Az ellenállás melankóliája

Telik, de nem múlik.

Minthogy a fagyba dermedt dél-alföldi településeket a Tiszától majdnem a Kárpátok lábáig összekötő személyvonat a sínek mentén tanácstalanul őgyelgő vasutas zavaros magyarázatai s a peronra idegesen ki-kiszaladó állomásfőnök egyre határozottabb ígéretei ellenére sem érkezett meg („Hát, kérem, ez megint fölszívódott…” – legyintett kajánul savanyú képpel a vasutas), a mindössze két, csupán efféle, úgynevezett „különleges esetben” pályára ereszthető rozzant, fapados vagonból és egy kiöregedett, beteg 424-esből összeállított mentesítő szerelvény a rá amúgy sem vonatkozó s máskülönben is hozzávetőleges menetrendhez képest jó másfél órás késéssel indult csak el, hogy a nyugat felől hiába várt személy elmaradását meglehetős közönnyel és tétova beletörődéssel fogadó helybéliek ily módon mégiscsak célhoz érjenek a szárnyvonal még hátralévő, közel ötven kilométeres útján. Mindez már senkit sem lepett meg igazán, hiszen az uralkodó állapotok természetesen ugyanúgy éreztették hatásukat a vasúti közlekedésben, mint bármi másban: a megszokások rendje megkérdőjeleződött, a mindennapi beidegződéseket szétzilálta egy megfékezhetetlenül terebélyesedő zűrzavar, a jövő alattomos, a múlt felidézhetetlen, a hétköznapi élet működése pedig kiszámíthatatlan lett, egészen a belenyugvásig, amikor már az sem elképzelhetetlen, hogy egyetlen ajtó nem nyílik többé, és a földben a búza befelé nő, mert a bomlasztó ártalomnak csupán a tünetei voltak észlelhetők, az ok fölmérhetetlen és megfoghatatlan maradt, így aztán egyebet nem is lehetett tenni, mint szívósan rávetődni mindarra, ami még megragadható, amiként tették most is az emberek, a falu állomásán, a jogos, de többnyire korlátozott ülőhelyek reményében megrohamozván a fagytól nehezen nyíló ajtókat. A fölösleges küzdelemből (mert állva, mint nemsokára kiderült, senki nem maradt) a szokásos téli rokonlátogatása után épp hazafelé igyekvő Pflaumné is jócskán kivette a részét, s mire félretaszigálva az előtte állókat s apró termetét meghazudtoló erővel föltartóztatva az utána nyomulókat, végre sikerült a menetiránnyal szemben egy ablak melletti ülést megszereznie, jó ideig nem is tudta különválasztani felháborodását a kíméletlen tülekvés láttán attól a bosszúság és szorongás között hullámzó érzéstől, hogy első osztályra váltott jegyével itt már mit sem érve a fokhagymás kolbász, a vegyes pálinka és az olcsó dohány maró bűzében, ordibáló, böfögő, „közönséges parasztok” szinte fenyegető gyűrűjében lesz kénytelen elviselni a manapság amúgy is kockázatos utazás egyetlen húsbavágó kérdését, azt ugyanis, hogy egyáltalán hazajut-e még. Teljes elszigeteltségben élő, koruknál fogva már mozdíthatatlan nővérei sohasem bocsátották volna meg, ha évek óta rendszeres tél eleji látogatását ezúttal elmulasztja, így hát kizárólag miattuk nem mondott le erről a veszélyes vállalkozásról, holott mint mindenki, maga is tisztában volt azzal, hogy valami körülötte gyökeresen megváltozott, s hogy ebben a helyzetben az a legokosabb, ha nem teszi ki magát semmiféle kockázatnak. Okosnak lenni ugyanakkor, józanul megítélni, hogy mi várható, igazán nem volt könnyű, mert akárha a levegő örökállandó összetételében történt volna hirtelen egy alapos, ám kimutathatatlan módosulás, a maga megközelíthetetlenségében mindeddig hibátlanul működő, megnevezhetetlen elv, mely forgatja, ahogy mondani szokás, a világot, s aminek egyetlen nyoma éppenséggel ez a világ, mintha egyszeriben veszített volna az erejéből, s emiatt aztán a veszély bizonyosságának gyötrő tudatánál is tűrhetetlenebbnek bizonyult az a közös előérzet, hogy hamarosan bármi megtörténhet, és pontosan ez a „bármi”, a gyöngülésében mutatkozó törvény volt nyugtalanítóbb minden személyes szerencsétlenségnél, s fosztotta meg egyre inkább az embereket a hűvös mérlegelés lehetőségétől. Eligazodni az elmúlt hónapokban mind gyakoribbá s ijesztőbbé váló rendkívüli események között már nemcsak azért nem lehetett, mert a hírek, a mendemondák, a szóbeszédek és a tapasztalatok egymással sehogy sem voltak összefüggésbe hozhatók (példának okáért a november elején beállt, túlságosan korai, pengő fagy, a rejtélyes családi tragédiák, az egymást érő vonatszerencsétlenségek és a távoli fővárosból származó nyugtalanító híresztelések szaporodó gyerekbandái és emlékműgyalázásai közt nemigen lehetett ésszerű kapcsolatot találni), hanem amiatt is, mert önmagában már egyetlen efféle újság sem jelentett semmit, minthogy úgy látszott, ezek csupán előjelei, ahogy egyre többen nevezték, egy „közeledő katasztrófának”. Pflaumné arról is hallott, hogy egyesek már az állatok viselkedésében tapasztalható különös változásokról kezdenek beszélni, s még ha ez megelőlegezéseként egy későbbi állapotnak, pillanatnyilag felelőtlen riogatásnak tűnt is, annyi bizonyos volt, hogy ellentétben azokkal, akiknek ez az áttekinthetetlen zűrzavar, az ő, Pflaumné meggyőződése szerint csak kapóra jött, tisztességes ember a lábát is alig merte kitenni hazulról, hiszen ahol történetesen vonatok veszhetnek el, „csak úgy!”, ott, fűzte tovább magában, már „nem számít semmi”. Felkészült hát rá, hogy útja hazafelé korántsem lesz olyan könnyű, mint volt az első osztály némi védettségében idejövet, hisz ezen a „szörnyű vicinálison”, gondolta idegesen, akár a legrosszabbal is számolnia kell, így – mint aki a legszívesebben láthatatlanná válna – egyenes derékkal, kislányosan összezárt lábbal, elutasító s kissé megvető tekintettel ült a helyekért folytatott civakodás lassan csöndesedő zsivajában, s míg feszült gyanakvással az ablaküvegen tükröződő, elmosódott arcok számára oly riasztó együttesét figyelte, szorongás és sóvárgás közt hányódva hol a baljós távolságra gondolt, ami elválasztotta tőle, hol az odahagyott otthon hiányzó melegségét idézte fel: a kellemes délutánokat Mádainéval és Nuszbecknéval, a hajdani sétákat vasárnaponként a Papsor lombos fái közt, s végül odahaza a könnyű bútoroknak és puha szőnyegeknek, a gondosan ápolt virágoknak és kedves kis csecsebecséinek azt a sugárzón nyugalmas rendjét, amely, jól tudta, egy világnyi kiszámíthatatlanság szigeteként, amikor ama délutánoknak és vasárnapoknak csupán az emléke él, a magafajta békés háborítatlanságra berendezkedett magányos asszony számára az egyedüli oltalom és az egyetlen menedék. Értetlenül s némiképp irigy lenézéssel állapította meg, hogy zajongó útitársai, nyilván a környék sötét tanyáin s falvaiban tengődő megannyi durva paraszt, még ezekhez a kényszerű körülményekhez is igen gyorsan képesek alkalmazkodni: mintha nem is történt volna semmi rendkívüli, körülötte meg-megzörrentek a zsírpapírba csavart elemózsiás csomagok, dugók pukkantak, és söröskupakok hullottak az olajos padlóra, innen-onnan már „a minden szépérzéket sértő”, de véleménye szerint „az efféle emberek között olyannyira mindennapos” csámcsogást is hallani lehetett, sőt vele átellenben négyen a leghangosabbak közül már bele is kezdtek egy kártyapartiba, csak ő ült a mindenünnen fölhangzó emberi beszéd erősödő morajában még mindig mereven, szótlanul és fejét rendületlenül az ablak felé fordítva a bundája alá terített újságpapíron, s oly elveszetten és makacs gyanakvással szorította gyomrához kapcsos retiküljét, hogy jóformán föl sem fogta, amint odakint, elöl, a mozdony, két piros lámpáját a hideg sötétbe vetve, bizonytalanul elindul a téli estében. Az elégedett morgás, amelyben, bár maga is fellélegzett, azért nem vett részt, a megkönnyebbülés okozta harsány fölengedettség azonban, hogy a hosszú várakozás és fagyoskodás után végre történik velük valami, nem tartott soká, mert a szerelvény, mintha váratlanul visszavonták volna az indításra szólító parancsot, néhány ügyetlen rándulással, alig száz méterrel a falu elcsöndesedett állomásától újból megállt; ám az erre fölcsapó elégedetlenkedő ricsaj csakhamar értetlen-bosszús röhögésbe fordult át, s amikor aztán tapasztalták, hogy ez így is marad, és be kellett lássák, hogy útjuk – föltehetően a menetrenden kívül közlekedő vonat továbbgyűrűző káosza miatt – az örökös nekilódulások és megtorpanások szomorú sorozata lesz, valamennyien derűs fásultságba zuhantak, a kényszerű beletörődésnek abba a tompa kábulatába, midőn kioltandó a félelmet egy valódi megrázkódtatástól, az események anarchiáját az ember a hozzá nem értés bosszantó bizonyságaként tünteti fel, aminek idegesítő ismétlődését aztán a gúny horzsoló erejével kikezdheti. Noha az egymást követő „bemondások” nyers szelleme („Ha én is ennyit gondúkodnék az asszonnyal otthol az ágyba…!”) természetesen megbotránkoztatta érzékeny lelkét, az előzőt folyton felülmúlni akaró otromba tréfák egyébként egyre csöndesedő záporában azért Pflaumné is oldódni kezdett kissé, s olykor egy sikerültebb megjegyzés hallatán – meg persze az erre fölharsanó röhögés ellen sem volt valódi oltalom – maga sem bírt egy-egy szégyenlős mosolyt egészen visszafojtani. Lopva, óvatosan már meg mert kockáztatni egy-két villámgyors pillantást, ha közvetlen szomszédaira még nem is, de a távolabb ülők felé, s most, a bamba jókedvnek eme torz hangulatában – hisz így, a combjukat csapkodó férfiakkal s a tele szájjal vihogó kortalan asszonyságokkal ha valamelyest ijesztő maradt is, távolról sem látszott már annyira veszedelmesnek a vagon közönsége, mint az elején – megpróbálta mérsékletre inteni aggodalmas képzeletét, s igyekezte meggyőzni önmagát, hogy azokkal a lappangó fenyegetésekkel, amikkel érzése szerint e csúf csőcselék rideg csapata vette körül, talán nem is kell szembenéznie, s csak baljós jelekre erős fogékonyságának és ebben a jeges idegenségben túlságos árvaságának köszönheti, ha, bár bántatlanul, ám a feszült készenléttől kimerülve fog majd hazaérni. A szerencsés végkifejletbe vetett efféle reménységnek mindazonáltal igazán nem volt semmi alapja, ám Pflaumné a bizakodás hamis csábításának egyszeriben már nem tudott ellenállni: noha a szerelvény egy indító lámpajelre várva hosszú percekig megint megtorpant a pusztaságban, ő megnyugvással állapította meg, hogy „azért mégiscsak haladunk”, s az egymást sajnos oly sűrűn követő csikorgó fékezések és tétlen várakozások miatti ideges türelmetlenségét is mérsékelte, hogy a nyilván induláskor bekapcsolt fűtéstől mostanra kellemes melegben végre maga is levethette a bundáját, s így nem kellett attól félnie, hogy meghűl, ha megérkezvén kilép a fagyos szélbe. Eligazította a háta mögött a bunda redőit, a műszőrme prémet az ölébe terítette, majd kezét a beletömött gyapjúsáltól hasas retikülre kulcsolva változatlan egyenes tartással újból kinézett az ablakon, amikor a mocskos üveg tükrében hirtelen fölfedezte, hogy vele szemben egy „föltűnően szótlan”, büdös pálinkát kortyolgató, borostás arcú férfi – most, hogy csupán a blúz és a kosztüm kis kabátkája fedte – az ő, talán túlságosan előtűnő, erős melleire mereszti („Sóváran!!”) a szemét. „Tudtam!” – kapta vissza villámsebesen a fejét, s noha heves forróság öntötte el, úgy tett, mint aki semmit nem vett észre. Percekig nem mozdult, csak vakon meredt a kinti sötétbe, majd hogy hiába kísérelte meg az előbbi véletlen pillantásból felidézni a férfi külsejét (csupán a borostás arcra, a „valahogy olyan piszkos” posztókabátra s arra a gusztustalan, sunyi, leplezetlen nézésre emlékezett, ami oly mélyen megdöbbenti majd…), egészen lassan – abban bízva, hogy talán már kockázat nélkül megteheti – elcsúsztatta tekintetét az üvegen, és szinte azon nyomban vissza is vonta, minthogy „az ott” nemcsak folytatta „ezt a pimaszságot”, de pillantásuk össze is találkozott. Már válla is, nyaka is, tarkója is fájt a merev fejtartástól, de ezek után még ha akart sem lett volna képes máshová nézni, mert úgy érezte: bármerre fordulna is, az ablak e szűk sötétjén kívül ez a félelmetesen rezzenetlen tekintet a vagon összes többi szegletét szabadon uralva „azonnal foglyul ejtené”. „Mióta néz?” – hasított Pflaumnéba, s a lehetőségtől, hogy talán már az utazás kezdete óta „ott volt rajta” a férfi ocsmányul pásztázó figyelme, még rémisztőbbnek tűnt maga a tekintet, amit az előbb, hogy az övé odaért, egy villanásnyi idő alatt megértett. Ez a két szem ugyanis a „nyirkos kéjvágy” mélyén émelyítő csömörről árulkodott, „sőt! – rezzent össze – mintha valami száraz megvetés égne bennük”. Ha öregasszonynak „még éppenséggel” nem is mondhatta magát, tudta, túl van már azon a koron, amikor iránta az efféle – egyébiránt igen közönséges – figyelem még természetes, így hát amellett, hogy undorodva gondolt a férfira (hiszen miféle ember lehet az, aki idős hölgyek után bármi vágyat érez?), ijedten döbbent rá: ez a pálinkaszagú gazember talán nem is akar mást, mint őt megcsúfolni, kigúnyolni és meggyalázni, majd röhögve félredobni, „mint egy rongyot”. A vonat most néhány nehézkes rándulással felgyorsított, a kerekek vadul csattogni kezdtek a síneken, s rajta rég feledett, zavaros, maró szégyen lett úrrá, amint e még mindig rászegeződő, gátlástalan, erőszakos tekintet sugarában sajgón… perzselni… kezdték telt, súlyos mellei. Két karja, amikkel legalább eltakarhatta volna őket, egyszerűen nem engedelmeskedett az akaratának: mint akit kikötöttek, és nem tehet megalázó pőresége ellen semmit, egyre védtelenebbnek, egyre meztelenebbnek érezte önmagát, és tehetetlenül kellett tudomásul vennie, hogy minél inkább szeretné… elrejteni… asszonyi teltségét, az annál leplezetlenebbé lesz. A kártyásoknál ekkor goromba civakodással épp véget ért egy újabb parti, s az ellenséges zsongás bénító folytonosságát fellazító zajban – mely mintegy rést vágott gúzsba kötött akaratának a szabadulás felé – bizonyára sikerült is volna legyőznie ezt a szerencsétlen kábulatot, ha nem történik rögtön ezután valami még rosszabb, szinte csak azért, gondolta kétségbeesve, hogy megpróbáltatásait betetőzze. Amikor ugyanis ösztönös szégyenérzettől hajtva, amolyan önkéntelen ellenállással, melleit rejtő óvatos mozdulattal fejét lehajtotta, háta meggörnyedt, és vállai előreestek, ijedten eszmélt rá, hogy föltehetően a szokatlan testtartástól melltartója hátul kikapcsolódott. Megrökönyödve nézett föl, s már valójában meg sem lepődött, hogy a két szem rendületlenül rámered, a férfié, aki mintha csak tudta volna, milyen nevetséges balszerencse érte, ekkor cinkosan rákacsintott. Pflaumné tisztában volt vele, mi fog történni most, de ez a szinte végzetszerű baleset annyira megzavarta, hogy csak ült dermedten, s az egyre sebesebben haladó szerelvény szabálytalan zökkenéseinek robajában ismét csak tehetetlenül, szégyentől égő arccal kellett elviselje a kárörvendő s ugyanakkor megvetően magabiztos szempárt, amint az a melltartó szorításából kiszabadult s a vagon rázkódásától vidáman föl-le ugrándozó melleire tapad. Még egyszer felnézni nem mert, hogy meggyőződjön róla, de biztos volt benne: most már nemcsak a férfi, hanem az összes „utálatos paraszt” is az ő vergődését bámulja, szinte látta is, amint a torz, mohó, vigyorgó pofák lassan körülveszik… s e megalázó kín talán soha nem ér véget, ha ekkor a kalauz – egy kölyökképű, erősen pattanásos siheder – a hátsó kocsiból nem lép be a vagonba; a harsány kamaszhang („A jegyeket kérem!”) végre kiszabadította e szégyenletes csapdából, gyorsan kivette retiküljéből a jegyét, s melle alatt keresztbe fonta a karjait. A vonat újból megállt, ezúttal ott, ahol kellett, s mikor – hogy ne kelljen a mostanra valóban ijesztő arcokra néznie – gépiesen elolvasta a gyöngén kivilágított állomás tetején a falu nevét, a legszívesebben fölkiáltott volna a megkönnyebbüléstől, mert a már jól ismert, de utazásai előtt azért örökösen átböngészett menetrendből tudta, innen csak néhány perc a megyeszékhely, és ott („Le fog szállni! Le kell szállnia!” – erősítette magát) üldözőjétől bizonyára megszabadul. Görcsös izgalommal figyelte a késés okáról érdeklődők csúfondáros kérdései miatt csak lassan közeledő kalauzt, s noha elhatározta, ha odaér, azonnal segítséget kér tőle, a körülötte rikácsoló emberektől megriadt gyerekarc annyira távol állt a hivatalos személy védelmet ígérő tekintetétől, hogy mire az megállt mellette, ő összezavarodva csupán azt tudta megkérdezni, merre van a mosdó. „Hol lenne? – felelte idegesen a fiú, s kilukasztotta a jegyét. – Ahol szokott. Elöl is, hátul is.” „Á, persze!” – rebegte egy mentegetőző mozdulat kíséretében Pflaumné, s már pattant is föl a helyéről, majd magához szorítva retiküljét, az épp induló vonat mozgásától jobbra-balra dőlve sietve hátrament az ülések között, s mire észbe kapott, hogy bundáját az ablak melletti fogason hagyta, már kint is volt a WC összerondított helyiségében, hátát zihálva a bezárt ajtónak vetve. Tudta: a lehető leggyorsabban cselekednie kell, mégis legalább egy percbe telt, míg lemondva arról, hogy máris visszarohan a drága bundáért, összeszedte magát: a folytonos rázkódástól imbolyogva levetette a kosztüm kabátkáját, egy pillanat alatt kibújt a blúzból, majd a kabátot is, a blúzt is, a retikült is a hóna alá fogva egészen a válláig fölrántotta rózsaszínű kombinéját. Ideges sietségtől remegő kézzel fordította el testén a melltartót, majd, hogy látta, a kapocs („Istennek hála!”) nem ment tönkre, megkönnyebbülten fölsóhajtott; gyorsan eligazította hát magán, s kapkodva, ügyetlenül öltözködni kezdett, amikor a háta mögött, odakint, óvatosan, de azért tisztán hallhatón, valaki megkopogtatta az ajtót. Volt valami ebben a kopogtatásban, a bizalmasságnak egy nyilvánvaló árnyalata, ami különösen azok után, amiken eddig keresztülment, érthetően megijesztette, de aztán arra gondolva, hogy nyilván csak felzaklatott képzelete játszik vele, már csak bosszúságot érzett, amiért siettetik; folytatta hát a félbehagyott mozdulatot, vetett egy felületes pillantást a mocskos tükörbe, s épp nyúlt volna a kallantyú után, hogy kilépjen, amikor a kopogás türelmetlenül megismétlődött, majd nem sokkal ezután megszólalt egy hang: „Én vagyok.” Elhűlve kapta vissza a kezét, s mikor rádöbbent, ki is lehet az, a sarokba szorítottságnál is erősebb lett benne egy kétségbeesett értetlenség, mert e fojtottan rekedt férfihangban nyomát sem lehetett érezni a támadó, alantas erőszakosságnak, inkább valami unott sürgetés rezgett benne, hogy ő, Pflaumné, nyisson már végre ajtót. Egy ideig egyikük sem moccant, mintha mindketten a másiktól várnák a magyarázatot, s Pflaumné csak akkor értette meg, miféle aljas félreértés áldozata lett, amikor üldözője türelmét vesztve idegesen rávert a kilincsre, és dühösen bekiáltott: „Na! Mi lesz már?! Cicázni igen, tömni nem?!” Rémült szemekkel nézett az ajtóra. Mint aki nem akar hinni benne, keserűen megrázta a fejét, s torkát elszorította a „pokoli praktikával kijátszottak” döbbenete, akiket támadás épp onnan ér, ahonnan a legkevésbé várják. Az igazságtalan vádtól és a leplezetlen trágárságtól viszolyogva csak lassan fogta föl, hogy bármilyen hihetetlen, hiszen… valójában… mindvégig ellenállt, a borostás képű a kezdet kezdetétől azt hitte, épp ő az, aki fölkínálkozik, amiként lépésről lépésre az is világossá vált előtte, miképp is értette ez a „romlott szörnyeteg” a levetett bundát… a kínos balesetet… s tudakozódását a mosdó után: ajánlatként, hajlandósága egyértelmű bizonyítékául, egyszóval a bűnös üzekedés olcsó fogásainak arcpirító sorozataként, olyannyira, hogy most már nemcsak egy becsülete és tisztessége elleni gyalázatos támadással kellett szembeszállnia, de azzal is, hogy egy ilyen pálinkától bűzlő, koszos, undorító alja ember úgy beszéljen vele, mint „valami utolsó nőszeméllyel”. A sértett düh, amely erre elfogta, fájóbbnak bizonyult még védtelenségénél is, így aztán, s mert a szorító csapdát sem bírta már tovább, az elszántságtól meggörnyedve, izgalomtól elfúló hangon odakiáltotta neki: „Takarodjon! Vagy segítségért kiáltok!” Egy pillanatnyi csönd után erre a férfi ököllel az ajtóra ütött, majd olyan hideg megvetéssel, hogy Pflaumnénak beleborsózott a háta, azt sziszegte: „Szórakozz a nénikéddel, vén lotyó. Annyit sem érsz, hogy rád törjem a budit, és belefojtsalak a küblibe.” A fülke ablakán a megyeszékhely szélső fényei csaptak be szaggatottan, a szerelvény már váltókon bukdácsolt keresztül, s neki, hogy el ne essen, meg kellett kapaszkodnia a fogantyúban. Hallotta a távolodó lépteket, az előtérből a kocsi belsejébe nyíló ajtó éles csapódását, s mert ebből megértette, hogy a férfi, ugyanazzal a dermesztő hányavetiséggel, amivel rátámadt, ezzel végleg szabadon engedte, a fölindulástól még egész testében remegve sírva fakadt. S noha valójában csak pillanatok teltek el, egy örökkévalóságig tartott, míg a görcsös zokogás e puszta elhagyatottságában egy vakító villanásra a magasból látta önmagát, amint a hatalmas, esti tér sűrű sötétjében veszteglő skatulyányi vonat kivilágított ablakán néz kifelé egy pici arc, az övé: összetörve, szerencsétlenül és elveszetten. Mert bár a szennyes, különös, keserű szavakból biztosra vehette, hogy újabb inzultustól tartania nem kell, megmenekülése legalább olyan mély szorongással töltötte el, mint maga a támadás, hiszen arra sem adódott semmi magyarázat, hogy – ha eddig minden cselekedetének s szándékának értelme kifordult – most vajon minek köszönheti a váratlan szabadulást. Nem hihette, hogy üldözőjét az ő kétségbeesett, megcsukló hangja riasztotta volna vissza, mert úgy érezte, mindvégig nyomorúságos tárgya volt a férfi könyörtelen akaratának, amiként gyanútlan, mit sem sejtő tárgya csupán az ellenséges világnak is, amelynek csupasz hidege ellen, villant meg benne, talán nincs is valódi védelem. Mintha a borostás képű mégiscsak meggyalázta volna, megtörten és mindennek a tudatát szinte préselő sejtelmével imbolygott a vizelettől bűzös fülke fojtott levegőjében, s a megfogalmazhatatlan szorongás alaktalan kavargásából, hogy egy általános fenyegetettségben mivel is árkolhatná körül önmagát, csak egy fájó keserűség körvonalazódott benne most: mert amikor úgy érezte, mégiscsak súlyos igazságtalanság, hogy belőle nem csendes túlélő lesz hát, hanem ártatlan áldozat, éppen belőle, aki „egész életében békességre vágyott, és soha nem ártott senkinek”, ugyanakkor azt is be kellett lássa, hogy mindez már nem számít semmit: nincs hová fellebbezzen, és nincs kinél tiltakozzon, s aligha lehet reménykedni abban, hogy az, ami elszabadult, még megfékezhető. Annyi szóbeszéd és annyi rémes mendemonda után ezúttal saját magának kellett tapasztalnia, hogy „minden egy irányba tart”, hisz megértette, hogy ha egyáltalán, csak a vele megesett incidensnek van vége, „a világban, ahol ez megtörténhetett”, ez az eszeveszett bomlás könyörtelenül folytatódik. Odakintről már a leszálláshoz készülők nyugtalan moraját hallotta, s a szerelvény is érezhetően lassítani kezdett; ijedten összerezzent a gondolatra, hogy bundáját egészen a sorsára hagyta, gyorsan félrecsapta hát az ajtó kallantyúját, kilépett a tülekvő emberek közé (akik mit sem törődve azzal, hogy ezúttal visszafelé végképp nem volt semmi értelme, ugyanolyan elszántsággal rohamozták meg az ajtókat, mint a felszálláskor), majd átbotladozva a bőröndök és a szatyrok tömegén, elverekedett a helyéig. A bunda megvolt, de a műszőrme prémet az első pillanatokban nem találta meg, s míg azon tépelődve, vajon nem vitte-e ki magával a mosdóba, lázasan kutatni kezdett, föltűnt neki, hogy támadóját az ideges zűrzavarban már nem látja sehol: nyilván az elsők között hagyja el a vonatot, gondolta megnyugodva. A szerelvény ebben a pillanatban meg is állt, de a leszállóktól egy percre szellősebb vagont hirtelen utasok még nagyobb s ha lehet, még ijesztőbb, mert néma hordája lepte el, s miközben fölmérnie nem volt nehéz, hogy aggodalomra e sötét tömeg miatt a hátralévő húsz kilométeren is meglesz minden ok, meg kellett értse: a borostás képűre vonatkozó reményeiben is keserűen csalódnia kell. Amikor ugyanis felöltve bundáját s végül a fényesre kopott pad alól kikotort prémet a vállára terítve kifelé indult, hogy a biztonság kedvéért a másik kocsiban folytassa az utat, alig akart hinni a szemének, mert az ismerős posztókabátot („Mintha nekem hagyta volna itt…”) ott látta elöl, egy távoli ülésen, hanyagul a háttámlára vetve. Megtorpant, majd gyorsan továbbsietett, kiment a hátsó ajtón, s a másik vagonba érve – miután előrefurakodott az itt is szótlan tolongásban – megint csak középen, szemben a menetiránnyal, kétségbeesetten elhelyezkedett. Jó ideig csak az ajtót figyelte ugrásra készen, noha azt sem tudta már, kitől is fél valójában, s hogy egyáltalán most melyik irányból fenyegeti veszély, majd hogy nem történt semmi (a vonat még mindig az állomáson vesztegelt), megpróbálta összeszedni a maradék erejét, hogy ha rémisztő kalandja folytatódik, ne érje teljesen váratlanul. Végtelen fáradtság tört rá, a betétes csizmában szinte égtek gyönge lábai, s úgy érezte, sajgó vállai is „menten leszakadnak”, ám elengedni, egy kissé ellazítani magát még mindig nem volt képes, csupán arra, hogy lassú fejkörzéssel megmozgassa fájó nyakizmait, és púderes dobozkája fölé hajolva néhány gépies mozdulattal rendbe hozza sírástól fölázott arcát. Azt mondogatta: „vége, vége, most már nem kell félned semmitől”, miközben meg volt győződve róla: nemcsak bizakodni, de a készületlenség kockázata nélkül akár csak kényelmesebben hátradőlni sem lehet. Mert a vagont, amiként az elsőt, néhány továbbutazó mellett itt is „rossz arcú alakoknak ugyanaz a csapata” szállta meg, akiktől már az előbb, régi helyéről ideindultában annyira megriadt, így aztán reménykedni is csak abban reménykedhetett, hogy védelmének mintegy biztosítékául legalább azt a három helyet körülötte, az utolsó hármat, ami még szabadon maradt, senki nem foglalja el. Egy darabig meg is volt erre az esély, minthogy vagy egy teljes percig (a mozdony közben kétszer sípolt) egyetlen újabb utas sem érkezett, váratlanul azonban, egy végső hullám élén, nagy zajjal, lihegve és fújtatva, egy hatalmas batyuval, egy kosárral s jó néhány teletömött szatyorral egyensúlyozva egy kövér, fejkendős parasztasszony jelent meg az ajtóban, majd ide-oda forgatva a fejét („Mint egy tyúk…” – futott át Pflaumnén), határozottan elindult felé, hogy nyögve és krákogva, ellentmondást nem tűrő erőszakkal rögtön mindhárom ülést az uralma alá vonja, s számtalan csomagjával mintegy elbarikádozza magát, de Pflaumnét is az utána nyomulók megvetett tömegétől. Ő, Pflaumné, persze nem szólhatott egy árva szót sem, s lenyelvén bosszúságát, úgy vélte, talán valamelyest még szerencse is, hogy ha már oltalmazó udvarát fenntartani nem sikerült, azt legalább nem ez a hallgatag banda foglalta el, mindezzel azonban nem sokáig vigasztalódhatott, mivel kellemetlen útitársa (márpedig neki egyetlen vágya volt, hogy békén hagyják) a kendő csomóját lazítgatva az álla alatt habozás nélkül rávetette magát. „Legalább fűtenek. Há, nem?” A rikácsoló varnyúhang hallatára s a kendő háromszögéből kiugró szúrós, rosszindulatú szempár láttán rögtön elhatározta, hogy ha elzavarni vagy otthagyni nem tudja, akkor a leghelyesebb, ha nem vesz róla tudomást, ezért tüntetőleg elfordította a fejét, és kinézett az ablakon. De az asszony, néhányszor még megvetően körbepásztázva a vagont, egy csöppet sem zavartatta magát. „Nem baj magának, ugye, hogy megszólítom? Csak jobb így kettesben eltereferélgetni, nem igaz? Maga meddig mén? Én a végállomásig, a fiamho.” Pflaumné kelletlen arccal pillantott rá, de aztán belátva, hogy ha továbbra sem vesz róla tudomást, az előbb-utóbb csak neki lesz egyre kínosabb, így hát beleegyezően bólintott. „Na, mer – élénkült föl erre az – szülinapja van az én kis onokámnak, azér. Aszongya nékem, még húsvétkor, hogy ott vótam, aszongya az a csöpp jószág. De elgyössz, ugye, mama? Mer így hí éngem az én kis onokám, hogy mama. Há, most elmék.” Pflaumné kényszeredetten elmosolyodott, de rögtön meg is bánta, mert ettől kezdve az asszonyságból ömlött a szó. „Pedig ha tunná az a csöpp gyerek, millen nehezére esik ez mán az öregannyának ebbe a korba…! Egész áldó nap csak állni, állni ezekkel a visszeres, beteg lábakkal a piacon, csak megfárad az ember lyánya estire. Mer, tudja, árulok, van az a kis kert, oszt az a nyugdíj meg sehogy se tarcsa ki az embert. Én nem is tom, hunnét van az a sok fényes mercédesz meg az a rengeteg vagyon a többinek! De megmondom én magának, figyeljen ide. Lopnak meg csalnak, úgy! Nincsen is mán a Jóistennek szava ebbe a ferde világba! Meg oszt ez a csúf idő is, hallja. Há, mi lesz ebbül, mondja meg. Mer itt van, ni. Aszongya a rádió, tizenhét fok vagy mifene, mínuszba! Oszt még csak novembernek a legvége van. Akarja tudni, mi lesz? Én megmondom magának. Megfagyunk tavaszig! Az! Mer szén sincs. Csak tudnám, minek akkó az a sok lusta bányász a hegyekbe. Maga tudja? Na, lássa.” Pflaumnénak már zsongott a feje ebben a szózuhatagban, de bármilyen nehezére esett is elszenvedni, megakasztani, elhallgatásra kényszeríteni sehogy sem tudta, ezért aztán, minthogy rájött, az asszony nem is várja el, hogy ő odafigyeljen, beéri egy-egy bólintással is, egyre hosszasabban nézett ki az ablakon a lassan elúszó fények után, hogy zaklatott gondolatai között valami rendet csináljon, mert a vonat időközben kihúzott a megyeszékhelyről, s hiába is próbálta kitörölni a tudatából, az ottfelejtett kabát még ennél a baljósan maga elé meredő, riasztó népségnél is jobban nyugtalanította. „Megzavarták? – tépelődött. – Lerészegedett? Vagy szándékosan…?” Elhatározta, hogy nem gyötri magát találgatásokkal, hanem bármily kockázatosnak is látszik, tisztázza, a kabát itt van-e még, az asszonyságra ügyet sem vetve kiment tehát az ácsorgók közt a vagon előterébe, átvergődött a két kocsit összekötő vashídon, majd a lehető legnagyobb óvatossággal belesett a résnyire nyitva maradt ajtón. Előérzete, hogy jobb, ha utánanéz a borostás képű váratlan eltűnésének, nem csapta be, mert nagy megdöbbenésére az, háttal neki, ott ült megint a zsúfolt vagonban, ott, ahol az imént a kabátját hagyta, s épp hátracsukló fejjel döntötte magába a pálinkát. Pflaumné, nehogy a férfi vagy bárki más a szótlan utasok közül észrevegye őt (mert akkor az Isten se mosná le róla, hogy maga kereste eddig is a bajt), lélegzetfojtva visszatért a hátsó kocsiba, s miközben elképedve látta, helyét, rövid távollétét kihasználva, máris gátlástalanul elfoglalta egy kucsmás alak, s így éppen neki, az egyetlen hölgynek, a vagon szélére szorulva és állva kell továbbvonatoznia, azt is el kellett ismerje, milyen ostoba volt, amikor azzal áltatta magát: csak mert néhány percig nem látta, már meg is szabadult a posztókabátostól. Hogy WC-re ment-e az előbb, vagy az állomásra (persze: „Kabát nélkül?!”) egy újabb üveg büdös pálinkáért, teljesen mindegy volt már, amiként attól sem tartott igazán, hogy a férfi esetleg ismét megpróbálkozik valamivel itt a vonaton, mert a tömeg, ha nem fordul maga is ellene („Hisz ezeknek már a bunda, a boa vagy a retikülöm is elég…!”), a tömött szerelvény átjárhatatlansága tehát, önmagában, úgy hitte, mégiscsak védelmet jelent; tévedése ugyanakkor arra kényszerítette, hogy mostantól a számára legriasztóbbal is szembenézzen, azzal ugyanis, hogy netán egy átkozott balszerencse („…egy érthetetlen, követhetetlen elrendelés?”) foglyaként többé nem is tud majd megszabadulni tőle. Ez volt képtelensége mellett a legkétségbeejtőbb, mert a közvetlen veszély elmúltával most, újra felidézve, már nem is azt találta benne olyan fenyegetőnek, hogy meg akarta erőszakolni (pedig „Milyen borzasztó ezt még kimondani is…!”), hanem hogy olyan embernek látszott, aki „nem ismer se istent, se embert”, és aki nem félve semmitől, a pokol tüzétől se, ha úgy adódik, bármire („Bármire!”) képes. Megint ott volt előtte a jéghideg szempár s a szőrös, durva arc, újból látta a cinkos, sötét kacsintást, ismét hallotta a színtelen, gunyoros hangot, amint azt mondja: „Én vagyok”, s biztos volt benne, hogy nem pusztán egy kéjsóvár gazemberrel akadt itt össze, hanem egy érthetetlen, pusztításra kész düh elől menekült meg az imént, mely nem is képes másra, csak hogy legázolja mindazt, ami ép, mert az efféle bitangnak rend, békesség, jövő mind, mind tűrhetetlen. „Viszont – ütötte meg a fülét a kofa károgó hangja, aki kifogyhatatlan mondandójával most újdonsült útitársát célozta meg – maga elég rossz színben van, ha nem tudná. Én nem panaszkodhatok, láthassa. Csak a kor, meg ami avval jár. Meg a fogak. Nézze – tátotta ki a száját kucsmás szomszédja felé hajolva, s mutatóujjával félrehúzta cserepes ajkát, hogy az beleláthasson –, mindet megette mán az idő. De én ugyan nem engedem, hogy beleturkáljanak! Hiába vartyog nékem a doktor! Mán csak elnyámmogok így a sírig, nem igaz? Rajtam oszt nem gazdagszik meg az a sok zsivány, hogy a fene marná ki a belüket mindnek! Mer lássa – húzott elő az egyik reklámszatyorból egy műanyag játék katonát – mibe kerül egy illen semmi kis vacak is! Ha hiszi, ha nem, elkértek érte hármincegy forintot! Egy illen semmi kis ócskaságért! Oszt mi van rajta! Egy puska meg ez a vörös csillag. Oszt vót pofájuk elkérni hármincegy forintot! De hát – dugta vissza a szatyorba – a mai gyereknek mán csak ez köll. Oszt mi csinájjon az ember lyánya. Megveszi. Csikorgassa a fogát, de megveszi. Há, nem?” Pflaumné viszolyogva elfordította a fejét, gyorsan kinézett az ablakon, s aztán, mert attól a pillanattól kezdve, hogy a tompa puffanásra villámgyorsan rájuk nézett, a szemét sem bírta elvonni onnan, és nem mert többé moccanni sem. Nem tudta, puszta ököllel ütötték-e meg, amiként a változatlan némaságból az sem derült ki, miért, annyit látott csak abban a nagyon gyors, önkéntelen odapillantásban, hogy a kofa hátrahanyatlik… feje oldalra csuklik… teste a csomagjaitól mintegy megtámasztva úgy marad, a szemben ülő, kucsmás férfi pedig („A helybitorló…”) előrehajoltából, rezzenetlen arccal, lassan az ülés háttámlájának visszadől. Még ha egy pimasz legyet csapnak széjjel, valami szórványos morgást az is kivált, itt azonban egyetlen hang nem hallatszott ezután sem, nem szólt senki, csak állt vagy ült közömbösen és mozdulatlanul. „Némán helyeselnék? Vagy képzelődöm már megint?” – meredt Pflaumné maga elé, de aztán a képzelődést el is vetette rögtön, mert abból, amit hallott és látott, másra, mint hogy az asszonyságot az az ember leütötte, nem gondolhatott. Megelégelte a fecsegést, és egyetlen szó nélkül az arcába vágott, nem, zakatolt benne, másként nem történhetett, mindez ugyanakkor olyan borzasztó volt, hogy csak állt megdermedve, s homlokát a félelemtől verejték öntötte el. Az az asszony ájultan hever, csorgott a veríték homlokáról, a kucsmás rezzenetlen, és rezzenetlen itt a többi is, hová kerültem, édes istenem, miféle aljas söpredék közé? A tehetetlenségtől szinte megbénulva csak az ablakot látta, az ablakkeretet és tükörképét a piszkos üvegen, majd hogy a jó néhány percig újból várakozásra kényszerített szerelvény nekiindult, egymásba harapó, zavaros képektől kimerülten, zúgó aggyal figyelte az odakint elúszó sötét és üres vidéket, a telehold fényében is csak épp hogy elkülönülő égbolt súlyos tömegét. Ám sem a vidék, sem az ég nem mondott neki semmit, s csak akkor eszmélt rá, hogy szinte meg is érkezett, amikor a vonat már a városba vezető országút – le sem eresztett – sorompói között vágott át, s ő kiment a peronra, megállt az ajtó előtt, s tenyere árnyékához hajolva megpillantotta a helyi gazdaság komor istállóépületeit a föléjük magasodó ormótlan víztoronnyal. Gyermekkora óta ezek – az országúti sorompók s az állati meleg párájában fekvő hosszú, lapos épületek – tudatták vele legelőször, hogy biztonságban hazaérkezett, s noha ezúttal különös oka lett volna rá, hiszen nem akármilyen viszontagság végét jelezték, még csak nem is emlékezett vissza arra a hajdani heves szívdobogásra, mely mindannyiszor elfogta, ha egy-egy rokonlátogatásból vagy évente kétszer a számára oly kedves operett-előadások után azóta szétesett családja körében a megyeszékhelyről visszatért, mert míg akkoriban úgy tűnt, a város a maga barátságos melegével mintegy természetes erődítménye otthonának, addig mára, jó két vagy három hónapja már, de most különösen, e gyalázatos felismerés után, hogy a világ tele van borostás képűvel és posztókabátossal, régi bensőségességéből nem maradt egyéb, mint üres utcák rideg labirintusa, ahol még az ablakok is, miként a mögöttük ülők, vakon bámulnak maguk elé, s a fojtott csendet csak „marakodó ebek tépő ugatása veri fel”. Nézte a város közeledő fényeit, s amikor a vonat túljutott a gazdaság nyitott gépparkján is, hogy a sötétségből épp csak előtűnő, a sínekkel egy vonalban futó jegenyesor mentén haladjon tovább, elszorult szívvel próbálta megkeresni a kivilágított házak és utcai lámpák még távoli, gyönge ragyogásában a lakását rejtő háromszintes épületet, elszoruló szívvel, igen, mert a sajgó megkönnyebbülést, hogy végre a közelébe ért, mindjárt el is nyomta az aggodalom, hiszen tudta jól: a most már közel kétórás késés miatt a szokásos esti autóbuszjáratra nemigen számíthat, s így gyalog („És egyedül…”) kell megtegye az utat az állomástól hazáig – nem beszélve arról, hogy mielőtt még átgondolja, aztán mitévő legyen, előbb a vonatból kell kijutnia. Az ablak alatt konyhakertek apró parcellái s lelakatolt faházak futottak el, majd a befagyott kanális hídja vált ki egy pillanatra a sötétből, mögötte a régi malommal; ám Pflaumné nem szabadulásának, hanem újabb megpróbáltatásainak gyötrelmes stációit látta bennük, mert majdnem összeroppantotta a tudat, hogy miközben már itt jár, s csak egy lépés a szabadulás, addig a háta mögül bármelyik pillanatban bekövetkezhet valami teljességgel érthetetlen támadás. Egész testéről csorgott a víz. Kétségbeesve figyelte a hosszan elnyúló fűrésztelep számtalan fenyőgúláját, aztán a rozzant bakterházat, a vakvágányon alvó öreg gőzmozdonyt s a szerelőcsarnok rácsos üvegfalain kiszűrődő erőtlen világosságot. Mögötte még mindig nem volt semmi mozgás, még mindig egyedül állt a peronon. Megmarkolta az ajtó jéghideg kilincsét, de dönteni nem bírt: ha túl korán kinyitja, kilökhetik, ha túl későn, ez az „embertelen, gyilkos banda” be fogja érni. A szerelvény egy végtelenül hosszú, mozdulatlan tehervonat mellett lassítani kezdett, és csikorogva lefékezett. Az ajtó kinyílt, ő szinte kiugrott a földre, látta a talpfák között az éles kavicsokat, hallotta, hogy jönnek utána, aztán egyszeriben kint volt az állomás előtti téren. Nem támadt rá senki, de mintha csak baljós összefüggésben állt volna megérkezésével, hirtelen kialudtak az utcai lámpák a környéken, s mint hamarosan kiderült, az egész városban. Nem nézett se jobbra, se balra, csak a lába elé, hogy orra ne bukjon a sötétben, s gyorsan a megállóhoz sietett, abban bízva, hátha a busz mégis bevárta a vonatot, vagy a késői járatot, ha van, eléri még. De nem állt már ott egyetlen jármű sem, amiként „késői járatra” sem számíthatott, mert a vasút főbejárata mellett kifüggesztett menetrend szerint éppen az volt az utolsó, amelyik a szerelvény előírt érkezési idejét követően nyilván nem sokkal elment – ráadásul az egész papiros két vastag vonallal át volt húzva… Hiába próbálta megelőzni őket, míg a menetrendet silabizálta, a kucsmáknak, a zsíros parasztkalapoknak és a füles sapkáknak szinte erdeje nőtt a téren, s mikor erőt gyűjtve az elinduláshoz egy pillanatra fölmerült benne a rémisztő kérdés, mit is keresnek itt hát ezek voltaképp, hirtelen olyan érzése támadt, hogy akit már egészen elfelejtett, akinek szörnyű emlékét a többi a hátsó vagonban szinte elmosta már, a posztókabátost ott látja az ácsorgók között, balra, a túloldalon; mintha körülnézne még, mintha keresne valamit, aztán sarkon fordulna, és eltűnne a szeme elől. Mindez olyan gyorsan játszódott le, s ő olyan messze állt tőle (arról nem is beszélve, hogy a sötét derengésben már egyáltalán nem tudta különválasztani a rémképet a valóditól), hogy nem lehetett egészen biztos benne, ő volt-e az kétségbevonhatatlanul, mindenesetre már a puszta lehetőség is annyira megijesztette, hogy átvágva a tétlenül álldogáló, vészjósló sokaságon, szinte futva indult el hazafelé, a belvárosba vezető széles sugárúton. Ami azt illeti, még csak meg sem lepődött igazán, mert bármennyire képtelenségnek látszott (persze nem volt-e képtelenség egész utazása is?!), valami már a vonaton, mikor reményében csalatkozva újból rátalált, azt súgta neki, hogy története a borostás képűvel – megerőszakolásának dermesztő kísérlete – korántsem fejeződött be, s mivel most, hogy nemcsak attól kellett tartson, a „banditák hátulról” meglephetik, hanem hogy ő is („Ha ő volt egyáltalán… és nem képzelődés az egész…”) bárhonnan, bármelyik kapualjból elébe léphet, úgy rakta egymás után a lábait, mint aki nem tudja eldönteni, hátrálni vagy futni volna szorult helyzetében a legcélszerűbb. Jócskán maga mögött hagyta már az állomástér sejtelmes négyszögét, elhagyta a gyermekkórházhoz vezető Zöldág utcai kereszteződést is, de a kopasz vadgesztenyefák alatt nyílegyenesen futó úton – pedig megváltás lett volna most találkozni valami ismerőssel – nem látott egy teremtett lelket sem, és saját lélegzetvételén, lépteinek finoman csikorgó neszén meg az arcába vágó szél zúgásán kívül nem is hallott mást, csak egy távoli, innen fölismerhetetlen szerkezet – leginkább még réges-régi fűrészgépek hangjára emlékeztető – csöndes, kitartó pöfögését. A közvilágítás teljes hiányában s a dermedt, visszafojtott csöndben, bár nem szűnt meg ellenállni az éppen elszántságát kikezdő körülmények hatalmának, lassacskán amolyan odavetett prédának érezte magát, mert akárhová nézett, tekintetével lakások kiszűrődő világosságát keresve, minden úgy festett, mint az ostromlott helyek általában, ahol fölöslegesnek és hiábavalónak ítélvén az összes további erőfeszítést, lemondtak már a kockázatos emberi jelenlét utolsó árulkodó jeleiről is, abban bízva, hogy ha már az utcákat és a tereket át is kell engedjék, a házak vastag falai mögött a meglapulókat nem érheti komoly veszedelem. Ment a járdára odafagyott szemét egyenetlen felszínén, már a helyi cipészszövetkezet hajdan népszerű ORTOPÉD szaküzletének aprócska kirakatánál járt, s mielőtt még áthaladt volna a következő kereszteződésen is, inkább csak megszokásból (hisz benzin híján autóközlekedés már akkor se nagyon volt, amikor rokonlátogatására elindult) benézett az Erdélyi Sándor utca sötétjébe, amit egyébként a helybéliek – lévén, hogy az a Törvényszék (és börtön) magas falú, tetején szögesdróttal lezárt udvara mellett fut végig – egyszerűen csak a „Bíróság utcájának” neveztek el. Bent, az utca mélyén, az artézi kút körül egy nesztelen csoport árnyékszerű foltját pillantotta meg, s hirtelen az volt az érzése, hogy a szótlan csendben vernek valakit. Ijedtében azonnal futásnak eredt, s időnként vissza-visszanézve csak akkor csökkentette az iramot, amikor maga mögött tudva a Törvényszék (és börtön) súlyos épületét, nem fordult ki onnan senki, hogy utána vesse magát. Nem fordult ki onnan és nem is követte senki, s a kihalt város halott nyugalmát sem zavarta más, csak az előbbi, most már egyre erősebben hallatszó pöfögés, s a némaságnak ebben az ijesztő teljességében – hogy se egy jajkiáltás, se egy ütés puffanása, a majdnem sértetlen csöndre az artézi kút körül a bűntett is, mert mi más lett volna, a maga hangtalan történetével felelt – már korántsem látszott olyan különösnek, miért nincsen legalább néhány ember errefelé, hisz rendes körülmények között a szinte járványos elzárkózás ellenére is azért kellett volna találkozzon egy-két járókelővel, ha máshol nem, hát itt, a Wenckheim Béla sugárútnak a belvároshoz már közel eső szakaszán. Balsejtelemtől hajtva sietett tovább, s lassacskán úgy érezte magát, mintha egy gonosz álomban járna, majd, hogy egyre közelebb ért a mostanra már tisztán hallható pöfögés forrásához, s a vadgesztenyefatörzsek rácsa közt váratlanul megpillantotta az otromba szerkezetet, biztosra vette, hogy a kimerültségtől s félelmével küszködve egész egyszerűen képzelődik csupán, mert amit meglátott, az az első percben nemcsak megdöbbentőnek, hanem egyenesen hihetetlennek tűnt. Nem messze előtte, a széles úttest közepén kísérteties alkotmány haladt magányosan a téli éjszakában – ha egyáltalán még mozgásnak lehet nevezni azt a szerencsétlen vánszorgást, ahogy ez a sátáni jármű egy úthenger zavarba ejtő lassúságával, szinte külön megküzdve minden egyes centiméterért, kínlódott a belváros felé: mintha nem is a felszínen, a szembecsapó, viharos szél erejét legyőzve gurulna tova, hanem valami sűrű, szívósan ellenálló, ragadós anyagban kellene előrefúrnia magát. A kék hullámbádoggal borított, minden oldalról zárt, óriás vagonra emlékeztető és vadsárga feliratokkal (valamint középen egy érthetetlen, sötétbarna ábrával) telepingált teherkocsi jóval hosszabb és jóval nagyobb volt – állapította meg elhűlve – még a városon régebben keresztülhaladó hatalmas török kamionoknál is, s ezt az elképesztően idomtalan és édeskés halszagtól bűzlő tákolmányt egy özönvíz előtti, füstölgő, olajos, traktorszerű roncs vontatta szörnyű erőfeszítéssel. Amint beérte, félelmét is háttérbe szorító kíváncsisággal lassított kissé az oldala mellett, de hiába nézte meg közelebbről is a gyakorlatlan kézre valló, idétlen és idegen betűket, értelmük rejtve maradt előtte („…valami szláv … vagy török?…”), így aztán sehogy sem tudott rájönni, miféle célt szolgálhat, és egyáltalán mit keres itt náluk a kihalt, szélsöpörte, fagytól szenvedő város kellős közepén, amiként arra sem, hogy végül is miképpen került ide, hiszen ilyen csigalassú sebesség mellett még a szomszéd faluból is évekbe telhet az út, s az is csak nehezen volt elképzelhető (jóllehet másként nem történhetett), hogy vasúton szállították idáig. Újból felgyorsította lépteit, s amikor már éppen lehagyta ezt a félelmetes szállítmányt, és visszanézett rá, a vontatótraktor üvegezett fülkéjében egy nagydarab, szőrös, egykedvűnek látszó embert pillantott meg, egy szál atlétatrikóban, szájában lefittyenő cigarettával, aki – mikor észrevette őt a járdán – csúfondáros képet vágott, és jobb kezét lassan fölemelte a volánról, mintegy üdvözölve a kintről rábámulót. Mindez egészében is rendkívüli volt (amit csak megkoronázott, hogy a volán mögött ücsörgő nekivetkőzött hústoronynak, mintha fülkéjét túlfűtötték volna, jól láthatóan melege volt), és Pflaumné, amint gyorsan távolodva tőle többször is hátra-hátranézett, olyannak látta már, mint egy egzotikus szörnyeteget, amely menthetetlenül bekebelezve mindazt, ami eléje kerül, és azt sugallván, hogy amit elhagyott, az már nem ugyanaz többé, föltartóztathatatlan lassúsággal kúszik előre a mit sem sejtő polgárok sötét ablakai alatt. Ettől a pillanattól kezdve valóban úgy érezte magát, mintha egy verejtékes rémálom foglya volna, csakhogy ebből nem volt ébredés: határozottan tudta ugyanis, hogy mindez valóság, és nagyon is az; s most döbbent rá arra is, hogy azok a vérfagyasztó események, amiknek szereplője vagy szemtanúja itt (ez a lidérces, megmagyarázhatatlan jármű, az ütlegelés az Erdélyi Sándor utcában, a szinte időzített elsötétítés, az embertelen csürhe az állomás előtt s mindezek fölött a maga rezzenetlen, jéghideg tekintetével uralkodó posztókabátos borzasztó alakja) nem csupán önkényes tárgyai örökösen balsejtő képzeletének, hanem közöttük kétségbevonhatatlan összefüggés munkál, pontos és célszerű vonatkozás. Ugyanakkor azonban minden erejére szüksége volt, hogy mégse higgyen ebben a képtelenségben, és abban reménykedett, hátha adódik majd azért e csürhe és e tákolmány jelenlétére, az elszabadult erőszakra vagy legalább erre az érthetetlen köztéri áramszünetre valami bármily lesújtó, de azért világos magyarázat, mert abba beletörődni még e fölfoghatatlan helyzetben sem tudott, hogy a város biztonságos rendjével együtt minden ésszerűség is odalett. Nos, ebben nem is kellett csalódnia: ha a kialvó utcai lámpákra vonatkozóan egy ideig még nem derült is ki semmi, a megdöbbentő teherszállítmány célja és mibenléte nem sokáig maradt homályban. Elment Eszter György, a helység köztiszteletben álló személyiségének háza előtt, maga mögött hagyta a régi Faszínházat körülölelő park sejtelmes zúgását, s a csöppnyi evangélikus templomhoz ért, amikor pillantása véletlenül egy kerek hirdetőoszlopra esett; azonnal megtorpant, közelebb lépett, aztán csak állt, és hátha téved, újra és újra elolvasta a leginkább még kültelki csavargók keze munkájára emlékeztető szöveget, pedig elég volt egyszer is átfutnia, mert az összes többit eltakaró s a széleken kicsordult, még friss ragasztó tanúsága szerint csak nemrég felkent plakáton ott volt a kézenfekvő magyarázat.

Azt hitte, ha e fölfordulásnak legalább egyetlen szeletét végre világosan látja majd, máris könnyebb lesz tájékozódnia s így (persze: „Isten őrizz, hogy szükség legyen rá…!”) megvédenie magát egy „esetleges összeomlásban”, ám szorongása itt, a plakát előtt csak mélyült ettől a kevéske világosságtól, hiszen míg eddig épp az volt a baj, hogy abból, amit tanúként és áldozatként tapasztalnia kellett, hiányzott minden ésszerűség, addig most – mintha ez a „kevéske” („A világ legnagyobb óriásbálnája s a természet egyéb titkos szenzációi”) rögvest túl sok is lenne – kénytelen volt eltöprengeni azon, vajon nem dolgozik-e itt egy szilárd, de esztelen értelem. Mert hát: cirkusz? Itt?! Mikor azt sem tudni, nem omlik-e be a föld holnapig? Beengedni ezt a lidérces tákolmányt egy bűzölgő döggel? Mikor a város is csupa fenyegetés? Ki bírna szórakozni most, e zűrzavarban? Miféle ostoba tréfa ez? Miféle képtelen, kegyetlen ötlet?! … Vagy netán… éppen arról volna szó, hogy már… minden mindegy? És valaki… „szórakozik a zűrzavarban”?! Gyorsan otthagyta a hirdetőoszlopot, és átvágott az úttesten. A túloldalon kétemeletes épületek álltak, néhány ablakból gyönge világosság szűrődött ki. Magához szorította retiküljét, s kissé előredőlt a szélben. Az utolsó lépcsőházhoz érve még egyszer körülnézett, majd kinyitotta, s bezárta maga mögött a kaput. Jéghideg volt a korlát. A pálma, a ház egyik féltve óvott, kedvelt színfoltja – amiről már elutazása előtt nyilvánvaló volt, hogy megmenteni nem lehet – visszavonhatatlanul megfagyott a fordulóban. Fojtott csend vette körül. Megérkezett. Ajtaján, a kilincs fölött a résbe tűzve üzenet várta egy cédulán. Épp csak belepillantott, bosszúsan elhúzta a száját, aztán bement, mindkét zárra ráfordította a kulcsot, és gyorsan beakasztotta a biztonsági láncot is. Hátát nekivetette az ajtónak, és lehunyta a szemét. „Édes Istenem. Itthon vagyok.” A lakás, ahogy mondani szokás, hosszú évek gondos munkájának megérdemelt gyümölcse volt. Amikor öt esztendővel ezelőtt a tragikus hirtelenséggel (gutaütésben) elhunyt, áldott emlékű második férjét is el kellett temesse, majd nem sokkal később, hogy közös életük „az örökös szökdösés, az állandó csavargás meg egyáltalán: a javulás kilátástalanságának gyötrelmes terhe miatt” az első házasságából született – s elzüllött apja után a hajlamot s annak nyilvánvaló terheltségét szerinte sajnos öröklő – fiával is tarthatatlanná vált, s az végre elköltözött egy albérletbe, nemcsak hogy bele tudott törődni a megváltoztathatatlanba, de még egy kis megkönnyebbülésfélét is érzett, mert bármennyire lesújtotta a veszteség tudata (mégiscsak két férj és – hisz számára nem létezett – egy fiú után maradt itt egyedül), azt azért világosan látta: annak sincsen többé akadálya, hogy ötvennyolc éves korára, ő, aki eddig folyton „mások bolond cselédje” volt, végre csak magának éljen. A neki ekkor már túlságosan tágas családi házat – figyelemre méltó készpénzkülönbözettel – elcserélte hát erre a kis – „aranyos” – belvárosi lakásra („Kaputelefonnal!”), s míg ismerősei Pflaumnét a kétszeres özvegynek kijáró tisztelettel és egyetlen fiának városszerte közismert „csavargó életmódja” miatt e tárgyban kellő tapintattal vették körül, addig ő boldog izgalommal látott neki, hogy életében először (hiszen mindeddig ruháin kívül szinte csak az ágynemű volt az övé) átadja magát a birtoklás mély örömének. A padlóra puha műperzsa szőnyegeket, az ablakokra finom tüllfüggönyöket és „vidám hatású” sötétítőket vásárolt, majd megszabadulván a régitől, mely nehéz volt és kényelmetlen, új „kombinátbútort” állíttatott a szobába; a városban igen népszerű LAKÁSKULTÚRA című magazin elmés tanácsai alapján modern vonalú konyhát rendezett be, kifestette a lakást, és kicseréltette az itt talált ormótlan gázkonvektorokat s a teljes fürdőszobát. Nem ismerte a fáradtságot, tele volt, mint Virágné, a szomszédasszonya elismerően megjegyezte, energiával, de valójában csak akkor kezdte igazán elemében érezni magát, amikor a nagy munkák lezajlása után végre „kicsi fészkének” csinosítgatásához láthatott. Kifogyhatatlan volt ötletekben, képzelete nem ismert akadályt, s az üzletekben tett napi bevásárlókörútjaiból hol egy kovácsoltvas keretbe foglalt előszobatükörrel, hol egy praktikus hagymaszeletelővel, hol pedig valami mutatós ruhakefével tért haza, melynek nyelén a város berakásos látképében lehetett gyönyörködni. Ám annak ellenére, hogy úgy két évvel fia szomorú emlékű elköltözése után – aki sírva ment el ugyanis, alig lehetett kitaszigálni a lakásból, s akkoriban egy homályos rossz érzéstől („Napokig!”) nem is tudott megszabadulni –, nos, annak ellenére, hogy úgy két esztendővel ezután a lázas tevékenységnek köszönhetően jóformán egy talpalatnyi hely nem maradt üresen, ő még mindig úgy érezte, életéből zavarba ejtő módon hiányzik valami. Kiegészítette hát vitrinben őrzött kedves porcelánszobrocskáit, de csakhamar megértette, hogy az űrt ezek sem töltik be egészen; törte a fejét, szemlélődött, még szomszédasszonyától is tanácsot kért, míg aztán egy délután (épp egy újabb „Irma-négyzeten” dolgozott a kényelmes karosszékben), megpihentetve a szemét a hattyúk, a gitáros cigánylányok és a síró kisfiúk mellé került – boldogságra és álmodozásra valló – hátrahanyatló porcelánlánykákon, hirtelen az eszébe nem jutott, mi is hiányzik neki „olyan nagyon”. A virág. Volt ugyan két fikusza és egy csenevész aszparágusza (még a régi házból hozta őket át), de ezek semmiképpen nem voltak alkalmasak arra, hogy váratlanul föltámadt „anyai ösztönének”, mint nevezte, méltó tárgyai legyenek. S mert ismerősei között könnyen talált olyanokra, akik hozzá hasonlóan „szerették a szépet”, hamarosan számos gyönyörű tő, virághagyma és hajtás birtokába jutott, olyannyira, hogy a lelkes növénybarátok közt, a Provaznyik doktor, Mádainé és persze Mahóné társaságában azóta eltöltött néhány év alatt nemcsak az ablakpárkányok teltek meg gondosan ápolt törpepálmáival, filodendronjaival és szanszeveriáival, de előbb egy, azután egyszerre három állványt is meg kellett rendeljen egy románvárosi lakatosműhelyben, mert a vízifuksziákat, a pileákat meg a rengeteg kaktuszt már végképp nem tudta más módon elhelyezni a növények bőségétől, érzése szerint „szívet melengetően otthonossá” vált lakásban. És akkor lehet, hogy mindennek – a puha szőnyegeknek, a vidám hatású függönyöknek, a kényelmes bútoroknak, a tükörnek, a hagymaszeletelőnek, a ruhakefének, nevezetes virágjainak, ennek az egész nyugalomnak, biztonságnak és boldog megállapodottságnak – egyszeriben vége?! Végtelenül fáradtnak érezte magát. A cédula, amit a bal kezében tartott, kicsúszott az ujjai közül, és a padlóra esett. Felnyitotta a szemét, nézte a faliórát a konyhaajtó fölött, ahogy a fürge másodpercmutató egyre újabb és újabb pontra ugrik át, s bár kétségbevonhatatlannak látszott, hogy mostantól nem fenyegeti veszély, mégsem érezte maga körül azt a biztonságot, amelyre pedig oly nagy szüksége volt: gondolatai zaklatottan űzték egymást, hol ez, hol az tűnt mindennél fontosabbnak, így aztán – miután levetkőzött, lehúzta csizmáját, megmasszírozta bedagadt lábait, és kényelmes, meleg mamuszába bújt – előbb a kihalt sugárutat pásztázta végig a szobaablakból (de: „Sehol egy lélek, sehol egy ólálkodó árnyék… csak a cirkuszosok vontatója… ez az elviselhetetlen pöfögés…”), aztán, vajon megvan-e minden, a szekrényeket nyitogatta sorra, hogy végül még egy alapos kézmosást is félbeszakítson, mert úgy vélte, ha még egyszer nem ellenőrzi a zárakat a bejárati ajtón, talán a legfontosabbat mulasztja el. Ekkorra azonban már lecsillapodott egy kissé, felvette, elolvasta és dühösen a konyhai szemetesbe hajította a cédulát (négyszer állt rajta, hogy: „Kerestelek, mama”, ebből az első három lehúzva), majd visszament a szobába, felcsavarta a fűtést, s hogy ennek az ideges kapkodásnak egyszer s mindenkorra véget vessen, sorra megvizsgálta virágjait, hiszen ha körülöttük is rendben talál mindent, nyugtalansága is, gondolta, minden bizonnyal mérséklődni fog. És kedves szomszédasszonyában, akit távollétében a naponkénti óvatos szellőztetés mellett elsősorban arra kért, hogy gondosan ügyeljen féltett növényeire, nem is kellett csalódjon: a föld a cserepekben nedves maradt, s kissé „egyszerű és szókimondó, de alapjában jólelkű és lelkiismeretes” barátnőjének még arra is volt gondja, hogy a kényesebb pálmák leveleit időnként letörülgesse a portól. „Megfizethetetlen az én drága Rózsikám!” – sóhajtott föl elérzékenyülve, s most, hogy egy pillanatra maga előtt látta a terebélyes asszony örökösen sürgő-forgó alakját, és leereszkedve az egyik almazöld fotelbe újra végignézett lakása sértetlen tárgyain, egyszeriben annyira „rendjén valónak” tűnt itt minden, a padló, a mennyezet, a virágmintás falak oly kétségbevonhatatlan határozottsággal fogták körül, amihez képest egész kálváriája akár káprázat is lehetett, a felzaklatott idegeknek s a beteges fantáziálásnak amolyan torz játéka csupán. Igen, akár káprázat is lehetett volna, hiszen ő, aki hosszú évek óta élt az őszi befőzés és a tavaszi nagytakarítás, a délutáni horgolás és a szenvedélyes virágápolás aprócska gondjai és örömei között, megszokta már, hogy a tisztes távolság e jótékony oltalmából figyelheti az odakint örvénylő bolond forgatagot, mely kívül esvén eme bensőséges világon, csupa ködös bizonytalanság és alaktalan pára volt, amiként most – hogy itt ülhetett újra egy zárt ajtó mindeddig kifogástalan védelmében, mintegy ráfordítva a kulcsot a világra – útjának szorongató élményei is fokozatosan veszítettek valószerűségükből, s mintha egy alig áttetsző fátyol ereszkedett volna elé, csak elmosódva látta már a vicinális ordibáló utasait, a dermesztő tekintetű posztókabátost, a kofát, ahogy félredől, a sötétben némán ütlegelt szerencsétlen fölé hajlók árnyékait, csak homályosan a különös cirkuszt, a vastag keresztet a menetrend megsárgult papírján, s még halványabban közöttük önmagát, amint hol erre, hol amarra próbálkozva, mint egy útvesztőben, kétségbeesetten igyekszik hazafelé. Egyre élesebb lett körülötte minden, és egyre valószerűtlenebb, amit az elmúlt órák alatt át kellett élnie, a rettenetes képek azonban a WC húgyszagú helyiségéről, a mocskos kavicsokról a sínek között, s ahogy a mutatványos a fülkéjéből feléje int, még mindig ott peregtek benne, sebesen és tűrhetetlenül. Itt, bútorai és virágjai közt, a sérthetetlenség egyre erősödő tudatában nem tartott támadástól, s így az eddigi feszült készenlét gyötrelmeitől megszabadult, az általános aggodalomra viszont, mely mint a kása a gyomrot, megülte egész lényét, gyógyírt nem talált. És kimerült volt, mint talán még sohasem, el is határozta hát, hogy máris nyugovóra tér. Percek alatt lezuhanyozott, kimosta fehérneműjét, s vastag hálóinge fölé meleg köntöst húzva a kamrába ment, hogy ha már „komolyabb vacsorára” nem is képes, legalább néhány szem befőttet bekapjon lefekvés előtt. A kamra, lakásának mintegy a tengelyében, a mostani rendkívüli helyzetre tekintettel elképesztő mennyiségű élelmet rejtett: paprikafüzérekkel a nyakukban sonkák, kolbászok és füstölt oldalszalonnák lógtak a magasban, odalent pedig a kisebbfajta barikádépítésre is elegendő cukor-, liszt-, só- és rizskészlet feküdt, gondos elrendezésben; a spájz két oldalára a szemeskávé, a mák, a dió, a fűszer, a krumpli és a hagyma került, hogy aztán ezt az élelmiszer-erődítményt, ezt az előrelátásról tanúskodó bőséget – ahogy odakint a virágok szemet gyönyörködtető erdeje a lakást – a középső falra szerelt polcokon katonás rendben sorakozó mosolygó befőttek hihetetlen tömege koronázza meg. Megtalált itt mindent, aminek befőzésére a nyár eleje óta módja volt, az édes gyümölcsöktől és változatos savanyúságoktól a paradicsomszirupokon át egészen a mézbe rakott dióig, így hát, amint általában, ezúttal is kissé tanácstalanul futtatta végig a tekintetét a csillogó üvegkülönítményen, míg aztán végül egy rumos meggybefőttel tért vissza a szobába, s mielőtt ismét elhelyezkedett volna az almazöld fotelben, inkább megszokásból, mint kíváncsiságból, bekapcsolta a televíziót. Kényelmesen hátradőlt, fájó lábait egy kis puffra rakta, s a most már kellemes melegben, felüdülve a zuhanyozástól, és látva, hogy legnagyobb örömére megint operettet adnak, úgy érezte, talán mégiscsak van remény, hogy a régi béke és a hajdani nyugalom otthonába visszatérjen. Mert hát tudta jól, hogy a világ – miként csillagokba belebolondult fiának unos-untig ismételgetett kifejezésével „a látást a fény” – összemérhetetlenül meghaladja őt, amiként azzal is tisztában volt, hogy míg mindazok és köztük maga is, akik csöndes fészkeikben, a tisztesség és a megfontoltság eme kicsiny oázisaiban élve csak rettegve gondolhatnak arra, mi folyik odakint, addig ott a borostás képű egész barbár fajtájának zabolázhatatlan söpredéke ösztönös biztonsággal igazodik el: csakhogy ő soha nem lázadt e világ ellen, elfogadta érthetetlen törvényeit, hálás volt apró örömeiért, joggal építhet tehát arra, erősítette magát, hogy pusztító csapásaitól megkíméli majd a sors. Megkíméli és megoltalmazza életének ezt a picike szigetét, nem engedi, kereste Pflaumné a szavakat, hogy őt, aki csak nyugalmat és békét kívánt mindig és mindenkinek, prédául dobja oda. A lágy melódiák („A Marica grófnő…!” – ismert rá nyomban jóleső izgalommal) bájjal és finom zamatokkal töltötték be a helyiséget, mintha enyhe tavaszi szellő csapott volna be, s amikor „az édes dallamok árján” ringatózva egyszeriben újra fölrémlett előtte a mentesítő vonat közönséges rakománya, már nem félelmet érzett irántuk, hanem megvetést – pontosan azt, mint útja elején, midőn először pillantotta meg őket a mocskos vagonban. Összekeveredvén már benne így a kétféle rakomány, a „dorbézolók és csámcsogók” a „néma gonosztevőkkel”, úgy vélte, képes végre a magasból lenézni rájuk, hogy sajgó szükségében fölülemelkedjen végre – akárcsak a földi szörnyűségeken most az áradó muzsika – nyomasztó élményein. Hiszen az lehet, szögezte le nekibátorodva s a képernyő előtt szájában újabb ízletes meggyet roppantva széjjel, hogy ideig-óráig a sötétségben és az éjszakában, a tanyák és a kocsmák förtelmes mélyein ez a csőcselék az úr, de csak azért, hogy aztán, ha tombolásuk már tűrhetetlenné lesz, annak rendje és módja szerint vissza is takarodjanak oda, ahonnan jöttek: mert ott a helyük, ott, gondolta Pflaumné, kívül a mi igazságos és békés világunkon, kívül, mindörökre és engesztelhetetlenül. Addig pedig, míg eljön rájuk a méltó ítélet, fűzte tovább magában megbizonyosodva, szabaduljon el a féktelen pokol, ő nem vesz róla tudomást, mert ehhez a romboláshoz, a börtönbe való alja embereknek ehhez az embertelen uralmához neki semmi köze nincsen, s ebben a helyzetben, határozta el, hisz elfoglalták már az utcákat is, a lábát sem fogja kitenni a házból, kivonja magát minden további történetből, és nem fog róla hallani többé senki sem, amíg csak ez a gyalázat véget nem ér, amíg csak újra ki nem világosodik, s mindennapjaikat megint nem a kölcsönös megértés és a józan mértéktartás kormányozza majd. Elandalodva és megacélosodva figyelte a diadalmas véget, amint Tasziló gróf és Marica grófnő oly sok akadály ellenére végre egymásra talál, s párás szemekkel már éppen elmerült volna a kezdődő finálé elsöprő boldogságában, amikor váratlanul megszólalt a kaputelefon csengője. Kezét a szívéhez kapva ijedten összerezzent („Megtalált! Követett!…”), majd bosszús arccal („Ugyan! Képtelenség!”) felnézett a faliórára, s a bejárati ajtóhoz sietett. Barátnő, szomszéd nem lehetett, hisz régebben jólneveltségből, mostanság inkább bátorság híján a városban este hét után már nem látogatták egymást az emberek, így aztán, hogy elhessentette magától a posztókabátos lidérces alakját, alig volt kétséges előtte, ki lehet az. Mióta elköltözött Harrerék albérletébe, sajnos, nem múlt el három nap úgy, hogy fia éjnek idején ne jelent volna meg, hol azért, hogy bortól bűzölögve zavaros rögeszméivel gyötörje az égről meg a csillagokról órákon át, hol pedig – s főként az utóbbi időkben azért, hogy könnyes szemmel és a kiábrándult anya meggyőződése szerint lopott virággal „kedveskedjen annak, akinek akarata ellenére oly sok fájdalmat okozott”. Elmondta neki akkor is, mikor végre elhagyta a házat, de azóta elmondta ezerszer is, hogy: ne jöjjön, ne zaklassa, hagyja békén, mert nem akarja látni, és hozzá a lábát sem teheti be, s valóban így volt, tényleg nem akarta látni, hisz épp elég volt vele huszonhét keserű év, amíg napról napra, percről percre ott égett arcán a szégyen, hogy ilyen gyermeke van. Megértő bizalmasainak bevallotta, megpróbált mindent, amit lehetett, majd kijelentette, azért, mert a gyerek nem tud rendes ember módjára élni, úgy véli, mégsem az anyának kell megbűnhődnie. Bűnhődött az öreg Valuskával, első férjével, akit a szesz teljesen tönkretett, és bűnhődött a fiával is már éppen eleget – ezt újra és újra elmondta mindenkinek. Azt tanácsolták neki, s maga is megtette olykor, hogy „míg ez a bolondos fiú rossz szokásait föl nem adja, egész egyszerűen ne eressze be”, de túl azon, „mit állt ki ilyenkor az anyai szív”, be kellett lássa, ezzel sem boldogul. Hiába parancsolt rá ugyanis, hogy addig, míg az akarat, mert az hiányzott, egy normális életvitelre benne nem elég erős, ne keresse fel, Valuska – miközben csavargott tovább – már harmadnap megjelent újra és újra eme „akarat megerősödését” sugárzó arccal bejelenteni. Belefáradván a reménytelen küzdelembe, a tudatba, hogy az menthetetlen együgyűségében nem is érti, anyja mit akar, az utóbbi időben elkergette mindig, és ezt akarta tenni ezúttal is, ám amikor beleszólt a kaputelefonba, a számtalanszor hallott, akadozó szavak helyett (hogy: „Csak… én vagyok… mama…”) egy bizalmasan búgó női hang felelt. „Kicsoda??” – kérdezte meglepetésében még egyszer Pflaumné, és egy pillanatra eltartotta magától a kagylót. „Csak én, Pirikém! Az Eszterné!” „Eszterné?! Itt?! És ilyenkor?!” – hökkent meg erre ő, s tétován igazgatni kezdte magán a köntöst. Az asszony azok közé tartozott, akiktől Pflaumné – és tudomása szerint az egész város – „meglehetősen távol tartotta magát”, így, minthogy semmiféle kapcsolatban nem álltak egymással, s az elkerülhetetlen, de természetesen rideg utcai köszönéseken kívül talán ha évente két mondatot váltottak az időjárásról, látogatása több volt, mint meglepő. Eszterné nemcsak „botrányos múltja, feslett erkölcsei és jelenlegi zavaros családi helyzete” miatt volt a barátnői beszélgetések egyik örökös témája, hanem amiatt is, mert minderről arcátlan hányavetiséggel tudomást sem véve hol fennhéjázó, modortalan, erőszakos viselkedésével, „hordótestéhez képest kihívó, ízléstelen öltözködésével” botránkoztatta meg a jobb családokat, hol pedig pimasz törleszkedése, egy kaméleont megszégyenítő „alakoskodása” váltott ki felháborodott ellenállást. Ráadásul néhány hónapja, hogy a felfordulás és a szorongás okozta figyelmetlenséget kihasználva – szeretőjére, a rendőrkapitányra támaszkodva – a Nőbizottság elnökévé neveztette ki magát, még magasabban hordta az orrát, s büszkeségtől és kárörömtől rengő tokával, s mint szomszédasszonya találóan jellemezte, „kiélt arcán azzal az émelyítő, bájolgó mosollyal” tisztelgő látogatás ürügyén még azokhoz a családokhoz is befurakodott, akikhez addig a lábát sem tehette be. Nem volt hát nehéz kitalálnia, hogy Eszterné ezúttal is valami effélében sántikál, így azzal az eltökélt szándékkal ment le a lépcsőházba kinyitni a kaput, hogy előbb határozottan megleckézteti modortalansága miatt („Nyilván még azzal sincs tisztában ez a nőszemély, mikor illik becsöngetni valakihez!”), majd, általános visszavonulásának mintegy első jelképes kifejezéseként, gyorsan kiadja az útját. És nem így történt.

