A szörnyeteg lelke

Ültek ott néhányan a Villa Diodati halljában, költők, „a világ el nem ismert törvényhozói”, megszöktetett nők, élettársak, szeretők, ha ugyan alkalmazható a megszöktetett jelző a hölgyre, aki addig ostromolta az egyik költőt, míg végül is sikerrel járt, és ott ült egy olasz származású angol orvos, égő szemű, fekete hajú, szoborszépségű fiatalember, akinek – úgy látszik – fontos szerepe volt az eseményekben.

Fiatalok voltak. Lord Byron, a legidősebb, huszonnyolc éves, de sikerekkel, botrányokkal, utazásokkal és versekkel a háta mögött már Anglia és a század egyik legismertebb embere, nevéhez titokzatos szertartásokról, vad orgiákról és vérfertőzésről szóló pletykák tapadtak; Shelley huszonnégy éves, verseit alig ismerik néhányan, „hányatott” életéről, adósságairól, politikai fellépéseiről, szerelmi ügyeiről viszont sokkal többen tudnak; a huszonegy esztendős, rejtélyes doktor Polidori, Byron orvosa, az Edinburgh-ben végzett irodalmi érdeklődésű okkultista, aki már korábban lefordította – nyilván olaszra – Horace Walpole híres gótikus regényét, Az otrantói kastélyt.

Ők hárman voltak a férfiak. És a nők? Feltételezhetjük, hogy többen is megfordultak ott, de kettejükről tudunk, a húsz év körüli Claire-ről és a tizenkilenc éves Maryről, teljes nevén Mary Wollstonecraft Shelleyről, a költő élettársáról, későbbi feleségéről, megszállott szülők megszállott gyermekéről, akinek – mint Shelley írta – „gesztusai és arcvonásai érzelmei ellenállhatatlan vadságát és finomságát sugározták”.

Aligha van még egy olyan lapja az irodalomtörténetnek, amely hasonló összetételű társaságot tudna felmutatni egyetlen pillanatban, legfeljebb Boccacciónál a pestis elől menekülőket, a három ifjút és hét hölgyet, csakhogy ők kitalált alakok, a mieink pedig hús-vér figurák.

Érdekes beszélgetések tanúja lehetett a Villa Diodati, a szép kis kastély, közel a Genfi-tóhoz, festői környezetben, távoli hegyekkel, az égen gomolygó felhőkkel, 1816 tavaszán.

A résztvevők mindnyájan hajlottak az elmélkedésre valódi vagy kitalált borzalmakról, még alig értek véget a napóleoni háborúk, még nem porladtak el a csataterek halottjai, a leégett, elpusztított falvakat és városokat még nem építették újjá, a láz alig csillapult, az emberi elméket betöltötte az elmúlt évtizedek lármája, ágyúdörgés, kardcsattogtatás, vezényszó, sebesültek jajgatása vagy távolabbról és elhalóan a Ça ira és a marsziliai ének. Különben az irodalomban is divatja volt a rémhistóriáknak, mintha a valóság nem lett volna elég, az emberek kísértetekről, rémekről, csodákról, borzongató eseményekről, homályról, meghasonlott hősökről, misztikus eseményekről akartak olvasni; a természetfölötti dolgok, a mágia, a varázslat iránt hallatlanul megnőtt az érdeklődés, a kor felébresztette az irracionális utáni vágyakozást.

Sorra jelentek meg Walpole, Clara Reeve, Ann Redcliffe, M. G. Lewis, Charles Maturin, Godwin, Beckford regényei, a németből fordított kísértethistóriák és misztikus elbeszélések, köztük például Schiller könyvei is. A folyóiratok rendszeresen közöltek „terror”- és „horror”-novellákat, a legjobbakat – tehát a legborzalmasabbakat – antológiákba gyűjtve folyamatosan közzétették.

A Villa Diodati lakói maguk is írtak vagy próbáltak írni hasonlókat, vagy családi környezetükben találkoztak ilyesmivel. Gyermekkori olvasmányaik között előkelő helyen álltak a gótikus regények.

