5. [És volt ott valaki]

És volt ott valaki, ismerős, akit tiszteltem, míg élt, tetteit, hitét, szándékait, s kezét szorítottam a Parlament termében valami ünnepen, s bátorított: – Ne hagyják magukat, mert igazuk van – mondta és mosolygott. S láttam, hogy őrei kíséretében kilép egy ajtón, szeméről hiányzik csíptetője, tétován megáll, meglökik, összeszorítja száját, homályosan látja a gerendát a szöggel, látja az odatolt létrát, vagy falépcsőt, a háttérben a nyers deszkákból összerótt koporsót a földön, s látja, hogy ott állnak ketten s várják, s átfut agyán a félelem. És ugrik, ugrik a percmutató a bíró csuklóján, a bíróén, aki talán koccintott vele vörösborral, akkor, a Parlamentben.