit, profetikust választotta, hanem „a gondra bátor, okos férfi” magaslatára emelkedett, a felnőtt, teljes ember pozíciójába. S tette ezt szemben azzal az irodalompolitikával, amelynek célja éppen az ilyen magatartás támogatása lehetett volna.

Június 30-án megjelent Sarkadi cikke, és július 20-án arról értesültem az alkotóházban, hogy megkapjuk az Életképeket.

Nem sok mondanivalóm maradt.

Gyorsan követték egymást az események.

Június végén az Írószövetség elnöksége határozatot hozott az Irodalmi Újságban javasolt folyóirat megindítására. Az elnökség „helyesli és szükségesnek tartja – mondta a közlemény – az Életképek című új irodalmi folyóirat mielőbbi megjelentetését…”

Rá egy hónapra az Írószövetség pártaktívájának ülésén született határozat az Életképek megindításáról.

Augusztus 18-án beadtam a tervezetet és lapkérést a minisztériumnak.

Augusztus végén megkezdtük a szerkesztőségi munkát. Sarkadival együtt mentünk el Németh Lászlóhoz, felajánlottunk neki egy teljes lapszámot, amolyan Tanút. Szabó Lőrinc megígérte A huszonhatodik évet és a ciklushoz tartozó verseket. Kaptunk tanulmányt a párizsi kommünről, a Hortobágyról, a nonfiguratív képzőművészetről, az új ipari forradalomról, novellákat, verseket Kassáktól, Weörestől, Jankovichtól. Kéziratot küldött sok olyan fiatal, akiből néhány év múlva jelentős költő, prózaíró, kritikus lett.

Sarkadi nagyszerű novellát adott az első számba. Megrázó háborús történet volt, Grigorij szovjet őrvezető mesélte el benne Budapest felszabadításának néhány óráját.

November elsejére terveztük a megjelenést, október huszonnegyedikén érkeztek szerkesztőségünkbe a nyomdai levonatok. Ott is maradtak.

Az Életképek soha nem jelent meg.

 

Van a fizikában egy gondolati kísérlet, főszereplője molekuláris méretű különös lény, kitalálójáról Maxwell-démon a neve. Ez a mókás törpe azzal foglalkozik, hogy egy ajtócskát nyitogat két szoba vagy tartály között. A gyorsan mozgó gázmolekulákat az egyik, a lassúakat a másik szobába tereli, s így eléri a lehetetlent, tudniillik azt, hogy az egyik szobában kisebb, a másik szobában nagyobb mozgású molekulák gyűlnek össze, a gáz az egyik szobában lehűl, a másikban felmelegszik.

A fizikában ez a démon mesebeli lény, de valóság az emberi életben. A kis manó kinyitja a kaput, a molekulák átmennek a másik szobába, megállnak és kihűlnek.

Történetem főszereplője meghalt már, de meghaltak mások is, akik ott ágáltak, beszéltek, vitatkoztak, éltek körülöttünk, akár megneveztem őket, akár nem. Egyre kevesebben emlékszünk azokra az évekre.

Míg emlékeimet írtam, visszafojtottam érzelmeimet. Tartózkodtam attól, hogy a szövegem „szép” legyen, óvakodtam a hasonlatoktól, képektől, jelzőktől, száraz és szikár akartam lenni, csak a tényekkel törődve. Emlékezéseikben az emberek általában megszépítik a múltjukat és magukat, megpróbáltam ezt az egyébként érthető gyengeséget elkerülni. Sem mentegetni, sem dicsőíteni nem akartam magunkat, vádolni sem akartam senkit, az előbbinek nincs értéke, az utóbbinak nincs értelme, ha lesz valaha irodalomtörténet, elvégzi ezt a munkát. Az volt a célom, hogy elmondjam Sarkadiról és azokról az évekről, amit tudok, lehetőleg pontosan úgy, hogy hasonlítson az igazsághoz. Igen, csak hasonlítson. Mert esendőek és romlandóak vagyunk, és teljes igazság csak egy van, a Maxwell-démon, aki előbb-utóbb előttem is kinyitja a kaput.

 

1981

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]