Nem így történt, és nem is történhetett így, mert Eszterné nagyon is jól tudta, kivel áll szemben, ezért aztán igazán nem okozott neki gondot, hogy ő, aki – mint azt barátja, a rendőrkapitány naponta a fülébe súgta – „már csak súlyra és testmagasságra is legalább egy óriással ér föl… egyebek mellett”, veleszületett fölénye birtokában, ellentmondást amúgy sem tűrő határozottsággal gázolja le a makacskodó Pflaumnét: miután néhány búgó „drágám”-mal fűszerezve férfiasan dörgő hangján előadta, hogy bár előtte sem kétséges, hány óra van, ám egy „halaszthatatlan magánügyben” föltétlenül és azonnal beszélniük kell, kihasználva Pflaumné előre kiszámítható megszeppenését egyszerűen vele együtt benyomta a kaput, felviharzott a lépcsőkön, majd szokása szerint fejét félrebillentve („Nehogy még a végén beüssem valahogy…”) máris bement a nyitva maradt ajtón az előszobába, hogy jövetele oly sürgető céljáról egyelőre elterelve a figyelmet, hűvös megjegyzéseket tegyen a lakás „kitűnő fekvéséről”, az előtér futószőnyegének „ügyes mintázatáról” és arról az „irigylésre méltó, finom jó ízlésről”, aminek „jellegzetes ordenáréságáról” már akkor meggyőződött, mikor kabátját a fogasra akasztva egy-két villámgyors, lényegre törő pillantással felmérte a berendezést. Hogy a „figyelemelterelés” megnyugtatóan fejezte volna ki szándékának valódi természetét, az persze nem állítható, hiszen voltaképpeni céljának – azaz az ügy sürgősségére való tekintettel még ma, úgy egy negyedórácskát eltölteni Valuska anyjával, hogy majd holnap reggel, ha találkozik vele, hivatkozhasson rá – az igazat megvallva bármi megfelelt; ugyanakkor azonban mégsem a legkézenfekvőbb megoldást választotta (azt tudniillik, hogy máris leül valamelyik gusztustalan fotelbe, és „az egész országban tapasztalható általános megújulás fiatalos tenni vágyására s ezen belül a minden ízében megizmosodott Városi Nőbizottság sistergő lelkesedésére” tereli a szót…), mert bár számított rá, a puhány kényelemimádatnak, a fülledt semmittevésnek, a szirupos bájolgásnak „ez a mocskos kis tűzfészke” olyan erővel vágta mellbe, hogy indulatát azért okosan álcázva kénytelen volt a lehető legnagyobb alapossággal megvizsgálni vendéglátójának egész fegyverzetét. Háta mögött a dühödt zavarában pisszenni sem merő Pflaumnéval sorra végigjárta hát a lakás levegőtlenségig zsúfolt helyiségeit, s míg színleg elismerésképpen (hisz „a nyílt lapoknak, úgymond, még nem jött el az ideje”) dörgő altján azt fejtegette a nyomában haladó s lépten-nyomon a lesodródott csecsebecséit igazgató, kivörösödött háziasszonynak, hogy „Igen: nem kétséges: az élettelen tárgyakat a nő tölti meg tartalommal, minthogy az otthonnak is ő és csak ő tudja megadni az úgynevezett egyéni varázst”, addig belül – legbelül! – alig-alig bírta türtőztetni magát, hogy hatalmas markába ne kapjon egy-egy efféle undorító csecsebecsét, s össze ne roppantsa, mint egy csirkenyakat, mert hiába, mégiscsak a fésűtartóknak és a csipketerítőknek, a hattyúban végződő hamutartóknak és a bársonyos műperzsa szőnyegeknek, a leheletvékony tüllfüggönyöknek és a vitrin üvege mögé állított néhány könnyfacsaró regénynek e túlfűtött, ragacsos, fullasztó szövedéke leplezte le előtte a legélesebben, hová juttatta a világot „a kéjes henyélés és petyhüdt akarat” pimasz zabolátlansága. Megszemlélt és számba vett mindent, figyelmét semmi nem kerülte el, s hogy mintegy ezúttal is megacélozza erejét, önkínzó, keserű élvezettel szívta be a lakás illatosítóktól fertőzött levegőjét: azt a bűzt, „a finnyás kis babaházaknak” pontosan ugyanazt az émelyítő szagát, ami már messziről jelzi lakóinak siralmas állapotát, s amitől neki – mint megválasztása óta felháborodott gúnnyal gyakran mondogatta a rendőrkapitánynak, ha egy-egy bemutatkozó vizitből hazaérkezett – már a küszöbön („És mindig!”) „komoly hányhatnékja” támadt. Akár puszta gúny volt, akár valódi rosszullét, barátja biztos lehetett benne, hogy Eszterné lelkiereje nem mindennapi próbákat kényszerül kiállani, hiszen azóta, hogy „a végre magára talált közakarat” sok évtizedes munkájának elismeréseként kiemelte őt a helyi férfikórus karvezetői posztjából (melynek hozzá méltatlan vesződségeit az indulókból, munkadalokból és tavaszköszöntőkből álló, úgynevezett „kizárólagos repertoár” enyhítette csupán), és a Városi Nőbizottság elnökévé, engesztelhetetlen vezéralakjává tette, naponta kellett („És óraszám!”) efféle lakásokban elidőznie, szinte csak azért, hogy újra és újra meggyőződjék róla: az, amit eddig is sejtett, immár kétségbevonhatatlan bizonyosság. Mert amilyen világosan látta, hogy itt és éppen itt, a túlcukrozott befőttek és a fülledt dunyhapaplanok, a kifésült szőnyegrojtok és a védőhuzattal bevont fotelek e tespedt légkörében akad el minden erőteljes szándék, hogy a magukat a helyi társadalom krémjének tartó s az egyszerű, egészséges embereket pimasz gőggel kezelő, mamuszba bújt operettzabálóknak ebbe a halálos mocsarába fullad bele minden tenni akaró lendület, ugyanolyan jól tudta azt is, mi a magyarázata, hogy példának okáért az elnöki kezdeményezésre tervbe vett nagy jelentőségű tisztasági mozgalom több hónapos megfeszített munkája ellenére is még mindig kibontakozásának sajnálatos kudarcát éli. Őszintén szólva nem is igen számított másra, így meg sem lepődött igazán, amikor bebizonyosodott, hogy a heréknek ez az önteltségükbe beleáporodott díszes társasága hűvösen elutasítja megfontolt érveit, hisz az akadékoskodó hivatkozások mélyén (miszerint: „Tisztasági verseny decemberben? Majd később, esetleg a tavaszi nagytakarítások idején…”) Eszterné tévedhetetlenül kitapintotta voltaképpeni ellenállásuk lényegét, azt ugyanis, hogy beteges cselekvőképtelenségük és gyáva meghunyászkodásuk arra az oktalan, de ami őket illeti, jogos félelemre vezethető vissza, mely az általános megújulásban egy általános hanyatlás, a legyőzhetetlen újat akarásban egy legyőzhetetlen káosz vészjósló jeleit látja, és – helyesen – erőt, mely ahelyett hogy óvná, kíméletlenül szétrombolja azt, ami feltámaszthatatlanul halott, s az önzés birtoklásban kimerült lapos unalmát „a közös tett felemelő szenvedélyével” váltja fel. Mi tagadás, a közelmúlt szokatlan és szabálytalan eseményeinek eme rendkívüli értelmezésével – bizalmasát, a kapitányt s egy-két jóravaló embert kivéve – a városban meglehetősen egyedül állt, mégis: mindez korántsem ejtette zavarba, mint ahogy gondolkodóba sem, mert valami azt súgta neki, „győzelmük, amely igazolni fogja őt, nem késik soká”. A kérdésre persze, e győzelem lényege mi volna hát, egy (vagy két) kerek mondatban megfelelni nem tudott, a hit azonban ebben oly mély volt benne, hogy lehetett bármilyen kitartó s bármily népes is „a mamuszosoknak ez a finom kis gyülekezete”, nemhogy nem félt, még csak nem is tartott tőlük igazán, annál is inkább: nem, hiszen a valódi ellenfél – s így lett a közérdekű hadakozás egyszersmind személyes küzdelemmé – maga Eszter György volt, a különcnek tartott s a legteljesebb visszavonultságban élő, valójában csak betegesen lusta Eszter, a félelemmel vegyes köztiszteletben álló névleges férj, aki bár vele ellentétben „semmiféle közéleti tevékenységet nem tudott fölmutatni” – a város amolyan eleven méltóságaként heverészett már évek óta az ágyban, hogy hetente legalább egyszer („Mondjuk!”) ki tudjon nézni az ablakon… Hogy valódi ellenfél? Több volt annál, Eszterné számára maga a „meghághatatlan akadály kilátástalan pokla”, s ugyanakkor egyetlen esélye is, ha nem akart végérvényesen lemondani méltó helyéről a város meghatározó személyiségei között, csapda hát, egy hibátlanul s minden remény nélkül működő kelepce, melyből sem szabadulni nem bírt, sem szét nem rombolhatta. Mert mint mindig, ezúttal is Eszter volt a megoldás kulcsa, a legdöntőbb láncszem magasra törő tervei valóra váltásában, éppen ő, aki évekkel ezelőtt, mikor úgynevezett „gerincbántalmaira” hivatkozva a helyi Zeneiskola éléről nyugdíjba vonult, feneketlen cinizmussal egész egyszerűen közölte vele, hogy „házastársi szolgáltatásaira a jövőben nem tart igényt”, s neki megtakarított pénzükből már másnap lakást kellett bérelnie a piactér mellett, éppen az az ember hát, aki ráadásul – mi másért, mint bosszúból – amúgy is ritka közös fellépéseiknek egyszeriben véget vetve, még a városi nagyzenekar vezetéséről is lemondott, állítólag, mint később visszahallotta, azért, mert őt, Esztert, már csak a zene érdekli, kizárólag a zene, s továbbiakban nem hajlandó mással foglalkozni, csupán a zenével, holott ha valaki, hát ő, Eszterné a megmondhatója, miféle fülhasogatóan hamis klimpírozást csap a szándékosan elhangolt zongorán, persze csak akkor, amikor az örökös henyéléstől legyengült test egyáltalán képes kikászálódni a puha párnácskák és plédek botrányos halma alól. Ha visszagondolt minderre, s eszébe jutott az eltelt esztendők megaláztatásainak vég nélküli sorozata, a legszívesebben föladta volna az egészet, és a pimasz férjet egy kisbaltával a saját ágyában aprította volna fel, csakhogy pontosan ez volt az, amit semmiképpen nem engedhetett meg magának, mert be kellett lássa, Eszter nélkül a város bevehetetlen, s hogy bármire készül, folyton Eszterbe ütközik. A különélést azzal indokolva, hogy férjének munkájához nyugalomra és egyedüllétre van szüksége, kénytelen volt hát fenntartani a házasság látszatát, kénytelen volt az egyébként hőn áhított válásnak még a gondolatát is visszautasítani, sőt abba is bele kellett törődjön, hogy Eszter kedvencének és rajongójának, a menthetetlenül elhülyült Valuskának, Pflaumné első házasságából származó degenerált fiának a közreműködésével – a férj előtt titokban, ugyanakkor azonban az egész városnak mintegy a szeme láttára – még szennyes ruháit, „a koszos gatyákat” is ő maga mossa ki. A helyzet tagadhatatlanul súlyosnak látszott, de Eszterné nem csüggedt el: bár nem tudta, a személyes bosszú vagy a „közért való harc”-e az előrébb való, hogy mi a fontosabb, megfizetni Eszternek („Mindenért!”) vagy végérvényesen megszilárdítani bizonytalan „pozícióit”, azt azonban igen, hogy ez az áldatlan állapot nem tarthat örökké, és egyszer majd, a talán már nem is olyan távoli jövőben egy megérdemelt hatalom s egy kiküzdött rang magasából számolhat le azzal a siralmas gazemberrel, aki csúfot űzve belőle „szántszándékkal” megkeserítette az életét. És jó oka volt hinni abban, hogy így lesz, mert (túl azon, hogy „így lesz, hisz így kell lennie”) az elnöki poszt nemcsak a „szabad és felelős cselekvés” lehetőségét jelentette, de egyben a csökkenő függés biztató jele is volt – nem beszélve arról, hogy mióta rájött, miképp is nyerheti meg a makacskodó polgárokat a Bizottság első nagyszabású akciójának, s ugyanakkor hogyan kapcsolhatja ezzel ismét magához Esztert, azóta amúgy sem hiányzó önbizalma határtalanná lett, s bizonyosra vette: most már jó úton van, nyílegyenesen törhet a célja felé, és többé már senki sem állíthatja meg… Mert a terv kifogástalan volt, s mint a „zseniális tervek általában”, természetesen pofonegyszerű is, csak éppen, ahogy az lenni szokott, arra a bizonyos egyetlen megoldásra talált rá kissé nehezen: azt ugyanis már a mozgalom meghirdetésekor világosan látta, hogy a közömbösséget s az ellenállást kizárólag Eszter „mozgósítása” törheti meg; ha őt is rá lehet kényszeríteni, hogy részt vegyen a munkában, ha őt rá lehet bírni, hogy a szervezés élére álljon, a „TISZTA UDVAR, RENDES HÁZ” üres jelmondatból, nevetséges, kudarcba fulladó programból azonnal széles körű s valódi megmozdulás erőteljes kiindulópontja lesz. Csak hát: hogyan? Ez volt a kérdés. Hetekbe, sőt túlzás nélkül: hónapokba telt, míg a puszta rábeszéléstől egészen a karhatalmi kényszerig egy sor hasznavehetetlen ötletről lemondva a sarokba szorításnak azt a bizonyos egyetlen lehetséges módját meglelte, de aztán, attól a pillanattól kezdve, amikor felmérte, hogy mindössze a „csupa szív Valuskára” és a tőle köztudottan elhidegült s épp ezért szenvedélyesen szeretett Pflaumnéra lesz szükség, olyan nyugalom szállta meg, amiből kizökkenteni már nem tudta senki és semmi, sőt most, ahogy kezében egy füstölgő cigarettával itt ült az aprócska („…de még mindig milyen bögyös!”) háziasszony süppedős szőnyegei s agyontörölgetett bútorai között, még valamelyest szórakoztatta is, hogy Pflaumné arca minden egyes lehullott hamudarab szétpergése után – majd hogy dicsérőleg belekóstolt az asztalon maradt meggybefőttbe – a „szó átvitt értelmében tűzbe borult”. Örömmel állapította meg, hogy vendéglátójának ez a dühödt tehetetlensége („Fél tőlem!” – szögezte le elégedetten) lassan el is mossa előbbi fölindultságát, így aztán körbetekintve a növényekkel telepakolt szobában, ahol máris úgy érezte magát, mintha a mezőn volna, a szérűn, a felvert gazban, ismét csak búgó hangra váltva – most már valóban a zavartalan szórakozás kedvéért – elismerően megjegyezte: „Hát, igen. A városi ember örök vágya, hogy a természetet bevigye a lakásba. Így vagyunk ezzel mind, Pirikém.” De Pflaumné nem szólt rá semmit, csak kényszeredetten bólintott egyet, amiből Eszternének is meg kellett értenie, hogy jobban teszi, ha végre a tárgyra tér. Persze hogy beleegyezik-e vagy sem a közvetítésbe – nem sejtve, hogy már akkor „igen”-t mondott, mikor képtelen volt megakadályozni az ő benyomulását a lakásba, hiszen puszta ottléte volt maga a „tárgy” –, hajlandósága vagy tartózkodása aztán igazán nem jelentett semmit, mégis: miután hosszan ecsetelte előtte a helyzetet (hogy tudniillik: „ne hidd, drágám, nem én, a város akarja Esztert, de megnyerni őt az ügynek, a közismerten elfoglalt embert, csak és kizárólag a te kedves, meleg szívű fiad lenne képes…”) és a lehető legbarátságosabban, de élesen a szemébe nézett, tagadhatatlanul meglepte s kellemetlenül érintette a villámgyors elutasítás, mert jól látta: nem arról van szó, hogy Pflaumné és Valuska között „évek óta megszakadt minden kapcsolat”, s hogy neki, Pflaumnénak „anyai kötelessége” elhatárolnia magát Valuska minden cselekedetétől, bár el lehet képzelni, mekkora fájdalom és keserűség ezt mondani egyébként „nemhogy nem meleg szívű, de kifejezetten hálátlan és semmirekellő” gyermekéről, hanem arról, hogy mintegy belesűrítve ebbe a határozott „nem”-be saját tehetetlen gyengeségének fojtott haragját, egészen egyszerűen meg akart fizetni Eszternének az elmúlt percek sérelmeiért, azért, hogy ő kicsi és gyönge, Eszterné pedig nagy és erős, azért, hogy hiába szeretné, képtelen letagadni: fia, ez a „bentlakó Hagelmayernél”, amolyan falubolondja itt, akinek csak arra futotta, hogy újságkihordónak álljon be a Városi Postahivatalhoz – s hogy mindezt éppen egy barátnői között nyilván rossz hírben álló idegen előtt kell most elismernie. Fölfoghatta volna úgy is, mint annak bevallását, hogy Pflaumné, „ez a törpe”, vele szemben teljesen fegyvertelen, s így akár elégtétel gyanánt is, amiért közel húsz percen keresztül kénytelen volt elviselni „tenyérbe mászó mosolyát” s az álszent pillantásokat, ám ő habozás nélkül felpattant az almazöld kagylófotelből, majd amúgy foghegyről odavetve, hogy most már mennie kell, átvágott a sűrű növényzeten, vállával véletlenül lesodort az előszoba faláról egy aprócska gobelint, s cigarettáját egy soha nem használt porcelán hamutartóba nyomva, egy szó nélkül felvette hatalmas fekete műbőr kabátját. Mert noha képes volt a higgadt körültekintésre, mert bár olyan embernek ismerte magát, akit már nem érhet meglepetés, mégis, ha valaki nemet mert mondani neki, mint most Pflaumné, attól azonnal elöntötte a méreg, nem lévén ugyanis határozott elképzelése arról, vajon egy efféle ellenséges „nem” esetén mi is a teendő. Forrt benne a düh, emésztette a harag, nem csoda hát, hogy amikor szikrázó szemmel, összepréselt ajakkal emelvén szigorú tekintetét a mennyezetre, bekattintotta a kabát utolsó acélpatentjét is, Pflaumné ideges kéztördelések közepette előadott kérdésére („Olyan nyugtalan vagyok… Ma este… érkeztem haza a nővéreimtől… és alig ismertem rá a városra… Nem hallani például valamit, miért nem égnek az utcán a lámpák?… Régebben ilyesmi nem fordult elő…”) szinte rákiáltott a megrettent háziasszonyra. „A nyugtalanságra megvan minden ok. Nyersebb és nyíltabb, őszinte évek előtt állunk. Új idők jönnek, Pirikém.” A jelentőséggel teli szavakra s különösen, hogy ő, Eszterné, az utolsó mondatoknál még mutatóujját is fenyegetően fölemelte, Pflaumné arca egészen elfehéredett; de mindez korántsem bizonyult elegendőnek, mert bármilyen élvezet volt is látnia ezt, s tudni, hogy míg csak a földszintre le nem érnek, míg csak be nem zárja utána a kaput, „a kis bögyös” az utolsó pillanatig reménykedni fog, hogy meggondolatlanul felbőszített vendége azért majdcsak odaszól neki valamit, valami megnyugtatót, bármennyire is be kellett volna tehát érje ezzel, a sebben, amit önérzetén Pflaumné ejtett, ez a „nem!”, akár a fába fúródó mérgezett nyílvessző, még sokáig ott remegett, s neki, szégyenszemre, be kellett ismernie, egy – mindössze! – csípő kis kellemetlenség helyett (pedig célját amúgy határozottan elérte, amihez képest igazán nem sokat nyomott a latban ez a csöppnyi kudarc) lassan már egyre maróbb fájdalmat érez. Ha Pflaumné ugyanis, amint azt várni lehetett, lelkesen bólint, akkor puszta bábja marad csupán a fölötte zajló, rá különben sem tartozó eseményeknek, s így jelentéktelen szerepe az ügyben annak rendje-módja szerint véget is ér, de nem („De nem!”), fölösleges személyiségét ő ezzel az elutasítással arcátlanul már-már amolyan partneri rangra tornásztatta föl, azaz törpe semmiségével véve célba Eszterné kétségtelen följebbvalóságát, mintegy lerántotta saját elhanyagolhatóságához, hogy ekképpen bosszulja meg a látogatóból sugárzó fölényt, amit sem eltűrni, sem lebírni nem tudott. S noha mindez persze, az ő sértett vergődése nem tartott a végtelenségig, azt állítania ezek után, hogy a „dolgon” könnyedén túltette magát, nem lett volna helyes, és ő nem is tette ezt, amikor később – már otthon – beszámolt bizalmasának a történtekről, ugyanakkor azonban inkább elsiklott e részletek fölött, s csupán azt említette meg neki, hogy „az a csodálatos, lélegzetelállítóan friss levegő”, mely rögtön felüdítette, mihelyt kitette a lábát Pflaumné fullasztó lépcsőházából, „igen jótékony hatást gyakorolt” ítélőképességére, s mire elért Nadabán hentesüzletéig, már ismét az volt, aki régen: határozott és sérthetetlen, kiegyensúlyozott és csupa bizonyosság. S ez – az akkor már mínusz 16 fok döntő hatása tépett idegrendszerére – nem is volt túlzás, mert Eszterné valóban azok közé tartozott, akik a szó legszorosabb értelmében „belebetegszenek mind a tavaszba, de különösen a nyárba”, akiknek a bágyasztó meleg, az ernyesztő forróság, a lángoló nap az égen maga a borzalom, mely kínzó fejgörccsel s erős vérzéssel dönt az ágyba; azok közé hát, akiknek éppen ezért a hideg nem forró kályhák oltalmából szemlélt tűrhetetlen Rossz, hanem az élet természetes közege, akik szinte föltámadnak, ha végre beáll a fagy, s északról megjön a sarki szél, hiszen bennük csupán a tél tisztíthatja meg a látást, hűtheti le a szabályozhatatlan indulatokat, s szervezheti meg újra a nyári verejtékezésben szétesett gondolatok zavaros tömegét, amiként most a báró Wenckheim Béla sugárút jeges szelébe dőlve magában Eszternében is ez a silány többség számára ijesztően korai kemény fagy csinált rendet, s tette képessé arra, hogy újból átérzett súlyához méltón végre fölülemelkedjen Pflaumné fullánkos válaszán. Mert volt mihez fölemelkedni, és volt mit nézni: miközben a hideg jólesően átjárta minden porcikáját, s ő a maga mázsás jelentékenységét, akárha könnyű madártest volna, egyre felszabadultabban tolta előre a nyílegyenes járdán, elégedetten állapította meg, hogy a tönkremenés, a szétzüllés és a felbomlás visszafordíthatatlan folyamata saját szigorú szabályai szerint rendben folytatódik, s napról napra szűkül az a kör, amelyen belül a „dolgok” még elevenek és működőképesek; úgy látta, még a házak is fokozhatatlan magukra hagyatottságban várják, hogy sorsuk beteljesedjen, hiszen elszakadt már egymástól épület és lakó: jókora darabokban hullott a vakolat, a szúette ablakkeretek elváltak a falaktól, s az út két oldalán egyre több megroppant tetőgerinc jelezte, hogy még a fagerendák szerkezete is – akár a kőé, a csonté meg a földé – fokozatosan veszít belső szilárdságából; a járdákra és az úttestre hordott szemét, mert elszállításukra már nem volt kedv, s így nem akadt vállalkozó, mindjobban elborította a várost, s a folyton növekvő kupacok körül kószáló, hihetetlenül elszaporodott macskák, akik éjszakánként szinte átvették a hatalmat az utcákon, olyannyira nem tartottak semmitől, hogy még előle, a súlyos léptekkel haladó Eszterné elől is csak az utolsó pillanatokban húzódtak lustán félre, hogy elhízott csapataik erdejében utat engedjenek neki. Látta mindezt, és látta a hetek óta lelakatolt rozsdás redőnyöket az üzletek kirakatán, nézte a vak ostorlámpák lekonyuló ágait, szemügyre vette az üres tankokkal veszteglő, elhagyott autókat és buszokat… s gerincén hirtelen egy édes, csiklandó érzés futott át, mert hisz e szívós pusztulás neki már régóta nem a kiábrándító véget jelentette, hanem azt, aminek ez a bukásra érett világ hamarosan át fogja adni a helyét, nem befejezettséget tehát, hanem kiindulást, egy olyan új rend nyersanyagát, amely „a beteges hazudozás helyett a könyörtelen igazmondásra épít, s mely a test edzettségénél s a cselekvésvágy magával ragadó erejénél és szépségénél” nem ismer el majd semmi fontosabbat. A jövendő tulajdonos, a merész örökös szemével tekintett hát máris a városra, s meggyőződését, hogy „valami ígéretesen új, elsöprően más korszak” kapujában áll, a régi leomlásának nem csupán efféle hétköznapi jelei támasztották alá, de jó néhány olyan – nap mint nap tapasztalható – megmagyarázhatatlan s a maga különlegességében ünnepélyes esemény is, mely egyértelműen arra utalt, hogy az elkerülhetetlen megújulást, ha mégis kevés lenne „minden harcos emberi szándék”, az Ég rejtélyes, roppant hatalma fogja majd kikényszeríteni. Tegnapelőtt a városnak a Göndöcs-kert végében emelkedő hatalmas víztornya kezdett el életveszélyesen – s percekig – inogni az aprócska házak felett, a gimnáziumi matematika-fizika tanár, a torony tetejére szerelt csillagászati megfigyelőállomás megbízott munkatársának rögtönzött szakvéleménye szerint, aki többórás magányos sakkozását megszakítva lélekszakadva rohant le onnan a hírrel, teljesen „érthetetlenül”. Tegnap a belváros főterén álló katolikus templom évtizedek óta mozdulatlan órája riasztotta meg az embereket (s villanyozta fel ugyanakkor Eszternét!), minthogy a négy elrozsdásodott szerkezetből három, holott annak idején leszerelték a mutatókat is, egyszeriben működésbe lépett, hogy azóta tompa ütésekkel egyre rövidebb időközökben jelezzék a múló időt. Nem csoda tehát, hogy most, amikor a Komló Szálló s a Hétvezér köz sarkához érve megpillantotta az óriási nyárfát, még csak meg sem lepődött a dolgon, hisz már sötétedés óta számított valami effélére, biztos lévén abban, hogy az újabb „beszédes figyelmeztetés” ma sem maradhat el. A közeli Körös hajdani nagy árvizeinek emlékét őrző, közel húsz méter magas kolosszus – verébcsapatok kitűnő búvóhelye s nemzedékek számára a helység szemet gyönyörködtető nevezetessége – élettelenül dőlt rá a túloldalról a szálló Hétvezér közi homlokzatára, s csak azért nem zuhant le a szűk sikátorban, mert a kopasz, sűrű ágak megakadva a félig letépett ereszcsatornában félúton megállították; nem a törzs törött ketté egy viharos széllökéstől, nem is a tő nem bírta tovább a férgek és a hajdani korhasztó eső évtizedes támadásait, hanem hosszan felhasítva a járda s az úttest betonját, a gyökérzet fordult ki a csontkemény talajból. Számítani arra természetesen lehetett, hogy ez a vénség egyszer majd – a végén – kidől, ám annak, hogy ez a vég éppen most következett be, hogy a gyökerek éppen most eresztették el a földet, Eszterné szerint különös jelentősége volt. Nézte a hajmeresztő látványt, amint a nyárfa átlósan keresztben áll az utca sötét terében, majd hogy a beavatottak cinkos mosolyával megjegyezte: „Világos. Hogyan is lehetne máskülönben”, szája szögletében ezzel a bujkáló mosollyal indult tovább, mint aki tudja, a meglepetéseknek, az úgynevezett „felhívó előjeleknek” még koránt sincs vége. És nem is tévedett. Alig tett meg néhány lépést, újabb rendkívüliségek után vadászó tekintete a Part utca torkolatában hallgatagon ácsorgó emberek egy kisebb csoportjába ütközött, akiknek jelenléte ebben az órában – hiszen az elsötétedett városban éjjel a házakból kimerészkedni kétségtelen bátorságra vallott volna – semmivel nem volt magyarázható. Hogy kik lehetnek, és mit keresnek itt éjnek idején, azt elképzelni sem tudta, s az igazat megvallva nem is foglalkoztatta túlságosan, mert ebből is, akár a víztorony, a templomórák vagy a nyárfa történetéből – azonnal a zuhanásból fölemelkedés, a romlásból újraépülés ajzó jóslatát olvasta ki; amikor azonban a sugárút végéhez érve kilépett a Kossuth tér csupasz akácai közé, s ott némán várakozó emberek újabb és újabb csoportjait fedezte fel, egyszeriben elöntötte a forróság, mert szinte fejbe kólintotta a még bizonytalan eshetőség, hogy oly hosszú hónapok („Évek! Évek!…”) kitartó, bízó reménye után („Talán!…”) ez itt már a döntő pillanat, midőn a készülődését a cselekvés ideje váltja fel, s „egy jóslat beteljesedik”. Amennyire a tér innenső feléből kivehette, kettesével-hármasával úgy ötven-hatvan férfi állt a piac síkosra fagyott füvén; lábaikon csizma vagy bakancs, fejükön füles sapka vagy zsíros parasztkalap, néhány kézben – itt-ott – egy-egy fölizzó cigaretta. Még így, sötétben sem volt nehéz megállapítania, hogy valamennyien idegenek, s ez – ötven-hatvan ismeretlen a csikorgó fagyban az éjszaka elején – már önmagában is több volt, mint meglepő. Szótlan mozdulatlanságuk azonban még ennél is különösebbnek látszott, s Eszterné oly lenyűgözve nézte őket a sugárút torkolatából, mintha magukat az Ítélet álruhás angyalait pillantotta volna meg. Amúgy át kellett volna vágjon a téren s így közöttük is, hiszen lakása felé, mely a piac végén nyíló Honvéd közben állt, ez lett volna a legrövidebb út, ám ő ösztönös megilletődöttségében, amibe azért egy csöpp – épp csak egy csöpp! – félelem is vegyült, L alakban kikerülte rezdületlen osztagukat, s lélegzetét visszafojtva, mint egy árnyék, suhant végig a túlsó oldalon. Hogy aztán egészen összetört volna, amikor a Honvéd köz sarkáról még egyszer visszafordulva fölfedezte a már napok óta beharangozott, de pontos érkezését előre nem közlő cirkusz elképesztő méretű kocsiját, az nem állítható, annyi azonban igen, hogy mélyen csalódott, mikor ebből egy szempillantás alatt meg kellett értse: nem „új idők álruhás küldötteiről”, hanem föltehetően „rongyos cirkuszjegyüzérekről” van szó, akik telhetetlen kapzsiságukban képesek egy egész éjszakát végigkínlódni a hidegben, csak hogy a holnap reggeli pénztárnyitáskor felvásárolva a jegyeket a maguk nyilván nem kis hasznához mindenképpen hozzájussanak. Keserű csalódottsága már csak azért is nagy volt, mert a hirtelen kijózanodás előbbi lázas képzelgéséből még annak a valóságos, büszke örömnek is elvette most az ízét, amit a már-már hírhedt cirkusztársulat megszerzése és megérkezése neki személyesen jelentett: egyik első, jelentős közéleti győzelmének tekintette ugyanis, amikor úgy egy héttel ezelőtt – a rendőrkapitány hathatós támogatása mellett – sikerült legyőznie a Városi Intézőbizottság gyáva tagjainak ellenállását, akik arra hivatkozva, hogy a környék falvaiból és tanyaközpontjaiból származó értesülések s ellenőrizhetetlen mendemondák szerint a furcsa kompánia mindenütt riadalmat keltett, sőt itt-ott még csúnya felfordulást is okozott, semmiképpen nem akarták beereszteni őket a városba. Igen: első, jelentős győzelme volt (sokan mondták, hogy „az ember természetes kíváncsiságának jogairól” ott előadott beszédét nyugodtan ki lehetett volna nyomtatni akár az újságban is), s most mégsem élvezhette ki a gyümölcsét, hiszen éppen a cirkuszosoknak köszönhette, hogy túl későn fedezvén föl őket, mi tagadás, nevetséges módon félreértette a körülötte ácsorgók valódi mivoltát. Erősebb lévén benne eme nevetségesség maró ténye, mint a hatalmas vagon vonzó titokzatossága, oda se ment tehát, hogy a maga „természetes emberi kíváncsiságának” engedve körbejárja a szóbeszédet minden szempontból alátámasztó egzotikus járművet, hanem lekicsinylő fintorral hátat fordítva a „büdös bálnának s a pimasz gazembereknek”, döngő léptekkel hazaindult a keskeny járdán. Bosszúságának persze – akár az előbb, Pflaumnétól jövet –, ahogy mondani szokás, ezúttal is nagyobb volt a füstje, mint a lángja, s mire elért a Honvéd köz végére és becsapta maga után a rozoga kertkaput, már sikerült is túltennie magát a csalódáson, hiszen elég volt arra gondolnia, hogy holnaptól végre nem szenvedő alanya, de sorsának valódi vezére lesz, máris könnyebben szedte a levegőt, s önmagát ismét kezdte annak érezni, aki volt: olyannak, aki minden elhamarkodott álmodozásra határozottan rálegyint, „mert győzni akar és konok”. Elöl a tulajdonos, egy borral kereskedő vénasszony élt, ő a düledező parasztház hátsó szobáját lakta, s ha a helyiségre rá is fért volna némi javítás, mégsem volt vele elégedetlen: mert igaz ugyan, hogy az alacsony mennyezet akadályozta kissé a természetes felegyenesedésben, s így kétségkívül megnehezítette valamelyest a szobában való közlekedést, mint ahogy a rosszul záródó aprócska ablakszárnyak s a felszívódó nedvességtől málló falak is igencsak hagytak kívánnivalót maguk után, ám Eszterné oly következetes híve volt az úgynevezett igénytelenségnek, hogy az efféle csöppnyi semmiségekre ügyet sem vetett, hiszen mély meggyőződése szerint ha egy „lakótérben” van ágy, szekrény, villany meg lavór, és nem esik be az eső, az minden szempontból kielégíti az ember szükségletét. Ennek megfelelően egy hatalmas, sodronyos vaságyon, egy egyajtós szekrényen, egy hokedlire állított lavóron meg egy kannán, valamint egy címeres csilláron kívül a szobában nem tűrt meg sem szőnyeget, sem tükröt, sem függönyt, csak egy gyalult konyhaasztalt és egy támlájától megfosztott széket az étkezés és a megszaporodott hivatalos papírmunka céljaira, egy összecsukható kottaállványt, hogy legyen, ha otthon is gyakorolnia kell, s egy kampós fogast, ahová a vendég, ha van, a kabátját felakasztja. Ami persze azt illeti, vendéget, mióta megismerte a rendőrkapitányt, már egyáltalán nem fogadott, őt ellenben minden este, mert attól a naptól fogva, hogy a vállszíj és az öv, a fényes csizma és a derékon lógó revolver levették a lábáról, nemcsak a közeli barátot látta benne, a férfit, aki támasz egy magányos asszony életében, de a bizalmas szövetségest is, akivel kockázat nélkül megoszthatta súlyos gondjait, s akinek, ha olykor-olykor engedett a gyöngeség kísértésének, még a szívét is kiönthette. A kapcsolat ugyanakkor – minden alapvető egyetértés mellett – nem volt egészen felhőtlen, mert a csöndes búskomorságra amúgy is hajlamos, bár egyébiránt hirtelen haragú kapitányt „családi életének végzetes tragédiája” – a virágjában elveszített feleség s a szerető anya nélkül maradt két kisfiú – sajnos, az ital rabjává tette, s noha a számtalanszor nekiszegezett kérdésre maga is lelkesen elismerte, hogy keserűségére valódi vigasztalást csak Eszterné asszonyi melegében talál, ebből a rabságból mind a mai napig nem tudott megszabadulni. Mind a mai napig, igen, hisz Eszterné – minthogy amannak már jóval őelőtte meg kellett volna érkeznie – most is attól tartott, hogy a kapitányt valamelyik külvárosi csapszékben ezúttal is szokott búskomorsága gyötri, így aztán, amikor lépéseket hallott odakintről, már ment is a konyhaasztalhoz, s már nyúlt is a szódabikarbónás dobozért meg az ecet után, mert tudta, mint annyiszor, most sem segít majd más, csak a városban sajnos igen népszerű libafröccs, mely a közhiedelemmel ellentétben szerinte nemcsak a másnapos gyomornak, de az aznapos részegségnek is egyetlen – igaz, hánytató – gyógyszere. Meglepetésére azonban az ajtóban nem a kapitány, hanem Harrer, Valuska háziura, a ragyás arcával távoli összefüggésben városszerte csak Keselyűnek nevezett kőműves állt – azazhogy feküdt, mint rögtön kiderült, azért, mert lábai, végképp nem bírván tovább megtartani a folyton egyensúlyát vesztő testet, éppen azelőtt mondták föl a szolgálatot, hogy a kétségbeesetten kalimpáló kezek még megkapaszkodhattak volna az ajtókilincsben. „Maga meg mit heverészik itt?” – rivallt rá mérgesen az asszony, de Harrer nem mozdult. Kicsi, csenevész emberke volt – most, így, összegömbölyödve, ahogy elerőtlenedett lábait maga alá gyűrvén feküdt a küszöbön, pont belefért volna egy nagyobb kerti szakajtóba –, s úgy bűzlött az olcsó törkölypálinkától, hogy a rettenetes szag, percek alatt betöltve az egész udvart s bekúszva a ház résein, még a vénasszonyt is kikergette az ágyból, aki aztán félrehúzva a függönyt udvari ablakán, csak találgatni tudta, vajon „mért nem bort isznak inkább a jóemberek”. De addigra már, mintha csak meggondolta volna magát, Harrer is visszanyerte az eszméletét, s úgy pattant föl a küszöbről, hogy Eszterné azt hihette, talán csak valami tréfa az egész. Ám rögtön kitűnt, hogy mégsem az, mert egyik kezében a pálinkásüveggel, másikban egy hirtelen előrántott aprócska virágcsokorral a veszedelmesen imbolygó kőműves olyan kancsal szemekkel meredt rá, mely híján volt minden komolytalanságnak, amiként benne sem támadt fel az együttérzésnek még a szikrája sem, amikor megértvén Harrer el-elcsukló szavaiból, hogy mindössze azt szeretné, ha Eszterné őt, mint régen, újra magához tudná ölelni (mert hisz: „Maga, nagysád, csak maga tudná megvigasztalni az én bánatos szívemet…!”), két válltömésénél megragadva fölemelte a levegőbe, és tréfa nélkül elhajította a kertkapu felé. A nehéz kabát, mint egy zsák, amiben éppen csak van valami, hullott le odébb a földre (történetesen a még mindig fejcsóválva bámészkodó vénasszony ablaka előtt), s Harrer, bár nem tudta biztosan, jelent-e ez az újabb elzuhanás lényeges különbséget eddigi megpróbáltatásaihoz képest, valamit mégis megsejtve iszkolni kezdett kifelé; Eszterné pedig visszatért a szobába, elfordította a kulcsot a zárban, s hogy az iménti sértésen túltegye magát, bekapcsolta az ágy mellett heverő zsebrádiót. A fölharsanó kellemes dallamok – ezúttal „színes népi muzsika” –, mint máskor, úgy most is jótékonyan hatottak rá, és lassan-lassan sikerült lecsillapítaniuk háborgó indulatait, amire igencsak szüksége volt, mert habár nem először fordult elő, s így hozzászokhatott volna, hogy efféle – egyébként hűtlen – alakok megzavarják éjszakai nyugodalmát, mégis újra és újra dühbe jött, ha régi ismerősei közül egyesek, mint Harrer (akivel elszórakozni néhanapján – „Valaha, persze, valaha!” – kétségtelenül nem volt ellenére), „fittyet hánynak megváltozott társadalmi helyzetére”, mikor is az ember már nem engedheti meg magának a könnyed kikapcsolódást, hisz az ellenség, akit Eszterné szinte látott, „másra se vár”. Igen: szüksége volt a nyugalomra és a békességre, mert tudta, holnapra, midőn egy egész mozgalom sorsa dől el, föltétlenül ki kell pihennie magát, ezért aztán, hogy meghallotta a kapitány félreismerhetetlen lépteit az udvaron, elsőre azt kívánta, bárcsak menne inkább haza minden szíjával és övével, csizmájával és revolverével, összes szerelvényével együtt; amikor azonban kinyitotta előtte az ajtót, s végigmérte a nála egyébként jó két fejjel alacsonyabb, kissé vézna s amúgy ismét meglehetősen részeg férfit, egyszeriben egészen másféle kívánság tört rá, mert az nemcsak hogy nem dülöngélt, és nem kezdett máris ordítani, de úgy állt ott, „az ugrásra kész párducnak” azzal a harciasságával, amiből ő rögtön megértette: nem szódabikarbónára lesz itt szükség, hanem önfeledt odaadásra, minthogy társa, barátja és szövetségese – messze fölülmúlva ma esti reményeit – ama vágy éhes katonájaként érkezett, amellyel szemben – érezte – ezúttal is tehetetlennek bizonyul. Nem állíthatta ugyan, hogy a férfias elszántság valaha is hiányzott volna belőle, vagy hogy ő ne tudta volna „kellőképpen értékelni azt az embert, aki csizmában igyekezte asszonyát a mámor oly gyakran elérhetetlen ormaira fölvezetni”, ám ugyanakkor azt is tudta, mekkora becse van az afféle alkalomnak, mikor egy amúgy szerény képesség – mint most is – önmaga meghaladását határozottan ígéri. Nem szólt hát egyetlen szót sem, nem követelt magyarázatot, és nem is kergette el, hanem minden különösebb teketória nélkül a másik egyre hevesebb, egyre többet és többet ígérő pillantásainak tüzében lassú mozdulatokkal kilépett a ruhájából, alsóneműit hanyagul a padlóra dobta, majd abba a finoman áttetsző, kikímélt, narancssárga baby-dollba bújva, mely a kapitány gyengéje volt, mintha csak parancsnak engedelmeskedne, szégyenlős mosollyal négykézláb elhelyezkedett az ágyon. Addigra azonban már „társa, barátja és szövetségese” is letépte magáról szerelvényeit, lekattintotta a villanyt, s a nehéz csizmában – szokásához híven „Riadó”-t kiáltva – szinte odavetette magát. És Eszterné nem is csalatkozott, a kapitánynak a mai este minden zavaros emlékét sikerült néhány perc alatt elűznie, s amikor vad egyesülésük után mindketten zihálva hanyatt dőltek az ágyon, s ő – miután katonás egyenességgel elismerését fejezte ki a lassan már józanodó férfinak – bizonyos megszorításokkal előadta Pflaumnéval s a piactéri „csőcselékkel” esett történetét, olyan magabiztos nyugalom, oly édes béke áradt szét irdatlan testében, hogy úgy vélte, nemcsak holnap vár rá egy biztos győzelem, de soha nem akadhat többé senki, aki megfoszthatná küzdelme végső gyümölcseitől. Megtörülközött, ivott egy pohár vizet, aztán visszafeküdt a feldúlt ágyba, s csupán fél füllel figyelt oda a kapitány összefüggéstelen beszámolójára, mert ezúttal semmi nem volt fontosabb, mint ez a „magabiztos nyugalom” és ez az „édes béke”, azok a boldog üzenetek, melyek most teste minden zugából vidáman futottak fölfelé. Mit számított, hogy miféle „kövér cirkuszigazgató” miféle „szokásos hatósági engedélyért” tartóztatta amazt ez idáig, ugyan mit érdekelte őt, hogy a kapitány „egy talpig úriembert” ismerhetett meg a nemzetközileg is hírnévre szert tett társulat elegáns, bár kissé halszagú direktorában, akinek egy üveg „bontatlan Szeguinnal” a kezében a közrend elkötelezett híveként még arra is kiterjedt a figyelme, hogy szerényen karhatalmi biztosítást javasoljon (s ennek tényét írásban kérje) a háromnapos vendégszereplés zavartalan lefolytatásához, hiszen most érezte csak igazán, hogy minden más a jelentőségét veszti, ha „a test beszélni kezd”, s hogy nincs annál édesebb és fölemelőbb, mint mikor a comb, a far, a mell s az öl már nem kíván egyebet az alvás simogató lágyságánál. Olyannyira meg volt elégedve vele, hogy bevallotta neki, ma már nincs tovább szüksége rá, így azután – „az árvákra” vonatkozó néhány anyai jó tanács kíséretében – útjára is bocsátotta a paplan melegéből csak többszöri visszariadás után kimerészkedő kapitányt, akire ha nem is szerelemmel, hisz mindig is távol tartotta magát az efféle regényes ostobaságoktól, de némi büszkeséggel gondolt, mikor kieresztette az ajtón a dermesztő hidegbe, s a csábos baby-dollt vastagabb flanel hálóingre cserélve visszabújt az ágyba, hogy végre „álomra hajtsa a fejét”. Könyökével kisimította a háta alatt egy helyütt összegyűrődött lepedőt, lábával visszahúzta magára a félrecsúszott paplant, aztán előbb a bal, majd a jobb oldalára fordulva megkereste a testének legkényelmesebb helyzetet, s arcát karja puha melegébe nyomva lehunyta a szemét. Jó alvó volt, így néhány perc múltán már el is szenderedett, s a meg-megránduló lábak, a vékony szemhéj alatt lassan úszó szemgolyók s a paplan mind szabályosabb emelkedése és süllyedése pontosan jelezték, hogy már alig van tudatában annak, ami körülötte történik, s hogy egyre inkább távolodik attól a holnapra majd újra eleven, most azonban sebesen szűnő, nyers hatalomtól, amely az ébrenlét óráiban még vitathatatlanul azt sugallta, ő a gazda szegényes, rideg tárgyai között, s a sorsuk tőle függ. Megszűnt a lavór s az érintetlen szódabikarbónás pohár, eltűnt a szekrény, a fogas és a sarokba hajított foltos törülköző, megsemmisült számára a padló, a fal s a mennyezet is, hisz maga sem volt már más, mint tárgy a többi közt, az alvó dolgok milliárdjainak egyik védtelenje, test, mely minden éjjel újra és újra visszatér a létezés ama szomorú kapujához, amin csak egyszer juthat át, de akkor visszavonhatatlanul. Megvakarta a nyakát – de nem tudott már a mozdulatról; arca egy pillanatra görcsös fintorba torzult – de az már nem szólt senkinek; mint sírás után a nehezen megnyugvó gyerek, még szaggatottan fölsóhajtott – de ez sem fejezett már ki semmit, mert puszta légzés volt csupán, mely egyensúlyát keresi; izmai elernyedtek, álla – mint a haldoklóé – lassan leesett, s mire a kapitány az erős fagyban hazajutott, és a már mélyen alvó két fiú mellett ruhástul az ágyára vetette magát, ő egy álom sűrű anyagába ért… A szoba tömör sötétjében, úgy tűnt, minden moccanatlan: a piszkos mosdóvíz még csak meg sem rebbent a zománcozott lavórban, a vasfogas három kampóján, akár néhány súlyos disznóborda a hentespult fölött, bénán lógott a szvetter, a köpeny s a vastag pufajka, és nem billegett tovább a nehéz kulcscsomó sem az ajtózár alatt, mert végleg felélte Eszterné korábbi lendületét. S mintha csak erre vártak volna, mintha valóban ez a teljes mozdulatlanság és teljes nyugalom lett volna a jel, a nagy csöndességben (vagy tán épp abból) három fiatal patkány merészkedett ki Eszterné ágya alól. Óvatosan surrant elő az első, majd nem sokkal utána a másik kettő is, hogy pici fejüket fölkapva ugrásra készen máris megtorpanjanak; aztán nesztelenül továbbiramodtak, és félelmes-ősi bizalmatlanságuk kényszerétől szinte méterenként újból meg-megdermedve körbeosontak a szobában. Miként egy megszálló hadsereg vakmerő hírszerzői, ha még ostrom előtt felmérik az ellenséges övezetben, hogy mi merre van, mi a veszélyes és mi a veszélytelen, ugyanúgy vizsgálták végig ők is a falak tövét, a málló sarkokat s a széles repedéseket a korhadó padlón, mintegy föltérképezték a pontos távolságokat az ágy alatti rejtekhely és az ajtó, az asztal és a szekrény, a kissé félrebillent hokedli és az ablakpárkány között – majd anélkül, hogy bármihez is hozzáértek volna, egy szempillantás alatt visszafutottak a sarokba tolt ágy alá, s egymás után eltűntek rejtekük bejáratában, mely a falon át a szabadba vezetett. Mindössze egyetlen perc kellett hozzá, és kitűnt, hogy váratlan elinalásukra azért került sor, mert mielőtt még megtörtént volna, már hibátlanul érzékelték, hogy valami történni fog, s voltaképp egy számukra kiszámíthatatlan esemény puszta, de bizonyos előérzetében választották a villámgyors menekülést. Eszterné ugyanis csak jóval visszaosonásuk után mozdult meg, s borította föl az addig zavartalan csöndet, s a három patkány már tökéletes védelemben lapult meg odakint, a ház hátsó falának tövében, amikor ő, mint aki az alvás tengermélyéből úszik föl néhány percre az álomnak az ébrenlét közelségétől kissé már átderengő rétegébe, egy heves mozdulattal lerúgta magáról a paplant, és akár a lassan fölkelni készülő, kinyújtóztatta a tagjait. Ám ébredésről még szó sem volt, s ő – néhány újabb nehéz sóhajtás után – megint visszaereszkedett ama tengermélybe, ahonnan az imént fölemelkedett. Teste – tán éppen attól, hogy most már nem takarta semmi – ha lehet, még nagyobb lett, mint volt, mondhatni, túl nagy az ágyhoz és az egész szobához képest, mint egy hatalmas ősgyík egy csöppnyi múzeumban, amelyről nem tudni, miképp is került oda, hisz jól láthatóan nem férhetett be sem ajtón, sem ablakon. Szétvetett lábakkal, hanyatt feküdt az ágyon, hordóhasa – ez a leginkább még koros férfiakra jellemző hájas pocak – akár valami renyhe szivattyú emelkedett föl, és süllyedt lefelé; a hálóing a derekára csavarodott, s merthogy az sem melegítette már, hasán és vaskos combjain is libabőr ütött ki a hűvös helyiségben. Ám ezt csupán a bőr érzékelte, az alvót még hosszú ideig nem zavarta meg, s hogy nem folytatódott az előbbi zaj és nem követte másféle riasztó jelzés sem, a három patkány is újra visszamerészkedett a szobába, s most már valamelyest otthonosabban, de nem szűnő feszült készültségben az azonnali menekülésre, ismét csak átfutották néhányszor az egyszer már fölfedezett utakat a padlón. Oly gyorsak voltak, oly hangtalanul surranók, hogy lényük alig-alig lépte át a valóságos létezés érzékeny határait, s finoman elmosódó, követhetetlen foltszerűségüktől egy pillanatra sem szakadva el, mindvégig ott egyensúlyoztak e tágas és veszedelmes határokon, hogy ne legyen, aki rájön: az a néhány mélyebb tónus a szoba sötétjében nem egy fáradt szem káprázata, nem egy-két testetlen éjjeli madár odalent futó árnya, hanem három, rejtélyességig óvatos állat, mely szívósan kutat élelem után. Mert azért jöttek, majd hogy az alvó elcsendesedett, azért tértek vissza megint, még ha nem szaladtak is föl rögtön a konyhaasztalra a szétpergett morzsák között ott maradt fél kenyérért, csak amikor már meggyőződtek róla, hogy semmiféle váratlan fordulatra nem kell számítaniuk. A héjánál kezdték, de pici, hegyes orrukat bele-belefúrva egyre nagyobb élvezettel harapdálták a belét is, s bár gyors mozdulataikban nem volt egy csöppnyi türelmetlenség sem, a három irányból ide-oda taszigált kenyér, mire jócskán megdézsmálták már, végül mégis lecsúszott az asztal széléről, és begurult a hokedli alá. A puffanásra persze újra megdermedtek mindannyian, fejüket a levegőbe fúrták, lesvén, vajon kell-e máris menekülniük; az ágy felől azonban nem hallatszott semmi nesz, csak Eszterné lassú lélegzete, így aztán – egy jó perc múltán – gyorsan lesiklottak a padlóra, s bekúsztak a hokedli alá. S mint később kiderült, még jobb is volt ez így, hisz túl azon, hogy itt lent, ez a tömörebb, sűrűbb sötét jobban védte őket, sokkal észrevétlenebbül és kisebb kockázattal osonhattak be az ágy alá s onnan tovább a szabadba, amikor hibátlan, rendkívüli érzékük azt súgta, a felismerhetetlenségig összerágcsált kenyérdarab mellől most már végleg iszkolni kell. Az éjszakának ugyanis lassan vége volt, rekedten sikoltva kakas kukorékolt és mérges eb ugatott már odakint, s az ezer és ezer nyugtalan alvó közt – megérezvén a közeledő hajnalt – Eszterné is utolsó álmához ért. A patkányok számos társukkal együtt már a szomszéd ház düledező fészerében nyüzsögtek a merevre fagyott kukoricacsutkák között, mikor ő – mint aki egy ijesztő látványtól borzad össze – kétségbeesetten felhorkant, megremegett, fejét néhányszor hevesen jobbra-balra csapta a párnán, aztán rémült szemekkel hirtelen felült az ágyban. Zihálva szedte a levegőt, tekintete ide-oda ugrált a még épp csak derengő szobában, majd hogy ráeszmélt, hol van, s hogy mindaz, amit maga mögött hagyott, nem létezik többé, megmasszírozta égő szemgolyóit, megdörzsölte libabőrös tagjait, magára húzta a lecsúszott takarót, és megkönnyebbülten felsóhajtva visszadőlt. De újra elaludni már nem tudott, mert amint kitisztult fejéből a szörnyű álom, és eszébe jutott, milyen feladat vár ma rá, olyan kellemes izgalom futott végig rajta, amely már nem hagyta újból elszenderedni sem. Frissnek és tettre késznek érezte magát, el is határozta hát rögtön, hogy az ágyban egy percig nem marad tovább, s mert meg volt győződve arról, hogy a tettnek az elhatározást rögtön követnie kell, tétovázás nélkül ki is mászott a paplan alól, egy kicsit még bizonytalanul megállt a jéghideg padlón, majd belebújt pufajkájába, fölkapta az üres kannát, és kiment az udvarra, hogy vizet hozzon a mosakodáshoz. Mélyet szippantott a dermesztő levegőből, egy pillanatra felnézett a felhők siralmas-szürke kupolájára, s föltette magában a kérdést, vajon van-e, lehet-e lelkesítőbb ezeknél a férfias, kegyetlen, téli hajnaloknál, amikor gyáván megbújik minden, ami gyönge, s „kilép, ami életre való”. Hiszen ha valamit, hát ezt szerette éppen, a fagytól megrettent földet, a pengeéles levegőt, ezt a megfellebbezhetetlen szilárdságot odafönt, amint, akár egy fal, veri vissza ridegen az ég az elábrándozni hajlamos tekinteteket, hogy semmiképpen ne zavarodjon össze a látás a mérhetetlen égbolt amúgy is hamis távlataiban. Hagyta, hadd marjon bőrébe a szél a minden mozdulatára szétcsapódó pufajkaszárnyak között, s bár meztelen lábait szinte azonnal égetni kezdte a hideg a félretaposott fapapucsban, esze ágában sem volt sietősebbre fogni lépteit. A vízre gondolt máris, ahogy majd lemossa róla az ágy maradék melegét, ám ebben – pedig arra számított, hogy mintegy ezzel koronázza meg hajnali élményeit – legnagyobb bosszúságára csalódnia kellett: a kút ugyanis nem működött a nagy hidegben, hiába csavarták körül jó vastagon tegnap rongyokkal és újságpapírokkal, ezért aztán kénytelen volt félresöpörni a lavórban az esti víz tetején megült piszkos szappanréteget, s egy jó alapos mosdás helyett beérni azzal, hogy csupán az arcát és aprócska melleit nedvesíti meg, amiként bozontos altestével sem tehetett mást, mint hogy katonásan szárazra törölte, hisz „mégsem guggolhat az ember, ha ilyen mocskos benne a víz, ahogy szokta, a lavór fölé.” Zavarta persze, hogy le kell mondjon a jeges élvezetről, ám kedvét efféle apróságok („Egy ilyen napon…”) igazán nem szeghették már, így, amikor végzett a törülközéssel, és maga elé képzelte Eszter megrökönyödött arcát, amint néhány óra múlva majd a nyitott bőrönd fölé hajol, máris túltette magát a kínos eshetőségen, hogy talán egész nap „szaga lesz”, és gépiesen sürögni-forogni kezdett a helyiségben. Keze alatt égett a munka, s mire teljesen kivilágosodott odakint, már nemcsak az öltözködéssel, a söprögetéssel és az ágyazással végzett, de felfedezvén az éjszakai betörés nyomait (amiért úgy istenigazából nem is neheztelt, mert azon túl, hogy az effélét megszokhatta már, valahogy még kedvelte is ezeket a derék, picike randalírozókat), a megrágott kenyérdarabot is beszórta „jóféle patkányirtóval”, lakjanak csak be mindörökre „az aranyos kis dögjei”, ha lesz pofájuk még egyszer visszamerészkedni a szobába. S hogy nem volt már mit rendbe tenni, helyrerakni, felszedegetni és megigazítani tovább, ünnepélyesen s szája szögletében egy fölényes mosollyal leemelte a szekrény tetejéről az ütött-kopott bőröndöt, felnyitotta a fedelét, aztán letérdelt mellé a padlóra, végigfuttatta tekintetét a szekrénypolcok blúzainak és törülközőinek, fehérneműinek és harisnyáinak szabályos oszlopain, majd néhány perc alatt átköltöztette őket a koffer mély üregébe. Rájuk kattintani a rozsdás zárakat, kabátot húzni és az ezúttal lepkekönnyű bőrönddel a kezében elindulni végre, cselekedni tehát, annyi készülődés és visszafojtottság után – nos, ez volt az, amire oly régóta vágyott, s aminek ajzó ténye némi magyarázattal szolgált arra, miért is érezte a valóságosnál jóval jelentősebbnek kissé túlbiztosított akciójának horderejét. Mert kétségtelen: fölösleges volt – mint később maga is belátta – ez a túlbiztosítás és kiszámítottság, ez az aránytalan körültekintés, hiszen mindössze arra volt szükség, hogy amaz a jól ismert kofferben a mosott gatyák, zoknik, trikók és ingek helyett valami egészen meglepőt találjon, történetesen „a jogaira eszmélt áldozat első és utolsó figyelmeztetését”, s ha bármi változást jelentett ez a mai nap, úgy csak annyit, hogy az eddig fedezékből vívott háború – Eszter ellen s „egy szebb jövőért” – ettől kezdve nyílt támadásba fordult át. De itt, most még, a Honvéd köz síkosra fagyott keskeny járdalapjain, hogy a hosszan halogatott cselekvés légszomjából a tett mámoros levegőjébe léphetett, semmiféle elővigyázatosság nem tűnt eléggé megnyugtatónak, így, miközben szinte úszott előre a Piactér felé, a legalkalmasabb szófordulatokat keresve, ismét csak ízeire bontotta azokat a mondatokat, amiknek majd, ha odaér, Valuskát egész egyszerűen le kellett fegyverezniük. Nem voltak kétségei, nem tartott váratlan fordulattól, biztos volt magában, amennyire ember magában csak biztos lehet, mégis: minden idegszálával az elkövetkezendő beszélgetésre összpontosított, olyannyira, hogy amikor kiért a Kossuth térre, és megpillantotta a tegnapi „mocskos jegyüzérek” ma reggelre már elképesztő méretű tömegét, valódi megdöbbenés helyett inkább csak amolyan bosszúságot érzett, hisz úgy vélte, fennáll a veszély, hogy átvágni rajtuk közelharc nélkül nem is lehet, márpedig „semmiféle időveszteség – a jelen helyzetben! – nem megengedhető!”. Mást azonban, mint hogy átküzdi magát a sokaságon, nemigen tehetett, a moccanatlan (s az ő szemében, hisz föltartotta, varázsát vesztett) ácsorgók ugyanis nemcsak a teret, de még a környező utcák torkolatait is elfoglalták, kénytelen volt hát a bőröndöt egyszer fegyverként használva, máskor a feje fölé emelve közöttük eljutni a Híd utca felé, s tűrni, hogy hol innen, hol onnan meredjen rá egy-egy alattomosan csillogó szempár, s nyúljon utána egy-egy durva kéz. Túlnyomó részük idegen volt, nyilván, gondolta Eszterné, a bálna hírére ideözönlő parasztok mindannyian, de volt valami efféle nyugtalanító idegenség annak a néhány helybélinek az arcán is, akiket – minthogy a város falusias külterületein éltek – ő épp csak látásból, a hetipiac nyüzsgéséből ismerhetett. A cirkuszosok, már amennyire ezt a tömeg sűrűjéből és abból a távolságból meg tudta ítélni, ami elválasztotta tőlük, még nemigen adták jelét annak, hogy minden bizonnyal rendkívüli produkciójukat hamarosan elkezdenék, s mert éppen ennek tulajdonította a hideg feszültséget a rá-rávillanó tekintetekben, nem is foglalkoztatta különösebben ez a türelmetlen ingerültség, sőt egy percig, ha már tegnap este nem adatott meg neki, büszke elégtétellel szögezte le, hogy ez a rengeteg ember, csak nem tud róla, mind, mind neki tartozik köszönettel, hisz nélküle, az ő határozott s emlékezetes fellépése nélkül nincs „se cirkusz, se bálna, se semmiféle produkció”. Egy percre, egy kurta percre csak, mert amint maga mögött hagyta őket, és elindulhatott végre a Híd utca régi házai között a báró Apor Vilmos tér felé, kénytelen volt szigorúan figyelmeztetni önmagát, hogy neki egészen másra kell összpontosítania most. Még dühösebben markolta meg hát a bőrönd nyikorgó fülét, talpait még harciasabban csapta oda a járdakőhöz, s hamarosan vissza is talált az imént bosszantó mód félbeszakadt gondolatmenethez, és sikerült annyira belevesznie a Valuskának szánt szavak labirintusába, hogy amikor szembetalálkozott két – föltehetően a piacra igyekvő – közrendőrrel, akik nagy tisztelettel üdvözölték őt, még köszönésüket is elmulasztotta viszonozni, s mire észbe kapott, és szórakozottan utánuk intett, azok már messze jártak. A Híd utca Apor téri kereszteződésénél aztán már nem is volt tovább min töprengeni, úgynevezett gondolatmenetének ugyanis megnyugtatóan a végére ért; úgy vélte, mostantól minden szónak és minden célravezető fordulatnak feltétlenül a birtokában van, és alakuljon bárhogy, őt nem érheti meglepetés: tízszer és tízszer is lejátszotta képzeletben, hogy kezdi majd, és mit szól rá a másik, s mert amazt legalább olyan jól ismerte, mint önmagát, most már, hogy az utolsó simításokat is befejezte a leghatásosabb mondatok szándéka szerint lélegzetelállító épületén, nem csupán megjósolhatta azt, hanem bizonyosra is vehette az elkövetkezendő események kedvező kimenetelét. Elég volt elképzelnie amannak siralmas alakját – horpadt mellkas, görbe hát, vékony libanyak, fölötte azokkal a „meleg szemekkel” –, elég volt felidéznie örökösen imbolygó járását, ahogy oldalán az ormótlan postástáskával a fal mellé húzódva időnként megtorpan, és lehorgasztja a fejét, mint aki méterről méterre újra és újra megpillantja azt, amit rajta kívül senki se lát, hogy mostantól ne legyenek kétségei afelől, Valuska azt teszi majd, ami tőle elvárható. „S ha nem – gondolta hűvös mosollyal, s a másik kezébe vette át a koffert –, akkor majd megszorongatom egy kicsit a fonnyadt heréit. Egy nyápic. Egy senki. Megeszem az ilyet.” Ott állt Harrerék sátortetős háza előtt, vetett egy pillantást a kerítés tetején betonba ágyazott üvegcserepekre, s úgy nyitott be a kapun, hogy az egyik ablakból leskelődő Harrer is, aki szúrós „keselyűszemével” rögtön fölfedezte őt, jól lássa: most nincs idő a fecsegésre, s „minden különösebb figyelmeztetés nélkül le fogja taposni, mint a gazt, ami az útjába kerül”. S hogy mindennek még nagyobb nyomatékot adjon, meglóbálta még a bőröndöt is, ám azt – nyilván abban a téves meggyőződésben, hogy Eszterné ezúttal Harrernéhoz indul – már semmi sem rettenthette vissza: amikor ő már éppen jobbra fordult volna, hogy megkerülve a házat hátramenjen a kertben a régi mosókonyhához, mely Valuska otthona volt, Harrer hirtelen kiugrott az ajtón, elébe toppant, s némán, kétségbeesetten s kérlelőn ráemelte űzött tekintetét. Eszterné azonban – egy pillanat alatt átlátva, hogy tegnap esti vendége, túl a hallgatáson, valami megbocsátó szóra vár – nem kegyelmezett: végigmérte megvetőn, aztán a kofferrel egy hang nélkül félretolta, mint egy odacsapódó ágat, ha útban van, s úgy ment tovább, mintha amaz ott se volna, mintha mindaz a szégyen és bűntudat, mely Harrert mára – hisz emlékezett! – megtört emberré tette, itt mit sem érne már. Mert hisz, mi tagadás, valóban nem is ért semmit, amiként nem számított most sem Pflaumné, sem az a kidőlt nyárfa, és nem érdekelte már sem a cirkusz, sem a tömeg s a kapitánnyal eltöltött – amúgy édes – óra emléke sem, ezért, mikor amaz az elkeseredettek szívós leleményével az ellenkező irányból kerülvén meg az épületet, „szégyentől és bűntudattól” pipacspirosan megint csak némán elébe állt a Valuska kalyibájához vezető kerti úton, mindössze annyit vetett oda neki, „Nincs pardon!”, s már ment is tovább, mert csupán két dolog kötötte le cselekvéstől megmámorosodott elméjét, a koffer, ahogy Eszter majd fölébe hajol, és megérti, ebből a csapdából nem szabadul, meg Valuska, ahogy mocskos, sötét odújában nyilván most is, mint mindig, ruhástul fekszik az ágyon, és az áporodott nikotinszagban álmodozva bámul fölfelé, olyan ragyogó szemekkel, mint aki képtelen megérteni, hogy nem egy tündöklő égbolt néz le onnan rá, hanem csupán egy púpos mennyezet. És valóban, hogy két rövid koppantás után belökte a rozzant ajtót, amire számított, pontosan az fogadta odabent: a púpos mennyezet alatt az áporodott nikotinszagban a földúlt ágy – csak éppen azok a „ragyogó szemek” nem voltak sehol… meg persze: az a tündöklő ég.

Mivel Hagelmayer úr, a Híd utcai Pfeffer és Tsa Italkimérés vagy közismertebb nevén a „Péfeffer” ilyentájt már mindenképpen ágyba kívánkozó tulajdonosa egyre szigorúbb tekintettel kezdte nézegetni az óráját – ami azt jelentette, hogy súlyos nyomatékot adva haragosan recsegő hangjának („Nyolckor fájront, uraim!”), hamarosan el fogja zárni az egyik sarokban marasztalóan duruzsoló olajkályhát, lekapcsolja a villanyt, és rájuk nyitva az ajtót, a bekúszó jeges hideggel bírja távozásra nehezen mozduló vendégeit –, a kigombolt vagy vállra vetett bekecsek és pufajkák egymáshoz préselődött sűrűjében derűsen bámészkodó Valuskát egyáltalán nem érte váratlanul, amikor odaszóltak neki, és arra biztatták, ugyan „mutassa mán be, miképp is van az a dolog a főddel meg a hóddal”, hiszen ezt tették tegnap is meg azelőtt is, és ki tudja, hányadszor már az elmúlt évek alatt, ha a nagy hangon bejelentett záróráról – még egy úgynevezett „utolsó fröccs” feltétlen szüksége miatt – el kellett terelni az álmosodó vendéglős makacs figyelmét. A számtalan ismétléstől valójában inkább amolyan gondűző látványossággá csiszolódott magyarázat amúgy már senkit sem érdekelt. Nem érdekelte az alvás élvezetét mindennél többre becsülő Hagelmayert, aki „a dolgok rendje” miatt már fél nyolc felé zárórát mondott, nehogy azt higgyék, őt „ezzel az ócska trükkel még bárki megetetheti”, de nem érdekelte a környékről idejáró kocsisok, rakodók, szobafestők és pékek egykedvű gyülekezetét sem, csak hát megszokták már, mint a filléres rizling pocsék ízeit, ragaszkodtak hozzá, akár karccal megjelölt korsóikhoz, amiként sürgősen elhallgattatták és letorkolták az időnként nekitüzesedő Valuskát is, ha az – hogy „a kozmosz lélegzetelállító tágassága felé vezesse tovább kedves barátait” – olykor megpróbált áttérni a tejútrendszerre, mert egészen bizonyosra vették, hogy új bor, új korsó, újféle szórakozás mind, mind „rosszabb lesz csak, mint a régi”, mert egyáltalán nem akartak itt már semmiféle kétes változatosságot, s mert a közös, néma tapasztalat, tudniillik, hogy minden átalakítás és elmozdítás, minden kiigazítás és beavatkozás: romlás – általánosnak volt mondható. S ha így zajlott ez rendszerint, még inkább így álltak a dologhoz mostanában, amikor szorongó figyelmüket jó néhány magyarázat nélkül maradt esemény mellett főként az errefelé, december elején mégiscsak rendkívüli, tizenöt-húsz fokos, dermesztő hideg, ez az egyetlen hópehely nélkül rájuk szakadó fagy kötötte le, amely oly mértékben mondott ellent a természet működéséről, egy évszak szabályos beköszöntéről kialakult korábbi tapasztalataiknak, hogy kénytelenek voltak arra gyanakodni, valami körülöttük („Az égbe? A fődbe?”) gyökeresen megváltozott. Zavar és nyugtalanság közt, amolyan ideges szomorúságban éltek hát hetek óta, s mert ma az estefelé kiragasztott plakátokról még annak is hírét vették, hogy a környező aprócska helységekből származó mendemondák miatt a szinte elűzhetetlen balsejtelem övezte óriásbálna holnapra elkerülhetetlenül ideér, már akkor részegek voltak valamennyien (hisz: „Ki tudja azt, mi lesz ebből, ki tudja azt, mi készül itten…!”), amikor Valuska a maga örökös vándorútjának eme állomására a szokott időben megérkezett. Ő persze – noha tanácstalan képet vágva maga is gondterhelten csóválta meg a fejét, ha valahol megállították, és odaszóltak neki (hogy: „Nem értem én, te János, nem értem én ezt az ítéletidőt…”), mint ahogy bámész érdeklődéssel végighallgatta azt is, amit itt a „Péfefferben” az érthetetlen mód rejtélyes, veszedelmes hírű cirkuszról és helyi esélyeiről mondogattak egymásnak az emberek – mégsem bírt mindezeknek különösebb jelentőséget tulajdonítani, s így aztán a produkciójával szembeni közönyben tényleg az egyetlen volt, aki nem unta meg, és nem szűnt meg lelkesedni érte, sőt hogy újra meg újra megoszthatja élményeit a többiekkel, s velük együtt maga is átélheti ma „a természetnek ezt a szent pillanatát”, annak már puszta lehetősége is lázas izgalommal töltötte el. Mit bánta ő most a fagytól szenvedő várost, mit érdekelte őt, hogy „mikor esik már végre legalább a hó”, hisz azt remélte, ha majd minden változtatás nélkül előadott mutatványának rendesen a végére ér, akkor ez a lázas izgalom, a csupán pillanatokig tartó drámai csöndben ez a heves, feszítő érzés benne… egyszeriben… megint, mint eddig is, édes, tiszta, fölülmúlhatatlan örömmé lesz – olyannyira, hogy még a szokás szerint jutalmaként odanyújtott bor idegen íze sem tűnik majd bizonyára olyan kellemetlennek, a szódával hígított boré, amit egyébiránt (akár a pálinkát meg a sört) hosszú esztendők alatt sem sikerült megszeretnie, ugyanakkor azonban visszautasítania sem, mert ha elhárítja „kedves barátainak” ezt az újra és újra s nyilván ma is megnyilvánuló szeretetét, vagy nem leplezi eme viszolygását esetleg valami szirupos likőrrel (és bevallja végre, hogy valójában még mindig csak az édes szörpöket kedveli), tudta, Hagelmayer úr a „Péfefferben” sokáig semmiképpen nem tűri meg. Márpedig ilyen jelentéktelen apróság miatt sem a vendéglős, sem a törzsvendégek könnyen elveszíthető bizalmát nem játszhatta el, minthogy ha este hat felé rajongva szeretett, híres pártfogójánál már végzett (akinek egyébként iránta tanúsított baráti érzelmei előtt nemcsak a város polgárai, de ő maga is kissé értetlenül állt, ezért aztán a tőle telhető legnagyobb odaadással igyekezett meghálálni azt), ha tehát körülötte, Eszter úrnál már mindent elrendezett, és magára kellett hagyja, szüntelen körútja egyik állandó menedékeként ide tért be nap mint nap időtlen idők óta, épp dermedt érintetlensége folytán e számára oly bensőséges ivó biztonságos falai és „jóakaratú emberei” közé, s mert így Hagelmayer úr víztorony mögötti üzletét – mint olykor bevallotta a rezzenetlen arcú kocsmárosnak – már-már amolyan második otthonának tekintette, igazán nem csoda, ha ezt egy-egy pohárka likőr vagy bor miatt meg sem kísérelte kockára tenni. S amikor „másodikat” mondott, mondhatott volna akár „elsőt” is, mivel azt a fesztelenséget és felszabadultságot, ami nagy gonddal ápolt idős barátja lefüggönyözött szobájának állandó félhomályából éppen az ő megszeppent, elfogódott tisztelete, az emberi közösségnek azt a családias melegét pedig, ami a Harrer úr hátsó kertjében lakásául szolgáló néhai mosókonyhából egymagára hagyatottsága miatt hiányzott, itt megtalálta, és csak itt találta meg, a „Péfefferben”, ahol, úgy vélte, befogadták, s amiért mindössze annyit kellett megtegyen, hogy szerepének – majdhogynem napról napra hibátlanul megismételni, ha kérik, „az égitestek mozgásának egy rendkívüli eseményét” – maradéktalanul megfelel. Befogadták hát, s még ha az iránta tanúsított bizalom megalapozottságáról időről időre több mint szenvedélyes előadásaival meg is kellett győznie őket, az tagadhatatlan, hogy nyers évődésük ártalmatlan, készséges, egyetlen célpontjaként a többiekétől igencsak elütő „fizimiskája” ellenére a Hagelmayer-kocsma elválaszthatatlan tartozékának érezhette magát. Mindamellett azonban közéjük tartozásának ez a folyamatos elismerése – ha táplálta is természetesen – egyedül ébren tartani nemigen tudta volna a lelkesedéstől meg-megcsukló szavainak lobogó tüzét, mert erre valójában csak a „tárgy” volt képes, az a szüntelen és rendre valóra váló lehetőség, hogy az elfogyasztott boroktól bizonytalanul imbolygó, többnyire bambán maguk elé meredő kocsisok, rakodók, szobafestők és pékek – neki úgy tűnt: testvéries – közössége előtt pillanthat bele „a kozmosz monumentális nagyszerűségébe”. Ha elhangzott a biztató szó, körülötte máris megszűnt az amúgy is csak homályosan érzékelt világ, nem tudta már, hol van, és kik között, mint aki egyetlen varázsütésre mesebeli térbe lendül hirtelen; ami földi volt, azt ilyenkor azonnal elveszítette szem elől, minden súly, szín, forma egyszeriben feloldódott egy végleges könnyűségben, mintegy elpárolgott maga a „Péfeffer” is, s úgy tűnt neki, ez a testvéries közösség ott áll már Isten szabad ege alatt, s tekintetét ebbe „a nagyszerűségbe tartja”. Kár volna tagadni persze, hogy erről az utóbbiról aztán végképp szó sem lehetett, hiszen ez a sajátos gyülekezet meglehetős csökönyösséggel még mindig a „Péfefferben” vesztegelt, s esze ágában nem lévén efféle bizonytalan kalandba bocsátkozni, egyelőre annak sem igen adta jelét, hogy az ekkor már semerre sem szóródó figyelmet Valuskára irányító magányos felszólításnak (miszerint: „Nézzék mán! A János megin bemutassa!”) valamelyest is engedelmeskedni fog. Néhányukat, akiket a kályha melletti sarokban, a fogas alatt vagy a pultra dőlve terített le hirtelen az álom, ágyúszóval sem lehetett volna már életre kelteni, de megérteni azok is csak igen lassan voltak képesek, miről van szó, akik elveszítvén a holnapra várt szörnyetegről zajló beszélgetés fonalát, üveges szemekkel talpon maradtak, noha kétségtelen volt, hogy – tekintettel az egyre csak az óráját nézegető morcos kocsmárosra – leterítettek és talpon maradottak mind, mind teljesen és maradéktalanul egyetértenek magukban a dologgal, még akkor is, ha ennek csupán egyikük, egy szederjes képű péklegény bírt egyetlen éles fejbólintással kifejezést adni. Valuska természetesen az ily módon beállt egyértelmű csöndben már a készülődő figyelem határozott jelét látta, s annak a tetőtől talpig mészfoltos szobafestőnek a segítségével, aki az imént a javaslatot tette, a földi eligazodás szinte öntudatlan maradékával kezdett helyet csinálni magának a sűrű cigarettafüstben úszó vendéglő közepén: a két mellmagas állópultot, ami mindenképpen útban volt, hátrébb tolták, s mikor alkalmi segítőtársának erőteljes biztatása, hogy „ugyan hátráljanak mán egy kicsit a falho!”, a korsóikba kapaszkodó emberek gépies ellenállása miatt hiábavalónak bizonyult, végül ugyanezt kellett tegyék velük is, akik némi elevenséget már csak akkor mutattak, midőn a csoszogás és a kényszerű hátrálás okozta kisebbfajta zűrzavar elültével az ekképpen szabaddá tett térbe lépő s valamelyest még lámpalázas Valuska választása a festőn kívül – merthogy ők álltak hozzá a legközelebb – egy hórihorgas, kancsal kocsisra és az itt csak „Szergej”-nek nevezett, nagydarab szállítómunkásra esett. A még meglepően élénk szobafestő alkalmasságához és hajlandóságához, mint ezt az előkészületekben tanúsított ügyessége már megmutatta, nem is fért semmi kétség, ám a másik kettőről aligha lehetett ugyanezt állítani, hisz túl azon, hogy egyelőre, jól láthatóan, a leghalványabb fogalmuk sem volt arról, mi megy itt végbe, és mit lökdösődnek itt velük egyszeriben, az egymást megtartó tömeg korábbi támasztóerejétől megfosztva meglehetősen kedvetlenül s minden értelem nélkül bámultak maguk elé a kocsma közepén, és ahelyett hogy odafigyeltek volna Valuska általános bevezetőjére, nem az ezekből sugárzó – számukra amúgy is követhetetlen – izzó elragadtatással, hanem egy le-lecsukódó szemhéjaikra nehezedő nyomással próbáltak megküzdeni, mert az ekképpen még csak pillanatokra, de egyre gyakrabban rájuk boruló éjszakában oly veszedelmes szédülés fogta el mindkettejüket, amelynek örvénylő zűrzavara az általuk megszemélyesítendő égitestek lenyűgöző keringéséhez méltónak éppenséggel nem volt mondható. De Valuskának, ahogy most befejezte szokásos, zaklatottan örvénylő prológusát „az ember alázatos szerepéről a világegyetemben”, és imbolygó segítőtársaihoz lépett, mindez igazán nem okozott különösebb gondot, amiként őket hármójukat sem igen látta már, ellentétben ugyanis „kedves barátaival”, akiknek alvó képzelete e három kiválasztott nélkül nehezen mozdult volna meg (ha megmozdult egyáltalán), neki semmi sem kellett az elrugaszkodáshoz, sőt elrugaszkodnia sem kellett nagyon, hogy innét, egy picike földi település emésztő szárazságából máris „az Ég mérhetetlen óceánjára” ússzon át, hisz gondolatban és képzeletben, melyek benne sohasem váltak széjjel, idestova harmincöt esztendeje itt hajózott a csillagos mennyezet varázsos csöndjének habjai között. Jószerivel nem volt semmije – egész vagyona egy postáskabátból meg a hozzá tartozó vállszíjas táskából, sapkából, bakancsból állt –, így hát e határtalan kupola szédítő távolságaihoz mérhette mindenét, s míg ott, abban a beláthatatlan, óriási térben otthonosan és szabadon közlekedhetett, emitt lent, ennek „az emésztő szárazságnak” amazzal összevethetetlen szűkösségében épp szabadságának foglyaként nem lelte a helyét, s vetette ragyogó szemeit a számára oly barátságos, noha sötét és elbutult arcokra, mint most is, hogy a jól ismert szerepeket kiosztandó megállt a langaléta kocsis előtt. „Maga a Nap” – mondta neki halkan, a füléhez hajolva, s meg sem fordult benne, hogy annak egyáltalán nincsen ínyére, amiért összetévesztik valakivel, éppen őt, aki ráadásul e sértés ellen – le-lecsukódó szemhéjával s a fenyegető éjszakával lévén elfoglalva – még tiltakozni sem bír. „Maga a Hold” – fordult aztán Valuska hátra, a megtermett rakodóhoz, aki erre – mintegy jelezve, hogy „részéről egyre megy” – óvatlanul megrántotta a vállát, majd azonnal makacs kísérletekbe kezdett, hogy heves, körkörös, kaszáló karcsapásokkal visszanyerje a meggondolatlan mozdulattól elveszített egyensúlyát. „Én meg a főd, ha nem tévedek” – bólogatott előzékenyen Valuska felé a szobafestő, aztán megragadva a görcsösen kalimpáló „Szergej”-t, odaállította a kör közepére, szembefordította a kíméletlen alkonyat támadásaitól egészen elkomorodott kocsissal, s készségesen, mint aki tudja a dolgát, mögéjük lépett. S míg Hagelmayer úr, teljes takarásban a négyőjüket gyűrűként körbefogó emberektől, tüntetően ásítozva, majd zajos pohár- és rekeszcsapkodással az idő szakadatlan múlására figyelmeztette a pultnak ezúttal hátat fordító vendégeit, Valuska világos és mindenki számára érthető magyarázatot ígért, mint mondta, egy rést, amelyen át „mi, egyszerű emberek is megérthetünk valamit a halhatatlanságból”, s ehhez mindössze annyit kért, lépjenek ki vele most egy határtalan térbe, ahol „az állandóság, a béke és a tágasságot hordozó üresség az úr”, s képzeljék el, hogy itt, e felfoghatatlan, végtelen, zengő csendben áthatolhatatlan sötétség van mindenütt. A „Péfeffer” közönségét az unalomig ismert szavaknak ez az indokolatlan fennköltsége – ellentétben a régi időkkel, midőn még harsány röhögés fogadta volna a dolgot – mára már tökéletesen hidegen hagyta, mindamellett korántsem esett nehezükre, hogy eme felszólításnak eleget tegyenek, hisz – mi tagadás – egyelőre mást se nagyon láttak maguk körül, mint teljes és „áthatolhatatlan” sötétséget; ami azonban megszokott szórakozásukat illeti, az ezúttal sem maradt el, mert azt még sajnálatos állapotuk dacára sem tudták néhány derűs horkantás nélkül megállni, mikor Valuska a tudomásukra adta: ebben a „végtelen éjszakában” a bortól egészen eltompult kancsal kocsis „minden élet és melegség forrása, vagy más szavakkal: a fény”. Mondani sem kell talán, hogy a kozmosz ésszel felérhetetlen méreteihez képest itt meglehetős helyszűke volt, így, amikor arra került a sor, hogy beinduljon végre az égi mozgás, Valuska eleve lemondott a valósághű szemléltetés maximumáról, s meg sem kísérelve keringésre bírni a kör közepén lehorgasztott fejjel álló, csüggedt és magatehetetlen kocsist, szokásos instrukcióival most csupán „Szergej”-t s az egyre felvillanyozottabb szobafestőt látta el. Ám kezdetben még így sem ment minden olajozottan: ellentétben ugyanis a hamiskásan az éledező nézőkre vigyorgó Földdel, aki a kettős forgás nehéz műveletét önmaga s a hórihorgas Nap körül akrobatákat megszégyenítő ügyességgel és könnyedséggel oldotta meg, a Hold már Valuska első finom taszítására eldőlt, mintha fájdalmas hír taglózta volna le, s mert minden jó szándékú körültekintés ellenére a további kísérleteknek is az lett a szomorú eredménye, hogy újra és újra talpra kellett állítani, a lelkesen ide-oda szaladgáló s átszellemült magyarázatában („…Itt… most… még csak az általános… mozgást… fogjuk tapasztalni…”) minduntalan megakadó Valuska is belátta, talán mégiscsak jobb lesz, ha a túlságosan rossz bőrben lévő rakodó helyett valamelyest alkalmasabb segítőtárs után néz. Ekkor azonban a publikum növekvő derűje közepette a Hold váratlanul megemberelte magát, s mintha csak szervei szörnyű szédülésének hatásos gyógyszerét találta volna meg, zömök lábait félfordulatonként éles szögben kitámasztva elszántan – noha az eredetileg megadott iránnyal ellentétesen – keringeni kezdett, s olyannyira belejött, hogy nemcsak ebben a – leginkább még a népszerű csárdás lépéseire emlékeztető – bolygómozgásban bizonyult a továbbiakban kitartónak, de kismértékben még („…haméjszeh… fehtöh… kritekerm… nyahtoh!”) beszédkészségét is sikerült visszanyernie. Együtt volt hát végre minden, s Valuska – miután verejtékező homlokát törölgetve félreállt egy percre, hogy még véletlenül se takarja el senki elől a látványt, s kivétel nélkül mindenkinek módja legyen zavartalanul elgyönyörködni a Föld, a Hold s a Nap ily módon eredményesen megszervezett működésének isteni összhangjában – most már a tárgyra tért; sapkáját egy pillanatra felemelve hátrasimította szemébe lógó haját, egy heves kézmozdulattal ismét magára irányította a körben állók – érzése szerint – ekkor már pattanásig feszült figyelmét, s belső tűztől kipirult arcát mintegy az Égre emelte. „Kezdetben szinte… észre sem vesszük, milyen rendkívüli események szemtanúi vagyunk… – szólalt meg egészen halkan, s a suttogóra fogott hangra, a később majd annál viharosabb röhögés reményében, egy csapásra teljes csönd lett az ivóban. – A Nap ragyogó fénye… – intett széles mozdulattal a rászakadó bajok ellen fogcsikorgatva küzdő kocsisról a körülötte önfeledten köröző szobafestőre – meleggel és… világossággal árasztja el a Föld… feléje forduló oldalát. – Szelíden megállította a kaján képpel a nézőkre kacsingató Földet, szembefordította a Nappal, aztán mögé lépett, hátulról ránehezedett, szinte átölelte, s válla fölött áthajolva – mintha ő csupán a többiek médiuma lenne, amolyan kizárólagos tekintet –, az úgymond »szembevakító fényben« hunyorogva az imbolygó kocsisra nézett. – Állunk ebben a… tündöklésben. Aztán hirtelen… csak annyit látunk, hogy a Hold korongja… – kapta el s tolta a Nap meg a Föld közé az addig konok csárdásléptekkel a festő körül forgó »Szergej«-t –, …hogy a Hold korongja… egy horpadást… egy sötét horpadást alkot a Nap lángoló gömbjén… Ez a sötét horpadás egyre nő… Látják? – nyúlt ki újra a festő mögül, s tolta meg gyengéden az ettől végképp haragra gerjedő, de tehetetlen rakodót – …így aztán… Látják? …nemsokára, ahogy a Hold mindjobban eltakarja… a Napból már csak egy keskeny… vakító sarlót… látunk az égen. És a következő pillanatban – súgta most izgalomtól elfúló hangon Valuska, s tekintetét ide-oda futtatta az egy vonalban álló kocsis, rakodó és szobafestő között – …mondjuk, déli egy óra van… egyszeriben drámai fordulat tanúi leszünk… Mert… váratlanul… néhány perc alatt… körülöttünk lehűl a levegő… érzik?… beborul az ég… és aztán… egészen elsötétedik! A házőrző kutyák felvonyítanak! A nyúl riadtan meglapul! A szarvascsorda rémült futásba kezd! S ebben a félelmetes és érthetetlen alkonyatban… még a madarak is (»A madarak!« – kiáltotta Valuska, és átélt döbbenetében magasba emelte a kezeit, amitől postáskabátjának bő szárai mint a denevérszárnyak lendültek rögtön széjjel) …még a madarak is megzavarodnak, és a fészkükre szállnak!… És… csend lesz. És… elnémul minden élő. És… nekünk is percekig a torkunkra forr a szó… Megindulnak a hegyek? Ránk dől… az ég? A föld beomlik alattunk? Nem tudjuk. Bekövetkezett a teljes napfogyatkozás.” Az utolsó mondatoknak, jóllehet ezeket is, mint a korábbiakat, évek óta ugyanazzal a profetikus átszellemültséggel, ugyanabban a sorrendben és anélkül adta elő, hogy akár csak egyetlen hangsúllyal is eltért volna a megszokottól (s így nem is lehetett bennük voltaképpen már semmi meglepő), e különös erejű szavaknak tehát, s ahogy elhangzásuk után csapzottan és kimerülten, a válláról folyton lecsúszó postástáska szíját igazgatva, derűsen mosolygó arccal rájuk nézett, nos, mindennek ezúttal is volt valamelyes kiszámíthatatlan, némiképp zavarba ejtő hatása a jelenlévőkre, mert vagy egy fél percig egyetlen pisszenés nem hallatszott a zsúfolt kocsmában, s a kétségkívül magára talált, ám most újra elbizonytalanodott s épp ezért megint csak tompa ürességgel Valuskára meredő törzsközönség meglehetős tanácstalanságban mintegy megtorpant saját kedélyes befejezésre vágyó indulatai előtt, mintha mégiscsak lett volna abban számukra valami határozottan nyugtalanító, hogy míg „félnótás Jánosuk” visszatérni ebbe az „emésztő szárazságba” azért nem bír, mert amazt, az „égi óceánt” sohasem hagyta el, addig ők, csiszolt korsóik fénytörésében megannyi sivatagi hal, mindvégig ki sem mozdultak innen.