Egyáltalán nem csodálatos, hogy pihenés közben az érdekes és divatos témákkal foglalkoztak. Ma is így szokás az írói alkotóházakban, és azt a genfi kastélyt némi túlzással vagy egyszerűsítéssel alkotóháznak tekinthetjük.

A visszaemlékezések, vallomások elég szűkszavúak. Találunk utalást a fiataloknál vendégeskedő rémregényíró „Monk” Lewis-re, egy-egy mondatból megtudhatjuk, hogy Shelley-nek ijesztő látomásai támadtak, állítólag elájult a rémülettől, s ezen nem lepődünk meg, ha tudjuk, hogy az ilyen csoportos, öngerjesztő és egymást gerjesztő beszélgetéseknek milyen szuggesztív hatása lehet, hogy az érzelmek, gondolatok úgy futnak körbe, és kapnak egyre nagyobb energiát, mint az ionok a részecskegyorsítóban. Fonókban, körbemesélésnél találkoztam ilyen feltöltődéssel.

Pontosan idézni nem tudjuk hőseink szavait, de akad támpontunk a rekonstrukcióhoz. Vessünk egy pillantást doktor Polidorira. Tudományos képzettségű, művelt szépfiú, egyedül, női partner nélkül ül a társaságban, amelynek tagjai – mint tudjuk – meglehetősen szabadosan vélekedtek a szerelmi életről.

Shelley legutóbb is meg akarta győzni feleségét, Harrietet, hogy éljenek hármasban Maryvel. Polidori nyilván gyorsan érzelmi feszültségek központjába került, s akarva-akaratlan, de részt vett a csöndes vetélkedésben. Hitt az okkultizmusban, ismerhette Swedenborgnak és követőinek tanait és praktikáit, tudhatott a mesmerizmusról, tehát a delejezésről, nem állhatott tőle távol a hipnózis és a szellemidézés. A többiek irodalmi meséit ő igazolhatta „tudományos” magyarázatokkal.

Nem tudjuk, miket mondott és miket tett John William Polidori, de biztos, hogy az egyébként is felajzott társaság hamarosan eljutott a feszültségek elviselésének határához.

Ekkor ajánlhatta valamelyikük, lehet, hogy Polidori, a feszültség feloldásának céljából egy-egy rémtörténet megírását. Hasonló helyzetben talán egy mai pszichológus is ugyanezt tenné. A javaslatot a társaság tagjai elfogadták. Írni kezdtek. Claire novellájáról nem esik szó sehol, lehet, hogy nem is írt, lekötötte lényét Byron iránt érzett szerelme. Shelley nem talált megfelelő témát, Byron több történetbe kezdett, egyiket sem fejezte be, később valamelyiket Részlet címmel csatolta az 1819-ben megjelent Mazeppához.

Csak ketten írták meg a novellát: doktor Polidori és Mary Shelley.

Polidori novellájának címe: A vámpír. Főhőse bizonyos lord Ruthven, a modern irodalom első nagy, kitalált vámpírja, atyja és elődje számtalan későbbi alaknak, a Carmilláknak, Drakuláknak, Vampirelláknak és a többieknek. Mert lord Ruthven nem a régi mesék sírból visszatérő vérszopója, hanem napjainkban, köztünk élő kettős lény, nappal kedves, megnyerő, művelt férfi, éjszaka pedig szörnyeteg. Polidori – fiatalsága ellenére – sokat tudhatott az emberi lélekről.

A novella 1819-ben jelent meg először, s utána még számtalanszor. Az előszóban Polidori biztosította a kiadót, hogy az eredeti ötlet Byroné, csak leírta, lemásolta a történetet. Később, a siker láttán Polidori több pénzt követelt a kiadótól, de ekkor már a közönség egyértelműen Byron művének tartotta A vámpírt, annál is inkább, mert a fent említett Részlet szinte teljesen azonos volt a novellával.

Mary Shelley napokig nem talált ötletet. De aztán egyik este, félálomban, végighallgatott egy filozófiai vitát férje, Byron és Polidori között. Az élet természetéről bölcselkedtek. Ekkor Mary látomásszerűen megpillantott egy egyetemi hallgatót, amolyan féltudóst, aki laboratóriumában mesterséges élőlényt teremtett.

