12. [Két korsó sör]

Két korsó sör mellett, lent, a Metropolban, mindezt elmeséltem Fazekas Lacinak, akivel eszmét már többször is cseréltem, s akinek várt sírás helyett kutya mosoly villant válaszában. – Te, Fazekas, – mondtam néki megütődve – tőled nem ezt vártam. Régebben, húsz éve, szájon vágtam volna, amért belém mart itt, s nem gyászolja velem együtt megrendülten szegény Vörösmartyt, kit magyar költőnek életében egyszer eltemetni illik, s különben is jobb, ha sír egy költő néha, s nem vigyorog mindig. De a sztálinista ifjúság elmúlván öklöm zsebre vágtam, szívemnek megnyugvást, elmémnek pihenést leltem a pohárban, vagyis a korsóban, merthogy korsó volt az, amint fentebb írtam, melyből a sört Mihály bácsi emlékére egy cseppig megittam. Ittam volna bort is, hozzá jobban illőt, vöröset, fehéret, mondtam volna gyászdalt, nyekergő-kesergőt, sírjanak a népek, dehát a bor ára sok a magamfajta kispénzű személynek, akit a Szerencse, bárhogy fut utána, soha el nem érhet. Nincsen könnyebbítőbb gyógyszere a szívnek, mint hogyha kimondja bánatát az ember, megnyugszik a lelke, elcsitul a gondja, kezet nyújtottam hát Fazekas Lacinak már-már mosolyogva, ő egy villamosra szállt, én meg a haza- felé vivő buszra.