Aligha; inkább csak, ahogy mondani szokás, egy szemrebbenésnyi időre „nyitva felejtették az ajtót”, vagy csupán – éppen arra várva – valahogy elnézték a végét, mindenesetre, mikor már túlságosan hosszúra nyúlt a „Péfefferre” nehezedő szótlanság, egyszeriben magukhoz tértek valamennyien, s amiként a lágyan ívelő madárröptét figyelve a már-már röpülésre gondoló józanodik ki hirtelen, ha ismét visszatalál gyökeres lépteihez a földön, úgy söpörte el ezt az amúgy is meghatározhatatlan, formátlan, homályos és elvillanó érzést a lassan úszó cigarettafüstre, a fölöttük lengő bádogcsillárra, a kezeikben szorongatott üres boroskorsókra meg a pult mögött már a kabátját gombolgató, megingathatatlan Hagelmayerre való gyors ráébredés. A fölcsapó zsivajban, ahogy gúnyos ovációval közrefogták és vállon veregették a büszkeségtől sugárzó szobafestőt meg a két, most már végképp semmit sem értő, összezavarodott égitestet, Valuska megkapta a borát, és egy pillanat alatt magára maradt. Félszegen félrehúzódott a tolongó bekecsek és pufajkák bokrából a pult mellett egy levegősebb sarokba, s mert a többiekre ma sem számíthatott, megint csak ő volt az egyetlen, aki hűséges, elragadtatott megfigyelőként tovább követte a három égitest találkozásának lélegzetelállító történetét, hogy azután a felidézett látvány s a számára kitörő ujjongást jelentő lárma bőséges örömétől mámorosan, egy szál egyedül kövesse útján a Holdat, amint az lassan kiúszik a Nap izzó gömbjének túlsó oldalánál… Mert: látni akarta, és látta is, a földre visszatérő világosságot, érezni akarta, és érezte is, az újra áradó meleget, s mert át akarta élni, amiként át is élte, azt a mély megindultságot, amikor az ember megérti, hogy egy ijesztő, jeges, ítélő sötétség keltette félelem nyomasztó súlya alól mégis fölszabadult. Elmondani mindezt, vagy akár csak beszélni erről azonban ezúttal sem volt kinek, a publikum ugyanis – szokásához híven – tovább már nem lévén kíváncsi „az üres dumára”, a maga részéről a kísérteties alkonyat beálltával befejezettnek tekintette az előadást, s a kocsmárost kezdte ostromolni az utolsó fröccsökért. Visszatérő világosság? Áradó meleg? Megindultság és fölszabadulás? Itt már – mintha csak követte volna Valuska gondolatmenetét – Hagelmayer sem tudta megállni, hogy akaratlanul is ráhibázva bele ne avatkozzon: kitöltve a „legvégső eresztést”, lekapcsolta a villanyt, rájuk nyitotta az ajtót, majd minden különösebb megindultság nélkül („Kifelé, szeszkazánok, kifelé!”), álmosan pislogva ordítani kezdett. Nem volt mit tenni többé, bele kellett törődjenek, hogy mára tényleg vége van, ki vannak rúgva, mindenki mehet, ahová akar. Szótlanul megindultak hát kifelé, s noha a többség odakint már nem mutatott semmiféle hajlandóságot a további szórakozásra, ezúttal is akadtak egypáran, akik – mikor Valuska barátságosan elbúcsúzott szeretett társaitól a kocsma előtt (már persze akitől lehetett, mert néhányan, főként a felébresztett és kituszkolt alvók, a jéghideg levegőre érve azonnal hányni kezdtek a falnál) – ma is úgy néztek távolodó alakja után, mint tegnap meg azelőtt, s ki tudja, hányadszor már az elmúlt évek alatt, ha felhevülve a látványtól, ami benne maradt, otthagyta őket az ivónál, s jellegzetes, görnyedt tartással, előredőlve, lehajtott fejjel és apró, már-már futó lépteivel („…mint akinek még sürgős dolga van…”) nekieredt a néptelen utcáknak – tudniillik a markukba vihorászva, aztán, hogy elkanyarodott a víztoronynál, harsány, egészséges röhögéssel, hisz rajta kívül máson eltréfálkozniuk, különösen mostanában, hogy kocsis, rakodó, szobafestő és pék mind, mind úgy érezte, mintha „…megállt vóna az élet…”, nemigen lehetett, ő meg, Valuska, ahogy mondogatták, „ingyen vót”, s már csak mulatságos külsejével is – folyton csillogó őzikeszemeivel, színében és méretében is sárgarépára emlékeztető orrával, elválaszthatatlan postástáskájával meg vézna testén azzal a lehetetlen, bokáig érő kabáttal – furcsamód valahogy megunhatatlannak s így ritka jókedvük kiapadhatatlan forrásának bizonyult. És azok ott, a „Péfeffer” előtt nem is tévedtek igazán, mert Valuskának valóban „sürgős dóga vót”. Amiként kissé zavartan maga magyarázta el, ha olykor az évődve utána kiáltott kérdésre válaszolt, „még lefekvés előtt végig kellett fusson” ugyanis a néhány napja, ilyentájt, nyolc körül már kikapcsolt, hisz fölöslegessé vált utcai lámpák erdején, szét kellett nézzen a dermedt csendbe fagyott városban a Szent József temetőtől a Szentháromság temetőig, be kellett járnia a Bárdos-mocsártól a vasútállomásig a kihalt tereket, és körbe kellett talpalnia a Közkórház, a Törvényszéki Palota (és börtön) meg persze a Vár és az Almássy-kastély hatalmas, roskadozó, helyreállíthatatlan s épp ezért évtizedenként egyszer újramázolt épületét. Hogy mi végre mindez, és mi célja ezzel, pontosan nem tudta senki, s a homályt az sem oszlatta el, mikor – néha, egy-egy polgár kitartó faggatására – hirtelen elvörösödve közölte: őt „sajnos, egy amolyan állandó, belső megbízás hajtja”; holott nem jelentett ez valójában egyebet, mint hogy nem lévén képes (s így hajlandó sem) különválasztani magában a Harrer úr kertjében lakásául szolgáló hajdani mosókonyhát a helybéliek otthonaitól, a Hírlapkézbesítő Irodát a „Péfeffertől”, a vasúti elosztót az utcáktól meg az aprócska parkoktól, nem tudván tehát lényeges és elháríthatatlan különbséget találni az ő és a mások élete között, a szó legszorosabb értelmében az egész várost lakta a nagyváradi úttól a Tejporgyárig, az egész várost – amit ezért, miként birtokát a gazda, napról napra be kellett járjon, s ahol így, félnótás hírének biztos oltalmában, mindenre kiterjedő feltétlen bizalma s „a kozmosz roppant szabadságához” szokott csillapíthatatlan képzelete miatt – akár valami csöppnyi fészekben – szinte már vakon közlekedett harmincöt éve, vakon és fáradhatatlanul. S mert így egész élete voltaképp egyetlen véget nem érő körút volt nappalainak és éjszakáinak bensőséges helyszínei között, amikor azt mondta, „még lefekvés előtt”, meg hogy: „végig kell fusson”, kissé leegyszerűsítve fejezte ki a dolgot, mivel aludni egyrészt csak pirkadat előtt aludt pár órát (akkor is félig szinte ébren, ruhástól, úgyhogy „lefekvésről” a szó hagyományos értelmében beszélni nem is igen lehetett), másrészt pedig – ami ezt a különös futást illeti – vagy húsz éve már úgyszólván mást se tett, mint keresztül-kasul száguldozott a városon, ahol Eszter úr lefüggönyözött szobája, az Iroda, az Elosztó, a Komló (ahonnan beteg barátjának az ebédet hordta) vagy maga a Víztorony mögötti ivó inkább érintőpontja, mintsem valódi állomása volt ennek az örökös száguldásnak. Mindez ugyanakkor, ez a szakadatlan talpalás – amely a dolog természeténél fogva önmagában is elég volt ahhoz, hogy a helybéliek ne mint közéjük valóra, hanem, finoman szólva, mint a városkép egy meghatározó színfoltjára gondoljanak rá – nem jelentett valami állandó, féltő és makacs szemügyre vételt, még kevésbé valamely bolondos felvigyázást, habár az egyszerűség kedvéért vagy egy ősi beidegzettség nyomására meglehetősen sokan vélekedtek így, ha szóba került. Valuska ugyanis egyáltalán nem „látta” a várost, mert megszokta, hogy csupán a földet nézze a lába előtt, ha már nem nézheti folyton a mennybolt szédítő kupoláját. Félretaposott bakancsában, súlyos szolgálati kabátjában, fején a címeres-ellenzős sapkával, oldalán a valósággal odanőtt csatos bőrtáskával, görnyedt háttal, a maga összetéveszthetetlen, sajátosan kacsázó lépteivel végeérhetetlenül rótta köreit szülőhelyének pusztuló épületei közt, de látni – csak a földet látta, azaz a járdák, az aszfaltutak, a macskakövek s a városszéli taposott gyalogösvények – az odafagyott szeméttől másnak már-már járhatatlan – egyenesét és kanyarjait, s míg itt az emelkedőket, a lejtőket, a repedéseket és a foghíjakat senki nem ismerhette nála jobban (behunyt szemmel, pusztán a talpát érő súrlásból meg tudta állapítani, hol jár), addig a vele együtt öregedő házfalak, kerítések, kapuk és ereszek apró részleteiről semmit sem tudott, egész egyszerűen azért, mert a kép, mely ezekről benne élt, nem bírta volna el a legkisebb módosítást sem, így hát csak lényegük szerint vett róluk tudomást (tudniillik, hogy minden megvan), amiként magáról az országról, az egybemosódó évszakokról s a körülötte élő emberekről is. Már első emlékeiben – körülbelül abból az időből, amikor apját eltemették – ugyanezeket az utcákat járta (megint csak: lényegében, hisz először csupán a Maróthy térnek azt a vidékét, ameddig egy hatesztendős gyerek a szülői házból kimerészkedhetett), s az igazat megvallva, akkori s mai önmagát nemhogy szakadék, de még csak érzékelhető határ sem igen választotta ketté, hisz azóta is (talán épp a temetésről hazajövet?), hogy értőn először pillantotta meg, ugyanaz tartotta fogva, a csillagos ég, azok a pislákoló fények az irdatlan messzeségben. Megnőtt, lesoványodott, haja oldalt, a halántékánál őszülni kezdett, ám ahogy akkoriban, úgy ma sem jelentett neki semmit a segítő lépték, amellyel eligazodhatott volna itt, és nem tanulta meg azóta sem, miképp is lehetne fölcserélni a teljes egyetem oszthatatlan folyamát, melynek része volt (amúgy maga is röppenő része), a múlás, tehát az eljövetel bölcs érzékenységével. Indulat és személyes részvétel nélkül, némiképp szomorú értetlenséggel állt a körülötte lassan csordogáló emberi események között, és minden erőfeszítése hiábavalónak bizonyult, hogy megértse s átélje végre, mit is akarnak pontosan egymástól „szeretett barátai”, mert a nagyobb egész puszta, ámuló tudata mintegy kirekesztette őt a földi tájékozódásból, és lényét (anyjának kiheverhetetlen szégyenére és a helybéliek legnagyobb derültségére) egy örökös, sérthetetlen, áttetsző pillanat szétpattinthatatlan buborékába zárta. Ment, talpalt, száguldozott „vakon és fáradhatatlanul”, lelkében – mint nem minden él nélkül nagy barátja mondogatta – „személyes kozmoszának gyógyíthatatlan szépségével” (fölötte évtizedek óta ugyanaz az ég, lába alatt évtizedek óta a járdák és ösvények alig-alig változó útvonala), s ha volt egyáltalán életének valamiféle története, úgy az csak egyre mélyebb és mélyebb körútjaié lehetett, ahogy a Maróthy tér közvetlen közeléből harmincöt éves korára a város egészének birtokába jutott, mert amúgy ma is meghökkentően ugyanaz maradt, mint volt gyermekkorában, s amiként sorsáról nem állítható, akképpen gondolatai sem mentek át semmiféle lényeges változáson, minthogy az ámulatnak – tartson akár kétszer harmincöt éven át – nincsen története. Ugyanakkor azonban tévedés lenne azt hinni (ahogy példának okáért hitték ezt most is a „Péfeffer”-beliek a háta mögött), hogy mit sem vett észre abból, ami környezetében történt, hogy fogalma sem volt róla, miféle félnótás hírében áll, s főként hogy még csak nem is érzékelte volna azt a kajánul összekacsintó közfigyelmet, amelyben élnie a maga módján megadatott. Nagyon is tisztában volt mindezzel, s ha a kocsmában vagy az utcákon, a Komlóban vagy az Elosztóban éteri szárnyalásaiból hirtelen arra ocsúdott, hogy valaki vigyorogva és harsányan rákiált („Na oszt, te János, a kozmoszba meg mi van?”), a gúnyos hangsúly mélyén a természetes jóindulat nyomait sejtve, mint akit megint csak rajtakaptak, hogy valójában „nem a földön él”, pironkodva lesütötte a szemét, és fátyolos fejhangján dadogott valamit az orra alá. Mert: maga is belátta, hogy őt aztán, pedig oly nagy gyönyörűség akár csak rágondolni is, „az univerzum királyi nyugalmának” talán még puszta látványa sem illeti meg, s örökös elrugaszkodásai közben (amire csupán egyetlen mentsége volt, hogy ezt a kevéske tudását is, mint minden egyebét, a gyakran oly levert Eszter úrral s „Péfeffer”-beli társaival próbálta megosztani) bizony joggal ébresztik rá arra, vajon figyelmét nem kellene-e a világegyetem rejtélyes derűje helyett inkább saját siralmas lénye, a maga szánalmas haszontalansága felé fordítania. Nemcsak megértette a köz visszavonhatatlan ítéletét, hanem – s ez nem volt titok – messzemenően egyet is értett az emberekkel, több ízben kijelentvén ugyanis, hogy ő „egy valódi bolond”, akinek eszébe sem jut tiltakozni az ellen, ami nyilvánvaló, s aki jól tudja, mekkora hálával tartozik városának, amiért „nem csukják oda, ahová való”, és eltűrik, hogy minden töredelmes belátása ellenére sem képes levenni a szemét arról, amit „az Isten örök időkre megalkotott”. Hogy aztán e belátásban mennyi volt a tényleges töredelem, azt Valuska sohasem árulta el, mindenesetre oly gyakran gúnyolt „ragyogó szemeit” valóban nem bírta levenni az égről: amit persze nem kellett és nem is lehetett egészen szó szerint érteni, már csak amiatt sem, mert „Isten eme örök időkre megalkotott” hibátlan művét – legalábbis itt, a Kárpátok védett völgyében – majdhogynem állandóan hol sűrű pára, hol nyálkás köd, hol pedig áthatolhatatlan felhő takarta el, így ő maga is a rövid és egyre rövidebb, már-már észrevétlen gyorsasággal kihunyó nyarak soványka emlékéből élt, hogy – megint csak Eszter úr utánozhatatlan szófűzésével – „röpke látványát a kitisztuló mindenségnek”, a szinte azonnal, egy újabb évre elboruló ég alatt, járdák egyenetlen felszínét, a vastag szemét térképét tanulmányozva, boldogan idézze fel. Amit látott, az nagyszerűségénél fogva mindegyre összeroppantotta és azonnal újra is építette őt, s noha beszélni másról nem tudott, hisz úgy vélte: „mindenki érdekelve van”, annak a néhány szónak sohasem volt a birtokában, amivel megközelítően kifejezhette volna, mit is lát tehát pontosan. Amikor azt állította, semmit sem tud az univerzumról, nem hittek neki, és nem is értették, mit akar ezzel mondani, pedig Valuska tényleg nem tudott semmit az univerzumról, mert tudása valóban nem volt tudás. Hiányzott belőle minden viszonyítás, és hiányzott belőle a magyarázat ideges kényszere is, az éhség, hogy önmagát megint és megint „a hangtalan égi orsók” e tündökletes, tiszta működéséhez mérje, minthogy biztosra vette: abból, hogy ő az egészre vonatkozik, még nem következik föltétlenül, hogy az egész meg őrá. És amikor látta ezt, látta a földet is, a várost, ahol élt, s mert úgy tapasztalta, hogy minden történet és minden esemény, minden mozdulat és minden szándék itt is rendre önmagát ismétli csak, annak öntudatlan meggyőződésével forgott társai közt, aki változékonyságot észlelni ott, ahol nincs, képtelen, s aki ezért aztán nem is tesz egyebet, mint hogy szüntelenül végrehajtja – akár egy hulló esőcsepp, ha felhőjét elereszti –, ami ráosztatott. Elhaladt a Víztorony alatt, megkerülte a hatalmas betongyűrűt a Göndöcs-népkert alvó tölgyei között, de mert megtette ezt délután és délelőtt is, tegnap is meg azelőtt is, számtalan délelőtt és délután, számtalan reggel és este, most, amikor újra visszakanyarodott a sugárúttal párhuzamos Híd utcára, és elindult rajta fölfelé, számára igazán nem volt értelme elválasztani ezt az eddigiektől, ezért hát nem is választotta el. Átvágott az Erdélyi Sándor utca kereszteződésénél, noha épp csak derengő foltjukat látta, barátságosan odaintett néhány embernek, akik innen nézve szinte mozdulatlanul álldogáltak egy artézi kút körül, a maga különös, kacsázó lépteivel felért a Híd utca végére, megkerülve az állomást beköszönt az újságelosztóba, s ivott egy forró teát a „szörnyű időjárásra”, az összevissza érkező vonatokra panaszkodó s valami „rettentő járműtől” megriadt vasutassal – ám mindez nem csupán szabályos ismétlődése volt annak, ami tegnap történt meg tegnapelőtt, hanem – úgymond – pontosan ugyanaz, ugyanazok a lépések ugyanarra, abban az oszthatatlan teltségben, mely irány és mozgalmasság tapintható látszata mögött bármely emberi eseményt egyetlen végtelen pillanatba sűrít… Meghallgatta a Vésztő felől (amúgy megint csak véletlenszerűen érkező) éjjeli személyvonat füttyjelét, majd ahogy a rozoga szerelvény megáll a tanácstalanul tisztelgő állomásfőnök előtt, vetett egy pillantást az Elosztó ablakából az ilyentájt különben szokatlan látványra, amint odakint a peron hirtelen benépesül, aztán megköszönte a teát, s elbúcsúzván a vasutastól, kiment a pöfögő mozdony mellett még határozatlanul őgyelgő utasok sűrűjén át az állomástérre, hogy útját a báró Wenckheim Béla sugárút macskafalkái között folytassa tovább – nem valahová, hanem éppen itt, saját bakancsnyomaiba lépve a talpa alatt fagytól percegő, szikrázó járdán. A válláról folyton lecsúszó szíjat igazgatva megkerülte párszor a Törvényszék (és börtön) súlyos épületét, leírt néhány kört a Vár és az Almássy-kastély körül, végigszaladt a Körös-csatorna kopasz szomorúfűzei alatt a németvárosi hídig, hogy ott meg a Kisoláhvárosi temető felé kanyarodjon el – ügyet sem vetve azokra a várost szinte megszálló, szótlan és mozdulatlan csoportokra, akikhez – hisz honnan sejthette volna, hogy ők azok, s hogy így lesz egyáltalán – a holnapi éjszakától fogva elszakíthatatlan kötelék fűzi majd. Zavartalanul kószált közöttük meg a sorsukra hagyott buszok és autók közt a kietlen tájban, de egyszersmind zavartalanul kószált saját életében is, mint egy picike bolygó, mely nem akarja megfejteni, miféle vonzásnak engedelmeskedik, csupán örömmel tölti el, hogy egy háborítatlan, gondos összefüggésben, ha egyetlen dobbanással is, részt vehet. A Hétvezér közben egy kidőlt nyárfába ütközött, ám figyelmét nem a csupasz koronájával az ereszcsatornába akadt óriás, hanem fölötte a lassan derengő égbolt kötötte le, mint ahogy később, a Komló Szállóban is, ahová melegedni tért, kénytelen volt elengedni a füle mellett az éjszakai portás szavait, amikor az a fülledt üvegkalitkában kora esti élményeitől egészen kivörösödve a sugárúton (…Még tegnap, úgy nyolc és kilenc között…) végigvonuló elképesztő cirkuszkocsiról beszélt („Hát, ilyet te még nem láttál, János! A te kis kozmoszod ehhez képest egy fabatkát sem ér…!”), mert őt már a közeledő hajnal tartotta fogva, „az újra beváltott ígéret”, hogy a Föld vele s a várossal együtt végre kifordul az árnyékból, s finom derengés után a fénybe ér… Mondhatott az bármit „a hírek szerint ördögi attrakcióról”, ecsetelhette az neki „az állítólag megbabonázott tömeget”, hívhatta az később a szállodakapu előtt, hogy induljanak máris (hiszen: „Ezt, komám, neked is látni kell!”), Valuska – arra hivatkozva, hogy előbb még az állomásra kell mennie a friss újságokért – sehogy sem hajlott a szóra, mert bár a bálnára a maga módján ő is kíváncsi volt, most egy darabig még egyedül akart maradni a kivilágosodó ég alatt, és mintegy belenézni – a tömör felhőtakaró miatt egyébként láthatatlan „égi kútba, ahonnan ma estig megint kimeríthetetlenül ömlik majd a fény”. Az utat a vasúti elosztóig és vissza az állomásról gyors hullámokban a Piactér felé özönlő tömeg miatt csak küszködve tehette meg, hisz száguldáshoz szokott lábait minduntalan fékeznie kellett, ha nem akart összeütközni velük a keskeny járdán, de valójában nem is érzékelte, hogy küszködik, s mintha e komor emberáradatban valami fölemelőre gondolva bolyongani a világ legtermészetesebb dolga volna, tudomást is alig véve a váratlan sokadalomról, e számára mélyen magasztos pillanatokba merült teljesen, s a Nap felé forduló Föld picike lakójaként olyan lelkesedés töltötte el, hogy mikor végül visszatért a sugárút piactéri torkolatához (táskájában vagy ötven darab tegnapi újsággal, mert, mint az Elosztóban kiderült, a friss napilapok mára megint csak elakadtak valahol), a legszívesebben elkiáltotta volna magát, hogy hagyják most a bálnát, és nézzenek mindannyian az égre… Ám az az elgémberedett, nyugtalan sereg, mely ekkorra a Kossuth térnek majdnem az egészét elfoglalta már, egy efféle tündöklő, tágas mennybolt helyett maga fölött csupán egy vigasztalanul sivár, bádogszürke tömböt láthatott, s a várakozás – egy cirkuszi attrakció esetében különben meglehetősen szokatlan, szinte „tapintható” – feszültségéből nyilvánvaló volt, hogy figyelmét semmiféle erő sem vonhatja el arról, amiért ideérkezett. És éppen ez volt a legnehezebb, megérteni, vajon mit akarnak itt, s mi vonzza őket ilyen ellenállhatatlanul e voltaképp mégiscsak cirkuszi tákolmányban, mert azt eldönteni, mi igaz a baljós hírverésből „az ötvenméteres szállítmányról”, s hogy van-e egyáltalán valami alapja a képtelen mendemondáknak a bálnát faluról falura, városról városra követő, állítólag „megdelejezett” s már-már hadseregnyire duzzadt „csőcselékről”, most már, itt, a Kossuth téren egyetlen idemerészkedő helybélinek (így például a bátrabbak közül való éjszakai portásnak) sem okozott gondot, hiszen a vándorló „szörnyetegnek” ez az elcsigázott, nyomorúságos különítménye meg ez a legalább húszméteres, kékre mázolt ijesztő bádogkolosszus önmagáért beszélt. Önmagáért beszélt, ugyanakkor azonban mégsem árult el semmit, így aztán, miközben már a puszta látvány nyilvánvalóvá tette, hogy éppen azok az úgynevezett „józanul mérlegelő emberek” tévedtek, akik tegnap még határozottan állították, „ez az egész” nem rejtély, hanem az efféle közönséges vándortársulatoknál megszokott figyelemfelkeltés ügyes trükkje csupán, miközben tehát a megalapozatlannak látszó szóbeszéd egyszeriben beigazolódott, addig az itt ácsorgó néhány polgár érthető módon sem a még most is folyamatosan érkező hívek, sem a beígért óriásbálna dolgában nem tudott eligazodni. A városban az járta, hogy ez az árnyékszerű banda a környékről verbuválódott, s habár ehhez, ennek a máris legalább háromszáz főnyi – több mint hűséges – közönségnek a környékbeliségéhez nem férhetett semmi kétség (hisz ugyan honnan jöhettek volna máshonnan, ha nem faluszélekről és tanyákról, Vésztő, Sarkad, Szentbenedek és Kötegyán sivár kültelki viskóiból), azt egyetlen helyi bámészkodó sem hitte eddig, hogy ebből a riasztóan alattomos, nincstelen semmirekellőből, ebből a kiszámíthatatlanul ellenséges s csak a legalpáribb és legdurvább csodákra fogékony fajtából az országos felvirágzás harmincévenként szóba hozott, jól csengő tervei után még mindig ennyi van. Nem számítva úgy húsz-harminc, a többiektől valamelyest elütő alakot (amúgy, mint később kitűnt, épp ezek voltak a legmegátalkodottabbak), ez a közel háromszáz földönfutó szembetűnően összetartozott, s már puszta külsejük, ez az egymással mélyen rokon háromszáz bekecs, pufajka meg daróckabát, ez a háromszáz vasalt csizma és zsíros parasztkalap bőven elég lett volna ahhoz, hogy az olyan emberek lázas kíváncsiságát, amilyennek például a tömeget tisztes távolságból figyelő éjszakai portás mondhatta magát, egy csapásra elmossa egy visszafordíthatatlan aggodalom. Ám ennél lényegesen többről volt szó, a csöndről ugyanis, egy fojtott, kitartó, baljós csöndről, hogy sehonnét nem hallatszott egyetlen árva hang sem, hogy több száz ember egyre növekvő türelmetlenségben, makacsul, szívósan, ugrásra készen, mégis teljes szótlanságban várakozott arra, hogy elkezdődjék végre az ilyesfajta látványosságok esetén általános élénk izgatottság helyett szinte eksztatikus felhangoltság övezte „előadás”; mintha senkinek nem lenne már köze a másikhoz, és mindegy volna, mi végre áll itt a többi, vagy éppen ellenkezőleg, mintha egymáshoz bilincselték volna őket, mikor az összeláncoltság a szabadulásnak még a kísérletét is reménytelenné teszi, s így egészen fölöslegessé a megszólalást. Ez a lidérces némaság azonban ama „visszafordíthatatlan aggodalomnak” csupán az egyik oka volt, a másik kétségkívül magában a sokaság közrefogta ormótlan vagonban rejlett, azt ugyanis a portás meg a többi hozzá hasonló kíváncsiskodó is rögtön fölfedezhette, hogy szegecselt bádogfalain nincsen se kilincs, se fogantyú, se valami rés, mely egy ajtót jelezni akarna, ezért aztán úgy tűnt (még ha nyilvánvaló képtelenség volt is), hogy több száz pillantás éles sugarában egy olyan szerkezet áll, ami nem nyílik sem elöl, sem hátul, sem az oldalán, s amit mintha épp e szótlan csökönyösséggel próbálnának most mégis felfeszíteni. S abban, hogy a szorongásokat és aggodalmakat az itt lebzselő városi polgárokban, mert ez történt, továbbra sem oldotta semmi, annak is igen nagy szerepe volt, hogy érzékelniük kellett: a viszony bálna és hívei között meglehetősen egyoldalú. Bizonyosnak látszott, hogy ezúttal nem valami nagy érdeklődéssel várt rendkívüli látványosság, hanem sokkal inkább egy homályos tartalmú, régóta tartó s eleve eldőlt küzdelem szemtanúi ők, melyben elsősorban az a fölényes megvetés a félelmetes, ahogy a hírből már ismert kéttagú társulat – egy magát „Direktor”-nak nevező, állítólag betegesen elhízott tulajdonos s a kósza értesülések szerint egy bokszolóból amolyan cirkuszi mindenessé züllött behemót alak – hűtlenséggel vagy közömbösséggel aztán igazán nem vádolható közönségével bánik. A nyilván órák óta tartó várakozás ellenére ugyanis a téren még mindig nem történt változás, s mert jele sem látszott, hogy valaha is megkezdődik ez a produkció, egyes helybéliek, köztük a portás is, már kezdtek arra gyanakodni, hogy eme szándékos késlekedésnek talán csak egyetlen magyarázata van: az az alantas élvezet, amit a száraz hidegben egészen elgémberedett tömeg kisajtolt türelme a bálna most nyilván valahol vidáman mulatozó személyzetének jelenthetett. S ha megnyugtató válasz utáni kényszeredettségükben már idáig jutottak, nem volt nehéz innen továbblépni sem, s elhitetni önmagukkal, hogy e „szélhámos kompánia” ócska tákolmányában tán nincs is egyéb, ha van egyáltalán valami, csak egy bűzlő dög, aminek nyilvánvaló silányságát csupán egy hazug, de tagadhatatlanul hatásos „titok” vásári kinyilatkoztatásával sikerült mindeddig elleplezniük… Ilyen és hasonló módon tépelődtek hát a tér védettebb, hátsó pontjain, miközben Valuska fittyet hányva minden aggodalomra, a napkeltétől még mámoros képpel, derűs bocsánatkérések közepette rögtön előrefurakodott az óriás vagonhoz. Őt nem aggasztotta semmi, és föl sem merült benne, hogy netán itt valami nincsen igazán rendben, sőt ahogy a közelébe ért, és megpillantotta a nyolc dupla keréken nyugvó gigantikus építményt, úgy bámult rá, akár egy mesebeli járműre, amelyről rögtön látni, hogy már méreteinél fogva sem okozhat semmiféle csalódást. Kikerekedett szemmel, elégedett s elismerő fejcsóválással pásztázta végig a kocsi feléje eső oldalát, s mint egy gyerek, míg ajándékát papír vagy doboz rejti, ő is azon mesterkedett, hogy még kezdés előtt kitalálja valahogy, az, ami benne van, vajon milyen lehet. Különösen a vagon falára pingált titokzatos krikszkrakszok bűvölték el, efféle jelekkel vagy ábrákkal először most találkozott, s mert hiába is próbálta lentről fölfelé meg jobbról balra, megértésükhöz semmivel nem jutott közelebb, gondolta, megkérdi szomszédjaitól. „Tessék mondani – érintette meg finoman az előtte álló vállát –, nem tudja véletlenül, mi van odaírva?” De az meg se moccant, s amikor a hangosabban megismételt kérdésre mégis (hátramordulva, lassan, hogy: „Fogd be a pofád.”), Valuska jobbnak látta, ha ő maga is megdermed és mozdulatlanná válik, mint körülötte a többiek. Ám nem sokáig bírta szótlanul. Pislogott párat, megigazította a vállán a táskaszíjat, és megköszörülte a torkát, majd a mellette álló marcona alakhoz fordulva barátságosan megjegyezte, hogy: ő ilyet még sose látott, pedig járt már náluk cirkusz, de ilyet még sose, hogy őt teljesen megigézte az egész, noha még csak az imént érkezett, hogy ő el sem bírja képzelni, mivel tömték ki ezt a hatalmas állatot, de azt gondolja, forgáccsal, és hogy nem tudja-e amaz véletlenül, mennyi lesz majd a belépőjegy ára, mert nála csak ötvenvalahány forint van, és igazán nem szeretné, ha emiatt nem eresztenék be a bálnaházba. Szomszédja azonban nem szólt semmit, s olyan rezzenetlen tekintettel vizsgálta a vagon hátoldalát, hogy úgy tűnt, meg sem hallotta a mellette izgő-mozgó zavaros duruzsolását, amiként Valuskának néhány pillanat múltán azt is be kellett látnia, hogy most már bárkit kérdez, válaszra semmi esély. Előbb csak annyit érzékelt, hogy körülötte hirtelen mindenki megfeszül, aztán tekintetük irányát követve maga is észrevette, hogy a cirkuszkocsi hátsó bádogfala lassan ereszkedni kezd, majd hogy két vaskos kéz, mely föltehetően belülről kiakasztotta az imént, csúsztatni kezdi lefelé, végül félúton váratlanul elengedi, s az – aljával a kövezethez, oldalával a vagon hátsó pereméhez ütődve – nagy zajjal földet ér. Valuska, akit a nyíláshoz nyomuló publikum szinte az elsők közé taszított, egyáltalán nem tartotta meglepőnek, hogy ezek szerint az óriásbálna lakóhelye csupáncsak belülről nyitható, elsősorban azért, mert előtte nem volt kétséges: egy igazán különleges társulathoz, s ez ilyennek látszott, az effajta „rejtélyes megoldás” egyszerűen hozzátartozik. De túl ezen, figyelmét egyébként is a cirkusz szabaddá lett „bejáratában” föltűnő, jó kétméteres hústorony kötötte le, akiről nemcsak az árulta el, kicsoda, hogy a jeges hideg ellenére szőrös felsőtestén egy szál mocskos atlétatrikó feszült (a „Mindenesről” ugyanis az járta, hogy nem kedveli a meleget), hanem a csúnyán szétlapított orr is, mely amúgy sem vérmes, inkább bárgyú tekintetének meglepő módon egészen ártalmatlan, sőt szelíd kifejezést adott. Karjait a magasba csapta, nagyot nyögve, mint aki most ébredezik, kinyújtóztatta robusztus tagjait, aztán lustán rágcsálva valamit, komótosan leszállt a nyílás körül tolongó emberek közé, nehézkes, kelletlen mozdulatokkal félrehúzta s oldalt ismét a vagonnak döntötte az ütött-kopott hullámlemezt, majd három széles fapallót eresztve le a plató széléről a kövezetre, félreállt az útból, s kezében egy lapos vaskazettával árulni kezdte a belépőjegyeket – olyan álmos és unott képet vágva, mint akinek nemcsak a bizonytalan lépcsőkön libasorban meginduló menet, nemcsak a pattanásig feszült hangulat, de, ahogy a szólás tartja, akár ég, akár pokol, minden tökéletesen egyre megy. Valuska izgatottan állt a sorban, s az arcára volt írva, mennyire tetszik neki itt minden: a nézősereg, a vagon, a vaskazetta s a jegyszedő. Hálás tekintetet vetve az egykedvű behemótra, átvette s megköszönte a jegyét, a megkönnyebbüléstől, hogy a pénze éppen futotta, megpróbált még egyszer szóba elegyedni a tülekvésben folyton cserélődő szomszédaival, aztán, hogy rákerült a sor, végre maga is fölegyensúlyozott a hajlékony pallókon, s belépett a félhomályos „bálnaház” hatalmas üregébe. A súlyos gerendákból ácsolt alacsony állványzaton, mint ezt az oldalt kifüggesztett táblán egy kézzel írott szöveg közölte, egy „szenzációs BLAAHVAL” elképesztő méretű teteme feküdt, végigtanulmányozni azonban a krétával felírt apró betűs ismertetést, s megtudni, mit is jelent ez a „blaahval” egyáltalán, nem lehetett, minthogy a megtorpanni szándékozót a lassan körbevonulók gépiesen taszították tovább. Minden eligazító jelzés, minden mérséklő tájékoztatás nélkül pillantotta meg hát az óriási állatot, s magában ezt a titokzatos szót mormolva, a félelemmel vegyes csodálattól tátott szájjal meredt a nem mindennapi szörnyetegre. Látni a bálnát s ugyanakkor egészében felfogni azt, amit lát, korántsem jelentette ugyanazt, hiszen egyszerre tudomást venni a roppant farokuszonyról, a kiszáradt, megrepedezett acélszürke bőrről meg a középtájt különösen szétterülő test tetején a többméteres hátúszóról már a méreteknél fogva is reménytelennek látszott. Túlságosan nagy volt, és túlságosan hosszú, egyszerűen nem fért el Valuska látóterében, amiként halott tekintetével sem szembesülhetett, mikor beékelődve a megállás nélkül előrecsoszogó libasorba, jó néhány perc múltán az állat ügyesen kitámasztott, tátott pofájához ért, mert ha belebámult a sötét torokba, ha kívül, kétoldalt fölfedezte a mély üregben alvó apró szemeket vagy fölöttük a két légzőnyílást a homlok elején, csak ezeket látta, külön-külön, együtt, az óriási fej egészét szemügyre vennie nem sikerült. Nem látott jól, mert a mennyezetre akasztott lámpákat nem kapcsolták be, megállni pedig, borzongva elidőzni kicsit, legalább itt, hátul, az ijesztővé preparált száj s a benne nyugvó irdatlan nyelv előtt változatlanul nem lehetett, ám megrendült bámulatának épségét sem ez, sem az állat „beláthatatlansága” nem kezdte ki, hiszen a híradás teljességéről és bizonyosságáról, tudniillik arról, hogy egy végtelen messzeségbe eső ismeretlen világnak ez a rendkívüli tanúja, mérhetetlen óceánoknak és tengereknek ez a szelíd s mégis félelmetes, néhai lakója itt van, s akár meg is érinthetné, nem kellett lemondania. Mindazonáltal azonban eme boldog megrendültségével Valuska meglepően egyedül állt, a többieken ugyanis – miközben a nehéz, bűzös homályban engedelmesen körbecsoszogták a bálnát – nemcsak efféle döbbent elragadtatottság nem látszott, de határozottan azt a benyomást keltették, hogy őket maga a közszemlére tett hírnök nem is érdekli igazán. Vetettek ugyan egy-egy elfogódott pillantást a középre fektetett dermedt óriásra, amiből nem hiányzott az ilyenkor elvárható tiszteletteljes félelem, ide-oda ugráló, egyszerre rettegő és sóvár tekintetük azonban inkább magát a vagont pásztázta végig, mintha lenne itt még valami, aminek föltételezett jelenléte már lehetőségében is fölülmúl számukra minden egyebet. Ám a beeső fénytől csak még ridegebb vontatókocsiban semmi nem utalt az effajta jelenlétre. A bejárat felől érkezők oldalán néhány, lakattal lezárt bádogszekrény közül az egyik nyitva volt, de a polcain sorakozó nyolc-tíz formalinosüveg, az a nyolc-tíz aprócska, ráncos embrió szánalmasságában oly észrevétlen maradt, hogy még Valuska figyelme sem akadt meg rajtuk, nemhogy a többieké; a vagon végén pedig függönnyel kerítettek el egy részt, ám mint ezt a jókora résen át látni lehetett, ott sem volt egyéb egy lavórnál meg egy kanna víznél. Végül, az állat nyitott szájüregével pontosan szemben, az építmény hátsó részét leválasztó hullámlemez falban egy ajtó nyílt (amúgy megint csak kilincs nélkül), mely föltehetően a cirkuszosok hálóhelyébe vezetett – s noha a leginkább még itt, az ajtó előtt látszott rajtuk ama fojtott és szemmel látható izgalom, Valuska, ha fölfigyel egyáltalán minderre, ebből még különös viselkedésüket nemigen érthette volna meg. De Valuska egyébként sem figyelt semmire, mert a bálna egészen elbűvölte őt, sőt mikor e mesebeli lény túlsó felét is végignézve újra kijutott a levegőre, s a magas platóhoz képest biztonsággal földet ért, neki még az sem tűnt föl, hogy előtte járó társai, azok, akik egyszer már voltak odabent, szinte ugyanoda állnak vissza, ahonnan elindultak az imént, mintha a többórás várakozás – azzal, hogy látták a bálnát – még mindig nem nyerte volna el igazi értelmét. Nem tűnt föl neki – talán épp amiatt, hogy este majd, ha ismét visszatér, mindenkinél előbb fejtse meg e rejtelmes kompánia s hívei szívós kitartásának kísérteties jelentőségét –, így aztán most még, ellentétben például az éjszakai portással, akinek vidáman odaköszönt, számára e látványosság mint cirkuszi produkció múlta fölül önmagát, olyannyira, hogy mikor amaz odaintve őt suttogóra fogott hangon megkérdezte tőle, „Te, mondd már, mi van ott bent… Ezek itt valami hercegről fecsegnek…”, a kérdést saját gondolataihoz illesztve lelkesen kijelentette neki, hogy „nem, Árgyelán úr, nem! Több annál, majd meglátja! Ez… királyi, ez egyenesen… királyi!”, s kipirult arccal faképnél hagyta a tanácstalan embert. Táskáját a melléhez fogva átpréselte magát a tömegen, s most, hogy érzése szerint már tizenkét óra is elmúlt, s szerda lévén, Eszter úr felesége ilyentájt már várható volt a „patyolatos bőrönddel”, úgy döntött, hazamegy, s előbb azt intézi el, hisz az újságokat szétvinni igazán ráér majd délután. A Híd utca felé vette hát az irányt, s míg – nem sejtve, hogy inkább rohannia kellene, el innét, ki a városból, egy biztos menedékbe – szokott fürge lépteivel, időnként meg-megtorpanva és szinte huncut mosollyal fel-felsandítva a magasba, megtette a neki csak néhány perces utat hazáig, újra meg újra – ugyan homályosan, de most már valahogy egészben! – e minden képzeletet túlszárnyaló ártalmatlan, gigászi testet látta maga előtt, és végig az járt a fejében, hogy „mekkora is!… és mekkora is a teremtés!… és micsoda végtelen rejtelem is van a világ urában, hogy önmagát efféle mulatságos lényekkel szórakoztatja!…”, amitől aztán már nem volt nehéz visszatalálnia magasztos hajnali gondolataihoz és összekapcsolnia azokat piactéri élményeivel, s szavak nélkül, csak a lelkében szüntelenül zajló belső beszédben megfogalmaznia ama hatalmas Úr szelíd és végérvényes ítélő mozdulatát, ahogy saját mindenhatóságát teremtmények milliárdjaihoz – még egy ilyen ijesztően szórakoztató bálnához is! – gondosan odafűzi. Lehajtotta a fejét, vagyis a maga módján megint csak felnézett az égre, s hogy ismét maradéktalanul feloldódott abban a szótalan örömben, ahol minden, ami van, egyetlen gondolat részeként fonódik össze testvéri mód a többivel, szinte… röpült már a Híd utca néptelennek tűnő házai között. Röpült előre, át az Apor Vilmos tér szomorú csöndjén s tovább a Dürer utcán a csontig hatoló hidegben, vagy még inkább mintegy lehagyta önmagát, egy lenti száguldóra s egy elröppenőre válva szét, hogy aztán e röpülésnek és száguldásnak is csakhamar zuhanás és megtorpanás legyen a vége, mert mikor bekanyarodva a Harrer-ház kapuján végigfutott a néhai mosókonyhához vezető keskeny utacskán, és belökte az ajtót, legnagyobb megdöbbenésére valakit megpillantott odabent, valakit, aki, ahogy meglátta őt, nyilván „sugárzó tekintetére” célozva minden bevezetés nélkül ekképpen förmedt rá: „Mondja, mitől van így maga folyton elragadtatva?! Inkább az ajtaját zárná be rendesen, mert én mondom, egyszer még kirabolják!” A bőröndöt vagy Harreréknál hagyta, vagy a küszöbön adta neki át, az még sohasem fordult elő, hogy bejött s elidőzött volna itt, így hát Valuska alig mert hinni a szemének, hogy váratlan vendégében Eszternére ismer, s szobája széthányt limlomjai közt mindig oly félelmetes „szövetségese” ül – ráadásul pipacspiros arccal, a méregtől szinte fölfúvódva, amitől – miután kiderült, miért, tudniillik hogy az asszony reggel óta rá vár – olyan zavarba jött, hogy hirtelenjében azt se tudta, hol van, és mit csinál. Szédelegve a gyors idezuhanástól és a megtiszteltetéstől, meg a szégyentől fülig elpirulva (hisz Eszterné, nem lévén máshol hely, kénytelen volt az ágyára ülni), előbb a kenyérdarabokat, a papírba csomagolt zsírt, az üres konzervdobozt meg a hagymahéjakat söpörte le a hokedliről a padlóra, aztán – míg vendége haragos pillantást lövellve felé elhelyezkedett a megtisztított ülőalkalmatosságon – lábával észrevétlenül megpróbált a szekrény alá rugdosni néhány szanaszét heverő zoknit s félszeg mosollyal eltüntetni valahogy az ágyról egy piszkos gatyát. Bármihez nyúlt is azonban, ahelyett hogy javult volna a helyzet, inkább csak még nyilvánvalóbbá lett a szoba helyrehozhatatlan állapota, ám reménytelen küzdelmét a sarokba hajított penészes almacsutkákkal, az olajkályha környékét elborító, Harrer úr látogatásairól tanúskodó cigarettacsikkekkel meg az örökösen kinyíló szekrényajtóval csak akkor függesztette föl, amikor Eszterné, látva, hogy amaz az ő szavaira „oda se bagózik”, mérgesen ráripakodott, és ráparancsolt, hogy „ezt rögtön hagyja abba”, és üljön már le végre valahol, mert igen fontos mondanivalója van. Annyi minden kavargott még benne, hogy az első percekben nem is értette, a jól ismert dörgő hang miről beszél; bólogatott és pislogott, fészkelődött, meg a torkát köszörülte, s míg bizonyos „új időkről” meg „a világra kimondott súlyos ítéletről” szónokló vendége mennyezetre emelt tekintettel már egészen messzire járt, addig ő még mindig csak arra volt képes, hogy heves egyetértéssel bámuljon a hokedli felé. Hamarosan azért, egy hirtelen fordulattal, a magasból Eszterné is visszatalált, ám az, amit ekképpen most már ő maga is megérthetett, korántsem nyugtatta meg. Mert míg tiszta szívéből megörült a hírnek, hogy anyja és vendége tegnap este „mint jó barátnők váltak el” (hisz így az asszonyban máris a reményét láthatta annak, hogy közvetítésével később Pflaumnét megbékítheti), addig egészen megrémisztette a terv, miszerint „a megnövekedett papírmunka meg az új hivatással járó renomé” miatt Eszterné „még ma!” hazaköltözik szűkössé vált albérletéből, s ruháit – leleplezve ezzel éveken át tartó, titkos akcióikat a „patyolatosdival” – vele máris sürgősen odaküldi, hiszen az egy pillanatig nem lehetett kétséges, idős barátja egészségi állapotára nézve mindez mekkora veszéllyel járna most, arra az amúgy is túl érzékeny emberre, akin, ha felesége nevét csak kimondták előtte, mindjárt ideges remegés vett erőt. S minthogy fölmérni legalább olyan könnyű volt, hogy Eszter úr gyógyulásáért és kedvező munkakörülményeiért eddig megtett erőfeszítéseikre milyen végzetes csapást mérne, ha szándékát szövetségese tényleg valóra váltaná, mint amilyen nehéz lett volna neki megakadályoznia ezt, ezért aztán szinte megváltásnak érezte, mikor az asszony – miután mellékesen beszámolt valami új mozgalomról, meg hogy a város népe ennek elnöki posztjára megfelelőnek csak és kizárólag Eszter Györgyöt tartja – megemlítette még: egy ilyen megtisztelő és jelentőségteljes kinevezésről lévén szó, ő lenne a legboldogabb és a legbüszkébb feleség, ha az elvállalná a megbízást (amivel természetesen, fűzte hozzá halkan, az is együtt járna, hogy elhalasztaná a költözködést, mert hisz férjét akkor az övénél jóval nagyobb horderejű munkájában jelenlétével megzavarni a világ minden kincséért se lenne képes), csakhogy ő, Eszterné, jegyezte meg lemondó hangsúllyal, ellentétben Pflaumnéval, aki szerint az egész ügyet, úgy, ahogy van, azonnal Valuska kezébe kell tenni, és biztos a siker, „csakhogy én – ismételte meg, s emelte föl a hangját a vendég – férjem gyöngécske egészségi állapotát és visszahúzódó természetét ismerve ezt erősen kétlem”. Felfogva hát, hogy pontosan miről is van szó, Valuska azt sem tudta, minek örüljön jobban: annak-e, hogy édesanyja minden eddigi – számára különben teljességgel érthető – neheztelése ellenére egy ilyen bonyolult helyzet megoldásában (és: „Azonnal!”) a fiára gondol, vagy annak a csodálatra méltó áldozatkészségnek, amellyel Eszterné – jellemének ezzel az újabb megnyilatkozásával – egészen elkápráztatta őt. Annyi azonban bizonyos, hogy mindezektől aztán úgy tűzbe jött, s akkora lelkesedéssel ugrott föl, s bizonygatta látogatójának ide-oda szaladgálva a szobában, hogy „az ügyet vállalja, és minden tőle telhetőt megtesz a sikerért”, ami még az egyébként örökké komoly és szigorú tekintetű asszonyt is egy rövid, ám őszinte nevetésre bírta. Ez a nevetés azonban még nem jelentett egyet az azonnali beleegyezéssel, így hát a vendég csak hosszas vita és unszolás után fogadta el Valuska ajánlatát, s akkor is csak annyiban, hogy bár néhány követhetetlenül homályos mondatban kifejtette neki „a mozgalomra vonatkozó legfontosabb tudnivalókat”, és egy darab papírra felírta ugyan „azon személyek névsorát, akikkel a munkát és az agitációt a jövendő elnöknek már ma délután el kell kezdenie”, a bőrönd és a hozzá tartozó üzenet dolgában hajthatatlannak bizonyult – olyannyira, hogy amikor kilépve végül a Harrer-ház kapuján, elindultak a Dürer utcán a déli óra ellenére alig enyhülő fagyban, s ő beszámolt az asszonynak a Kossuth téren látott „kitűnő előadásról”, az teljes közömbösséggel a hallottak iránt, csak a kofferről és költözködése részleteiről beszélt, s még a Jókai utca sarkánál is, ahol el kellett váljanak, csupán azt ismételgette, hogy amennyiben Valuska délután négyig nem érkezik meg hozzá férje egyértelműen igenlő válaszával, úgy ő, Eszterné, eredeti terveinek megfelelően, kénytelen lesz „már mai vacsoráját is a báró Wenckheim Béla sugárúton elfogyasztani”. Ezzel sarkon fordult, s már ment is, hogy – mint búcsúzásképpen megjegyezte – „sürgető dolgai után” nézzen, Valuska pedig, egyik kezében a „patyolatos bőrönddel”, a másikban a cédulával, vagy egy teljes percig nézett utána elérzékenyülve, abban a biztos tudatban, hogy ha öreg barátja e „kiemelkedő asszony valódi értékeiben” mindeddig kételkedett is, ez az árulkodó csel, a jóakaratnak és az önfeláldozásnak ez az egyértelmű bizonyítéka most már bizonyosan meg fogja győzni őt. Hiszen előtte már attól a naptól fogva világossá vált, kit is tisztelhet e látszólag oly nyers és parancsoló lélekben, amikor Eszterné első ízben kereste meg, s közölte vele, hogy ezentúl, ha Valuska hajlandó a dolgot titokban tartani, szeretné ő maga kimosni férje szennyes ruháit „a két kezével”, már akkor, évekkel ezelőtt megértette, hogy Eszternét lénye legmélyén az őt oly ridegen elutasító Eszter úr iránti feltétlen tisztelet és hűség itatja át. S mikor pedig az imént rádöbbent hirtelen, vendége a „hazaköltözésnek” ezzel az átlátszó tervével valójában mit akar, tudniillik, hogy képes volna férjének őellene irányuló megalapozatlan indulatára építve célt érni, azaz rábírni őt a részvételre abban a mozgalomban, amit talán épp azért szervezett, hogy „Eszter György jelentősége” ne csupán előtte, de az egész város előtt még nyilvánvalóbb legyen, nos, ekkor biztosra vette: ennek a konok kitartásnak tovább már a Wenckheim úti ház magányos lakója sem fog tudni ellenállni, és be fogja látni, e tántoríthatatlan szenvedéllyel szemben többé nincs mit tennie. Valamelyest feltámadt a szél, s mikor nekieredt, igencsak küszködnie kellett, hogy a jeges levegő ne akassza el a lélegzetét; a koffer nehéz volt, sőt egyre nehezebb, az utca síkos, néhány macskafalka pedig (lustán még arra is, hogy útjából félrehúzódjanak) egészen pimasz, de kedvét nem szegte sem ez, sem az, mivel úgy érezte, ennyi jó hírrel a birtokában még sosem indult idős mesterét fölvidítani, így meg volt győződve róla: ma ott is minden másképp alakul. Mert: ezért indult el mindig, mióta – évekkel ezelőtt, nem sokkal Eszterné elköltözése után – mint ebédhordó megismerhette a házat és komor gazdáját, de különösen attól fogva, hogy véleménye szerint „a városiak előtt még felmérhetetlen jelentőségű zenei kutatások kivételes tudósa, a mindezt puszta szerénységből tagadó, szigorú visszavonultságban, azaz derékfájdalmai miatt félig-meddig ágyhoz kötve élő, megkülönböztetett tisztelet övezte legendás személyiség” egy nap legnagyobb megdöbbenésére kijelentette, hogy a barátjának tekinti őt. S noha egyáltalán nem értette, mivel szolgált rá erre a barátságra, és Eszter úr miért nem mást tüntetett ki a jóindulatával (valakit, aki képes rá, hogy pontosan felfogja és megjegyezze gondolatait, ő ugyanis, mint gyakran bevallotta neki, azokat legfeljebb ha homályosan érti), ettől kezdve egyenesen kötelességének érezte, hogy kimentse őt a megkeseredettség és a kiábrándultság ama halálos mocsarából, mely vele együtt az egész várost is a fogságában tartotta már. Valuska figyelmét ugyanis, jóllehet ezt belőle senki nem nézte volna ki, egyáltalán nem kerülte el, hogy körülötte mindenki valamiféle „összeomlást” emleget; összeomlást, amit megakadályozni, mint hangoztatták, már nem lehet. „Megfékezhetetlenül terebélyesedő zűrzavarról”, a „hétköznapi élet kiszámíthatatlanságáról”, „közeledő katasztrófáról” beszéltek, anélkül, hogy ijesztő szavaik súlyával szerinte igazán tisztában lettek volna, hiszen ő úgy gondolta, a járványos félelmeket nem valamely napról napra egyre valóságosabb szerencsétlenség föltétlen bekövetkezésében való bizonyosság váltotta ki, hanem az önmagát riogató képzeletnek az az emésztő kórja, mely végül valóban szerencsétlenséghez vezethet, egy hamis előérzet tehát, mely belső eresztékeinek meglazulása miatt fogja el a szerepét elvétő embert, ha az – figyelmetlenül elkalandozva lelkének ősi törvényeitől – egyszeriben elveszti uralmát saját alázat nélkül szervezett világa fölött… Nagyon bántotta, hogy hiába próbálta minderről fölvilágosítani barátait, azok meg sem hallgatták a szavait, a leginkább azonban az szomorította el, mikor néhányan megfellebbezhetetlen hangsúllyal kijelentették, hogy egyenesen „egy alattomos jövő és egy felidézhetetlen múlt kilátástalan poklában élünk”, mert e szörnyű gondolatok nagyon is emlékeztették azokra a mondatokra, azokra a kegyetlenül kínzó szónoklatokra, amiket a Wenckheim Béla sugárúton kellett, ott, ahová most megérkezett, naponta végighallgatnia. A legelszomorítóbb, igen, hiszen bármennyire szerette volna is, lehetetlen volt nem bevallani, hogy a nagyszerű költői érzékenységgel, páratlan kifinomultsággal s a nagy egyéniségek minden varázsával megáldott Eszter úr – aki nyilván iránta való rokonszenve jeléül sohasem mulasztotta el, hogy minden délután legalább fél órát játsszon – neki, a botfülűnek! – a híres Bachtól, mindannyiójuk közt a legkiábrándultabb ember, s minthogy úgy vélte, ez nagyobbrészt a hosszú betegeskedés okozta levertségnek, az ágyhoz kötöttség nyomasztó egyhangúságának tulajdonítható, a késő gyógyulásért kizárólag magát okolta, s csak abban reménykedett, hogy ha szolgálatát még körültekintőbben, még alaposabban végzi majd, és eljön végre a teljes felépülés, nagy barátja a sötéten látás e „lemetszhetetlennek tűnő hályogjától” is megszabadul. Mindig hitt abban, hogy ez a pillanat egyszer elérkezik; s most, miközben belépve a házba, végigment a hosszú, könyvespolcokkal szegélyezett folyosón, és számba vette, a hajnal, a bálna és Eszterné mozgalma közül melyikkel kezdi majd, úgy érezte, eme teljes felépülés, a lábra állás hőn áhított perce már nem késhet soká. Megállt a jól ismert ajtó előtt, a nehéz bőröndöt a másik kezébe vette át, s arra a fölemelő, kegyelemteli világosságra gondolt, ami – ha ez a perc elkövetkezik – Eszter úrra vár. Mert akkor lesz mit lásson, és lesz mit fölfedezzen – kopogott hármat szokása szerint –, hiszen látni fogja azt a megbonthatatlan rendet, ahogy egy mérhetetlen, szépséges hatalom egyetlen nyugalmas egészbe fogja, a szárazföldek és a tengerek, a gyaloglók és a hajósok, ég és föld, víz és levegő egymásra utalt lakóinak nyíló s már el is röppenő életét; látni fogja, hogy születés és pusztulás csak két megrendítő pillanat egy állandó ébredésben, és látni fogja egy ámuló tekintet ragyogását, amint mindezt megérti; érezni fogja, érintette meg finoman az ajtó rézkilincsét – a hegyek, az erdők, a folyók és a völgyek ereszkedő melegét, fölfedezi majd az emberi élet rejtelmes tágasságát, megérti végre, hogy az elszakíthatatlan kötelék, mely őt a világhoz fűzi, nem bilincs és ráítéltség, hanem ragaszkodás egy kiirthatatlan érzéshez, hogy otthona van; és rá fog találni a részvétel nagyszerű örömére is, hogy közreműködik, és körbeöleli minden: az eső, a szél, a nap és a hó, egy madár röpte, egy gyümölcs íze, egy rét illata; és megsejti majd, hogy keserűségei és szorongásai súlyok és nehezékek csupán múltja eleven gyökérzetének és jövője bizonyos esélyeinek emelkedő léghajóján, amiként – nyitotta ki az ajtót – azt is tudni fogja végül, hogy minden percünk: vonulás, a keringő Föld hajnalain és éjszakáin, hullámzó telein és nyarain át a bolygók és a csillagok között. Belépett a kofferrel, és hunyorogva megállt a félhomályban.