Látomása alapján kezdte írni az elbeszélést, amely regénnyé növekedett. A mű 1818. március 11-én jelent meg, három kötetben, Londonban, a Finsbury Square-en, Lackington, Hughes, Hardin, Mayor és Jones urak kiadásában. Sikere leírhatatlan volt. Közönség és kritika egyértelmű rajongással fogadta. Azt hitték, hogy Shelley munkája. Csak néhány év múlva, Mary újabb könyvei után fogadták el, hogy a Frankensteint nő írta.

„Annak idején, amikor a Frankenstein megjelent – írta 1823-ban a Blackwood’s Edinburgh kritikusa –, biztosak voltunk abban, hogy nem írhatta női kéz. Shelley neve mást sugalmazott, és mi nem haboztunk a könyvet Mr. Shelley-nek tulajdonítani. Később beláttuk tévedésünket. Megtanultuk, hogy a Frankensteint Mrs. Shelley írta… és most ki kell jelentenünk, hogy ami egy férfiútól kiváló, az egy asszonytól csodálatra méltó…”

Mi volt az oka az általános elragadtatásnak? Mi az oka a Frankenstein azóta is tartó és egyre megújuló sikerének? Miért vált a Frankenstein név általában a szörnyeteg szinonímájává? Hogyan és miért emelkedett alacsony sorából olyan halhatatlan irodalmi alakok közé, mint Robinson, Gulliver, Don Quijote vagy doktor Faust? Hogyan lett a történet a rémtörténetek alaptípusává? Mi az, ami még ma is megborzongatja olvasóját, illetve nézőjét?

És ki volt a csodálatra méltó asszony, a könyv írója?

Válaszoljunk először a második kérdésre.

Mary Wollstonecraft Shelley élete – maradjunk a megfelelő közhelynél – legalább annyira fantasztikus volt, mint az általa teremtett szörnyetegé.

1797. augusztus 30-án született Angliában, a Somers Town melletti Polygonban. Anyja tíz nappal a szülés után meghalt. Harcos szabadgondolkodó volt, felvette egy amerikai férfi, bizonyos Gilbert Imlay nevét, szült egy törvénytelen gyereket, Fanny Imlay-t. Megismerkedett William Godwinnel és 1797 márciusában titokban összeházasodtak.

Írt néhány harcos röpiratot a fiatal lányok neveléséről, a nők jogairól és néhány novellát, illetve regényt a „való életről”.

Férje, Mary apja, William Godwin ismert férfiú volt, forradalmár és szabadgondolkodó, kiugrott lelkész és a jakobinusok híve. Esszéiben, tanulmányaiban radikális nézeteket vallott az ateizmusról, a szabad szerelemről, az anarchizmusról és más akkoriban divatos témákról. De idézzük jellemzésére inkább a Világirodalmi Lexikon sorait: „… alaposan megismerte és magáévá tette a francia forradalom eszméit, lelkes híve lett; gyújtó hatású írásokban kereste a társadalmi-politikai és morális igazsághoz vezető utat. A fennálló rendet, a magántulajdont tagadta, zsarnokinak tartotta, és az egyén, majd fokozatosan a közösség által racionálisan felfogott és elfogadott objektív igazságok reformáló hatására alapította nagy hatású, alapjában utópisztikus elképzeléseit…”

Nagyszerű ember képe áll előttünk, kár, hogy Godwin később elhagyta elveit, elfelejtette radikalizmusát, visszavonult a közélettől, sőt azt tanácsolta, hogy „Shelley csatlakozzék a whigh-ekhez, és mindenben kövesse vonalukat”.

Godwin politikai művei, esszéi most nem érdekelnek bennünket, annál inkább az, hogy „gótikus” regényeket írt, többek között a St. Leont és a Caleb Williams kalandjait, amelyről Dickens egyik jegyzetében megállapította, hogy „Godwin az ő Caleb Williamsét visszafelé írta… Először bebonyolította hősét a nehézségeknek abba a hálójába, amely a második kötetnek ad valami indoklást és magyarázatot a történendőkhöz”.