Megállt a félhomályban, zavartan elmosolyodott, s mert Eszter nagyon is jól ismerte már megérkezéseinek zaklatottan örvénylő pátoszát, lecsendesítőleg s mintegy üdvözlésképpen egy visszautasíthatatlan mozdulattal intett neki, hogy foglalja el szokott helyét a dohányzóasztalnál, s engedje meg, hogy míg átmelegszik a kinti fagytól, és lehűti elragadtatottságának lobogó tüzét, addig is saját élesen szervezett mondatainak fegyelmével öreg barátja szórakoztathassa el. „Hó pedig többé nem lesz” – szólalt meg minden bevezetés nélkül tehát, előbbi magányos gondolatmenetét legnagyobb örömére fennhangon folytatva így, s egyúttal össze is foglalva mindazt, amit reggel óta, hogy a tisztálkodás és az öltözködés megszabott ideje lejárt, és a házból nagy megkönnyebbülésére Harrerné is eltávozott, „a világ jelenlegi állapotáról megállapítania a módjában állt”. Hogy felkeljen, s e végleges kinyilatkoztatás helyességéről a saját szemével is meggyőződjék, vagy erre a karosszékbe ültetett izgatott látogatót kérje meg, az nem vallott volna rá, félrehúzni a nehéz függönyöket ugyanis, belebámulni a vigasztalan, halotti tájba, figyelni a jeges szél kavargó hullámai elől menekülő újságlapok és papírzacskók heves kígyózását a temetői csendbe dermedt házak között, egyszóval kitekinteni tehát, kinézni a nyilvánvalóan jobb korra méretezett hatalmas ablakon véleménye szerint nem csupán azért lett volna teljesen értelmetlen, mert a fölöslegesnek ítélt cselekvésről való lemondás mestereként határozottan úgy látta, egy lépés már önmagában sem éri meg, hanem mert maga a kérdés tűnt a leginkább elhibázottnak, az egyetlen valamirevaló kérdés így ébredés után, hogy tudniillik esik-e már vajon odakint, hisz azt innen, a szigorúan lefüggönyözött szárnyas ablaktábláknak háttal álló ágyból is rögzíthette, hogy e végérvényes télből nemcsak a karácsonyi béke és a boldog csilingelések, de maga a hó is kifelejtődött valamiképp – ha egyáltalán télnek lehet nevezni a puszta hidegnek azt a kíméletlen uralmát, ahol számára az utolsó, könnyed passzió: eldönteni, mi megy előbb tönkre itt, a lakó vagy a ház. Ami ez utóbbit illeti, még állt a maga módján, annak ellenére, hogy a hajnalonkénti begyújtással – és csak azzal – megbízott Harrerné hetente egyszer takarítás címén seprűjével és úgynevezett portörlő rongyaival fölfegyverkezve belülről is igyekezett ugyanazt elvégezni, amit a fagy megtett odakint: nagyokat csapva maga körül a ronggyal, fürgén és tettre készen, utánozhatatlan balszerencsével viharzott végig újra és újra a folyosón, a konyhán, az étkezőn s a hátsó szobákon; hétről hétre, miközben hullottak a csecsebecsék, új helyre tolta s bő vízzel lesúrolta az amúgy is bizonytalan lábakon álló, megrepedezett, kényes bútorokat, tisztogatás ürügyén időnként összeroppantott egyet-egyet a berlini s a bécsi porcelánkészletek finom darabjaiból, hogy végül önzetlen jó szándékát – a helyi régiségkereskedő határozott megelégedésére – hol egy ezüstkanállal, hol egy bőrkötéses könyvvel jutalmazza meg, egyszóval sepert, törölt, mosott és pakolt rendületlenül, egészen addig, míg az így két oldalról is megtámadott épületet már csak – az amúgy szintén veszedelmes állapotba került, de eredeti rendjét még őrző – tágas szalon tartotta mintegy össze, az egyetlen helyiség, ameddig „a háziasságnak ez a balkezes bajnoka” („Zaklatni a munkába az igazgató urat? azt nem!”) sohasem merészkedett. Ráparancsolnia, hogy Harrerné hagyja ezt abba, és csak arra szorítkozzon, amire fölfogadták, persze nem lehetett, mert túl azon, hogy a benne rejlő durvaság miatt Eszter a parancsolást mint számára alkalmatlan megnyilatkozást mindig is elkerülte, az is nyilvánvaló volt, hogy az asszony – ha már hozzá és környezetéhez nem férhetett – a jóakaratnak valami rejtélyes kényszerétől űzve elkeseredett harcát a még épen maradt tárgyakkal minden tilalom ellenére is folytatná odakint, így hát neki, a gazdának be kellett érnie lakószobájának menedékével, amivel egyébként be is érte, mert itt viszont az ő állítólagos zenei kutatásainak városszerte elterjedt s így Harrernét is visszarettentő tévhite miatt nemcsak a berendezés törékeny épségét és rendjét nem kellett féltenie, de ahol abban is biztos lehetett, hogy ugyane félreértés jóvoltából valóságos küzdelmének zavartalanságát, vagy mint maga nevezte, „tervszerű meghátrálását az úgynevezett emberi történelem siralmas ostobasága előtt”, sem veszélyezteti semmi. A kecses rézlábakra épített kályhában, ahogy mondani szokás, vidáman lobogott a tűz, s jószerével ez volt az egyetlen tárgy a helyiségben, amely nem árulta el rögtön az első pillantásra, hogy menthetetlenül elemésztette az idő, mert a valaha nemes perzsaszőnyegek, a selyemtapéta a falon meg a törött gipszrózsából leereszkedő, hasznavehetetlen kristálycsillár, a két faragott karosszék, a kanapé s a márvánnyal borított dohányzóasztal, a metszett tükör, a fényevesztett, rozoga Steinway meg a számtalan párna, takaró és apró nipp, a családi szalonnak ezek a ráhagyományozódott emlékei tehát mind, mind külön-külön is abbahagyták már a kilátástalan viaskodást, s hogy nem estek darabokra, vagy nem foszlottak széjjel ez idáig, föltehetően csak annak volt köszönhető, hogy az évtizedes, oltalmazó por, mely vastagon megült rajtuk, meg az ő állandó, szelíd, szinte rezzenéstelen jelenléte még úgy-ahogy képes volt egyben tartani őket. Ez a folyamatos jelenlét és önkéntelen felügyelet ugyanakkor korántsem az egészség s az életerő biztos uralmát jelentette a dolgok fölött, a leggyászosabb helyzetben ugyanis kétségtelenül a hajdani hálóból idecipelt, díszehagyott franciaágy hűséges lakója volt, a magasra polcolt párnák közt fekvő férfi, ő maga, ez a szikárnak inkább csak tapintatból nevezhető, csontig lesoványodott test, amit valójában nem is a szervek érthető lázadása, hanem a természetes és viharos leépülésüket fékező erők elleni szüntelen tiltakozás, az önmagát különös okból kényelemre ítélt szellem kegyetlen döntése tett lassan tönkre. Mozdulatlanul hevert az ágyon, kezei ernyedten feküdtek a molyrágta takarón, és éppen ez a mozdulatlanság és ernyedtség fejezte ki a legpontosabban szervezetének általános állapotát, azt ugyanis, hogy nem kezdődő csontbántalma, a lassan támadó Scheiermann-kór kínozta igazán, nem is valamely más, hirtelen gyilkoló betegség fenyegette, inkább a teljes legyöngülés, az örökös fekvés súlyos következménye az izmokra, az étvágyra és a bőrre. A szervezet tiltakozása volt ez a párnák és plédek fogsága ellen, ám az is igaz, hogy csak azé, mert a makacs nyugalomra kényszerítettség, amit mostanában csupán Valuska látogatásai meg a reggeli és esti ceremóniák szakíthattak félbe, a tevékenységből és a részvételből való végleges kivonulás sem akaraterejét, sem lelki szilárdságát nem tudta kikezdeni. A gondosan ápolt ősz haj és nyírott bajusz meg a szigorúan megválasztott nappali öltözék kifogástalan együttese árulkodott erről; a hajtókás nadrág, a keményített ing, a figyelmesen megkötött nyakkendő s a mélybordó házikabát, de legfőképp a sápadt arcban töretlenül fénylő, világoskék szemek s egyáltalán: látásának romlatlan élessége, amint végigtekintve önmagán és pusztuló környezetén, saját jólápoltsága meg dolgainak sérülékeny bája és gráciája mélyén a romlás előrehaladásának legapróbb jelét is azonnal érzékelte, mint aki tökéletesen tisztán látja, hogy valamennyien ugyanabból az anyagból vannak szőve, a hiábavaló forma nemes és illékony anyagából. És nemcsak birtok és gazda közösségét észlelte ezzel az élességgel, de azt a mély rokonságot is, mely a szalon halott békéje s a külvilág élettelen hidege között vitathatatlanul fönnállt: az ég, akár valami kérlelhetetlen tükör, mely mindig ugyanazt mutatja, egykedvűen verte vissza az alulról áramló vigasztalan szomorúságot, s a napról napra komorabb szürkületben – még épp azelőtt, hogy végleg kifordultak volna a talajból – lombjaikat vesztett gesztenyefák hajladoztak a metsző szélben; az országutak elhagyatottak, az utcák üresek voltak, „mintha már csak a kóbor macskák, a patkányok s a fosztogató csürhék” volnának hátra, a városon túl pedig, az alföldi síkság kietlen pusztasága még a beletekintő szándék józanságát is kétségbe vonta – e szomorúságra és szürkületre, erre az elhagyatottságra és pusztaságra mi egyébbel felelhetett volna hát Eszter szalonja is, mint a maga sivatagával, a csömörnek, a kiábrándulásnak és a testét ágyhoz láncoló rögeszmének azzal az emésztő sugárzásával, mely áthatolva alak és szín páncélján, a padlótól a mennyezetig minden fa és szövet, minden üveg és fém eleven lényegét rombolta szét. „Hó pedig többé nem lesz – szögezte le ismét, s egy békés, nyugtató pillantást vetve a székében türelmetlenül izgő-mozgó vendégre, előrehajolt, hogy kisimítsa lábánál a takaró ráncait. – Nem lesz – ereszkedett vissza a párnák közé. – Leállt a hótermelés, így aztán nem fog hullani többé egyetlen árva pelyhecske sem, és maga jól tudja, barátom – tette hozzá –, hogy köztünk szólva még ez a legkevesebb…” – s ezúttal egyetlen könnyű legyintéssel jelezte, miért, egyetlen szelíd mozdulattal, hisz számtalanszor kifejtette már: ez az aszályos őszre érkezett korai, gyilkos fagy meg a csapadéknak ez a riasztó hiánya („Boldog évek, mikor még folyton szakadt az eső!”) csupáncsak jelzik, mint egy harangkondulás, a visszavonhatatlan tényt, hogy ugyanis a maga részéről a természet is befejezte szabályos működését, hogy Ég és Föld korábbi testvéri szövetségének egyszer s mindenkorra vége, hogy ettől fogva magára hagyott körözésünk szétfoszlott törvényeink szemetje közt az űrben bizonyosan megkezdődött, s a végén „csak állunk majd bambán és értetlenül, ahogy megadatott, s nézzük dideregve, mint távolodik tőlünk egyre a fény”. Harrerné reggelente, elmenőben, a résnyire nyitott ajtón át hétről hétre újabb és újabb képtelennek tetsző rémhírrel látta el, hol az ingó Víztoronyról, hol a váratlanul megindult fogaskerekekről a főtéri templom tornyában (ma, történetesen, „pokolfiak gyülekezéséről” fecsegett, meg valami kidőlt fáról a Hétvezér közben), de ő már nem látott ezekben semmi meglepőt, és egy percig nem kételkedett abban, hogy mindez – a hírhozó veleszületett ostobasága ellenére is – maradéktalanul igaz, mert számára ezek is pontosan azt támasztották alá, amit különben is sejteni volt kénytelen, hogy az egymásra következés kiszámíthatóságának, ama káprázatnak, hogy az események előre láthatók, „az ésszerűségnek tehát mindörökre” befellegzett. „Csődöt mondtunk – folytatta Eszter, s lassan körbehordozva tekintetét a szalonban, végül a kályha előtt kicsapódó szikrák villámgyorsan kialvó nyomaiba mélyedt. – Teljes csődöt a cselekvésben, a gondolkodásban és a képzeletben, amiként abban a szánalmas igyekezetünkben is, hogy megértsük, mégis miért; elkótyavetyéltük az atyaúristenünket, eljátszottuk a rang és a méltóság fegyelmező tiszteletét, és elmulasztottuk fenntartani az örökös megméretés nemes balhitét is, hogy önmagunk súlyát mindig az ősi tízparancstól való távolság szabja meg… mondhatni felsültünk tehát, kínosan felsültünk abban az univerzumban, ahol föltehetően egyre kevesebb a keresnivalónk. Az emberek – mosolygott rá a megszólalás és a tapintatos figyelem között vergődő Valuskára –, ha hinni lehet Harrerné locsogásának, földindulásról és végítéletről beszélnek, mert nem tudják, hogy nem lesz se végítélet, se földindulás… teljesen fölösleges ugyanis, úgyis tönkremegy minden magától, tönkremegy, hogy aztán induljon az egész elölről újra, és így menjen tovább szakadatlanul, mert nyilván úgy van ez – emelte föl a mennyezetre a tekintetét –, mint tehetetlen körözésünkkel az űrben: ha egyszer elkezdődött, nem lehet leállítani már. Én – hunyta most le a szemét Eszter – szédülök: szédülök, és isten bocsássa meg, unatkozom, mint bárki más, akinek sikerült megszabadulnia attól a téveszmétől, hogy a fölépülésnek és a lerombolódásnak, a megszületésnek és a pusztulásnak ebben a gyötrelmes körforgásában egy határozott terv volna sejthető, a célraszántságnak valaminő gigantikus és nagyszerű terve a hideg gépiesség vakító egyértelműsége helyett… Hogy eredetileg… annak idején… volt valami elképzelés – pillantott ismét fészkelődő vendége felé –, az persze meglehet, most már azonban erről a siralom eme beteljesedett völgyében talán jobb, ha hallgatunk, már csak azért is, hogy legalább a homályos emlékét békén hagyjuk annak, akinek mindez köszönhető. Jobb, ha hallgatunk – ismételte meg kissé ércesebb hangon –, és nem bolygatjuk többé hajdani patrónusunk bizonyára magasztos szándékait, találgatni ugyanis, hogy mire rendeltettünk volna, találgattuk már éppen eleget, s mint látható, nem mentünk semmire. Nem mentünk semmire sem ebben, sem másban, mert, jó helyen legyen mondva, a tisztánlátás olyannyira kívánatos képességével sem kényeztettek el minket túlságosan: kíváncsiságunk őrlő buzgalmát, amivel újra és újra nekirontottunk a világnak, finoman szólva, nemigen koronázta siker, ha pedig olykor mégis ráébredtünk valami apróságra, azt is azonnal megkeserültük. Ha megbocsát nekem egy pocsék viccet, gondoljon csak – simított végig homlokán – az első kőhajítóra. Földobom, leesik, öröm, vélhette ő. És mégis mire kellett ráeszmélnie? Hogy földobtam, leesett, fejbe talált. Óvatosan tehát a kutakodással és a tapogatózással – figyelmeztette gyengéden barátját Eszter –, helyesebb beérni azzal a soványka, ám legalább cáfolhatatlan igazsággal, amit valamennyien, magát, a maga angyali mivoltát kivéve persze, a bőrünkön tapasztalunk, hogy tudniillik egy apró kudarc nyomorult alanyai vagyunk csupán ebben a nyilván káprázatos teremtésben, s hogy így aztán az egész emberi történelem nem egyéb, hogy azt idézzem magának, amit érdemes, mint eme ostoba, vérengző, szerencsétlen pária olcsó hőzöngése egy áttekinthetetlen színtér hátsó zugában, amolyan kínos vallomás, tudja, egy tévedésről, egy lassú beismerés, beismerése annak, hogy ez a teremtmény bizony nem sikerült valami fényesen.” Lenyúlt az éjjeliszekrényre a poharáért, ivott egy korty vizet, s egy kutató pillantást vetve a karosszék felé, nem minden aggodalom nélkül állapította meg, hogy hűséges látogatója, aki az önzetlen mindenes szerepét e házban régen kinőtte már, ma a szokottnál is nyugtalanabb. Valuska, egyik kezével a maga mellé állított ruháskoffert, a másikkal valami cédulát szorongatva, mintha saját árnyékában kuporogna, elválaszthatatlan postásköpenye szétterülő szirmából hallgatta az ő higgadt szavainak csendes záporát, s láthatóan egyre kevésbé tudta, mitévő legyen. Engedni, gondolta Eszter, a maga figyelmes, együttérző természetének, hogy idős barátját ezúttal is feltétlen odaadással hallgassa végig, ugyanakkor pedig – szokása szerint, mintegy vigasztalásképpen – azonnal beszámolni ama mély megrendüléséről is, mely mennyei birodalmában tett éjszakai vagy hajnali sétája közben fogta el, mindkét sürgetésnek egyszerre megfelelni tehát nyilvánvalóan nem sikerülhetett – és mindez, a tanácstalanságnak ez a kezdeti zavara benne, Eszter számára még nem is volt meglepő. Megszokta már, hogy Valuska mindig így lép be az ajtón, a felajzottságnak ezzel az elsöprő lendületével, amiként – akár egy fontos hagyományt – amaz is elfogadta itt, hogy míg „úrrá lesz valamelyest kozmikus benyomásainak kifejezhetetlen örömén”, addig szigorú ítéletének kesernyés humorával Eszter mulattatja őt. Így folyt ez köztük évek óta, Eszter beszélt, Valuska hallgatott, hogy aztán a szót – ha csillapodó híve arcán az első szelíd mosoly végre megjelent – vendégének a házigazda a legnagyobb örömmel engedje át, hisz az a „nagyszerű vakság és fertőzetlen báj”, amivel fiatal barátja válaszolt, korántsem tartalma, inkább kezdeti hevessége miatt zavarta csupán. Látogatója egyetlen végtelen történetet mesélt lassan nyolc éve már, a maga zaklatott szófűzésével, minden délben és késő délután saját káprázatának ugyanazt a befejezhetetlen történetét a bolygókról és a csillagokról, a napfényről és a forgó árnyékról, az odafönt kerengő égitesteknek ama hangtalan működéséről, mely „egy követhetetlen értelem néma bizonyságaként” örökös utcai vándorlásainak amúgy végleg elfelhősödött mennyezete alatt egy életre megbűvölte őt. A maga részéről Eszter égi ügyekben – tárgyszerűen – nem nyilatkozott, noha az „általános körözést” gyakran szóba hozta oldó tréfaként („Nem csoda – hunyorgott például egyszer hamiskásan a karosszék felé –, ha ezen a folyton keringő Földön ez az évezredek óta szédelgő emberiség sehogyan sem bír magára találni, hiszen minden idejét leköti a puszta talpon maradás…”), később azonban, mint meggondolatlan kijelentéseket, még ezeket is határozottan visszavonta, és nemcsak azért, hogy ne sértse meg Valuska képzeletének törékeny univerzumát, hanem azért is, mert úgy vélte, hiba volna hajdani s jövendő lakótársaink gyászos állapotát az időtlen kóválygásnak ezzel a „különben tényleg elég kellemetlen” kényszerével menteni. Társalgásaik egymásra épülő rendjében így aztán az Ég teljes egészében a Valuskáé maradt, s az igazságnak ez, a kifejezés mélyebb értelmében is, megfelelt: függetlenül ugyanis attól, hogy a mennyboltra ebből a nehéz borulatból kilátni régóta nem lehetett (s ezért hivatkozni rá sem lett volna túlzottan helyénvaló), meggyőződése szerint Valuska kozmosza amúgy sem állt már semmiféle kapcsolatban a valódival; úgy gondolta, egy kép ez csupán a – valaha, egyszer, gyermekként – megpillantott világegyetemről, ami aztán végleg az ő saját birodalma lett, egy nyilván tüneményes táj, mely elveszíthetetlen, egy gyanútlan hit, hogy talán volt vagy lehetett volna egy olyan isteni mechanizmus, aminek „titkos motorja a tündériség és az ártatlan álmodozás”. A város polgárai – „természeti adottságaiknál fogva” – egyszerű hülyének tekintették őt, számára azonban nem volt kétséges (habár maga is csak jóval azután értette meg, miután Valuska, mint ebédhordó és mindenes, a házba került), hogy áttetsző galaxisának ez a látszólag bolondos vándora romlatlanságával és zavarba ejtő, egyetemes jóindulatával valójában „az angyaliság jelenlétét bizonyítja a mélyreható degeneráció pusztító viszonyai között”. Egy fölösleges jelenlétet, tette hozzá azonnal Eszter, és ezzel nem csupán e szerep elhanyagolhatóságára és észrevétlenségére utalt, hanem arra is, ahogyan saját maga tekintett rá, a kutató figyelemnek azzal a kifinomult érzékével, amely eme jóindulatban és romlatlanságban puszta díszt és ékességet látott, abban a biztos tudatban, hogy nem létezik, és sohasem létezett, aminek ez a dísze és ékessége volna, egy különleges, haszontalan, levezethetetlen formát, amelyre – mint tobzódásra és többletre – „se bocsánat, se magyarázat” nincsen. Szerette, ahogy a magányos gyűjtő egy rendkívüli lepkébe beleszeret, Valuska képzelt egének ezt az ártalmatlan légiességét, és saját gondolatait is – a Földről természetesen, mely a maga nemében ugyanúgy fölülmúlt minden képzeletet – vele voltaképpen épp azért osztotta meg, hogy azon a jótékony garancián túl, amit „az örökös egyedüllétből elkerülhetetlenül kivirágzó megőrüléssel szemben” fiatal barátja rendszeres látogatása, ez az egyszemélyes hallgatóság, számára jelentett, mintegy újra és újra megbizonyosodjék róla, az angyaliságnak ez a fölöslege minden kétséget kizáróan létezik – számolnia pedig józanságig komor ítéleteinek ártalmas mételyével, úgy vélte, nem kell, hiszen görcsösen fegyelmezett mondatai, mint páncélról a könnyű dárda, egyszerűen lepattantak róla, vagy inkább átsuhantak érzékeny szervei közt, anélkül hogy akár csak egy kicsit is fölsértenék. Teljes biztonsággal meggyőződni persze erről nemigen lehetett, hisz még azt is nehezen tudta eldönteni, vajon Valuska kétségtelen figyelme, miközben hallgatja őt, mire irányul pontosan – általában tudniillik, mert most, hogy beszámolójának szokásos nyugtató hatása láthatóan elmaradt, igazán nem volt nehéz észrevennie, türelmetlen vendégét mi nem hagyja békén: a koffer ugyanis meg a kitépett irkalap a kézben. Hogy rögtön megértette volna, mi az oka e nem csillapodó izgalomnak, s mit jelent egyáltalán ez az idegesen gyűrögetett cédula Valuska ujjai között, az nem állítható, azt azonban ennyiből is megsejtette, hogy hű társában ezúttal inkább a küldöncöt, mint a barátot kell majd üdvözölnie, s mert egy neki címzett, esetleges üzenetnek már a puszta lehetőségétől is komoly irtózás fogta el, gyorsan visszatette poharát az éjjeliszekrényre, s – ha eddig Valuska, úgy ettől fogva a saját nyugalmáért nem hagyván látogatóját szóhoz jutni – félbeszakított gondolatmenetét rendíthetetlen, szelíd erőszakkal folytatta tovább. „Azon ugyanakkor – mondta –, hogy nevezetes tudósaink, a folytonos tévedésnek ezek a fáradhatatlan héroszai, kilábalván, balszerencséjükre, az isteni metaforából, egyenesen úgy tekintenek erre az elnyomorító történelemre, mintha az valami diadalút volna, az úgynevezett »szellem és akarat« természetfeletti diadala, nos, ezen én már, tudja, egy cseppet sem csodálkozom, bár bevallom magának, ma sem értem, miért okoz számukra akkora örömöt, hogy lemásztunk a fáról. Azt hiszik, olyan jó így? Én nem találok benne semmi szórakoztatót. Ráadásul nem is nekünk való, mert gondolja csak meg, oly sok évezrednyi gyakorlás után is meddig bírjuk ki két lábon? Egy fél napig, drága barátom, ezt ne hallgassuk el. Ami pedig felegyenesedésünket illeti, arról legyen szabad csupán a magam példájával előhozakodnom, történetesen betegségemnek maga előtt is jól ismert természetével, azzal ugyanis, hogy ha súlyosabbra fordulván a helyzet, kínzó bajomat már Bechterew-kórnak nevezhetem (és ez, mint orvosom, a jóságos Provaznyik doktor biztat vele, elkerülhetetlenül bekövetkezik), bele kell törődjem abba, hogy hátralevő életemet már csak egyszerű derékszögben, a szó szoros értelmében hétrét görnyedve folytathatom, ha folytatom egyáltalán – mintegy ily érzékletesen bűnhődve meg hajdani fölegyenesedésünk súlyos meggondolatlanságáért… Két lábra állás és fölegyenesedés, kedves barátom, ezek hát csúfos történetünk jelképes kezdőpontjai, s őszintén szólva már nem reménykedem benne – rázta meg szomorúan a fejét Eszter –, hogy valami méltóbbal leszünk képesek befejezni, hisz még azt a csekélyke esélyt is rendre eljátsszuk itt, ami megadatik, példának okáért a holdutazást, mely annak idején, mint komoly útmutatás egy ízléses búcsúra, mély hatást gyakorolt rám, ám hamarosan, Armstrongék, majd a többiek visszatérése után, be kellett látnom, hogy a felcsillanó ábránd csalóka, várakozásom hiábavaló, mert minden egyes – amúgy lélegzetelállító – próbálkozásnak megvolt az a sajátos szépséghibája, hogy a kozmikus megfutamodásnak ezek az első úttörői, előttem teljességgel érthetetlen okból, leszálltak ugyan a Holdra, fölfogták, hogy az már nem a Föld, mégsem maradtak ott. Én, tudja, tulajdonképpen… már akárhová elmennék” – fogta suttogóra a hangját Eszter, s mintegy elképzelvén a napot, midőn egy efféle végső űrhajóhoz indul, lehunyta a szemét. Határozottan állítani, hogy e légi út vonzó varázsa, egy tartósabb elidőzés ebben a távolodásban a kedvét szegte volna, nem lehetett, azonban néhány pillanatnál mindez mégsem tarthatott tovább, s ha utolsó mondatát fanyar tónusáért nem vonta is vissza, kijelentésének elhamarkodottságát önmaga előtt nem hallgathatta el. Amellett ugyanis, hogy benne a jelképes elhajózásnak ez a csábítása szinte már megfogalmazódásakor az oldalára fordult (tudniillik: „Messzire nyilván úgyse jutnék, onnan meg, amilyen balszerencsém van, a Föld volna az első, amit megpillantanék…”), alkalmatlansága akár a legcsekélyebb elmozdulásra is több volt, mint nyilvánvaló. Mert valójában nem óhajtott ő már semmiféle kétes kalandot, a helyváltoztatás valami könnyelmű kísérlete pedig igazán nem vallott volna rá, hisz ezúttal sem mulasztván el éles különbséget tenni „az elbűvölő valószerűtlenség és az utánabotladozás nyomorúsága” között, jól tudta, hogy neki egy efféle szédítő utazás helyett „ideszögezettségének megmásíthatatlanságával” érdemes számolnia csupán. A városi láppal történetesen, ami elől magát – hisz átvágni rajta nem sikerült – jó ötven év gyötrelmes megpróbáltatása után vermelte el, a fojtó ostobaságnak azzal a fertőző mocsarával, amelybe beleszületett. Szemben a képzelgés előbbi – röpke! – mámorával ez legyőzhetetlennek bizonyult, s aligha tagadhatta volna, hogy már egy rövid séta ebben az iszapban jócskán meghaladja az erejét. És nem is tagadta persze, így hát házát jóformán esztendők óta nem is hagyta el, mivel úgy vélte, esetleg elég egy véletlen utcai találkozás, pár szó csak valamely polgárral a sarkon, ameddig, például legutoljára óvatlanul kimerészkedett, hogy eddigi előrehaladása a visszavonulásban máris semmivé legyen. Mert el akart felejteni mindent, mindent, amit – mint úgynevezett zeneiskola-igazgató – a köztük eltöltött évtizedek alatt ki kellett álljon: a butaság őrlő rohamait és a tekintetek irdatlan ürességét, a nyíló értelem teljes hiányát az ifjúságban s a szellemi tompaság trágyaszagát a levegőben, a kicsinyességnek, az önelégültségnek, az alacsony számításnak azt a nyomasztó erejét, aminek súlya alatt kis híján maga is összeroppant. El akarta felejteni a hajdan rábízott nebulókat, akiknek szemében felejthetetlenül ott csillogott a vágy, baltával rontani egyszer a gyűlölt zongorára, a hivatali kötelességből szervezett s a részeges zenetanárokból meg párás tekintetű zenerajongókból összeterelt „Szimfonikus Nagyzenekart” s a dörgő tapsot, amivel e falusi lagzira sem alkalmas kompánia minden képzeletet felülmúló, botrányos teljesítményét jutalmazta hónapról hónapra a mit sem sejtő, hálás publikum, és el a vég nélküli küszködést is a zenére szoktatásban s a hiábavaló kérlelést, hogy ne csupán egyetlen darabot játsszanak, tudniillik „hihetetlen türelmének örökös próbatételét”. Wallnert, a púpos szabót és Lehelt, a korlátoltságban túlszárnyalhatatlan gimnáziumigazgatót, Nadabánt, a helyi költőt és Mahovenyeczet, a Víztorony megszállott sakkozóját, Pflaumnét, akinek a maga finom modorával két férjet is, és Provaznyik doktort, akinek orvosi bizonyítványával lassan mindenkit sikerült a sírba kergetnie, egyszóval valamennyiüket tehát, a folyton horgoló Nuszbecknétől a már teljesen elhülyült rendőrkapitányig, a süldő lánykákra vadászó városházi elnöktől az utolsó utcaseprőig, „a sötét stupiditásnak ezt az egész hínárját” egyszer s mindenkorra ki akarta törölni az emlékezetéből. De természetesen a saját feleségéről óhajtott tudni a legkevésbé, a tőle „isten kegyelméből” évek óta külön élő veszedelmes őslényről, az őt leginkább még a középkor könyörtelen zsoldosaira emlékeztető Eszternéről ugyanis, akivel pokoli bohózatba illő házasságát egy megbocsáthatatlan fiatalkori figyelmetlenségnek köszönhette, s aki a maga megismételhetetlenül sivár, riasztó lényének foglalta össze számára mindazt, amit a városi társadalom csak „sokszínű mutatványának kiábrándító summájaként” bírt valahogy kifejezni. Már a kezdet kezdetén, amikor zenei jegyzeteiből fölnézve férji mivoltára döbbent, s párját alaposabban is szemügyre vette, megoldhatatlannak látszó feladatot jelentett, hogy túlérett arájának meghökkentő keresztnevét a megszólításban miképpen kerülje el („Úgy néz ki – tűnődött akkoriban –, mint egy zsák krumpli, mégse nevezhetem Tündének!”), később azonban az elnevezés már korántsem okozott akkora gondot, habár változatos megoldásait fennhangon sosem mondta ki. Mert „élete párjának megsemmisítő külsejénél”, mely tökéletes összhangban állt egy általa vezetett leírhatatlan énekkar minőségével, sokkal megrázóbb felismerésre késztette őt oldalbordájának belső alkata, tudniillik, hogy legnagyobb megdöbbenésére egy hamisítatlan katonát vett feleségül, aki egyetlen ritmust ismer csupán, a menetelését, és egyetlen dallamot, a riadóét. S minthogy ő képtelen volt fölvenni a lépést, a haditrombita recsegő hangjától pedig kifejezetten borsózott a háta, számára ez a házasság csakhamar ördögi kelepce lett, csapda, ahonnan elmenekülni – vagy akár csak elmélázni is ezen –, úgy érezte, nincs remény. „Az elementáris életerő és a szegénysorból érkezés kérlelhetetlen erkölcsi biztonsága” helyett, amelyre szinte öntudatlan s most már gyalázatos emlékű jegyességük idején gondolt, benne túlzás nélkül beteges győzelemszomjig mélyülő „gyengeelméjűséggel” és valami nyers laktanyaszellembe oltott „alpári számítással” találta szemben magát, a durvaságnak, az érzéketlenségnek, az ártó gyűlöletnek és a buja otrombaságnak olyan mély poklával, amellyel szemben évtizedeken át tehetetlennek bizonyult. Tehetetlennek és védtelennek, mert sem elviselni őt nem volt képes, sem megszabadulni tőle nem tudott (a válásnak, például, már a puszta említésével is könyörtelen bosszúját zúdította volna a fejére…), mégis, közel harminc esztendeig bírta vele egy fedél alatt, míg aztán egy nap, harminc év lidércnyomása után, élete elért arra a mélypontra, ahonnan lefelé „már nem volt hova tovább”. A város egyik elhagyott imaházából átalakított zeneiskola igazgatói irodájában ült az ablak előtt, s a helybéli zongorahangoló szavainak nyugtalanító értelmén töprengett, tudniillik a világtalan Frachbergerén, akit nem sokkal azelőtt eresztett ki a kapun. Nézett kifelé a fakó naplementébe, látta a nejlonszatyorral hazafelé imbolygó polgárokat a hideg és sötét utcákon, átvillant benne, hogy lassan neki is indulnia kell – s akkor egy egészen szokatlan és egészen ismeretlen, fulladásszerű roham fogta el. Fel akart állni, talán egy pohár vízért, de nem mozdult egyetlen tagja sem, s pontosan ebből értette meg, hogy nem valami múló légszomj tört rá most hirtelen, hanem egy végérvényes fáradtság, a csömörnek és az elkeseredésnek, az eltelt több mint ötven év fokozhatatlan nyomorúságának, „az efféle naplementéknek és hazaimbolygásoknak egy halálos kimerültsége”. Mire megérkezett a sugárúti házba, s magára zárta szobája ajtaját, már belátta, hogy nem bírja tovább, és elhatározta, hogy pihenni fog: pihenni fog, és nem kel fel többé, nehogy elvesztegessen akár csak egyetlen percet is, mert már akkor tudta, már abban a pillanatban, mikor aznap az ágyába lefeküdt, hogy „az elhülyülésnek, az elbutulásnak, a tompaságnak, a bunkóságnak, az idétlenségnek, az ízléstelenségnek, a durvaságnak, az elgárgyulásnak, a tudatlanságnak és az általános bárgyúságnak ezt a tonnányi tapasztalatát”, hisz arra tán még egyszer ötven esztendő se volna elegendő, úgysem bírja teljesen kipihenni. Minden addigi elővigyázatosságra fittyet hányva felszólította Eszternét, hogy a házat sürgősen hagyja el, a hivatallal pedig közölte, hogy megromlott egészségi állapotára tekintettel mindenféle tisztéről és megbízatásáról azonnali hatállyal lemond, minekutána, legnagyobb meglepetésére, akár valami mesében, az asszony másnapra eltűnt, a nyugdíjaztatásáról szóló formális végzés pedig néhány hétre rá, külön postással s egy „zenei kutatásaiban eredményes munkát” kívánó olvashatatlan aláírással megérkezett, hogy így aztán attól fogva a mai napig a sors érthetetlen kegye folytán ne is zavarja semmi, s csak annak éljen, amit véleménye szerint mindig is tennie kellett volna: hanyatt feküdni ugyanis az ágyban, és mintegy unaloműzés gyanánt mondatokat ácsolni reggeltől estig „ugyanarra a keserű melódiára”. Hogy minek köszönhette a hivatalos intézkedésnek és az asszony viselkedésének e szembeötlő kivételességét, afelől a megkönnyebbülés első hullámainak csillapultával már nem voltak kétségei, noha az általános meggyőződés, miszerint ő valójában csak azért vonult vissza olyan váratlanul, mert évtizedes vizsgálódásainak – „a hangok világában” – utolsó s egyben döntő szakaszához ért, nyilvánvaló félreértésre épült, egy hibás feltételezésre, mely ugyanakkor azért nem volt egészen alaptalan, csak hát – esetében – korántsem zenei kutatásokról, hanem sokkal inkább egyetlen zeneellenes felismerésről, egy évszázadok óta elkendőzött s számára különösen kétségbeejtő botrány „határozott leleplezéséről” lehetett beszélni. Azon a bizonyos sorsdöntő napon – egy amolyan szokásos esti ellenőrző séta közben, hogy mielőtt bezárnák az épületet, tudni lehessen, odabent senki nem maradt –, betévedvén az iskola nagytermébe, Frachbergert találta ott, akiről láthatóan mindenki megfeledkezett, s mint máskor, ha a havonkénti hangolások alatt véletlenül rányitotta az ajtót, ezúttal is akaratlanul a tanúja lett, amint a munkájában elmerült vénember magában beszél. Jelenlétét, hogy hallja ezt a motyogást, tapintatból (vagy viszolygásból talán) sohasem fedve fel, Eszter ilyenkor rendszerint észrevétlenül kiment a teremből, és a figyelmeztető sürgetést másra bízta, ám azon a délután már egyetlen takarítónőt sem talált a házban, így elmélyedéséből aznap kénytelen volt őt személyesen felriasztani. Hangolókulcsával a kezében, nyilván azért, hogy az úszkáló „a”-kat és „e”-ket jobban hallja, a zongorának ez a bogaras szakértője szokása szerint szinte feküdt a hangszeren, s egyetlen mozdulatát sem bírván szó nélkül hagyni, vidáman társalgott önmagával. Amit mondogatott, az az első pillanatban nem tűnt másnak egyszerű fecsegésnél, és ami Frachbergert illette, tényleg nem is volt egyéb, ám mikor amaz egy „véletlenül ott maradt hangzatnál” ismét csak felkiáltott („Hát ez a szép kis tiszta kvint meg hogy került ide? Igazán sajnálom, de néhány lebegésnyit belőled is le kell csippentenem…”), Eszter felkapta a fejét. Ifjúkora óta abban a tántoríthatatlan meggyőződésben élt, hogy a zenei kifejezés, az összecsengésnek és az együtthangzásnak ez a számára meghaladhatatlan varázsa, mint az egyetlen instrumentum, amivel az ember a környező világ „nyirkos piszkának” ellenállni s rá felelni bír, hibátlanul, már-már mintaszerűen tökéletes, és ezt az áttetsző eszményiséget, úgy érezte akkor az olcsó pacsuliszagtól kiszellőztethetetlen díszteremben, Frachberger szenilis karattyolása mintha durván fölsértené. Még egy efféle Frachberger is, futotta el a harag Esztert azon az estébe hajló délután, s első indulatában, tőle igazán szokatlan módon, fehér botját is inkább utánahajítva, mint a markába nyomva, szinte kitaszigálta a megzavarodott vénséget az épületből, szavai azonban, amiket nem sikerült kitaszigálnia, akár a szirénahangok, kínzón ott vijjogtak benne, és mintha csak megsejtette volna, hogy eme ártalmatlannak tűnő locsogás miatt mire bukkan majd nemsokára, sehogy sem tudta azokat elfelejteni. Főiskolai tanulmányaiból természetesen világosan emlékezett még arra a mondatra, hogy „az európai hangszerek az utóbbi két-háromszáz évben úgynevezett temperált hangolásban szólalnak meg”, ám különösebb jelentőséget maga sem tulajdonított ennek, amiként sohasem foglalkoztatta, ez az egyszerű megállapítás voltaképpen mit is takar pontosan, s mert Frachberger olykor kedélyesen felcsattanó magányos gügyögése arra utalt, hogy van itt esetleg valami tisztázatlan, homályos teher, amitől a zenei megnyilatkozás tökéletességébe vetett kétségbeesett hitét meg kell szabadítania, a visszavonulását követő hetekben, hogy fáradtságának legveszélyesebb örvényein túljutott, akárha a saját személyét érte volna ezzel egy alantas támadás, a lehető legalaposabban, fogcsikorgatva elmerült a tárgyban. És: elmerülni a tárgyban, ez, mint hamarosan kiderült, azt jelentette, elmerülni egy fájdalmas, felszabadító küzdelemben az önáltatás utolsó, makacs káprázata ellen, merthogy mire a folyosó portalanított könyvei közül az idevonatkozókkal végzett, egyúttal végzett magában a „zenei ellenállás” ama végső illúziójával is, amellyel ostromlott értékeit próbálta addig védeni, s ahogyan Frachberger „csippentett le egy tiszta kvintből”, ő is megfosztotta a hősies délibábtól gondolatainak ezzel aztán végérvényesen elsötétedő egét. Kihámozván vagy inkább fölidézvén az alapfogalmakat, mindenekelőtt a hang és a zenei hang különbségét igyekezett meghatározni, azt ugyanis, hogy az utóbbit a puszta fizikai jelenségtől felhangjainak bizonyos szimmetriája, mármint az a sajátossága választja el, hogy egyetlen, rezgések egész sorozatát tartalmazó hang úgynevezett periódusos hullámai kis egész számok viszonyával fejezhetők ki; majd megvizsgálta két hang rokonságának, harmonikus összecsengésének elemi feltételét, és megállapította, hogy a kellemesség, azaz e kapcsolat zenei értelmezhetősége akkor áll fenn, ha ezeknek, vagyis a szóban forgó két hangnak minél több felhangja esik egybe, illetve egymással kritikus közelségbe minél kevesebb; s mindezt csak azért, hogy végül a legkisebb belső bizonytalanság nélkül elemezhesse a hangrendszer fogalmát és történetének egyre siralmasabb állomásait, amellyel döntő felismerésének már egészen a közelébe ért. Ha tanult is erről valaha valamit, közömbös látszata miatt már nem emlékezvén a részletekre, újra fel kellett elevenítenie s egyúttal kiegészítenie is, nem csoda hát, hogy szobáját azokban a lázas hetekben cédulák elképesztő tömege borította el, a függvényeknek és számításoknak, a kommáknak és centeknek, a frekvencia- és konszonanciamutatóknak olyan rengetege, hogy köztük jóformán lépni se nagyon lehetett. Meg kellett értse Püthagorasz számdémonát, ahogy a tanítványai tiszteletétől övezett görög mester a húrhosszúság osztása alapján a maga nemében lenyűgöző hangközrendszert dolgozott ki, és meg kellett csodálja Arisztoxénosz zseniális felfedezését, aki az ókori zenész valóságos tapasztalatával és ösztönös találékonyságával mindent a fülére bízott, s mert hallotta a tiszta hangzások univerzumát, úgy vélte, az a leghelyesebb, ha hangszerét a felhangsorra tekintettel a híres olümposzi tetrakordra alapozva hangolja be, egyszóval tehát meg kellett értse és meg kellett csodálja azt a figyelemre méltó tényt, hogy „a világ egységes alapelvét kereső gondolkodó és a harmonikus kifejezés alázatos szolgája” két egészen különböző érzékenységből meglepően hasonló eredményre jutott. Ám meg kellett tapasztalnia azt is, ami ezután következett, a hangrendszer úgynevezett fejlődésének szomorú kísértethistóriáját, hogy a természetes hangolás korlátja, tudniillik az az elgondolkoztató megszorítás, mely a moduláció nehézségei miatt a magasabb előjegyzésű hangnemek használatát határozottan kizárta, miképpen lesz egyre inkább tűrhetetlenné, vagyis kénytelen volt nyomon követni a végzetes folyamatot, ahogy az alapkérdés – mármint e megszorítás értelme és jelentősége – lépésről lépésre mint felejtődik el. A salamancai Salinason és a kínai Cai-Yun, Stevinen, Praetoriuson és Mersenne-en át vezetett az út a halberstadti orgonamesterig, s mire ez a feszítő dilemmát 1691-ben, „Von musikalischen Temperatur”, a maga részéről egyszer s mindenkorra megoldotta, a feladat nem volt már egyéb, mint egy bonyolult hangszerhangolási probléma, azaz hogy milyen módon lehetne – mégis! – az európai hétfokú rendszer valamennyi hangnemében, a rögzített hangolású instrumentumokon is, szabadon játszani. Fenntartva magának az ingadozás jogát, a nehézséget Werckmeister egy amolyan huszárvágással intézte el, s csupán az oktávok pontos távolságát megőrizve, a tizenkét félhang univerzumát – mit neki a szférák muzsikája! – egész egyszerűen tizenkét egyenlő részre osztotta fel, hogy ezzel aztán – a zeneszerzők amúgy nagyon is érthető örömére s az abszolút tiszta hangközök iránti bizonytalan sóvárgás gyorsan kimerülő ellenállása után – meg is pecsételje a helyzetet. A felháborító, a vérlázító, a megszégyenítő helyzetet ugyanis, döbbent meg Eszter, azt történetesen, hogy ama gyönyörű összecsengés, a zengésnek az a szépsége, mely az igénytelenség ragályos mocsarában ez idáig megtartotta őt, „épp a velejénél hamis”, ott, ahol több évszázad mesterműveinek minden egyes hangzatából egy valahogy mégiscsak létező birodalom volt sejthető. A szakértő munkák nem győzték dicsőíteni az inkább elődjeiből élő, mint „felfedező” Andreas mester utánozhatatlan leleményességét, s egyenesen úgy beszéltek az egyenletes temperálásról, mintha az – a csalás – a világ legkézenfekvőbb dolga volna, sőt afeletti igyekezetükben, hogy elleplezzék e tény valódi jelentőségét, a kérdés avatott tudósai még a hajdani Werckmeistereknél is fortélyosabbnak bizonyultak. Hol arról értekeztek ugyanis, hogy az azonos távú hangközök elve s elterjedése után az addig használatos kilenc hangnembe börtönzött szerencsétlen komponisták ezzel ismeretlen és megközelíthetetlen tájakra merészkedhettek el, hol pedig arról, hogy a gúnyosan idézőjelbe tett természetes hangolás esetén milyen súlyos modulálási gondokkal kellene szembenéznünk – márpedig, fordultak ekkor az érzelmek felé, ugyan ki mondana le „egy Beethoven, egy Mozart vagy egy Brahms” fölülmúlhatatlan életművéről csak azért, mert az ő zseniális darabjaik megszólaltatásakor a hangzás egy icike-picikét eltér az abszolút tisztaságtól. „Kicsire nem adunk!” – egyeztek meg ebben, noha akadt néhány bizonytalanabb fellegjáró, aki enyhítésképpen „kompromisszumról” mert fecsegni, a többség azonban ezt is lenéző mosollyal rögtön idézőjelbe rakta, és közel hajolván olvasójához, mintegy megsúgta neki, hogy a tiszta hangolás valójában csak egy ábránd, hogy tiszta hangzatok tulajdonképpen nincsenek is, ha pedig mégis volnának, akkor is minek, hisz olyan jól elboldogulunk mi nélkülük… Eszter ekkor szedte össze s hajította a szemétbe az emberi korlátoltság – ezúttal – akusztikai mestermunkáit, tudtán kívül nagy örömet szerezve ezzel Harrernének meg természetesen a helybéli antikváriusnak is, s hogy gyötrelmes tanulmányait e sajátos gesztussal befejezettnek nyilvánította, úgy vélte, itt az ideje, hogy levonja következtetéseit. Az egy pillanatig nem volt kétséges előtte, hogy ebben az esetben nem technikai, hanem „jellegzetesen filozófiai” ügyről van szó, arra azonban csak töprengései közben eszmélt rá, hogy „a tiszta kvintből lecsippentő Frachbergertől” szenvedélyes hangrendszer-kutatásain át voltaképp egy megkerülhetetlen hitvizsgálatig jutott, odáig, hogy fel kellett tegye magának a kérdést, vajon ő, aki illúziók melengetésével igazán nem vádolható, mire alapozta mindeddig abbeli meggyőződését, hogy az a harmonikus rend, melyre minden remekmű a maga látszólagos megfellebbezhetetlenségében utal, egyáltalán létezik. Később, felindulásának első s kétségkívül legkeservesebb hullámai múltán némiképp higgadtabb fejjel nézett szembe azzal, amit „megtudni így a módjában állt”, s mintegy beletörődött és egyszersmind meg is könnyebbült e tudásban, mert világosan látta már, mi is történt itt egészen pontosan. A világ, szögezte le Eszter, mindössze „egy közömbös erő, és csupa keserű fordulat”, illeszthetetlen dolgai széttartanak, és túl nagy benne a zaj, kolompolás és karattyolás, a küszködés félrevert harangja, nem más, ez minden, amire ráébredhetünk. De „a kollégák a földi létezésben”, e kifűthetetlen, huzatos barakkban valamennyi idecsöppenő – kirekesztettségét valami feltételezett, messzi édességből sehogy sem bírván elviselni – a várakozás örök lázában ég, vár valamire, amiről nem tudja, micsoda is, remél valamit, aminek minden ellene szól, miközben napról napra megbizonyosodik arról, hogy várnia, aztán meg reménykednie igazán fölösleges. A hit, gondolta Eszter, és itt már a saját ostobaságához ért, így hát nem azt jelenti, hinni valamiben, hanem hinni, hogy mindez nem így van mégsem, amiként a zene sem a jobbik önmagunkra s a jobbik világra ismerés, hanem menthetetlen önmagunk s egy sajnálatos világ elleplezésének, sőt eltüntetésének agyafúrt módja: gyógymód, ami nem gyógyít, szesz, ami altat. Voltak, tűnődött akkoriban, bizonyosan voltak szerencsésebb korok, példának okáért Püthagorasz és Arisztoxénosz kora, amikor hajdani „kollégáinkat a földi létezésben” nemcsak kételyek nem gyötörték, de sértetlen, gyermeki bizalmuk árnyékából nem is vágytak el, s mert tudták, hogy az isteni harmónia az isteneké, megelégedtek azzal, hogy tisztára hangolt hangszereik dallamával mintegy belepillanthatnak ebbe az elérhetetlen tágasságba. Később azonban, az égi tünemények alóli elnyomorító felszabadulásban mindez kevesebb lett a semminél, a nyílt káoszba lépő megzavarodott fennhéjázás ugyanis már nem részesülni kívánt belőle, hanem e törékeny álom valódi teljességét akarta, s minthogy az, ettől a durva érintéstől, szét is porlott rögtön, hát megteremtette a maga módján, ahogy lehetett: a kérdést nagyszerű technikusokra bízta, Salinasokra és Werckmeisterekre, akik magukat nem kímélvén az éjszakát nappallá, a hamisat pedig igazzá tudták tenni, s mi tagadás, a feladatot végül oly ragyogó leleménnyel oldották meg, hogy az azóta is hálás publikumnak más dolga se maradt, mint elégedetten összenézni és kacsintani egyet boldogan, hogy: „Na, ez az!” Na, ez az, mondta magában akkor Eszter, s először arra gondolt, hogy felapríttatja vagy egyszerűen kihajíttatja a szalonból az öreg zongorát, ám csakhamar belátta, hogy valójában épp így szabadulna meg hiedelmének szégyenletes emlékétől a legkevésbé, ezért aztán némi töprengés után úgy határozott, a Steinway marad a helyén, ő pedig nekilát, hogy illő módon büntesse meg magát balga tévedéséért. Egy hangolókulccsal és egy finom frekvenciakijelzővel fölszerelkezve (amikhez hozzájutni a már akkoriban is „súlyos gondokkal küzdő kereskedelmi szolgáltatásra tekintettel” igazán nem volt egyszerű) attól kezdve naponta több órát töltött rozoga hangszerénél, s mert közben mással sem foglalkozott, mint hogy, ha kész lesz, mi várja majd, mire munkáját befejezte, úgy hitte, amit hallani fog, az már nem érheti őt olyan váratlanul. Az általános visszahangolás korszaka volt ez, vagy mint maga nevezte, „gondos korrekciója a werckmeisteri műnek” s egyúttal önmagának is, noha míg amaz hibátlanul sikerült, ugyanezt saját érzékeinek átrendezéséről őszintén állítani nem lehetett. Mert amikor eljött a nap, és végre az Arisztoxénosz szellemére visszahangolt zongora elé leülhetett, hogy tervei szerint most már egész hátralévő életében egyetlen darabot játsszon rajta, a kimeríthetetlen és fölülmúlhatatlan s az erre a célra fölöttébb alkalmas Wohltemperiertes Klavier magas előjegyzésű gyöngyszemeit, már az elsőként kiválasztott Cisz-dúr prelúdium „szivárványos lebegése” helyett olyan kibírhatatlan csikorgás ütötte meg a fülét, amelyre fölkészülni, ismerte el, nem is lehetett volna igazán. A híres esz-moll prelúdium pedig, így, ezen az isteni tisztaságra emelt hangszeren, egy borzalmas falusi lagzira emlékeztette őt, ahol az öklendező lerészegedésbe, a székekről már lecsúszott magatehetetlen násznép közé hirtelen – pipiskedve és belátható jövőjéről álmodozva – a teljesen berúgott, mázsás és kancsal menyasszony libben be épp a hátsó szobákból; de hasonlóképpen elviselhetetlennek érezte a második kötet – amúgy a francia nyitány stílusára utaló – Fisz-dúr prelúdiumát is meg a többit mind, amibe, hogy kínját enyhítse, belekezdett. S ha addig „az általános visszahangolás” elmélyült korszakát élte, ettől kezdve a fájdalmas szoktatás hosszú időszaka következett, az edzettség állhatatos kidolgozása, mely valóban próbára tette minden erejét, s mikor hónapokkal később aztán észrevette, hogy ha megszokni nem is, de e fülhasogató lármát elviselni már képes, úgy döntött, hogy a napi kétszer két órás kínszenvedést mindössze hatvan percre csökkenti le. Ezt azonban attól fogva sohasem mulasztotta el, még akkor sem, amikor Valuska a házba került, sőt hamarosan, hogy addigi ebédhordója és mindenese egyetlen bizalmasává nőtte ki magát, mély megrázkódtatásának e fájó titkába és önostorozásának napi gyötrelmeibe fiatal barátját is beavatta. Elmagyarázta neki egy hangsor szerkezetét, azt, hogy a látszólag önkényesen rögzített hét hang a sorban nem egyszerűen a hetedrésze valamely oktávnyi egységnek, nem gépies rendszer tehát, hanem hét külön minőség, akár hét testvércsillag az égen; megvilágította előtte a zenei hangzás, „a bepillantás mértékének” figyelemre méltó korlátait, vagyis hogy egy dallam – épp a hét eltérő minőség miatt – nem játszható le az oktáv bármelyik hangjáról kiindulva, minthogy „egy hangsor nem valami szabályos templomlépcső, tudja, amin szabadon föl-le szaladgálhatunk az istenekhez”; bevezette őt a hangrendszer szomorú történetébe, bemutatta neki „a kiváló technikusok egész szánalmas csapatát” a burgosi vaktól a flamand matematikusig, hogy ugyanakkor egyetlen alkalmat se szalasszon el kedvencének – mintegy példa gyanánt, hogy eme elragadó alkotás miképp is hangzik, ha a „mennybéliek zongoráján adjuk elő” – valamit Johann Sebastiantól játszani. Éveken át, nap mint nap, minden délután, hogy ebédjét néhány kanál után kedvetlenül félretolta, így osztotta meg vele bűnhődésének kiszabott penzumát, és abban bízva, talán a cédula s az idegesen markolászott koffer rejtélyének fölfedését így elodázhatja még, határozottan ezt akarta tenni ma is, „valamit – okulásul – játszani Johann Sebastiantól”; ám ezúttal erről mégis le kellett mondjon, mert vagy ő tartott túl hosszú szünetet emlékezetes mondata után, vagy Valuska szedte össze most már a bátorságát, mindenesetre csillogó szemű vendége szólalt meg előbb, s egyenlőre még akadozó szavaiból, saját szerepét vallva be legelőször a kofferügyben, Eszter azonnal megértette, hogy baljós előérzete valóban nem csapta be. Nem csapta be – ami az üzenetet illette ugyanis, ám, hogy kitől érkezett, az egészen váratlanul érte, azazhogy… voltaképpen… még csak nem is olyan váratlanul, mert ő már abban az órában tudta, mikor az asszony annak idején az első szóra elhagyta a házat, hogy felesége ezt – a kiebrudalást – nem bocsátja meg, hogy nem tűri el, és egyszer még jelentkezni fog, mint aki jogainak sérelmét, pontosabban semmisségének hűvös bejelentését nem hagyhatja megtorlatlanul. Hiába látszott távozásának napja már-már özönvíz előttinek, hiába telt el annyi év, soha, egy percig sem áltatta magát azzal, hogy Eszterné most már nem fogja zaklatni őt, hiszen ha a formális válásnak „mintegy az elfelejtődéséből” nem is jött volna rá, a patyolatos bőrönd körüli színházasdiból mindenképpen be kellett lássa, „a némber a dolgot bizony nem adta fel”, a nevetséges komédiából ugyanis, hogy tudniillik férje előtt állítólag titokban, visszavonulása óta, szennyes ruháit hétről hétre súlyos hitvese mosta ki, s küldte vissza, akárha a Patyolatból jönne, Valuskával – akinek jóindulatú hiszékenységét aztán igazán nem volt nehéz kijátszani. „Körülbelül ez az, amire jó: kimosni a szennyest” – intézte el akkoriban az ügyet Eszter, s most látta csak, hajdani könnyelműségéért milyen drága árat kell fizetnie, mert csakhamar kiderült, hogy a kofferben ezúttal nejének ruhája lapul, aki e korántsem meglepő parlagi jelzéssel próbálta bejelenteni: „már ma délután a lakásba visszatér”. Ebben azonban – bár épp elég volt ez önmagában is – még nem volt semmi valóban rá jellemző, bosszúra utaló fordulat, csupán valami hirtelen zavarodottság, ami rátörhetett, és Eszter nem is értette, miképpen lehetséges ez, míg Valuska el-elfúló szavaiból egyszer csak kitűnt, Eszterné utánozhatatlanul gonosz „fondorlata” csak ezután következik. Nem, üzente Valuskával, aki az asszonyt, nyilván, mert félt tőle, nem győzte dicsőíteni, egyelőre még nem költözik haza, csak máris finoman céloz rá, hogy bármikor megteheti, nem, egyelőre csupán arra kéri, állna az élére egy tisztasági mozgalomnak, mely, úgymond, „a vezéréül választotta őt”. Egy listát küld, hámozta ki Eszter Valuska lelkes szavaiból, egy listát a helybéli polgárok színe-javának neveivel, őket kell megnyerni az ügynek, takarítanának el végre – versenyszerűen! – a házaik körül, ne holnap kezdje mindezt, hanem már most, azonnal, hisz minden perc drága – s hogy ne legyenek kétségei, mire számíthat, ha nem teszi, még volt valami homályos utalás az üzenet végén „egy közös vacsorára, úgy estefelé…” Nem szólt egy szót sem, míg barátja beszélt, és nem szólt egy árva szót később sem, mikor Valuska – egészen bizonyosan megfélemlítvén az alattomos banya által – felhagyott Eszterné „hűségének és példátlan gondoskodásának” magasztalásával, némán feküdt a díszehagyott franciaágy puha halmai között, és tekintetével a kiröppenő szikrák nyomait kereste ismét a kályha előtt. Ellenállni? Összetépni a papirost? Ha megközelítené a házat, „úgy estefelé”, baltával támadni rá, mint nyilván a zongorákra most a jó érzékű nebulók a szabadjára engedett Zeneiskolában? Nem, mondta magában Eszter, neki egy efféle sunyi erősséggel szemben nincs mit tennie, félrehajtotta hát a takarót, görnyedt háttal ült még egy kicsit az ágy szélén, majd lassú mozdulatokkal kibújt háziköntöséből. Barátja kimondhatatlan megkönnyebbülésére döntése, hogy tudniillik „a gyógyító felejtés felbecsülhetetlen élvezetét” ama „testes vis maior miatt” rövid időre félbeszakítani mindenképpen kénytelen, gyors volt és egyértelmű, noha nem azért, mert a fejvesztett ijedtség, hanem mert az azonnali belátás szülte, felismerni ugyanis, szinte egy szempillantás alatt, hogy – nem lévén hajlandó semmiféle harcra s elkerülendő a legrosszabbat – számára is az az egyetlen lehetőség, ha az ellenállás legkisebb jele nélkül enged a zsarolásnak, igazán nem kívánt hosszas töprengést, a kimozdulásra való felkészülésben azonban már korántsem látszott ilyen határozottnak, sőt amikor Valuskát megbízta a helyiség „fertőtlenítésével”, s az kiment a szalonból, hogy a koffert („Legalább a koffert, ha már szelleminek éppenséggel nem nevezhető jelenlétét lehetetlen…”) a háznak tőle legtávolabbi pontján – ideiglenesen – elhelyezze, kifejezetten tanácstalanul állt meg a ruhásszekrény előtt. Nem döntése helyességében bizonytalanodott el, egyszerűen csak nem tudta, hová nyúljon, és hogyan fogjon hozzá ahhoz, amit tennie kell, s mint akinek egy hosszú percre kimegy a fejéből, a mozdulatok előírt sorozatában most melyik a következő, csak állt, nézte a szekrényajtót, aztán kinyitotta és becsukta megint. Kinyitotta és becsukta, majd visszament az ágyig, hogy onnan meg újra a szekrényhez induljon el, s mert tehetetlenségének ekkor már valamelyest a tudatára ébredt, megpróbálta figyelmét egyetlen kérdésre összpontosítani, s eldönteni végre, vajon a halott égbolthoz illő szürke helyett nem kellene-e mégis egy efféle gyászos küldetés esetén alkalmasabb fekete öltözéket választania. Hol emezt, hol amazt ítélte megfelelőbbnek, ezért aztán elhatározásra sem az ing és a nyakkendő, sem a cipő és a kalap dolgában nem jutott, s ha a konyhában Valuska nem kezd el egyszer csak csörömpölni az ételhordóval, s ő ugyanakkor, tán épp erre a zajra rezzenve föl, végül nem látja be, hogy a szürke és a fekete helyett valójában egy nagyon is hiányzó harmadikra lenne szükség, amelyik odakint majd páncélként megvédené, minden bizonnyal estig sem lett volna képes eldönteni, két öltönye közül leemelni tehát melyiket a helyesebb. Mert a legszívesebben nem zakók, mellények és felöltők, de sisakrostélyok, mellvértek és lábszárvasak között válogatott volna, hisz tudta jól, hogy a ráerőszakolt feladat megalázó nevetségessége – azazhogy Eszterné belőle amolyan városi hulladékellenőrt farag éppen – eltörpül ama valóban életveszélyes nehézség mellett, amivel hamarosan, mint legutoljára két hónappal ezelőtt, midőn rövid sétára az első sarokig kimerészkedett, elkerülhetetlenül szembe fogja találni magát. A földdel, a levegővel, a tágasság kancsal káprázatával ugyanis, a jellegzetes párbeszéddel „a dőlni vágyó tetőgerincek s az örökkévalóságra kikeményített csipkefüggönyök fojtó édessége” között, amiként – ráadásul abban a bonyolultságban, hogy épp ezekre vár – számolnia kell úgynevezett „utcai esetlegességekkel” is, tudniillik a szerencsés véletlennel, mikor az első polgárral majd, s a többivel, kivédhetetlenül összetalálkozik. Hallgatnia kell rezzenetlen, amint az örömnek, hogy őt újra látják, megadják a módját könyörtelenül, és állnia kell, mikor majd a járókelők törvényesített gátlástalanságával jellegzetes szellemi bájaiknak teljes készletét kedvesen ráborítják, de legfőképpen – komorodott el – vak és süket kell maradjon fullasztó együgyűségük előtt, nehogy egy jóvátehetetlen részvét, valami undorral vegyes együttérzés csapdájához, amitől visszavonulása óta megmentette őt „a kegyelemként számon tartott isteni figyelmetlenség”, esetleg odatévedjen. Abban bízva, hogy segítőtársa ezúttal is leveszi a válláról a részletek terhét, a megbízás teljesítésének módjával egyáltalán nem foglalkozott, amiként nem törődött azzal sem, mire is vállalkozik voltaképp, hisz úgy vélte, az aztán tökéletesen egyre megy, hogy egy varrótanfolyamnak, egy cserepesvirág-ültető versenynek vagy ennek a majd nyilván megátalkodott sepregetésnek lesz-e a vezére hamarosan, s minthogy így minden erejét a kancsal káprázatok ellen fordíthatta, amikor végzett az öltözködéssel, és egy utolsó pillantást vetett a tükörbe kifogástalan (egyébként: szürke) ruházatára, valami gyönge esélyt látott arra, hogy gyötrelmesnek ígérkező sétájából sértetlen visszatér, hogy beszédes helyzetelemzéseit a világ sanyarú állapotáról vagy szavakba sokkal nehezebben önthető gondolatmenetét például a kályhából kihulló szikrák és „egy sejtelmesen gonosz értelem” tűnékenységéről pontosan ott folytathatja majd, ahol azok – Eszterné előre látható, mégis váratlan igénybejelentése miatt – sajnálatosan abbamaradtak. Némi esélyt látott tehát erre, arra azonban már nem számíthatott, hogy erőfeszítésére ama életveszélyes nehézségek ellen egész egyszerűen nem lesz szükség: mikor ugyanis Valuskával az oldalán, aki az elmosott ételhordót vidáman lóbálva követte őt, végigment a folyosón a hétről hétre fogyatkozó könyvtár kettős sorfala között, majd a kapualj félhomályán át kiért az utcára, föltehetően az éles levegőtől, mintha méregbe szippantott volna, olyan erős szédülés fogta el néhány méter után, hogy attól kezdve jó ideig a „polgártársi báj elsöprő rohamai” helyett csupán egyetlen kérdéssel találta szemben magát, azzal tudniillik, hogy vajon meg bír-e maradni két lábon ebben az elúszó, zavaros, ingó térben, s nem volna-e szerencsésebb máris fontolóra venni a visszavonulást, „mielőtt még – tette hozzá – egy másik kérdésre: csináljuk-e mi ezt tovább, a tüdő, a szív, az ín, az izom egybehangzó nemmel megfelelnének”. Hazatérni, bezárkózni a szalonba és újra elhelyezkedni a párnák és plédek között a kellemes melegben: csábító ötlet volt persze, komolyan mérlegelni azonban nem lehetett, azt ugyanis világosan látta, „parancsmegtagadás esetén” mi volna várható, így – noha ezúttal nem esett volna különösebben nehezére eljátszadozni egy vonzó gondolattal, miszerint „talán mégiscsak agyon kéne ütni ezt a némbert, úgy estefelé” –, mikor sétapálcájára és aggodalmas képpel odaugró barátjára támaszkodva („Csak nincs valami baj, Eszter úr?!”) végre sikerült visszanyerje az egyensúlyát, határozottan elhessegetett magától mindenféle tervet egy efféle honvédő háborúra, s megkísérelvén természetes adottságként elfogadni a körülötte imbolygó világ bizonytalan állapotát, Valuskába karolva továbbindult. Továbbindult és megállapította, hogy őrangyala – akár az asszonytól való érthető szorongástól, akár attól az örömtől hajtva, hogy végre megint egyszer bemutathatja neki örökös kószálásainak színterét – öreg barátját még félholtan is végigcipelné a városon, ezért egy üres mondattal eloszlatván aggodalmait („Nem, semmi… semmi különös.”), társát a részletekbe, hogy erősen szédül, és egyre gyöngébbnek érzi magát, egyáltalán nem avatta be, s míg amaz, megnyugodván így, hogy útjukat nem fenyegeti semmi, a körülöttük gomolygó kásás derengés hajnali megszületéséről szokása szerint mint valami újra megismételt elragadó varázslatról kezdett el lelkesen beszélni, addig ő – előzetes reményeit messze túlszárnyalva, tényleg süketen és vakon – csupán az egyensúlyára ügyelt, kizárólag arra, miképpen rakja egymás után a lábait, hogy legalább a következő sarkot, ahol majd megpihennek, épségben elérje még. Úgy érezte, hályog nőtt mindkét szemére, s ő úszik egy homályos semmiben, füle zúgott, lába remegett, s egész testét forróság öntötte el. „Talán elájulok…” – gondolta akkor, de egy látványos öntudatvesztés lehetőségétől nem félelem fogta el, hanem ellenkezőleg, azt kívánta, hogy tényleg így legyen, hisz elterülni az utcán s ijedt bámészkodók gyűrűjéből hordágyon hazatérni, mindez, villant meg benne, Eszterné tervének kudarcba fúltát s azt jelentené, hogy a lehető legegyszerűbb módon a csapdából megszabadult. Ahhoz, hogy ez a kedvező fordulat bekövetkezzék, úgy vélte, elég lesz tíz lépés összesen, ahhoz azonban, hogy kiderüljön, a fordulat sajnos elmarad, már a fele is elegendőnek bizonyult. A Negyvennyolcas utca magasságában jártak ugyanis, amikor ahelyett, hogy elvágódott volna, egyszeriben kezdte jobban érezni magát; lábából elmúlt a remegés, fülzúgása abbamaradt, s legnagyobb bosszúságára még szédelgése is csillapodott annyira, hogy az út megszakítására az ok ne legyen egészen nyilvánvaló. Állt, hallott, és látott újra, s hogy látott, kénytelen volt hát körbenézni is, s észre is venni azonnal: legutóbbi kintjárta óta ezzel a „legyőzhetetlen városi láppal” határozottan történt valami. Hogy aztán mi is volna ez, azt az első pillanatok imbolygó zűrzavarában megállapítani még nem tudta pontosan, mindenesetre el kellett ismerje, Harrerné fecsegése nem volt egészen alaptalan. Nem volt egészen alaptalan, ugyanakkor valami azt súgta neki, Harrerné az igazságot mégsem találta el, mert annyi már akkor kiderült a számára, mikor a Negyvennyolcas utca és a sugárút kereszteződésében első alkalmi pihenőhelyüket kiválasztották, hogy „figyelmesebben szemlélve a dolgot”, elűzhetetlen jóakarójának véleményétől eltérően „szeretett szülőhelye” valójában nem olyan látványt nyújt, mint amelyik egy világvége előtt áll, hanem inkább olyat, mint amelyik már túl van rajta. Meglepő volt, hogy a járókelők bárgyú céltalansága, az ablakokból kikukucskáló arcok eseményre éhes időtlen türelme, egyszóval „a szellemi tompaság megszokott trágyaszaga” helyett a báró Wenckheim Béla sugárút és a környező néhány utca a kietlenségnek egy mind ez ideig ismeretlen minőségében mutatta magát, s a tekintetek „irdatlan ürességét” szembeötlően az elhagyatottság sivatagi némasága váltotta fel. Különös volt, hogy miközben az általános elnéptelenedés valami halálos csapásra utalt, addig az élet összes kelléke és kulisszája – ahogy közelgő pestis vagy cézium hírére egy fejvesztett menekülésnél nem fordul elő – lényegében változatlanul és sértetlenül maradt a helyén. Mindez meglepő volt és különös, a legmeghökkentőbbnek azonban azt találta, mikor rájött, hogy első ösztönös benyomásának, miszerint egy botrányosan felforgatott térben áll, valódi magyarázatát, a kulcsot, amellyel ez a vakon is bizonyos tapasztalat megfejthető, nem leli – noha ugyanakkor percről percre szilárdabb benne a meggyőződés, hogy van ennek a látványnak egy tartozéka, amit ha lát is – és nyilván lát –, fölismerni nem bír, egy alapvető pont a lassan kitisztuló képben, amire az összes többi, a csönd, az elhagyatottság, a kihalt utcák lélektelen épsége mind, mind visszavezethető. A pihenőhelyül szolgáló kapualjban az oldalfalnak fél vállal nekitámaszkodva nézte a szemközti épületeket, a rések nagyságát az ablak- és ajtótokok felső széle meg a foltokban előtűnő áthidaló gerendák között, majd kezével, miközben Valuskából továbbra is ömlött a szó, megtapintotta a vakolatot a háta mögött, hátha éppen az ujjai közt szétpergő anyag állapota árulkodik arról, mi is történhetett. Szemrevételezte az ostorlámpákat és a hirdetőoszlopokat, megfigyelte a gesztenyefák csupasz koronáját, aztán tekintetét végigfuttatta a sugárút mindkét torkolatáig, a távolság, a méretek vagy az arányok felbillenésében keresvén a magyarázatot. A megoldást azonban nem találta, ezért hát e rendjevesztett városkép értelmező tengelyét egyre messzebb és egyre feljebb kutatta tovább, egészen addig, míg végül be kellett lássa, hogy a helyzet világos áttekintésére a kora délutáni óra ellenére is alkonyati eget pásztázni teljesen hiábavaló. Ez az ég ugyanis, állapította meg Eszter, a maga kiismerhetetlen tömegével, ez a bonyolult súly, amely rájuk nehezedett, nemhogy lényegét, de egyetlen árnyalatát sem változtatta meg, s mert ezzel azt sugallta, akár a legparányibb módosulás feltételezése is értelmetlen idelent, ő úgy döntött, legyűri fejtő buzgalmát, felhagy a nyomozással, és ama „első ösztönös benyomását” próbára tett érzékeinek téves működéseként könyveli el. Felhagy vele, határozta el, s miközben tudomásul vette, hogy egyre javuló állapotára tekintettel ígéretes rosszullétéből valami kedvező kimenetelre számítani nem lehet, eddig láthatóan máshol kalandozó figyelmének most már a tanúságául továbbra is a mennybolt – Valuska csengő szavai szerint: „végtelen jó hírt sugárzó” – közömbös kupolájára szegezte a tekintetét, amikor egyszeriben, mint a tréfás adoma szórakozott professzora, aki elveszettnek hitt szemüvegét a saját orrán találja meg, ráébredt, hogy csak le kell nézzen a lába elé, hisz amit keresett, az megvan, olyannyira, hogy rajta áll. Rajta állt, és rajta taposott eddig is, amiként a későbbiekben is ezen kell majd közlekednie, s mire rögzítette, e késői felismerésért – túlontúl szem előtt lévén – a tárgy nem sejtett közelsége a felelős, s a megoldást rendre annak épp tapintható, pontosabban taposható közvetlensége miatt vétette el, addigra arról is meggyőződött, hogy mikor a látványt az első pillanatokban „világvéginek” és „botrányos felforgatottnak” érezte, tévedni távolról sem tévedett. Nem a puszta tény volt a mellbevágó, hiszen a város a hallgatólagos megegyezésnél fogva – hogy a mindent birtokolni akaró szenvedély uralma odáig kiterjeszthetetlen – amolyan senki földjének tekintett minden közteret, s így az utcák úgynevezett karbantartásával régebben sem törődött senki, és nem is e haszontalan áradat részleteinek valamely szokatlan minősége döbbentette meg, hanem a mérete, amit Eszter, noha magában csak annyit jegyzett meg: „…figyelemre méltó!”, ellentétben jó huszonötezer nap mint nap rajta gyaloglóval (s köztük Harrernéval, aki, ha bárkinek is feltűnik mindez, előtte szó nélkül biztosan nem állta volna meg), valójában minden képzeletet fölülmúlónak ítélt. Ennyit, gondolta elhűlve, sem elhajítani, sem idehordani nem lehetett, s mert amit látott, az több volt, mint ami normális ésszel egy elfogadható magyarázatba belefért, úgy vélte, összes képtelenségével együtt is van elegendő ok megkockáztatni a kijelentést, hogy e „szörnyű mű” létrejöttében „a határtalan emberi hanyagság és nemtörődömség szerepének kizárólagossága fölöttébb kétségbe vonható”. „A méretek! A méretek!” – csóválta meg a fejét Eszter, s ezúttal már a látszatát sem tartva fönn annak, hogy Valuska végeérhetetlen élménybeszámolójára odafigyel, csupán e „szörnyű mű” mindent elöntő árját nézte, s csak most volt képes először megnevezni, mi az hát, aminek rendkívüliségét ma délután, nagyjából három körül, végre sikerült fölfedeznie. A szemét. Ameddig csak ellátott, a járdák és az úttestek egész hálózatát a hulladéknak szinte egybefüggő páncélja borította el, s a letaposott és a metsző hidegben összefagyott szennyfolyam nem e világi csillogással kígyózott végig az alkonyati derengésben. Almacsutkáktól bakancsokon át karóraszíjig, kabátgombig, rozsdás ajtókulcsig volt itt minden, amivel az ember, rögzítette hűvösen, emlékeztető jelet hagyhat maga után, mégsem a „céljavesztett ittlét eme jeges múzeuma” képesztette el, hiszen tartalmában a korábbi állapottól semmiben nem különbözött, hanem ahogy ez a síkos réteg, mintha a mennybolt árnyéka volna, földöntúli, ezüstös fénnyel, tompán foszforeszkált a házak között. A tudat, hogy hol van, egyre józanabbá tette, s a higgadt vizsgálódás képességét korántsem veszítette el, minél tovább figyelte azonban, mintegy felülről is látva, a mocsoknak ezt a képtelen labirintusát, annál inkább szilárdabb lett benne a meggyőződés, hogy „kollégái a létezésben”, hisz még csak föl sem tűnt nekik, a pusztulásnak ilyen monumentális, hibátlan megfogalmazásával „akár egy társadalmi összefogást feltételezve” sem vádolhatók. Mert mintha a föld maga nyílt volna széjjel, láthatóvá téve, mi is van hát a város alatt, vagy mintha az utcákat, koppantott botjával a kapualj kövezetére, átszivárogva az aszfalt könnyű rétegén, a szennynek valami irtózatos mocsara lepte volna el. Mocsár a lápra, tűnődött Eszter, a helyzetnek eszményi fundamentuma, aztán csak nézte ezt a mozdulatlan áradást, s egy pillanatra olyan érzése támadt, hogy már látja is, a házak, a fák, az ostorlámpák és a hirdetőoszlopok benne miképpen süllyednek el. Ez volna hát, tette fel magában a kérdést, ama bizonyos utolsó ítélet? Hogy se harsonaszó, se lovasok, minden efféle handabandázás nélkül szép csendben elnyel bennünket a szemét? „Mint végső kimenetel – igazította meg sálját Eszter – nem is volna olyan meglepő”, s mivel ezzel, pontot téve a vizsgálódásra, az állapotok feltérképezését befejezettnek tekintette, úgy vélte, akár indulhatnának is tovább. De a puszta ötlettől, hogy a kapubejárat betonjáról a járda ingoványára rá kell lépnie, érthető bizonytalanság fogta el, mert a pokoli hordaléknak ez a rezzenetlen, rideg kocsonyája egyszerre tűnt vastagnak és hártyavékonynak, egyszerre megmásíthatatlanul szilárdnak és törékenynek, mint az egynapos jég, mely az első lépésre beszakadhat. Vastag és áttörhetetlen volt a tudatnak, mely úgy ítélte, hogy ami előtte van, az egy mérhetetlen tömegnek a felszíne csak, de hártyavékony a testnek, mely viszont tartott tőle, hogy ha rámerészkedik, az nem tartja meg, s míg ily módon benne indulás és maradás elcsatázott még egy ideig, azt már viszolygó ellenállása föltámadtával elhatározta: „sajátos körülmények fennforgása miatt” Eszterné előírt módszerét lényegesen leegyszerűsítve az első szembejövő polgárnak átadja a listát, intézzék el ezt a nevével fémjelzett, ezt a városnak ebben a helyzetében hallatlan érzékkel elhibázott vállalkozást, a szervezés további részleteit tehát ők maguk, neki ugyanis, döntötte el, ha még lehet, a holdbéli szemétnek ebből a dermedt lávájából egészségi állapotára és szellemi épségére tekintettel sürgősen vissza kell vonulnia. Erre ugyanakkor, szembetalálkozni végre valakivel, igen kevés remény mutatkozott, a „szerves életből”, az elevenségből tudniillik a báró Wenckheim Béla sugárúton most csupán egyetlen faj képviseltette magát, a macskák életképes nemzetsége, melynek puha léptű tagjai kisebb-nagyobb falkába verődve lustán járőröztek az eredeti értelmüktől mint fölösleges tehertől már megszabadult, de számukra még ígéretes tárgyak összefagyott maradványai között. Elhízott és szemmel láthatóan elvadult állatok voltak, mint egy hosszú álmából ébredező fajta, mely a kedvező változások hatására ősi – ragadozó – hajlamához látványos módon visszatér, szemtanúk és császárok egy megjósolt – ám úgy tűnt: a végtelenségig elodázott – alkonyatban, új uraiként annak a városnak, ahol „az általános kibontakozás kérdésében, nézete szerint, lényeges előrehaladás volt tapasztalható”. Nem lehetett kétséges, hogy ezek a macskák már nem félnek semmitől, s mintha csak ezt akarták volna tüntetőleg kifejezni, az egyik közelben ólálkodó falka, köztük még az is, amelyik pofájában egy fél patkánnyal éhségtől aztán jól láthatóan nem szenvedett, egy valódi zsákmány elérhetőségét mérlegelendő pimasz vakmerőséggel most meg is közelítette őket – hajdani gazdáik e két pihenő példányát a kapualjban. Különösebben nagyobb jelentőséget nem tulajdonított nekik, de azért, mikor észrevette őket, megpróbálta egy ijesztőnek szánt kézmozdulattal, csakhogy ezt a gátlástalan s feltehetően a csömörig jóllakott csürhét elkergetnie nem sikerült, s túl azon, hogy a súlyát vesztett régi fölény e jelével csupán egy lassú visszahúzódásra bírta a falkát rákényszeríteni, úgy látszott, megszabadulni nem is lehet tőlük igazán; mert amikor véget vetvén a pihenőnek (indulás és maradás addigi viaskodásának eredményeként) továbbindultak a mozi és a Komló Szálló felé, azok, ahelyett hogy eltakarodtak volna, a „megváltozott erőviszonyoknak mintegy az állati tudatában” még jó ideig a nyomukban maradtak, hogy aztán – mikor Valuska bement a szállodába Eszter ebédjét az ételhordóba beletölteni –, mint akik beleuntak a nyomkövetésbe, egyszeriben fel is hagyjanak vele, és szétszóródva kissé a frissebbnek látszó szemétkupacok között, szimatuk régi élességével folytassák félbeszakított kutatásukat húsmaradékok, csirkecsontok és eleven patkányok után. Mintha nemrég még valami vad népfesztivál lett volna itt, összetört pálinkáspalackok veszélyes törmelékei hevertek a szálloda elnémult utcai frontja előtt, a túloldalt pedig – orrával a Schuster-féle rövidáruüzletnek mintegy nekilökve – egy teljesen kifosztott és szétvert autóbusz állt, akárha térdre rogyott volna, a tengelyein, s amikor aztán, hogy Valuska újra csatlakozott hozzá, az Otthon kávéházhoz értek, s a Harrerné emlegette nevezetes nyárfát is meg kellett pillantania (mely megunva már az örökös kapaszkodást, eleresztette a földet, s mint egy ártalmatlan óriás, a Hétvezér köz szűk folyosójában átlósan keresztbe dőlt), nos, akkor, mindennek vitathatatlanul a hatása alatt, de valójában csak a szemétre gondolva és mutatva feltette társának a kérdést: „Barátom, mondja meg nekem, maga is ugyanazt látja, amit én?!” A szándék azonban, megosztani vele döbbenetét, hiábavalónak bizonyult, s szinte már megszólalásának pillanatában tudta, hogy így lesz, és célját nem éri el, mert egy futó zavar után (nem is tudta: benne vagy saját magában?) Valuska fénylő tekintetéről leolvasni igazán nem volt nehéz, hogy ő – hajnali látomásairól szóló elbeszélésének ezzel a végére érve – egészen mással van elfoglalva ezúttal is, s valóban, gondolta Eszter, ha eddig nem, mert mint végtelen körútjainak díszletét megszokta már, miért éppen most találna ebben a lidércnyomásban bármi föltűnőt, most, midőn pontosan ez a fénylő tekintet árulta el, hogy kísérője még gyászos csoszogásukat is úgy éli át, mintha az – egyensúlyozni ezen a förtelmes talajon – valami ünnepélyes, fölemelő esemény volna, mintha csupán a gyöngeség és a megdöbbenés hamis látószögének torzítása magyarázná, hogy ő, Eszter, tévedését majd jóval később ismerve fel, egy kísértetvárost talált a régi helyén. Mióta kitették a lábukat a házból, minden erejét a helyzet gondos szemrevétele és meghatározása kötötte le, nem is hallotta, a másik mit mond, s jóformán a jelenlétét is csak azért érzékelte, mert belékarolt, most azonban, hirtelen, jóval később értve meg, valójában miért, figyelmének már csupán egyetlen tárgya volt, Valuska maga, ez a hatalmas, durva postásköpeny, ez a sapka, ez a boldogan lengetett ételhordó. Ez idáig – mert tévesen, egy lényege szerint ugyan menthetetlen, de működő társadalommal számolt –, nos, ez idáig még sohasem merült föl benne, hogy a déli és a kora délutáni „angyali jelenlét” szigorúan és biztonsággal ismétlődő rendjét, ahogy módosíthatatlanra tervezett mindennapjait szinte Valuskára rendezte be, fiatal barátja látogatásainak kivételes, de mégis természetesnek tartott szabályosságát tehát bármi is veszélyeztetheti, és megismerkedésük óta ez volt az első pillanat, itt, az Otthon kávéház után, ezen a jó okkal rendkívülinek tekinthető napon, amikor segítőtársának öntudatlan vakmerőségére egyszeriben ráébredve, Esztert mélységes aggodalom fogta el. Látni az emberi tájnak ezt a befejezett, végső változatát, s ugyanakkor megérteni s elképzelni egyszer csak: anélkül, hogy tudná, hol jár és mi fenyegetheti, ez a saját belső csillagjaiba belevakult, gyanútlan lény („Mint valami röpülésébe felejtkezett, törékeny, ritka lepke egy égő erdőben…”) itt, ebben az életveszélyes szemétben bolyong minden nappal és minden éjszaka, fölfogni ezt egyet jelentett számára a fölismeréssel, hogy a másik oltalmára éppenséggel nem ő, sokkal inkább hűséges támasza szorul, s hogy így aztán egy szempillantás alatt megszülessen döntése is: ha sikerül innen hazavergődniük, Valuskát maga mellől többé nem ereszti el. Évtizedeken át abban a hitben élt, hogy észre és ízlésre alapozott gondolatmenetével egy olyan világot utasít el, ami ésszerűségnek és jó ízlésnek tűrhetetlenül híján van ugyan, de éppen ezekkel mindvégig határozottan megítélhető, most azonban, a Hétvezér közből a Városház utca halott csendjébe lépve be kellett látnia: világos okfejtésével, a maga csökönyös ragaszkodásával az úgynevezett „épelméjű ítéletalkotáshoz” itt már nem megy semmire, mert míg mind ez ideig eme kiterjesztő mód világnak nevezett város, ha valamit, hát gyilkos valóságosságát aztán nem veszítette el, addig mostanra pontosan ez a gyötrelmes, nagyon is földszagú valódiság illant el belőle, úgy tűnt, visszavonhatatlanul. Hiába kísérelte meg, meg kellett értse, hogy szokásos eszteri megoldásainak szellemességével ezúttal nem boldogul, a mondatok ugyanis, amikkel megpróbálkozott, s egyáltalán, az ész fölénye és gőgje teljesen értelmét vesztette itt, minthogy – akár a fény a kimerült zseblámpában – a szavak jelentése kialudt, a tárgy pedig, amire ez a jelentés vonatkozott volna, jó ötven év terhével foszlott semmivé, hogy átadja a helyét egy grand guignol valószerűtlen díszletének, ahol minden józan szó és minden józan gondolat zavarba ejtően érvénytelen. Egy világhoz, amiben a kijelentések éléről lekopott már a „mintha” és a „mint”, egy üres birodalomhoz, mely a benne kalandozókat nem értetlenségük vagy szembenállásuk, hanem oda nem illő voltuk miatt készül, mert így vélte elsöpörni, nos, egy ilyen „valósághoz”, fogalmazta meg magában mélységes undorral és megvetéssel Eszter, neki semmi köze nincsen – noha e percben igazán nehéz lett volna letagadnia, hogy menni ebben a labirintusban és efféle méltóságteljesen hőbörgő állításokat tenni, másnak, mint szánalmas hóbortnak aligha nevezhető. Ám ezt tette mégis, majd pedig, hogy újabb alkalmi pihenőhelyükön, a Városház utcai újságospavilonnál barátja, félreértve azt, az ő iménti felkiáltására válaszul, mintegy megnyugtatásképpen közölte vele, ennek a „különös elnéptelenedésnek” tudja az okát, s a magyarázatba szenvedélyesen belekezdett, ettől fogva tehát csupán azzal foglalkozott, vajon ha ügyük végeztével sikerül innen kimenteni őt, elbarikádozni magukat a Wenckheim úti házban miképpen volna a legcélszerűbb. Mert nem érdekelte többé, mi történik itt, s hogy a szemét után mi jön, sem érdekelte már, nem érdekelte semmi, csak hogy még „a színjáték befejezése előtt” biztosabb talajra vezesse ezt a véletlen idetévedőt; eltüntetni, mint egy „békés dallamot a hangzavarban”, eldugni valahol a házban, hogy többé senki se találja meg, elrejteni, zakatolt benne, mint egy utolsó emléket arról, hogy valaha, hajdan, legalább egyetlen képviselője „egy torokszorító, rokontalan, költői tévelygésnek” kézzelfoghatóan létezett. Fél füllel az elragadtatott beszámolót hallgatta Valuska délelőtti tapasztalatairól – egy bálnáról ugyanis, a Kossuth téren, mely nem csupán a városlakókat, de a szemtanú, szerinte nyilvánvaló, ugyanakkor megbocsátható túlzásával, még „környékbeliek százait is” magához vonzotta –, de valójában már csak azzal bírt foglalkozni, hogy mennyi idejük lehet még vajon a sugárúti épületet „bármilyen támadó szerencsétlenséggel szemben” erődítménnyé átalakítani. „Mindenki ott van!” – jelentette ki társa, s miközben továbbmentek a főutcán az utóbbi hónapokban kissé gúnyosan csengő Vízügyi Hivatal sarokszékháza felé, lázasan ecsetelni kezdte, milyen nagyszerű élményben lesz részük, ha ezt a felülmúlhatatlan óriást majd közösen, mintegy útjuk megkoronázásaként, megtekintik, ám a trikóra vetkezett, birkózóorrú cirkuszosról, a Piacteret elözönlő állítólagos tömeg többórás várakozásáról s a bálna meghökkentő méreteiről s minden képzeletet túlszárnyaló mesebeli mivoltáról adott leírás Esztert nemhogy kijózanította volna, éppen ellenkezőleg, mindez csak olaj volt a tűzre, mert hiszen abból, amit látott, más egyébre nemigen következtethetett, mint hogy ha valamit, akkor ez a boszorkányos dög, már puszta létével is, korántsem keserves sétájukat (ráadásul: „fogja!”), sokkal inkább a „beláthatatlan készülődést” koronázza meg. Ha egyáltalán, fűzte hozzá csüggedten, ott van ez a szörnyeteg, s ez az összesereglett publikum meg ez a birkózóorrú mutatványos nemcsak társának e megmagyarázhatatlan pusztaságot benépesítő kétségbeesett fantáziájában él, ez a nagyszerű produkció pedig nem csupán a szőrmekereskedés oldalán kiragasztott plakáton létezik, amelyre tussal vagy inkább tintába mártott ujjal valaki még rámázolta: ESTE FARSANG, körülnézvén ugyanis, újra és újra, minden jel arra mutatott, hogy ebben a magára hagyatottságban a kóborló macskákon kívül már csak ők ketten elevenek – amennyiben persze, jegyezte meg savanyúan Eszter, nyomorúságos mibenlétük megjelölésében efféle leegyszerűsítő pontatlanság még megengedhető. Mert mi tagadás, valóban meglehetősen furcsa látványt nyújtottak így, összekapaszkodva egy lassú vánszorgásban a Vízügyi Hivatal saroképülete felé, s a csikorgó fagyban minden méterért megküzdő párosuk tényleg jobban emlékeztetett két vakon támolygó másvilági lényre, mint egy tisztes úrra, aki szívbéli segédjével az oldalán a helység polgárait éppen egy tisztasági mozgalomban való részvételre buzdítani indult. Kétféle mozgást kellett összeegyeztetniük, kétféle sebességet, s ami azt illeti, kétféle tehetetlenséget is, mert míg Eszternek minden mozdulata az utolsónak lett szánva ezen a sejtelmesen világító talajon, tehát járása mintegy a fokozatos megállást készítette elő, addig Valuska az iram növelésének sajgó szükségére volt kénytelen ezúttal nemet mondani, miközben – amannak nyilvánvaló rászorultsága miatt – még azt is el kellett titkolja, hogy a bal karjára nehezedő s ekképpen saját egyensúlyát is veszélyeztető test, különösen neki, aki szeretett mesterének erejét csak lelkesedésének súlyával múlta fölül, milyen nehéz. Állítani, hogy „Esztert Valuska húzza-vonja, Valuskát pedig Eszter fékezi le”, nem volna egészen helytelen, amiként az sem, hogy míg „Valuska szinte futott”, addig „Eszter szinte állt”, valójában azonban közlekedésüket két különbözőre választani széjjel már azért sem nagyon lehetett, mert nem csupán lépéseik eltérő jellegét, hiányzó vagy bőséges lendületük más-más nyomatékát oldotta föl kettejük egységes mozgásává ez a csetlő-botló, bizonytalan, kínkeserves előrehaladás, de esetlen összekapaszkodottságuk, ez a szembeötlő egymásrautaltság mintegy meg is szüntette őket külön Eszternek és külön Valuskának lenni, hogy e kétféleséget egyetlen bizarr alakban foglalja össze. Eme különös összefüggésben küszködtek előre hát, vagy mint Eszter magában epésen megállapította, „magunk is, e sátáni álomba illőn, mint egy erejét vesztett túlvilági manó”, bolygó árnyként, egy eltévedt démon szánalmas szerepében, mely fél oldalát a másikkal tartja, s míg baljával botjára csüng, jobbjával ételhordót lenget boldogan, így aztán, mikor elhagyván a „Vízügy” előtti aprócska parkot, túljutottak a Munkásbiztosító Pénztár néma épületén, akár kölcsönösen is kísértetnek nézhették volna egymást, minthogy elevenség dolgában ama három úr sem állt lényegesen jobban, akik a harisnyagyári Úri Kaszinó bejáratából most megpillantván őket, egészen a felszabadító ráismerésig, láthatóan földbe gyökerezett lábbal várták, hogy egy ijesztő lassúsággal közeledő rémalak képében lesújtson rájuk a jogtalan ítélet. „Hárman a legbátrabbak közül!” – hívta fel hamuszürke csoportjukra a még mindig a bálnáról mesélő Valuska figyelmét Eszter (társára tekintettel elharapván a mondatot: hogy ugyanis „ha rajtuk kívül maradt itt valaki még…”), majd kioktatván őt arról, Eszterné mozgalmának ügyében mi lesz a teendő, rövid pihenő után azzal a feltett szándékkal vágott át a túloldalra, hogy valamelyest mégiscsak méltósággal fogja elviselni a megkönnyebbülés és a megtiszteltetés első zavaros hullámait – azt, amit illő szavakba önteni e három úrban éppoly izzó szenvedéllyel akart, amilyen kevéssé volt képes az ő emberi mineműségükre való szerencsés ráébredés. „Valamit tenni kell!” – ordította üdvözlő kísérleteik belefáradtával – s hogy markukból Eszternek sikerült kiszabadítani a kezét – egyikük, a nagyothalló Mádai úr, akit egyébként megrögzött szokása, hogy áldozatai fülébe „a véleménycsere szempontjából” könyörtelenül beleüvölt, mint többször is megmagyarázta, egyáltalán nem zavart, s noha e felszólítással a másik kettő is maradéktalanul egyetértett, a „mit?” fogas kérdésében, mint kitűnt, némiképp eltérő álláspontot foglaltak el. A bevezetéstől, hogy miről is beszélnek voltaképp, gépiesen eltekintve, s Esztert a helyzet korlátlan uraként ismerve el, Nadabán úr, a tagbaszakadt hentes, aki figyelemre méltó helyét a város meghatározó polgárai között úgynevezett „halk szavú költeményeivel” alapozta meg, kijelentette, hogy ő, a maga részéről, az összefogás szükségességére szeretné felhívni a jelenlévők figyelmét, Volent úr azonban, a Bakancsgyár és mindenféle technikai probléma megszállott mérnöke megrázta a fejét, és a józanságot említette a közös tett kiindulópontjaként, szemben Mádai úrral, aki csendre intve a többieket, megint csak Eszter füléhez hajolt, és torkaszakadtából megjegyezte: „Ébernek lenni mindenáron, szerintem ez a mi dolgunk, uraim!” Kétséget, persze, egyikük sem hagyott afelől, hogy az, amit „éberség”, „józanság” meg „összefogás” eme kulcsfogalmaival most megneveztek, felelős gondolatmenetüknek mindössze ígéretes nyitánya csupán, s alig várják, hogy támadhatatlan érveik kifejtésébe belekezdhessenek, amiként – túlesve a tagadhatatlan megkönnyebbülésen, hogy legalább erre a három „élő idiótára a készletből”, itt, a harisnyagyári Úri Kaszinó bejáratában ráakadt – fölmérni Eszternek sem okozott különösebb gondot, mire kell számítson, ha ez a sarkalatos véleménykülönbség eme reszkető inú hősökből a felszínre tör, ezért aztán, épp amiatt vállalván a kockázatot, mert az urak gyűrűjéből hátrahúzódó Valuskának minél előbb át akarta adni a szót, további rohamaikat megelőzendő megkérdezte tőlük, miből gondolják ilyen egyöntetűen, hogy („Mint elkeseredett szavaikból ezt leszűrhetem…” – vetette közbe) valóban itt a vég. A kérdés szemmel láthatóan meglepte őket, s a három felindult tekintet, egy villanásra most, szinte egymásba szaladt, hisz arra egyikük sem számított, hogy Eszter György, aki – mint egy hajdani emléklapon szerepelt – „az unalmas hétköznapokat kiemelkedő tehetsége révén a művészet szférájával aranyozva be” minden nagyrabecsülés célpontja, vagy mint egy dicsőítő költeményében maga Nadabán úr írta róla, „szürke valónk alfája s ómegája” itt, hogy éppen ő tehát, ezek szerint, nem tud semmiről – megérteni ugyanakkor, hogy a világ zajától elhúzódó, magasrendű szellemek közismerten szórakozott természete miatt e tájékozatlanság magyarázata milyen kacagtatóan egyszerű, s egyúttal ráébredni a büszke tudatra, hogy – ismét csak: ezek szerint! – ők hárman a szerencsés kiválasztottak, akik a város eme eleven nagyságát a helység sorsában beállt baljós változásokról fölvilágosíthatják, nos, mindez, megérteni és ráébredni, csupán egy pillanat műve volt. Az áruellátás teljesen kiszámíthatatlan, iskola és hivatal szinte már nem is működik, a lakások kifűtésének problémája pedig, kezdtek bele egymás szavába vágva, a szénhiány miatt aggasztó méreteket ölt. Nincs gyógyszer, panaszolták fájdalmas képpel, megszűnt a busz- és az autóközlekedés, s ma reggelre még a telefonok is megsüketültek, megpecsételvén a helyzetünk. És akkor erre, mondta elkeseredetten Volent úr, és akkor ráadásul, csattant fel Nadabán úr, és akkor a tetejébe, ordította Mádai úr, még jön ez a cirkusz, hogy a kibontakozás és a rend helyreállítása tekintetében végképp szétzúzza utolsó reményeinket, egy cirkusz, valami borzasztó nagy bálnával, amit jóhiszeműen beeresztettünk, és ami ellen tenni most már semmit nem lehet, mivel az elmúlt éjszaka ez az igencsak különös, halkította le a hangját Nadabán úr, ez a szerfölött gyanús, bólogatott Mádai úr, ez a roppantul baljóslatú kompánia, ráncolta össze szemöldökét komoran Volent úr, a Kossuth térre, sajnos, megérkezett. Valuskára ügyet sem vetve, aki hol zavartan, hol meg mintha szomorúan nézte volna őket, közölték Eszterrel, hogy kétségkívül aljas bűnszövetkezetről van szó, kihámozni azonban igazán nem volt könnyű, mit is jelentene mindez, s hogy mik is hát a tények egyáltalán. „Legalább ötszázan vannak!” – állították, majd rögtön ezután arról beszéltek, hogy a társulat tulajdonképpen csak kéttagú, az attrakció pedig hol maga volt a legijesztőbb, amit valaha is láttak, hol meg úgy emlegették, mintha csak ürügye volna egy közelebbről meg nem határozott csőcseléknek, hogy ha leszáll az éj, a békés lakókra lecsapjanak. Azt mondták, a bálnának semmi szerepe nincsen, aztán meg, hogy valójában mindennek a bálna az oka, s mikor végül bizonyos „sötét brigantikról” kijelentették, hogy „már fosztogatnak”, s ugyanakkor ott állnak a téren, valamennyien és mozdulatlanul, Eszter megelégelte a dolgot, s elhárítólag fölemelte a kezét, hogy jelezze, szólni akar. Az emberek félnek, tette azonban gyorsan hozzá s megelőzve őt Volent úr, ezért hát mégsem nézhetjük tétlenül, kapott a szón Nadabán úr, hogy ölbe tett kézzel csapjon le ránk, csatlakozott a maga jellegzetes hanghordozásával Mádai úr, a katasztrófa. Itt gyerekek vannak, futotta el a könny Nadabán úr szemét, és síró anyák, bicsaklott meg Mádai úr trombitahangja is, és így, ami a legdrágább nekünk, a családi tűzhely melege, zárta le végül, befejezésképpen és egészen megrendülve Volent úr, határozottan ki van téve a veszélynek… Elképzelni, hogy ennek az ellenállásra szövetkezett, panaszos kórusnak, ha nem jön közbe semmi sem, mire futotta volna még, az ugyan elképzelhető, ám ki már nem derülhetett, mert az általános lesújtottság lélegzetvételnyi szünetét kihasználva Eszter ekkor átvette a szót, s mondanivalóját zaklatott idegállapotukra tekintettel s a könnyebbség kedvéért hármójuk kínzó lelkivilágába ágyazva, tudatta velük, hogy igenis van megoldás, és a reményt, hogy a helyzet jobbra fordítható, egy valóban elszánt akarat sohasem adja föl. Röviden s minden rávezető kommentár nélkül vázolta előttük a TISZTA UDVAR, RENDES HÁZ nevű mozgalom alapelveit, melyeknek lényege, nézett el egy pillanatra a fejük fölött, véleménye szerint önmagáért beszél, majd fölkérve barátját, avatná be a részletekbe a tisztelt urakat, magát nemcsak mint e kampány „főhulladékellenőrét”, de mint „egyetemes szemétfelügyelőt” is a figyelmükbe ajánlva abbeli meggyőződését fejezte ki, hogy hármójuk szervezőmunkájának sikerében ő, a maga részéről, nem kételkedik. Kibírni azonban, míg Valuska végez, s a listát átnyújtva, a teendőket a lehető legaprólékosabban elmagyarázza nekik, már-már alig bírta ki, így aztán, mikor társa befejezte, a búcsúzást egyetlen kézmozdulatba sűrítve azonnal sarkon fordult, emésszék meg a hallottakat most már egymás között. Biztosra vette, hogy Eszterné magvas ötlete termékeny talajra hull, és neki más dolga sincs, mint ezt a bő negyedórát a lehető legalaposabban kitörölni az emlékezetéből, olyannyira, hogy mikor a gyors távozástól meglepett, de csakhamar felocsúdó három úr szenvedélyes egyetértésben kitört, és utánuk kiáltotta: „Igen, fölülemelkedni! Nagyszerű gondolat! Mert, lám… az összetartás!… Lám, a józanság!… Lám, az éberség… a legfontosabb!”, ő mindezt meg sem hallotta már, s ama sovány vigaszból merítve erőt, hogy türelmének emberfeletti megfeszítésével a ráakasztott tehertől ezzel végleg megszabadult, visszatért a még körvonalazatlan tervhez, s igyekezett a legnagyobb körültekintéssel átgondolni, mitévő is legyen. Tudta, hogy az üzenetet „az akció sikeres véghezviteléről” feleségének még időben és föltétlenül („Márpedig pár perc múlva négy!”) meg kell kapnia, különben a fenyegetés nem marad beváltatlanul, ezért – Valuska erőfeszítésének véget vetve, aki az előbbi zagyvaságoktól összezavarodva mindenképp be akarta bizonyítani neki a cirkuszra vonatkozó félelmek alaptalanságát – bejelentette, a „jól végzett munka tudatában” most hazatér, arra viszont – nézett rá sejtelmesen, de tervének lényegét még nem fedve fel – határozottan megkéri, hogy amint teljesítette a feladatát a Honvéd közben, őt sürgősen keresse fel. Valuska persze tiltakozott, mondván, egyedül és ebben a hidegben mégsem engedheti el, nem beszélve arról, hogy „a bálnával akkor mi lesz”, így kénytelen volt álláspontját valamivel részletesebben kifejteni, s a taktikai lépések meghatározását ismét csak félbehagyva megnyugtatni őt, hogy aggodalma fölösleges. „Nézze, barátom – mondta tehát –, azt nem állíthatom, hogy a fagynak ezt a megfellebbezhetetlen uralmát kedvelem, amiként azt sem, hogy létezésem itt a trópusi természet tragédiája, akinek az örök hó birodalmában kell élnie, mert mint maga is tudja, hó nincs, és nem is lesz többé – de hagyjuk ezt. Afelől azonban ne legyenek kétségei, hogy ama néhány méter megtételére, ami hátravan, ebben a hidegben és egyedül is képesnek érzem magam. És még valamit: ne sajnálja annyira, fűzte hozzá, hogy emlékezetes kalandunk megkoronázása ma elmarad. Igazán szívesen megismerkedtem volna őkegyelmességével, de lássa be, erről most le kell mondanunk. Megnézni egy pontot – mosolyodott rá Valuskára –, ahol boldogan elakadtam volna a törzsfejlődésben, ez nekem mindig öröm, tudja, és szórakoztató, de ez a séta kimerített, s találkozásom a maga bálnájával, úgy gondolom, holnap is megejthető…”. Hangjának csengése korántsem volt a régi, s maga is tudta, hogy a szellemességnél a szándék, hogy szellemes legyen, sokkal inkább kiérezhető, de mert ígéret volt e szavakban, a másik, ha kelletlenül is, elfogadta ajánlatát, és Esztert a hátralévő úton, elválásukig, jövendő együttlétük kidolgozásában most már semmi nem zavarta meg. Megállapította, hogy hála Harrerné pusztító takarítószenvedélyének, a ház lakhatóvá tételében a kapu eltorlaszolásán és az ablakok bedeszkázásán kívül mást jóformán nem is kell tenniük, s e felszabadító tudattól gondolatai máris akörül forogtak, vajon „miképpen is fog kinézni kettesben az élet”. Valuskát, egyensúlyozott továbbra sem csökkenő figyelemmel a delejes mocsárban Eszter, a szalon melletti szobában helyezi el, hogy közel legyen, a lehető legközelebb, aztán képzelete „a közösen elköltött reggelik nyugalmába” merült, hogy onnan meg „kiegyensúlyozott estéik csöndjére” ússzon át. Ülnek majd, látta maga előtt, a mélységes békességben, délutánonként kávét főznek, ebédre pedig – hetente legalább kétszer – valami meleget, s míg fiatal barátja szokásos csillagtörténetére ő ugyancsak elmaradhatatlan ellenvetéseit megteszi, nem törődnek azzal semmiképpen, hogy a világ, ez a szemét a süllyedő kulisszákkal, odakint megvan-e még… Tudatában volt, s valamelyest zavarba is hozta természetesen, hogy terveivel idáig jutván furcsamód elérzékenyült, amikor azonban ismét csak körbenézett, és megpróbáltatásaira visszagondolt, úgy vélte, mindez a legyöngült szervezet gyötrelme miatt (s: „Egy öregembernek, aki végül is vagyok…”) egyszer igazán megbocsátható. Átvette Valuskától a jéghideg ételhordót, a lelkére kötötte, hogy dolga befejeztével hozzá azonnal induljon el, majd néhány apróbb intelemmel útjára bocsátván, a Hétvezér köznél elveszítette szem elől.

Elveszítette szem elől, és mégsem veszítette el, mert ha a házak el is takarták már, ő még mindig látni vélte szeretett mesterét, Eszter úr jelenléte ugyanis, kinttartózkodásának ez a bő egyórás története Valuska megfeszített figyelmétől olyan erős nyomot hagyott a városon, hogy alakját az épületek semmiféle tömege nem tüntethette el. Minden arra vallott, hogy itt járt, s a tudattól, hogy amaz még a közelben van, benne – bármerre nézett – most minden a másik ittlétét idézte fel – az elválás valóságos bekövetkeztét jó néhány perccel elodázva s a számára rendkívüli esemény ereszkedő hangsúlyát olyképpen lassítva ezzel, hogy mintegy módja legyen elkísérni őt a Wenckheim úti házig, amikor maga is fellélegezhet és rögzítheti: sétájuk, Eszter úrnak ez a „váratlan és nagyszerűen indult, de nem minden szomorúság nélkül való elidőzése” az utcákon mégiscsak szerencsésen véget ért. Mellette állni, mikor a folyosóra kilép, jelen lenni, midőn az első lépéseket megteszi, árnyékként követni őt, és tudni, a várva várt gyógyulásban ennek az oly régóta remélt kimozdulásnak milyen nagy jelentősége van, mindez kezdetben, míg a szalontól a kapuig eljutottak, valódi öröm volt, és a büszke tanúnak, neki, úgy vélte, szinte érdemtelen kitüntetés; ugyanakkor azonban „nem minden szomorúság nélkül való elidőzésnek” nevezni útjukat, túlságosan keveset árult el abból, ami valójában történt, mert a későbbi felismerés, hogy idős barátjának minden egyes lépés: kín, menet közben fel is emésztette a „büszke tanú” felhőtlen örömét, s belőle csupán a szomorúság kábulata maradt. A pillanatról, mikor a lábadozó felkel, s elhagyja végre a lefüggönyözött szobát, azt hitte, a felépülésnek, a föltámadt életkedvnek az ünnepélyes bejelentése lesz, de már néhány méter után szembe kellett nézzen azzal, hogy ez a délután esetleg nem enyhíteni fogja, hanem csak nyilvánvalóvá teszi a beteg súlyos állapotát, így aztán az ijesztő eshetőségtől, hogy újbóli felbukkanása az emberek között, a tisztasági mozgalom megszervezéséért vállalt kirándulás nem a világba való visszatérés nyitánya lesz, sokkal inkább búcsúvétel a világtól, lemondás róla és végleges elutasítás, nos ettől – ismeretségük óta először – Valuskát egyszeriben a legmélyebb aggodalom fogta el. Hogy rosszul lett a friss levegőre érve, ez riasztó volt, de minthogy időtlen idők óta alig s az elmúlt két hónap alatt egyáltalán nem mozdult ki a házból, még valamelyest érthető, ahogy azonban fokról fokra lelepleződött, Eszter úr a testi legyengülésnek, a város pedig az ideges feszültségnek milyen elkeserítő stádiumában van, az egészen készületlenül érte, s ezt, vétkes figyelmetlenségnek ítélve, egyre hevesebb bűntudattal élte át. Bűntudattal és lelkifurdalással a gyarló könnyelműség miatt, hogy a valóságos helyzetre vakon folyton a közeli gyógyulás bizonyosságával áltatta magát; önváddal, mert úgy gondolta, ha e gyötrelmes gyaloglás közben társát bármi baj éri, az egyes-egyedül neki lesz köszönhető; és végül valami zavaros szégyenérzettel, amiért a helység e mindig oly méltóságteljes, ragyogó szellemében legmélyebb fájdalmára egy elesett öregembert volt képes látni csak, akinek ráadásul az egyetlen ésszerű megoldást választania, hogy otthonába haladéktalanul visszatér, épp az ő Eszternének tett ígérete miatt nem lehetett. Menniük kellett hát, és nagy rászorultságát nem is leplezve, Eszter úr szó nélkül belékarolt, s mert ezzel mintegy a jelét adta annak, hogy rászorultsága egyúttal ráhagyatkozás, Valuska úgy érezte, ha így van, ő mást nem tehet, mint hogy megpróbálja elterelni barátja figyelmét, és elkezd beszélni arról, aminek hírével két óra körül még olyan boldogan ideérkezett. Beszélt a napkeltéről, és beszélt a városról, ahogy ma hajnalban a világosságtól minden szeglete és darabja szinte külön-külön életre kelt, beszélt, beszélt, de a szavaknak nem volt íze, mert arra, hogy mit mond, voltaképp ő maga sem figyelt. Kénytelen volt ugyanis mindent a másik szemével nézni, kénytelen volt folyton követni Eszter úr tekintetét, és látni egyre tehetetlenebbül, hogy az, bármerre pillant, nem az ő felszabadító meggyőződésének, hanem rendre saját komor ítéletének bizonyítékaira lel. Az első percben még abban bízott, hogy kiszabadulván szobája fogságából, barátja kedve, ereje a lehető legtermészetesebb módon visszatér, és így sikerül végre figyelmét „a dolgok egészére irányítania a részletek helyett”, ám mikor a Komlóig elérve világossá vált, hogy e részleteket – mielőtt Eszter úr pillantása odaér – beszámolójának egyre üresebben kongó mondataival eltakarítani nem lehet, úgy döntött, elhallgat inkább, s az út további megpróbáltatásait együttérzésének szótlan, de őszinte bevallásával könnyíti meg. Mindebből azonban nem lett semmi, s amikor kijött a szállodából, ha lehet, még kétségbeesettebben ömlött belőle a szó, odabent ugyanis, míg sorban állt az ételért, egy ijesztő hírtől egészen összezavarodott. Pontosabban: nem is az ijesztő hírtől, mert hogy „a piactériek egy vandál csapata”, mint a konyhán állították, nem sokkal tizenkettő után elrabolta, illetve barbár mód szétzúzta volna a Komló teljes italkészletét, azt egyszerűen nem hitte, s az „önmagát riogató képzelet”, „a járványos félelmek és szorongások” számára megszokott, lehangoló tüneteként könyvelte el, az azonban csakugyan váratlanul érte, mikor a teli ételhordóval visszafelé haladtában a kint várakozó Eszter úrhoz egyszeriben rádöbbent, hogy amit eddig észre sem vett, igaz: a folyosón, az előtérben s a szálló előtt a járdán tényleg összetört palackok törmelékein kell az embernek átgázolnia. Összezavarodott, és társa jogos kérdésére színlelt válaszul egy amolyan pillanatnyi megingás után, onnantól előbb a bálna történetével, majd – hogy dolgukat Mádai úrékkal szerencsésen befejezvén visszafordultak végre – a bálna keltette félelmek ellen igyekezett megnyugtatni őt és, mi tagadás, ekkor már saját magát is, mert még ha meg volt is győződve arról, hogy elég lenne egyetlen józan intés az égre, s az élet rendes medrébe máris visszatér, a konyhán hallott mondatok egyikét (a főszakácsét tudniillik, hogy: „Akit a sötétség még az utcán talál, az, kérem, az életével játszik!”) sehogy sem bírta elfelejteni. Hogy azok a „kedves, jóravaló emberek”, akikkel délelőtt órák hosszat együtt állt a cirkuszkocsi előtt, banditák meg vandálok volnának, arról Valuska azt gondolta, nyilvánvaló tévedés, de olyan, amit viszont a terjedő rémhírek miatt, melyektől még az olyan ember is, mint Nadabán úr, szinte reszketett, föltétlenül és rögtön tisztázni kell, így hát, mikor Eszter urat képzeletben hazáig kísérve a Városház utcáról most a Piactérre ért, a még mindig mozdulatlanul várakozó tömeg sűrűjében az első dolga volt valakit kiválasztani és megbeszélni vele a dolgot, mert a főszakács felelőtlen kijelentése mellett ott zúgott benne („…egy józan intés… egyetlen higgadt figyelmeztetés…!”) a sajátja is. Elmondta neki, mit tart róluk a szóbeszéd, s hogy a városban mindent félreértenek, beszámolt Eszter úr állapotáról, s közölte, ezt a híres tudóst itt mindenkinek meg kell majd ismernie, bevallotta, mennyire aggódik érte, kijelentette, hogy a felelősséggel teljesen tisztában van, és végül elnézést kért, ha kissé kuszán fejezte volna ki magát, de, fűzte hozzá, már ez a néhány perc is meggyőzte a másik baráti érzelmeiről, s így hallgatója egész biztos tökéletesen megérti őt. A megszólított nem mondott minderre semmit, csak rezzenetlen tekintettel, tetőtől talpig, hosszan végigmérte Valuskát, aztán – talán megszeppent ábrázatát látva – elmosolyodott, megveregette a vállát, zsebéből előhúzott egy pálinkásüveget, és barátságosan odakínálta neki. A vizsgálat szigorú csendje után, megkönnyebbülvén a férfi derűs arckifejezésétől, Valuska úgy érezte, a szívélyesség e jelére nemmel felelnie nem szabad, s friss barátságukra a pecsétet elkerülhetetlenül rá kell üsse, átvette hát elgémberedett kezébe az üveget, lecsavarta róla a kupakot, s hogy elnyerje a másik bizalmát, és „az őszinte érzések kölcsönösségéről” meggyőzze őt, nemcsak úgy ímmel-ámmal ízlelte meg, hanem egy jó nagyot húzott a pálinkából. A merészségért azonban fizetnie kellett, a méregerős szesztől ugyanis olyan heves, fulladásszerű köhögés fogta el, hogy amikor vagy egy fél perc múltán kezdett magához térni, és bocsánatkérő mosollyal megpróbált volna mentegetőzni gyöngesége miatt, szavait még mindig újabb és újabb roham mosta el. Szégyellte magát, és attól tartott, újdonsült ismerősének rokonszenvét ezzel tán el is játszotta már, ám kínja valóban olyan őszinte volt, s ahogy gyötrelme közben, védelmet keresőn, önkéntelenül is belekapaszkodott a mellette állóba, az olyan mulatságos, hogy valami enyhe derültséget nemcsak beszélgetőpartneréből, de még a körülöttük ácsorgókból is sikerült kiváltania. Lélegzethez jutván, s valamelyest fesztelenül az oldottabbra fordult hangulatban elmesélte még, hogy Eszter úr, bár tagadja, nagy művön dolgozik, s már csak emiatt is az a véleménye: a nyugalom helyreállításáért a Wenckheim úti házban valamennyiőjüknek itt össze kell fogniuk – aztán új barátjához fordulva bizalmasan elárulta, mennyire jólesett neki ez a beszélgetés, még egyszer hálásan megköszönte iránta tanúsított jóakaratát, majd sajnálkozva bejelentette, hogy most már viszont – talán legközelebb azt is elmagyarázza, miért („Mert érdekes!”) – mennie kell. Mennie kell, búcsúzott Valuska, megrázta a férfi kezét, de hogy amaz az övét, mikor ő már húzta volna vissza, nem eresztette el (és azt mondta: „Add elő most, élvezettel hallgatom!”), kénytelen volt megismételni ezt. Mennie kell, próbált zavart mosollyal megszabadulni a váratlan bilincsből, de bízik benne, hogy látják egymást újra, hamarosan, s ha pedig mégse futnának össze az utcán, keresse a „Péfeffer”-ben Hagelmayer úrnál, vagy – nézett értetlenül és kissé ijedten a még mindig szorító marokra – kérdezzen meg bárkit, mert őt, Valuska Jánost, itt mindenki jól ismeri. El nem tudta képzelni, mit akar tőle a másik, és hogy huzakodásuk végül is mit jelentett, s mivel végződött volna, nem is tudhatta meg, ebben a pillanatban ugyanis barátja hirtelen elengedte a kezét, és a tér sok száz fős közönségével együtt feszült arccal fordult a vagon felé. Kihasználván a helyzetet, s a különös marasztalástól még riadtan, gyorsan elköszönt hát tőle, és előrement a sorok között – hogy aztán néhány lépés után, mikor vissza-visszanézve amazt elnyelte a sokaság, meg is torpanjon a beléhasító gondolatra, hogy: tévedett, hogy: ostoba volt, s hogy máris szégyenkezve bevallja önmagának: a szívélyes erőszak eme nyilván csak ártatlan megnyilvánulásában valami rosszra gyanakodni igazán fölösleges, sőt sértő faragatlanságra vall. Az bántotta a leginkább, hogy – a jó szándékú gesztust megbocsáthatatlanul félreértve – viszonzatlanul hagyta azt, s otromba viselkedésének szégyenét csak az enyhítette valamelyest, hogy hirtelen riadalmából a kézfogás körül ugyanolyan gyorsan ki is józanodott. Nem is értette, mi történt vele az előbb, hisz a másik megértő türelméért efféle indokolatlan bizalmatlanság helyett, úgy vélte, kifejezetten hálával tartozik, így aztán – mivel a rengeteg álldogáló közt újra megkeresni őt és haladéktalanul tisztázni a dolgot az Eszternének vitt sürgős üzenet miatt most már nem volt idő – azzal a szilárd elhatározással indult tovább, s érte el lassan azt a pontot, ahonnan az általános figyelem magyarázatával maga is tisztába jött, hogy legközelebb, ha megint összetalálkoznak, baklövését jóvá fogja tenni feltétlenül. Ekkorra már egészen besötétedett, csak az utcai lámpák pislákoltak oldalt, s a cirkusz hátsó nyílásán szűrődött ki némi fény, s mert a Direktor nem ott állt, hanem a vagon elejénél, kivenni csupán halvány körvonalait lehetett. Mert „ő az”, torpant meg Valuska, ő volt az vitathatatlanul, rá vallott még e sötétben is összetéveszthetetlen kövérsége, méreteinek ama sokat emlegetett rendkívülisége, mely az erről szóló híresztelésnek tényleg minden vonatkozásban megfelelt. Felejtve egy pillanatra sürgető feladatát, s felejtve az előbb történteket, hogy jobban lássa, odafurakodott hozzá a megjelenése óta még neki, Valuskának is szembetűnően nyugtalanná vált embertömegben, majd, amikor már egészen a közelébe ért, nagy kíváncsiságában, nehogy egyetlen szót is elmulasszon, lábujjhegyre állt, és visszafojtotta a lélegzetét. A Direktor szivart tartott a kezében, és prémes, földig érő bundája volt, s már ez meg az óriási has, kalapjának szokatlanul széles karimája és hatalmas tokája, ahogy a kívül gondosan megkötött selyemsálon szétterült, azonnal kivívta Valuska tiszteletét. Nyilvánvaló volt azonban, hogy ez a különös úr parancsoló tekintélyét a téren mégsem csupán a kövérség méltóságának köszönheti, hanem hogy egyetlen percre sem lehetett elfeledni, minek a gazdája ő. Attrakciójának nem-evilágisága személyének kivételes súlyt adott, s Valuska úgy nézett rá, mint egy ritka tüneményre, aki azon, amit a többi félve megcsodál, higgadtan uralkodik. Szivarjával, amit most mereven eltartott magától, láthatóan mindent kikezdhetetlen hatalma magasából szemlélt, és furcsamód itt a Kossuth téren sem lehetett másra nézni, mint e vastag szivarra, mert úgy tűnt, olyan emberé, aki bármerre mozdul, örökké „világraszóló” bálnájának árnyékában áll. Fáradtnak látszott, kimerültnek, de mintha éppen ebbe fáradt volna bele, mintha erejét nem napi gondok, hanem egyetlen gondolat emésztette volna fel – a nyilván évtizedes készenlét fáradtsága és kimerültsége ugyanis, hogy bármelyik percben megölheti a mérhetetlen háj. Jó ideig nem szólt semmit, föltehetően a teljes csendre várt, majd, hogy egy pisszenés nem volt már hallható, körbepillantott, és meggyújtotta a kialudt szivart. Arca, ahogy a felcsapódó füsttől fintorba torzult, tekintete, ahogy behízott egérszemeit rájuk vetette, egészen elképesztette Valuskát, mert ez az arc és ez a tekintet – noha a távolság köztük három méternél több nem lehetett – iszonyú messzeségből nézett rá. „Nos, kérem” – mondta aztán, de olyan hangsúllyal, mintha ezzel be is fejezte volna már, vagy legalábbis mintha előre akarná bocsátani, hogy nagy szónoklatra itt ne számítsanak. Mély, öblös hangján arról beszélt, hogy „a produkciónak mára vége van”, majd hozzáfűzte még: „a holnap reggeli pénztárnyitásig a legjobbakat kívánva, érdemtelen figyelmükért hálásan”, és társulatát „továbbra is a kegyeikbe ajánlva, ettől a nagyszerű publikumtól most” elköszön. Lassan, nehézkesen – szivarját megint eltartva magától – az engedelmesen utat nyitó tömegben hátrament, felmászott a pallókon a vagonba, és eltűnt a szemük elől. Pár szó volt csak, amit mondott, de Valuska azt gondolta, a cirkusz páratlanságának és a Direktor ritka eleganciájának tanúságául („…hogy egy igazgató a közönségétől ilyen nemes hódolattal búcsúzzon el…!”) már ez is bőven elég, s kezdetben a felhangzó morajból is azt szűrte le, hogy ebbéli – kissé ijedt – csodálatával korántsem áll egyedül. Kezdetben tudniillik, mert aztán ez a moraj – végigfutva a téren – egyre erősödött, s akkor már jobban szerette volna, ha a Direktor visszatér, s néhány köznapi magyarázattal is szolgál a fantasztikus szörnyetegről vagy önmagukról, hogy ne csak titokzatosságukat erősítse meg. Állt a sötétben, és nem értette, mit mondanak körülötte az emberek, zavartan igazgatni kezdte vállán a táskaszíjat, és várta, hogy e zúgolódásnak, mert az volt, valahogy vége legyen. Hirtelen eszébe jutott a főszakács kijelentése, majd az Úri Kaszinó előtti párbeszéd, s mivel a tüntető elégedetlenség nem hagyott alább, egy pillanatra olyan érzése támadt, hogy a városiak eddig indokolatlannak látszó félelme talán nem is olyan egészen alaptalan. Megvárni azonban, míg a csalódott morajlás abbamarad, vagy legalább az okát megérteni most már igazán nem volt idő, és sajnos úgy kellett távozzon, hogy nem látott tisztán még akkor sem, amikor átkínlódva magát a téren a Honvéd köz torkolatához ért. Nem látott tisztán, és egyébként is… az Eszterné házához vezető járdán… a néptelen utcácskában kissé… összekavarodott, hol ez, hol az villant fel ugyanis előtte a nap eseményeiből, s köztük rendet teremteni nem tudott. Ha az Eszter úrral tett sétára gondolt, szomorúság, ha pedig a városra meg a térre, a mulasztás sajgó bűntudata fogta el, s mindez oly sebesen váltogatta egymást benne, s távol kerülvén megszokott töprengéseinek színterétől (azaz saját életéből szinte kivetve a többiekébe) a felvillanó képek közt olyannyira elveszett, hogy fejében nem maradt más, csak a tanácstalanság, az értetlenség zűrzavara, egy növekvő kényszer arra, hogy erről a tanácstalanságról és zűrzavarról ne vegyen tudomást. Ráadásul, mikor benyitott a kertkapun, ezt az egészet egyetlen hirtelen ijedelem söpörte el, mert csak most eszmélt rá, hogy négy óra nyilván jócskán elmúlt, s a késedelmet – ismerve engesztelhetetlen jellemét – Eszterné biztosan nem bocsátja meg. De megbocsátotta, sőt úgy látszott, vendégei miatt az üzenet már nem is érdekli túlságosan, hisz beszámolójára jól láthatóan oda sem figyelt, csak türelmetlenül bólogatott, s mikor Valuska a küszöbről a szervezés sikeres beindulását épp részletezni kezdte volna, félbeszakította a szavait, közölte vele, hogy „ez az ügy a fennforgó súlyos körülmények miatt pillanatnyilag nem aktuális”, és maga mellett, szigorúan csendre intve őt, egy hokedlire mutatott. Valuska csak ekkor értette meg, hogy rosszkor jött, mert itt most éppen egy föltehetőleg fontos bizottság ülésezik, s minthogy nem értette, mit keresne ő ebben, és az asszony – dolguk végeztével – miért nem küldi el, térdeit szorosan összezárva leült, és nem mert pisszenni sem. Ha így volt is, és tényleg egy fontos ülésbe tévedt, a bizottság mindenesetre furcsa képet mutatott. A városházi elnök úr, mintha kínzó bánat gyötörné, ide-oda futkosott a szobában, és rázta a fejét, majd két-három forduló után megtorpant, elkiáltotta magát (mondván: „Azt megérni, kérem tisztelettel, hogy egy központi vezető suttyomban közlekedjen, mondhatni, a kertek alatt…!!”), és a felháborodásba belevörösödve hol meglazította, hol megszorította keresztcsíkos nyakkendőjét. A rendőrkapitány úrról nem lehetett sokat tudni, mert kissé véres arccal, homlokán beáztatott zsebkendővel, szolgálati kabátban és nyitott szemmel a plafonra meredve, teljesen mozdulatlanul feküdt az erős borszagot árasztó ágyon. De a legkülönösebben maga Eszterné viselkedett, nem szólt ugyanis egy szót sem, csak láthatóan nagyon erősen gondolkozott valamin (többször is beharapta az ajkát), s olykor a karórájára pillantott, majd jelentőségteljes tekintettel elnézett a bejárati ajtó felé. Valuska megszeppenve ült a helyén, s bár, ha másért nem, az Eszter úrnak tett ígéret miatt mindenképpen mennie kellett volna, a legkisebb moccanással sem merte megzavarni a feszült tanácskozást. Ám hosszú ideig nem történt semmi, és a városházi elnök úr már legalább kétszáz métert megtett a szobában, amikor aztán Eszterné végre felkelt a székéről, megköszörülte a torkát, és bejelentette, hogy „nem várunk tovább”, s hogy fontos javaslata van. „Őt kell – mutatott Valuskára – odaküldeni, hogy addig is, míg ez a Harrer megérkezik, tisztán lássuk a helyzetet.” „Az aggasztó helyzetet! Az aggasztó helyzetet, kérem tisztelettel!” – torpant meg erre keserű arccal az elnök úr, majd újból megrázta a fejét, és azt mondta, kétli, hogy „ez a különben derék fiatalember ennek a bonyolult feladatnak megfelel”. Ő azonban („Én azonban…!”) nem, felelte ellentmondást nem tűrő, rövid, fölényes mosollyal Eszterné, aztán nagyon komolyan Valuskához fordult, és kifejtette neki, hogy mindössze arra kérik, „a közös feladat érdekében” menjen ki a Kossuth térre, figyeljen meg mindent alaposan, s amit tapasztal, „a különleges válságbizottság színe előtt egyszerű szavakkal mondja el”. „A legnagyobb örömmel!” – emelkedett föl Valuska a hokedliről, a „közös feladat” kifejezésből egy szempillantás alatt megértve, hogy voltaképpen az ő nagy barátjáért folyik itt az ülésezés, aztán bizonytalanul, mert nem tudta, helyesen teszi-e, vigyázzba állt, és kijelentette: annál is inkább fel tudja ajánlani a szolgálatait, mert éppen onnan érkezik, és néhány dolgot, egészen pontosan a sajátos hangulat magyarázatát még neki is tisztáznia kell. „Sajátos hangulat?!” – ült föl erre a rendőrkapitány úr is az ágyban, majd eltorzult arccal visszadőlt. Elhaló hangon megkérte Eszternét, nedvesítse be újra a zsebkendőt, aztán pedig hozzon papírt, ceruzát, és vezesse a jegyzőkönyvet, mert úgy látja, minthogy mélyen a szakmájába vágó kérdésről van szó, „a feladat organizálását át kell vennie”. Az asszony az elnökre nézett, az meg vissza rá, aztán – miközben a beteg homlokára újabb vizes zsebkendő került – halkan megegyeztek, hogy „jobb a békesség”, Valuskát megkérték, jöjjön közelebb, és Eszterné papírral, ceruzával a kézben az ágy mellé odaült. „Hely, idő!” – sóhajtott fel elgyötörve a kapitány, s mikor az asszony rávágta, „megvan”, a férfit elfutotta a méreg, és annak lemondó hangsúlyával, aki laikusok közé keveredett, lassan, szótagolva feltette a kérdést: „Mi van meg?!” „A hely meg az idő. Felírtam” – válaszolta Eszterné ingerülten. „Azt kérdeztem tőle – intett fejével elkeseredetten Valuska felé a kapitány –, hogy: hely és idő. Hol. Mikor. Azt kell felírni, amit ő mond, nem azt, amit én.” Az asszony a bosszúságtól elfordította a fejét, látszott rajta, nagy erőfeszítésébe kerül, nem szólni most egy szót sem, aztán előbb sokatmondóan a még mindig megállíthatatlan elnök úrra nézett, majd Valuskára, és intett neki, hogy „nyugodtan kezdje csak el”. Ő, egyik lábáról a másikra állva, mert nem értette, mit akarnak tőle pontosan, s félt, hogy a gyengélkedő haragja egyszer csak ellene fordul, megkísérelte a lehető „legegyszerűbb szavakkal” elmesélni a téren látottak részletes történetét, de már néhány mondat után, mikor elbeszélésében újdonsült ismerőséhez ért, úgy érezte, hogy valamit elhibázott, és valóban – meg is állították. „Ne azt darálja itt nekünk, hogy mit gondolt meg látott meg hallott meg képzelt – nézett rá vörös szemekkel, de nagyon szomorúan a rendőrkapitány –, hanem hogy mit észlelt! Szeme színe…? Kora…? Testmagassága…? Különös ismertetőjele…? Az anyja nevét – legyintett komoran – már nem is kérdezem.” Valuska bevallotta, hogy ezeket az adatokat tényleg nem tudja pontosan, és arra hivatkozott, hogy éppen azokban a percekben szállt le a sötét, s habár kijelentette, most azonnal összeszedi magát, hátha valami bővebb az eszébe jut, akárhogy próbálta barátja alakját felidézni, amire emlékezett, az csak egy kalap volt, meg egy szürke posztókabát. Valamennyiőjük, de különösen az ő megkönnyebbülésére azonban a beteget ekkor jótékony álom nyomta el, így az egyre nagyobb elégedetlenségről árulkodó s valószínűleg egyre nehezebben megválaszolható kérdések sortüzének hirtelen vége szakadt, s mivel a személytelen lényegretörésnek az a pedáns színvonala, aminek megfelelni nem bírt, a továbbiakban értelemszerűen nem volt már annyira kötelező, beszámolójának hátralevő részében sikerült a tényeket saját szorongásai felől megvilágítania. Leírta a Direktor megjelenését a szivartól az elegáns bundáig, és megismételte az emlékezetes búcsúszavakat; elmesélte távozásának körülményeit, s hogy a közönség miképpen fogadta azt; majd, mert meg volt győződve róla, a Bizottság is mindent ennek fényében lát, beismerte végül, hogy a piactéren s a városon uralkodó állapotok miatt Eszter úr ügyében ő egészen tanácstalan. Ahhoz, hogy egészségét visszanyerje, és alkotóereje megmaradjon, ennek a kiváló tudósnak a nyugalom az, amire a leginkább szüksége van, a nyugalom, mondta Valuska, és nem az az egyre mélyülő és előtte teljességgel érthetetlen nyugtalanság, amit annak, ha a házát, mint ma délután, elhagyja végre, elkerülhetetlenül („…pedig én mindent megpróbáltam, higgyék el, hogy ne így legyen…!”) tapasztalnia kell. Mindenki tudja, hogy egy ilyen rendkívüli érzékenységgel megáldott emberre már a legkisebb rendellenesség is milyen káros és lehangoló hatással van, s neki ezért, vallotta be Valuska az asszony előtt, különösen, mióta látta, hogy az általános zaklatottság a piactéri publikumra is átragadt, állandóan Eszter úrra kell gondolnia. Tisztában van vele, hogy saját szerepe s jelentősége az ügyben Eszternéhez és a Bizottsághoz képest szinte egyenlő a semmivel, mégis azt kéri, számítsanak rá, és legyenek egészen biztosak benne, hogy bármit tanácsolnak, ő azt föltétlenül megteszi. Szerette volna hozzátenni még, hogy számára Eszter úr a legfontosabb, és szerette volna, ha kiderül az is: mennyire megnyugtatja, hogy városának (s így mesterének) sorsát egy egész bizottság kezében láthatja most, ám nem volt mód sem erre, sem arra, mert az asszony egy szigorú kézmozdulattal ekkor elhallgattatta őt, és az mondta neki: „Nagyon helyes, látja, nem fecsegni, hanem mindjárt cselekedni, magának ebben teljesen igaza van.” Kioktatták hát még egyszer, odakint majd mit kell tennie, s ő izgatottan, mint aki felmondja a leckét, megismételte a megfigyelésnek „a tömeg nagyságára… hangulatára… és egy bizonyos szörnyszülött esetleges jelentkezésére nézve alapvető” szempontjait, majd – miután felhagytak azzal, hogy megmagyarázzák neki ez utóbbit, és a lelkére kötötték, az alaposság mellett főként gyors legyen – ígéretet tett arra, hogy perceken belül újra itt lesz, s lábujjhegyen, nehogy az éppen fölnyögő alvót az ágyon felriassza, elhagyta az ülés helyszínét. És belefeledkezve a megbízás keltette megtiszteltetésbe vagy inkább a megkönnyebbülésbe, hogy nagy gondjában Eszter úrért egy egész „válságbizottságot” tudhat a háta mögött, lábujjhegyen ment végig még az udvaron is – s csak akkor kapott észbe, s váltott ismét rendes léptekre át, amikor kiért az utcára, és behúzta maga után a rozoga kertkaput. Nem állíthatta ugyan, hogy az Eszternénél tett látogatás megnyugtatta volna, de legalább most minden szorongással és bizonytalansággal szemben az asszony gyógyító erejű határozottsága állt, s noha választ még nem kapott semmire, érezte, végre van valaki, akire feltétel nélkül rábízhatja magát. Szemben a korábbi helyzettel, mikor megérteni és dönteni neki – a világban járatlannak! – egyedül kellett volna, most csupán egyetlen dolga volt, megfelelni ugyanis a rábízott feladatnak, és ez, úgy vélte, igazán nem lesz olyan nehéz. Elsorolta hát fejben vagy tízszer is, mit kell majd megvizsgálnia, a „szörnyszülött” körüli tisztázatlanság terhétől pedig (miután rájött, nyilván a bálnára gondoltak, amit újra szemügyre kell tehát vegyen) már néhány méter után megszabadult; megszabadult tőle, és visszagondolván az asszony higgadt tekintetére, megszabadult a „mitévő legyek?” korábban olyannyira nyugtalanító homályától is, s így, mikor a torkolatnál szinte egymásba szaladtak Harrer úrral, s az futtában odaszólt neki („Most már rendbe lesz minden, de azér a fiatalember sokkal jobban tenné, ha nem lebzselne itt…!”), csak rámosolygott, és már el is tűnt a sokaságban, habár a legszívesebben elmagyarázta volna, hogy: „…nem, téved, Harrer úr, nekem éppen itt van a helyem…!” A téren most számtalan tűz égett, s az itt-ott méteres lángok körül tízesével-húszasával melegedtek a hajnal óta fagyoskodó emberek, s minthogy közlekedni meg átlátni a helyzetet ezért könnyebb volt valamelyest, Valuska percek alatt és szabadon széjjelnézhetett. Percek alatt és szabadon, ám ez az „alapos szemügyre vételt” korántsem könnyítette meg, a tömeg nagyságára vonatkozó kérdéssel ugyanis (hisz mit figyeljen meg rajta, ha minden változatlan?) sehogy sem boldogult, és látván ezt az alkalmi tűzrakásoknál ácsorgó, kezüket dörzsölő, békésnek látszó gyülekezetet, még a „hangulati szempont” veszélyt gyanító értelme is megkérdőjeleződött. „Nem mozdul senki, a hangulat jó” – próbálgatta máris a későbbi jelentés szavait, de mindez egyre inkább kezdett hamisan csengeni, ahogy lassan egyre kínosabbá lett egész megbízatása is. Titokban meglesni őket, mintha ellenség lenne mind, járni köztük, azt gondolván, talán gonosztevők ezek meg gyilkosok, legártalmatlanabb mozdulataikból is valami rosszra gyanakodni rögtön, nos, Valuska csakhamar belátta, ő erre képtelen. Ha korábban az asszony kijózanító erélye a rá is átragadt félelemtől, úgy alig pár perc után a tűzrakások barátságos melegébe húzódók látványa – valami otthonosságérzet, ami ettől elfogta hirtelen – egy bocsánatos, de mégiscsak szégyellnivaló félreértéstől szabadította meg, a főszakács, Nadabán úrék és Eszterné tévedésétől ugyanis, a járványos kényszertől, hogy „magyarázat utáni éhségében a belső nyugtalanság” (s rövid ideig még az ő Eszter úr iránti aggodalma is) tárgyát épp a cirkuszban és kitartó közönségében találja meg. A kétségkívül rejtélyes cirkuszban és rejtélyesen kitartó közönségében, ismerte el magában Valuska is, csakhogy e rejtélynek, tisztult ki előtte egyszeriben a kép, talán egészen egyszerű s meglepően kézenfekvő értelme van. Maga is odaállt ekkor melegedni az egyik tűzhöz, de a szótlanság, ahogy társai lehorgasztott fejjel nézik a lángokat, s olykor oda-odakapják a fejüket a cirkuszkocsi felé, őt már nem tévesztette meg, mert egyre világosabban látta, a rejtély nem lehet egyéb, mint: a bálna, nem más, mint amit ő is átélt még délelőtt, amikor először pillantotta meg. Csoda tán, nézett körbe mosolyogva, s a megkönnyebbüléstől a legszívesebben átölelte volna valamennyiőjüket, hogy mindenki itt, vele együtt, még mindig e képtelen teremtmény ámuldozó foglya maradt? Csoda, hogy legbelül talán azt hiszik, e rendkívüli lény közelében valami rendkívüliségre várni nem lehet egészen fölösleges? Örömét, hogy „lehullt a szeméről a hályog”, meg akarta osztani föltétlenül, ezért cinkosan a körben állókra hunyorogva kijelentette, a „teremtés végtelen gazdagsága” lenyűgözi őt; lenyűgözi, mondta, és benne egy efféle küldött, mint ma is, „az elveszítettnek hitt Egészet” idézi fel – majd meg sem várva, mit szólnak erre a többiek, búcsút intett, s továbbindult az emberek között. Szíve szerint azonnal rohant volna a hírrel, de a megbízás értelmében még a bálnát is („A szörnyszülöttet…!” – mosolyodott el a felrémlő szóra) le kellett ellenőriznie, így aztán, hogy beszámolója majd, ha a Bizottság elé áll, tényleg teljes legyen, úgy döntött, ha lehet, vet még egy gyors pillantást „az Egésznek erre a küldöttére”, és e baljósan indult, de lám, a végére mégis szerencsésre forduló estén társait csak akkor hagyja el. A vagon nyitva volt, s a pallókat sem húzták még vissza, lemondani hát arról, hogy egy „gyors pillantás” helyett bemenjen egy percre a bűvös óriáshoz, nem lehetett. A bálna, így, hogy egymaga állt csak vele szemben, s tetemét csupán két, gyöngén pislákoló villanykörte világította meg, még nagyobbnak és még ijesztőbbnek tűnt a hatalmas bádogfalaktól a kintinél is dermesztőbb hidegben, félni azonban mégsem félt már tőle, sőt a tiszteletteljes elfogódottság mellett úgy nézett most rá, mintha kettejük közt az első találkozásuk óta lezajlott események miatt valami titkos, bizalmas, szinte kedélyes viszony állhatna fenn, s kifelé indultában már épp tréfásan megfenyegette volna (hogy: „Mennyi bajt csinálsz, látod, pedig hát régóta nem tudsz te ártani senkinek…”), amikor fülét a vagon mélyéből váratlanul hangok elmosódott foszlánya ütötte meg. Hogy kitől származik, azt, úgy vélte, azonnal felismeri, és ebben, mint rögtön kiderült, nem is tévedett, mert mikor a hátsó falba vágott ajtóhoz odaért – mely nyilván, mint már délelőtt megállapította, a cirkusz szálláshelyéül szolgáló térbe vezetett –, s fülét a bádogra tapasztva megértette az első mondatokat („…arra fogadtam föl, hogy megmutassa magát, nem arra, hogy összelocsogjon itt minden ostobaságot. Nem engedem ki. Fordítsa!…”), már nem is lehetett kétséges: a hang a Direktoré. Amit azonban ezután hallott – valami lassú és egykedvű dörmögés, majd egy felcsattanó, éles csiripelésféle –, az kezdetben híján volt minden értelemnek, sőt Valuska csak akkor jött rá, hogy a Direktor nem magával társalog például ketrecben tartott medvéi és madarai között, hanem szavait szánja valakinek, s ily módon ennek a különös brummogásnak és csipogásnak a forrása emberi hang, midőn az előbbi, a dörmögő, erősen törve a magyart, egyszeriben így szólt: „Ő mondja; senki nem tudja akadályozni őt sehogy. És ő nem érti, mit beszél Direktor úr…” Idáig jutván tisztában volt már azzal, hogy egy megbeszélésnek vagy inkább egy vitának a hívatlan, ám kíváncsiságát legyőzni egyre kevésbé képes fültanúja itt, abban azonban, hogy mi a szóváltás tárgya, hogy ki kicsoda ebben a feszültnek tetsző társalgásban, azazhogy kinek címzi végül is rendreutasító megjegyzéseit a Direktor úr (most éppen így: „Mondja meg neki, nem teszem kockára ismét a társulat jó hírét. A múltkori eset volt az utolsó.”), még mindig nem látott világosan, s ha újabb brummogás és erre felelő csivitelés után a megint csak magyarra váltó dörmögést (miszerint: „Ő mondja: ő nem ismeri fennhatóságot őfölötte. És hogy Direktor úr nem komolyan gondolja ezt.”) sikerült is elválasztania attól a madárszerűtől – hogy kié lehet, s hogy hányan vannak tehát ebben a titokzatos helyiségben, azt csak az ekkor elhangzó szavakból értette meg. „Vésse bele valahogy a csecsemőagyába – mondta ugyanis odabent türelmét vesztve a Direktor úr, s Valuska, mivel érezte az illatát, szinte látta is, mint kígyózik szivarjából a füst fölfelé –, hogy nem engedem ki, ám ha tudj’ isten, mégis kiengedem, egyetlen szót sem szólhat. Maga pedig nem tolmácsolhat néki. Maga itt marad. Én viszem ki. Különben ki van rúgva. Különben ki vannak rúgva mind a ketten.” A fenyegető és megmásíthatatlannak tűnő kijelentésből Valuska számára nem csupán az lett hirtelen nyilvánvaló, hogy ezt a dörmögést és ezt a csivogást – amely, mint eddig is, ebben a sorrendben hangzott fel újra – egy semmilyen eddig hallottra nem emlékeztető, de ezek szerint mégiscsak emberi nyelv köti össze, valamint hogy az öblös hang tekintélyt parancsoló gazdáján kívül még ketten vannak hát jelen az – úgy képzelte szűkös, ám a Direktor úr sugározta igényességből következően föltehetően kényelmes – alvóhelyen, hanem mintegy bizonyosra vette azt is, hogy az egyik a kettő közül, a brummogó, más, mint a reggel látott birkózóorrú jegyszedő, nem lehet. Már a név, ami ráragadt, a „Mindenes”, valószínűvé tette ezt, s mikor rögzítette, a kihallgatott s a neki hamarosan rémisztő értelemben megvilágosító szópárbaj belső, azaz társulati természetű, márpedig a kéttagúnak mondott kompánia másik tagja ő volt, az összeadott valószínűségek Valuska szemében (akinek valami már ekkor azt súgta: arra a helyre érkezett, ahol minden kérdésére meg fogja kapni a választ, s így egyre sebesebben sodródott afelé, hogy e rejtélyes beszélgetés lényegét felfogja végre) szinte láthatóvá tették a bádogajtó mögött a jegyszedő roppant alakját, amint nyugalmából kizökkenthetetlenül és így ellenpontjaként az egymás ellen fordult indulatoknak tolmácsol egy artikulátlannak tetsző, különös nyelv s a Direktoré között. Rájönni azonban, hogy kinek a nyelve ez, hogy a Mindenes kinek a tolmácsa végül is, azazhogy ki volna tehát e kívülről megközelíthetetlen szálláshelyen a harmadik személy, arra Valuska egyelőre még nem volt képes, mivel ebben sem a válasz (mely a dörmögő óriás fordításában így hangzott: „Ő mondja: ő ragaszkodik énhozzám, mert fél, Direktor úr leejti őt.”), sem az odabent nyilván még füstölgő szivar tulajdonosának erre felcsattanó hangja („Mondja meg neki, hogy rossz néven veszem, amiért pimaszkodik!”) nem igazította el. Nem igazította el, csak még jobban összezavarta, hiszen arra, hogy a bálna kíséretének ezt a mindeddig láthatatlan (sőt a vita azt sugallta: valami miatt egyenesen bújtatott) tagját ezek szerint („talán: ölben?”) vinni kell, nos, erre, meg hogy ha csakugyan egy cirkuszi mutatványra fogadták föl, akkor miért is nem mutatkozhat, tényleg nehezen lehetett valami elfogadható magyarázatot találni, és a feleletből (tudniillik „Ő mondja: ő neveti ezt, mert kell tudni, hívek vannak őneki itt kint. Hívek nem felejtik, ki ő. Őt nem foghatja közönséges erő, őneki van magnetikusos erő.”), a fölényes visszavágásból tehát csupán az lett mindinkább világosabb, hogy a megdönthetetlen tekintélyt árasztó s a mindent uralni látszó Direktor úr határozottan szorult helyzetben van, mert olyan valakivel áll szemben, aki viszont fölötte uralkodik. „Arcátlanság! – kiáltotta, függőségét és tehetetlenségét mintegy nyíltan is elismervén ezzel, az igazgató, s az egyre riadtabb tanú az ajtó előtt, maga is összerezzenve tőle, azt gondolta, ha valamitől, hát a döngő hangnak ettől az ijesztő erejétől a vita most talán mégiscsak elsimul. – Az ő magnetikus ereje – dörögte az gúnyosan tovább – testi hiba! Torzszülött, szótagolom, hogy értsék: torz-szü-lött, aki nincs birtokában semmiféle tudásnak, és ezt ő is éppolyan jól tudja, mint én. A Herceg nevet – zendítette meg a szót a legmélyebb megvetéssel – üzleti megfontolásból tőlem kapta! Fordítsa le neki, hogy őt én találtam ki! És hogy egyedül én vagyok az kettőnk közül, akinek van valami halvány fogalma arról a világról, amelynek a nevében ő most gátlástalanul összevissza hazudozik, és föllázítja a söpredéket!!!” És jött a válasz: „Ő mondja: hívek állnak kint, és nincs türelem. Nekik ő jelenti: Herceg.” „Akkor – ordította a Direktor úr – ki van rúgva!!!” Noha az összetűzés – szereplőinek és tárgyának homályos volta miatt – már eddig is épp elég okot adott az ijedelemre, Valuska, szinte szoborrá dermedve a bádogfalnál, ekkor rémült meg igazán először. Úgy érezte, a súlyos szavak a „torzszülött”-től a „föllázít”-ig, a „magnetikus erő”-től a „söpredék”-ig ama baljóslatú tér felé taszítják őt, ahonnan mindaz, aminek megfejtésével az elmúlt órákban nem boldogult, illetve aminek az elmúlt hónapokban nem is tulajdonított jelentőséget, egyszeriben egyetlen szörnyű képbe ugorván össze éles körvonalakkal lesz látható, s véget vetve a bizonyosság öntudatlanságának (hogy például a Komló padlóit borító üvegtörmelék meg percekkel ezelőtt a bilincsként ráfonódó baráti kéz, vagy a Honvéd közben zajló ideges ülésezés és a piactériek kitartó várakozása között nincs és nem is lehet semmiféle kapcsolat), e „súlyos szavak” miatt mintha az ő kusza tapasztalataiból és benyomásaiból összerendeződő kép, akár felszálló ködben a táj, visszavonhatatlanul tisztulni kezdene – a lehetőség, hogy ugyanis mindezeknek egybefüggő és „valami nagy baj” irányába mutató értelme van. Hogy aztán mi volna ez, azt a hadakozásnak ebben a szakaszában még nem tudta pontosan, csak hogy, még ha ellenállna is, meg fogja tudni hamarosan, mert: ellenállt, mintha így meg lehetett volna akadályozni ezt, és: védekezett, mintha ily módon lett volna remény elkerülni, hogy kioltódjon az ösztön, aminek védelmében valamely elkerülhetetlen vonatkozást például a cirkusszal ideérkező tömeg és a városiak hisztérikus előérzete közt ez idáig nem talált. Csakhogy ez a remény egyre inkább szertefoszlott, mivel a Direktor úr dühös szónoklata most az ő összes korábbi tapasztalatát a főszakács kijelentésétől Nadabán úrék kétségbeejtő meggyőződéséig, az elgémberedett publikum emlékezetes felzúdulásától az úgynevezett „szörnyszülött”-tel kapcsolatos útmutatásig ugyanarra a szálra fűzte föl, mindezeket dermesztő összefüggésbe állítva így, s szinte csak azért, hogy be kelljen vallania önmagának: amikor indokolatlannak ítélte s olykor még meg is mosolyogta a város polgárainak örökös és tegnaptól szinte már a félelemig erősödő balsejtelmeit, nem azok tévedtek, hanem ő. Attól kezdve, hogy a Direktor úr nevezetes beszéde után a távozása keltette tüntető zúgolódásban először gondolt erre, mindig, még akkor is sikerült kibújnia a kényszer alól, és elhessentenie annak eshetőségét, hogy a tények valójában a helybéliek sötét jóslatait támasztják alá, mikor a Honvéd közben beismerte, Eszter úr iránti aggodalmában az általános szorongás bizony „idefelé jövet rá is átragadt”, ám mostanra, egyébként képtelenül már arra is, hogy véget vetvén a hallgatózásnak elmozduljon az ajtó mellől, meg kellett értse: az ijedtséget eddig folyton feloldó megkönnyebbülés elmarad, az események ezúttal fölrémlő értelme végleges, az itt történtek pokoli kimenetelének sejtelméből nem lesz szabadulás. „Ő mondja – folytatódott a viadal odabent: – jó. Ebből a pillanatból ő önállóságra megy. Direktor úrt elhagyja, ő nem érdeklődik a bálnából. És engem is visz vele.” „Magát?!” „Én megyek – felelte egykedvűen a Mindenes –, mikor ő mondja. Csak ő pénz. Direktor úr szegény, Direktor úrnak Herceg jelenti: pénz.” „Ne hercegezzen még maga is! – rivallt a tolmácsra az igazgató, majd rövid szünetet tartva így szólt: – Mondja meg neki, hogy nem kedvelem a viszályt. Kiengedem, egy aprócska kikötéssel. Hogy meg se mukkan. Hogy nem szól egy árva szót sem. Hogy hallgatni fog, mint a sír.” A beletörődő hangsúlyból, ahogy a korábbi dörgedelem csüggedt lemondássá szelídült, Valuska számára nem volt tovább kétséges: a küzdelem eldőlt, a Direktor úr vereséget szenvedett, s minthogy ő maga is tudta már, miben, s e csipogó hangból megértette, valami, amit a társulat hatalmát vesztett ura mindenáron meg akar akadályozni, az elkerülhetetlenül bekövetkezik, a villámgyors, vakító világosságtól olyanná lett, mint a gyilkos reflektorcsóvába került országúti macska, egyetlen tagja nem mozdult, bénán és tehetetlenül meredt az ajtóra a jéghideg vagonban. „Ő mondja – folytatta bent a tolmács –: Direktor úrtól nincs kikötés. Direktor úrnak pénz jön, Herceg számára hívek. Mindennek van ára. Felesleges vitatkozás.” „Ha elpusztíttatja ezekkel a brigantikkal a városokat – mondta fáradtan az igazgató –, egy idő után nem lesz hova mennie. Fordítson.” „Ő mondja – jött hamarosan a válasz –: ő nem akar menni sehol és soha. Direktor úr viszi mindig őt. És ő mondja, ő nem érti, mit jelent, egy idő után. Már most nincs semmi. Ellentéttel Direktor úrtól ő gondolja, mindenből értelem jön. Külön-külön. De nem egészből, ezt Direktor úr csak képzeli.” „Nem képzelek semmit – felelte hosszú csend után az igazgató. – Azt azonban tudom, hogy ha nem lecsillapítja, hanem feltüzeli őket, szét fogják verni ezt a várost.” „Amit megépítenek és amit megépíteni fognak – fordította a hirtelen még élesebbre váltó csivitelést a Mindenes –, amit tesznek és amit tenni fognak, csalódás és hazugság. Amit gondolnak és amit gondolni fognak, attól nevetni kell. Azért gondolkoznak, mert félnek. És aki fél, semmit nem tud. Ő szereti, mondja ő, ha minden dolog rom lesz. Romban minden építkezés benne van, így csalódás és hazugság, mint jégben a levegő, olyan. Megépítkezésben minden dolog félig van meg, romban minden dolog már teljesen egész. Direktor úr fél, és nem érti, hívek nem félnek, és értik, amit ő mond.” „Közölje vele a következőket, kérem! – csattant fel ekkor az igazgató. – A próféciáiról az a határozott meggyőződésem, hogy zagyva fecsegés, sütögesse a söpredékének, ne nekem. És mondja meg neki, hogy nem hallgatom tovább, leveszem róla a kezem, nem vállalok felelősséget a tetteikért, maguk, uraim, ettől a perctől fogva szabadok… Véleményem szerint azonban – fűzte hozzá, és jelentőségteljesen megköszörülte a torkát – maga jobban tenné, ha bedugná a hercegecskéjét a vackába, adna neki egy dupla adag tejfölt, aztán meg elővenné a tankönyvét, és végre rendesen megtanulna magyarul.” „Herceg kiabál – jegyezte meg a most már megszakítás nélküli hisztérikus csivogásban változatlan közönnyel a Direktorára ügyet sem vető Mindenes. – Ő mondja: mindig ő szabad egymagában. Ő dolgok között áll. És dolgok között ő látja egymagában az egészt. És az egész teljesen rom. Hívek számára ő Herceg, de látás számára ő legnagyobb Herceg. Csak ő látja az egészt, mert ő látja, az egész nincsen, mondja ő. És ez, amit Herceg számára muszáj… muszáj mindig… szemmel látni. Hívek romot fognak csinálni, mert ők értik helyesen, amit ő lát. Hívek értik: minden dologban csalódás van, de ők nem tudják, minek. Herceg tudja: mert az egész – nincsen. Direktor úr nem érti helyesen, Direktor úr akadályban van, Herceg unja és kimegy.” Abbamaradt a heves madárcsiripelés, s a dörmögésnek ezzel vége lett, az igazgató sem mondott semmit, de ha mondott volna is, Valuska már nem hallotta volna meg, mert az utolsó szavaknál már hátrált, mintegy a szó szoros értelmében is meghátrált az ő fülének oly elvetemülten csengő szavak elől, hátrált egészen addig, míg hátával a bálna kitámasztott pofájába nem ütközött. És aztán valahogy minden meglódult körülötte, kifutott alóla a vagon, szaladtak mellette az emberek, s csak akkor fékeződött le valamelyest ez a rohanás, amikor a tömeg sűrűjében egyszeriben belátta, újdonsült barátját – hogy elmondja neki: amire hamarosan felszólítják őket, szörnyűség, és akire várnak itt, ha ezt is tették eddig, arra hallgatniuk tovább egyáltalán nem szabad – sehogy sem találja meg. Nem találja meg, mert a ráébredés hirtelen rászakadó mázsás súlyától minden, amit eddig a cirkuszról, erről a délutánról és erről az egész mai napról gondolt, benne néhány perc alatt összeomlott, és zúgott a feje, és fájt a válla, és fázott, és arcok helyett alakok elmosódott foltjait volt képes látni csak. Futott a tűzrakások között, de amit görcsösen mondani próbált, a felénél elfúló szavakat (hogy: „…csalás…”, hogy: „…gonoszság…”, hogy: „…szégyen…”) rajta kívül nemigen érthette más, futott, de így, habár ezt akarta, mégse bírt a többinek segíteni, magán pedig a legkevésbé, mert azon, hogy mélységes hiszékenység és gyanútlanság után egy csapásra beérte és lehagyta őket a tudásban, hisz ő a Herceg puszta létezésén túl már azt is tudta, mit akar, semmi nem segíthetett. „Nagy baj van!” – zakatolt benne, s teljességgel képtelen volt eldönteni, vajon most akkor merre is induljon el. Először Eszter úr jutott az eszébe, s már lendült is előre a sugárút felé, de hirtelen meggondolta a dolgot, visszafordult, hogy pár lépés után megtorpanjon megint, mint aki hirtelen rájön, mégiscsak a legelső szándéknak kell engedelmeskednie. S ha az elébb lefékeződött, most újra kezdődött a rohanás, ide-oda cikáztak körülötte a tűzrakások fényei, újból szaladni kezdtek mellette az emberek, s miközben megpróbálta kikerülni őket, úgy érezte, különös, nagy csend borult a térre, mert nem hallott egyebet, csak saját ziháló lélegzetvételét, azt viszont szinte belülről és nagyon erősen, mint amikor az ember egészen közel hajol egy forgó malomkerékhez. És aztán egyszer csak ott volt a Honvéd közben, s a következő pillanatban már az asszony ajtaján kopogtatott, de hiába ismételte meg többször is, mielőtt még belépett volna, hiába mondta ki hangosan is az idáig benne dübörgő mondatot („Valami nagy baj van, Eszterné, kérem! Eszterné, kérem, nagy baj van odakint!”), sem a házigazda, sem a vendégek figyelmét nem sikerült igazán magára vonnia, mintha nem is értették volna pontosan. „Az a bizonyos… szörnyszülött, ugye? Az ijesztette meg magát ennyire? – tette fel a kérdést magabiztos mosollyal az asszony, s mikor ő riadt szemekkel bólogatni kezdett, az csak annyit mondott neki: – Nem csoda! Nem csoda!” – majd a magabiztos mosolyból könnyedén egy gondterhelt, felelős tekintetre váltott, s miután az egyetlen még szabad hokedlihez odavezette, s némi erőszakkal leültette rá a kétségbeesetten tiltakozó Valuskát, megnyugtatásképp elmesélte, hogy „az aggodalomtól bizony a mi kis kitartó baráti társaságunk sem volt éppen mentes, egészen addig, míg Harrer úr a maga jó hírével végre meg nem érkezett”, s hogy most már viszont Valuska is lecsillapodhat, mert („Istennek hála!”) nem sokkal ezelőtt elhangzott a komoly ígéret, hogy ez a bajkeverő társaság bálnástól, hercegestől el fogja hagyni a várost egy órán belül. Valuska azonban hevesen megrázta a fejét, felugrott a helyéről, és megismételte a benne még mindig szirénázó mondatot, majd amennyire csak tellett tőle, megkísérelte „a lehető legegyszerűbb szavakkal” elmagyarázni, hogy véletlenül tanúja volt egy súlyos összetűzésnek, és ebből megtudta, szó sincs róla, a Herceg nem megy el. Ezen túl vagyunk, nyomta vissza a hokedlire a nehezen engedelmeskedő Valuskát az asszony, s baljával, hogy jobb belátásra bírja, a vállára nehezedett, de megérti, amiért a hercegnek nevezett gonosztevő puszta jelenléte ennyire feldúlta őt, már csak amiatt is, „mert ha nem tévedek – fűzte hozzá halkan és máris elnéző mosollyal –, maga a probléma gyökerét igazán csak most fogta föl”. Mélyen megérti, emelte fel a hangját, hogy mindenki hallja, a rendíthetetlen házigazda, s vállán nyugvó kezétől Valuska nem bírt mozdulni sem, megérti, és számára teljesen világos, hisz maga is átesett rajta, mit érez az, aki e cirkusznak álcázott tákolmány valódi mibenlétével („…ezzel a görög falóval, ha értik, mire célzok…!”) először szembesül. „Egy jó félórával ezelőtt – zengett Eszterné dörgő hangja a kis szobában – még minden okunk megvolt arra, hogy azt higgyük, a társulat igazgatójának ezt az elpimaszodott alárendeltjét, vagy ahogy éppen ő, a semmivel sem vádolható Direktor jellemezte, mint Harrer úrtól hallottuk az imént, ezt a »keblén melegedő kígyót« tervei valóra váltásában semmi nem akadályozhatja meg, minden okunk megvolt erre, mint ahogy most viszont minden okunk megvan az ellenkezőjében hinni végre, abban ugyanis, hogy a felelősségre ébredt társulatvezető most már erélyesebben is közbelép, és bennünket ettől az ördögfiókától rövidesen megszabadít. Harrer úr jóvoltából tudjuk már – folytatta szenvedélyesen, szinte emelkedetten Eszterné, s szavait érezhetően nem az egybegyűltek lelkiállapotához, hanem mintegy saját jelentőségének megfellebbezhetetlenségéhez szabta –, tudjuk, mi áll a bennünket, bátran mondhatni, egy emberként aggasztó szedett-vedett horda és e felettébb, sőt túlontúl is rendkívüli kompánia rejtélyének hátterében, s minthogy lényegében nem kell már mitől tartanunk, hiszen szerencsére csak annyi van hátra, hogy a cirkusz távozásáról megérkezzen az első hír, én azt javaslom, a pánikot ne szítsuk tovább, amiként azt, egyébként bocsánatos módon – mosolygott le Valuskára – maga teszi, hanem sokkal inkább azon gondolkozzunk el mindannyian, mi is lesz a mi tulajdonképpeni teendőnk a jövőben, mert azok után, ami nálunk ma történt, a következtetések levonása – nézett merőn a sarokban görnyedő elnök úrra – semmiképp nem maradhat el. Én nem állítom, hogy most azonnal minden kérdésben végleges döntésre volnánk képesek, nem – rázta meg a fejét Eszterné –, ezt állítani tényleg nem lenne helyes, mindenesetre annyit még az események szerencsés kimenetele esetén is megállapíthatunk, hogy városunkat, amelyen sok szempontból átok ül (»A gyengeség átka!« – kiáltotta közbe Eszterné régi ismerőseként Harrer úr), a régi módon kormányozni többé nem lehet!” A beszéd, mely nyilvánvalóan még azelőtt kezdődhetett, hogy Valuska megérkezett volna, s amelynek szárnyaló magasába, hogy ellát, azzal az elsöprő szónokon kívül más nemigen büszkélkedhetett, az ünnepélyes szavak kiegyensúlyozott mámora tehát ezen a ponton kétségtelen tetőfokára hágott, s mivel Eszterné, diadalmasan pillantva széjjel, egyelőre megelégedett ennyivel, véget is ért. A városházi elnök úr zavaros szemekkel meredvén maga elé, támogatólag és szaporán bólogatott a sarokban, elkínzott valója azonban arról árulkodott, hogy a vágyott megkönnyebbülés és az emésztő aggodalom között vergődik változatlanul. A rendőrkapitány úr álláspontja nem lehetett kérdéses, noha ezt e pillanatban mégsem fejtette ki, hátrabicsakló fejjel és nyitott szájjal ugyanis még mindig az igazak álmát aludta az ágyon, s csak ez akadályozta meg abban, hogy a jelét adja: az elhangzott gondolatmenettel a maga részéről gondolkodás nélkül egyetért. Így aztán az egyetlen, aki cselekvő- és beszédkészsége teljes birtokában feltétlenül és szinte rajongó mód Eszterné hívének s a „felrázó tartalmú fejtegetés” lelkes helyeslőjének mondhatta magát (sőt ha a szem s a szív beszélni tudna, mondtak volna azok ennél még jóval többet is), az Harrer úr volt, a küldött s a jó hír hozója, olyan megilletődött zavarral különböző méretű zsírdaganatoktól tarka arcán, mintha még mindig nem bírna igazán kényelmesen elhelyezkedni abban a kitüntető figyelemben, amelyre egyébként az eseményekben játszott szerepe határozottan feljogosította őt. Lábait szorosan összezárva ült a fogaskampók alatt, egyik kezében a halkonzerves dobozból készült hamutartó feküdt, a másikkal pedig cigarettájáról – mint aki attól fél, hogy bármelyik pillanatban a tisztára söpört padlóra hullhat – megállás nélkül pöckölte bele a hamut; megszívta és pöckölt, majd újra beleszívott, s ha épp úgy ítélte, a pillantások egymásba gabalyodása nélkül megteheti, alulról súrlón Eszternére nézett, majd gyorsan elkapta róla a tekintetét, és pöckölt megint. Látszott azonban rajta, hogy miközben kerüli, épp az összegabalyodásnak erre az előbb-utóbb elkerülhetetlen karamboljára vár, s hogy mindent odadobna most azért a bátorságért, amelyre, hogy az ítélethirdető bíró szemébe belenézzen, egy bűnösnek okvetlenül szüksége van: határozottan olyan benyomást keltett ugyanis, mintha titkos vétek súlya alatt nyögne, amit jóvá akar tenni föltétlenül, s mintha számára ezért a piactéri állapotoknál lenne valami sokkal fontosabb, valami, amitől Eszterné mondhatott neki bármit, az „nála már eleve helyeslésre talált”. Nem csoda hát, hogy ő, aki a beszéd alatt egyszerűen itta magába az asszony szavait, most, az utolsó mondat elhangzása keltette csendben jól láthatóan szinte szomjazott, amiként érthető módon ő volt az is, aki – mikor az elnök úr a maga akadékoskodó megjegyzésével az Eszterné által érzése szerint hibátlanul felvázolt képbe „odapiszkolt” – még csak nem is saját szavahihetőségének, hanem a házigazda tekintélyének durva sérelmét látva ebben, felpattant a helyéről, és felháborodásának néma kinyilvánításaként, füstölgő cigarettájával a kezében és a pillanat nyomása alatt felejtve a köztük fennálló rangkülönbséget is, félreérthetetlen nemet intett felé. „De mi van akkor – mondta ugyanis halántékát masszírozva a városházi elnök úr, majd redőzött homlokától egészen a tarkójáig idegesen végigsimított tar koponyáján –, ha ez a tiszteletre méltó uraság fogja magát nekünk, és mégis itt marad?! Harrernek azt mond, kérem szépen, amit akar, ez nem kötelezi semmire. Ki tudja, kivel állunk szemben? Ki tudja, nem siettük-e mi el ezt az egészet? Engem csak az nem hagy békén, hogy nem fújtunk-e mi, hogy úgy mondjam, kérem tisztelettel, egy kicsit túl hirtelen visszavonulót…!” Az üzenet, mondta szigorúan Eszterné, s mert Valuska megint csak megpróbált felállni a hokedliről, egy nyugtalan fiát csillapító anya méltóságával kissé újból ránehezedett, a világos üzenet, amit Harrer úr a város itt jelen lévő s meg nem hátráló vezetőségének a nevében („…remélhetőleg…” – vetette közbe) szó szerint átadott, legyen szabad neki erre még egyszer emlékeztetni: félreérthetetlenül a Direktor úr tudomására hozta, hogy a vendégszereplés rendőri segédletére vonatkozó kérését, bármit ígért is neki tegnap az akkor már gyengélkedő kapitány, „sajnos nem áll a módunkban teljesíteni”. Már a puszta tény, húzta alá az asszony, hogy ha derék is valamennyi, ismerte el, a helység mindössze negyvenkét rendőrrel számol, akiket egy esetlegesen felheccelt tömeg megrendszabályozására kirendelni könnyelmű lépés volna, el kellett gondolkoztassa, „és mint Harrer úrtól tudjuk, el is gondolkoztatta őt”, így azután döntésében, miszerint a válságbizottság kérésére azonnali hatállyal elhagyja a várost, ő, Eszterné személy szerint egyáltalában nem kételkedik, sőt abban sem, hogy mivel amannak, hisz úgy hírlik, nem először fordul elő velük ilyesmi, még inkább tudnia kell, ellenkező esetben mi fog történni itt, ezt haladéktalanul meg is teszi. „Én láttam, kérem, azt az embert, és nem maga – csatlakozott sértett öntudattal, de főként Eszterné védelmében Harrer úr –, és annak olyan erős akarata van, hogy ha csak egyet int a szivarjával a többinek, azok úgy fognak ugrani neki, mint a szöcske!” Igazán hálásan köszöni, mondta erre jéghideg arccal a házigazda, hogy álláspontját a kérdésben Harrer úr ilyen szenvedéllyel támogatja, mégis inkább arra kéri, összpontosítana újból a tárgyra, hogy tudniillik beszámolójából a Direktor úrral megesett találkozója kapcsán nem felejtett-e el elmesélni esetleg még valamit. „Hát kérem – felelte az halkan és, bizalmas értesülésről lévén szó, kissé előrehajolva –, az emberek összevissza fecsegnek, de állítólag három szeme van neki, és csak tíz kiló.” „Akkor – dörrent rá bosszúsan Eszterné – másképpen teszem fel a kérdést, hogy megértse. Mondott-e még valamit magának a Direktor úr, azonkívül, amit már tudunk?” „Hát… nem” – sütötte le a szemét megszeppenve a hírnök, és szaporán hamuzni kezdett a konzervesdobozba. „Ebben az esetben – jelentette be pillanatnyi töprengés után az asszony – a javaslatom a következő. Maga, Harrer úr, most kimegy a térre, és azonnal idejön a hírrel, ha látja, hogy a cirkusz útnak indult. Mi, elnök úr, természetesen a helyünkön maradunk. Magához pedig, János, személyes kérésem volna…” – engedte el jó negyedóra után először Valuska vállát, de csak azért, hogy most meg a karjánál fogva tartsa meg, mert ő, egészen riadtan Harrer úrtól, az elnök úrtól, a kapitány úrtól és most már Eszternétől is, azonnal a kijárat felé vette volna az irányt. Ha úgy érzi, nézett rá bátorítón, bizalmas közelségből a házigazda, hogy a megrázkódtatásból végre felocsúdott, lenne itt a számára egy fontos feladat, aminek ő, Eszterné, mert őrhelyét nem hagyhatja el, a legnagyobb jó szándékkal sem tud eleget tenni. A kapitány urat, intett a borszagú ágyra, sajnálatos állapota, amely, jegyezte meg, csak látszólag írható a „fokozott mértékben fogyasztott alkohol” számlájára, mert valójában a ránehezedő felelősségtől kimerült emberé, megakadályozza abban, hogy ezen a rendkívüli napon „végrehajtsa apai kötelességét”. Azt akarja ezzel mondani, magyarázta Eszterné, hogy a kapitány úr két otthon maradt árvája mellett e nehéz órákban senki sem áll, s mivel szükség volna valakire, aki enni ad nekik, aki megnyugtatja és lefekteti „a most, hogy mindjárt hét, nyilván már ijedt kis csöppségeket”, ő, Eszterné azonnal Valuskára gondolt. Apróság, amiről szó van, búgott melegen a hangja, de, fűzte hozzá tréfásan, „mi nem feledkezhetünk meg az apróságokról sem”, s hogy nagyon hálás volna neki, ha kérését megértené, és arra – hisz látja jól, rá itt mennyi munka vár – igent mondana. Már csak amiatt is, hogy az asszonytól megszabaduljon, biztosra lehetett venni, Valuska tényleg igennel felel, biztosnak látszott, s már mondta volna is, csakhogy ez az igen mégsem hangozhatott el, ebben a pillanatban ugyanis az ablaküveget odakintről egy heves, robbanásszerűen feldübörgő morajlás rezgette meg, s minthogy nem volt kétséges, honnan jön, s hogy mielőtt még elcsendesedett volna, mindenki tudta e kis szobában, a Piactéren történt valami, amitől a tömeg ilyen ordításban tört ki, egyszeriben valamennyien megdermedtek, és teljes csendben várták, abbamarad – majd pedig hogy vajon megismétlődik-e. „Mennek” – törte meg az elhaló zúgás után beállt némaságot Harrer úr, de nem mozdult egyetlen ízében sem. „Maradnak” – szólt elcsukló hangon az elnök úr, majd, miután közölte, mélyen megbánta, hogy otthonról elmerészkedett, és végképp nem tudja, hogy megy haza, hisz úgy érzi, most már a „kertek alatt” sem próbálhatja meg, váratlanul egy lépéssel az ágynál termett, megrázta az alvó lábát, és azt kiáltotta neki: „Ébredjen! Ébredjen fel!” A kapitány úr, akit eddig igazán nem lehetett azzal vádolni, hogy túlzott izgágasággal nehezítette volna meg a válságbizottságban zajló feszült tanácskozást, példátlan nyugalmát még e kíméletlen rángatásra sem veszítette el, lassan felkönyökölt a párnán, csak résnyire nyíló, gyulladt szemeivel körbehunyorgott, aztán – kissé sajátosan ejtve ki a szavakat – azt mondta, nem baj, de ő addig nem tesz egy huncut lépést sem, míg a megyéből az erősítés meg nem érkezik, majd visszahanyatlott az ágyba, hogy álmát, ami számára a gyógyulás egyetlen esélye volt, rögtön ott folytassa tovább, ahol az fölöttébb értelmetlenül az imént ismeretlen okból félbeszakadt. Csak Eszterné nem nyilatkozott. A mennyezetre szegezte szigorú tekintetét, és várt. Aztán lassan, külön-külön minden szempárba belenézett, vékony ajkai körül mintha még elfojtott volna egy izgatottan bujkáló mosolyt, és így szólt: „Uraim, a döntő pillanat itt van. Azt hiszem, jó úton vagyunk a kibontakozás felé!” Harrer úr megint lelkesen helyeselt, az elnök úr pedig, mint akinek maradtak azért kétségei, a nyakkendőjét babrálva ingatta a fejét, csupán Valuskán nem látszott, hogy a hatása alá került volna az ünnepélyes kinyilatkoztatásnak, mert ő már a kilincset fogta, s amikor a házigazda megadta a jelet az indulásra, olyan megtörten szólt vissza az ajtóból („…De hát… Eszter úr…?”), olyan elkeseredett, űzött arccal hagyta el a nyomában loholó Harrer úrral a házat, mint akiben egy világ omlott össze, s mint aki minden mozdulatával elárulja, hogy elindul ugyan, mert itt maradni nem bír, azt azonban kétségbeejtő mód nem tudja, most aztán hová. És valóban egy világ dőlt össze benne, mert amit kínzó zaklatottságában Eszternétől és a Bizottságtól remélt, abban mélyen csalódnia kellett, hisz azzal, hogy tragikus hibát követvén el („Ezen túl vagyunk…” – visszhangzott benne még mindig Eszterné első mondata), izgalmukban felcserélték az értesülések időpontját, s az övét helyezték a Harrer úré elé, meg hogy eleve nem adván hitelt neki, meg sem hallgatták voltaképp, sőt feldúlt állapota miatt, nem törődvén vele, miért olyan feldúlt, az asszony egyenesen beléfojtotta a szót, nos, mindezzel az utolsó esélye is odalett annak, hogy mások segítségére bízza magát, és így csakhamar – már akkor, mikor Eszterné hozzálátott az elnök úr nagyon is jogos aggályainak az eltakarításához – rá kellett döbbenjen: a megingathatatlan házigazda szívós gondolatmenetét befolyásolni nem lehet, a piactéri események szörnyű lejtésének jósló tudatával egészen magára maradt. Magára maradt, s mert megértette, a Wenckheim úti ház lakójának sorsa itt már senkit nem érdekel, magára maradt Eszter úrral is – s mintha épp emiatt, a szobára akkor, mint korábban a térre, egyszeriben nagy csönd borult; látta ugyan, hogy körülötte beszélnek még, de hallani nem hallotta, és nem is akarta volna hallani őket egyáltalán, hisz nem akart mást, mint kiszabadulni végre a vállát szorító kézből, csak elmenni végre innét, ahová hiába jött, csupán a lépései körül elfutó házak sebességébe fojtani riadt tehetetlenségét, azt, hogy miközben a cirkusz hálóhelyén elhangzott terv fékezhetetlenségébe beletörődni nem bír, nem tudja azt sem, ellene mit kéne tennie. Így aztán tényleg csak ez maradt, „a lépései körül elfutó házak sebességébe” ezt a tehetetlenséget belefojtani, megtorpant egy pillanatra a kertkapuban, még erőtlenül odaszólt a másiknak, hogy „Harrer úr, ne menjen oda…!” (aki viszont őrá süketen mindössze annyit mondott elragadtatottan: „Micsoda asszony! Micsoda asszony!”, és máris szaladt a Kossuth tér felé), aztán megigazította a vállán a táskaszíjat, s hátat fordítva a Piactérnek és távolodó háziurának, az ellenkező irányba nekieredt ő is a keskeny járdán. Nekieredt, és ezzel megint meglódultak körülötte a házak s a kerítések is, de nem látta, inkább érzékelte ezt a lázas rohanást, mert látni most jószerével nem látott semmit, még a gyalogút betonkockáit sem a lába alatt; megdőlt törzzsel futottak mellette a fák, száraz ágaik sejtelmesen inogtak a gyilkosan éles fagyban, elugrottak az útjából a villanypóznák, és minden nyargalt, és minden száguldott, amerre ment, csakhogy hiába, mivel sem a házaknak, sem a betonkockáknak, sem a villanypóznáknak, sem a fáknak (a sejtelmesen ingó száraz ágaikkal) nem akart végük szakadni, sőt minél inkább maga mögé szerette volna őket kényszeríteni, annál inkább úgy érezte, valójában – mintha azok újra és újra kijátszanák, és elébe kerülnének – egyet sem hagyott még el. Egyszer a Kórház, máskor a Korcsolyapavilon, később meg az Erkel tér kőkútja villant föl előtte, de a sebesen vágtató belső képek zűrzavarában még ha megkísérli, sem tudta volna eldönteni, vajon tényleg ott jár-e már, vagy pedig Eszterné lakásának környékéről kiszabadulnia még mindig nem sikerült, aztán – akárha szándékát, hogy minél távolabb kerüljön a Hercegtől és Kossuth téri birodalmától, és minél közelebb jusson „az övéihez”, a véletlen mégiscsak valóra váltaná – egyszeriben a sugárút Negyvennyolcas utcai kereszteződésében találta magát, s némiképp felocsúdván a menekülésnek ebben a bénító labirintusában, már ott is állt Pflaumné házának bejáratában, és megnyomta a kaputelefon gombját. „Mama, csak én vagyok… – kiabálta a mikrofonba, amikor többszöri csengetés után a készülék sercegéséből végre észrevette, hogy a telefont felvették ugyan, de nem szólnak bele. – Mama, én vagyok, és csak azt szeretném mond…” „Mit keresel te ilyenkor még mindig az utcán?! – reccsent rá hirtelen olyan hangerővel a készülék, hogy Valuskának elakadt a szava. – Azt kérdeztem, mit csinálsz te még ilyenkor is odakint?!” „Nagy baj van, mama… – próbálta meg a mikrofon rácsához közelebb hajolva elmagyarázni ő – …és azt szeret…” „Nagy baj van?! – csattant fel újból a hang. – És még be is vallod, hogy tudod?! És ennek ellenére kint mászkálsz az utcán éjnek idején?! Mondd meg nekem, de azonnal, mit művelsz már megint?! Hát teljesen tönkre akarod tenni anyádat?! Amit eddig csináltál velem, az nem volt elég?!” „Mama… mama, figyelj rám… egy kicsit… – dadogta Valuska a mikrofon előtt. – Én igazán… nem akarok semmi rosszat, én csak… én csak azt szerettem volna mondani, hogy… hogy… hogy zárkózzál be jól, és… és ne eresszél be senkit, mert…” „Te ittál!!! – kiáltotta magából kikelve a hang. – Te megint ittál, mikor megígérted, hogy soha többé nem iszol! De iszol, és hiába van az a kis otthonod, teneked az nem kell, iszol, és csavarogsz megint! Na de jól van, édes fiam – mondta sisteregve a készülék –, akkor majd másképp beszélünk! Ha nem mész haza azonnal, ide többé be nem teheted a lábad! Megértetted?!” „Igen, mama…” „Nagyon figyelj ide! Ha megtudom, érted, ha megtudom, hogy odakint csavarogsz, és belekeveredsz valamibe, én lemegyek, én megkereslek, én a hajadnál fogva beviszlek… és bezáratlak… tudod, hova?! Nem fogom eltűrni, megértetted, hogy még egyszer szégyent hozzál a fejemre!!!” „Nem, dehogyis, mama!” „Ne mamázz nekem örökké, hanem szedd a sátorfádat, és gyerünk!!!” „Igen… Csókolom, mama… Már indulok…” Már indul, mondta Valuska a mikrofonnak, de abba, hogy a helyzet súlyosságát igazából nem sikerült megértesse vele, beletörődni nem tudott, ezért jó ideig még azt fontolgatta, visszafordul, és megpróbálja újból, egészen addig, míg rá nem jött: amit átélt, és aminek a tanúja volt, ami történt, és ami történni fog, azt – ha magának Eszternének nem bírta – az anyjának úgysem magyarázhatja meg. Nem magyarázhatja meg, hisz bármit mond is a Hercegről és a Mindenesről, az egész biztosan nem hinné el, s ha nem hinne neki, és megint csak ráripakodna, Valuska úgy érezte, sem igazságtalansággal, sem túlzott türelmetlenséggel nem volna igazán vádolható, mert ha ő maga is nem a saját fülével győződik meg róla, ha nem saját maga tapasztalja meg, az első lett volna, aki kétségbe vonja, hogy ilyesmi egyáltalán létezik. Márpedig – bolyongott Valuska az üres utcákon – a Herceg létezik, és ettől józanul megítélni már semmit nem lehet, mert nem a hazug ámítással, hogy minek a hírnöke ő, nem az embertelen vággyal, hogy ártson, hanem puszta létezésével átalakítja maga körül a világot, arra kényszerítve azt, hogy ne a saját természete szerint mérlegeljen, és arra biztatván, hogy higgye el: vannak más törvények is a földön, mint azok, amikkel őt az emberek megátalkodott csalóként megbélyegezhetik. Puszta létezésének ugyanakkor – száguldott Valuska tovább – része ez a hazug ámítás és ez az embertelen vágy is, a megtévesztő színlelés és a rombolás dühe, amiket a Direktor úr előtt gőgjében még csak nem is leplezett, része, ám mégsem azonos vele, hiszen lényének nyilvánvaló rendkívüliségéből mindez föltehetően csak következett – a nyilván ijesztő rendkívüliségből, aminek mértékéről, s hogy egyáltalán mit takar, határozott elképzelése azonkívül, amire egy-egy elejtett megjegyzés eddig utalt, természetesen nem lehetett. Ment egyik utcáról a másikra, és újra meg újra felidéződtek benne a Herceg szavai, s ha nem kételkedett is abban, hogy a Direktor úr véleménye maradéktalanul igaz, amennyiben az, amit ő, a Herceg művel, gonosz szélhámosság, azt is biztosra vette, hogy a társulatnak ez a kétségtelenül legtitokzatosabb tagja mégsem egyszerű szélhámos, aki hiszékenységüket kihasználva híveiben csupán a hatalmát élvezi. Ellentétben a Direktor úrral, a számára volt valami egészen rémületes mélység különös kijelentéseiben, amiknek nagyon idegen és nagyon kegyetlen kongását csak még dermesztőbbé tette, hogy értelmük a tolmács kezdetleges magyarjától szinte darabokra tört, mélység és elháríthatatlanság vagy még inkább… valami szabad és feneketlen gátlástalanság volt bennük, amivel a gondolkozás függő korlátozottságát szembeállítani hiábavalónak bizonyult. Hiábavalónak, mert a Herceg mintha a dolgok árnyékaiból született volna meg, ahol a tapintható világ szabályai már nem érvényesek, csupa valószerűtlenség volt, és csupa megközelíthetetlenség, s így kisugárzása olyan erős, ami magyarázattal szolgált kivételes tekintélyére is az „övéi” között, a rangra, amire egy cirkuszban mutogatott közönséges torzszülött aligha tehetett volna szert. Hiábavaló és reménytelen tehát a szándék – lassultak le egyszeriben a házak, a fák, a betonkockák és a villanyoszlopok – ezt a valószerűtlenséget megérteni, belenyugodni azonban abba – rémlett föl előtte ismét a piactériek feszült tekintete –, hogy a szörnyű parancsra szétverjék a várost, és így (hisz gyanútlanságában még ő hívta föl rá a figyelmüket!) betörjenek Eszter úrhoz is, épp hozzá, aki nem tud semmiről, és teljesen védtelen, nos, beletörődni ebbe és tétlenül nézni ezt – fékeződött le körülötte minden végérvényesen – úgy érezte, semmiképpen nem lehet. Megint hallani vélte a sivító madárhangokat, és ettől újból elfogta a félelem, aztán csak állt ebben a félelemben, és tudta, nem tehet mást, mint hogy szól mindenkinek: „zárkózzanak be jól, és ne mozduljanak”. Szólni fog mindenkinek, szánta el magát, Eszter úrtól „Péfeffer”-beli testvéreiig, a vasúti elosztó hivatalnokaitól az éjszakai portásig mindenkit figyelmeztetni fog – még a kapitány úr porontyait is, jutott az eszébe hirtelen, sőt amikor körülnézve megállapította, hogy csupán egy sarokra van onnan, úgy határozott, a riasztást az amúgy is rábízott gyermekeknél kezdi, és mesteréhez s aztán a többiekhez csak utána indul el. A bérház, ahol a kapitány úr lakott, nagyszerűen álcázta, hogy ilyen jelentős személyiség otthonát rejti első emeletén: a falakon alig maradt vakolat, odaföntről egy jó darabon hiányzott a csatorna, a kapun meg, döntő választ adván a kérdésre, hogy ugyanis minek örökké nyitni-csukni, már nem volt kilincs. Az épületet megközelíteni csak a kihordott szemét kúpjai között lehetett, a járdáról lekanyarodó utat pedig, ráadásul közvetlenül a bejárat előtt, egy ottfelejtett vasgerenda torlaszolta el, s ha így állt a helyzet odakint, belül sem festett másként, mert amikor Valuska bement a lépcsőházba, olyan heves huzatba került, hogy ellenzős sapkája, mintha maga a természet figyelmeztetne arra, hogy itt már ő az úr, a fejéről rögtön lerepült. Elindult fölfelé a betonlépcsőn, a huzat azonban nemhogy mérséklődött volna, hanem még kiszámíthatatlanabb lett, mert időnként egy pillanatra abbamaradt, hogy aztán áldozatát hirtelen és újult erővel támadja meg, kénytelen volt hát a sapkát a kezébe venni s lehetőleg az orrán keresztül szívni a levegőt, s mire felért az emeletre, úgy nyomta meg a csengőt, s várta, hogy ajtót nyissanak, mint aki egy valódi szélrohamból menekül. Az ajtót azonban nem nyitották ki, és a berregő hanggal együtt a csengő kiváltotta riadt lábdobogás zaja is csakhamar elült, megnyomta hát még egyszer a gombot, majd újra és megint, s már azt hitte, valami baj történt odabent, amikor meghallotta, hogy a kulcsot elfordítják a zárban, aztán megint a lábdobogás, és megint a csend… A lakásban, amelynek virágmintás, hengerelt falait alulról nagy foltokban terülvén széjjel valami nedvesség támadta meg, meleg volt, sőt egyenesen hőség, s mire a padlón heverő kabátok, újságok, cipők akadályait kerülgetve végigment a szűk előszobán, benézett a konyhába, s a különös fogadtatás értelmét kutatva végül a nappaliba ért, összefagyott testét olyan erős rázkódás fogta el, hogy nem bírt megszólalni sem. Félrehúzta a vállán a táskát, kigombolta magán a kabátot, s hogy legyűrje valahogy ezt a remegést, dörzsölni kezdte elgémberedett tagjait. Aztán egyszer csak olyan érzése támadt, hogy valaki van a háta mögött. Ijedten megfordult, és valóban, nem tévedett: a nappali ajtajában, némán és mozdulatlanul, alulról bámulva rá, ott állt a két gyerek. „Ó – kiáltott föl Valuska –, egészen megijesztettetek!” „Azt hittük, jön az apu…” – mondták erre ők, és bámultak rá tovább. „És ha jön az apu, mindig el szoktatok bújni?” A fiúk nem feleltek, csak néztek rá komolyan és rezzenetlenül. Az egyik hat-, a másik nyolcévesformának látszott, a kisebbik szőke, a nagyobbik barna volt, de mind a ketten a kapitány úr gombszemeit örökölték, a ruháikat pedig valószínűleg az idősebb szomszéd gyerekektől, mert főként a nadrág, de az ing is olyan agyonmosottnak tűnt, és annyira tönkrement már rajtuk, hogy még a színüket sem nagyon lehetett megállapítani. „Tudjátok – magyarázta Valuska zavartan, mert úgy érezte, nemcsak egyszerűen nézik, hanem bizalmatlanul méregetik őt –, ma az apukátok későn jön haza, és engem kért meg, hogy… hogy lefektesselek benneteket… Énnekem máris mennem kell, de nagyon fontos – rázkódott ismét össze –, hogy jól bezárjátok utánam az ajtót, és bárki csönget, ti senkit se eresszetek be… Szóval… – tette hozzá végül még zavartabban, mert a két gyerek meg sem mozdult – be kéne menni az ágyba.” Igazgatni kezdte magán a kabátot, megköszörülte a torkát, s kínjában, mert nem tudta, mit tegyen velük, hogy ne nézzenek így, megpróbált rájuk mosolyogni, amire aztán a kisebbik végre fölengedett valamelyest, közelebb merészkedett hozzá, és megkérdezte: „A táskádba mi van?” A kérdés annyira meglepte Valuskát, hogy előbb kinyitotta, belenézett, majd leguggolt, és odamutatta a gyereknek: „Csak… újságok. Én szoktam kivinni a házakba az újságokat.” „Postás!” – szólt rá öccsére a küszöbről a tájékozottak felsőbbrendűségével és ingerültségével az idősebbik. „Dehogyis postás! – torkolta le bátyját emez. – Bolond, mondta az apu. – Aztán újból odafordult a jövevényhez, és gyanakvón végigmérte őt. – Te… igazi bolond vagy?” „Á, nem! – rázta meg a fejét Valuska, és felállt. – Nem vagyok én bolond, hisz láthatod, ha megnézel.” „Kár – biggyesztette le erre a száját a kicsi. – Én bolond szeretnék lenni, és jól megmondani a királynak, hogy rossz a birodalma.” „Hülyeség!” – vágott csúfondáros képet hátul a másik, s Valuska, hogy megnyerje valahogy az ő jóindulatát is, megkérdezte tőle: „Miért? Te mi szeretnél lenni!” „Én? Én… igazságos rendőr – válaszolta az büszkén, de ugyanakkor kelletlenül, mint aki a terveiről nem szívesen beszél egy idegennek. – És mindenkit becsukok a börtönbe – fonta keresztbe a karját a mellén, és vállával az ajtófélfának dőlt –, aki részeg meg bolond.” „A részegeket én is!” – helyeselt élénken a kisebbik, majd „Halált a részegekre!”-kiáltással elkezdett körbeugrálni a szobában. Valuska érezte, hogy kellene még mondania most valamit, amivel bizalmukat végleg megszerezve szót fogadnak neki, és most már tényleg bemennek az ágyba, csakhogy nem jutott semmi az eszébe, becsukta a táskát az oldalán, megint megpróbált rájuk mosolyogni, aztán odasétált az ablakhoz, kinézett a sötét utcára, és a gondolattól, hogy már régen úton kéne legyen Eszter úrhoz, hirtelen elveszítette a türelmét. „Sajnos – emelte fel az idegességtől remegő kézzel egy pillanatra a sapkáját, és hátrasimította a haját – nekem mennem kell.” „Már megvan az egyenruhám is! – mondta azonban erre az idősebbik, s látva, hogy Valuska elindul, hogy aztán a kijárat felé vegye az irányt, hozzátette: – Ha nem hiszi a bácsi, meg is mutathatom!” „Én is! Én is!” – kiáltotta ugrándozva a kicsi, s egy kanyargó autó mozgását és berregését utánozva a bátyja után vetette magát. És nem volt menekvés, mert alighogy pár lépést megtett az előszobában, egy ajtó kinyílt, és becsapódott a háta mögött, s azok már ott is álltak előtte, és katonás vigyázzba vágván magukat, somolygó arccal néztek fel rá. Mind a kettőn igazi rendőrkabát volt; a kicsié még a földet verte, a nagyobbiké azonban már csak térdig ért, s ha mulatságosan festettek is benne, hisz – ahogy mondani szokás – háromszor is belefértek volna, az egyiket is, a másikat is olyan ügyesen szabták, olyan pontosan eltalálták az arányokat, hogy már tényleg nem volt hátra más, mint hogy belenőjenek. „Nahát: …ez igazán…” – jegyezte meg dicsérőleg Valuska, és indult volna kifelé, de nem tehette, mert a kisebbik ekkor meg egy dobozt húzott elő a háta mögül, és alulról felsandítva rá csak annyit mondott: „Ide nézz!” Meg kellett hát csodáljon egy kihegyezett rudat, amivel, mint megtudta, „az ellenségnek a szemét szúrjuk ki”, el kellett ismerje, hogy a svéd borotvapenge a legjobb, „ha el kell vágni az ellenség torkát”, és végül be kellett lássa, hogy valóban elég lenne a bedugaszolt tégelyben összegyűjtött üvegszilánkoknak már a fele is, hogy az ellenség italába csempészve „eltegyük őket láb alól”. „Hülyeség…! Ezt mind én adtam neki, óvodásoknak való…! – szólalt meg lekicsinylően a konyhaajtóból a nagyobbik. – De ha akar valami érdekeset látni a bácsi, akkor tessék!” – És a kabát zsebéből egy igazi revolvert húzott elő. A tenyerébe fektette, aztán lassan elhelyezte rajta az ujjait, s Valuska, önkéntelenül is hátrébb húzódva a gyerektől, megszólalni is alig tudott. „De hát… honnan került ez hozzád…!?” „Az most nem érdekes!” – vonta meg a vállát a fiú, s megpróbálta megpörgetni a fegyvert a mutatóujján, de a túlságosan is nagy lendülettől nem sikerült, és az nagyot koppanva a padlóra esett. „Nagyon szeretném, ha ideadnád…” – nyúlt volna érte ijedten Valuska, de a fiú megelőzte, felkapta a pisztolyt, és ráirányította a csövét. „Ez nagyon veszélyes dolog… – magyarázta kezét védőn maga elé tartva ő – …ezzel nem szabad játszani… – és aztán, mert a revolver nem mozdult, s ráadásul mind a ketten pontosan ugyanúgy bámultak rá, mint a nappali küszöbén, mikor megérkezett, gépiesen hátrálni kezdett, míg csak a kijárathoz nem ért. – Na, jól van… – nyomta le a háta mögött a kilincset – …igazán meg vagyok ijedve… De… most már… – nyitotta ki az ajtót – …tedd vissza a helyére, mert az apu… haragudni fog… Feküdjetek le szépen az ágyba… – siklott ki a résen – …fogadjatok szót végre, és aludjatok… – végül óvatosan behajtotta az ajtószárnyat, s a megdöbbenéstől már inkább csak magának azt motyogta: – …és zárjatok be mindent… és senkit be ne eresszetek…” Hallotta, hogy odabent kitör a nevetés, hallotta, ahogy a zárban megfordul a kulcs, aztán ellenzős sapkáját megint a kezébe fogva lebotorkált a lépcsőkön a viharos huzatban. Ott volt előtte a két rezzenetlen szempár, és tekintetüknek ebből az átható, metsző sugarából kiszabadulni nem tudott, s ha az imént elvadult birodalmukban a hőségtől borzongott folyton, most, hogy kiért az épületből, rázni kezdte a hideg. Rázta a hideg a csontig hatoló fagyban, de rázta a hideg a gondolattól is, hogy ami számára összeférhetetlen, két kisgyerek és a kegyetlenségnek ez a jéghideg szenvedélye, az mégis összefér. Átvette a másik oldalára a táskát, kabátján begombolta a gombokat, s mert érezte, ezzel a szenvedéllyel másként nem bír, megpróbált nem gondolni a ráfogott pisztolyra, a gúnyos kacagásra az ajtó mögött, és csak arra összpontosítani, hogy a Wenckheim úti háznál mielőbb ott legyen. Megpróbált nem gondolni rá, de a két fiú az óriás rendőrkabátban folyton ott táncolt a szemei előtt, s a rátörő lelkiismeret-furdalásnak, hisz mégis egy talán töltött fegyverrel hagyta őket ott, a tépelődésnek, hogy nem kéne-e inkább visszafordulnia, csak az vetett véget, az viszont végérvényesen, amikor az Árpád utcáról kikanyarodott a sugárútra, és észrevette, hogy nem is olyan nagyon messze, a belvárosnak nagyjából a közepén, közvetlenül a házak fölött mintha vöröslene az ég. Ez aztán, a beléhasító rémület, hogy „talán már gyújtogatnak”, egy csapásra megszüntette az önvád és a vívódás minden eddigi kényszerét, átfogta a táskát a kezével, hogy ne csapkodja az oldalát, s a félrehúzódó kóbor macskák között rohanni kezdett előre, Eszter úr háza felé. Rohant, s hogy odaért, karjait széttárva elállta a bejáratot, majd – mikor ítélőképességének józan maradékával belátta, ha mit sem sejtő mesterére rátörne most, kétségbeesésével csak megijesztené – ott is maradt a kapu előtt, azzal az elkeseredett szándékkal, hogy ha bárki megközelítené az épületet, a gyanútlan lakót onnan védi meg. Hogy aztán miképpen, arról nem volt fogalma sem, és egy jó darabig valami kiszámíthatatlan támadástól való félelmét sem magyarázta más, mint hogy a gyújtogatás puszta lehetőségétől (hisz meggyőződni innen erről nem lehetett) teljesen elveszítette a fejét. Egy darabon mindenesetre csakugyan vörös volt az ég, és Valuska ugrásra készen járkált ide-oda a kapu előtt, négy lépést jobbra, négy lépést balra, és nem többet egyik irányba sem, minthogy az ötödiknél már úgy érezte volna, az ellenőrzés nélkül hagyott másik oldal így a sűrű sötétbe belevész. És azután nagyon gyorsan játszódott le a többi, s mindaz, ami történt, elfért egyetlen pillanatban. Egyszeriben lépteket hallott, mintha csizmák és bakancsok százai közelednének, és fáradtan súrolnák a földet. Aztán ott állt előtte egy csapat férfi, és lassan körbefogták. A kezüket nézte, a tömpe ujjakat, és szeretett volna valamit mondani. De akkor mögöttük rekedten megszólalt egy hang (hogy: „Várjatok!”), és ő már a szürke posztókabátból megismerte, nem kellett lássa az arcát sem, azonnal tudta, hogy aki most odajön hozzá az egy helyütt szétnyílt gyűrű folyosóján, az más, mint délutáni barátja a térről, nem lehet. „Nem kell félni. Jössz velünk” – mondta halkan, a füléhez hajolva az, és átkarolta a vállát. És nem bírt szólni semmit, csak elindult velük, és nem szólt semmit a másik sem, csak áthajolva előtte, szabad kezével odébb taszított valakit, aki a túlsó oldalról – rávigyorodva – megpróbált szorosan Valuska mellé odahúzódni a sötétben. Hallotta a lépések százait a háta mögött, ahogy fáradtan súrolják a földet, látta a kóbor macskákat odalent, ahogy a hangtalanul felemelkedő vasrudak elől ijedten iszkolnak el, de érezni nem érzett semmi mást, csak ezt a kezet a vállán, ahogy húzza magával a kucsmák és csizmák rengetegében. „Nem kell félni” – mondta újból a másik, ő gyorsan rábólintott, és felnézett az égre. Felnézett, és olyan érzése támadt, hogy az ég nincsen a helyén, rémülten felnézett még egyszer, és rádöbbent, hogy valójában az ég helyén sincsen már semmi, aztán lehajtotta a fejét, és csak ment a csizmák és kucsmák között, mint aki egyszeriben megérti, hogy hiába is kutatná, amit keres, az oda van, felemésztette a föld, ez a vonulás, a részletek összeesküvése.