Mary tehát híres, irodalmár és politikus apa mellett nevelkedett, megismerkedett a hozzájuk látogató írókkal, költőkkel, olyan atmoszférában élt, amelyet semmiképpen nem lehetett konzervatívnak nevezni. Felsorolhatjuk a romantikus irodalom jellemzőit: az egyéniség, illetve a zseni kultuszát; a felfokozott életérzést, az élet – és a szerelem! – teljes intenzitással való átélésének vágyát és igényét; az eredetiség tiszteletét; a történelmi múlt és a távoli világok felé forduló nosztalgiát; az örök mozgás iránti vonzódást; a fantasztikus, a bizarr, a titokzatos és az ellentmondásos jelenségek szeretetét; a világ és a jellemek állandó mozgásának, konfliktusos természetének felfedezését és megértését, és ezzel valószínűleg meghatároztuk a szellemi környezetet, amelyben Mary felnőtt, és amely az ő személyiségét igen erősen befolyásolhatta, már-már determinálta.

A fiatal lány 1814. május 4-én találkozott először Shelley-vel.

„Azonnali és heves szenvedély ébredt bennem – írta Shelley – e felbecsülhetetlen kincset birtokolni, a magasztos pillanatot, amelyben megvallotta, hogy ő az enyém – az enyém, aki már rég az övé voltam –, nem lehet lefesteni halandó képzelet számára…”

A „magasztos” pillanatot természetesen megelőzték más pillanatok. Shelley mesterének tartotta Godwint, és anyagilag támogatta. Májusban és júniusban gyakran meglátogatta a családot.

„Június 26-án – írta egy levélben Godwin – elkísérte Mary lányomat és annak féltestvérét, Claire-t Mary anyjának sírjához, s úgy látszik, ott támadt az a bűnös ötlete, hogy elcsábítja lányomat, elárul engem, és elhagyja feleségét…”

Szerelem és temető… Bűnös ötlet a megszentelt helyen… Cipruslombok a sírokon… Sápadó fiatalok az öreg, düledező sírkövek között örök hűséget esküsznek egymásnak…

Mikor ilyesmit olvas a kései utód, akaratlanul is arra gondol, hogy a romantikus költészet valójában reálisan vagy inkább naturális hűséggel ábrázolta a kor emberének érzelmeit, hangulatát, patetikus világszemléletét.

Shelley felesége gyanakodni és tiltakozni kezdett, Godwin atyai átkokat mormolt és ellenkezett, a fiatalok azonban semmivel sem törődve július 28-án megszöktek, és Franciaországba utaztak. Velük ment Mary féltestvére is. Kaland kalandot ért, Shelley-ék bevert fejjel és üres pénztárcával visszautaztak Angliába. Közben Shelley felesége gyereket szült, nagyapja meghalt, a költő az örökséghez jutva fellélegezhetett, egészsége is megjavult.

És eljött 1816 tavasza, utazás Svájcba, a Villa Diodati és az este, amikor Mary félálomban rátalált Frankenstein lidércnyomásos történetére…

Rajzoljuk meg még néhány hevenyészett vonással Mary Shelley életének további alakulását. A költő első feleségének öngyilkossága után a szerelmesek összeházasodnak. Mary elkísérte férjét Olaszországba, gyerekeket szült, de gyerekei sorra meghaltak. 1822-ben egy tengeri viharban, baleset vagy kalóztámadás következtében, mindenesetre rejtélyes és kideríthetetlen körülmények között meghalt Shelley. Az özvegy 1851-ben bekövetkezett haláláig híven őrizte a költő emlékét, közreműködött műveinek kiadásában, megírta életrajzát.

Shelley felejthetetlen alakja többször feltámad az asszony későbbi regényeiben és novelláiban. Méltatói szerint róla mintázta Az utolsó ember című regényének egyik főhősét is. Bár Az utolsó ember közel sem olyan jelentős, mint a Frankenstein, beszélnünk kell róla, mert néhány novellával együtt Mary Shelley tudományos-fantasztikus írásaihoz tartozik, és mert prototípusa, mintája lett az emberiség pusztulását bemutató science fiction regényeknek.

A történet 2073-ban kezdődik. Lionel Verney, a történet narrátora megismerkedik és összebarátkozik Adriannal, a windsori herceggel. Együtt csatangolnak Angliában; majd csatlakoznak a zseniális és gyönyörű lord Raymondhoz. Folyik a görög-török háború, lord Raymond a görög seregek parancsnoka lesz, és meghódítja Konstantinápolyt. Kitör a pestis, hullanak a győzők és legyőzöttek. Lord Raymond-t a szabadkőművesek meggyilkolják, szerelmese, Perdita öngyilkos lesz. A járvány végigsöpör a világon, elpusztítja Amerika nagyvárosait, Kínát, Indiát. Verney, féltve feleségét és gyermekeit, visszavonul a windsori kastély falai mögé. A téli időjárás megállítja a járványt, de következő tavasszal, amikor az amerikai és ír hordák támadnak Angliára, a betegség újra terjedni kezd. Adrian és Verney életben maradt angolokkal Franciaországba menekül. Útközben meghal Verney fia, felesége pedig eltűnik egy hóviharban. Mindössze tizenöten maradnak élve, elpusztított városokon, üres tájakon keresztül vándorolnak Itália felé. A létszám egyre fogy. Csak négyen érik el az országot, Verney, két lánya és Adrian. Az egyik lánya a Comói-tónál meghal tífuszban. Az egész ország egyetlen pusztaság. Velence romokban, kastélyai, palotái a lagunákba omlottak. Adrian Clarával, Verney idősebb lányával Görögországba akar menni. Vitorlásra szállnak, elindulnak. Vihar támad, a hajó léket kap, elsüllyed. Verney egyedül marad, ő az utolsó ember.

Rómába megy, ott sem talál élőlényre. Járja a várost, megnézi kincseit, múzeumait, könyvtárait, az elpusztult kultúra nyomait. Később talál egy kutyát. Felszerel egy vitorlást, és elindul, hogy megkeresse az Indiai-óceán távoli, fűszeres szigeteit…

Röviden és leegyszerűsítve ennyi az egyébként túlságosan is bonyolult regény cselekménye. Nem kell szakértőnek lenni, az olvasó azonnal felismeri, hogy „kulcsregénnyel” van dolga. A szereplők Shelley és barátai, Byron, Claire, Mary és a többiek, az események szinte naplószerűen követik a költőnek és feleségének életét, felsorolva az utazásokat, a tragédiákat, bemutatva a légkört, amelyben éltek. Száműzötteknek, Robinsonoknak, „a világ el nem ismert törvényhozóinak” tartották magukat, és ezt a regény híven ábrázolja. Adrian Shelley-vel azonos, lord Raymond Byronnal.

A science fiction oldaláról nézve bennünket inkább a regényben bemutatott „végítélet” érdekel. A regény inkább tartozik a „gótikus” irodalomhoz, mint a science fictionhöz. Bírálói megállapítják, hogy a Frankensteinnel szemben Az utolsó embernek nincs tudományos bázisa, kiindulópontja, és az írónőnek még az sem jutott eszébe, hogy az orvostudomány eredményeit extrapolálja, a jövőbe vetítse. Mégis, a pusztulás leírása erőteljes és megdöbbentő, a kihalt városok képe visszatér H. G. Wells, M. P. Shiel, John Wyndham és mások kiforrott tudományos-fantasztikus regényeiben.

Mary Shelley-nek még két novelláját sorolhatjuk némi jóakarattal a science fiction elődei közé. Egyikben egy természetfeletti erőkkel rendelkező törpéről ír, a másikban apjának a St. Leonban megírt ötletét eleveníti fel az életelixírről.

Főműve a Frankenstein vagy a modern Prométheusz volt, és az is maradt. Halhatatlanságát ez a könyv biztosítja.

Az utóbbi években a science fiction korábban annyit vitatott definíciója egyre jobban finomodik, írók, esztéták, irodalomtörténészek egymást kiegészítő vagy egymással ellentétes munkássága nyomán a science fiction tartalmi elemei kerültek előtérbe, s úgy látszik, hogy pontosabb, kielégítőbb meghatározásokhoz jutunk.