„A részletek összeesküvése. A részleteké” – állapította meg minden különösebb indulat nélkül s magát mintegy elhatárolván saját ügyetlenségétől Eszter is, amikor életének eme sorsdöntő estéjén az elbarikádozás nehéz műveletének befejezéséhez közeledve már vagy huszadszor vert a kezére a kalapáccsal. Sajgó ujját szorongatva végigtekintett az ablakokra felszerelt lécek és deszkák káoszán, s mivel a hozzá nem értésnek ezen a siralmas művén már nem segíthetett, minden további, fájdalmasan kínos tapasztalatot elkerülendő elhatározta, hogy ha szégyenszemre hosszú évtizedeken át ezt nem tette meg, legalább annak, miképpen is kell helyesen beverni egy szöget, most feltétlenül a végére jár. A tüzelésre szánt fahulladékból, amit a hazatérését követő pár perces pihenő után ő maga hordott be az udvarról a könyvespolcok közé, kiválasztott hát egy nagyjából megfelelőt, és – míg erősen fontolgatta, nem szorul-e valami apróbb helyesbítésre, ami az értelmes jelenlét fölöslegességéről támadt, minden régebbit elsöprő s hozzávetőleg három órával ezelőtt a kapualjban elrendeződő gondolatmenetében érzése szerint „akár forradalminak is” nevezhető – odaillesztette azt az utolsónak maradt ablakon egymás hegyén-hátán álló lécek és deszkák alá, ám mikor a hibátlan találat reményében, az elszántságtól az ajkát harapdálva ismét fölemelte a kalapácsot, le is eresztette nyomban, mert belátta, ahhoz, hogy az ütés ereje és iránya végre tényleg pontos legyen, a puszta szándék azért mégiscsak kevés. „Azt az ívet kell uralni, amit a szerszám, a szög fejéig bejár…” – döntött rövid töprengés után, s míg visszakanyarodván az „apróbb helyesbítés” gondolatához, sebesült bal kezének teljes erejével az ablakkerethez szorította a deszkát, jobbjával vakmerőn odacsapott. Ezúttal nem lett nagyobb baj a dologból, sőt még a szög is beljebb ment valamivel, arról az imént ésszerűnek tetsző ötletről azonban, hogy amúgy is el-elkalandozó figyelmét a hátralévőkben erre az úgynevezett ívre koncentrálni valóban célravezető volna, úgy vélte, jobb, ha letesz. A kalapács ugyanis a kezében egyre bizonytalanabb, az újabb kísérletek eredménye pedig ettől csak még kiszámíthatatlanabb lett, így azután már a harmadik próbálkozásnál be kellett vallja: az, hogy egymás után háromszor is nem suhintott mellé, korántsem szellemi erőfeszítésének, hanem egyes-egyedül a véletlen szerencsének köszönhető, vagy ahogy magában megfogalmazta, „az ujjaim szisztematikus tönkreverésében most szünetet elrendelő kegyelemnek”, hiszen a kudarcból világossá vált, hogy ha a szerszám mozgásának kizárólag eme megkívánt pályájára ügyel, ezzel épp ezt a megkívánt pályát hibázza mindig el, mert uralkodni a kalapács útja fölött nem jelent egyebet, fűzte hozzá – a művelet ekkor még lebecsült jelentőségéhez aligha elengedhetetlen, sorsfordító állásfoglalásához azonban nagyon is – illő választékossággal, „mint belerévedni valamibe, ami még nincsen, mint megszabni valamit, ami csak lesz, ekképpen tehát példaszerűen és újból elkövetni azt a baklövést, amire a NEM jó hatvan év ostoba tévelygése után” hazafelé tartó útjának utolsó méterein benne végül megszületett… És ez volt a pillanat, amikor valami azt súgta, hogy ha a kérdésre nagyobb erőket áldoz, akkor határozottan jól teszi, nagyobb erőket, mondta magának Eszter, s mit sem sejtve még arról, hogy eltávolodása közeledés, az egész lényét fogva tartó apróbb dilemmától, miszerint az értelmes jelenlét teljes hiánya hogyhogy nem zárja ki a gyakorlati ésszerűséget, mintegy elkanyarodott a kézzelfoghatóbb felé. Úgy ítélte, ha gyönge lábakon áll is, az ívre koncentráló elképzelést nem kell teljes egészében elvetnie, mivel a balsiker oka, rögzítette most, „nem tartalmi, hanem vitathatatlanul módszerbéli” tévedés, ezért, tekintetét a kezében türelmetlenül bólogató kalapács és a szög feje közt ide-oda járatva, először azt vizsgálta meg, vajon van-e olyan pontja ennek a keresett ívnek, amire összpontosítva a művelet csakugyan irányítható, hogy ezután – hisz rögtön két efféle pontot is felfedezett – más ne is maradjon hátra, mint eldönteni, a kettő közül akkor melyikre bízza magát. „A szög a fában mozdulatlan, a kalapács helyzete viszont változó…” – tűnődött mennyezetet pásztázó szemmel, s e tűnődésből kézenfekvőnek látszott a következtetés, hogy ezek szerint figyelnie nyilván erre az utóbbira kell, de amikor világos okfejtése értelmében szemével a szerszám fokát követve ismét megpróbálkozott, savanyú ábrázattal vette tudomásul, hogy ha a kalapács biztosabban áll is már a markában, a szöget ezen a módon jó esetben csak minden tizedikre találja el. „Az számít – helyesbített ekkor –, hogy hová szeretnék vele csapni… Hogy… mit akarok beverni – kapott az ötleten –, az fontos egyedül!” – s mint aki azonnal tudja, végre a helyes nyomra lelt, tekintetét a célba szinte belefúrta, s magabiztosan újabb ütésre emelte a kezét. A találat pontos volt, sőt, jegyezte meg elégedetten, ennél pontosabb már nem is lehetett, s hogy a célravezető mozdulat fölötti uralom bizonyossága felől ne legyen kétsége sem, még a járulékos fogások eddig hiányzó rendje is valahogy kialakult egyszeriben: rájött, hogy a szerszámot rosszul tartotta ez idáig, hisz így, a nyél végénél fogva sokkal kényelmesebb, majd fölismerte, mekkora erőt igényel egy ütés, s mi az a távolság, ahonnan „lendíteni érdemes”, hogy végezetül e termékeny pillanat sodrában még föltűnjön neki: ha alulról hüvelykjével megtámasztja, s a szögelnivalót a kerethez ily módon illeszti fel, egész testével rádőlnie igazán felesleges… Mozdulat és fogás ekképpen szabályozta hát önmagát, nem csoda, ha ezek után a két utolsó deszka szélsebesen a helyére került, s mikor később teljesítményét szemügyre venni körbesétálta a házat, és nem akármilyen, történetesen egy korántsem apró helyesbítés után a tompa lámpafényben úszó folyosóra visszatért, sajnálattal vette tudomásul, hogy éppen akkor, midőn a megoldás friss örömét már élvezni tudná, munkája az ablakoknál véget is ért. Pedig igazán szívesen elszögelgetett volna még, mert tényleg a „megoldás friss öröme” töltötte el, a megoldásé, mely hosszú órák ügyetlenkedése után ív, szögfej és kalapácsfok útvesztőjéből, ha szinte az utolsó percben, de mégis kivezette, meg körútja vége táján a hirtelen ráébredésé, hogy ugyanis a mód, amivel és aminek ellenére eme igencsak elemi művelet aprócska rejtélyének megfejtéséig eljutott, milyen kivételes, zavarba ejtő értelemben igazította helyre, amit abban a pillanatban, hogy megrendítő kirándulásából, mint maga nevezte, „egy maszületett, egészen könnyű Eszter” átlépte házának küszöbét, a gondolkodás elhanyagolható szerepéről „forradalmi mód” megfogalmazott. Hirtelen ráébredés volt, csakugyan, de amint az lenni szokott, nem minden előzmény nélkül való, hiszen először, mielőtt körbejárni elindult volna, erőfeszítésének a szembetűnő nevetségességét érzékelte csak, ahogyan tudniillik balját a további ütlegektől megóvandó, az ész mázsás nehézkességével ennek a picike feladatnak nekirontott, majd rögtön ezután azt is, hogy ha nekirontott, hát éleslátásának metsző erejével bizony hiába rontott neki, vagy legalábbis, hogy minden nevetségességével, sőt azzal együtt csak igazán a szerszámhasználat korábbi rejtelmeinél mintha volna itt egy homályosabb bonyolultság is, annak mikéntje, ami a szögelés hibátlan technikájáig az előbb szerencsésen elvezette őt. Visszapergette magában fejtő buzgalmának egyes stációit, s a még mindig inkább általános lelkiállapotából eredő gyanút, miszerint a végső eredmény nem ésszerű beavatkozásainak volt köszönhető, ekkor már semmi sem oszlathatta el, mert amikor az előretapogatózás rá jellemző hevesen intellektuális fegyverzetét, vagy saját szavaival: „egy elszánt bajvívó hadműveleteinek látszólagos irányítóerejét a folyamatban” lefejtette a „cselekvő helyesbítések láncolatáról”, korántsem a kísérletező kalapácsütésekig jutott közvetlenül, hanem egy olyan, teljességgel befolyásolhatatlan, ugyanakkor a pillanatról pillanatra változó szükségszerűségeken örök kötéssel csüngő vezérletig, ami az ő szellemi igyekezetét elviselte ugyan, de nem vett róla tudomást. A látszat szerint, foglalta össze, az ügy horderejéhez képest amúgy jelentéktelennek tűnő feladványon az értelmes következtetések, a rugalmas kombinációkészség kitartó rohama győzedelmeskedett, és semmi nem mutatott arra, hogy a keresett módszer téves, majd találó változatait nem az ő „pazar logikája”, hanem a megfejtés felé haladó újabb és újabb kutató mozdulat kényszerítette ki – semmi, indult el akkor Eszter végig a házon, hogy megvizsgálja, kell-e még egy lazább deszkát valahol megerősíteni, a látszat szerint erre semmi nem utalt, hisz a vezénylő gépezetnek, a valósághoz kapcsolt szervünknek ez az olajozott rendszere, lépett a konyhába most, beékelődvén a tevékeny ész s a végrehajtó kéz közé, úgy el volt rejtve ott, ahogy a „káprázat meg a káprázó szem közé van elrejtve, ha lehetséges ilyesmi egyáltalán, a látvány káprázat voltáról szóló tiszta felismerés”. Úgy tűnt, az ötletek közt szabadon választó megfontolások határozták meg az ívről a fokra, a fokról a szögre összpontosító kísérlet menetét, ezzel szemben a dolgot, vette most meg szemügyre a konyha melletti cselédszoba két aprócska ablakát, épp a kísérlet menete, a rendelkezésre álló változatokban, a lehetőségek végtelen pontossággal megszabott tömbjében való gépies tájékozódás, vagyis durván leegyszerűsítve maga a próbálkozás döntötte el, s határozta meg így ezeket a „szabadon választó megfontolásokat”, melyek sem nem szabadok, sem nem képesek választásra, mert az esemény sorrendjébe történő belekotnyeleskedésen kívül egyetlen feladatuk e próbálkozások észlelése és minősítése, amiből aztán („Kissé élesen fogalmazva…” – fogalmazta meg kissé élesen magában Eszter) a folyamat villámgyors humanizálása lesz, ama hit ápolása, hogy akár a leghitványabb felfedezés esetén is, amilyen példának okáért egy szögecske beverésének kifogástalan módja, az odavezető lépéseket „ragyogó” elménkkel, „nagyszerű” találékonyságunkkal mi tartjuk kézben. Hát nem, folytatta körútját Valuska szobáján át a szalon felé, nemhogy mi tartanánk, minket tart kezében az, ami színleges uralmunkat még csak kétségbe se vonja, legalábbis, míg nagyobbra vágyó főnk az ő szerény megbízatásának, ama észlelésnek és minősítésnek kielégítő módon megfelel, a többi ugyanis, nyomta le ekkor a szalon kilincsét, a többi, mosolyodott el, már nem rá tartozik – s mint aki súlyos vakság után a valóságos viszonyok birodalmába hirtelen belenéz, a látványtól a nyitott ajtóban szinte ottfelejtkezve, lehunyt szemmel megtorpant a küszöbön. Nyugtalan, szüntelen változásra kész dolgok milliárdjait látta, ahogy kezdet s vég nélkül zajlik köztük egy szigorú párbeszéd, külön-külön ezt a milliárdot, milliárd viszonyt és milliárd történést; milliárdot, de folyton egyetlenegyben, s eme egyetlen viszonyban az összes többit is, a küzdelmes összeköttetést aközött, ami – mert van – ellenáll, s ami – azzal, hogy ő maga lehet – ennek az ellenállásnak a legyőzésére tör. És látta önmagát ebben a telített, eleven tágasságban, iménti önmagát a folyosó utolsó ablaka előtt, s csak most értette meg, miféle erőnek engedett, s hogy amibe belesimul, az… micsoda is. Mert fölfogta ekkor, mi hajtja mindezt, hogy a kényszer a létezés lendülete, hogy e lendület szüli a késztetést, az pedig részvételt teremt, támadó részvételt a megszabott viszonylatokban, ahonnan lényünk a kedvezőt reflexeinek kutató s elrendelt sorozatával igyekszik kiválasztani, hogy aztán a teljesedés már attól függjön, vajon efféle kívánt viszonylat tényleg létezik-e, meg persze, villant meg benne, a türelemtől függjön, a küzdelem finom véletlenjeitől, hiszen a sikeres közlekedésnek, a személytelen ittlétnek, vette tudomásul, lám, határozottan próba-szerencse jellege van. Nézte ezt a végtelen, éles, tiszta tájat, s az mindenekfölött kizárólagos valódiságával döbbentette meg, megdöbbentette, mert oly nehéz volt látni, hogy nyugtalanságának e mérhetetlen bőségén túl a valóságos világ – legalább számunkra – véget is ér; véget ér, noha sehol sincs vége, amiként középpontja sem, s mi csak vagyunk e lüktető tér milliárdja közt, s kormányzó reflexeinkkel közreműködünk… De csakugyan: ha belenézett, mindez egyetlen pillanatnál nem tartott tovább, s a szemrebbenésnyi, csillámló kép mihelyt összeállt, már szétesett: szétesett, talán egy szikra jelére, mely a kályhában épp a kialvó tűzre figyelmeztetett, elpattant és szertefoszlott, mintha nem érdemelte volna meg, kihunyt egyetlen villanásban, de mintha csak azért, hogy egyszeriben éles fénnyel bevilágítsa mindazt, ami hazatérő gondolatmenetében, sorsdöntő elhatározásában, ama kapualji ítéletben, mint maga nevezte, „életveszélyes tévedés”. Odalépett a kályhához, és megvizsgálta a parazsat, majd fölélesztette, ahogy bírta, és három hasábot rádobott, aztán az ablakhoz indult, de az utat ezúttal hiába tette meg, mert hasztalan nézte-nézte, a deszkák és szögek helyett mindegyre önmagát látta csak. Önmagát az Otthon kávéház előtt, a kidőlt nyárfát meg lába alatt a szemetet, mert e rendkívüli napon, mikor ama drámai kora délutánba szinte a szó szoros értelmében kikergettetett, ez volt az a pont, ahol csődöt mondott, ahol meg kellett adja magát, ahol el kellett ismerje: bármilyen élesre állítja is fegyvereit, a higgadt szemrevételezés, az úgynevezett „józan ítélőképesség” érveinek bármekkora seregét sorakoztatja is fel, mindazzal, amivel szembekerült, nem megy semmire sem. Először itt mondott csődöt, s hogy nem érti, és a leromlás méreteivel megküzdeni nem tud, itt ismerte fel, annak azonban („Mint öröklött vakságban szenvedő…!”) nem volt tudatában, hogy épp, amit tesz, szellemi tehetetlenségének megkoronázásaként, az a valódi csőd. Mert elmulasztván fölfigyelni arra, hogy a „kibicsaklott formák általa évtizedeken át megjósolt összeroppanása” neki aztán igazán nem lehetne meglepő, az általános megfeneklés bevallását – a legnagyobb összhangban korábbi önmagával – a következőképp kerülte el: úgy ítélte, amit az utcákon tapasztal, az nem méltó többé a tekintetbevétel puszta minimumára sem, s ha a város állapotában beállt fordulat az ő „észre és jó ízlésre alapozott” lényétől ilyen nyilvánvalóan eltekint, az egyetlen helyes válasz, hogy ő tekint tőle el. Azt hitte ekkor, voltaképp jogosan, hogy a „beláthatatlan készülődés” határozottan ellene tör, hisz azt zúzná-morzsolná egyszer csak széjjel, ami benne egy alantas, pusztító erővel mindig is szembeszegült; az értelmét őrölné fel, a szabad és világos gondolatot, hogy megfossza őt az utolsó menedéktől, ahol szabad és világos maradhatott. Utolsó menedék, húzódott ekkor Valuskához, majd aggodalmában érte úgy határozott, fölszedi az eddig se nagyon használt irányba tartó, amúgy is rozzant hidakat, és az elhatárolódás korábbi rendszabályait megszigorítva ebből a törvényeit eleresztő világból, ebből a rontó, halálos zűrzavarból társával együtt kivonul. Átköltözik a túlsó partra, döntött Eszter útban a vízügyi épület felé, ám míg azt fontolgatta, erődítménnyé a Wenckheim úti házat hogyan is alakítja át, minden erejével azon őrködött, hogy fölényes biztonságát ne veszítse el; el ne veszítse, vagyis hogy visszanyerje, amit a szenny lidérce, a néptelen utca, a kidőlt nyár mind, mind kétségbe vont, és valamiképpen fönntartsa annak reményét, hogy ami ő maga, az rendíthetetlenül folytatható. De az egyiket épp azzal nyerte vissza, hogy elvesztette a másikat, hisz annak a fölényes biztonságnak pontosan az volt az ára, hogy ne folytassa ugyanott, ne folytassa, amiként nem is folytathatta, mert visszatértükben a Kaszinó előtti megpróbáltatásból egy egészen különös érzéshez ért, közös, jövendő mindennapjaik vázlatától – „a megnyugvás egyszerű öröméhez”. Mintha tonnás tehertől szabadulna lassan, egyre könnyebbnek érezte magát, s mikor elvált Valuskától a Hétvezér köz sarkán, már ez irányította a lépteit, hagyta, hogy ez a könnyűség vezesse, és nem bánta egyáltalán, midőn megértette: az, aki ő volt, merülni kezd, menthetetlenül. Ám hogy elmerüljön végleg, és ne térjen vissza többé, meg kellett tegye az utolsó mozdulatot, le kellett vonja a végső következtetést, és ő meg is tette azt, meghozta a döntést, hogy aztán már csak ez maradjon hátra, azon a másik parton a békés megérkezés, a döntést, hogy „győztesként élhesse át, ami valójában keserű vereség”. Meghúzódni egy belső védettségben, mert a kintlét a romlás gyötrelmes helyszíne csak, szakítani a beavatkozás viszkető kényszerével, mert a cselekvés nemes értelmét az értelem alapos hiánya emészti fel, elhatárolódni, mert az ép elme egyetlen válasza erre a tiltakozás, nos, meghúzódni, szakítani meg elhatárolódni, tűnődött Eszter a csikorgó fagyban hazafelé, és ugyanakkor a szemrevételezésről, az örökös bámészkodásról ebben az értelmét-vesztettségben nem mondani le, mindez nem volt egyéb, mint gyávaság, félreértés helyett meghunyászkodás, megfutamodás attól, hogy bevallja: ha szájalt is ellene, ezt a „törvényeit eleresztő világot” ő bizony soha, egyetlen pillanatra sem eresztette el. Szájalt, és nem szűnt meg számon kérni tőle, hogy akkor hát mért is nem ésszerű, mint a légy, ott döngött körülötte, elhessegethetetlenül, nem akart azonban ott dönögni többé, mert ekkor érteni vélte már, hogy mikor szívósan kutatta és ellenezte a dolgok természetét, nem a világot láncolta tűnő értelméhez, hanem a világhoz önmagát. Melléfogott, állapította meg pár lépésre a háztól, mikor úgy ítélte, a helyzet lényege a folytonos rosszabbodás, elhibázta, hisz ennyi erővel akár azt is mondhatta volna, hogy folyton van vagy marad benne valami jó, nem volt azonban benne semmi efféle, s e séta meggyőzte róla, hogy nem is lehetett, de nem azért, mert elvesztette, hanem mert „a tájnak ez a végső változata” mindig is híján volt bármi értelemnek. Nem arra szerveződött, és nem szerveződött semmi másra, lassított Eszter a bejárat előtt, nem esett széjjel, és nem romlott el, hisz a maga módján örökké tökéletes, tökéletes minden szervező értelem nélkül, mint aminek rendje nincs, csak káosza, melyre így az ész nehéztüzérségével naphosszat lőni, sóvárgón perelni, ami nem volt és nem lesz, a megroppanásig nézni, nézni, s ebbe a nézésbe beleveszni nemcsak fárasztó, dugta a kulcsot a zárba, hanem fölösleges. „Visszavonom a gondolkodást – vetett még egy utolsó pillantást a háta mögé –, a magam részéről mint halálos balgaságot az összes szabad és világos gondolatot visszavonom, megtagadom az ész további használatát, s ettől a pillanattól fogva csak az erről való lemondás kifejezhetetlen örömére szorítkozom” – csak erre, ismételte meg Eszter, lenni ágálás helyett végre csöndben, hibátlanul –, aztán lenyomta a kilincset, belépett, és magára zárta a kaput. Mintha irtózatos súlytól szabadulna éppen, már a küszöbön eltöltötte valami mély megkönnyebbülés, s mintha mindazt, ami ő volt eddig, kint felejtette volna, egyszeriben visszanyerte az erejét, visszanyerte fölényes biztonságát, hogy a bedeszkázás különös történetében aztán fokozatosan veszítse el, s hogy csupán itt szerezze újra vissza a szalon ablakánál, de most már másként: nem fölényes bírájaként „a tájnak, melynek szörnyű híja van”, hanem sejtőjeként, hogy miért, és alázattal, s így valóban: végérvényesen. Forradalminak nevezni, ahogy ő tette azt, míg szögelésben szert tett jártassága rendkívüli hozadékán át attól az apróbbtól egy végső helyesbítésig eljutott, forradalminak nevezni kapualji ítéletében, ha valamit, hát csak a gőgjét tudta most, a gőgjét, mely nem engedte, hogy megértse, nincsen kivételezett minőség a dolgok között, az elbizakodottságát, amitől – hisz mégis e kivételezettség szellemében élni szinte emberfeletti volt – egy majdnem végzetes keserűségre ítéltetett. Pedig keserűségre, simított végig öntudatlanul az egyik deszkán, igazán nincsen semmi ok, vagy talán keserűségre pont annyi ok van, mint például csodálatra, azaz: semmi, mert abból, hogy az emberi ész a „valóságos viszonyok közti eligazodásnak” mit sem sejtő számkivetettje, éppúgy nem következik, hogy akkor tehát eme valóságos viszonyok egyetemes nyugtalanságából is hiányzik minden ésszerűség, mint amiként abból, hogy az emberi dolog csak engedelmes szolgája ennek az időtlen nyugtalanságnak, sem következik a keserűség vagy a csodálat. Ha fölvillanása után ama varázsos, jéghideg birodalom el is tűnt nyomban, hullámai benne nem ültek el, s csak állt e tűnte múltán is eleven látvány sodrásában, s amit érzett, az nem volt sem csodálat, sem keserűség: ráhagyatkozás volt, és elfogadása annak, hogy ez a látvány rettenetes mód meghaladja őt, türelem volt, és belenyugvás az amúgy viszont kivételes kegyelembe, hogy csak ami rá tartozik, azt foghatja föl. És megértette akkor, hogy ünnepélyes döntése a kapualjban csupán gyerekes ostobaság, vélekedése az áttekinthetőség, az egymásra következés, a rendezett működés „szörnyű híjáról” merő tévedés, „jó hatvan év” tévedése, e hatvan év pedig vakhályog alatti lét, ahonnan miként is láthatta volna, amit most nagyon élesen, hogy: a világnak, mélázott egy deszka két kanyargó erének íve fölött, nem fájdalmas hiánya, hanem olyannyira része, hogy maga az árnyéka az ész. Árnyéka, mert ebben a vég nélküli, zaklatott párbeszédben együtt mozdul lényünk kormányzó reflexeivel, s így együtt mozdul, hisz épp ezt kell tolmácsolnia, a rá vonatkozó esemény összes rezdülésével, nem árul el azonban semmit arról, mi végre hát e párbeszéd, hisz amit árnyékként követ, működésén kívül többet magáról az sem árul el. Csak árnyék egy tükörben, pontosította Eszter, ahol a kép a tükörrel teljesen azonos, mégis arra törekszik, hogy szétválassza, ami voltaképp öröktől fogva ugyanaz, szétválassza, elkülönítse s kettémetssze, amit nem lehet, s hogy elveszítvén ezzel a bentlét sodrásának súlytalan derűjét, a halhatatlan részvétel pehelynél is könnyebb dallama helyett a halhatatlanságot, lépett el a szalon ablakától, mint tudást szerezze meg. Így lesz, ment lassan, lehajtott fejjel az ajtó felé, a meghívásból kiebrudalás, a szerepét elvétő észből „önmagára” ébredt gondolkodás, önmagára, azaz valami másra, mint ami mindennek ellenére létezik, önmagára, aki útvesztőjében bolyongva hagyja hátra meghívásról és kiebrudalásról egyként valló, zavaros emlékműveit. És így lesz, merengett lassú léptei közben Eszter, ebből a megfejthetetlen párbeszédből számunkra „világ”, megfoghatatlan tartalmából a keserves kérdés, hogy „akkor hát mi végre is”, csillapíthatatlanságra fegyelmezés, végtelenségre háló, csillámlásra nyelv, így lesz tehát az egyből kettő, ő maga meg még az értelme is. Az értelme, mely mint egy kéz, kibogozná, majd összefogná e rejtélyes kavargás szétfutónak tetsző szálait, az értelme, mely egybetartaná, mint a cement az épületét, csakhogy, mosolyodott el, s haladtában a kályha már sugárzó melegébe ért, ha e kéz, mint ő most, e szálakat elereszti, eme küzdelmes párbeszéd nem marad abba, ez az épület nem esik szét. Nem esik szét, mint ahogy ő sem hullt darabokra, noha úgy érezte, mindent eleresztett, amiben eddig megkapaszkodott, s mintha csak azon múlna, hogy tudja: a gondolkodás vagy gátlástalan illúzióhoz, vagy indokolatlan depresszióhoz vezet, mikor a szalonból visszament a folyosóra, a szó lesújtó értelmében már nem „gondolkodott”; nem „lemondott” róla, és nem „visszavonta”, csak tudomásul vette, hogy a töprengés önmagát felélő szenvedélyétől megszabadult, s ezzel, miként egy illúziónak, hajdan, midőn Frachberger délutánján a zenéből kimenekült, most – ezúttal talán tényleg „forradalmi” módon – gyötrelmes depressziójának is vége volt. Vége az ébrenlét tömérdek pillanatának, amikben, hogy képzelt rangját megóvja, újra és újra elveszett, vége az ítélkezés balga kényszerének, hisz szerepét, úgy vélte, most már helyesen „ítéli” meg, vége, vége, mondta magában Eszter, s szinte „hallotta”, ahogy nagy robajjal e rendkívüli estén egész élete összedől, s ha eddig minden perce rohanás volt – rohanás „előre”, „valamiért”, „valamitől” –, körútját befejezvén, ama utolsó deszkánál ismét, már biztosra vette: e rohanásban megállnia, újabb elrugaszkodás helyett földet érnie, a készülődésből végre „valahová” megérkeznie is megnyugtatóan sikerült. Kezében a leeresztett kalapáccsal állt a tompa lámpafényben, s valóban „a megoldás friss örömével” nézte ama nevezetes szögek egyikét, azaz: csak egy pici, vidám fénycseppet rajta, ami talán a szalon nyitva felejtett ajtaján kiáramló világosságból, talán a feje fölött csüngő mennyezeti csillár gyönge sugaraiból pergett oda, nézte, mint egy pontot a mondat végén, hisz itt és ekkor nem csupán körútja, de lezárult búcsúzó gondolatmenete is, hogy súlyos kerülővel, még utoljára „az ész mázsás nehézkességével” vezesse vissza, ahonnan elindult: hazatérő lépteinek soha nem ízlelt könnyűségéhez. Mert a valóságos viszonyok birodalmának felvillanó látványából, a megértés és a ráeszmélés iménti kalandjából, a képtelen erőfeszítésből, hogy döntő felismerésének alkalmatlan módszerét épp ezzel az alkalmatlan módszerrel számolja fel, nos, mindebből e szögecske derűs csillogásában nem maradt egyéb, mint az a sejtelmes, felfejthetetlen érzés, ami először az ott még kibírhatatlannak ítélt városi állapotokkal szemben, hazatérése közben lepte meg: hogy ugyanis örül a puszta létezésnek, annak, hogy …lélegzik, és annak, hogy nemsokára itt fog lélegezni mellette Valuska is, örült a melegnek, mely az előbb a szalonban megcsapta, és most örült a háznak, mely ettől kezdve valóban az otthona lesz, az otthona, nézett körbe Eszter, ahol a legapróbb dolognak is jelentősége van, majd letette a kalapácsot a padlóra, kibújt belőle és felakasztotta a konyhai fogasra Harrerné takarítóköpenyét, s visszament a szalonba, hogy mielőtt Valuska szobájában nekilátna a begyújtásnak, egy kicsit kipihenje magát. Sejtelmes érzés volt, de nem bonyolultságánál, hanem éppen egyszerűségénél fogva, amitől mindaz, ami körülvette, a lehető legtermészetesebb módon visszanyerte eredeti értelmét, az ablak ablak lett újra, amelyen ki lehet nézni, a kályha kályha, amely meleget ad, és a szalon is megszűnt az „emésztő pusztulás” menedéke lenni, ahogy a külvilág sem volt már az „elviselhetetlen megpróbáltatások” helyszíne. A külvilág sem, ahol ígéretét szabadon értelmezve, hogy siet, Valuska bolyong, dőlt lassan hanyatt az ágyon, mert most, hogy egy pillanatra eszébe jutott, az ablakon túli tér valóban nem az volt, aminek ma délután mutatta magát, s mintha a „delejes mocsár” gőze, mérge inkább benne szívódott volna föl, valami azt súgta, az a lidérces szemét is talán a beteg nézés szomorú lidérce csak – a beteg nézésé, mely sötét várakozásában ekképpen talál tárgyat, hisz erre a szemétre odakint, akár a józanságukban eltévedt polgárokban, gondolta, a félelemre, még lehetne úgy is gondolni, mint ami végül is eltakarítható. De a kitekintésnek ez a tisztító nekilendülése egy pillanatnál tényleg nem tartott tovább, mert figyelmét máris, teljes egészében a szalon kötötte le, a bútorok, a szőnyeg, a tükör meg a csillár, a mennyezet repedései s a kályhában most igazán vidáman lobogó tűz. Nem volt rá magyarázat, hiába kereste, mitől érzi úgy, mintha először lenne itt, és mitől van az, hogy „az emberi ostobaság előli meghátrálás” helyszínéből egyszeriben a megbékélésnek, a megnyugvásnak s a hálás megelégedésnek ilyen sérthetetlen szigete lett. Számolt mindennel, az öregséggel, a magára maradottsággal, azzal, hogy talán halálfélelme van, számolt a sóvárgással valami végső nyugalom után, s hogy rémisztő jóslatait bekövetkezni látván esetleg szűkölő pánik fogta el, fölmerült benne, hogy hátha megőrült, vagy hogy életének e hirtelen pálfordulását a további töprengések valódi veszélyei elől egy gyáva meghunyászkodásnak, végül hogy netán mindezeknek együtt köszönheti, ám bárhogy forgatta, a helyét egyik sem állta meg, sőt úgy vélte, semmi nem lehet józanabb és kiegyensúlyozottabb, mint az a tekintet, amellyel most körbenéz. Eligazította magán a házikabátot, összekulcsolta a kezét a tarkója alatt, s míg karórájának apró percegéseit hallgatta, fölrémlett benne, hogy szinte mást sem tett egész életében, mint állandóan visszavonult, visszavonult az otrombaság elől a zenébe, a zenéből a büntetésbe, onnan a csupasz gondolkodásba, végül ki abból is, hátrált, hátrált, mintha sorsának vezető angyala volna, aki a maga furfangos módján juttatná céljáig az ellenkezőt: hogy behátráljon a dolgok szinte együgyű örömébe, hogy megértse végre, nincs mit megérteni, hogy felfogja már, a „világ értelme”, ha lenne, az övét meghaladja, s így észrevenni és számon tartani, amije viszont van, éppen elég. És ő valóban „behátrált a dolgok szinte együgyű örömébe”, mert most, hogy becsukta pár percre a szemét, nem is érzékelt mást, mint otthonának bársonyos körvonalait: a tető védelmét a feje fölött, a szobák átjárható biztonságát, könyvespolcaival a mindig félhomályos folyosót, mely hűségesen követvén a derékszögben elkanyarodó épületet, mintegy közvetítette a ma még elhagyatott udvar tavasszal majd nyilván kivirágzó nyugalmát; a lépések zaját, a Harrerné gombos papucsáét meg a Valuska bakancsáét, amik oly mélyen belevésődtek már a fülébe, hogy újra hallotta őket megint; a levegő ízét és a por szagát idebent, a ház padlóinak finom domborzatát és a csillárok égői körül a leheletnyi ködöt – s mindezzel íznek, illatnak, színnek, hangnak, egyszóval a védő körülzártságnak olyan jótékony édességét érezte ekkor, amit egy boldog emlék derűjétől csupán az választott el, hogy nem kellett újra és újra föléleszteni, mert nem múlt el, mert megvolt, s Eszter bizonyosra vette: meg is marad. Így nyomta el az álom, s néhány óra múltán erre is ébredt fel, a párna melegére a feje alatt. Nem nyitotta ki rögtön a szemét, s mert azt hitte, a pár percre szóló szándékból valóban csak pár perces szendergés lett, a párnamelegtől újból felidéződvén benne a ház elalvás előtti oltalmazó hangulata, e gazdagság hálás számbavételét pontosan ott folytathatta, ahol az abbamaradt. Úgy érezte, van idő ismét elmerülni a békés csöndben, ami körbefogta, mint testét a takaró, az állandóság fölboríthatatlan rendjében, hogy ahol hagyta őket, minden – a bútorok, a szőnyeg, a tükör meg a csillár – ugyanott fogadja majd, és van idő az apróságokra is, felfedezni e kimeríthetetlen, értékére ébredt vagyon összes részletét, és látni, képzeletben, máris, a folyosó felé vezető s így egyre növekvő távlatát, amelybe hamarosan belép, akinek készült, ahová nemsokára megérkezik, aki az értelmét mindennek megadja: Valuska is. Mert minden ráutalt e „jótékony édességben”, bármi fordult meg őbenne, az oka is, a célja is Valuska volt, s ha mindvégig érzékelvén ugyan, de mégsem tudta eddig, most annál inkább, hogy sorsának végleges fordulatát sem valami megfoghatatlan véletlennek, hanem egyes-egyedül neki köszönheti – neki, akiben hosszú éveken át nem látott egyebet, mint saját, napról napra kifinomultabb keserűségének megmagyarázhatatlan, szolgáló ellenszerét, s akiben a torokszorító törékenységet, arcának valódi vonásait, ekkor, e lebegő félálomban már oly szembetűnő lényegét, hogy: jó, csak ma, az Otthon kávéháztól idáig tartó útján fedezte fel. Onnan idáig, de először tényleg a Hétvezér közben, nem sokkal a kávéház s a kidőlt nyárfa megpillantása után, amikor a számára megrendítő látványban magára maradva átsuhant rajta, hogy nem, nincsen egyedül; futó, villanó, majdhogynem tudattalan eszmélés volt, de annyira váratlan és annyira mély, hogy azonnal becsomagolta egy társa iránti aggodalomba, mintegy eltüntetve önmaga elől; elrejtette ebben s a kivonulás mentő elhatározásában, a város tűrhetetlen állagára válaszul, majd e rádöbbenés megnevezhetetlen tartalmának ellenállhatatlan bizonyítékaként, nem is gyanítva, minek engedelmeskedik, jövendő életük tervébe szinte belemenekült. És ez a homályos, gomolygó érzés aztán már nem is hagyta el, ott bujkált e séta minden hátralevő méterén, e délután és este teljes történetében: ott rejtezett, mint egy magyarázat, mikor a búcsúzásnál elérzékenyült, s erre vallott „hazatérő lépteinek soha nem ízlelt könnyűsége” is; ott volt kapualji ítéletében, majd az elbarikádozás minden mozdulatában, aztán a végső helyreigazításban, végül hogy birtokának, e ház összes szegletének újra bőséges értelme van, egyszóval most, e szűnő félálom világosságában tovább már nem leplezte semmi: sorsdöntő napjának tengelyében Valuska áll. Úgy érezte, ő már a kezdet kezdetétől tisztában volt azzal, hogy ami megérintette, azt látta is, meg volt győződve arról, hogy rögtön föl is fogta, amibe most, mint egy kimerevített képbe, beleütközött, mert valóban egyetlen képből táplálkozott, amitől egészen más irányt vett az élete, s amiről azonban hiába gondolta, hogy nem is lehetett volna róla nem tudomást venni, hisz akkor még, abban a „futó, villanó eszmélésben” olyan volt, mint valami mozdító tengeráram, korlátlan, néma, ami csak hajt, észrevétlenül. Ama bizonyos Otthon utáni pillanatban, túl a szerencsétlen nyárfán, a kávéház meg a szőrmekereskedés között, ő, Eszter, felháborodását és titkolt kétségbeesését nem bírván már szótlanul, megtorpant, s ezzel, ahogy karjával visszafogta, megállásra kényszerítette Valuskát is. Mondott valamit, a szemétre mutatott, hogy ugyanis társa látja-e azt, amit ő, odafordult, s akkor csak annyit vett észre, hogy barátja arcára a megszokott tekintet, az a „fénylő”, mintha az imént lehullott volna róla, visszatér. Ösztöne azt súgta, egy másodperccel előbb valami történt benne, ami e tekintetnek ellene szól, ránézett, de mert nem talált semmit, ami megerősíthetné, indult tovább – már öntudatlan eszméletének engedelmeskedve – gyanútlanul; gyanútlanul: valójában, de mindent megfejtve, gondolta most, mikor a szendergésből lassan az ébrenlétig emelkedve Valuska tablóvá merevült, megindítóan egyszerű megnyilatkozásában e délután és este minden részletének értelmező lendületére végre rátalált. Amit akkor megérzett, most látta: oltalmazó támaszát leeresztett vállal, fejét lehajtva állni ott, körülötte a Hétvezér köz házai, mellette, ahogy a szemétre mutat, legyöngült, öreg barátja, Eszter, ő; leeresztett vállal és lehajtott fejjel, de nem valami hirtelen rátörő szomorúság árulkodó jeleként, hanem, mert, hasított belé, pihent: pihent, mert maga is elfáradt abban, hogy a lábain is alig állót szinte cipelnie kell, pihent, titokban, mintha szégyellné egy kicsit, s mint aki nem tartja elképzelhetőnek, hogy saját gyöngeségének bevallásával még terhelje is a másikat, mire ő ránézett, már újra a régi volt. Látta a leeresztett vállakat, a postásköpenyt, ahogy a görnyedt háton néhol megtörik, látta ezt a lehajtott fejet, ahogy néhány hajtincs a homlokba húzott sapka alól a szemébe hull, majd a keresztbe vetett táskát… s lent a félretaposott bakancsokat… s úgy érezte, mindazt, amit tudni lehet e számára oly szívszorító képről, tudja, mindazt, amit érteni lehet, tökéletesen érti már. Aztán Valuskát látta megint, egy nagyon régi pillanatban – hat, hét vagy nyolc éve?, nem is emlékezett pontosan –, amikor Harrerné egy reggeli javaslatára („Kéne ide egy amolyan ebédhordó ember, én azt mondom!”) még aznap délután, szigorúan az asszony mögött, a szalonban megjelent; zavartan előadta, mi járatban van, szabadkozott, hogy a felajánlott pénzt ő inkább nem fogadná el, sőt „mint ingyenes” az ételhordás mellett szívesen elvállalna bármit, ha Eszter megbízná vele, boltba menni, magyarázta, feladni a postát vagy rendbe hozni időnként az udvart, ha az rászorul – és, mintha csak a ház ura tenne neki szívességet, kicsit szégyenkezve, mintegy elismervén, hogy az efféle ajánlkozást joggal furcsállhatja bárki, egy mentegetőző kézmozdulat kíséretében elmosolyodott. S ezzel, mert nemcsak az udvarra, időnként, de egész életére is rászorult, beköltözött a házba egy magától értetődő jóindulat, valami áldozatos, láthatatlan, rendíthetetlen, örökké munkálkodó gondoskodás, mely – akár a maga módján Harrerné is az épületet hat, hét, nyolc?, azt gondolta: hét éve már – óvta a birtokát pusztulva látó gazdát, önmagától. És: megóvta, amennyire lehetett, állandó jelenlétével, hogy amikor nem volt is itt, éppen úton volt ide, elhárította vagy inkább csak tompította és gyógyította a saját maga ellen dolgozó agy működésének legsúlyosabb következményeit, és így megakadályozta, hogy a „világra” folyton lesújtó gondolatmenetektől üldözöttet épp ez az önemésztő gondolatmenet sújtsa le egyszer végzetesen – őt, Esztert, aki eleven példája volt annak, hogy amiként az emberi berendezkedést ostoba gőggel átszabni akaró, mindenkori uralkodó eszmék rombolták széjjel ezt a várost és ezt a sorsát nagyon is megérdemlő országot, ugyanúgy menjen tönkre ő is a maga kényszerképzeteitől, hogy – ha Valuska, „a létezésben bámészkodásnak ez a kivételes művésze” ma nem ébreszti fel – csúfosan megfizessen azért, amiért ez a város és ez az ország, hogy ugyanis minden uralkodó eszme, minden kényszerképzet és minden ítélő gondolatmenet, mely az általa megkövetelt korlátok között akarja látni a „világot”, az élet, a minősíthetetlen gazdagság, ama „valóságos viszonyok” eleven szerkezetét dúrja szét maga körül. De Valuska valóban felébresztette ma, vagy tán inkább az az érzés, ami az Otthon utáni emlékezetes pillanattól e félig éber szendergésig, onnan idáig elvezette, amikor meg kellett értse, hogy társának hűsége és… szeretete mitől is védi meg, amikor rá kellett jöjjön, hogy az ő „észre és jó ízlésre alapozott lénye”, úgynevezett gondolatainak szabad és világos volta, szellemének titkon mindig hitt magasröptűsége egy lyukas garast nem ér, amikor be kellett vallja: e hűséges szereteten kívül többé semmi sem érdekli már. Ha e – nagyjából – hét esztendő alatt fiatal barátjára gondolt, folyton „a légies angyaliság fölöslegének levezethetetlen megtestesülését” látta benne, csupa éteriséget, csupa átszellemültséget, csupa szárnyalást, mintha nem is húsból és vérből való volna, mintha csupán egy anyagtalan, kutatásra érdemes tündéri együgyűség járkálna ki-be az ajtaján, most viszont valami egészen mást: ellenzős sapkával a tetején egy bokáig érő postáskabátot, ahogy megérkezik delente a házba, halkan kopog, beköszön, majd oldalán a csörömpölő ételhordóval, ám a durva bakancsban is lábujjhegyen, nehogy megzavarja a szalon nyugalmát, végigmegy a folyosón, távolodik, kiér a kapualjba, hogy így, legalább visszatéréséig, szinte beoltsa az épület gazdája rögeszméitől nehéz levegőjét magyarázatra nem szoruló jóakaratával, s a féltő törődésnek és nagyon is bonyolult „együgyűségének” kissé tán mulatságos, de épp ezért megható tapintatával vegye körül azt, aki mindezt észre sem veszi, mintha mi sem lenne természetesebb annál, hogy valaki rendületlenül s a szó legmélyebb értelmében is a szolgálatában áll. Már ébren volt, de még mindig nem mozdult meg az ágyon, mert ekkor, hirtelen, Valuska arca úszott be képzeletébe: a nagy szemek, a mesebeli mód hosszú és piros orr, az örökké szelíd mosolyba tartó száj, a magas homlok – és úgy tűnt neki, hogy akárcsak a házában végre az otthonát, most látja először ebben az arcban a valóságosat, hogy az „égi kapcsolatok” – csak az ő lázas tévelygéseiben „angyalivá” párolt – visszfénye mögött vonásainak eredendő földi tartalmát most először fedezi föl. Azt ugyanis, hogy ez az arc számára megáll egy mosolyban, vagy ahogy komolyan maga elé néz, aztán újból felderül, hogy egyszerűen nincs mit kutatni benne, mert elég ez a mosolygás, ez a komolyság vagy ez a derű; megértette, hogy ama „égi kapcsolat” nem is igazán érdekli már, hisz rá csupán ez az arc tartozik: Valuska univerzuma helyett Valuska tekintete. E tekintet józansága, gondolta Eszter, mely mintha örökké azt mérte volna fel, vajon hogyan is tartható rendben mindaz, amit a szalon lakója – újra és újra – szétzilált, körültekintést és lelkiismeretességet látott benne, az apró tennivalók közti eligazodás készenlétét – ugyanazt, amivel most ő is körbenézett, hogy kinyitotta a szemét, felült az ágyon, és számba vette, barátja megérkezéséig akkor hát mit is kell még elrendeznie. Eredetileg úgy tervezte, az elbarikádozást az ablakok bedeszkázása meg a befűtés után a kapu s a kapualj másik végén az udvarra nyíló ajtó eltorlaszolásával folytatja majd, de minthogy az elbarikádozás értelme közben alapvetően megváltozott, s ettől a perctől fogva az erődítmény puszta ötlete meg ami ebből eddig megvalósult, ez a kibéleltség is, csupán évtizedes oktalanságainak siralmas emlékműve lett, megállapította, hogy figyelmét most már teljes egészében Valuska szobájának szentelheti, be fog gyújtani, rendet rak, ha kell, előkészíti az ágyneműt, és vár – várja, hogy lelkes támaszának bolyongásában egyszer csak az eszébe jusson: „dolgavégeztével” a Wenckheim úti házba elígérkezett. Mert biztosra vette, hogy Valuska, most is, mint mindig, az utcákat járja valahol, vagy beletévedt a Hétvezér köz plakátján megjósolt farsangba, és nem talál belőle ki, s csak akkor fogta el valami nyugtalanság, amikor többször az órájára pillantva rájött, hogy közel öt óra hosszát aludt pár perces szendergés helyett, majdnem öt órát, hökkent meg Eszter, gyorsan kiugrott az ágyból, s a legszívesebben egyszerre két irányba futott volna, berakni a kályhát a szomszédos helyiségbe, meg – ablak híján… – a kapuhoz szaladni, hogy megnézze, jön-e már. Végül nem tette egyiket sem, mert észrevette, hogy itt a szalonban viszont kialudt a tűz, legelőször is tehát ehhez a kályhához sietett, megpakolta, ahogy csak bírta, és aládugott néhány összegyűrt újságpapírt. Nehezen akart azonban lángra kapni, s bizony jó időbe beletelt, míg – kétszer szedve ki az egészet, hogy újrakezdje – végre égni kezdett benne a tüzelő, ám mindez semmi nem volt ahhoz képest, amivel a másik szobában találta szemben magát, ott ugyanis az évek óta nem használt „Kalor”-ral több mint egy óra múltán sem boldogult. Hiába próbálta a Harrernétől látott módon, sehogy sem akart meggyulladni benne a fa, pedig megkísérelt mindent, gúlába rakta, aztán lazán egymásra hányta, legyezgette a kályhaajtóval, meg fújta, ahogy csak tőle telt – és nem, minden maradt a régiben, csak dőlt belőle a füst, mintha a „Kalor” a hosszú várakozásban elfelejtette volna, ilyen esetben mit is kell tennie. De addigra Valuska jövendő fészke úgy festett, mint egy csatatér, kormos deszkadarabok borították a padlót, és hamu és hamu mindenütt, ő meg csak kínlódott tovább a gomolygó füstben, friss levegőért a szalonba szinte percenként járva át, s hogy útközben egyszer, végignézve a kényes házikabáton, a konyhában felejtett köpeny is eszébe jutott, már annak sem tudott igazán örülni, amikor fülét – épp ismét a szalon felé haladtában – fellobbanó tűz moraja ütötte meg, s ő visszafordulván megállapíthatta: küzdelme mégsem volt hiábavaló, a „Kalor”, mintha a kéményből hirtelen kihúztak volna egy dugót, működik. Az itt is az utcára nyíló ablakról leszedni a léceket, úgy vélte, már a begyújtás elhúzódása miatt sincs elég idő, ezért – az összes ajtót sarkig kitárva hátul – a füstöt az innen is megközelíthető cselédszobán s a konyhán keresztül a folyosóra szellőztette ki, aztán – a kormot inkább csak elkenve rajta – megpróbálta letisztogatni a köntösét, majd néhány percnyi melegedés után, már Harrerné köpenyében persze, egyik kezében ronggyal, seprűvel, lapáttal, a másikban szemetesvödörrel Valuska szobájába a nyomokat eltakarítani sietve visszatért. Ha a helyiség a körben álló vitrinek porcelánjaitól és evőeszközeitől, a csiga- és kagylógyűjteményektől meg a faragott ebédlőasztaltól és ágytól Harrerné teremőrletével eddig mintegy az Eszterek családi örökségének a múzeuma volt, akkor most egy megpörkölődött múzeum benyomását keltette inkább, ahonnan a tűzoltók, kissé bánatosan, mert nagy dolguk azért nem akadt, még csak az imént vonultak el, mindent korom és hamu borított ugyanis, s ha valamit mégsem, arról seprűvel, majd ronggyal a kézben, mintha Harrerné átka ülne rajta, ő maga gondoskodott, noha pontosan tudta, nem Harrerné átka mindez, hanem saját izgatottságáé, ahogy oda sem figyelve, mit csinál, minden egyes mozdulat után arra fülel, általános megállapodásuk szerint, mely az esti kapuzárás utáni helyzetre vonatkozott, nem épp most kocogtatja-e meg a várva várt vendég a szalon ablakát. Még lesöprögetve nagyjából az ágyat s jól megpakolván a „Kalor”-t, úgy döntött, a haszontalan munkát abbahagyja hát, majd reggel folytatják közösen, azzal visszament a szalonba, fogott egy széket, és odaült a kályhához melegedni. Percenként nézte az órát, hol úgy gondolta, „már fél három”, hol meg úgy, hogy „még mindig nincs háromnegyed”, attól függően, mi járt a fejében éppen, az időpont hol túl későinek, hol meg túlságosan is korainak bizonyult. Néha biztosra vette, hogy barátja már nem jön, mert vagy teljesen elfelejtette, mit ígért, vagy úgy ítélte, ha már idejében megérkezni nem tudott, az éjszaka közepén semmiképp nem zavarja, néha pedig meg volt győződve róla, hogy még mindig az újságelosztóban ül az állomáson vagy a hotelportással a Komlóban, ahová betérni éjjeli járatai közben a másik nem mulasztott el soha, és számolgatni kezdte, ha így van, s épp most jutna a dolog az eszébe, vajon meddig tart, míg onnan ideér. Aztán később volt olyan is, hogy sem arra nem gondolt, „már háromnegyed”, sem arra, hogy „még mindig nincs négy”, mert úgy hallotta, valaki kopogtat az ablakon, gyorsan kisietett hát a kaput kinyitni, kinézett, megállapította, hogy az a bizonyos farsang, a mozi és a Komló magasságában látható világosságból s egy nagy csapat körülötte ácsorgóból ítélve, tényleg nem maradt el, csalódottan visszatért, s elfoglalta a helyét megint. Megfordult benne olykor az is, hogy talán míg őt elnyomta az álom, Valuska itt járt, de mert a kopogásra senki nem felelt, nem erőltette a dolgot, és hazament; vagy, töprengett Eszter, mint nagy ritkán megesett, leitatták a „farsangon”, vagy – ahová mindennap eljárt – a Hagelmayerben, s szégyellt volna így állni elé. Figyelte a hol vánszorgó, hol meg túlságosan is sokat jelző mutatókat, lefeküdt, felkelt, időnként megrakta a két kályhát, aztán a szemeit dörzsölve, nehogy elaludjon ismét, abba a karosszékbe telepedett, ahol délutánonként Valuska ült. De nem bírta sokáig, fájni kezdett a dereka, sebesült bal keze égett, ezért hamarosan úgy döntött, nem vár tovább, majd nem sokkal utána meg: hogy ha mégis, csak addig, míg a nagymutató a tizenketteshez ér – amikor egyszer csak arra riadt föl, hogy az óra hét után kilenc percen áll, s hogy ugyanakkor mintha valaki most tényleg megzörgette volna odakint az ablaküveget. Felállt, visszafojtott lélegzettel belefülelt a csendbe, mert ezúttal határozottan meg akart bizonyosodni afelől, hogy nem képzelődik, s hogy nemcsak elcsigázott érzékei játszanak vele megint, de a második kopogtatás minden kétségét eloszlatta, sőt szinte elsöpörte a virrasztás fáradalmait is, így, amikor kilépett a szalonból, és a kulcsot máris előhúzva a zsebéből végigsietett a folyosón, küzdelmes ébrenléte újból visszanyerte az értelmét, s ő olyan frissen és boldog izgalommal ért ki a kapuhoz a lélegzetelállító fagyban, mintha a várakozás végtelennek tűnő órái most már csak arra volnának jók, hogy beszámoljon majd róluk a vendégnek, aki – mit sem tudván arról, hogy nem vendég lesz itt, hanem maga is lakó – lám, fordította el a kapuzárban a kulcsot, mégis megérkezett. Ám legnagyobb csalódására Valuska helyett csak Harrerné állt előtte, egy megviselt és rendkívül különösen viselkedő Harrerné, neki ugyanis még felocsúdni sem volt ideje, mikor az – minden magyarázat nélkül, hogy mit keres itt ilyenkor – befúrta magát Eszter mellett a kapualjba, kezeit tördelve beszaladt a folyosóra; majd a szalonba érve – amit eddig sohasem tett – elfoglalta az egyik karosszéket, kigombolkozott, és olyan kétségbeesetten nézett rá, mintha nem is lehetne már megszólalni, csak ülni és nézni a másikat ezzel az önmagáért beszélő kétségbeeséssel. A szokásos öltözékét viselte, a dupla melegítőalsót, a citromsárga szvettert meg a téglapiros szövetkabátot, de jószerével már csupán ez emlékeztetett a régi Harrernéra, arra, aki tegnap délelőtt egy „szerdán jövök megint!” kiáltással, a jól végzett munka biztos tudatában beköszönt az ajtaján, hogy aztán gombos papucsát a bélelt utcai csizmára cserélve csoszogó lépteivel elhagyja a házat. Egyik kezét a szívére szorította, a másik erőtlenül csüngött le az oldalán, kivörösödött szemei alatt mély árkok húzódtak, s amit Eszter még sohasem tapasztalt, félre volt gombolva rajta a szvetter – egészében egy elkínzott, megtört ember benyomását keltette, akit mintegy kizökkentettek önmagából, s most nem érti, hol van, és mi történt vele, s elkeseredetten várja a magyarázatot. „Még mindig félek, igazgató úr! – szakadt föl ziháló tüdejéből, s reményvesztetten megrázta a fejét. – Még mindig nem merem elhinni, hogy vége, pedig – csuklott meg a hangja – már itt vannak a katonák is!” Eszter tanácstalanul állt a kályha mellett; nem értett egy szót sem az egészből, s mikor észrevette, hogy az asszonyból mindjárt kitör a sírás, tett egy lépést, hogy megnyugtassa, de aztán – mert úgy vélte, ha sírni akar, azt úgysem akadályozhatja meg – meggondolta magát, és leült az ágy szélére. „Én már nem vagyok se élő, se holt, úgy higgye el nekem az igazgató úr… – szipogott Harrerné, s kabátzsebéből egy gombóccá gyűrt zsebkendőt húzott elő. – Csak gyöttem, mert azt mondta az uram, hogy életfontossága van, hogy gyöjjek, de én bizony… se élő – törölte meg a szemét – …se holt…” Eszter megköszörülte a torkát. „De hát mi történt?” Harrerné keserűen legyintett. „Én előre megmondtam, hogy ez lesz. Én már akkor megmondtam, emlékezhet rá az igazgató úr, amikor megbillent az a torony a Göndöcs-kertben. Nem volt az titok.” Eszternek már kezdett elfogyni a türelme. Nyilván megint lerészegedett a férje, gondolta, elesett, és beverte valamibe a fejét. De akkor… miféle katonák? Mit jelentsen mindez?! Mi ez a zűrzavar?! Szeretett volna már lefeküdni, hogy legalább néhány órát aludjon, míg Valuska, hisz most már nyilván csak dél körül, a szokott időben megjön. „Próbálja meg az elejétől, Harrerné.” Az asszony még egyszer megtörölgette a szemeit, aztán az ölébe eresztette a kezét. „Én nem is tudom, honnét kezdjem. Az ember nem is bír erről csak úgy beszélni, mert amikor tegnap reggeltől estig nem láttam a színét se, akkor azt mondtam magamba, jól van, csak gyöjjön haza, majd ellátom én a baját, hiszen megérti az igazgató úr, hogy egy ilyen istencsapásával, mint ez, aki az utolsó fillért is elhordja a háztól, nekem meg, tisztesség ne essék szólván, a belem is kilóg a munkába, egy ilyen kocsmatöltelékkel természetes, hogy nem lehet másképp bánni, csak így, gondoltam én egész nap, míg vártam, hogy hazagyöjjön, és ellássam a baját. Nézem az órát, hat, hét, fél nyolc, na, nyolckor már mondom magamba, ez megint olyan részeg lesz, mint a csap, nincs egy napja, hogy kis híján belehalt a másnaposságba a szívivel, mert az nagyon gyönge neki, de legalább, mondom, ne egy ilyen napon, amikor tele van az egész város azokkal a sötét arcú holigánokkal, még valami lesz vele, ahogy berúgva kódorog hazafelé, meg az a bálna is, vagy hogy hívják azt az átkozott dögöt, mondom magamba, még az is. Persze, mit is sejtettem én felőle, hogy mi lesz ebből! Csak figyelem az órát a konyhába, már elmosogattam, már kisepertem, bekapcsoltam a tévét, nézem az operettet, mert közkívánatra ismételték a tegnapit, megint ki a konyhába, nézem, fél tíz. Kezdtem már akkor nagyon ideges lenni, mert nem szokott ez elmaradni ilyen sokáig, ha olyan disznóformán is be van rúgva, ilyenkorra mindig hazagyön. Mert ha ivós is, nem bírja, mint a többi, ez elalszik, aztán fázik és hazagyön. De nem, csak ülök, nézem a tévét, de nem látok belőle semmit, mert a fejem csak ott jár folyton, hogy mi van vele, hiszen öregember már ez is, mondom, lehetne annyi esze, hogy nem kornyikál ilyenkor az utcán, mikor, ugye, az a sok sötét holigán ott randalírozik, mert már akkor tudtam én jól, hogy ez lesz, mert én előre megmondtam, emlékezhet az igazgató úr, amikor megbillent az a torony, de nem – gyűrögette az ölében a zsebkendőjét Harrerné –, már a tizenegyet is elütötte, én meg csak ülök a tévé előtt, már volt a Himnusz, csak sistereg az egész, és ez még mindig sehol. Hát, akkor én már nem bírtam nyugton megülni, fogom magam, és átmegyek a szomszédhoz, hátha azok tudnak valamit. Zörgök, kopogok, verem az ablakot, mintha nem hallanák, nem mozdul semmi, pedig otthol vannak, hol lennének másutt, ilyen időben, mikor az ember orra összetapad, olyan erős a fagy. Na, elkezdem aztán hívni őket, jó hangosan, hogy hallják, én vagyok, beeresztenek végre, de hiába kérdek az uram felől, nem tudnak azok semmit. Csak aztán azt mondja a szomszéd; tudom-e, mi van a városban? Mondom, honnét tudnám? Hát, hogy nagy ribillió van ám! Törnek-zúznak, mondja, az én uram meg odakint, gondolom én, és úgy higgye el az igazgató úr, hogy azt hittem, ott a szomszédéknál fogom magam, és összecsuklom, alig bírtam én hazavergődni, csak leestem a konyhába a székre, mint egy zsák, így ültem, ni, a kezemmel a fejemet megfogva, mert úgy éreztem, menten szétpattan az egész. Megfordult énbennem minden, jobb arról nem is beszélni, még legutoljára, hogy hátha hazagyött ez, csak elbújt a mosókonyhába; ahol a Valuska lakik, aztán többször is volt már, hogy ott bújt meg nála, míg valamennyire kijózanodott, az meg rejtegette, de hát ha az uram tudta volna, mi lesz belőle, biztos nem megy oda, mert ha iszik is, meg elhordja is a pénzt a háztól; máskülönben tisztességes ember volna, én nem tagadom. Nézem, benyitok, nincs ott bizony senki, visszamegyek a házba, de akkor már úgy rám gyött a fáradtság, egész nap a munka, aztán ez az idegesség, azt hittem, leesem mindjárt a lábamról, gondoltam, legalább elfoglalom magam, főzök egy kávét, attól majd észhez térek egy kicsit. Nahát, ismer engem az igazgató úr már hosszú évek óta, nem szokott nekem a munka sokáig tartani, de most, úgy higgye el, én nem is tudom, beletelt vagy egy félórába is, míg azt a vacak kávét valahogy odatettem a gázra, alig bírtam lecsavarni a főzőnek azt a tetejét, nem volt az én karomba erő semmi, csak ügyetlenkedtem, mert figyelni sem bírtam, aztán elfelejtettem, hogy mit akarok, na, akkor végre föltettem a gázra, és meggyújtottam alatta a tüzet. Megiszom, elmosom a poharat, nézem az órát megint: éjfél, gondoltam, elszánom magam, mert ennél minden jobb, mint itt ülni a konyhába, és várni, várni, de nem gyön, ismeri ezt az érzést az igazgató úr, lesni a mutatókat, hát, nekem aztán volt részem benne bőven, mióta az eszemet tudom, vagy jó negyven esztendeje szinte mást se teszek, mint dolgozok meg lesem az órát, hogy jön-e már, megvert engem a jóisten ezzel az emberrel, pedig ő a tudója, lehetett volna nekem jobb is. Szóval elszántam magam, felkaptam valamit, ezt itt, ni, ezt a kabátot, de már alig két-három lépésre a kapunktól látom ám, hogy nem is olyan messze tőlem, úgy az első saroknál áll vagy ötven ember, nem kellett nekem mondani, kifélék-mifélék, tudtam én rögvest, amikor meghallottam, hogy egy jó nagyot csörren valami, nem néztem én se jobbra, se balra, vissza a házba gyorsan, bezárni a kaput, mondtam magamba, még a villanyt is le, és úgy higgye el nekem, hogy ott ültem a teljes sötétbe, vert a szívem, hogy majd kiugrott a helyiből, mert egyre közelebbről és közelebbről hallatszott az a csörrenés, nem is lehetett eltéveszteni, mi az. Nem tudja azt az igazgató úr elképzelni, mit éltem én át akkor, ahogy ülök ott, még a levegőt is visszatartom – tört ki Harrernéből megint a sírás –, egyedül… egy szál magamba… abba az üres házba, és még a szomszédokhoz se lehetett már átmenni, csak ülni és várni, hogy mi lesz. Olyan sötét volt, mint a halálba, de én még a szemem is becsuktam, nehogy meglássak valamit, elég volt hallani, ahogy bezúzzák a két felső ablakot, ahogy az az üveg csörömpölve leesik, négy nagy tábla üveg volt, mert a két felső ablakot duplára csináltattuk annak idején, de nekem, bizony isten, eszembe se jutott, hogy egy kerek hétig dolgoztam érte, hogy kifizessük, csak rimánkodtam magamba az úristenhez, hogy érjék be ennyivel, mert attól féltem, bejönnek még az udvarra is, és akkor ki tudja, mire vetemedtek volna, tán még a házat is ledöntik, ha az eszükbe jut. De aztán megsegített a jóisten, elmentek, én meg ott maradtam a két betört ablakkal, a szívem verését hallottam, meg ahogy most már a szomszédokét törik, de nem mertem én villanyt gyújtani, isten őrizz, még megmozdulni is csak vagy egy óra múlva tudtam, kitapogattam valahogy a járást, bementem a szobába, lefeküdtem az ágyra, úgy, ahogy voltam, ruhástul, és ott feküdtem, mint egy halott, hallgatóztam, mert minden percben attól féltem, hogy vissza találnak jönni, a földszinten azért a két szimpla ablakért. El nem tudom én azt most mondani, meg nincs is rá idő, mi minden járt a fejembe, hogy vége a világnak, a pokol felgyött a földre, meg ilyen badarságokat, az igazgató úr úgyis jobban érti, mire gondolok, és csak feküdtem, mint a deszka, órákon át, de a szemem az csak nem ragadt le, pedig tán az lett volna a legjobb, ha elalszom, és nem járnak a fejembe azok a se füle, se farka dolgok, mert mire meggyött az uram, mert meggyött hajnalban, már nem is tudtam örülni neki, hogy megvan, és még csak berúgva se volt, színjózanul állt az ágy mellett, leült a paplanra, ő is csak úgy, ruhástul, nagykabátostul, és nyugtatgatott, mert látta, hogy ott fekszem, és alig adok életjelt magamról, mondom magamba, szedd össze magad, nincs semmi baj, most már itthol van, csak megleszünk. Hozott nekem egy pohár vizet a konyhai csapról, megittam, és aztán már kezdtem valahogy magamhoz térni, felgyújtottuk a villanyt is a szobába, mert addig nem engedtem, de az uram mondta, most már nyugodjak meg végre, kapcsoljuk fel a villanyt itt is, a konyhába úgyis ég, amiatt a két ablak miatt meg ne fájjon a fejem, mondta, mert majd kifizeti a városháza. Látta, mikor begyött a házba, hogyne látta volna, ott voltak azok a cserepek a bejárat előtt, bár én még meg se mertem nézni, de ő azt mondta, mikor kivitte aztán a poharat a konyhába, és visszajött, majd a városháza, mondta, mert most már szava van neki ott. Addigra már rendbe gyöttem annyira, hogy felültem az ágyba, kérdem, mi volt, hol kujtorogtál egész éjjel, nincs benned egy csöpp emberség se, szapultam, itt hagyni egyedül az üres házba, te meg csak kujtorogsz, pedig azt kellett volna mondani, hogy a jó isten áldjon meg, de jó, hogy nem esett bajod, csak hát, tudja az igazgató úr, az ijedtség meg azok a sötét holigánok meg az a két dupla ablak, az oda lett. De az uram erre csak hallgat, és valahogy úgy néz, olyan furcsán, kérdem, az isten szerelmére, mi van itt, és már kezdeném neki elmesélni az üveget a felső szobákon, de az uram azt mondja, csak volt, csak volt, és felemeli az ujját, így, és azt mondja, mától úgy nézzél rám, hogy benne vagyok a városházi bizottságba, vagy hogy hívják, és még, mondja, még kitüntetést is kapok. Nahát, gondolhatja az igazgató úr, hogy én ebből nem értettem egy mukkot se, csak nézek rá, ő meg bólogat, aztán elmondja, hogy az egész éjszakát végigtárgyalták, mert nem a kocsmában volt, hanem, azt mondja, üléseztek a városházán, mert benne van egy különleges mit tudom én, milyen bizottságban, ami megmentette a várost a holigánoktól, na, felelem én erre, az szép, míg te ülésezel, addig engem itt ehet meg a fene egyedül, az üres házban, és még csak villanyt se gyújthatok. Azt mondja erre, ne beszéljél így, mert én egész éjszaka a ti nyugalmatokért nem hunytam le a szemem, és kérdi, van-e itthol valami innivaló, de én akkorra már annyira örültem, hogy nincs semmi baja, és itt ül az ágyam szélin, a paplanon, hogy megmondtam neki, hol van, ő meg kiment a kamrába, és a befőttek mögül kihozta a pálinkát, mert ott tartom, sajnos dugni kell. Kérdem, kik voltak ezek itt a mi utcánkba, azt mondja, olyan sötét elemek, de sikerült megfékezni mindet, most fogják össze, mesélte az uram, most szedik össze őket, mert meggyött a katonaság, és már rend van, állította, és meghúzta az üveget, mindenütt katonák, mondta, képzeljem el, még egy tankot is hoztak, ott áll a Papsoron, a Nagytemplom előtt, aztán hagytam, hogy még egyszer belehúzzon, de akkor már szóltam, elég, és letettem az üveget az ágy mellé. Hogy kerül ide katonaság, kérdem, mert az a tank sehogy se fért a fejembe, erre azt feleli az uram, hogy a cirkusz, az volt az oka mindennek, ha az nincs, nem mernek nekimenni a városnak, de nekimentek, mondta az uram, és láttam, hogy még neki is megborsózik a háta, nekimentek, és úgy egész elborult az arca, meg fosztogattak, gyújtogattak, és képzeljem el, mesélte, hogy az a szegény Szabó Jutka meg a társa a telefonközpontban, azok is áldozatul estek, a Szabó Jutka, ismeri az igazgató úr – futotta el Harrerné szemét megint a könny –, az is. De halottak is vannak, mondja az uram, és én már erre megint nem tudtam, élő vagyok-e, vagy holt, mert a postán kívül az volt az első, magyarázta, hogy a középületeket elfoglalják a katonák, az állomáson, mesélte, például találtak egy asszonyt meg, képzeljem el, egy gyereket is, na de én ezt már nem bírtam hallgatni se, kérdem, hogy védtétek ti azzal az üléssel a nyugalmat, ha ilyesmi megtörténhetett, erre azt feleli, ha ők nincsenek, főként az igazgató úr felesége, aki, legalábbis így mondta az uram, mint egy oroszlán, úgy vette fel a harcot, ha ő nincs, és nem sikerül rábeszélni két rendőrt, hogy próbáljanak meg valahogy kilopózni egy autóval, akkor nincs katonaság, és lehet, hogy akkor nemcsak két ablaküveg volna a kár, négy, mondom neki, de még több sebesült és halott. Mert a rendőrség, és ekkor az uram nagyon keserű lett, nem volt sehol, felszívódott, így fejezte ki, felszívódott és sehogy sem lehetett őket előkeríteni, csak azt a kettőt, aki aztán átment a megyeszékhelyre, és ennek egyetlen oka volt, hogy a rendőrség elveszítette a fejét, úgy, ahogy mondom, a fejét, jegyezte meg olyan jelentőséggel az arcán az uram. A rendőrkapitány úr, és furcsán megnyújtotta ezt az „ú”-t, mert én nem tudom, miért, de vagy két-három éve nagyon gyűlöli, annyira gyűlöli, hogyha szóba kerül, nem ismerek rá, úgy gyűlölködik, hogy senki nem hinné el, mert különben az emberek azt beszélik, hogy jóba vannak, én nem tudom, ő mindig tagadja, szóval hogy a rendőrkapitány úr az a fej, amit a rendőrség elvesztett, magyarázta, és a gyűlölettől, láttam én jól, egészen elvörösödött. Be volt rúgva, mondta az uram, annyira be volt rúgva, hogy végigaludta az egész, képzeljem el, az egész napot, néha felébresztették, de csak hiába, mert nem bírtak vele, és aztán már valamikor kora hajnalban elment az ülésről, mindenki azt hitte, még az igazgató úr felesége is, állítólag, hogy most már csinál valamit, de nem, az a két rendőr, akik gyöttek vissza a katonákkal, bevallották, hogy látták a kapitány urat, megint holtrészegen, valahol újra leitta magát, mert annak, így fejezte ki az uram, a közösség dolga egy kalap szart se ér. Ő is iszik, de ezt nem, mondta, ha a közösség ügye gyön szóba, ő tud megálljt parancsolni magának, a kapitány úr bezzeg, és megint úgy elnyújtotta ezt az „ú”-t, nem, ő újra berúg valahol, ráadásul senki se tudja, mi lett vele, mert az a két rendőr csak annyit tudott mondani nekik, hogy ők azt vették ki a járásából, mintha hazafelé tartana. Én meg csak fekszem, és hallgatom mindezt a sok szörnyűséget, de a java még hátra volt, az a sok rombolás, mesélte az uram, a pusztítás, amit ezek végbevittek, hogy nem is lehet még tudni, ki a sebesült, és van-e még halott, meg hogy ki hol van, rázta meg a fejét az uram, és nagyon el volt keseredve, mert például, amikor a katonaság már meggyött, és a tank is ott volt már a Nagytemplomnál, és az emberek kimerészkedtek az utcára, akkor itt a sugárúton, tudja az igazgató úr, a Nadabán hentesüzleténél, épp jött haza, hogy megnyugtasson engem, összetalálkozott a Virágnéval, nagyon el volt keseredve az is. Mert keresi, mesélte neki a Virágné, a szomszédasszonyát, aki egész este az ablaknál ült, és nézte odakint a sok szörnyűséget, aztán félt egyedül, áthívta őt, mondta a Virágné, és akkor együtt ültek ott az ablaknál, de bár ne ültek volna, így fejezte ki a Virágné, mert már túl voltak az éjfélen is, amikor megint gyött lent a sugárúton egy csapat ilyen holigán, botokkal meg isten tudja, mivel még a kezükben, verték agyon a macskákat a járdán, Virágné szerint, mondta az uram. És akkor állítólag egyszer csak látták, hogy ott van köztük, az uram szándékosan megkerülte a nevét, a Virágné szomszédasszonyának a fia, így mondta pontosan, nem is gyanakodtam, de az uram éppen ezt akarta, hogy még ne fogjak gyanút, csak ennyit mondott, és nyúlt volna az ágy mellé a pálinkásüvegért, szólok neki, hagyj békét annak az üvegnek te, és kérdem, Virágné? Az, feleli, a Virágné. Jár az agyam, akárhogy forgatom, nem jut az eszembe semmi, nézik, folytatja az uram, és nem akarnak hinni a szemüknek, a Virágné szomszédasszonyának a fia ott megy a holigánok között, nem fogod elhinni, mondja, ne is igyekezz, nem jössz rá úgyse, kígyót melengettünk a keblünkön. Én meg csak bámulok rá, még mindig nem értek semmit, mire céloz, kérdem, erre azt mondja, az az asszony, mesélte neki a Virágné, annyira felbőszült, hogy még sohase látta ilyennek, elkezdett kiabálni, hogy elég volt, elege van a fiából, őt nem érdekli, de ezt nem hagyja most már annyiba: egész életébe a szégyent kapta tőle, de most már kész, nem bírja tovább, vette a kabátját, mesélte az uramnak ez a Virágné, ő hiába csitította, csak vette a kabátját, pillantott Eszter megrökönyödött arcába, és ment. A hajánál fogva rángatom ki onnan, kiabálta magából kikelve az az asszony, és Virágné, mondta az uram, nagyon meg volt ijedve, csak állt ott a Nadabán hentesüzleténél, és azt mondta, éjfél után ment utánuk, és még mindig nem gyött vissza, és hányan lehetnek még így, sóhajtott föl az uram. Aztán otthagyta ezt a Virágnét, jött egy darabig a sugárúton, az a rombolás, mesélte, és egész összegörnyedve ült a paplanon, befordult a Jókai utcánál, és akkor beleütközött a katonákba, persze, engem, folytatta, mivel mi adtuk át a várost a rendfenntartó erőknek, nem is igazoltattak, csak megmutatták a listát, amin a körözöttek neve meg a leírása volt, mert akkor már kihallgatták a tanúkat a városházán, akik látták, mi történt itt az éjjel, és most, mesélte az uram, ezek a katonák, több csoportba szétosztva, ellenőrzik a város nyugalmát, és keresik a bűnösöket, de a listán, amit ezek a katonák mutattak neki a Jókai utcába, mondta, csak egy-két név szerepelt, a többi leírás volt, mert helybéli alig akadt köztük, a többi idegen holigán. Ő meg csak nézi ezt a listát, és nem akar hinni a szemének, mert már a Virágnénak sem akarta elhinni, a katonák meg kérdik, ismer-e közülük valakit, erre az uram azt feleli, mert nagyon megijedt, hogy nem, pedig ismert. Én meg fekszem az ágyba, mikor hallom a nevet, és nem akarok hinni a fülemnek, megbolondult ez, gondolom; de ő azt mondja, nincs vesztegetni való idő, mert keresik, és hogy amiatt gyött haza, megnyugtatni engem, meg hogy öltözzek, és szedjem a lábam, ahogy csak bírom az igazgató úrhoz, ők ketten, az igazgató úr meg az uram tartoznak neki ennyivel, én meg csak nézek rá, mit akar ez. Mondom magamba, mindig is tudtam, hogy ez lesz belőle, már akkor mondtam, mikor jelentkezett, hogy ne, ebből csak bajunk lesz, idevenni egy bolondot, de az uram persze nem hallgatott rám, és tessék, gondoltam akkor, azért a pénzért egy ilyen futóbolondot, mondom, nem megyek én sehova, nem mozdulok én egy tapodtat se innen, de közbe már szállok is le az ágyról, és veszem a kabátot, mint akinek nincs ki mind a kereke. Már kint vagyunk a házból, ott az a sok üveg a bejáratnál, ő elindul keresni, azt mondja az uram, de neki aztán menni kell a városházára, mert az igazgató úr felesége a lelkére kötötte, hogy legkésőbb hétre ott legyen, na, mondom, hétre, én meg mehetek itt megint egyedül, egy szál magamba, de ő csak hajtogatja, hogy ennek így kell lennie, ott az a kitüntetés, már csak a tisztességből is, meg aztán mostantól szava van neki, a lelkére kötötték, hogy hétre. Kérlelem én, hogy így meg úgy, ahogy a Jókai utca meg a sugárút sarkához érünk, de mintha a falnak beszélnék, elmegy az állomásig, mondja, meg vissza, én meg gyöjjek ide, hátha sikerül még valamit csinálni az igazgató úrnak is, de én hiába mondom közbe magamnak, hogy nem, ezért én egy lépést se tovább, meg voltam zavarodva, és csak gyöttem, nem néztem én se erre, se arra, mint a vak, még köszönni se bírtam a kapuba, nem is tudom, mit gondol most felőlem az igazgató úr. Így betörni valahová, hajnalok hajnalán, egy köszönés nem sok, annyi se, de hát mit tegyek, igazgató úr, az emberben úgy összeborul a rend, ha már itt vannak azok a katonák – eresztette le a hangját Harrerné – meg az a tank…” Eszter dermedten ült az ágy szélén, az asszony úgy érezte, menten keresztüldöfi a tekintetével. Mint a sóbálvány, olyan volt már a végén, mesélte később otthon Harrernek, mikor az dél körül hazaért. Aztán csak annyit látott, hogy gazdája felugrik az ágyról, odarohan a szekrényhez, kitépi a fogasról a kabátját, és mintha ő tehetne mindenről, még egy vádló, szinte űzött pillantást vetve rá, egy hang nélkül kiviharzik az ajtón. Ő meg ott maradt a karosszékben, ijedten pislogott, s mikor meghallotta, hogy kint nagy dördüléssel becsapódik a kapu, összerándult, és megint elsírta magát – majd széthajtogatta a zsebkendőjét, belefújta az orrát, és körbenézett a szalonban. És csak ekkor vette észre a deszkákat az ablakon. Lassan felemelkedett, és fejét félrebillentve, mert sehogy se bírta felfogni, mit keresnek azok ott, araszolva, méregetve, egészen megnyúlt arccal odament. Végigsimította a kezével az egyik deszkát, aztán meggyőződvén róla, hogy igazi, megkopogtatta sorban a többit is, majd egyszeriben mindent megértve, akár egy szakértő, akit nem lehet már félrevezetni, lebiggyesztette a száját, és négy tábla üveggel a háta mögött keserűen maga elé motyogta: „Kintről kell az ilyet; nem innen kifelé!” Visszacsoszogott a kályhához, megnézte a tüzet, és dobott rá néhány husángot, aztán megcsóválta a fejét, lekapcsolta a villanyt, s még egy utolsó pillantást vetve a sötétbe borult szalonra, megismételte: „Kintről… és nem kifelé…”.

Nem kifelé, egyszerűen, ebből a meggyalázott helyiségből, amire figyelmüket az előbb a szokatlan cégtábla mellett („Ortopéd”) nyilván a kirakatról hiányzó redőny hívta fel, de „vissza a legmélyebb pokolba, ahonnan jöttetek”, vissza, mondta a maga elé meredő tekintet a sarokban, noha az ütésektől földagadt száj csak azt hajtogatta, hogy „takarodjatok”, hogy „ki innen”, hogy „kifelé”, és ők, mintha épp ez a végsőkig elkeseredett felszólítás lenne végül a jel, a félelemtől berekedt suszterre már ügyet sem vetve megálltak a tönkrezúzott műhelyben, ugyanazzal a szótlan egyetértéssel, amellyel betörtek ide, most egyszeriben abbahagyták, s a bőrökkel teli ledöntött szekrények, a fölborított szerszámosasztalok s a földre szórt gyógycipők, gyógycsizmák és gyógypapucsok levizelt akadályain átgázolva újból az utcán voltak valamennyien. Ha látni nem is láthatták, néhány órával ezelőtti szétrajzásuk emlékéből s a hol közelebbről, hol távolabbról még hallatszó zajokból úgy érzékelték, hogy a többiek – nagyjából hasonló létszámú osztagokba szerveződvén – hiánytalanul ott vannak mind, a vaksötétben, s ha egyáltalán valami, akkor ez a tudat volt az egyetlen, ami azzal, hogy ösztönösen is társaiktól való függetlenségre késztette, valamelyest kormányozta őket e pusztító vonulásban, mert a gomolygó düh, irány és célpont helyett, csak azt szabta meg, hogy alávalóságukat újra és újra megkoronázzák egy még nagyobbal – mint most, a suszteráj után, mikor a vezéri parancsnak engedelmes, ám attól is szabad indulatuk egy arányos tárgyát fölkutatni visszaindultak a gesztenyefákkal szegélyezett úton a belváros felé. A mozi még égett, s a föl-fölcsapódó lángok vörösében – mozdulatlan szobraiként az úttestnek és megcsömörlött nézőiként a tűznek – ezúttal már vagy három osztag is vesztegelt, de akárcsak később, a téren, mikor társaik egy másik, figyelmeztetően népes csoportjába beleütköztek a kápolna máglyája előtt, itt is, ott is úgy vágtak rajtuk át, hogy kétségbeejtő mód befejezhetetlen expedíciójuk iramán semmiképp ne kelljen változtatniuk, s hogy lépteik egyébként ijesztően lassú sebességének ez az állandósága fenntartsa a menet egyenletes lendületét, mely előbb a mozitól a tér torkolatáig, majd onnan a Szent István utca üres csendjébe vezette őket a felgyújtott kegyhely mögött. Egyetlen szó sem hangzott már el köztük, csak néha meglobbant egy gyufaláng, hogy egy felizzó cigarettaparázs ráfeleljen, szemüket az előttük haladó hátára vagy a földre szegezték, s önkéntelenül is egymás lépteihez igazítva a magukét mentek előre a csikorgó hidegben, s mert igencsak túl voltak azon, amivel kezdték, hogy mintegy saját riadóztatásukra sorban beverve minden ablakot néhánynak mögé nézzenek, szinte nem is nyúltak semmihez, míg el nem érték az első sarkot, s megkerülvén a figyelmüket felkeltő tömböt, rá nem találtak egy kékre mázolt vaskapura, mely egy elfagyott, gaz borította parkra s benne pár elsötétített épületre nyílt. Leütni róla a lakatot, s a portánál a fülkét, ahonnan nyilván már órákkal ezelőtt eliszkolt a kapus, teljesen tönkretenni, elég volt néhány jól irányzott csapás a vasrudakkal, az azonban korántsem ment ilyen egyszerűen, amikor nekilódulván a park egyik ösvényén, megkíséreltek betörni a legközelebbi épületbe, mert ott, mire valóban bejutottak, a külső kapu után még két további ajtóval is meg kellett birkózzanak, mivel – kétségkívül a városból érkező hírektől megrémülve, így tehát éppen miattuk – a bentiek nemcsak kulcsra zárták, és amelyiket lehetett, bereteszelték, hanem egymásra hányt asztalokkal és székekkel el is torlaszolták ezeket, mintha előre megsejtették volna, hogy védelmükre – bár most, mint egy zsákmánya felé kúszó állat, az ő lépcsőkön felfelé nyomuló különítményük meg is adta rá a választ, milyen eséllyel – minden lehetőt meg kell tenniük. A magasföldszint hosszú, fűtött folyosóján teljes volt a sötét, s járóképes segítőivel az éjszakás nővér (aki az egyre közelebbről hallatszó zajokra az utolsó pillanatokban még meneküléssel próbálkozott egy hátsó kijárat felé) föltehetően rögtön az első értesülések után lekapcsolta a fejlámpákat a kórtermekben is; mindez azonban inkább csak azt a titkos meggyőződést fejezte ki, hogy a bentiek biztonságáért a zárak s a barikádok mellett ez is elég, hisz minden figyelmeztető előérzet ellenére az utcákon elszabadult gazság ilyen embertelen fordulatában, egy efféle aljas támadásban egy kórház ellen itt senki nem akart hinni igazán. Márpedig itt voltak, s mintha a takarók alatt lapulókat éppen rémült csendjük árulta volna el, azok – hogy beszakították az utolsó ajtót, s kitapogatták a kapcsolókat a folyosón – rögtön rájuk is találtak a jobboldalt nyíló szobákban, rájuk találtak, és fölborították az ágyakat, de mert eljött a pillanat, amikor már nem jutott az eszükbe semmi, a kövezeten nyöszörgőkkel nem bírtak mit kezdeni: görcs állt a karjukba, ha feléjük nyúltak, lábaikban egy rúgásnyi erő nem maradt, s így, mintegy annak árulkodó jeleként, hogy pusztító indulatuk többé a tárgyát nem leli meg, tehetetlenségük egyre nyilvánvalóbb, rombolásuk egyre nevetségesebb lett. Mert végképp távolodván attól, amit tenni akartak itt, csak átvágtak rajtuk, és vonultak tovább, kitépték a konnektorokból és a falhoz csapták az összes percegő, búgó, villogó műszert, majd kiszórták az éjjeliszekrényekből és eltaposták a gyógyszeres üvegeket, a lázmérőket s a legártatlanabb személyes semmiségeket – még a szemüvegtokokat, a családi fényképeket s a papírzacskóban őrzött, fonnyadt gyümölcsöt is; hol külön-külön, hol meg újra együvé sodródva haladtak előre, de egyensúlyukat veszítve valamennyien, míg csak az általános fegyvertelenség láttán egyszeriben megroppanva föl nem fogták, hogy a tűrés félelemteli némasága, az ellenállás tökéletes hiánya mindinkább megbénítja őket, hogy a feltétlen beletörődésnek ebben az emésztő lucskában – noha eddig ez okozta nekik a legkeserűbb élvezetet – mindenképp meg kell hátráljanak. A lehető legvéglegesebb csendben álltak a folyosó vibráló neonjai alatt (csupán a nővér sikoltozása hallatszott még tompán, távolról, egy csukott ajtó mögül), majd ahelyett, hogy dühödt zavarukban mégiscsak rájuk rontottak vagy folytatni felmentek volna az emeletekre is, bevárván utolsó társukat, imbolygó járással elhagyták az épületet, mint valami rendjét vesztett sereg, visszamasíroztak a parkon át a vaskapuhoz, hogy ott, hosszú percekig tartó tanácstalan téblábolásukból először legyen nyilvánvaló: már nem tudják, merre, már nem értik, minek, mert – akár az a jó néhány kiégett osztag a mozi és a kápolna előtt – ők is felélték gyilkos lendületüket, s mert ugyanakkor az volt a legelviselhetetlenebb, felismerni és bevallani, hogy a pokoli vállalkozás ezzel számukra is véget ért. Annak tudata, hogy csak belerondítottak, de, aminek fejedelmük egyetlen intésére nekitámadtak az este: az egészet elpusztítani nem sikerült, most, úgy tűnt, mintha hirtelen kibírhatatlan súllyal nehezedne rájuk, s mikor a megzavarodott tétovázás után a kórház kapujától elindultak végre, s megfordulni látszott bennük, hogy ha ennek az egésznek, akkor esetleg nincs és nem volt értelme kegyetlen tombolásuknak sem, már nem csupán lépéseik korábbi egyenletes iramához nem találtak vissza, hanem mintegy szétesett addigi szövetségük is, a menet megszűnt, a halálosan fegyelmezett osztagból szánalmas csorda lett, a fokozhatatlan undor vezérelte egységből pedig húsz-harminc magába roskadt vánszorgó, aki nem egyszerűen sejti, de legalább annyira tudja, mint amennyire nem érdekli, mi következik, mert üres, végtelenül üres mezőbe lépett, ahonnan sem szabadulni, sem akarni a szabadulást, nem lehet. Még feltörtek egy boltot (a bejárat fölött csak ennyi állt: „HAJD ZALON”), de miközben leszaggatták a rácsot, és benyomták az ajtót, minden mozdulatuk elárulta, hogy nem újabb ostromba kezdtek itt, hanem visszavonulásba, mintha végzetes lövés érte volna mindet, s most megroggyanva, nyomorúságos kínszenvedésük helyszínéül valami utolsó menedéket keresnének odabent, és valóban, mikor átlépték a küszöböt, felkapcsolták a világítást, és körbenéztek a kizárólag mosógépekkel telezsúfolt – ezért inkább raktárra, mint üzletre emlékeztető – helyiségben, tekintetükben nyoma sem maradt már a korábbi könyörtelenségnek, s mint akik önmagukat ejtették foglyul, és mindegy volna, itt-e vagy másutt, kifejezéstelen arccal, jó ideig csupán a hátuk mögött lifegő ajtó nyikorgását hallgatták, s szinte rájuk záródván így e menedék, a bejárat közeléből csak akkor mozdultak el, hogy ez az akadozó szirénahang lassan elhalt a jéghideg bolt lapos terében. Egyikük, mint aki az általános megcsömörlésben hirtelen újra magára talál, vagy mint aki a társait sújtó gyászos állapot természetét csak most ismeri fel, megvetően lebiggyesztett szájjal, még hátrasziszegve valamit („…Fosadékok!…”) ekkor sarkon fordult, és döngő léptekkel visszament az utcára, mintegy tüntetően bejelentvén, hogy ha tényleg meg kell adja magát, akkor már inkább egyedül; egy másik a tökéletesen egyforma s katonás rendbe állított készülékek egyikét kezdte ütni egy vasdarabbal, aztán egyre érzékenyebb pontjait keresve előbb az összetört műanyag falon keresztül kitépett egy motort, majd az ebből jobbra-balra röppenő apróbb alkatrészeket verte szét; a többiek azonban – egyáltalán nem érzékelvén már, mit tesz ez a kettő – nem nyúltak semmihez, csak bizonytalanul elindultak a masinák közti keskeny folyosókon, s igyekezvén minél messzebb kerülni a másiktól, lefeküdtek a linóleummal borított padlóra. Olyan távolságra szert tenni persze, vagy annyira szétszóródni a mosógépek szabályos erdejében, hogy – noha ezt kívánta volna mind – ne lássák a többit, azazhogy egymás számára ne legyenek láthatók, túlságosan is sokan lévén semmiképp nem sikerülhetett, és különösen nem Valuskának, aki ráadásul – bár mindez már nem jelentett semmit – biztosra vette: azért nem tágítanak tőle, s hogy például aki most az övét keresztező második „folyosó” sarkán felül, hosszan maga elé néz, aztán egy ölébe fektetett notesz fölé hajolva keserű arccal írni kezd, az valójában azért teszi, mert mindannyiuk legkönyörtelenebbjeként az ő félelmetes őrzője (alakjának: kalapnak, posztókabátnak, csizmának csak szörnyű emlékét hagyva itt) az imént távozott, márpedig a szabad prédát, hisz honnan tudták volna, hogy most már vele is „minden rendben van”, valakinek nyilván figyelnie kell. Hogy pontosan mire szánnák, mindegy volt neki, s hogy most rögtön végeznének vele, vagy csak később, sem érdekelte már, nem maradt benne félelem, mint ahogy szökni sem próbált, hisz az elől, amire ezen a gyilkosan gyógyító éjszakán rájött, nem is akart, ezért úgysem szökhetett volna meg; előlük, talán, igen, többször is adódott erre alkalom, arra azonban soha többé, hogy annak iszonyú terhétől, amit látnia kellett, valaha is megszabadul – amennyiben persze elmondható arról, hogy látott, aki a kezdetektől újjászületésének döntő fordulatáig első rémületébe szinte belevakult. Mert a rettenetes tehetetlenséget, amikor – későbbi roppant megvilágosodására! – piactéri barátja megmentette Eszter úr háza előtt, s átkarolva őt megindultak a „csizmák és bakancsok súrló zajában” a sugárút házai között, s aztán pedig a kibírhatatlan érzést, mikor úgy száz méterrel arrébb valami néma vezényszóra a szó szoros értelmében megtámadták az épületeket, s az ő kétségbeesett lendületét, amellyel eléjük ugrott volna, a vállára nehezedő baráti kéz, amint figyelmeztetően bele-belemarkolt, szinte a csírájában fojtotta el, nos, ezt a tehetetlenséget és ezt az elviselhetetlen prést, ahol egyszerre védte volna azt is, amit ütnek, és azt is, aki üt, hamarosan tényleg a legmélyebb rémület váltotta fel, rémület, ami nemcsak azt tette lehetetlenné, hogy ellenálljon vagy szökjön, hanem hogy megsejtse: az évtizedes káprázatok erdejéből a menthetetlennek látszó ostobát, őt, éppen ez a pokoli éjszaka fogja a legkíméletlenebb módon kivezetni. Valuska akkor már nem tudta, hol járnak, csak annyit észlelt, hogy megint betörnek egy ajtót, és – első ízben, mióta nekikezdtek, hogy bezúzzák az összes ablakot, és leverjék az összes lámpát a kapuk fölött – be is nyomulnak egy házba mindannyian. Oldalán akkor még elvetemültnek ítélt kísérőjével, aki jogosan kegyetlen élvezettel taszította a többiek után, ő is besodródott egy szűk helyiségbe, és úgy érezte, hihetetlenül lelassul körülötte minden: a hang is, ahogy eléjük lépve egy öregasszony rájuk kiált, meg azok ketten is, akik erre – eltorzult arcukon valami elviselhetetlen közönnyel – elindultak felé. Még látta, amint egyikük kényelmesen meglendíti az öklét, s ahogy az asszony hátrálni próbál, de nem bír moccanni sem, ezt még látta, aztán emberfeletti erőfeszítéssel, mintha a legkisebb mozdulatnak is mázsás súlya volna, elfordította a fejét, s tekintete az egyik sarokra esett a számára ekkor végleg elnémult szobában. És ebben a sarokban nem volt semmi, csak egy meghatározhatatlan tömegű, gomolygó árnyék hengeredett oda, s lassan megült a korhadó padló falba fúródó ékje fölött, nem takarta el, ami szokta, sem ágy, sem szekrény, üres volt és savanyú szagú, amilyen üres és savanyú szagú egy szobasarok csak lehetett, és mégis: Valuska szemében tele volt borzalommal, mintha beitta volna, ami történt és megtörténhetett, mintha vigyorgó szörnybe nézett volna bele, amelynek létezéséről most először kell meggyőződnie. Nem tudta elvonni róla a pillantását, bármerre lökték a szobában, ettől fogva nem látott semmi egyebet, csak egészen élesen ezt a sarkot a nem mozduló árnyékkal, mely olyan volt, mintha egy sötét, súlyos gőzből támadt manó kuporodott volna oda; belevakított a szemébe, beleégett a tudatába, megbilincselte a tekintetét, s akkor már hiába mentek el onnan, hurcolta magával mindenfelé… és ha a többiek elindultak, elindult ő is, ha megálltak, ő is megállt, nem volt tudatában annak, mit tesz, és mit tesznek vele, hogy a rászakadt csöndben mi zajlik előtte, azt ettől kezdve nagyon-nagyon sokáig nem fogta föl. Órákon át, valójában se perccel, se évszázadokkal nem mérhető hosszan, csak cipelte ezt a tűrhetetlen képet, s nem érzékelte, közben mit visel el, s már nem lehetett tudni, mi az erősebb, a bilincs, mely hozzáköti, vagy az a görcsös szorítás, amivel ő belekapaszkodik. Egyszer mintha valaki felemelte volna a földről, de az aránytalanul, a túlzottan nagy lendület kibillentette egyensúlyából a próbálkozót, ezért mérgesen (és morogva, hogy: „Ez meg mitől olyan könnyű?!”) el is eresztette, vagy pontosabban dühösen visszalökte őt, majd, jóval később, úgy érezte, fekszik a járdán, a szájába pálinkát töltenek, és ettől újra lábra áll, aztán megint az a kéz a vállán vagy a hóna alatt, a kéz, mely abban, hogy elrohanjon, már nyilván annyiszor és oly kitartó eréllyel fékezte meg, kitartóan, ám fölöslegesen, mert ha majdani újjáéledésének hiányzó sejtelme akkor még nem is tartotta vissza, a rá nehezedő látvány erejét, ama szobasarok üres értelmét viszont nem fékezte semmi, akárhová taszították, lökték, sodorták, csak ezt látta, minden mást, hogy mennek, hogy valaki fut, hogy valahol tűz ég, mindössze egy-egy villanásra és nagyon homályosan. Nem lehetett, hiába igyekezett megszabadulni tőle, mert mire letette volna, már emelte is, mindegy volt hát, hogy itt vagy máshol, mindenképp bábja maradt bénító vonzásának – aztán egyszer csak halálos fáradtság lepte meg, félig elfagyott lábujjai hasogatni kezdtek a jéghideg bakancsban, le akart feküdni (újra?) a járdára, de borostás állát vakargatva a posztókabátos – akiben tanítómesterét látni ekkor még mindig nem volt képes – gúnyosan ráripakodott. Ez volt az első mondat, ami valóban eljutott a tudatáig, s ettől a korántsem indokolatlan csúfondáros hangtól (hogy: „Mi van, félnótás, megint pálinkát akarsz?!”) újból ráeszmélt, hol van és kik között, s mintha ama gyötrelmes sarok a maga időtlen savanyú szagával e rettentő éjszaka színpada volna, előterében most végre felfedezte lidérces fényben látott oktatójának ijesztően bonyolult arcvonásait. Nem, nem pálinkát akart, hanem ha egyáltalán valamit, hát elaludni és megfagyni a járdán, hogy ami már kezdett körvonalazódni benne, azt ne kelljen megértenie, s hogy így „vége legyen”, nem kívánt mást, csak ezt, szerencsére azonban a hangsúly az iménti kérdésben semmi kétséget nem hagyott afelől, hogy azonnal le kell tegyen róla, ezért hát – mintha valódi szándékáról faggatták volna – hevesen megrázta a fejét, felvette a lépést, s összerezzenvén az érintéstől, ahogy társa ismét a vállára tette a kezét, ment mellette engedelmesen. És nézte ezt az arcot, mögötte a sötéten vakító sarokkal, a karvalyorrot, a sűrű borostát az állon, a gyulladt szemhéjat, az erősen felhorzsolt bőrt a bal járomcsont alatt, és nem az volt benne a félelmetesen bonyolult, hogy a feneketlen indulat értelmét nehezen lehetett leolvasni róla, hanem az azonosság, mely egy tegnapi arccal, a piactérivel, összekötötte ezt; meg kellett értse, hogy akihez akkor, a Kossuth téren, Eszter úrral tett sétája után a rátörő aggodalom véletlene odavezette, meg aki most ennek a fékevesztett gyűlöletnek a kalauzaként az ő egész életének – talán akaratlanul is – irgalmatlan sebésze itt, az eltéveszthetetlenül ugyanaz, mert nincs, ami elleplezhetné, hogy ijesztő vonásaiban ott a tegnapi, amabban pedig, napról napra visszafelé, az összes többi is, s így már legártatlanabb eredetében a mai arc, ez a kísértetiesen hideg emberi tekintet, mely szinte tüntetett azzal, ami különben is látszott rajta, hogy tudniillik kétségbevonhatatlan tekintélyével, azaz mindenki másénál ötletesebb kegyetlenségével a pusztításban ő irányítja e visszatarthatatlan menet valamennyi mozdulatát, Valuska vergődését, összeomlásának kimeríthetetlen stációit pedig, a brutálisan oktató színjátékot, amit vele, felkaroltjával űz – mintegy ezzel is azt sugallva, hogy a másik kigyógyulásáért éppen ez az ár –, határozottan élvezi. Nézte ezt az arcot, és ahogy nézte, egyszeriben kezdte megérteni, hogy „kísérteties hidegségében” egyre kevesebb a megmagyarázhatatlan titok, hisz ez a kegyelmet nem ismerő tekintet talán csak csalhatatlan tükre annak, amit meglátni ő egy beteges bódulatban harmincöt éven át nem volt képes; talán, gondolta Valuska, de hozzá is fűzte nyomban: „nem, egészen biztosan!”, hogy ezzel aztán meg is jelölje a döntő pillanatot, amelyben – mintha saját régi önmagára szinte rázuhant volna – feltámadt a tartós ájulatból – meg persze ama édes bódulatból is. Vége szakadt a süket csöndnek, testőre vonásai mögött mozdulatlan árnyékával együtt kialudt az a vakító sarok, kitisztult körülötte egy park, egy ösvény, aztán egy vaskapu, s már helye sem maradt benne a döbbenetnek, mikor rájött, hogy egyedül ő és a megbocsáthatatlan vakság s nem ezek itt a kórházbejárat előtt a másvilágiak. Sem a döbbenetnek, sem a leghalványabb kényszernek, hogy szökjön, nem maradt benne hely, mert az üresség, ami átjárta az első percben, mintha egyetlen intésre ki is oltotta volna őt, szétgurult, ellobbant, semmivé foszlott, amije volt, s nem érzett mást, csak a józanság csípős, keserű ízét a szájpadlásán, meg hogy fájnak a lábai, különösen a bal. Eloszlott a démoni köd, mely a Wenckheim úton még a sötétség e torz bajnokait e delejesen rontó elme valószerűtlen teremtményeinek mutatta, s a tisztánlátásnak ebben a csapásszerűen elnyert élességében akár rájuk nézett, akár társaik több száz fős tömegére gondolt vissza, megállapíthatta, hogy nincs és soha nem is volt bennük semmi nem-evilágiság, s nemcsak róluk és „delejesen rontó” fejedelmükről hámlott le ezzel minden „démonikus”, hanem a kancsal nézés évről évre növesztett hályogjától maga is mindörökre megszabadult, a szégyenletesen andalító káprázattól, mely a féleszűség megérdemelt kivetettségébe taszítva őt „elleplezte előle a dolgok igazi arculatát”. Az ébredés gyors volt, heves és tényleg csapásszerű, amire pedig ráébredt, hogy akinek eddig önmagát hitte, az többé nincsen, kétségtelen és végleges, így, mikor hosszas toporgás után az osztag vele együtt elszállingózott a kórházkapu elől, s minden ház, villanypózna és utcakő a maga valódi talapzatára visszaereszkedett, mint valami teljességgel magától értetődőt vette tudomásul, hogy a „benne újra tájékozódni akaró ész”, mely kétségbeesett leltár helyett egykedvű számbavételre készült, napjainak évtizedes pilléreit már csupán dőltükben foghatja föl. Mert összedőltek a délelőttök és a délutánok, az esték és az éjszakák, s ami tegnapig egy öröknek tetsző egyensúlyban – mint egy hangtalan dinamó – finom észrevétlenséggel csak működött, annak mára, egyszeriben, sivár, durva, kihívóan taszító és rideg, ám ugyanakkor kijózanítóan világos értelme lett: otthonából, a kerti házból elillant minden hazug varázslat, amit oly gyanútlanul szeretett, és most, hogy egy közömbösen búcsúzó pillanatra átvillant rajta, nem maradt belőle egyéb, csak a salétromos falak, a púpos mennyezet – egy mosókonyha, mely a Harreré; nem vezetett hozzá többé ösvény, ahogyan sehová nem vezetett többé semmiféle út, mert a hajdani fellegekben járónak minden rés, nyílás, ajtó be volt falazva, hogy a lábadozó előtt viszont a „förtelmesen valóságos bejáratok a világba” annál nyilvánvalóbbak legyenek. Ment a bekecsek és pufajkák közt a sűrű sötétben, és nézte a járdát a lába alatt, a „Péfefferre”, az Elosztóra, a Komló-portára gondolt, és tudomásul vette, hogy megközelíthetetlenek, szétfoszlott minden utca, az összes tér, kanyar és sarok, bolyongásainak kígyózó útvonalát azonban, mint egy térképet, élesen és egészében látta most, s mert a térkép alól hiányzott az eredeti táj, és ami fölváltotta, abban a régi módon egyetlen lépést megtenni nem tudott, ezért úgy vélte, az lesz a leghelyesebb, ha elfelejti, e kietlen, idegen városnak, ahová még kissé imbolygó újjászületettként visszaérkezett, tegnap… régebben… valaha… mi volt a helyén. Elfelejti a reggeli órákat: a félálmok ízét, a lassú ébredést, indulás előtt a pettyes bögrében párolgó teát, elfelejti a terjeszkedő hajnalt a vasút felé s az újságszagot az Elosztó kékes derengésében, aztán héttől nagyjából tizenegyig a postaládákat, az összes ajtókilincset, ablakpárkányt meg kapualji rést, és el a százféle mozdulatot, amikkel minden rendelt hírlap – kilincsre, párkányra, résbe, ládába, sőt két helyen csak úgy a lábtörlő alá – nap mint nap odakerült. És kitörli emlékezetéből az elmaradhatatlan kérdést Harrernéhez, hogy van-e már dél, amikor indulnia kell, az éthordó csörömpölését Eszter úr konyhájában s a hosszú sort a Komló szakácsa előtt, hagyja a semmibe hullni a Wenckheim úti házat, a kaput, a folyosót, az óvatos kopogtatást, és hagyja, hadd legyen vége mindörökre Bachnak s a zongorának, s hogy a szalon félhomálya vesszen a sötétbe teljesen. Nem gondol többé Hagelmayer úrra, és a napfogyatkozást sem mutatja meg többé senkinek, nem idézi fel a pultot, a krigliket, a dohányfüst úszó felhőit a hullámzó morajban, s a Víztorony felé – ha záróra jön – semmiképp nem indul el… Sodródott a „csizmák és bakancsok súrló zajában”, s mikor átjutván a Körös-csatorna túloldalára, az erejét vesztett csapat a Maróthy térnél szülőházának kerítése mellé odaért, sem anyjának ekkor hirtelen felrémlő arca, sem hangjának a kaputelefonból most újra beúszó foszlányai nem mondtak neki semmit, még kevésbé az épület, az udvar csupasz fái mögött megbúvó két és fél szobás hajdani bérlet, olyannyira, hogy el is fordította onnan a fejét. Nem akarta látni sem ezt, sem életének többi helyszínét, s miközben szörnyű mesterét egy lépéssel lemaradva követte tovább, a búcsúzó szemlének ezzel véget vetett, abbahagyta, mert itt, a Maróthy térnél – váratlanul! – olyan érzése támadt, hogy ha folytatja, egy alattomos keserűség orvul leteperheti, valami veszedelmes, rejtélyes sajgás, ami tagadván, hogy ez a tárgyszerű, kimért művelet ne lenne egyúttal kétségbeejtően ravasz, azt állította, hogy épp ezért ennek az „egykedvű számbavételnek”, ennek a higgadt leltározásnak súlyos kockázata van. S noha – elvetvén, hogy ettől fogva bármit is „feledésre” ítéljen – eme „veszedelmes és rejtélyes sajgással” azonnal szembeszállt, úgy vélte, arra, hogy persze mindez – a kockázat lehetősége ugyanis – a legmesszebb menőkig tévedés, a legfőbb biztosíték éppen ő maga, ő, aki „le tudott számolni a velejéig hazug délibábbal”, ő, akiből ezt senki nem nézte volna ki, s akit veszély, hogy fájdalmat érezzen a veszteségtől, már nem fenyegethet, hiszen megértette a rettentő leckét, s így „állíthatja, hogy ő is olyan most már, mint a többek”. A legszívesebben (ha nincs ez a halálos fáradtság) rögtön közölte volna, hogy legyenek felőle egészen nyugodtak, a „szíve” már neki is „halott”, elmondta volna, hogy fölösleges innentől gúnyolódni, mert megtanult „két lábon állni a földön, és mindennel tisztában van”, nem hiszi többé, hogy a „világnak varázsa lenne”, hogy tehát volna, ami nem látható, de létezik, mivel felfogta, hogy „a háborús emberek törvényein kívül nincsen magasabb erő”, s bár nem tagadja: elszörnyedt tőlük, de alkalmazkodni képesnek érzi magát, és „hálás, hogy beléjük pillanthatott”. Ment köztük tovább a Maróthy tértől, s arra várt, hogy visszanyerje az erejét, meg akarta ugyanis magyarázni nekik, mindeddig miféle gyerekes tévhitben élt, hogy azzal áltatta magát, lát egy hatalmas kozmoszt, aminek a Föld egy aprócska pontja csak, hogy e kozmosz végső motorja pedig a derű volna, ami „öröktől fogva átitat minden bolygót és minden csillagot”, és úgy nézzenek rá, mint aki biztosra vette, hogy mindez jó, és ráadásul valami titokzatos középpontja van, nem értelme, hanem egy olyan… leheletnél is finomabb térfogata, aminek megfejthetetlen sugárzását ha valaki nem érzi, akkor csak nem figyel, ha tagadja, oktalan. Szerette volna, ha e rögeszmékkel együtt súlyos kimerültségének is vége szakad, mert el kívánta viszont mesélni azt is, hogy e számára persze borzasztó éjszaka után tökéletesen kijózanodott; tudják, kezdte volna, úgy képzeljenek el, mint aki az egészet csukott szemmel élte át, amikor pedig kinyitotta, ez a derűs univerzum, ez a rengeteg bolygó meg csillag egyszerűen nem volt sehol; megláttam a kórház kapuját, aztán a házakat, a fákat kétoldalt meg magukat körülöttem, és azonnal tudtam, hogy minden, ami tényleg van, bennem a helyére került; néztem a tetők közt az alig kivehető horizontot, és nemcsak ez a titokzatos világegyetem tűnt el onnan, de én is, az a jó harminc év, ahogy folyton rágondolok, bármerre fordítottam a fejemet, azonkívül, amit láttam, nem volt semmi egyéb: minden a valódi alakját vette fel, ahogy „a mozi, ha felkapcsolják a villanyokat”. Ezt mondta volna, meg még azt is, hogy úgy érzi magát, mint aki egy „óriási gömb” határtalan teréből egy körbezárt, kezdetben még ijesztően kopár síkság karámjába ért, egy kórosan játékos álmodozásból a „sivatagi ébredésbe”, oda, ahol a dolgok kézzelfogható lényegükön kívül semmit nem viselnek el, s ahol e pusztaság egyetlen eleme sem haladhatja meg önmagát, mert rájött végre, tette volna hozzá, hogy ezen a földön kívül s mindazon, amit a kérgén hordoz, semmi másnak nincs helye, viszont ami így létezik, annak irtózatos súlya, ereje, önmagába omló értelme van, és ez az értelem nem utal semmire. Azt kérte volna, higgyék el neki: most már ő is tudja, hogy „se isten, se pokol”, hisz azonkívül, ami van, nem lehet hivatkozni még valamire, s hogy csak a rosszra volna magyarázat, a jóra nem, ezért „nincs se rossz, se jó”, egészen másféle törvény irányít, mindig az erősebbé, amihez „éppen akkor, mikor ő az erősebb, semmi más nem fogható”. Abból pedig nem lehetne s nem is kell levonni semmiféle súlyos következtetést, hogy még egy kicsit „ama érzés foglyának látszik, akit kifosztottak teljesen”, szó sincs róla, magyarázta volna, mert először is benne már egyetlen érzés sem működik, aztán meg szüksége volna még egy kis időre – nem haladékra! csak időre –, míg a fejében ez a beteg agyvelő végre normális módon dolgozni kezd, mert most csak lüktet, dübörög és kalapál, nem képes rá, ami a dolga volna, hogy például megfejtse, ha már minden olyan szilárd, mint a vas, akkor mitől kibogozhatatlan, ami magától értetődő, mitől veszti el körvonalait, ami végleges, egyszóval, ez az éjszaka, mindaz, ami történt, hogy lehet egyszerre annyira világos és annyira sötét… De mikor idáig jutott gondolatban, már rég nem a főutcán jártak, hanem Sajbók úr boltjában ültek a mosógépek között, a KERAVILL-ban, mint nevezték, de hogy mióta, arról a „megfeszített agymunka miatt” nem volt fogalma sem, mestere már jóval ezelőtt elment, az új testőr meg mellette noteszének utolsó lapjaihoz ért, ezért úgy becsülte, legalább egy óra eltelt, majd, mikor eldöntötte, hogy „különben mindegy”, visszatért ahhoz, amit felrévedésekor abbahagyott, s tovább masszírozta elfagyott lábait. Bakancsait szertehányva s hátát az ő saját mosógépének vetve úgy ült ott, mint aki ebben a lapos teremben és köztük örökre berendezkedett, jó ideig a notesze fölé hajlót nézte, aztán visszahúzta a bakancsait, megkötötte a fűzőt, s mert biztos volt benne, hogy életveszélyes volna, minden lehetséges módon megakadályozta, hogy egy óvatlan pillanatban leteperje az álom. Nem, biztatta magát, semmiképp nem fog elaludni, és el fog múlni ez az őrlő fáradtság is a tagjaiból, megszűnik majd ez a lüktetés a koponyájában, és újra képes lesz beszélni is, mert beszélnie kell föltétlenül a többiekkel, és el kell még mondja, hogy ha hallgatott volna azokra, akik a sorsát vezették, akkor ma nem itt tartana, korántsem itt, ezzel a lüktető fejjel, hanem jóval előrébb, magabiztosan, amihez nem kellett volna mást tegyen, mint… mindazt a jó tanácsot, amivel elhalmozták, pusztán csak megfogadnia. Az édesanyjáról fog mesélni, aki az állandó korholás mellett figyelmeztetésül, de hiába, mert nem használt semmit, egyszer s mindenkorra száműzte őt, és aki még tegnap este sem mulasztotta el szinte… megfenyegetni, hogy ha nem tér végre a „normális útra”, akkor a hajánál fogva rázza addig, míg hajlandó nem lesz „a dolgokat megérteni”; az anyjáról és persze: Eszternéről, akinek példájából oly balga módon nem okult, hisz nem az volt, akinek máig hitte, hanem valaki, aki mindent elsöpörve egyre magasabbra tör: kemény, fortélyos és könyörtelen, most látta őt először ilyen metszőn, élesen, hogy mit jelent a kapitány úr, a dörgő hang meg a bőrönd, s hogy éppen nem összeomlania kellett volna, amiként történt, hanem felfogni, hogy tanuljon belőle, mikor például tegnap délután a Honvéd közben – legyőzve az ő és az elnök úr ellenállását – a maga részéről mintegy megtisztította az utat a piactériek előtt. De a legfőképpen Eszter úrról kell majd beszámolnia, aki éveken át végtelen türelemmel magyarázta neki, hogy amit lát, az nincs, amit gondol, az hamis, s az az ostoba feje mégse hitte el, róla, akiről még ő képzelte, hogy súlyos tévedés emészti, holott a tévedésnek épp saját maga volt az áldozata, valamennyiőjük közt a legkiválóbbról kell majd szólnia, aki tisztábban látott és lát bárkinél, nem csoda hát, ha a szomorúságtól, hogy ugyanis amit tud, az igaz, sajnos megbetegedett. Mennyit hallotta pedig a szalon foteljében ülve, hogy „aki azt hiszi, a világot a jó vagy a szép malasztja tartja egybe, annak, kedves barátom, gyorsan bealkonyul”, nem múlt el nap, hogy Eszter úr ne közölte volna: „Nézzen rám! Mindenki így jár, aki abból, ami szinte kiveri a szemét, a maga hasznára nem okul”, de ő persze nem értett mindebből semmit, vak volt, s az intő szavakra teljesen süket, így hát most, mikor visszagondolt közös éveikre, csak azt csodálta benne, az örökös duruzsolást a fényről, az égről, „a kozmosz elbűvölő mechanikájáról” hogy nem unta meg. Viszont, gondolta Valuska, ha öreg barátja ebben a pillanatban látná (vagy inkább egy kicsit később, mikor az ereje visszatér), nyilván meglepődne nagyon, hogy tanítványa, akire annyi időt pazarolt, most már valóban az, biztos meglepve tapasztalná, hogy a rengeteg intelem mégsem volt egészen hiábavaló, hisz meggyőződhetne róla: ettől a naptól fogva ő csak és kizárólag „a szalonban hallottak alapján nézi tovább a dolgokat”. Hogy aztán Eszter úr mikor láthatná mindezt, arról nem volt fogalma sem, ama Wenckheim úti házból ugyanis nem maradt semmi, ő meg („El van döntve…”) idetartozik, végérvényesen, el van döntve, bólintott Valuska, aztán megmasszírozta égő szemeit, a lábait pedig nekitámasztotta a szembenső mosógépnek, mert hirtelen úgy érezte… mintha alatta a jéghideg padló erősen… kezdene lejteni. Még rémlett neki, ahogy mellette új őrzőjéhez egy másik odamegy, elveszi tőle a noteszt, átforgat benne néhány lapot, aztán megkérdi: „Mi ez?” Testőre azt morogja erre: „Mit tudom én… a végrendeleted…” …majd lassan egymásra vigyorognak… a másik elhajítja a noteszt… s az utolsó mondatok, amiket még hallott, ezek voltak: „…»a metsző fagy«?… »csillámló cirpelése«? Ne firkálj, okostóni”… Az utolsók, mert ekkor az a jéghideg padló már annyira lejtett, hogy ő megindult rajta lefelé, és csúszott, gurult, aztán valami feneketlen mélységbe lezuhant; hihetetlenül sokáig tartott mindez, csak zuhant, kalimpálva és tehetetlenül, aztán végre megint szilárd talajhoz ért, ugyanahhoz a jéghideg padlóhoz, és kinyitotta a szemét. Már nem a mosógépnek dőlve ült, hanem mellette feküdt a linóleumon, összegömbölyödve, mint egy sün, ha bántják, és annyira fázott, hogy minden ízében reszketett, és megérteni, hogy nem a padló lejtett, hanem ő nem bírta tovább, hogy nem zuhant, hanem elaludt, nem volt olyan nehéz, mint fölfogni azt, amit ijedten feltápászkodva tapasztalnia kellett, hogy ugyanis egyedül van Sajbók úr üzletében. Ide-oda futott a mosógépsorok szabta számtalan folyosón, de csakhamar be kellett lássa, hogy nincs tévedés: elmentek, itt hagyták, és ő most tényleg teljesen egymaga van, nem értette, mi történhetett, s azt kérdezgette fennhangon a kihalt hangárban, hogy „akkor most mi lesz?”, aztán lelassította a lépteit, s hogy megnyugodjon, sétára kényszerítette magát, és sikerült is néhány perc után egészen lehiggadnia. Mert azon, hogy közéjük tartozik, úgy gondolta, nem változtathat már semmi, a kötelék közöttük elszakíthatatlan, akkor is, ha éppen nincsenek itt, addig pedig, míg visszajönnek érte, elhatározta, hogy pihenni fog, és közben újra és újra felidézi, pontosabban megpróbálja magában a helyére tenni, amit tőlük eddig megtanulhatott. Visszatért hát a „saját mosógépéhez”, és lábait kinyújtva, hátát megint a gép oldalának vetve ismét elhelyezkedett, s már éppen elmerült volna gondolataiban, amikor pár méterrel arrébb, a padlón, nem messze attól a helytől, ahol korábban új testőre ült, egy ismerős tárgyon akadt meg a tekintete. Azonnal tudta, hogy az elhajított notesz az, s ettől valami heves izgatottság fogta el, mert meg sem fordult benne, hogy gazdája és írója, mint valami értéktelen firkát, amire már semmi szükség, egyszerűen csak a sorsára hagyta, hanem éppenséggel úgy tekintette, mintha neki hagyta volna ott. Odament, fölemelte, s kisimította az összegyűrődött lapokat, visszament a helyére, az ölébe tette ő is, nézte a szálkás, kusza írást, és aztán már nem törődött semmi mással, csak komolyan és feszülten olvasott.

…akkor már mindegy volt, hogy jobbra-e vagy balra, hisz elözönlöttünk minden utcát és teret, s egyetlen irányt érzékeltünk csupán, azt, ami újra és újra elénk került, az üres félelmet és a szánalmat remélő megadást, s nem volt vezényszó, és nem volt mérlegelés, nem volt kockázat, és nem volt veszély, mert nem volt már mit elveszíteni többé, mert kibírhatatlanná és elviselhetetlenné, mert tűrhetetlenné vált minden; tűrhetetlenné a házak, a kerítések, a hirdetőoszlopok, a villanypóznák, az üzletek, a posta vagy egy kenyérgyár idecsapódó langyos illata, elviselhetetlenné lett minden rendszer és szabályosság, a gorombán kicsinyes kényszer, a folytonos, reménytelen erőfeszítés, mely célszerűséggel próbál követelően ellene fordulni egy hajlíthatatlan, közömbös, egyetemes megközelíthetetlenségnek, és kibírhatatlanná az a magyarázat nélküli támaszték, ami fönntartja, mégis, az emberi dolgokat a földön. Semmiféle üvöltéssel nem vághattunk volna rést ebbe a lassan ránk boruló, irdatlan némaságba, így hát egyetlen szó nélkül a metsző fagy csillámló ciripelése fölött romboló vonulásunk súrló zajában haladtunk, föltartóztathatatlanul és pattanásig megfeszülve, a fullasztó, sötét utcákon, és nem láttuk a másikat, és nem néztünk egymásra, vagy ha mégis, hát akkor úgy, ahogy az ember a kezére vagy a lábára néz, mert egyetlen test s egyetlen tekintet voltunk már, egyetlen pusztításra éhes, kérlelhetetlen, halálos indulat. És nem volt, mi ellenálljon: a súlyos tégladarabok akadálytalanul úsztak a levegőben, s zúzták széjjel a kirakatok és a vakon hunyorgó családi házak ablakainak mocskos üvegét, a kóbor macskák, akárha éles reflektorfény vakított volna a szemükben, béna izmokkal tűrték, hogy megfojtsuk őket, amiként a törékeny, alvó facsemeték is engedelmesen fordultak ki a megrepedt talajból. De a becsapottság, a szorongás, a siralmas megvilágosodás öntudatlan dühében semmi nem volt elég, s mert hiába kerestük, eliszonyodásunk és kétségbeesésünk valódi tárgyát nem találtuk, egyre féktelenebb haraggal rontottunk neki mindennek, ami az utunkba került: feltörtük a boltokat, ami mozdítható volt, azt kihajítottuk és széttapostuk az aszfalton, ami pedig nem, azt redőnydarabokkal és vasrudakkal vertük szét; aztán a hajszárítók, szappanok, kenyerek, kabátok, gyógycipők, konzervek, könyvek, bőröndök és gyerekjátékok felismerhetetlenné zúzott romjain átgázolva felfordítottuk az úttestek szélén veszteglő autókat, letéptük a siralmas cégéreket, elfoglaltuk és szétromboltuk a telefonközpontot, mert égett benn a villany, s csak akkor indultunk tovább a bejáratnál összetorlódott tömeggel, amikor az ájulásig meghágott két postáskisasszony már elveszítette az eszméletét, s mint két elhasznált rongy, élettelenül, ölbe szorított kézzel, görnyedten lecsúszott a véres asztalról a széttépett telefonzsinórok s a feldöntött kapcsolószekrények zűrzavarától már áttekinthetetlen helyiségben. Láttuk, hogy semmi nem lehetetlen többé, meggyőződtünk róla, hogy minden hétköznapi tapasztalat hiábavaló, megértettük, hogy nem múlik rajtunk semmi, mert villanásnyi préda vagyunk csupán egy telhetetlen tágasságban, és ugyanúgy nincsen mód e villanásból fölmérni ezt az emésztő nagyságot, amiként a puszta sebesség sem tud a sodródó porszemről, minthogy iram és tárgy nem érzékeli egymást. Törtünk és zúztunk mindent, amit lehetett, míg csak vissza nem értünk oda, ahonnan elindultunk, de nem volt megállás, és nem volt fék, a pusztítás vakító öröme újra és újra önmagunk felülmúlására kényszerített, s mi kielégíthetetlenül és még mindig szótlanul mentünk a hajszárítók, szappanok, kenyerek, kabátok, gyógycipők, konzervek, könyvek, bőröndök és gyerekjátékok törmelékeiben, hogy újabb és újabb rétegeket hordva az utcák roncsainak már-már az egész várost behálózó s egymásba érő szennyére, nekirontsunk a meghunyászkodás és a beletörődés ama kicsinyes s szánalmasan hazug mocsarának, mely azt védi, ami védhetetlen. Ismét a templomtérre vezető utcákhoz értünk, körülöttünk áthatolhatatlan éjszaka, belül a cselekvés gyilkos felszabadultsága, rontó megkönnyebbülés, az ellenállás lüktető mámora, csupa kihívó fojtás és teher. A sugárban egy pontra irányuló sikátorok egyikének túlsó torkolatában el-elmosódó körvonalakkal három alak bontakozott ki előttünk a sötétből (mint néhány lépés után kiderült, egy férfi, egy asszony meg egy gyerek bizonytalan árnya), ahogy megpillantván szemben a feléjük közeledő, baljós csapatot, ijedten megtorpannak, majd hátrálva, a fal mentén visszaosonva megpróbálnak észrevétlenül eltűnni a sűrű éjszakában; de késő volt, már nem segíthetett rajtuk semmi, s ha eddig tán sikerült is meg-megbújniuk a föltehetően hazafelé vezető utcák homályos szögleteiben, számukra nem volt többé menedék, sorsuk végérvényesen megpecsételődött, mert nekik sem volt már helyük ott, ahol a mi könyörtelen ítéletünk dolgozott, mert tisztában voltunk azzal, hogy ki kell oltani a családi fészkek amúgy is kihunyó tüzét, mert fölösleges és kilátástalan minden „megmenekülés”, mert hiábavaló a rejtekezés, és hiábavaló a bizakodás, s mert minden derűnek és pajkos nevetésnek, minden ámító összetartozásnak és karácsonyi békének visszavonhatatlanul befellegzett. Néhányan, úgy húszan-harmincan az első sorokból, máris utánuk eredtünk, s amikor kiértünk a templomtér zárt négyszögébe, s szemügyre véve a menekülőket, a törmelékek és roncsok kúpjai közt feléjük indultunk, azok éppen kifelé tartottak a térről egy átellenben nyíló utca oltalmába, merev testtartásukkal azonnal elárulva, hogy rohamosan fogyatkozó bátorságuk minden maradékára szükségük van ahhoz, hogy ne kezdjenek egy eszeveszett futásba, s fenntartsák a hazafelé igyekvő emberek kimért lépéseinek magabiztos látszatát. Nem lett volna semmi akadálya annak, hogy pillanatokon belül utolérjük őket, ám akkor le kellett volna mondanunk arról a még eddig ismeretlen, sötét varázsról, amit a csalóka kockázatokkal és esélyekkel teli üldözés jelent, s amiként a vadász is hosszan követi az őzét, s csak akkor ejti el, amikor az állat ereje végéhez érve és sorsába beletörődve szinte már odakínálja magát, úgy mi sem rontottunk azonnal rájuk, hanem hagytuk, hadd higgyék, hogy a veszély számukra elhárítható, s mint egy rossz, verejtékes álomból, mégiscsak sikerül szoros figyelmünk megsemmisítő teréből majd kijutniuk. Hogy valódi fenyegetésről van-e szó, vagy csak amolyan nevetséges félreértésről, azt persze egyelőre még képtelenek voltak eldönteni, s valószínűleg jó néhány percig eltartott, míg rádöbbentek: nincs tévedés, és nincsen félreértés, ama számukra mindvégig homályos tartalmú fenyegetés tárgyai ők maguk, kétségbevonhatatlanul, az ő nyomukban haladunk, ők a célpontjai, és senki más e komor és szótlan csoportnak, merthogy mielőtt rátörtük volna a kapukat a vastag falak mögött reszkető polgárokra, rajtuk, emez akolból elbitangolt bárányokon kívül senki más nem akadt az utunkba, aki véletlen balszerencséje folytán lecsillapíthatta s ugyanakkor tovább növelhette kínzó éhségünket egy arányos, büntető számadásra. A gyerek az anyjába kapaszkodott, az asszony a férjébe karolt, a férfi egyre gyakrabban és egyre ijedtebben kapva hátra-hátra a fejét, fokozta menekülésük iramát; de hiába volt minden, a távolság nem csökkent, s ha olykor-olykor mégis lelassítottunk egy kissé, csak azért tettük, hogy aztán az előbbinél is jobban megközelítsük őket, mert különös, vad izgalmat keltett bennünk, mint dobálja hármójukat ide-oda a hirtelen támadó reménykedés s a rögtön visszavont esély a szabadulásra. Bekanyarodtak az első jobbra nyíló mellékutcába, s ekkor már a görcsösen a férjébe kapaszkodó asszonynak is s az időnként rémült szemekkel értetlenül hátrabámuló gyereknek is futnia kellett, ha nem akartak fölbukni az egyre nagyobb sebességet diktáló férfi mellett, aki persze még mindig nem szánta el magát, hogy rohanni kezdjen, mert nyilván attól tartott, ha megteszi, ezzel minket is futásra kényszerít, márpedig akkor semmi reménye nem marad arra, hogy családját s önmagát megmentse a számukra valóban beláthatatlan összecsapástól. A keserű, gonosz élvezet, hogy láthattuk, e három árnyék árván s tehetetlenül imbolyogva előttünk még csak nem is sejti, mi vár reá, fölülmúlta a szétvert város látványának egész kábító varázsát, több volt minden eltaposott hiábavalóság keltette elégtételnél, mert a folytonos visszatartásban, a halasztó, kéjes elodázásban, a pokoli késleltetésben ettől kezdve egy fanyar, rejtélyes, ősi ízre leltünk, mely legapróbb mozdulatunknak is ijesztő méltóságot adott, egy véletlen, talán már holnapra széteső horda, egy barbár csőcselék sérthetetlen büszkeségét, akiket megfékezni ma már senki nem képes, s akik saját halálukat sem bízzák majd másra, ha úgy ítélik, nincs tovább, vége, mindörökre belaktak a földdel és az éggel, a szerencsétlenséggel és a szomorúsággal, a büszkeséggel és a félelemmel – meg azzal az alantas, kísértő teherrel is, mely nem enged leszokni a sóvárgásról a szabadságra. A távolból most tompa morajlás hallatszott, majd hamarosan el is halt. Előttünk a kerítések résein néhány macska surrant be az udvarok süket csöndjébe. Dermesztő volt a hideg, és torokkaparóan száraz a levegő. A gyerek köhögni kezdett. Akkorra már – kétségkívül szemben a hazafelé vivő útiránnyal kénytelenek voltak kifelé tartani a belvárosból – nyilvánvalóan a férfi is megértette, hogy helyzetük egyre reménytelenebb: olykor megtorpant egy-egy föltehetően ismerős házkapunál, de csupán egy pillanatra, hisz nem volt nehéz kiszámítania, hogy mire a dörömbölésre vagy a csengetésre a háziak ajtót nyitnának, s ők bemenekülhetnének üldözőik elől, már utol is érjük őket, nem beszélve arról, hogy számítania kellett rá: efféle átlátszó, gyermeteg megoldással semmiképpen nem boldogul, már csak azért sem, mert mostanra rá kellett döbbenjen arra is, hogy akármit tesz, bármivel is próbálkozik, mindenképpen veszni fog. Ám amiként a hajtott vad is végigfutja a kiszabott időt, ő sem adta fel: az övéit oltalmazó apa kétségbeesett elszántságával mindegyre újabb és újabb terveket szőtt, folyton újabb és újabb gyorsan kialvó reménység irányította bizonytalan mozdulatait, hogy azután pillanatok alatt belássa, a terv kudarcra ítélt, a remény csalóka volt. Élesen jobbra, egy szűk utcába fordultak hirtelen, de annyira már mi magunk is ismertük a várost (sőt, mint kiderült, volt köztünk néhány helybéli is), hogy átlássuk, ezúttal miben bizakodik; öten-hatan futva megkerültünk hát egy háztömböt, s mire ők kiértek a sugárútra, már elzártuk előlük a rendőrség épületéhez vezető utat, így aztán nem tehettek egyebet, mint hogy az állomás felé haladnak tovább, egyre űzöttebb tekintettel s egyre jobban megrettenve a szívósan a nyomukban maradó néma különítménytől. A férfi a karjába vette az elcsigázott gyereket, majd a következő saroknál egy gyors mozdulattal átadta az asszonynak, és rájuk kiáltott; de az asszony, miután néhány pillanatra eltűnt a szemünk elől egy mellékutcában, csakhamar ismét visszarohant a férfihoz, mint aki egyszeriben megérti, hogy képtelen egymaga vállalni a szökést a gyerekkel, hisz nyilván úgy érezte már, mindent elvisel, csak azt nem, hogy egymástól végleg elszakadjanak. A látszat, hogy mintha egy bizonyos, baljós irányba kergettük volna, tökéletesen félrevezette őket, így arról lemondani, hogy már a következő saroknál eltérjenek eme valójában esetleges iránytól, s egy újabb mellékutcán megkíséreljenek visszakanyarodni a belváros felé, csak azért voltak képesek, mert föltehetően azt remélték, ha sértetlenül elérik az állomásépületet, ott végre biztos menedékre lelnek. Fokozatosan csökkent közöttünk a távolság, ők egyre kimerültebbek, mi egyre felvillanyozottabbak lettünk, a sötétben lassan kivehettük már a férfi görnyedt hátát, az asszony hátravetett, vastag sáljának hosszú rojtjait és a karján a testéhez oda-odaütődő retikült, az apja vállán át ránk meredő gyerek prémes füles sapkáját, ahogy a kioldódott szárak időnként szétcsapódnak a jeges szélben, amiként rémülten hátra-hátranézve ők maguk is tisztán láthatták már hosszú, nehéz kabátjainkat, a mocskos csizmák utánuk nyomuló tömegét, itt-ott egy-egy vállon átvetett macskadögöt s néhányunk kezében a vasrudakat. Mire az állomás előtti kopár térre értek, csupán tíz-tizenkét lépés választott el bennünket egymástól, így aztán az utolsó métereket futva kellett megtegyék, hogy föltépve a bejárati kapu súlyos szárnyait, végigrohanhassanak a kihalt és néma termen a lefüggönyözött, vak pénztárablakok előtt, de maradék reményük is rögtön szertefoszlott, mert nem volt itt egy teremtett lélek sem, minden ablakon s ajtón otromba lakat lógott, a váróterem kongott az ürességtől, s ha kirohanva a peronra, nem veszik észre, hogy a szolgálati helyiségben halványan ég egy lámpa, történetük s a miénk is elkerülhetetlenül véget ér. De így sem tartott már soká: amikor meghallottuk, hogy a vasútépület oldalán reccsenve kinyílik egy ablak, s megpillantottuk a minden bizonnyal segítségért induló férfi elsuhanó árnyékát, amint keresztülfut a síneken, s átbújva egy hosszú tehervonat egyik ütközője alatt, megpróbál eltűnni a szemünk elől, hátrahagyva a többieket az altiszti helyiség vékonyka ajtaja előtt, hadd boldoguljanak most már maguk a zárral, hárman rögtön utána eredtünk, majd hogy kiértünk a vasút mögötti tanyaszerűen szétszórt házakhoz, kissé eltávolodtunk egymástól, s egyszerre három irányból közelítettük meg. Csikorgó s meg-megcsúszó lépteinek zaja, a szinte sípoló zihálás pontosan tudatta velünk pillanatnyi helyzetét, nem is volt nehéz hát lecsapni rá, amikor valamennyien kijutottunk a dermedten alvó épületek mögé, a szántóföldekre. Ám ekkorra már a férfi is megértette, hogy nincsen tovább: szaladt ugyan még egy darabig a szántó acélkeményre fagyott mély barázdái között, de aztán mintha egy zárt falhoz ért volna, ahonnan már csupán visszafelé vezet út, maga mögött az éjszakai éggel – mintegy nekivetve a hátát – beletörődő tekintettel szembefordult velünk…

Miközben falta az oldalakat, amivel végzett, azt mindig aláfordította a többinek, így most, hogy a vékony spirálra fűzött kockás lapocskák utolsó darabján is túljutott, hajtott egyet, és – a következő lap már megint az első lévén – ez a tegnapi önmagának még felháborítóan bűnös, mára azonban minden ijesztő voltával együtt is eligazító üzenetté emelkedett beszámolótöredék mintegy visszakanyarodott az elejére, visszakanyarodott, és kezdődött újra, azt sugallva, hogy ami elsőre nem ment, az másodszorra sikerülni fog: mindenekelőtt legyőzni ugyanis még elfojthatatlan irtózását attól, hogy az összes mondat többes számban van, aztán, mint futás közben a csikó az anyjához, szigorúan odabilincselni magát e keserűen vágtázó leírás fékezhetetlen iramához, végül pedig minél közelebb kerülni a mindebből csak neki szóló tanítás mélyebb szövetéhez, s ily módon megacélozni az erejét, hogy bírja majd, ha innen „az odakint dúló háborúba” társai után ki kell lépnie. Még kétszer olvasta el, aztán kénytelen volt a további tanulmányozást felfüggeszteni, mert a szemei előtt egyre jobban kezdtek már összemosódni a sorok, s mert biztosra vette, hogy ha most rögtön nem is tudja – egészen! – „legyőzni az irtózását és megacélozni az erejét”, az üzenetben rejlő „útmutatás” lényegét ennyiből is halálos pontossággal érti. Zsebre tette hát a noteszt, és megdörzsölte a tagjait, majd, hogy úrrá legyen valahogy ettől sem csillapodó reszketésén, felkelt, és járkálni kezdett a mosógépek között, járkált le s föl, de minthogy nem segített ez sem, abba is hagyta hamarosan, odament a bejárathoz, kitárta az ajtót, s tekintetét a túloldali háztetők fölé emelve csak nézett a semmibe kifelé. A semmibe, egy fojtott virradatba, melynek kásás világossága nem elöntötte, hanem átitatta a keleti eget, csak nézte ezt, és nem érdekelte, hogy ez azt jelenti: hajnalodik, arra gondolt, hogy „háború van, s fölébredni a végéhez közeledő éjszakából csak annak érdemes, aki könyörtelen”, háború, pásztázta aztán végig a háztetőket, ahol összetorlódik minden, s e torlódásban nincsen szabálya semminek, háború, ahol az egyik folyton a másikra támad, s a győzelmen kívül bármiféle cél: egyformán céltalan. Harc, amiben csak az marad talpon, aki nem keresi az okát, hogy minek, aki képes belenyugodni abba, mint ő, hogy az egészre nincsen magyarázat, mert ez az egész, jutott eszébe a hercegi intés, nem is létezik, úgy érezte, most érti végre, mennyire igaza volt Eszter úrnak is, hisz a világnak tényleg természetes állapota a zűrzavar, s kimenetelét, mivel soha nincs vége, még csak megjósolni sem lehet. De nem is érdemes, gondolta Valuska, és megmozgatta fájó lábujjait a hideg bakancsban, nem érdemes se jósolgatni, se ítélkezni, hisz még a szavak is, hogy „zűrzavar” és „kimenetel”, teljesen fölöslegesek, nincs semmi, ami velük szembeállítható volna, s így már a megnevezés is felszámolja önmagát, „itt csak úgy egymásra vannak hányva a dolgok”, s mert értelmük saját belső arányaikba égett bele, zavarosan ellenséges köztük minden kapcsolat. Állt a nyitott ajtóban, bámult a pirkadatba, s látta, „miként is van egymásra hajigálva benne minden, ami van”: legalul a kaputelefon, a bálna, a függönyök Eszter úrnál meg az ételhordó, a revolver s egy füstölgő szivar, aztán az öregasszony, ahogy nem bír hátrálni, a pálinka íze s a hercegi vijjogás; rajtuk az ágya Harrer úrnál, azon meg a folyosó a rézkilinccsel a Wenckheim úti házban, végül legfölül egy posztókabát, ez a hajnal, ezek a háztetők s notesszel a zsebében ő maga is – mindez egyetlen hatalmas présben, őrölve, rágva, szaggatva egymást, valóságosan és kiszámíthatatlanul. Háború, harc, ütközetek sivár egymásutánja, ahol – nézett Valuska e préselt tájba – magától értetődő már minden esemény, így hát nemhogy megdöbbent volna, egészen természetesnek vette, mikor e saját lényegét sajtoló káosz tetejébe – nyomában vagy egy tucat katonával – most meg egy tank érkezett. Dübörgő motorját hallotta már percek óta, s hogy az újságospavilonnál (kissé félresodorva azt) kikanyarodott a főutcára, ekkor egy pillanatra látta is, mindössze egyetlen pillanatra, mert rögtön ezután visszalépett az ajtóból, behátrált a mosógépek közé, aztán egy villanásnyi gondolkodás után gyorsan a terem végébe ment, s betaszítva egy még neki is engedelmeskedő hátsó ajtót, már kint is volt az üzlet udvarában. Mondhatta volna bárki, hogy megijedt az ormótlan tanktól, de Valuska ezt egyáltalán nem hitte volna el, ő csak… nem érezte még elég felkészültnek magát, s e hirtelen döntéssel egyetlen célja volt, egy mélyebb lélegzetvétel; időt kell nyernie, zakatolt benne, míg odakint a főutcán meg az a tank zakatolt, meg kell „acéloznia még az erejét”, hiszen ha végre sikerül, akkor ugyan mi akadályozhatná meg, hogy a szüntelen összecsapások történetében… valamilyen módon… ő is részt vegyen. Állíthatták volna, hogy most, mikor átmászva az udvar kapuján szaladni kezd egy kis sikátorban, egészen olyan már, mint az a férfi a notesz lapjain, bizonyíthatták volna, hogy űzött tekintetéből és elcsigázott mozgásából ítélve úgy néz ki, mint aki teljesen összetört, azt felelte volna, szó sincs róla, mindez inkább csak a látszat lehet, ő nem tört össze! és nem menekül! csupán… kerüli még a nyílt ütközetet. Tegnapig, végtelen köreit róva, soha nem tudta – hisz nem volt szüksége rá –, hogy hol van pontosan, most azonban pillanatnyi helyzetét s azt is, ebből merre tartson, a legalaposabb körültekintéssel mérte fel, az udvar melletti sikátorból egy szűk utcácskába jutott, s ez jó volt, és később szintén ezeket választotta: a szűk utcácskákat meg a sikátorokat, soha nem merészkedett nagyobb közutakra, sőt elkerülte még a környéküket is, s ha mégis keresztül kellett vágjon néha rajtuk, úgy tett, mint a sarki lámpák alatt az éjjeli macska: előbb kilesett, fülelt, figyelt, s csak aztán surrant át. Egyszer lopakodva, másszor futva haladt előre, aztán meg lassítva, bizonytalanul, mint aki mindjárt meg is áll, s ha tudta is, hol van, és mit kell tegyen a következő kereszteződésnél, azt nem, hogy „akkor hát hova is tovább”; úgy gondolta, nem valami elől megy, s főként nem valami felé, s hogy így a haladásnak iránya volna, de végcélja nem, eme össze nem illőséget mint egészen rendjén valót fogadta el. S egyáltalán, nem volt hajlandó áltatni magát, elismerte, hogy minden a lehető legnagyobb rendben van, azaz hát minden a maga természetes zűrzavarában, ahol valamit majd neki is föltétlenül csinálnia kell, később, hamarosan, nemsokára, miután a felkészülésre, az erőgyűjtésre, ama „mélyebb lélegzetvételre” már alkalma nyílt, csak az okozott gondot, hogy ez az alkalom egyre késett, mert folyton lopakodni, futni, lassítani kellett, s ettől aztán nem volt egy perc nyugta sem. Hogy vadásztak volna rá, vagy rá is, azt semmiképp nem hitte el, de hogy üldözi a balszerencse, az, be kellett lássa, kétségtelen, akárhová indult, mindig beléjük botlott, bárhogy kerülte őket, nem szabadulhatott, előbb-utóbb keresztezték az útját, s a végén már úgy érezte magát, mint egy labirintusban, ahol sehogy sem találja meg a kijáratot. Kezdődött a belvárosban, mikor egy jó félóra alatt háromszor is szinte nekik szaladt, először a Jókai, aztán az Árpád utcánál, végül ott, ahol a Negyvennyolcas utca kifut a Petőfi térre. Mindannyiszor csak a véletlen mentette meg, hol egy mély kapualj, hol meg, mint a Petőfi térnél, a pékség udvara, aztán a lélekjelenlét, hogy észrevéve őket még idejében beugrott egy-egy alkalmi menedékbe, s persze, biztatta magát, a hidegvér, hogy képes volt moccanatlanul kibírni, míg odakint a tank s a katonák elvonulnak. Visszahátrált a Korvin közi elágazásig, átvágott jobbra, majd a Törvényszék (és börtön) mögött elsurranva tett egy nagy kerülőt, s már majdnem elérte azokat a veszélytelennek ígérkező mellékutcákat, amik a Húsgyártól keletre hálózták be a várost, amikor hirtelen megint motorzajt hallott a közelben, azt az összetéveszthetetlen, hörgő, dübörgő, csikorgó hangot, meglátott egy csapat katonát is a Kálvin utca végén, a patika előtt, s hogy nem fedezték föl, amint átellenben egy kőkút mögül kidugja a fejét, és körbeles, azt újra csak a véletlennek köszönhette, vagy, ahogy egy kevéske büszkeséggel megállapította, egyre jobban működő reflexeinek. Mert azonnal hátrakapta a fejét, és lapult, lélegzet-visszafojtva, kivárta, míg azok egyszer csak berontanak valamiért a Kálvin utcába, s akkor futott, ahogy a lába bírta, ama mellékutcákon fölfelé; elhatározta, hogy átmegy a románvárosba, mivel azt remélte, ott egy ideig békében meglehet, s a terv csábítónak is látszott, egészen addig, míg útközben egy saroknál ebbe a vasszörnyetegbe kis híján megint bele nem ütközött. És ez volt az a pont, ahol olyan érzése támadt, hogy bármerre próbálkozik, a tank, mintha ismerné a terveit, mindig elébe kerül, annak a nyomában ólálkodó gondolatnak azonban nem volt hajlandó megadni magát, hogy ez egyúttal azt jelentené: üldözik; ő nem „az a férfi a noteszból”, az ő sorsa nem „pecsételődött meg végérvényesen”, és ő – tiltakozott a méterenként felrémlő párhuzamra – nem valami menekülő „őz”, a tankosok meg nem a „vadászai”. Például, talpalt most visszafelé a Szentháromság temető lápja mellett, „hogy valódi fenyegetésről van-e szó, vagy csak amolyan nevetséges félreértésről”, azt ő nemhogy képtelen lett volna, nagyon is el tudta dönteni, amiként ő aztán „nem torpant meg olykor” semmiféle „föltehetően ismerős házkapunál”, hanem néha belefülelve a csendbe, hogy hall-e valahonnét motorzúgást, ment előre, bár kimerülten, de nem „megrettenve” és nem „beletörődve” s főként nem, mint „a hajtott vad”, „árván s tehetetlenül”. Annyit azonban el kellett ismerjen, hogy „haladásának” irányát már régóta nem a saját akarata szabja meg, s nemhogy közelebb kerülne, inkább távolodik attól a helytől, ahol alkalma volna végre magát egy kicsit kipihennie, és, mi tagadás, abban a számára – különben! – lényegtelen tényben is találhatott valami zavarba ejtőt, hogy ami felé most közeledik, az az ő esetében szintén az állomás, de a hasonlóságok, úgy vélte, ezzel aztán véget is értek, ezért elhatározta, hogy amennyiben ezek az ellene fordult mondatok továbbra sem hagyják nyugton, egyszerűen fogja és eldobja a noteszt valahol, mert azt a hibát igazán nem követheti el, hogy maradék erejéből valamit is elpazarol. Ugyanis ekkor, úgy száz méterre az állomástértől, már korábbi állapotához képest is elég rossz bőrben volt; mindkét lábát feltörte a bakancs, s hogy a különösen kínzó fájás miatt tehermentesítse, kénytelen volt a „balra sántítani”, a mellkasa szúrt minden lélegzetvételre, a feje pedig megint elviselhetetlenül lüktetett, a szeme égett, a szája kiszáradt, s mert (ki tudja, hol és mikor) elvesztette, még a postástáskájában sem lehetett megkapaszkodnia, így hát nem csoda, hogy szédelegve és elgyötörve egy kísértet hangjának vélte, mikor Harrer úr az egyik kapualjból, amit ő már elhagyott, suttogva utánaszólt. Azazhogy nem is utánaszólt, hanem csak rásziszegett, majd izgatottan hadonászva odaintette őt, aztán berántotta magával a kapu alá, kilesett az állomás felé, s vagy egy fél percig egyetlen szó nélkül ott lapultak mozdulatlanul. „Édes fiam, én nem tudok magán segíteni, nem láttuk egymást, nem találkoztunk, ha elkapják, mondja azt, hogy tegnap óta a híremet se hallotta, ne!, meg se nyikkanjon, csak bólintson, hogy megjegyezte, na azér – hadarta később a fülébe Harrer úr, s Valuska még mindig úgy érezte, egy kísértetnek engedelmeskedik, csak azt nem tudta, az az áporodott szájszag, ami megcsapta, akkor mitől lehet olyan ismerős. – Mi mindent pontosan tudunk, hogy maga miket csinált – súgta a kísértet –, és ha nincs az az áldott jó asszony, az Eszterné nagyságos asszony, akkor maga most megnézhetné magát, mer a maga neve ott van a listájukon, csak hát a nagyságos asszony szíve, az, annak köszönhet mindent. Mindent, ért engem?!” Valuska tudta, hogy most bólintania kéne, de minthogy nem értett semmit, kénytelen volt megrázni a fejét. „Magát körözik! Magát fel fogják akasztani!! Ezt már csak fel bírja fogni, nem?! – vesztette el a türelmét Harrer úr, akin látszott, hogy a legszívesebben pucolt volna innen, amilyen gyorsan csak lehet. – Ide figyeljen! A nagyságos asszony azt mondta nekem, menjen, keresse meg ezt a szerencsétlent, pedig még nem is tudta, hogy maga ott van a listán, de hát lehetett azt már gondolni előre, mindenki látta, hogy maga itt kódorgott köztük egész éjjel, keresse meg, azt mondta nekem, a katonáknak magyarázhat, azok úgy felakasztják, mint a pinty! Ért engem?!” Valuska bizonytalanul bólintott. „Na. Akkor most fogja a sátorfáját, és le is út, fel is út! – mutatott valahová a távolba Harrer úr. – Meglép előlük, elszelel, eltűnik a városból, most azonnal, köszönje a nagyságos asszonynak, itt menjen, az állomásnál vigyázni, itt, a sínek mellett, a vasútnál, mer azt nem őrzik. Érti?!” Valuska megint bólintott. „Na, remélem is. Az a maga dolga, hogy hogy jut ki a sínekhez, éngem nem érdekel, itt se vagyok, kimegy a sínekhez, ott megy végig, nem kóringyál, nem idétlenkedik, csak a sínek mellett, világos? Addig megy, ameddig bír, meghúzza magát valahol, egy pajtában, vagy mit tudom én, aztán majd, így mondta a nagyságos asszony, meglátjuk, mit tehetünk.” „Harrer úr! – súgta most Valuska. – Engem nem kell félteni, én most már teljesen rendben vagyok… úgy értem, tudok mindent… máris indulok, és várom az üzenetet… csak azt szeretném még mondani, hogy egy kicsit elfáradtam, és jó volna egy ideig pihenni valahol, mert…” „Mit beszél?! – torkolta le a másik. – Még hogy pihenni! Mán megint hadovázik, mikor itt a nyakán a kötél! Ide figyeljen! Éngem nem érdekel, maga azt csinál, amit akar, nem láttuk egymást; egy hangot se arról, hogy én itt magával…! Megjegyezte? Akkor bólintson! És gyerünk!” S ezzel a kísértet, mintha ezt az utolsó felszólítást saját magának szánta volna, kisiklott a kapu alól, s mire Valuska észbe kapott, már el is vesztette szem elől. Hogy ez a magából kifordult Harrer úr már nem emlékeztetett a régire, s hogy váratlan föltűnése tényleg olyan volt itt, mint egy valószínűtlen jelenés, nos, jól tudta, efféle dolgokon („Hisz háború van…”) semmiképp nem szabad csodálkoznia, a fülébe suttogott figyelmeztetés azonban, hogy „magát fel fogják akasztani!”, az emiatt rátámadó hirtelen félelem, ahogy egyedül maradt, akkora erővel sújtotta le, hogy mikor előbújva a kapu alól továbbindult az állomástér felé, be kellett vallja: az ugrásra kész figyelemnek nem csupán korábbi „intenzitásához” nem talál vissza, de „sajnos a minimumát” sem bírja tartani. Szédült megint, és imbolygott métereken át, egészen addig, míg ez az ijesztő szó („Felakasztanak!”) kezdett csendesedni a fejében, akkor megállt, elhessegette a folyton elébe kanyarodó tank képét, a sínekre gondolt, és – minthogy Harrer úrnak már nem lehetett, így hát önmagának – csak annyit mondott: „Nem lesz semmi baj.” Semmi, folytatta útját a tér felé, mert, igen, az lesz a legjobb, amit Harrer úr ajánl, elmenni most innét, nem örökre, csak amíg rendeződnek benne a dolgok, elmenni, a sínek mellett, a katonák elől. Odaért a tökéletesen kihaltnak látszó térhez, a falhoz lapult, s minden eddiginél nagyobb körültekintéssel végigpásztázta a legkisebb sarkot is, aztán, mikor megfelelőnek ítélte a pillanatot, vett egy mély lélegzetet, és átszaladt a túloldalra, hogy majd azonnal bevesse magát a szembenső utcába, s azon át a bakterháznál elérje a síneket. Az átkelés sikerült is, biztos volt benne, hogy senki nem látta meg, de amikor már futott volna tovább, mellette, valahonnan lentről, egy házfalnak szinte a tövéből egy vékony hang ütötte meg a fülét. Nem lehetett azt állítani, hogy megijedt volna, ebben a félénk megszólításban („Bácsi… itt vagyunk…”) igazán nem volt semmi fenyegető, mindenesetre annyira nem számított rá, hogy ösztönösen az ellenkező irányba, az úttest felé ugrott, közben jobb lába beleakadt a járdaszegélybe, s egy pillanatig úgy tűnt, el is vágódik a kövezeten. De nagy nehezen, kaszálva és kalimpálva mégiscsak sikerült talpon maradnia, akkor odafordult, nézte őket, ám elsőre nem ismerte fel, s mikor aztán mégis, nem akart hinni a szemének, sőt azt gondolta: ez most nem olyan, mint a Harrer úr volt, ezek itt tényleg kísértetek. A kapitány úr két gyereke állt annak a házfalnak a tövében, mindkettőn bokánál harmonikázó nadrág és ugyanaz a felnőtt rendőrkabát, amit egy örökkévalósággal ezelőtti látogatásakor oly emlékezetes módon megmutattak neki, csak bámultak rá megint, nem szóltak semmit, aztán a kicsiből kitört a sírás, a nagyobbik meg, leplezvén, hogy ő is alig tartja már magát, dühösen, fenyegetően ráemelte a kezét. Ugyanabban a rendőrkabátban voltak, s ugyanaz volt a két gyerek is, de még csak nem is emlékeztettek arra a másik kettőre, akiket ama túlfűtött lakásban tegnap este otthagyott, odament hozzájuk, nem kérdett tőlük semmit, s csak annyit mondott: „Innen… rögtön haza kell menjetek…” Rögtön, ismételte meg a szót Valuska, s csupán a hangsúllyal jelezte, hogy magyarázatra most nincs idő, megfogta a vállukat, hogy szelíden megtolva elindítsa őket, de azok lecövekeltek, meg se moccantak, mintha nem értenék. A kicsi csak szipogott és bőgött, a nagyobbik meg elcsukló hangon azt felelte, ők innen nem mehetnek el, az apukájuk hajnalban felkeltette őket, rájuk adta ezt a ruhát, és belelőtt a plafonba a revolverével; azt parancsolta, várjanak rá az állomás előtt, és azt kiabálta, mindenki kém meg áruló, kiürítés van, ezzel csapta be utánuk az ajtót, és hogy a hazát mind egy szálig védeni kell. „De már nagyon fázunk – görbült le a szája a nagyobbiknak is –, itt volt az előbb a Harrer bácsi, de az velünk nem foglalkozott, az öcsém folyton reszket meg rí, nem bírok mit csinálni vele, és nem akarunk hazamenni, tessék minket magával vinni, míg az apu otthon kijózanodik!” Valuska az állomásteret figyelte, aztán a másik irányban is végigfuttatta a tekintetét az utcán, végül a járdalapot kezdte vizsgálgatni, azt, amin éppen állt. Úgy tíz centire a lábától egy apró, barna kavicsot fedezett föl benne, ami körül szinte teljesen kikopott a beton, s láthatóan alig tartotta valami. A bakancsa szélével megpöckölte, a kavics kigurult, s néhány bukfenc után az oldalára dőlt, nem hajolt le érte, nem vette fel, de nem is tudta levenni róla a szemét. „A táskád hol van?” – kérdezte akkor a kisebbik, egy pillanatra abbahagyva, de máris folytatva a szipogást, Valuska nem válaszolt, a kavicsot nézte, aztán csendesen azt mondta, „Menjetek haza!”, s csak egy kis fejmozdulattal jelezve, hogy merre, intett nekik, hogy menjenek. Ő maga az ellenkező irányba indult, s úgy érezte, most már nem „üres”, hanem „szomorú”, bekanyarodott a bakterháznál, megállt, rájuk szólt, hogy ne kövessék, aztán már azt sem – és így mentek tovább a talpfák mellett, az egyik szipogva, a másik a kicsit rángatva, hogy ne lassítson, a harmadik meg vagy tíz lépéssel előttük, a „balra sántítva”, egészen szótlanul.

Szótlanul, zavarodottan s többnyire szemlesütve rázták a fejüket, sőt mintha lenne abban valami szégyellni- vagy titkolnivaló, hogy ismerik, ha mondtak is halkan egy-két szót („…Errefelé?… Nem…”), valójában mélyen hallgatott mind, bárkit kérdezett – mert nem akarják, hogy tudjam, villant meg benne a Méterárubolt előtt, mert nem merik, gondolta kétségbeesve, őszintén bevallani, mert hazudnak, öntötte el a tehetetlen harag, hogy nem is sejtik, hol van, márpedig ez volt a legkínzóbb, ez a néma mindentudás körülötte, ez az általános részvétbe csomagolt elutasítás a félrefordított tekintetekben vagy ez az itt-ott már-már leplezetlen neheztelés, egy-egy nyíltan is vádló pillantás, amiből mindent kiolvashatott, csak azt nem, mire vonatkozik. Faggatta őket kapualjról kapualjra, ide-oda imbolyogva a sugárút két oldala közt, de hiába kérte, nem árultak el neki semmit, s kezdte már úgy érezni magát, mintha be lenne közéjük falazva; se jobbra, se balra nem tudott letérni innen, hisz épp a hallgatás győzte meg, hogy jó helyen keres, de ahogy egyre nőtt azok száma, akik kimerészkedtek a házaik elé, egyre nyilvánvalóbb lett az is, hogy a választ mind megtagadja, s belőlük nem fogja kiszedni, mi történhetett. Mindenki a piactér irányába nézett, s amikor a mozinál egy tűzoltókocsihoz ért, s megpróbálkozott velük, oltócsövekkel a kézben, türelmetlenül, inkább lerázva őt, mint eligazítva, arra mutattak a katonák is, így hát ettől kezdve nem szólított meg senkit, hiszen ennyiből már biztosnak látszott, hogy akit keres, az ott van, s nyilván szörnyű mód van ott, összefogta magán a kabátot, s futásból lépésbe, lépésből futásba váltva ment, amerre szinte taszították, el a Komló Szálló előtt, majd át a kis Körös-hídon; az ijedt bámészkodók kettős sorfalában, egészen addig, amíg mehetett. A Kossuth térre ugyanis már nem jutott ki, mivel a sugárút torkolatát katonák újabb s ezúttal jóval barátságtalanabb egysége zárta el, neki háttal, vállukat egymásnak vetve, a tér felé irányították géppisztolyaikat, s amikor megpróbált valahogy átfurakodni köztük, az egyik előbb hátraszólt valamit, majd látva, hogy nem használ, hirtelen szembefordult vele, kibiztosította a fegyvert, s a csövét azonnal a mellének szegezve durván ráförmedt: „Vissza, öreg! Nincs itt semmi látnivaló!” Eszter riadtan lépett hátra egyet, s kezdte volna elmagyarázni, miről van szó, de az – engedetlenségében veszélyt gyanítva – erre még idegesebb lett, terpeszbe ugrott, megint ráfogta a géppisztolyt, s ha lehet, még nyersebben megismételte: „Vissza! A teret lezártuk! Az átjárás tilos! Tűnjön el!” A fenyegetés egyáltalán nem úgy hangzott, mintha akár egyetlen szóra is lenne itt valami esélye még, s a pattanásig feszült készenlétnek ez a baljós megnyilatkozása elárulta, hogy ha nem engedelmeskedik és a felszólítás ellenére továbbra sem tágít innen, a katona már az első félreérthető mozdulatra meg fogja húzni a ravaszt, kénytelen volt tehát meghátrálni és visszafordulni a Körös-híd felé, visszafordulni, de ott viszont, a híd előtt, el is kanyarodni nyomban, hisz a fegyveres torlasz őt nemhogy elrettentette volna, sokkal inkább a kétségbeesettek elszántságával ruházta föl, akiknek egy akadály csupán annyit jelent, hogy ami elsőre nem ment, azt meg kell kíséreljék még egyszer, újra, egy másik irányból, amíg csak nem sikerül. Egy másik irányból, a főutca felől, zakatolt benne, s amennyire a lába meg a tüdeje bírta, szaladni kezdett a csatorna innenső oldalán, megkerülni a teret, futott zihálva, zúgó aggyal, s aztán, ha más módja nincsen, nekik rontani és áttörni a kordonon, mert úgy érezte, most már be kell jusson a térre mindenáron, hogy lássa a saját szemével, barátja nincs-e ott, vagyis hát éppen azt, hogy ott van, s a legrosszabbtól nem kell tartani, a legrémisztőbb eshetőségtől, amire nem mert még gondolni sem. Bukdácsolva szaladt a csatornaparton, s azt hajtogatta, semmiképp nem szabad elvesztenie a fejét, fegyelemre volt szüksége, hogy a szívét szorító félelem le ne teperje, s tudta, ehhez nem kell mást tegyen, mint amit eddig öntudatlanul, hogy tudniillik nem néz semerre, csak maga elé. Mert valóban: mióta kirontott a házból, s kalap meg bot nélkül a magára kapott kabátban nekieredt a belvárosnak, ha minden ízében érzékelte is a vandál pusztítás nyomait, arra semmi nem bírhatta rá, hogy akár csak egyetlen pillantás erejéig odafordítsa a tekintetét, nem a látványtól tartott, azzal nem tudott törődni, neki Valuskán kívül nem volt dolga itt, attól rettegett, nehogy a tárgyak romjai közt egyszer csak meglásson valamit, s hogy mi történt, azt így, ebből, egy efféle ráutaló jelből kelljen, mielőtt összeroppan tőle, fölfedeznie. Egy ellenzős sapkától félt, valahol egy fal tövében, vagy egy sötétkék szövetdarabkától a járdán, ami egy postáskabátból származik, egy bakancstól az úttesten vagy egy táskától, amit félredobtak, s ahogy itt szétnyílt csatja közt a belsejéből – mint egy elgázolt macskából a bél – néhány gyűrött újság kilóg. A többi – nem érdekelte, vagy pontosabban: nem is volt képes fölfogni, mi veszi körül, hisz Harrerné beszámolója egy helyütt rendre megbicsaklott benne, s a magától adódó feltevés mellé, hogy miért, nem fért semmi több, nem számított, hogy mit romboltak széjjel, és nem számított kicsodák, felmérni, hogy tudtán – sőt a sejtelmén is! – kívül mi játszódott le itt az éjszaka, arra az ő egy pontra feszített figyelme nem volt elég. Elismerte, hogy annak döbbent keserűségével, aki most a várost egészében látja, az övét talán szembeállítani sem lehet, elfogadta, hogy mikor a veszteség ennyire súlyos, akkor a benne szirénázó kérdés, hogy Valuska hol van és mi lett vele, mindenki másnak elhanyagolható, őt azonban, a megbocsáthatatlan módon készületlent, csak ez a kérdés őrölte minden méteren, és szinte… bebörtönözte ebbe a rohanásba most a csatornaparton, s ha lett is volna rés, hogy kilásson belőle, ereje, az nem, hogy megtegye. A kérdésben ugyanis benne rejlett egy másik, s neki azt is muszáj volt cipelnie, hogy: mi lesz, ha kiderül, Harrerné félrevezette, vagy hogy az ura rosszul tájékozódott a zűrzavarban, s ezért az albérlő sorsát illetően a hajnali hírnök, bár nem tehet róla, mégis tévedett; szembe kellett nézzen azzal, és ugyanakkor folyton elhessegetnie is, hogy amit az asszony állít, az majdnem képtelenség, hisz jelen lenni e barbár csapásban, végignézni ezt a brutális támadást, eleven tanúként részt venni ebben az embertelen színjátékban, és még mindig itt kószálni valahol, sértetlenül, nos, ez, úgy érezte, a csodával határos, vagy legalábbis ugyanolyan kétséges, mint amilyen elviselhetetlen az ellenkezője volna, az az állandóan kísértő gondolat, hogy mivel „későn ébredvén” nem bírta megvédeni, a másikat végleg elveszítheti, s így neki, akinek pár órája még minden megadatott, egyszeriben „nem marad semmije”. Mert e számára is döntő éjszaka után, az „általános visszavonulás” e legvégső fordulatának reggelére Valuskán kívül tényleg nem volt egyebe, és nem ragaszkodott semmi máshoz, csak hogy őt visszakapja, de ahhoz, értette meg, hogy így legyen, nyilván sokkal higgadtabban kell viselkednie, például úgy, gondolta most, mikor felkapaszkodott a csatornapartról a főutcára, hogy legyőzi magában „az összes törni-zúzni kész indulatot”, hogy visszanyeri az önuralmát, és „nem ront rájuk”, mint ahogy „nem fog áttörni semmiféle kordonon”. Nem, határozta el Eszter, ezúttal egészen másképp jár el, nem követelőzik, hanem érdeklődni fog, előbb leírja a külsejét, és „beazonosítják”, aztán magához kéreti a parancsnokot; elmondja majd, Valuska kicsoda, s hogy ártatlanságára biztosíték az egész élete, ezért ne úgy nézzék, mint aki „valamiben” is benne lehetett, hanem mint aki beletévedt, és teljesen érthető módon nem talált belőle ki; tekintsék áldozatnak, mentsék föl most azonnal, hisz az ő esetében bármiféle vád: vagy félreértés, vagy rágalom, és adják ki, mint egy „gazdátlan holmit”, amiért úgyse jönne senki, mutat majd saját magára, egyedül ő. Idáig jutván a célravezető módszer s az előadandó mondatok kiválasztásában, már nem is gondolt rá, hogy barátját esetleg mégsem találja itt, annál nagyobb volt hát a megdöbbenése, amikor a Kossuth térnek ezt a szakaszát lezáró kettős katonai gyűrű egyik fegyverese a körültekintően vázolt személyleírásra a leghatározottabban megrázta a fejét. „Kizárt, uram! Köztük nincs ilyen – mondta. – Itt csak ezek a kucsmás gazemberek vannak… Postáskabát?… Ellenzős sapka?… Nem… – intett közben Eszternek a géppisztollyal, hogy menjen innen – …efféle egész biztos nem került ide.” „Csak még egy kérdést engedjen meg! – jelezte Eszter egy kézmozdulattal, hogy aztán rögtön engedelmeskedni fog. – Ez az egyetlen hely, ahol összegyűjtötték őket, vagy… van még belőlük máshol is?” „Itt az összes gyilkos disznó – morogta megvetően a katona. – A többi vagy megszökött, amit én kötve hiszek, vagy mán agyonlőttük, és halott.” „Halott?!” – szédült meg Eszter, és nem törődve azzal, hogy a parancs szerint távolodnia kéne tőlük, közvetlenül a sorfal mentén imbolyogva elindult a fegyveresek mögött, az emberzár azonban magas is volt, meg sűrű is, így hiába próbálta, sem köztük, sem fölöttük átnézni nem tudott, keresnie kellett egy olyan pontot, ahonnan, hogy ne kongjon benne ez a szó tovább, az egész tér belátható, elkanyarodott hát a Piactér hátsó sarka felé, megállt az „Aranypatika” szétvert bejárata előtt, majd észrevéve azt – még mindig, mint egy alvajáró –, egy néhány méterrel arrébb álló kőtalapzathoz ment, amiről le volt döntve a szobor. A fölső lapja nagyjából a hasáig ért, de az ő korában s különösen most, hogy szinte teljesen elhagyta az ereje, nem volt olyan egyszerű felmászni rá, más lehetőség azonban nem kínálkozott, márpedig, hogy azonnal bebizonyítsa önmagának a nyilvánvaló tévedést („Hisz ott van biztosan, hol lenne másutt?!”), a katona állítását mindenképp meg kellett cáfolnia, nekidőlt hát a kőtalpnak, és néhány ügyetlen kísérlet után sikerült is a jobb térdét megvetnie a tetején, pihent egy kicsit, majd ellökte magát a másik lábával, s a túloldalon a párkányt megmarkolva, de még így is vagy két ízben majdnem visszacsúszva, végül nagy nehezen felkapaszkodott. Még mindig erősen szédült, s ettől meg persze az erőfeszítéstől, amibe ez a különös magasles került, az első pillanatokban nemcsak a teret takarta el valami hullámzó feketeség a szemei elől, de az is igen kétséges volt, hogy egyáltalán meg bír-e maradni a lábain, aztán lassan tisztulni kezdett a kép… előtűnt a félkörben álló katonák kettős kordona… mögöttük, oldalt, balra, a Karácsony János utca s a kiégett kápolna között néhány dzsip s vagy négy-öt, ponyvával fölszerelt teherautó… utoljára pedig a gyűrűn belül, egymáshoz préselődve s kezüket a tarkójukra kulcsolva, egy egészen néma és mozdulatlan tömeg. Természetesen mindenki másnak lehetetlen lett volna a kucsmák meg parasztkalapok ilyen sűrűjéből és ekkora távolságból egyetlen keresett alakot kiválasztani, Eszter azonban egy pillanatig nem kételkedett benne, hogy amennyiben ott van, az ő szeme nem tévedhet, hisz most még egy tűt is megtalált volna a szénakazalban, feltéve persze, hogy Valuska lett volna az a tű, csak hát… ebben a kazalban hiába kereste, már amikor nekikezdett az átfésülésnek, megérezte: az a „gazdátlan holmi” tényleg nincsen ott, s ha az imént megszédült a katona válaszától, az az utolsó szó most szinte odaszögezte, nem bírt mást, csak állni és nézni őket, ha tudta is, hogy teljesen fölösleges. Meg akart mozdulni, le akart mászni innen, ugyanakkor a legjobban attól félt, hogy megteszi, mert maradni s ezt a számára tökéletesen érdektelen sokaságot pásztázva tovább nézni, hogy Valuska nincs itt, ennél csak elmenni lett volna rosszabb, és szembesülni azzal, aminek súlyát már nem bírta volna ki; percekig ez csatázott benne, ez az elmozdulás és maradás, ha megmoccant, valami nyomban azt súgta: ne!, ha meg engedett ennek, valami rögtön azt, hogy: „indulás!”, s csak akkor jutott el a tudatáig, hogy végül mégis döntött, amikor egyszeriben azon vette észre magát, hogy… megy, s szobravesztett kilátópontjától már vagy húsz lépésre eltávolodott. Az irány fölött, hogy ugyanis merre, ezek után persze nem volt egy szemernyi hatalma sem, ráadásul biztosra vette, ha egy másikat választ, most már az is Valuskához vezetné el; amit tehetne, az – úgy vélte – megint nem több, mint hogy nem néz se jobbra, se balra, csak a lába elé, de hiába tenné, emelte föl a fejét, ha úgyis föl kell fedezze, a vakjárásnak ez a módja most már semmitől és semmiképp nem menti meg; föl kell készüljön rá, biztatta magát, a bizonyosságnál ez a folytonos elodázás ártalmasabb is, és főként, látta be, értelmetlenebb – hogy aztán mindezt az elszánást azonnal el is söpörje, mikor a dzsipek és teherautók közt átvágva, térre nyíló torkolata előtt szándéka szerint csak elmenőben, vetett egy pillantást a Karácsony János utcába, és észrevette a csődületet. Az utca elején, a Wallner-féle férfiszabóság feltört bejárata előtt számtalan kabát, zakó és nadrág borította a járdát s még az úttestet is, néhány házzal odébb pedig, nyilván a környék kapualjaiból verődve ott össze, legalább harminc-negyven ember állt egy csomóban, s láthatóan körbevettek valamit, hogy mi az, azt innen nem lehetett látni, mindenesetre bármi volt is, az iménti elhatározásnak, hogy fegyelmezetten viseli el, amit talál, egy csapásra véget vetett, s mintha az összes fék egyszerre mondta volna föl benne a szolgálatot, meg-megcsúszva rajtuk átbukdácsolt a széthajigált kabátok, zakók és nadrágok akadályain, aztán lélekszakadva futni kezdett feléjük, s mert nem volt tudatában annak, hogy amit ő belül kiabál, azt más nem hallhatja, méterről méterre egyre kétségbeejtőbbnek találta, miért nem hajlandók azok ott máris félreállni vagy legalább egy helyütt utat nyitni soraik közt a közeledőnek. Ráadásul, mielőtt odaért s áttörhetett volna ezen az alkalmi kordonon, a sűrűjéből hirtelen, orvosi táskával a kézben, egy alacsony, kövér ember lépett ki elé, elkapta Eszter karját, megállította, majd rögtön húzni kezdte magával, el a csődülettől, fejével a túloldal felé intve, így jelezvén, hogy valamit mondani akar. Provaznyik volt az, a doktor, akinek felbukkanása – ha váratlan manővere készületlenül is érte – őt valójában egy csöppet sem lepte meg, de nem annál az egyszerű oknál fogva, mert itt lakott a közelben, hanem, mert ijesztő egyértelműséggel támasztotta alá szörnyű sejtelmét arról, mit is fog tehát látni pontosan, alátámasztotta, és tökéletesen beleillett a képbe, ahol egy orvos jelenléte magyarázatra igazán nem szorul, hisz mi más volna a dolga, mint katonákkal az oldalán az utcákat járni és elkülöníteni a sebesülteket azoktól, akik már ama Harrerné emlegette áldozatok. „Tudja… – csóválta meg a fejét Provaznyik, amikor elégségesnek ítélvén a távolságot, ami elválasztotta őket a többiektől, végre megállt, s Eszter karját még mindig nem eresztve el szembefordult vele – …én nem ajánlom, hogy megnézze… Az efféle látvány nem magának való, higgye el…” – s mondta ezt a kérdés ama tárgyilagos szakértőjeként, aki legalább annyira tisztában van azzal, hogy az ilyesféle szemlét a gyanútlan hozzá nem értő milyen hisztérikusan viseli el, mint amennyire nem érti, miért vált ki a tapasztalat sugallta, jóindulatú figyelmeztetés a szándékkal folyton olyan homlokegyenest ellenkező hatást. Mert ez történt ezúttal is, hiszen Esztert a visszarettenteni igyekvő intelem korántsem tántorította el, sőt ha maradt még benne egyáltalán valami önuralomféle, ettől a két mondattól az is oda lett, megpróbált kiszabadulni a doktor markából, hogy máris odarohanjon, s a körben állók sorfalán, ha kell, erőszakkal vágjon át, de minthogy Provaznyik nem adta fel olyan könnyen, hogy megakadályozza ebben, tett még néhány erőtlen kísérletet, aztán egyszeriben belefáradt a küzdelembe, abbahagyta a dulakodást, lehajtotta a fejét, s csak annyit kérdezett: „Mi van vele?” „Még nem mondhatok semmi biztosat – felelte némi gondolkodás után, elkomorodva a doktor –, de föltehetően… megfojtották, legalábbis erre utalnak a külsérelmi nyomok. Nyilván – engedte el csillapodó páciensét, és felháborodottan széttárta a karját – kiabált a szerencsétlen, s másképp nem tudták elhallgattatni a gyilkosok.” De Eszter az utolsó szavakat már nem hallotta, visszaindult a csődület felé, Provaznyik pedig, megelégedvén azzal, hogy a másik valamelyest megszelídülni látszott, nem állt elébe újra, csak legyintett egyet, és utána ment, mert ő, ha nem is szelídült meg, tényleg nem az volt már, aki az előbb, nem rohant, s mikor odaért, az embereket se lökte félre, csupán a vállukat érintette meg, hogy a nyomában érkező doktorral együtt utat engedjenek neki. Hátrapillantottak, szótlanul félrehúzódtak, s a szoros gyűrűben így szinte rögtön megnyílt egy folyosó, hogy eljutván a végére, be is záruljon mögötte, s foglyul ejtse, mint egy csapda, amiből ekkor már nem volt kiút: néznie kellett a földön hanyatt fekvő testet, ahogy karjait szétvetve, nyitott szájjal és dülledt szemekkel a járdapadkáról az úttestre lóg a feje, és állnia kellett a rémülten rászegeződő tekintetet, mely arról, hogy ki tette ezt vele, most már nem beszélt, nem szólalhatott meg többé, csak hallgathatott, amiként az ő kővé dermedt arca sem árulta el, hogy számára mi döbbenetesebb: látni, mit jelent, ha valakiből és ilyen borzasztó mód „örökre elszáll az élet”, vagy hogy – bár ez itt e pillanatban már szinte több is volt, mint ismerős! – nem azt találta meg, akit keresett. A hullán nem volt kabát, csak egy flanelruha meg egy a testén teljesen megcsavarodott sötétzöld szvetter, s mert nem lehetett tudni, mióta fekszik így, nagyon valószínűnek látszott, hogy vagy hamarosan meg fog, vagy már megfagyott, ezt eldönteni persze Provaznyik szakértelme kellett, s ő, megkerülvén Esztert, már folytatta is az imént nyilván félbeszakított vizsgálatot, s mintha a legfontosabb kérdés az volna, szállítható-e még egyáltalán, a sokaság – pusmogva latolgatván, törik-e majd, ha fölemelik, a láb, a kéz vagy a nyak – összébb húzódott a tetem körül, s egy emberként követte a doktor minden mozdulatát. Középen így az eddiginél is szűkebb lett a hely, ezért az áldozat mellett álló két katona, aki épp egy teljesen magába roskadt asszonyt próbált szóra bírni, félbeszakította a kihallgatást, és határozottan fölszólította a kíváncsiskodókat, hogy lépjenek hátrébb, mert „ellenkező esetben feloszlatásra kerül a sor”, mikor azonban az emberek nagy nehezen engedelmeskedtek a parancsnak, már ők sem folytatták a zsebkendőjébe temetkező tanú rendre zokogásba fúló válaszainak lejegyzését, hanem maguk is Provaznyikot kezdték figyelni, ahogy az előbb a holttest állkapcsát, majd a végtagjait igyekszik óvatosan megmozdítani. Eszter mindebből nem érzékelt semmit, csak azon küszködött, hogy valamiképp sikerüljön arról a borzasztó arcról elfordítani a tekintetét, ám a halál rajzolatának e bénító látványától csupán az szabadította meg, mikor a tetem körül forgolódó doktor kettejük közé állva egy percre eltakarta a szemei elől; attól kezdve Provaznyikon kívül nem létezett számára más, mintegy hozzáláncolta magát, nehogy visszatévedjen ehhez a rajzolathoz akár egyetlen pillantással is; s mert biztosra vette, ez az alkalmi halottkém az előbb nem félreértette, hanem félrevezette őt, vele együtt megkerülte a hullát, s mikor a másik leguggolt, hogy tovább folytassa a vizsgálatot, megállt mögötte, és ráförmedt: „Valuskát, doktor, azt mondja meg nekem, Valuskát megtalálta-e!” A névre hirtelen abbamaradt a pusmogás, az asszony riadtan a katonákra nézett; azok meg egymásra, mintha ez idáig éppen erről folyt volna a szó, s mialatt az orvos, fel sem pillantva Eszterre, nemet intett neki (majd figyelmeztetően odasúgta: „De ahogy hallom, jobb ezt most nem firtatni…”), az egyik előhúzott egy papirost, az ujjával fölülről lefelé végigfutott a sorokon, aztán egy helyütt megbökte a lapot, odamutatta a társának, aki erre szemügyre vette őt, s dörgő hangon megkérdezte: „Valuska János?” Igen, fordult feléjük Eszter, róla van szó, „egyedül róla”, mire a két katona felszólította, hogy akkor viszont mindazt, amit a „nevezett személyről” el tud mondani, maradéktalanul adja elő, s mivel ebből ő arra következtetett, hogy Provaznyikkal szemben a választ ezek már nem fogják megtagadni, nekik szögezvén a kérdést („Azt akarom tudni, él-e?”), máris belekezdett egy védőbeszédnek szánt bonyolult magyarázatba, de sokáig nem jutott. Csakhamar leintették ugyanis, és közölték vele, itt egyrészt ők kérdeznek, másrészt „semmiféle angyalra, postáskabátra meg ételhordóra” nem kíváncsiak, s ha esetleg az volna a célja, hogy a hatóság figyelmét elterelje, egy „efféle zagyva beszéddel nem segít magán”, a holléte, mondták, a holléte érdekel minket, ám Eszter, félreértve a dolgot, azt felelte, legyenek egészen nyugodtak, az ő házánál úgysem lehetne jobb helyen, s mikor erre azok ketten türelmüket vesztve dühösen összenéztek, meg kellett értse, így ezekkel sem boldogul. Ne higgyék, jelentette ki akkor, hogy álláspontjukhoz az övé ne állna közel, maga is úgy véli, egy mindenki számára kedvező döntéshez a legnagyobb körültekintés szükségeltetik, számíthatnak rá, de vegyék tudomásul azt is, hogy neki ehhez végre tudnia kell Valuskáról az igazat, és minthogy azt látja, pont erről, a számára legfontosabbról azok sem nyilatkoznak, akiknek pedig a kötelessége volna, ne csodálkozzanak, ha bejelenti: amíg nem kap egyértelmű választ, ő egyetlen további kérdésükre nem felel. A katonák nem szóltak erre semmit, megint egymásra néztek, aztán az egyik bólintott, és azt mondta: „Rendben, én maradok”, a társa meg, csak annyit vetve oda: „Na, gyerünk, öregúr!”, megragadta Esztert a karjánál fogva, s a rögtön szétnyíló sorfalban maga előtt tolva, átvezette az ijedten rájuk bámuló arcok között. Nem tiltakozott, hisz e váratlan fordulatból azt szűrte le, követelése előtt meghajoltak, és elfogadták ultimátumát, s mert a lényegen a durva módszer nem változtatott, nem érdekelte, hogy így bánni inkább a foglyokkal szokás, mentek vagy harminc lépést, a katona hátul, elöl meg ő, akkor az rákiáltott, hogy „forduljon itt balra!”, s a Karácsony János utcáról el kellett kanyarodjon a csatorna felé, s ha nem is tudta, hol lesz majd vége ennek az útnak, azzal az érzéssel engedelmeskedett a parancsnak, hogy bárhová viszik, „ott legalább minden kiderül”. Elhatározta, hogy menet közben beéri ennyivel, de amikor kijutottak a csatornapartra, a kérdést újra föltenni („Legalább annyit mondjon, él-e…!”) mégsem állta meg, kísérője azonban olyan nyersen torkolta le, amiből meg kellett értse, jobb, ha nem próbálkozik; szótlanul indult hát tovább a megadott irányba, aztán egy újabb utasításra átment a Vashídon a csatorna fölött, s hogy a túlsó oldalon rögtön letértek egy rövid sikátorba, már gyanította, a cél – egyelőre – csakis a főutca lehet. Hogy onnan aztán merre, azt sehogy sem bírta kitalálni, hiszen fogdaként vagy hullaházként e rendkívüli helyzetben bármelyik középület szóba jöhetett, ráadásul e hiábavaló tépelődésnek mindössze az lett az eredménye, hogy megint az a korábbi rémkép kezdte kínozni, csak a helyszín ezúttal nem valamelyik „fal töve” volt a „tárgyak romjaival”, hanem egy efféle alkalmi hullaház. Ahogy sejtette is, a főutcára jutottak, s akkor úgy döntött, a leghelyesebb, ha befejezi a találgatást, felhagy ezzel, s az erejét inkább arra összpontosítja, hogy elhessegetve azt, rendet teremt e rémkép körül kavargó gondolataiban: megvizsgálja, mi az, ami eddigi benyomásaiban tény, s ezt lefejti arról, amit csupán egy homályos előérzet súgott neki, számba vesz minden szót és szemvillanást, hátha elkerülte bennük a figyelmét valami, a legkisebb rezdülést is, próbált felidézni Eszter minden részletet, bármit, ami baljós sejtelmeinek ellene szól, egyszóval, ami Harrerné, Provaznyik és a katonák megnyilatkozásaiban arra utal, hogy Valuskát csupán fogva tartják, s ő ott ül valahol a szabadulására várva, ebből az egészből mit sem értve: riadtan és sértetlenül. Ám a reményt, miszerint barátját mégiscsak épségben kapja vissza, akárhogy forgatta, Harrerné beszámolóján kívül semmi nem támasztotta alá, mivel hamarosan be kellett lássa, ezek a megnyilatkozások és részletek vagy a legmélyebb bizonytalanságba taszítják, vagy – jutott eszébe megint az a járdán kiterített hulla – egész egyszerűen elsöpörnek minden efféle reményt; a Vízügy épületét megkerülve elkanyarodtak a Városház utcába, s már azt kívánta, a „rendteremtésnek” ebbe a kockázatos vállalkozásába bárcsak ne kezdett volna bele, akárhogy igyekezett ugyanis kitérni előle, most már minduntalan a számára rendkívüli jelentőségű holttestbe ütközött. Muszáj volt újra meg újra azonosítania, vagyis szembenéznie végre azzal, hogy kicsoda is, mert míg a Karácsony János utcában – túl a szégyenletes megkönnyebbülésen – a halál puszta látványa, addig itt – gondolatait korántsem valami megnyugtató irányba terelve – az áldozat kiléte sújtotta le: lesújtotta és megfélemlítette, hiszen a gyilkos merénylet, legalábbis neki most határozottan úgy tűnt, a célját alig tévesztette el, sőt mintegy előképét nyújtotta annak, hogy mikor ennek az útnak a végére jutnak, mire kell fölkészülnie. A kegyetlen találat, ami az asszonyt érte, Valuskához túl közel esett, s ha ésszerű okát nem látta is, miért érzi így, ez a közelség az egyikben a másik sorsát jósolta meg, képtelen volt tovább már nem tudomásul venni, hogy ami ott a járdapadkáról az úttestre lóg, az Pflaumné feje, és emiatt aztán semmi nem menthette meg attól, hogy e brutálisan kivégzett dermedt testbe ne a fiút képzelje folyton bele. Nem talált rá semmiféle magyarázatot, mit keresett itt az asszony éjnek idején, pont ő, Pflaumné, aki egyrészt vele ellentétben nyilván értesült róla, mi zajlik itt, másrészt akinek esetében – ha nem ismerte is közelebbről – biztosra vette, hogy hasonlóan a többi asszonysághoz a városban, a házát sötétedés után nemigen hagyta el, nem értette, mint ahogy a másik eshetőséget sem, tudniillik, hogy ha otthon törtek rá, akkor meg minek cipelték ide, mindez homályos volt, és túlontúl rejtélyes, hogy az összefüggés viszont anya és fia közt számára mintegy magától értetődő legyen. Ebben való bizonyosságát persze nem igazolta semmi, de föl sem merült benne, hogy igazolnia kéne bárminek is, az ösztöne ezt súgta, és ő tehetetlen volt ezzel az ösztönnel szemben, amitől aztán már hiába próbálta meg nem történtté tenni: a kísérlet, hogy az elméjét őrlő bizonytalanságtól megszabaduljon, a maga megrendítő értelmében maradéktalanul sikerült, s az esélyek latolgatása minden esély felmorzsolódásához vezetett. Nem hitt többé egy kedvező kimenetelben, s a hátralévő métereken már nem áltatta magát, valami hisztérikus megnyilvánulás helyett azonban azt, hogy mi várhat rá, ezúttal a legmélyebb beletörődéssel fogadta, s mikor a katona megint rászólt, hogy: „Jobbra!”, megtörten és szinte megszelídülve fordult be a Városház kapuján; egy lépcsőfeljárónál csatlakozott hozzájuk egy másik fegyveres, felvezették az emeletre, s ott katonák és helybéliek gyűrűjében várnia kellett egy ajtó előtt, kísérője bement, és hamarosan visszajött érte, aztán betessékelte egy hatalmas helyiségbe, s rögtön a bejárat mellett le kellett üljön négy másik közé. Eszter, mialatt eddigi őrzője dolgavégeztével tisztelegve távozott, engedelmesen helyet foglalt a kijelölt széken, de hogy körbenézzen, még a fejét sem emelte fel, nem bírta fölemelni, mivel ugyanaz a heves rosszullét fogta el megint, ami már tegnap délután is talán a kinti csikorgó hideghez képest túlságosan melegnek tűnő, amúgy csak langyos levegőtől, talán mert a szervezete a megerőltető gyaloglás miatt, most, hogy ült, végre – és ekképpen – tiltakozhatott. Jó néhány percbe beletelt, míg ez a gyöngeség és szédülés aztán múlni kezdett, s neki sikerült újból visszanyernie az erejét, de akkor már egy-két pillantás elég volt ahhoz, hogy felocsúdjon s megértse: nem oda hozták, ahová kellett volna, nem az várja, amire számított, hogy minden tépelődés és találgatás, minden bizakodás és kétségbeesés fölöslegesnek vagy legalábbis elsietettnek bizonyult, mert nem fogda ez, és nem is hullaház, mert nem választ fog kapni, hanem ismét csak kérdéseket, márpedig nem volt értelme már semmiféle további beszédnek, amiként annak sem, hogy itt legyen, hiszen, tekintett körbe Eszter, Valuskát nem látja sehol: se holtan, se elevenen. Vele szemben, a túlsó oldalon, az óriási, utcára néző ablakokon be voltak húzva a nehéz függönyök, s a félhomályos tér, nagyjából a bejárat magasságában, mintha egy láthatatlan vonallal két egyenlő részre lett volna osztva: abban a felében, ahol negyedmagával ő ült a falnál, középen, pufajkában és bakancsban egy erősen összevert képű ember, egy lépéssel előtte meg, kezét a háta mögött összekulcsolva, egy fiatal katona (amennyire Eszter a rangjelzéséből meg tudta ítélni, egy amolyan tisztféle) állt, mögöttük pedig, hátul, a sarokban, nem mást kellett fölfedezzen, mint saját feleségét, aki láthatóan oda sem figyelve, itt mi történik, a terem másik, mintegy elkülönített részét vizsgálta feszült tekintettel, amelynek sötét derengésében – legalábbis innen és első pillantásra – egy nekik háttal fordított, magas támlájú, díszesen faragott s emlékezete szerint a mindenkori városházi elnök méltóságát szolgáló széken kívül más – az is alig – nem volt látható. Ott, ahol ők ültek, sorban egymás mellett, Eszter közvetlen szomszédságában, balra, egy megdöbbentően terebélyes, szinte kísértetiesen kövér férfi szedte sípolva a levegőt, s akárha csak nehéz légzését akarta volna ezzel súlyosbítani, időnként beleszívott egy illatos szivarba, s az erre rátörő vad köhögés közben újra és újra valami hamutartóféle után nézett, de hogy nem talált, végül mindig a szőnyegre hamuzott; a másik három, tőle jobbra, izgatottan mozgott a helyén, s mikor Eszter rájuk ismervén halkan odaköszönt, csak egy kimért, hűvös biccentéssel viszonozták, aztán, mintha nem is ők lettek volna azok, akik tegnap még a harisnyagyári Úri Kaszinó előtt alig bírtak beletörődni abba, hogy el kell váljanak, elfordították a fejüket, s tekintetüket ide-oda jártatva Eszterné, a tiszt s a terem másik végének homálya között, figyeltek tovább, s olykor suttogva azt vitatták, ki kezdje majd, ha – mint Volent úr meg-megjegyezte – „ennek az elvetemült, impertinens bűnözőnek megtörik a gőgjét”, s a „hadnagy úr” végre átadhatja nekik a szót. Hogy aztán ez a rendre visszatérő mondat mit jelent, azt nem volt nehéz megfejtenie, mert ha a keserű bizonyosság abban, hogy Valuska sorsa már eldöntetett, kiölt is belőle minden kíváncsiságot az itt zajló események iránt, maga is az összevert képűt meg a türelmetlenségét egyáltalán nem palástoló tisztformát figyelte a tanácsterem eme felének közepén, s szinte az első pillantásra megállapíthatta, hogy a három úr szemmel látható bosszúságára a helyzetet tényleg a pufajkás „gőgje” határozza meg, s e „gőg” szilárdságából ítélve ez a sokkal inkább párbajra emlékeztető kihallgatás (mert nyilvánvalóan az volt) korántsem tűnik olyannak, mint ami a jelenlévők megelégedésére hamarosan véget ér. A „hadnagy úr”, aki kénytelen volt Eszter megjelenése miatt s annak elhelyezkedéséig egy rövid szünetet tartani, ezután egy jó darabig, még nagyjából addig, míg rosszulléte múltán az ő figyelme is rájuk irányult, nem mondott semmit, csak rángó arccal, egészen közel hajolva hozzá, fenyegetően villogó szemeit a másikéba mélyesztette, mintha tehetetlenségében egy efféle kitartó, metsző, acélos pillantásra bízná, hogy ne csupán megadásra kényszerítse, hanem egyszerűen meg is semmisítse szívós ellenfelét. De ez még csak meg sem rezzent ettől, s végig úgy nézett rá, mint akit sem ezzel, sem mással nem lehet megijeszteni, összevert arcán valami rendíthetetlen, gúnyos közönnyel állta a tiszt tekintetét, s mikor a hadnagy megelégelte a dolgot, és dühösen elfordult tőle, még ezt is mindössze egy futó mosollyal nyugtázta, mert érdekelni aztán jól láthatóan egy csöppet sem érdekelte, hogy kifényesített rendjeleivel a mellén és megsemmisítően szikrázó, „acélos” szemeivel ez a kudarcát egyre nehezebben viselő katona mit csinál itt előtte: azaz felfogja-e, hogy vele úgysem bír el, vagy megint (hiszen a nyomokból vélhetően, gondolta Eszter, nem először választaná ezt) azok kezébe küldi vissza, akiknek eddig sem sikerült őt semmiféle veréssel megpuhítani – vagyis rávenni arra, hogy vallomást tegyen, „megtörni – siklott be Eszter gondolatmenetébe most Volent úr hangja – ezt a megátalkodottan hallgatót”. A tiszt egy méterrel hátrébb lépve végül kitört, és ráordított a fogolyra (: „Miért nem nyitod ki hát a pofád?!”), az pedig gorombán rámordulva így felelt: „Megmondtam. Ha adtok egy töltött pisztolyt meg öt percre egy üres szobát, beszélek…”, s megrántotta a vállát, mintegy ezzel jelezve, hogy „részéről nincsen alkudozás”, ennyi hangzott el csak, de ennyi is elég volt kitalálni, mi folyhatott itt a megérkezés előtt, hisz ebből már neki is azonnal világos lett, hogy e párbaj lényege a pufajkást végre válaszra bírni, és kiszedni belőle, amit a fal mentén – minden szólni vágyásuk ellenére – még szomszédai is oly feszült kíváncsisággal vártak, mindannyian. Valamit meg akartak tudni tőle az elmúlt éjszaka történetéről, attól, akit nagy valószínűséggel csak amolyan katonás esetlenséggel választottak ki a Piactér „gyilkos disznói” közül, részleteket kívántak tudni, ismerni akarták – mint a hadnagy, az iménti feltételre adott igenlő válasza után („Hát akkor dögölj meg egyedül!”) előrebocsátotta – „a tényeket, a körülményeket, a pontos adatokat”, hogy végső soron mindezzel a birtokukban megfogalmazhassanak egy alapos, mindenre kiterjedő s valamennyiőjük, katonák és polgárok számára egyaránt megnyugtató magyarázatot; ő azonban, Eszter, nem akart már tudni semmiről, hiszen meggyőződése szerint minden „tény, körülmény és adat” a legjobb, azaz a legkínzóbb esetben is csak körbejárhatta Valuskát, de őt nem vezethette hozzá közelebb, így hát a legszívesebben befogta volna a fülét, amikor – hogy azok ketten a feltétel teljesítésének garanciáiban megállapodtak – elkezdődött egy feszesen pattogó kérdésekből s egy kihívóan pimasz, embertelenül hideg válaszokból álló s az iménti hosszas csend után pergőnek tűnő, olajozott párbeszéd.