A parttalanná tágított tudományos-fantasztikus irodalom helyébe, a tematikus vagy analógiás megközelítések helyébe komoly tartalmi kritériumok léptek, meghatározva az elődök helyét és névsorát, és a pillanatot, amelytől kezdve már valóban tudományos-fantasztikus irodalomról beszélhetünk, nem feledve az utópiák, a képzelt utazások, a holdutazások, bolygóközi repülések stb., stb. úttörő szerepét.

A problémát legjobban Brian W. Aldiss, a kitűnő író közelítette meg egyik legutolsó tanulmánykötetében.

Aldiss kiindulópontja szerint a XVIII. század végének eseményei szükségszerűvé tették az újfajta irodalom megszületését. Az amerikai Függetlenségi Nyilatkozat, a francia forradalom és az általa deklarált emberi jogok, a termelőeszközök robbanásszerű fejlődése, Hargreaves, Cartwright, Watt találmányainak alkalmazása, az ipari forradalom széttörték az embernek önmagáról és a természetről kialakított képét, és újat állítottak helyébe. Az emberiség ráébredt a fejlődés gondolatára. Ez a szentségtörő gondolat – vélekedik Aldiss – behatolt az irodalomba, megtermékenyítette, és nagyon gyorsan átalakította.

Így a Frankenstein forrásait és előzményeit két területen lehet és kell keresni, illetve kimutatni.

Aldiss részletesen ismerteti a századvég angol tudományát, különösen sokat foglalkozik a maga korában igen nagy hatású és elismert doktor Erasmus Darwinnal, a természettudós nagyapjával, aki rendkívül sokoldalú tehetség lehetett, tudós és költő, feltaláló és zseniális elméleteket felvillantó gondolkodó. Számos találmánya között szerepelt vízszintes szárnyú szélmalom, beszélőgép és hidrogénnel meg oxigénnel hajtott rakétamotor. Erasmus Darwin természettudományos tankölteményeket írt, állítólag nagyon szépen, s ezekben a növények szerelmi életéről, a Föld korszakairól, az emlősök magzatainak fejlődéséről és általában a fejlődésről elmélkedett. A Természet temploma című posztumusz munkájában megjósolta a felhőkarcolókból álló városokat, a vízvezetéket, a tengeralattjárókat és a túlnépesedést, hogy csak a fontosabbakat említsük.

Kétkötetes, Zoonomia című könyvében már-már unokájának az ember származásáról és a fajok eredetéről vallott gondolatait anticipálta. A költők tisztelték. Coleridge „Európa első irodalmárának, a legeredetibb szellemnek” nevezte. Hasonlóképpen vélekedett róla Wordsworth, és nem csoda, ha a fiatal Shelley-t is elbűvölte, tőle pedig már egyenes út vezethetett Mary Shelley-hez.

A másik forrás, amelyből a Frankenstein írója ihletet meríthetett, mint fentebb már említettük, a „gótikus” regény volt. Az első gótikus regény Az otrantói kastély, Horace Walpole névtelenül kiadott munkája. A könyv óriási sikerét az esztétika és a költészet alaposan előkészítette. Említsük csak Osszián énekeit és Edmund Burke A fenségesre és a szépre vonatkozó eszméink eredetének filozófiai vizsgálata című tanulmányát, amelyben a fiatal esztéta tulajdonképpen a romantikus művészet alapelveit fogalmazta meg, különbséget téve a nyugodt örömöt adó szépség és a megrázó, felkavaró, rettegést és félelmet ébresztő fenséges között. A „Sturm und Drang” költészete, a német kísértettörténetek és rablóregények is példát mutattak az angol íróknak, de a hatások és összefüggések vizsgálata messze vezetne.

Maradjunk csak az angol gótikus regénynél.

E regények tematikája, eszköztára, motívumkincse, szerkezete annyira hasonló, hogy egyet megismerve szinte mindent tudunk a többiekről is, magyarán ezek a regények meglehetősen sematikusak, bizonyítva, hogy a sematizmus nem a legújabb kor vívmánya, és nemcsak a termelési regények gyöngesége.

A cselekmény általában izgalmas, fordulatos, gyors, tele váratlan eseményekkel, titkokkal, hátborzongató és csodás elemekkel. Többnyire a középkorban vagyunk, lovagok, szüzek, gonosz várurak és még gonoszabb papok vagy szerzetesek között, komor várakban, amelyek tele vannak rejtekutakkal és csapóajtókkal, börtönökkel és befalazott fülkékkel. A hús-vér hősök sorsába beleszólnak a természetfölötti erők, kísértetek, boszorkányok, varázslók vagy figyelmeztető álmok, jóslatok, rejtélyes hangok. Komor erdőkben járunk, sötét barlangokban, éjszakai temetőkben, ahol a kripták felnyílnak, és örökké fúj a szél, hogy tépett felhőrongyokkal takarja el a holdat. Senki sem azonos önmagával, van, aki álarcot hord, van, aki tekintélye, rangja vagy előkelő öltözéke mögé búvik. A gonoszok valójában jók, a jók valójában gonoszok. Mindenkiben két ember lakik, a lélek mélyéről feltörő indulatoknak senki sem tud ellenállni. Titkos betegségek támadják meg az embereket, az asszonyok megőrülnek és elsorvadnak, a férfiak megőrülnek és levetik magukat a szikláról vagy a toronyból. A befejezés többnyire optimista, szerelmesek egymásra találnak, a gonoszok elnyerik méltó büntetésüket. A völgymélyi kolostorban megcsendülő harang az egyiknek a lelkéért szól, a másiknak a lakodalmát jelzi.

Walpole regényét – nyilván a váratlan siker hatására – sorra követték Clara Reeve, Ann Radcliffe, „Monk” Lewis, Charles Maturin és mások munkái. Mint említettük, Mary apja is írt néhány gótikus regényt, és itt az ideje megemlíteni, hogy az ifjú Shelley nemcsak falta ezeket az írásokat, hanem maga is próbálkozott velük, két könyvet is megjelentetett e nemben, a Zastrozzit és a St. Irvyne-t.

Mint magányos csúcs emelkedik ki a gótikus regények tengeréből a titokzatos és excentrikus William Beckford franciául írott, fantasztikummal, humorral és mágiával teljes regénye, a Vathek. Byron imádta, bibliájának nevezte a könyvet. Aldiss azt mondja a Vathekről, hogy hősében megtalálható minden, amit Byronról szólva „byroni”-nak mondanak.

Említsünk meg még egy gótikus regényt, Thomas Love Peacock Melincourt című munkáját. Az író Shelley szűkebb baráti köréhez tartozott, Mary Shelley két évvel a Frankenstein megjelenése előtt olvasta a frissen megjelent művet. A Melincourt főhőse egy orángután, Sir Oran Haut-Ton, „aki” beszélni nem tudván, furulyát és vadászkürtöt fúj, így vesz részt a társalgásban. Sir Oran Haut-Ton a természetes ember, a jó vadember jelképe, de talán Frankenstein szörnyetegének előképe.

Láttuk a Frankenstein forrásait, mondjunk néhány szót a regényről.

Nem kell lélekbúvárnak lennünk ahhoz, hogy a cselekmény felszíne alatt, ugyanúgy, mint Mary Shelley másik regényében, Az utolsó emberben, észrevegyük az életrajzi motívumokat. Néha ugyan nem tudjuk pontosan, hogy doktor Frankenstein melyik tulajdonságát kapta Shelley-től, Byrontól vagy Polidoritól, de a kölcsönzést mindig megérezhetjük, ahogy a szörnyetegben is felismerhetjük a Villa Diodati vendégeinek egy-egy jellemvonását. Csak a tulajdonságok előjeleiben lehetünk bizonytalanok; egy angol irodalomtörténész kimutatta, hogy Mary a démont is és alkotóját is szerelmeséről mintázta, ami éppolyan hihető, mintha Byronról vagy doktor Polidoriról lenne szó.

Van tehát a regénynek életrajzi, lírai tartalma, de találunk benne aktuális társadalomkritikát és divatos filozófiát is, lesújtó véleményt a Teremtőről, aki nem adott sem lelket, sem társat teremtményének, és aki tehetetlenségével, tétovaságával bűntársává válik a szörnyetegnek.

Ami azonban a science fiction első darabjává vagy prototípusává teszi a Frankensteint, az a benne megjelenő természettudomány és annak kétarcúsága. Doktor Frankenstein már modern tudós, félredobja a középkor titkos könyveit, egyetemen tanulja az egzakt ismereteket, kísérletezik, feltalál, alkot.

Alkotása, akárcsak tudása, tökéletlen, elégtelen, és tragikus következményekhez vezet. Frankenstein felszabadította a pusztulás démonát, és a démon visszaüt, kezet emel alkotójára. A „modern Prométheusz” nem Faust doktor, és nem is Prométheusz, megválthatatlan és feloldhatatlan büntetése a halál és a reménytelenség.

Ha az olvasó végigolvasta és letette a regényt, bizonyára elgondolkozik azon az ellentmondáson, ami a könyv híre és valóságos tartalma között van. Hogy lehet az, hogy ez a jámbor, erkölcsnemesítő regény a borzalom, az ijesztgetés, a megrettentés szinonímájává lett? Olyasmi ez, mintha a Fanny hagyományait pornográf regényként emlegetné a hálátlan utókor.

Századunk harmincas éveiig nem volt semmi baja az emberiségnek a Frankensteinnel. Olvasta, aki olvasta, egyesek mosolyogtak, mások borzongtak fölötte, a kiadók megkeresték tisztes hasznukat az újabb és újabb kiadásokon.

1931-ben azonban felfedezte a regényt a témákra és szenzációkra (és persze haszonra) éhes filmgyártás. Elővették egy korábbi dramatizált változatát, jól megspékelték a „gótikus” irodalom, illetve a modern manipuláció rémítgető elemeivel, a főszerepet rábízták Boris Karloffra, aki elől civilben is szűkölve menekültek Hollywood kutyái, a rendezést rábízták az ügyes James Whale-re. Olyan szenzáció kerekedett az együttesből, mint manapság Az ördögűző vagy az Állkapcsok sikere. A hollywoodi mitológia alvilágának félistenei, a Drakulák, az emberfarkasok, a múmiák, a gólemek közé került a széplelkű, boldogtalan szörnyeteg is.

A sikert a Frankenstein-legenda teljes kibontakoztatása követte, jött a Frankenstein menyasszonya, a Frankenstein fia, a Frankenstein kísértete, a Frankenstein háza, Az ifjú Frankenstein és a többi, felsorolni sem lehet mindet. Szögezzük le, hogy sem az első filmnek, sem folytatásainak jóformán semmi közük az eredeti regényhez. Nemrégiben ugyan olvastam arról, hogy valamelyik underground filmes elkészíti az eredeti változatot, ez azonban alig hihető.

A szörnyeteg megállíthatatlan, Frankenstein karrierje egyre magasabbra emelkedik. Se szeri, se száma a feldolgozásoknak, adaptációknak, újraköltéseknek, megjelenik a rádióban és a televízióban, a vicclapokban és a képregényekben. Egy amerikai filmlapnak, a Famous Monsters of Filmlandnek nincs olyan száma, amelyben ne találkoznánk vele. Árulnak műanyagból készült szörnyetegmaszkot, árulnak szörnyeteggel díszített mütyürkéket, bábukat, kulcskarikákat, kávéskanalakat és plakátokat monstre méretekben. Fiúk és lányok kaphatnak trikót Frankenstein szörnyetegének arcképével, feketében vagy színesben.

A szörnyeteg ijesztő külseje megjelenik mindenütt és minden változatban, de lelke, amelyről annyi szó esik a regényben, kitárulkozó, vágyakozó, csalódott és keserű lelke, amely az emberek szeretetére vágyik, nincs már sehol. A romantikának vége, elsöpörte az elmúlt száz-százötven év.

Frankenstein teremtményének érzelmei egyedül Mary Shelley könyvében maradtak sértetlenül. Emlékeztetnek a múlt század elejének különös világára, költők és fiatal nők furcsa együttesére, rekonstruálhatatlan beszélgetéseire a Villa Diodati halljában, az éjszakára, a tóra, a hegyekre, a szélre és a megfordíthatatlan időre.