– Neve?

– Minek az neked.

– Mondja meg a nevét!

– Hagyjál békén a nevemmel.

– Lakhelye?

– Az anyám nevét nem akarod tudni?

– Arra feleljen, amit kérdezek!

– Na, ebből máris elég, paprikajancsi.

– Nem engem sérteget, hanem a hatóságot!

– Megbaszhatod a hatóságodat.

– Megállapodtunk, hogy válaszolni fog. De ha így folytatja, nem pisztolyt kap a kezébe, hanem kivágatom a nyelvét. Nem tréfálok. És álljon egyenesen. Milyen célból jött a városba?

– Szórakozni. Érdekel a cirkusz. Mindig szerettem.

– Ki az a herceg?

– Nem ismerek semmiféle herceget. Nem ismerek senkit.

– Ne hazudozzon!

– Aztán miért ne?

– Mert fölösleges. Volt szerencsém már az előbb néhányhoz a maga fajtájából.

– Az más. Akkor be is fejezhetjük. Az a pisztoly lesz az, a derékszíjadon?

– Nem. A herceg parancsolta maguknak, hogy röpítsenek golyót a fejükbe, ha a lázadást leverik?

– A Herceg soha nem parancsol semmit.

– Hanem?

– Mit hanem? Semmi közöd hozzá.

– Válaszoljon!

– Minek? Úgyse értesz meg belőle semmit.

– Szeretném figyelmeztetni, hogy hiába próbálkozik, nem tud kihozni a sodromból. Mikor és hol csatlakozott először a cirkuszhoz?

– Szarok én a te figyelmeztetésedre.

– Mikor látta először a herceget?

– Csak egyszer; az arcát. Mindig bebugyolálják egy bundába, mikor kijön hozzánk a kocsiból.

– Miért kell bebugyolálni?

– Mert fázik.

– Azt állítja, egyszer látta az arcát. Írja le!

– Írjam le. Te nemcsak hülye vagy, unalmas is.

– A harmadik szeme hol van? Hátul? Vagy a homlokán?

– Hozd ide, ha van merszed megkeresni, majd megmutatom.

– Miért kellene félnem tőle? Talán békává varázsol?

– Te máris varangy vagy, minek kéne elvarázsolni?

– Lehet, hogy meggondolom magam, és én loccsantom ki az agyát.

– Próbáld meg, paprikajancsi.

– Türelem. Hány óra volt tegnap, mikor a hercege kijött a cirkuszvagonból?

– Hány óra. Mondom, hogy nem értesz te semmit.

– A saját fülével hallotta a herceg szavait?

– Azt csak azok hallották, akik egész ott álltak a közelben.

– Akkor honnan tudja, mit mondott?

– A Mindenes érti. Mindig az kiáltja szét.

– Tegnap este például mit?

– Hogy az ilyen varangyokra, mint te vagy, nincs semmi szükség.

– Azt parancsolta maguknak, hogy: „romboljatok le mindent”. Igen?!

– A Herceg nem parancsol soha semmit.

– Azt mondta maguknak: „Csináljatok a romokból egészet!” Igen?!

– Hú, de sokat tudsz, paprikajancsi.

– Mit jelent ez? Magyarázza meg: „csináljatok a romokból egészet!”

– Neked megmagyarázni? Reménytelen.

– Na jó. Magának mi a foglalkozása? Azt látom, hogy nem úgy fest, mint egy csatornatöltelék.

– Miért? Ahogy te kinézel, az azt hiszed, jobb? Mik ezek a mütyürök itt a melleden? Én nem mászkálnék így.

– Azt kérdeztem, mi a foglalkozása?

– Dúrtam nektek a földet.

– De maga nem paraszt.

– Nem, az te vagy.

– A beszédéből ítélve maga tanult embernek látszik.

– Rossz húrokat pengetsz. Nagyon kisstílű gazember vagy.

– Magának az is megfelelne, ha én lőném le, mint egy mocskos kutyát. Igen?!

– Milyen jól látod.

– Miért?

– Mert nem akarom nektek tovább dúrni a földet.

– Mit akar ezzel mondani?

– Azt, hogy te is földdúró vagy. Mint a ganajbogár. Dúrod, dúrod, és még élvezed is. Én nem dúrom tovább.

– Ez valami átvitt értelmű célzás akar lenni. Igen?!

– Még hogy én volnék a tanult ember. Átvitt értelem… Randán fogom végezni, érzem. Mert előbb még hányok.

– Feleljen: amikor a hercegüket visszavitték a vagonba, maguk azonnal elhagyták a teret. Ki volt a hangadó? Írja le! Ki mondta meg, mit csináljanak? Ki szervezte meg a postánál, hogy kisebb csoportokra oszoljanak?

– Egész színes a képzeleted.

– Nevezze meg, ki irányította magukat!

– Nekünk egyetlen vezérünk van. És őt soha nem kerítitek kézre.

– Honnan tudja maga, hogy megszökött? Közölte magukkal? Hogy hová?

– Soha nem fogjátok el!

– A maga hercege talán valami szellem a pokolból?

– Nem ússzuk meg mi azt ilyen egyszerűen. Húsból és vérből van, csak hát másféle húsból és másféle vérből.

– Ha magának már úgyis mindegy, magyarázza meg nekem: mivel tudta magukat ennyire megbabonázni? Létezik ez a maguk hercege egyáltalán? Miért rontottak neki ennek a városnak? Minek jöttek ide? Hogy lerombolják? Kézzel? Mit akartak maguk? Nem értem.

– Ennyi kérdésre egyszerre nem tudok válaszolni.

– Akkor arra feleljen: részt vett a gyilkosságokban is?

– Részt. Csak keveslem.

– Tessék?!

– Mondom: keveslem.

– Megöltek egy gyereket az állomáson, és ezt nem mint a kihallgató tisztje, de mint ember az embertől kérdezem: maguknak semmi se szent?!

– Mint ember az embernek, elárulhatom: semmi. Mikor adod már ide azt a pisztolyt?

– Azt hiszem, az lenne a leghelyesebb, ha mégis egész lassan kitekerném a nyakát.

– A gyerekhez semmi közöm. De tekerjed.

– Az a több száz ember a téren, az mind ilyen, mint maga?

– Honnan tudjam?

– Én hányok mindjárt magától.

– Úgy látom, mégiscsak kijöttél a sodrodból. Miért rángatózik az arcod? Hol a katonás önfegyelem?

– Álljon vigyázzba!

– Már hogy állnék. Viszket az orrom, és összebilincseltétek hátul a kezem.

– A kihallgatást befejeztem! Átadjuk a statáriális bíróságnak! Menjen az ajtóhoz!

– Ígértél egy pisztolyt.

– Menjen az ajtóhoz!!!

– Egy ilyen fess katona, és hazudik. Statáriális bíróság. Hogy képzeled? Nem szóltak még neked, hogy már nem működik semmi? Még hogy statáriális bíróság.

– Azt mondtam: menjen az ajtóhoz!!!

– Milyen vörös a színed. Mondom én, hogy paprikajancsi vagy. De különben mindegy, így is jó. Viszlát, paprikajancsi.

A bejáratban két katona állt, s mikor a pufajkás odaért, megragadták a karját, kivonszolták a teremből, és becsukták maguk mögött az ajtót. Még hallani lehetett, ahogy elindulnak vele lefelé a lépcsőn, aztán elhalt minden zaj, a hadnagy a zubbonyát igazgatta, a többiek meg azt figyelték, vajon úrrá tud-e lenni az előbb már majdnem kirobbanó indulatán. Nem volt világos, ki mire számított pontosan, mindenesetre úgy tűnt, a jelenlévők – egy kivételével – arra várnak, hogy a hadnagy egy személyesen nekik szóló megjegyzést tegyen, valamit, ami a pufajkás elvetemültségével szemben egybekovácsolhatná őket, s aminek révén maguk is kinyilváníthatnák a felháborodásukat. Egy kivételével: mert Eszterre ez az iménti kihallgatás korántsem úgy hatott, mint a többiekre, ami elhangzott ugyanis, s ami a kérdések és válaszok egymásutánjából erről a hátrabilincselt kezű fogolyról a számára kiderült, az őt nem fölháborította, hanem még a korábbinál is súlyosabb apátiába sodorta, mivel végleg megerősítette benne, hogy Valuska, ha ilyen emberek közé keveredett, márpedig minden erre utalt, azt egészen biztosan nem élte túl. Nemcsak nem akart, nem is tudott volna már semmit sem „kinyilvánítani”, ezért abban a dühödt sustorgásban sem bírt részt venni természetesen, amit egy heves, „egybekovácsoló” érzelemkitörés helyett – most, hogy a tiszt mégiscsak visszanyerte az önuralmát – ama „személyes megjegyzés” elmaradása itt a fal mellett a nyilatkozni vágyóknak engedélyezett, mert neki mindegy volt, „miféle gazember ez!”, nem érdekelte, „vajon fog-e az ilyenen egyáltalán a golyó?!”, s mikor közvetlen szomszédságában Volent úr, nyilván a helyeslésére számítva, odasúgta: „Ez az istentől elrugaszkodott, aljas gonosztevő még a halált sem érdemli meg, nem gondolja?”, ezúttal ő volt az, aki a barátságos közeledést csupán egy semmitmondó bólintással intézte el, s csak ült mozdulatlanul, mintegy beékelődve ebbe a pusmogásba, és tudomást sem véve arról, hogy körülötte aztán egyszeriben mindenki elcsendesedik, mélységesen elgyötört arccal nézett maga elé. Nyílt az ajtó, de ő nem hallotta, valaki nesztelenül elhaladt előtte, de ő még a fejét sem emelte fel, nem vette észre, hogy a hadnagy egyikőjüket a fal mellől középre inti, így amikor végül felnézett, akár meg is lepődhetett volna, hogy kövér szomszédját az előbbi fogoly helyén látja, hátul a sarokban meg Harrert, amint lázasan mesél valamit Eszternének; ám Eszter nem mutatott semmiféle meglepetést, s a szereplőknek ez a számára hirtelen változása az itt zajló események iránti teljes közönyéből egyáltalán nem mozdította ki, ezért hát semmi jelentőséget nem tulajdonított annak sem, hogy Harrer – midőn az asszony, föltehetően egy általa hozott, fontos hírrel otthagyta a sarokban, s beszámolandó erről a hadnagyhoz odalépett – előbb rá-rákacsintva, majd pedig több nyugalomra intő, „minden rendben” kézmozdulattal félreérthetetlenül közölni próbált vele valamit. Fogalma sem volt, mit akarhat tőle, s mit jelent ez a kacsingatás s ez az egyre föltűnőbb formában kifejeződő biztató jelzés a szembenső sarokból, mindenesetre bármi szándékozott is lenni, őt teljes mértékben hidegen hagyta, s Harrer látható bosszúságára elfordította róla a tekintetét. A tisztet nézte, amint aprókat biccentve közben, Eszternét hallgatja figyelmesen, de hogy miről folyhat köztük a szó, azt csak akkor értette meg, amikor a hadnagy egy bizalmas pillantással megköszönte a suttogva előadott tájékoztatást, s félbeszakítva az új tanú éppen megkezdett kihallgatását, sarkon fordult, határozott léptekkel átment a tanácsterem túlsó felébe, megállt az elnöki szék mellett, s vigyázzba vágva magát így szólt: „Alezredes úr, az az ember, akit elküldtünk, visszajött. Információja szerint a rendőrkapitány jelenleg is a lakásán tartózkodik, de alkoholos befolyásolás miatt még mindig nem elővezethető.” „Mit mond?!” – csattant föl türelmetlenül egy bosszús hang, mintha tulajdonosát mély töprengéséből zökkentették volna ki hirtelen. „Tökrészeg, jelentem. Az a rendőr, akit kerestünk, teljesen be van rúgva, és nem bírják föléleszteni.” Eszter egy darabig hiába erőltette a szemét, az általános s különösen a terem másik részén sűrű félhomályban, innen nézve, ahol ő ült, akárcsak megérkezésekor, ezúttal sem látott senkit, de aztán annak tudatában, hogy az óriásokra méretezett szék magas támlájának takarásában valakinek mégiscsak lennie kell, nagy nehezen sikerült a sötét derengésben fölfedeznie egy kezet, amint éppen a díszesen faragott jobb oldali karfára lassan leereszkedik. „Micsoda porfészek! – reccsent meg újra az iménti hang. – Az egyik leszopja magát a sárga földig, a másik meg beszarva kuporog otthon, és még fedezettel sem kegyeskedik idefáradni… Mit szól maga az ilyen gyáva kutyákhoz?!” „Le kell vonnunk a megfelelő következtetést, alezredes úr!” „Helyes! Verjék bilincsbe azt a két disznót, és hozzák ide nekem őket azonnal!” „Igenis, alezredes úr! – csapta össze a bokáját a hadnagy, majd kiadván az ajtóban álló két katonának az utasítást, hozzátette: – Folytathatom a kihallgatást?”, mire a válasz („Csinálja, Gézám, csinálja…”) a bizalmasságnak azzal a csüggedt árnyalatával hangzott el, mintha az elnöki szék láthatatlan ura, gondolta Eszter, elismerné ugyan a korrekt eljárás szükségességét, de mindemellett azt is éreztetni kívánná, milyen megpróbáltatás a számára, amiért többre hivatott hadnagya ilyen hozzá méltatlan feladatra kényszerül. Hogy aztán mindez mennyire így van, s milyen gyorsan ráhibázott ezzel, ha közvetve is, az alezredes eddigi észrevétlenségének valódi magyarázatára, arról Eszter – aki a maga csüggedt lelkiállapotából hosszú idő után most először volt képes egyáltalán kitekinteni – csak jóval később bizonyosodhatott meg, mert egyelőre, amikor a tőle telhető, éledező kíváncsisággal vizsgálgatni kezdte e rejtélyes jelenlét körülményeit, mindössze annyit sikerült fölfedeznie, hogy azt a széket a kiürített teremrész közepén akár nézhetné úgy is, mint ami nem csupán a kihallgatások s föltehetően az egész katonai akció parancsnokának tüntető háttérben maradását hivatott kifejezni, hanem mint amit szembe is állítottak a valaha nevezetes helyiség egyik oldalfalával, történetesen azzal, melynek sötétzöld kárpitját szinte teljesen eltakarta egy hatalmas méretű, aranyozott keretbe foglalt s a hely hajdani méltóságára figyelmeztető csatakép. Ennyi volt, és nem több, amit az első percben – azt is inkább bizonytalan feltevésként – magában megfogalmazott, ám a felszabadító honvédek eme különc vezetőjével nyilvánvalóan összefüggő további kérdésekre, a világosság száműzésére például, hogy ha („Talán biztonsági okból…”) behúzták is a függönyöket, a mennyezetről leereszkedő két csillárt miért nem kapcsolták föl, illetve hogy ezen az elsötétített alkalmi főhadiszálláson, háttal a jelenlévőknek és szemben egy történelmi tablóval, az alezredes végül is mit csinál, nos, minderre nem állt módjában választ találni, már csak azért sem, mert ekkor a túlsó sarokból Harrer odasettenkedett hozzá, leült mellé az üresen maradt székre, s mint akit kizárólag az ő iménti szomszédjának – most, a hadnagy visszatértével – újrakezdődő tanúvallomása érdekel, le nem vette róluk a szemét, miközben a torkát köszörülve jelezni próbálta Eszternek, hogy csak azért jött át ide, mert mindenképp a másik tudomására kell hozza, ami az előbb kacsingatásokkal és kézmozdulatokkal oly bosszantó mód nem sikerült. „Az illetővel minden a legnagyobb rendben! – súgta aztán, tekintetét a hadnagyon tartva, Harrer, amikor nemcsak a tiszt, de mellettük a három úr figyelmét is teljes mértékben lekötni látszott a középen zajló esemény. – De egyetlen szót se, igazgató úr! Maga nem tud semmit! Ha kérdik, mondja azt, hogy tegnap óta a színét se látta! Érti?” „Nem! – nézett rá Eszter. – Miről beszél?” „Ne forduljon felém! – figyelmeztette Harrer, majd alig tudván leplezni nyugtalanságát, hogy még egyszer meg kell nevezze a szóban forgót, magyarázó nyomatékkal megismételte: – Az illető! Megtaláltam az állomásnál, megmondtam, merre szökjön, túl van árkon-bokron, magának csak az a dolga, hogy mindent letagad, ha kérdezik! – hadarta, s mikor Volent úrék felé pillantva észrevette, hogy azoknak mintha kezdene föltűnni ez a suttogás, mindössze annyit fűzött hozzá: – Mindent!” Eszter értetlen arcot vágva bámult maga elé („Mit tagadjak le…? Miféle… illető?”) – aztán egyszer csak elöntötte a forróság, felkapta a fejét, s fittyet hányva a Harrer megkövetelte elővigyázatosságnak, egy kiáltást ugyan visszafojtva, de ahhoz éppen elég hangosan, hogy minden szem rájuk szegeződjék, kitört belőle: „Él?!” A hadnagy haragos tekintetétől erre a másik, zavarában elvigyorodva, bocsánatkérően széttárta a kezeit, mintegy elhárítván magától a felelősséget, hisz arról, jelezte ez a mozdulat, hogy a mellette ülő mit csinál, a szomszédja igazán nem tehet, a tiszt azonban, valószínűleg ettől a sajnos egyre inkább eltüntethetetlen kínos mosolygástól még dühösebbnek tűnt, s az is félő volt, hogy „az igazgató úr” a dolgot nem hagyja annyiban, így hát Harrer jobbnak látta, ha máris felkel, s nehogy most meg a cipőkopogásával zavarja meg a kihallgatást, a fal mentén lábujjhegyen elosonva visszatért a túlsó sarokba, a férjét rezzenetlenül figyelő asszony mögé. A legszívesebben Eszter is követte volna, de amikor felugrott, hogy utána menjen, a hadnagy rádörrent („Csendet!”), s így kénytelen volt visszaülni a helyére, aztán pedig, villámgyorsan átgondolva a hallottakat, belátta: már nincs is miért Harrert újabb kérdésekkel megostromolni, hiszen az nyilván csak megismételné, amit az imént a maga körültekintő módján előadott. Nem kellett még egyszer hallja, világosan értett mindent, az „illetőt”, az „állomást”, s hogy „túl van árkon-bokron”, a csalódástól való félelem azonban arra ösztökélte, hogy kezdetben nyugalomra intse s e szavak értelmének mégse engedje át rögtön önmagát; csak ízlelgette őket egész óvatosan, s úgy ítélte, a közlés megbízhatóságát a lehető legalaposabban muszáj lesz ellenőriznie, de egyszeriben aztán a hír a kételynek ezt az ingatag gátját szinte átszakítva az összes félelmét elsöpörte, hogy ne legyen tovább ok azt kutatni, hihető-e vajon, amit Harrer elmesélt. Mert az elhangzottak Harrerné beszámolóját idézték fel benne, s abban a pillanatban azonnal tudta, az előbbi értesítésnek minden egyes pontja igaz, a mostani tudósítás ugyanis a hajnalit hitelesítette, az pedig a friss híradást igazolta, számára megtámadhatatlanul: egyetlen villanásban látta Harrert, amint megy az állomás felé, beszél Valuskával, aztán meg barátját, már túl a városon, s olyan hihetetlen megkönnyebbülést érzett, mintha a válláról elviselhetetlenül nehéz súlyt vettek volna le, amiként valóban ott is volt rajta, attól kezdve, hogy kitette a lábát a Wenckheim úti ház kapuján. Megkönnyebbülés és ugyanakkor máris valami egészen új izgalom fogta el, hiszen végiggondolva a dolgot, csakhamar fölismerte, hogy ennél az alkalmi főhadiszállásnál, ahová a véletlen vagy inkább egy félreértés vezette, még keresve sem lehetne jobb helyen, elvégre pontosan ott van, ahol barátja ügyét tisztázhatja, s ahol a Valuska ellen emelt vádat, ha tévedésből tényleg volna ilyen, elejthetik. Nyoma sem volt már benne a tehetetlen reményvesztettségnek, sőt egy kissé túl is szaladt azon, aminek itt még előtte állt, de mikor kezdett volna túlságosan is elmerülni Valuska hazahozatalának részleteiben, józanságot parancsolt önmagára, s minden erejével arra törekedett, hogy visszataláljon a tanácsterem eseményeihez, és bekapcsolódjon a középen zajló kihallgatásba, mivel úgy vélte, a tisztánlátást szolgáló magyarázatát majd a legcélravezetőbb lesz a tanúvallomások összefüggéseibe ágyazva kifejteni. Szigorúan erre összpontosított hát, s néhány mondat után előtte is világossá vált, hogy a jelenlegi vallomástévő, az ő rendkívüli méretű szomszédja nem más, mint a cirkusz igazgatója, azazhogy a direktora, amiként a maga különlegesen udvarias módján ez az Esztert leginkább még egy középkori balkáni földesúrra emlékeztető férfi javította ki finom tapintattal, de minduntalan a hadnagyot, aki nyilván a kezében tartott s olykor idézett „működési engedély” szóhasználatához ragaszkodva minden kiigazítás ellenére az egyszerű „társulatvezető” megszólítást használta, ha olykor megpróbált közbevágni, hogy egy-egy kérdéssel megakassza a tanúból áradó mondatok ellenállhatatlan lavináját. Ám hiába igyekezett, hiába parancsolt rá időnként, hogy „arról beszéljen, amiről kérdezem”, az egyre kimerültebbnek látszó tisztnek közbe-közbevágnia is alig sikerült, nemhogy megakasztania, mert a Direktort, miközben minden egyes figyelmeztetést enyhe meghajlással s egy „hogyne, természetesen” megjegyzéssel üdvözölt, valójában egyetlen pillanatra sem lehetett kizökkenteni, s mindig pontosan ott folytatván félbeszakított szónoklatát, ahol az abbamaradt, a türelmetlen rendreutasítások után nem egyszerűen visszatért, de le sem kanyarodott gondolatmenetének ama ösvényéről, amelynek, mint a terem túlsó részét megcélzó szándékkal, hangját valamelyest fölemelve, többször is kinyilvánította, „a művészet és különösen a cirkuszművészet lényegének jobb megértéséig kell a jelen lévő tiszt urakat elvezetnie”. A művészet természetéről és évezredes szabadságjogainak („Esetünkben!”) elhanyagolhatatlan ismeretéről beszélt, s kialudt szivarjával az ujjai közt széles mozdulatot írt le a levegőbe, arról, hogy a váratlan, a meghökkentő, a rendkívüli mindig és legalább annyira a nagy művészet elkerülhetetlen velejárója volt, mint amilyen mértékig a közönség „készületlensége” és a forradalmian újjal szembeni „kiszámíthatatlansága” is hozzátartozott, a produkció kivételessége és, biccentett megint a közbeszólással kísérletező hadnagy felé, a publikum éretlensége néz egymással farkasszemet, amiből igazán nem következhet az, mint néhány helybéli tanú ezt korábban követelni látszott, hogy a világot újabb és újabb fölfedezéssel gazdagító alkotó eme éretlenség javára engedményt tegyen, már csak azért sem – hivatkozott hosszú évek tapasztalatára a Direktor –, mert ha valamit kijelenthet, azt föltétlenül, hogy éretlensége mellett ez a publikum csak arra kíváncsi, ami őt különösségében meghaladja, vagyis amivel szemben kezdetben oly „szeszélyes módon” viselkedik, azt ugyanakkor szüntelen éhséggel követeli meg. Olyan férfiak között érzi magát, mondta, akik közt nyíltan beszélhet, ezért szoros kapcsolatban a hadnagy úr kérdéseivel egyetlen mondat erejéig itt egy kitérő jelzésre kényszerül: bármily nehezére esik, be kell ugyanis vallja, a felszabadító művészet és az éretlen hozzáállás említett küzdelmében egy üdvös végkifejletre, hogy tartózkodjék a súlyosabb szavaktól, nincs túl sok remény, mert „mintha a Teremtő a maga rögzítő lakkjával örök időkre lefújta volna őket”, a publikum mintegy beledermedt ebbe az éretlenségbe, s ily módon aki rendkívüli mutatványának mozdítóerejére épít, igen szomorú sorsra jut. Szomorú sorsra, ismételte meg a Direktor zengő hangon, s ha a hadnagy úr, intett tiszteletteljesen szivarjával a tiszt felé, erre azzal a kérdéssel fordul hozzá, hogy vajon a maga szerény, de kitartó erőfeszítését kitűnő kollégáival ilyen körülmények között hősiesnek vagy netán kínosan mulatságosnak ítéli-e, ebben, és valószínűleg méltányolni fogják, miért, inkább nem nyilatkozik, mindenesetre úgy véli, az eddig megvilágított összefüggésben és eme kitérő után már nem szorul különösebb magyarázatra, ha minden kétely nélkül biztosra veszi, hogy amikor most társulatának a sajnálatos éjszakai eseményekben nyilvánvaló ártatlanságát – kizárólag a helybéliek igencsak szűk látókörre valló vádaskodása miatt – röviden, de nyomatékosan hangsúlyozni kénytelen, már az első mondatok után le fogják inteni, mint aminek bizonyítására kár vesztegetni a drága időt. Hadd kezdje azzal, gyújtotta meg a szivarcsonkot, hogy produkciójának a cirkuszművészeten kívül máshoz semmi köze sincs, azaz a vádnak már az első fele, miszerint előadásaik minden attrakciója és tartozéka csupán valami álca volna, szembeötlően hamis, többre ugyanis, minthogy a „rendkívüli létezés valóságával” az érdeklődők növekvő táborát szembesítse, ő, alkotóközösségük egy személyben felelős direktora és szellemi atyja, soha nem vállalkozott, és nem is fog, mivel neki – ha ezen a ponton megengedhet magának egy keserűen tréfás fordulatot – ez is bőven elég. S ha a vádnak eme része ennyire híján van minden ésszerűségnek, még inkább így áll a helyzet a másik felével, mely – ahogy azt a kihallgatások elején a felbőszült helybéliek meggondolatlan szavaiból kivehette – együttesének a fellépéseken „Herceg” művésznéven foglalkoztatott tagját, fújta ki s hajtotta el a füstöt a hadnagy arca elől, mint a randalírozásra való legfőbb felbujtót tünteti fel, ám mindez nem csupán képtelenség, hanem, engedjék meg neki, hogy ezt mondja, egyszerűen nevetséges, már csak azért is, mert éppen azt rágalmazná, aki az események ilyetén alakulásától – a szerepével való s még a társulaton belül is vitát kiváltó tökéletes azonosulása miatt – a leginkább tarthatott, s aki, mikor belátta, hogy a direktori aggodalmak jogosak voltak, s a hiteles alakítást a publikum összekeveri a valósággal, és ebben az irányban befolyásolható, első rémületében, minden józan érvre vakon, korántsem a felelősségre vonás, hanem az érzése szerint őellene fordult indulatok elől kollégájának segítségével már az erőszakos cselekmények kezdetén elmenekült. Mindezek után, dugta háta mögé a kezét a Direktor, s volt kénytelen a hamut megint a padlóra pöccinteni, a vizsgálat tisztelt irányítói föltehetően úgy vélekednek, hogy minden további szó fölösleges, a cirkuszt illető vádak alaptalansága a napnál is világosabb, a felzaklatott művészek próbáljanak megnyugodni, és térjenek vissza saját mesterségükhöz, a többit pedig, az események értelmezését és a bűnösség megállapítását bízzák azokra, akiken kívül e feladatra alkalmasabbat találni nem lehet – ő meghajtja magát ez előtt, és természetesen engedelmeskedni fog, ugyanakkor kötelezőnek érzi magára nézve, hogy semmit ne hallgasson el, ezért, mélyen lesújtva attól, ami történt, búcsúzóul szeretne egy véleménye szerint döntő bejelentéssel hozzájárulni a nyomozás feltétlen sikeréhez. Arról a húsz-harminc megátalkodott gazemberről beszél, akik közül egyet, valamennyiőjük megdöbbenésére, az imént közelebbről is szemügyre vehettek, nem több, mint húsz-harminc lealjasodott csirkefogóról, akik dél-alföldi körútjuk első állomásától fogva, faluról falura, fellépésről fellépésre ott rejtőztek a nézők sorai között, és igyekeztek veszélybe sodorni minden előadást. A cirkusszal együtt vándorló, mindeddig mértékletes, de tegnap éjjel önmagából kivetkőzött törzsközönség felajzott képzeletét, befolyásolhatóságát és hiszékenységét kihasználva azt terjesztették, illetve terjesztik, hogy „kitűnő művészkollégám nem játssza a herceget, hanem valóban az”, valamiféle „pokol hercege”, húzta sajnálkozó mosolyra a száját a Direktor, aki amolyan ítélő fejedelemként járja a földet, és eme „ítélet” végrehajtására alattvalói csatlakozást elfogad – pont ő, emelte mindkét kezét felháborodottan a magasba, a nagyszerű szakmai képességekkel megáldott, ugyanakkor viszont, eresztette le lassan a kezeit, s váltott azonnal részvétbe a felháborodás, „kivételesen súlyos testi fogyatékossággal megvert, ezért élettevékenységének fenntartásában teljes mértékig másokra szoruló, magatehetetlen pályatárs!”. Ebből is látható, nézett szigorúan a hadnagyra, hogy ez a banda a legcinikusabb, a legelvetemültebb fajtából való, akiknek, mint hallhattuk az előbb, tényleg „semmi se szent”, s minthogy ő, a Direktor, ezzel vendégszereplésük kezdete óta szerencsére tisztában volt, egyetlen helységben sem mulaszthatta el, hogy előadásaik zavartalansága érdekében ellenük karhatalmi biztosítást kérjen. Mindenütt meg is kapta, s természetesen így tett ebben a városban is: első útja a rendőri hatósághoz vezetett, de amikor a művészek – s hadd tegye hozzá: a művészet! – védelmét garantáló hivatalos okmányt valami kapitány a kezébe nyomta, még nem sejtette, hogy olyan emberrel került szembe, aki feladatát ellátni képtelen. Mélyen le van sújtva és meg van döbbenve, mondta, hisz mindössze húsz-harminc gonosztevőről lett volna szó, s most itt áll, társulata szétesett, rémült kollégái „szertefutottak”, s igazán nem tudja, az őt ért anyagi, de főként erkölcsi veszteséggel neki vajon mindezek után ki számol el. Tisztában van persze azzal, jelentette ki, hogy a személyes sérelmek orvoslásának e pillanatban még nincs itt az ideje, mindenesetre, amíg sor kerül rá, mert bízik benne, hogy ez hamarosan megtörténik, a városban kíván maradni, amennyiben erre megkapja az engedélyt, addig is, befejezésképpen, azt kéri, a tiszt urak az igazság felderítésében továbbra is minden könyörület nélkül járjanak el, s azzal a reménnyel köszön most el tőlük – miközben átnyújtja annak a kapitánynak az okiratát, hátha jó valamire, ő nem tudja –, hogy a tények tisztázásában, az igazi bűnösök felkutatásában a maga szerény lehetőségeihez mérten a tisztelt vizsgálóbizottságnak talán a hasznára volt. Szónoklatának itt valóban véget vetve a Direktor óriási bundája belső zsebéből előhúzott egy darab papirost, s visszavéve „működési engedély”-ét, odaadta a teljes kimerültségtől tehetetlenül ácsorgó hadnagynak, majd az újra csak kialudt szivart menet közben messze eltartva magától, előbb a terem túlsó része, aztán a tanúk felé biccentve s az ajtóból még hátravetve, hogy „Szálláshelyem a Komlónak nevezett hotel”, elhagyta a kihallgatottak és kihallgatók mostanra a leginkább még a meghódoltak vert csapatára emlékeztető, elnémult gyülekezetét. Mert csakugyan úgy festettek mind, Harreréktól Volent úrékig, mint akiket nem meggyőztek, hanem leigáztak a Direktor megállíthatatlanul hömpölygő mondatai, mintha a kinyilatkoztatásnak, az okfejtésnek, a tényközlésnek és a történtek értelmezésének ez a roppant egyvelege rájuk omlott volna, s most betemetve várnák, hogy kiszabadítsa őket alóla valaki, nem csoda hát, ha beletelt némi időbe, míg magukhoz tértek és ebből a nehezen oldódó bénultságból felocsúdtak valamennyien, akkor a hadnagy sértett dühében a maga uraként távozott szónok után indult, de aztán a kezében szorongatott iratra pillantva félúton meg is állt, Eszterné és Harrer csak nézték egymást, Volent úrék pedig, eleven szobraiként az elhangzottakkal szembeni tiltakozásnak, hitetlenkedő képet vágva széttárták a karjukat, s egyszerre kezdett ömleni belőlük a szó. Eszter azonban megint csak nem vett részt az általános, de a tanúk lelkiállapotát legalábbis föltétlenül jellemző felzúdulásban, tőle ugyanis távol állt, hogy bármit megítéljen, csak tájékozódott és mérlegelt, mint akinek egyformán fontos az iménti beszéd s a jelenlévők reakciója is, de – mivel kérelmét a vizsgálóbizottság hangulatához volt ajánlatos igazítania – a legfőképpen az, hogy a Direktor vallomásáról és az azt követő felindulásról Valuska ügyének láthatatlanul is nyilvánvaló jövendő döntőbírája vajon miképp vélekedik. Ezt eldönteni aztán nem volt olyan könnyű, mert amikor a hadnagy tanácstalanságában ismét a feletteséhez járult, és bokáját összezárva megkérdezte tőle: „Visszarendeljem, alezredes úr?”, az a választ mindössze egy teljes érdektelenségről vagy teljes elkeseredésről árulkodó, bánatos legyintéssel intézte el, majd, hosszú szünet után, most már összetéveszthetetlenül keserű hangon így szólt: „Mondja, Gézám, megnézte már magának alaposabban ezt a képet?”, mire emez zavarát katonás nyíltságba burkolva azt felelte: „Alezredes úrnak jelentem, nem.” – „Hát akkor figyelje meg – folytatta szomorú sóvárgással a hang – azt a hadrendet ott fönt, a jobb sarokban. Tüzérség, lovasság, gyalogság. Ez nem – tört ki hirtelen – elpimaszodott huligánok hajkurászása, ez hadművészet!” „Igenis, alezredes úr.” „Vagy nézze ezt a huszáréket itt középen meg ahogy itt, látja? ez a dragonyosezred kettéválik, és bekeríti! Nézze meg ezt a tábornokot itt a dombon meg a katonáit a harcmezőn, és meg fogja tudni, mi a különbség egy mocskos kis disznóól meg a háború között!” „Igenis, alezredes úr. Rögtön befejezem a kihallgatást.” „Ne vegye magára, hadnagy! Én ezt a sivalkodást, ezt a töketlen cincogást, ezt a kurva sok zagyvaságot nem bírom már hallgatni ebben a koszfészekben! Hányan vannak még?” „Gyors leszek, alezredes úr!” „Siessen, Gézám – bocsátotta el alantasát mélabúsan a főtiszt –, siessen!” Még mindig csak egy kezet lehetett látni belőle, viszont hogy mit csinált ott eddig, afelől Eszternek semmi kétsége nem volt ezután, nyilvánvalóan ama történelmi tabló patinás ütközetével vigasztalgatta magát a számára valószínűleg megnyugtató félhomályban, mialatt mint parancsnoknak, az összes kihallgatást végig kellett ülnie; türelmetlen, állapította meg Eszter, úgy érzi, a sors, mely idevetette, igazságtalan, így tehát a legjobb, gondolta, ha kérelmét majd rövidre fogja, mondanivalóját két-három szabatos mondatba belesűríti, s akkor már nyert ügye van. Nem rajta múlt, hogy mindebből aztán nem lett semmi, s hogy a hatóság jóindulatának elnyerésére semmiféle körültekintés nem volt elég, a három úr ugyanis hamarosan minden elképzelését romba döntötte, mikor a hadnagyi intésre kimentek középre, és elkezdték a magukét. Már első megnyilvánulásukra, hogy „szeretnének tiszta vizet önteni a pohárba”, a tisztnek összerándult az arca, s nyugtalan tekintettel nézett az elnöki szék felé; majd amikor közölték: határozottan visszautasítják, hogy „a gyászba borult várost ilyen arcátlan hazugsággal valaki meggyalázza”, ráadásul pont az tegye, akinek mindez köszönhető, elkezdett rángani az ajka. Szó sincs róla, mondták, a cirkusz meg a csürhéje elválaszthatatlanul egy, még nem élünk olyan világban, ahol ezt a sötét kompániát a banditáival szemben („Nincs az a víz!” – ordított fel Mádai úr) tisztára moshatná bárki is, aljas és hiábavaló erőfeszítés tehát a „bálnások” ártatlanságával a fejeket telebeszélni, mert ezeket az őszbe csavarodott fejeket nem lehet becsapni, mert sokat tapasztaltak, és őket nem olyan fából faragták, hogy „ne látnának át az efféle ócska szitán”. Hazugság, tették túl magukat a rosszat sejtő hadnagy parancsán, mely arra ösztökélte volna őket, hogy csak a tényekre szorítkozzanak, hazugság, jelentették ki egymás szavába vágva, hogy ez a szörnyű katasztrófa néhány garázda elem számlájára írható, hiszen a napnál is világosabb, ki indította meg az utolsó ítélet nevében ezt a pokoli támadást. Mert a legnagyobb maszlag, fogták titokzatosabbra, az eseményeket úgy beállítani, mint amiben a „gonosz mágiának” nem volt egy fikarcnyi szerepe sem, elvégre, mulasztották el észrevenni, hogy az elnöki szék ura a mágia szóra fölpattant a láthatatlanságból, és fenyegetően elindul feléjük, elvégre, szögezték le, mindenki tudja, nem „húsz-harminc randalírozó”, hanem maga az ördög különítménye rontott a tehetetlen városra, amelynek közeledtére több előjel már hónapok óta figyelmeztetett. Beszámolni ugyan beszámolhattak még „a távolból megrendített víztornyokról, a működésbe hozott templomórákról s a kidöntött fákról a helység közterületén”, kinyilvánítani azonban, hogy „a sátáni ármánnyal ők készek megvívni a harcot”, és felajánlani „gyönge karjuk támogatását a reguláris erőknek”, az időből nem futotta már, mert addigra eme erők jelen lévő parancsnoka odaért eléjük, és Mádai úr számára is kielégítő tisztasággal rájuk üvöltött: „Na, most már aztán ebből elég, átkozott fatökűek! Mit képzelnek – tornyosult a rémülten hátrahőkölő Nadabán úr fölé –, meddig tűröm még ezt a handabandát?! Kik maguk, hogy az én idegeimmel szórakozzanak?! Kora hajnaltól fogva mást se hallok, mint a maguk gyengeelméjű ökörségeit, és még azt hiszik, velem ezt büntetlenül lehet csinálni?! Velem, aki tegnapelőtt Telekgerendáson az összes szaros idiótát azonnal becsukattam a bolondokházába?! Azt hiszik, kivételt teszek?! Ne reménykedjenek, mert be fogom csukatni itt is ezt az egész büdös kócerájt, ezt a rohadt koszfészket, ahol minden bárgyú marha úgy pöffeszkedik, mintha ez lenne itt a világ közepe, és ő volna benne a jani, az úristenit! Katasztrófa! Persze! Utolsó ítélet! A lófaszt! Maguk a katasztrófa, és maguk az utolsó ítélet, mert maguknak még a lábuk se ér le a földre, hogy dögölne meg minden alvajáró! Fogadjunk – rázta meg a vállainál fogva Nadabán urat –, hogy azt se tudja, mit beszélek itt!!! Mert maguk nem beszélnek, hanem »suttognak« meg »felhördülnek«, maguk nem járnak az utcán, hanem »lázasan rohannak«, maguk nem bemennek valahová, hanem »átlépik a küszöbét«, maguk nem fáznak vagy melegük van, hanem »reszketnek«, vagy »ömlik a testükről a víz«! Nem hallottam egyetlen normális szót órák óta, mert csak nyivákolni bírnak, meg maguk alá fosni az utolsó ítélettől, ha egy huligán betöri az ablakot, mert gőzös agyalágyult mind, akinek hiába verik bele az orrát a szarba, csak nézi, szimatol, és azt mondja: »Mágia!« Az lenne a mágia, degeneráltak, magukat egyszer fölébreszteni, hogy nem a Holdon, hanem Magyarországon élnek, hogy fönt észak, lent pedig dél van, hogy a hét első napja a hétfő, az első hónap meg a január! Halvány gőzük nincs semmiről, egy aknavetőt nem bírnak megkülönböztetni három gúlába rakott légpuskától, de közben állandóan »a világ végzetes kataklizmájáról« vagy mi a picsájáról nyafognak, én meg aztán kóvályoghatok ide-oda Csongrádtól Vésztőig, hogy két század kiképzett katonával megvédjem ezeket a huligánjaiktól!!! Nézze meg ezt itt – mutatott a hadnagynak Volent úrra, aztán áldozatának egészen a képébe hajolt –, milyen év van ma, na?! Ki a miniszterelnök, hö?! Hajózható-e a Duna?! Látja – fordult vissza hadnagyához –, foggalma sincs! És mind ilyenek, ez az egész tetű város, ez az egész lepra ország ezekkel van tele! Gézám – váltott fásult-keserűre a hangja –, szállíttassa ki a cirkuszvagont az állomásra, adja át az ügyeket a hadbíróknak, hagyjon itt vagy négy-öt szakaszt a téren, és kergesse ki innen ezeket a penészvirágokat, mert azt akarom, hogy… fejezzük végre be!!!” A három úr úgy állt előtte, mint akiket egy pokoli villám hajszálpontosan telibe talált, levegőhöz sem jutottak, nemhogy szóhoz, s amikor az alezredes elfordult tőlük, egyetlen tagjukat nem tudták megmozdítani; nem volt nehéz felismerni tehát, hogy külső segítség nélkül a helyzet lényegét egyikőjük sem látja át, ezért a hadnagy határozottan az ajtóra mutatott, ettől hirtelen minden világos lett, s ők olyan gyorsan iszkoltak ki a teremből, mint akik több segítségre már nem szorulnak, s innentől a hazafelé vezető úton valahogy elboldogulnak egyedül. Nem így Eszter, akinek a kedvező elbírálásra vonatkozó elképzelését az alezredes váratlan kitörése alapjaiban rendítette meg, nem tudta, mit tegyen, üljön vagy felálljon, azazhogy menni vagy maradni volna-e most a leghelyesebb. Őt változatlanul nem érdekelte más, csupán szerette volna Valuskát tisztázó bejelentését a lehető legalkalmasabb formába önteni, ám ezek után a rövid, szabatos fogalmazás sem ígért semmi jót, így aztán csak ült, mint aki máris indul, s nézte, ahogy a tagbaszakadt, kivörösödött, kockabajszát tépdeső főtiszt, nyomában az elcsigázott hadnaggyal, a sarokban várakozó Eszternéékhez feldúltan visszavonul. Ezen a hatalmas termeten úgy állt az egyenruha, hogy nem volt egyetlen ránca sem, s valamiképpen egész személyiségét ez jellemezte, ez a vasaltság kívül és belül; a határozott fellépés, az egyenes tartás, a trágár, de nyílt beszéd mind, mind ezt szolgálta, egy ideális képet, ahogy egy katonának az alezredes feltehető hitvallása szerint festenie kell, s hogy ő megfelel ennek az ideálnak, és az eredménnyel elégedett, azt a legfélreérthetetlenebbül a hangja tanúsította, ez a recsegő, pattogó, parancsolásra termett hang, amelyen most például Eszternéhez fordulva így szólt: „Árulja el nekem, asszonyom, egy ilyen talpraesett nő, mint maga, hogy bírta ki itt ennyi éven át?” A kérdés nem kívánt választ, de Eszternén, amint töprengőn a mennyezetre emelte a tekintetét, látszott, valamit azért mondani akar, valamit, amire aztán mégsem kerülhetett sor, mert az alezredes ekkor egy véletlen oldalpillantással észrevette, hogy a túlsó falnál az egyik tanú botrányos módon ott maradt, s elborult arccal ráförmedt a hadnagyra: „Azt mondtam, mindenkit tüntessen el!!!” „Valuska János ügyében szeretnék bejelentést tenni – állt föl bizonytalanul Eszter, s látva, hogy a parancsnok erre hátat fordít neki, s összefonja a mellén a kezét, közölnivalóját egyetlen mondatba sűrítve mindössze annyit tett hozzá halkan: – Teljesen ártatlan.” „Mit tudunk róla? – reccsent meg türelmetlenül a főtiszt. – Benne volt?!” „A tanúk egybehangzó állítása szerint: igen – felelte a hadnagy. – Még szökésben van.” „Akkor hadbíróság!” – vágta rá az alezredes, de mielőtt elintézettnek tekintve a dolgot folytathatta volna a társalgást, Eszterné határozottan közbeszólt. „Megenged nekem, alezredes úr, egy apró megjegyzést?” „Tudja jól, nagyságos asszonyom – hajtotta meg a fejét erre az –, hogy maga az egyetlen, akinek a hangját szívesen hallgatom. A sajátomat kivéve, persze!” – fűzte hozzá, s előbb csak egy röpke, elégedett mosollyal vette tudomásul, majd falakat rengető harsánysággal maga is hozzájárult a kitörő nevetéshez, amellyel a jelenlévők voltak készek kifejezni csodálatukat, hogy a helyzet kétségbevonhatatlan ura nemcsak rendíthetetlenségével képes elkápráztatni őket, hanem, lám, a szellemességével is. „A szóban forgó személy – mondta aztán a jókedv csillapodtával Eszterné – nem beszámítható.” „Hogy érti ezt, asszonyom?” „Úgy értem, hogy elmebeteg.” „Akkor – felelte a vállát megrándítva az alezredes –, becsukatom a bolondokházába. Legalább valakit becsukathatok – hívta fel egy bajusza alatt elfojtott mosollyal a hallgatóság figyelmét arra, hogy újabb ellenállhatatlan tréfa jön –, ha már az egész várost nem sikerül…” A felszabadult kacagás így aztán ezúttal sem maradhatott el, s ahogy Eszter elnézte őket, különösen a férjét még egy pillantásra sem méltató asszonyt, megértette, itt már minden eldőlt, itt már nincs semmi keresnivalója, hiába próbálná ezt a vidám társaságot méltányosabb határozatra bírni, jobb, ha fogja magát, és szó nélkül hazamegy. „Valuska életben van, és nem számít semmi…” – gondolta, s csendben elhagyta a termet, aztán odakint átvágott az ajtó előtt ácsorgó helybéliek és katonák között, elindult lefelé a lépcsőn Eszterné és az alezredes egymással versengő nevetésének tompa s egyre halkuló visszhangjában, végigment a Városháza kongó földszinti folyosóján, s amikor kiért az utcára, s gépiesen, egy vakon irányító ösztönre bízva magát, jobbra kanyarodott az Árpád utca felé, olyan mélyen elmerült önmagában, hogy meg sem hallotta, amint – lehajtott fejjel elhaladván mellettük – a kapualjakban álldogáló polgárok közül egyik-másik, már amelyik képes volt legyőzni megdöbbenését, amiért városuk e büszke kiválóságát ilyen összetört állapotban látja, időnként bizonytalan részvéttel ráköszön: „Jó napot, igazgató úr…”

Nem számít semmi,

gondolta Eszter, s mert a tanácsteremben nyilván rámelegedett a kabát, már az Árpád utca közepénél reszketni kezdett a metsző hidegben,

nem számít,

mondogatta végig, s aztán a Wenckheim úti ház előtt is, amikor ama vakon irányító ösztöntől hazavezérelve szerencsésen megérkezett. Kinyitotta és becsukta maga után a kaput, előhalászta a zsebéből a folyosó kulcsát, de mikor lenyomta a kilincset, kiderült, hogy Harrerné, biztosan elővigyázatosságból, ki ne zárja esetleg a hajnalban csak úgy elrohanó gazdát, nyitva hagyta azt; visszatette tehát a kulcsot, benyitott a folyosóra, végigment a könyvesszekrények között, s kabátját inkább magán tartva, míg átmelegszik egy kicsit, leült az ágyra a szalonban. Aztán felkelt, visszatért a folyosóra, elidőzött egy percre az egyik könyvesszekrény előtt, és félrebillentett fejjel nézegette a címeket; majd bement a konyhába, beljebb tolt a mosogató peremén egy poharat, nehogy még leverje valahogy egy figyelmetlen mozdulattal. De ekkor már úgy döntött, a kabátot tovább nem tartja magán, ezért kibújt belőle, fogott egy ruhakefét, és gondosan lesöprögette róla a szöszöket, mikor pedig végzett, visszavitte a szalonba, kinyitotta a szekrényajtót, elhelyezte a vállfán, és beakasztotta a helyére. Megnézte a kályhát, volt még benne parázs, rádobott hát néhány hasábot, talán lángra kap, s minthogy éhes nem volt, nem ment vissza a konyhába, hogy csináljon valamit ebédre, majd eszik hideget később, gondolta, jó lesz az is. Szerette volna tudni, mennyi az idő, de mivel karóráját az este nem húzta fel, az még csak negyed kilencet mutatott, így aztán, hiszen előfordult már vele ilyesmi korábban is, régi szokása szerint az evangélikus templom tornyán akarta volna leolvasni, de hát a deszkáktól persze nem lehetett kinyitni az ablakot. Behozta ezért a baltát, lefeszegette a léceket, szélesre tárta az ablakszárnyakat, és kihajolt; majd – hol a templomórát, hol meg a magáét figyelve – beállította a mutatókat, és felhúzta a rugót. Akkor tekintete a Steinwayre esett, és arra gondolt, semmi sem pihentetné most úgy, mint „valami Johann Sebastiantól”, nem olyan módon, amiképpen az utóbbi években tette, hanem „ahogy Johann Sebastian gondolta ezt annak idején”. A zongora azonban el volt még hangolva, helyre kellett tehát ehhez állítania „az összes Werckmeister-harmóniát”, így felhajtván a hangszer tetejét, megkereste a hangolókulcsot, a szekrény aljából előszedte a frekvenciajelző készüléket, kiszerelte a kottaállványt (hogy a kulcsokhoz majd hozzáférjen), s a műszert az ölébe véve, odaült. Meglepve tapasztalta, hogy ebben az értelemben visszahangolni sokkal könnyebb, mint amikor évekkel ezelőtt az arisztoxénoszira hangolta be a zongorát, de még így is beletelt vagy három órába, amíg minden egyes hang a helyére került. Annyira elmélyedt eközben, hogy csak fél füllel figyelt oda, midőn a folyosót egyszeriben – amúgy igen nagy – lárma verte fel, valamit húztak a kövezeten, csapkodták az ajtókat, s mintha Eszternét is hallotta volna, ahogy azt kiáltja: „Ezt ide! Azt meg tegyék le ott a végén, majd később aztán elpakolom!” Őt azonban mindez már nem érdekelte, tőle csapkodhattak és kiabálhattak, „ameddig jólesik”, egy gyors skálával még egyszer leellenőrizte a vigasztalóan tiszta hangszert, majd kihajtotta a kottát a megfelelő oldalon, s leütötte az Esz-dúr prelúdium első akkordjait.

A rumos meggybefőtt volt a legjobb. Ízlett neki a többi is, de most, hogy pontosan kétheti megfeszített szervezőmunka után eljött az a nap, amikor egy nagy jelentőségű délutáni eseményig már apróbb részletkérdésekre is futván az időből, „társadalmi hasznosítás” címén az imént Harrerrel megosztoztak a Pflaumné lakásából tegnap a Városháza pincéjébe szállíttatott hagyaték úgynevezett „romlandó készletein”, és el kellett döntse, a sonkák és szalonnák mellett a magának fönntartott s ideiglenesen a titkári szoba szekrényébe fölhordatott befőttek közül melyik volna reggeli gyanánt a leginkább kedvére való, határozottan erre esett a választása, nem azért, mert az őszibarack és a körte minősége a meggyét nem érte el, elérte, hanem mert amint belekóstolt „a szomorú sorsra jutott Pflaumnénak” ebbe a rafinált készítményébe, a rumba áztatott gyümölcs „enyhén húzós fanyarával” együtt – egy szinte özönvíz előtti esti látogatást idézvén benne fel – rögtön szétfutott a szájában a győzelem íze is, a diadalé, amelynek mind ez ideig csak rövid tudomásulvételére szorítkozhatott, ma viszont végre át is adhatta magát neki, hisz itt áll előtte, helyezkedett el kényelmesen hatalmas íróasztala mögött, egy egész délelőtt, midőn más dolga sincs, mint kiskanalával az üveg fölé hajolva, hogy el ne csöppenjen a leve, egyet-egyet kiemelni s elropogtatni a meggyből, és elmerülve a megszerzett hatalom zavartalan élvezetében, föleleveníteni a hozzávezető út döntő állomásait. Mert úgy vélte, nem túlzás, ha az elmúlt tizennégy nap történetét „valóságos hatalomátvételnek” nevezi, amely az „arra érdemest” egy Honvéd közi hónapos szobából s a Nőtanács tagadhatatlanul előremutató, de csekély jelentőségű posztjáról egyenesen a Városháza titkári székébe röpítette, nem túlzás, harapott félbe egy újabb meggyet, s köpte a magot a lábához húzott papírkosárba, mivel ez a kitüntető tisztség valójában nem más, mint egy „tisztán látó fensőbbség felismerésének kézenfekvő következménye”, amely fensőbbség ellentmondást nem tűrő eréllyel egyszer s mindenkorra ama személyre bízta a várost, aki erre méltónak bizonyult, kinyilvánítván, hogy csináljon vele, amit (majdnem azt mondta: akar) …nos, amit jelenének és jövőjének érdekében ő, Eszterné, a két héttel ezelőtt még fölháborító mód háttérbe szorított, mára azonban a helyzet teljhatalmú urává lett („…s tegyük hozzá – tette hozzá egy futó mosoly kíséretében –: a minden pálmát egyszerre learató…”) asszony helyesnek ítél. Természetesen arról szó nincsen, hogy „a sült galamb csak úgy a szájába pottyant”, megvolt az ára, hisz mindent kockára tett, míg idáig eljutott, az ellen azonban, hogy pályáját „egy üstökösével vessék össze”, nem tiltakozott volna, mert ha most belegondolt, sikerének szédítő sebességét nemigen tudta maga sem más egyébhez hasonlítani; nem, hiszen mindössze tizennégy nap kellett hozzá, hogy az egész város „úgyszólván ott heverjen a lábai előtt”, tizennégy nap vagy inkább csak egyetlen éjszaka, sőt tulajdonképpen csupán néhány óra, ami alatt eldőlt, „ki kicsoda, s hol van itt igazi erő”. Néhány óra, merengett Eszterné, ennyibe tellett ugyanis, míg azon a sorsdöntő estén vagy pontosabban kora délután valami égi sugallatra fölfogta, a formálódó eseményeket nem megakadályozni kell, hanem éppen ellenkezőleg, szabadjára engedni, amennyire csak lehet, szinte a zsigereiben érezte meg, mit tartogat számára „az a háromszáz sötét bandita” a Piactéren, már persze, volt kénytelen akkor ezzel is szembenézni, „ha nem csupán amolyan anyámasszony katonája mind, s nem futnak majd, midőn a tettre kerül a sor, saját árnyékuktól gyáván széjjel”. De azok, dőlt hátra most a széken, igazán nem riadtak vissza semmitől, ő viszont, attól kezdve, hogy döntött, egyetlen pillanatra nem veszítette el a fejét, minden eshetőséggel számolt, halálos biztonsággal „lépett, amikor kellett”, s a „helyzet” olyan mérnöki pontossággal haladt a lehető legkívánatosabb irányba, hogy néha, főként az éjszaka második felében, már kezdte úgy érezni magát, mint aki sokkal inkább irányítja és szervezi, nem pedig kihasználja a fejlemények neki mindenképp kedvező lényegét. Ő, hajolt előre, s kapott be megint egy meggyet, értékeinek világos tudatán túl gőggel, üres felfuvalkodottsággal véleménye szerint soha nem volt vádolható, ám „engedtessék meg neki”, legalább most, így, magányos meggyezgetés közben, hogy ne csupán az „eseményszervezés alapötletét tekintse zseniálisnak, hanem az aprómunkát is”, amelynek híján a legnagyszerűbb gondolatra sem várhat egyéb, mint csúfos kudarc. Nem, elismeri, nem kívánt átlagon fölüli intelligenciát, hogy a Honvéd közben az általa létrehozott válságbizottság csekély számú jelen lévő tagját, elsősorban a félelemtől reszkető elnököt mintegy az ujja köré csavarja azon az emlékezetes délutánon, amiként nem került különösebb erőfeszítésébe, hogy az éjszaka beálltával veszélyesen józanodó és „erősítésért induló” kapitányt a többiek számára észrevétlenül – mintha útjára bocsátván csak kikísérné – átcsempéssze bérlőasszonyához, ahol annak, egészen reggelig, sikerült ezt a „levitézlett szeszkazánt” amúgy ihatatlan boraival egy nyilván édes álomhoz odaláncolnia; „nem volt probléma”, biggyesztette le a száját Eszterné, Harrerből a vakon engedelmeskedő szolgát előcsalogatnia, meg azt a „féleszű Valuskát” elhallgattatni s a helyszínről sürgősen eltávolítani sem, aki valamit megneszelvén még képes lett volna, hogy „zúzos agyával” összezavarja, ami ment a maga útján nyílegyenesen – nem, mindez: orránál fogva vezetni a díszes társaságot, valóban nem követelte meg „azt a bizonyos intelligenciát”, a dolgok i-dő-zí-té-se azonban, koppintotta meg kiskanalával az asztal lapját a titkár, i-gen!, elvégre egyberendezni mindent, hogy olajozottan működjön az összes fogaskerék, szinte „improvizatíve megszerkeszteni és realizálni”, hogy egyugyanazon szent pillanatban el is takarítsa az esetleges akadályokat kapóra jött „szövetségesei” előtt, és pontosan ettől izmosodjon is a hírnév, amely őt az ellenállás mind nyilvánvalóbb vezéralakjává emeli, nos, ez „nagyon szerény fogalmazás esetén” sem tekinthető másnak, mint ami teljesítménynek, simított el egy homlokába hulló tincset, „nem éppen mindennapi”. Na jó, legyintett egy maga támasztotta közbevetésre, neki aztán nem kell megmagyarázni, hogy ez az egész aprómunka nem ért volna semmit, ha elhibázza a lényeget, amin „célba vett jövője állt vagy bukott”, hiszen a napnál is világosabb: a részletek időbeli összehangolása mellett a siker mégiscsak azon múlott, a legfőbb időzítésen, tudniillik meghatározni, kitapintani, meg-é-rez-ni az alkalmas pillanatot, amikor Harrerrel „a kapitány nevében” ugraszthatja a Tejporgyár háta mögött órák óta készenlétben tartott s a késleltetésről mit sem sejtő két rendőrt a dzsippel, induljanak erősítésért, éspedig „azonnal”, a megyeszékhely felé… Ha a „felszabadító alakulat” túl korán megjön, az esemény megreked „egy vacak garázdaságnál”, néhány ablaküveg, egy-két kirakat, és másnap megy minden tovább, ha túl későn fojtják el, a háborús méretek könnyen őt magát is elsöpörhetik, s akkor hiába volt: terv, aprómunka, összehangolás; igen, idézte föl ama „hősies órák izzó légkörét” Eszterné, a döntő pontot e kettő közt kellett megtalálnia, és ő, nézett körbe diadalmas tekintettel a titkári szobában, Harrer elismerésre méltó futárszolgálatának és mindig friss információinak hála, meg is találta, hogy más tennivalója aztán már ne is legyen, mint a katonaság bemasírozásának hírére kiereszteni az ajtón „az övéihez hazavágyó, halottfehér elnököt”, majd elrendezgetni mondanivalóját, míg a két rendőr hozta üzenet, miszerint „a helység hőse fáradjon át a Városházára”, megérkezik. Így, visszatekintve, az volt a legcsodálatosabb, hogy amikor odaállt az alezredes elé, egyetlen szóval nem kellett módosítania a tényeken, az igazat mondta, de ami azt illeti, nem is igen tudott volna mást tenni, hiszen „egy éles szívdobbanás” már találkozásuk első pillanatában megsúgta: az egység főparancsnoka nem csupán a városnak, neki magának is a „felszabadítója” lesz. Ám addig is úgy ment minden, mint a karikacsapás, s miután elöljáróban elhárította a megtisztelő minősítést (mondván, ne tekintsék hősnek, ő csak annyit tett, amennyi ilyen körülmények között, midőn a gyámoltalanság, a tehetetlenség, a gyávaság már arcpirító szégyen, egy gyönge asszonytól elvárható), nem volt szükség egyébre, mint szépen sorba rakni és rövid, lényegre törő mondatokban előadni „azt, ami igaz”, hogy ugyanis „karhatalmi mulasztás” történt, semmi több, „a rendőrség feje nem volt a helyén”, ellenkező esetben tudniillik igazán nem fordulhatott volna elő, hogy egy – pár beszeszelt garázda elemtől felheccelt – tömeg ennyire elpimaszodjék. Nem állítja, fűzte hozzá, mikor részletes beszámolóját az eseményekről befejezte, hogy e fejetlenség a város egész állapotát ne jellemezné halálpontosan, hiszen az ok, mely ezt a huligánkodást lehetővé tette, „az általános legatyásodásban” van. Az alezredes úr, intett akkor, azon a „minden szempontból ragyogó” hajnalon Eszterné a tanácsterem ajtaja felé, meg fog döbbenni, ha az odakint várakozó helybéliek emberfeletti türelmet kívánó tanúvallomásait végighallgatja majd, mert tapasztalni fogja, a nyúlszívűeknek micsoda szánalmas gyülekezetével került itt szembe évtizedeken át az, aki a „rend és célszerűség” nemes elveinek szellemében próbálta a valósághoz, rázkódott össze a szóra még most, merengése közben is a titkár, visszavezetni „az ábrándok kocsonyájába beleragadt polgárokat”. Az erő, a tett, a re-a-liz-mus tiszteletéhez, mely azt követeli, hogy az összes önámítót, az összes ködösítőt, az összes cselekedni képtelent egyszerűen „söpörjük el”, azokat, akik gyáván elbújnak „az élet igazi napiparancsai elől”, s akik, hogy ne kelljen tudomást venniük a törvényről, miszerint az élet: harc, ahol győztesek vannak és vesztesek, a puhányok biztonságáról szövögetett ábrándjaik hazug gőzében eltespedve, puha párnácskákkal fojtanának el „minden friss fuvallatot”. Izmok helyett hájak és bőrlebernyegek, edzett testek helyett csupa löttyedtség és fonnyadás, tiszta tekintet helyett a kicsinyes önzés kancsalsága, egyszóval: valóságérzék helyett cukros délibáb! Nem akarja elragadtatni magát, de fullasztó a légkör, így jellemezné, fakadt ki keserűen az alezredesnek akkor Eszterné, amiben itt léteznie kell, persze, ő is tudja: amint mondani szokás, a fejétől bűzlik a hal, de hát hogy mibe sodorta a várost a vezetői rátermettség szembeötlő hiánya, azt a vizsgálóbizottság már láthatta az utcákon, s egészen biztosan levonja belőle a szükséges következtetést… Ám ezen a ponton, emlékezett vissza most kipirult arccal, már alig figyelt oda, mit mond, mert egyre inkább az alezredes hatása alá került, aki – mielőtt „a helység hőse” összezavarodott volna – egy biccentéssel megköszönte a jelentést, s egy „oly sokatmondó pillantás kíséretében” megkérte, vegyen részt a kihallgatásokon is; a hatása alá került, futotta el a melegség a titkárt, az a biccentés pedig végképp lehengerelte őt, hiszen a „szíve” akkor már nemcsak egy árva dobbanással, de heves kalimpálással jelezte, hogy ha ötvenkét éven át senki nem volt képes „működésbe hozni”, most valaki: i-gen! – valaki, aki azonnal a bűvkörébe vonta, valaki, akivel már az első percekben megkezdődött „egy néma párbeszéd”, valaki, aki azt válthatta valóra (azazhogy: váltotta, helyesbített belepirosodva), amire soha nem mert még gondolni sem! Hogy ugyanis „valóba létezik ilyen érzés”, s hogy nem regényes ostobaság az „első látásra” meg az „örökre” és a „vakon”, hogy van ilyen, hogy csak állni, mint a villámsújtott, és kínlódni, a másik ugyanazt érzi-e vajon! Mert ő, attól kezdve, hogy elkezdődtek a kihallgatások, órákon keresztül tényleg „csak úgy állt” a tanácsteremben, s ha nem is mulasztotta el azért figyelemmel kísérni a vizsgálat neki egyre kedvezőbb hangulatát, elkápráztatott lényét „alapvetően” mégiscsak és mindvégig a háttérbe vonult parancsnok tartotta fogva. A termete? A tartása? A fellépése? Nehezen bírta volna ezt megmondani, mindenesetre egészen addig, míg végre „eldőlt a sorsuk”, a „Rám gondol!” és a „Nem! Észre se vett!” között őrlődve azt várta minden percben, hogy most! most áll fel, s jön oda hozzá, valami néma jelet adván, színt vallani! Csupa tűz, csupa lángolás volt belül, hol egy csúcson érezte magát, hol egy szakadékban, ám mindebből senki nem vehetett észre rajta semmit, mert még akkor is, amikor mindenféle kínos közjáték nélkül és Valuska dolgában, lélekjelenlétének hála, a lehető legkedvezőbb eredménnyel megszabadultak a szerencsétlen módon odakeveredett, de a nevét szerencsésen elhallgató Esztertől, s hogy egy cinkos megegyezésnél fogva különböző megbízásokkal eltávolítván Harrert és a hadnagyot, végre kettesben maradtak a teremben, nos, még akkor is képesnek bizonyult uralkodni az arcvonásain, ha az érzelmein nem is, azokat ugyanis, fojtott el most egy boldog mosolyt a szája szögletében, semmiféle hatalom nem tudta volna ekkor már féken tartani. Kivett egy meggyet, a szájába vette, de csak szopogatta, nem harapta el, s közben arra a tíz-tizenöt percre gondolt vissza, ami az üres tanácsteremben ezután következett: az alezredes elnézést kért egy röviddel azelőtti kirohanásáért, amire ő azt felelte, érthető, ha ennyi anyámasszony katonája között egy igazi férfi nem bírja türtőztetni magát, azután az ország közállapotairól esett szó, s mintegy beékelve ebbe, egy röpke párbeszédben, az „egyik oldalról” hálásan tagadva, a „másikról” szenvedélyesen megerősítve, arról is, milyen nagyszerűen áll neki „az a két picike fülbevaló”. Beszéltek még a város jövőjéről, s nem volt köztük vita, hogy „itt bizony egy erős kéz szükségeltetik”, a konkrét feladatokat viszont még ma és talán nyugodtabb körülmények között kellene megtárgyalniuk, vetette föl mélyen a szemébe nézve az alezredes, mire ő – egy pillanatnyi gondolkodás után – elfogadta ezt, s úgy vélte, minthogy magánéletét mindig is a közérdek szolgálatának rendelte alá, egy csésze tea s némi aprósütemény mellett a báró Wenckheim Béla sugárút 36. alatt saját lakása lenne helyszínként erre a legmegfelelőbb… Itt minden eleve el volt rendelve, szögezte le Eszterné aprókat bólogatva, s a nyelvével lassan szétmorzsolta szájpadlásán a meggyet, minden, hisz különben semmi nem magyarázta volna a kölcsönös vonzalomnak, a fellobbanó érzelmeknek, s most már igazán kimondhatja: az egymásra találásnak ezt a robbanásszerűségét, mert minden gyönyörűsége mellett neki ma is az összeillőség, az egymásnak teremtettség fölismerésének ez az azonnalisága, egybesodródásuknak ez a hihetetlen sebessége tűnt a legcsodálatosabbnak, ahogy – mint hamarosan kiderült – nemcsak az ő, de mindkettejük számára tényleg az első pillanatban eldőlt „minden”, ami után ugyan miért is kellett volna több annál a tíz-tizenöt percnél, a másik felé, csendültek meg benne újra az alezredes későbbi szavai, „lerakni a pontonokat”. Nem ingadozott, nem mérlegelt, s úgy készült az estére, hogy a kimondatott, de rövidnek ígérkező „interregnum” halaszthatatlan ügyeit közben félkézzel intézte el, beszédeket mondott a kapualjakban, lecsillapította a siránkozókat, másnapra bejelentette „az újjáépítés kezdetét”, majd – hisz hol volt ő már attól, hogy holmi kofferesdivel szórakozzon! – a Harrer által addigra összecsomagolt cókmókjait néhány trógert felfogadva a Honvéd közből átszállította a Wenckheim úti házba, s miután kijelölte a semmiféle ellenállást nem tanúsító Eszternek, akin mintegy túlléptek az események, a konyha melletti cselédszobát, kidobatta onnan a rogyadozó bútorokat, és sajátjait elhelyezvén benne (ágy, asztal, szék) elfoglalta a szalont. A legszebb ruháját vette föl, a fekete bársonyt, azt, amelyiknek hátul egy hosszú cipzárja van, előkészítette a teavizet, elrendezte az aprósüteményt egy papírszalvétával kibélelt alumíniumtálcán, és gondosan a füle mögé fésülte a haját. Ez volt minden, és nem is kellett több, mert a percre pontosan nyolckor érkező alezredes s az ő, érzéseinek megálljt parancsolni képtelen személyében két tiszta szenvedély találkozott, szenvedély, mely egymáson kívül nem kíváncsi semmi másra, két lélek, mely azt, hogy most már örökre összetartozik, „a testek egybesimulásával” fejezi ki. Ötvenkét esztendőt kellett várjon, de nem várt hiába, mert azon a gyönyörű éjszakán egy igazi férfitól megtudta, „a test a lélek nélkül mit sem ér”, hiszen ama hajnalig tartó felejthetetlen ütközet nemcsak a puszta érzékek beteljesülését jelentette az elalélásig, hanem – és nem szégyellte pirkadattájt ezt a szót használni – a szerelemre ébredést. Soha nem gondolta volna, hogy az „édes csatározásnak ennyi fortélyát” ismeri, s hogy egyáltalán létezik ez a szépséges birodalom, hogy a „szív hullámverése” ilyen felszabadítón részegít, noha, sütötte le a szemét még most is pironkodva, boldogan bevallhatja: a kulcs, amellyel lényének eddig előtte is ismeretlen zugai nyíltak, az alezredes kezében volt. Az alezredesében, akit ekkor már „értelemszerűen Péternek” nevezhetett, s akinek vagy nyolcszor hajthatta erős karjára a fejét, nyolcszor, zárta le a celofánnal s a gumival a befőtt tetejét, miközben nem csupán a város jövőjét rendezték el, hanem érintették az általános helyzetet is. Micsoda ország az, tették föl a kérdést teljes egyetértésben, s ahogy most utánaszámol, hétszer egymás után, ahol hadbírókkal fölszerelkezve s egy teljhatalommal felruházott főtiszt vezetésével egy másra termett harcegységnek kell – úgymond, a helyi karhatalmak támogatására! – ide-oda vonulnia; micsoda ország az, ahol a katonákat úgy használják, mint a tűzoltókat, szédelegjenek csak erre-arra, a persze vérszemet kapott huligánok keltette lángocskákat eloltani! „Azt higgye el, drága Tündém – kesergett újra meg újra az alezredes –, hogy én erre az egy szál tankra, amit a Főtéren látott, szégyenemben már ránézni se nagyon bírok! Úgy cipelem magammal, mint az a vén szivar a bálnáját, csak mutogatom meg ijesztgetek; mióta az eszemet tudom, egy-egy hadgyakorlatot kivéve, ezt a tankot egyszer sem sütöttem el, márpedig én nem cirkuszosnak mentem, hanem katonának, és természetes, hogy lőni akarok!” „Hát lőjön, Péter…!” – felelte ő huncut mód vagy hétszer egymás után, hisz minden egyetértés és holnapra vonatkozó parancs mellett számára akkor a jelen volt a legvarázslatosabb, a szerelmes együttlét kimeríthetetlen édessége, aztán virradatkor a búcsú a ház előtt várakozó dzsipnél, a mindent kifejezni akaró szavak, hogy „Tünde!” s hogy „Péter!”, és az a visszakiáltott, felejthetetlen ígéret, a derengésben lassan eltűnő dzsip ablakából, hogy „amint lehet, jelentkezem!”. Aki őt csak egy kicsit is ismeri, állt most föl íróasztala mellől, igazán nem mondhatja, hogy bármikor is híján lett volna az erőnek, de az az energia, amivel e sorsfordító éjszaka után nekilátott a szervezőmunkának, még saját magát is meglepte, hisz tizennégy nap alatt nemcsak „elsöpörte a régit, és a helyébe állította az újat”, de eme energiák „kisugárzása folytán” megszerezte a városlakók dicséretes elismerését és támogatását is; a városlakókét, akik minden jel szerint végül rájöttek arra, hogy „jobb a cselekvés lázában égni, mint mamuszba bújni a párnácskák között”, s akik azóta, hogy elnyerte bizalmukat, már nem lenéznek rá, lépett oda háta mögött összekulcsolt kézzel a titkári szoba egyik ablakához, hanem „feltekintenek”! Valójában, pásztázta végig az ablakból az utcát, olyan helyzetbe került, hogy akármit csinált, az rögtön sikerült, minden a kezére játszott, s úgyszólván gyerekjáték volt „ez az egész hatalomátvétel”, mivel csak le kellett arassa munkája gyümölcseit. Az első héten még nagyrészt a „szálak elvarrásával” foglalkozott, azaz figyelemmel kísérte, vajon az események fontos tanúinak sorsa s egyáltalán: a „randalírozás értelmezése és következménye” tényleg a tervek, vagyis az ő emlékezetes tanácstermi beszámolója szerint alakul-e, és szinte elhűlve állapíthatta meg, milyen ideális módon zárul le minden, s akkori szavait a résztvevőkre kimondott bírói és „égi” ítéletek milyen zavarba ejtő egyértelműséggel támasztják alá. A cirkusz befejezte áldásos működését, mert ha azt a bizonyos Herceget a mindenesével együtt nem fogták is még el a mai napig, a Direktort („A vén szivart” – ahogy az ő Pétere nevezte) kiutasították az országból, a bálnát eltüntették, a börtönt dugig tömték „alkalmi szövetségeseivel”, s hogy az itteni események keltette csekélyke hullámokat is lecsendesítsék a környéken, ügyesen elterjesztették a hírt, miszerint a kompánia egy külföldi titkosszolgálat megbízásából dolgozott. A rendőrkapitányt Vas megyei áthelyezéséig – megromlott egészségi állapotát helyrebillentendő – három hónapos alkoholelvonásra biztatták egy isten háta mögötti szanatóriumban, két fiát gyermekotthonba dugták, a városházi elnök jogkörét pedig – tiszteletbeli címét meghagyva – az újonnan kinevezett titkárra ruházták át. Valuskát, aki messzire nem jutott azon a neki minden bizonnyal „végzetes reggelen” (minthogy még aznap este a megyeszékhelyen útbaigazításért egy rendőrhöz fordult), „tulajdonképpen életfogytiglani” kényszergyógykezelésre a város elmeosztályának zárt részlege fogadta be, Harrert – végleges besorolásáig – titkári ügyintézőként felvették a Városháza alkalmazottai közé, s mindezek tetejébe a helység egy nagy összegű, úgynevezett „fejlesztési” hitelt kapott. Aztán eljött ez a hét, a második, ropogtatta meg háta mögött az ujjait Eszterné, s „úgy istenigazából” beindult a TISZTA UDVAR, RENDES HÁZ mozgalom is, s mert már öt nappal a „szörnyű banditizmus” után kinyitottak a boltok, s a polcokon „az árubőség jelei kezdtek mutatkozni”, a lakosság egy emberként tette a dolgát, s teszi azt még ma is; ha jórészt régi apparátusukkal, de új szellemben, vette számba a titkár, életre keltek a közhivatalok, megkezdődött a tanítás az iskolákban, s megjavultak a telefonvonalak; megint van benzin s így – bár még csak szórványos, de azért némi – autóközlekedés, a körülményekhez képest járnak a vonatok, az utcák esténként fényárban úsznak, a Tüzépen mázsaszám a fa, a szén, egyszóval: a vérátömlesztés sikerülni látszott, a város lélegzik újra, és mindennek, frissítette föl magát egy lassú fejkörzéssel, ő áll a tetején! Átgondolni azonban, hogy hogyan tovább, ezúttal nem volt idő, mert ebben a pillanatban, véget vetvén a zavartalan merengésnek, kopogtattak az ajtaján, visszatért hát az íróasztalához, és elpakolta a befőttesüveget, majd elhelyezkedett a székben, megköszörülte a torkát, és keresztbe vetette a lábait. A dörgő felszólításra („Tessék!”) Harrer jelent meg, s kilincsre csukván maga mögött az ajtót, tett egy lépést az asztal felé, aztán visszalépett, megállt, kezeit összekulcsolta az öle előtt, s szokása szerint ide-oda ugró keselyűpillantásával megpróbálta felmérni, a kopogás és a bebocsátás között történt-e itt valami érdemleges. Hírt hoz, mondta, „a tárgyban, amivel” a nagyságos asszony még hétfőn bízta meg, talált ugyanis végre egy embert, aki véleménye szerint az új rendőrség tagjaként mint közlegény esetleg szóba jöhet; megfelel mind a két feltételnek, egyrészt helybeli, másrészt „belevalóságát”, hunyorított Harrer, „egy bizonyos napon” kimutatta már, ezért, minthogy a temetésig még bőven van idő, rögtön ide is hozta a „Nílus-féle” kocsmából, s mivel megígérte neki, hogy amit elmond, az köztük marad, a „figura” hajlandó alávetni magát a „próbának”, így ő, Harrer, úgy gondolja, talán most mindjárt meg is ejthetnék a kihallgatást. Azt lehet, dördült rá a titkár, de „nem itt!”, majd rövid töprengés után lehordta Harrert a sárga földig, amiért nem volt kellően elővigyázatos, végül kérdőre vonva, mit keresett a Nílusban, mikor reggeltől estig mellette lenne a helye, a mentegetőzést azonnal el is hárítván megmagyarázta neki, hogy félóra múlva, se korábban, se későbben, a „figurájával együtt” a Wenckheim úti házban kell jelentkeznie. Harrer nem mert mondani semmit, csak bólintott egyet, hogy érti, aztán még egyet, mikor utánaszóltak, hogy: „és negyed egyre ott legyen ám a lakás előtt a titkári gépkocsi!”; kioldalgott az ajtón, Eszterné pedig gondterhelt arccal állapította meg, hogy sajnos hozzá kell szokjon, „ebben a pozícióban bizony az embernek nincs egy perc nyugta sem”. Amúgy nagyszerűen ügyködő, de („Hogy el ne szaladjon vele a ló…”) igen rövid pórázon tartott jobb keze így hát egy csendes délelőtt háborítatlanságának tényleg véget vetett, a „megszerzett hatalom élvezetéről” azonban, aminek ígéretével ez a nap indult, mégsem kellett egészen lemondania, mert ahogy egyszerű bőrkabátjában kitette a lábát a Városháza kapuján, ha nem is százak, de „tízek” fordultak rögtön felé, amikor pedig az Árpád utcába ért, a házaik előtt szorgalmasan munkálkodó polgároknak „szinte üdvözlő sorfalába léphetett”. Dolgoztak a nagypapák és a nagymamák, a családfők és az asszonyok, kicsi és nagy, vézna és kövér csákányozta, lapátolta, talicskázta az odafagyott szemetet a járda s az úttest portájuk megszabta területén, s mint az szembeötlő volt, „igen lelkesen”. Ahogy odaért egy-egy csoporthoz, csákány, lapát, talicska megállt egy pillanatra, elhangzott egy-két vidám „jó napot!” vagy „Levegőzünk? Levegőzünk?”, aztán, hisz nyílt titok volt, hogy a mozgalom bírálóbizottságának is elnöke ő, a munka, ha lehet, még lelkesebben folyt tovább. Néha már messziről hallotta, hogy „itt jön a mi titkárunk!”, s mit szégyellje, ez úgy az Árpád utca közepétől kezdte megdobogtatni a szívét, ment köztük, de nem lassított, csak oda-odaintett, ám mikor a tiszteletteljes megszólítások egyre hevesebb záporában útjának utolsó harmadát taposta, az ő „közismerten zord” arckifejezésén – hiszen vállát annyi gond és felelősség nyomta! – már-már kénytelen volt enyhíteni. Elmondta vagy százszor a tizennégy nap alatt, hogy arra, ami elmúlt, fátylat kell borítanunk, mert „akkor és csak akkor juthatunk egyről a kettőre, ha azt nézzük, »mi legyen« és »mit akarunk«”; nem szűnt meg a fülekbe mindezt „szinte beletrombitálni”, a bizalomnak ebben a jóleső kinyilvánításában viszont úgy vélte, akár maga is megfogadhatja most, borítsunk hát fátylat rá, gondolta a sugárút sarkán befordulva, hogy „ki voltam nektek én, és nekem ti kik voltatok”… Vezére nélkül a tömeg nem ér semmit, bizalom nélkül meg, nyitott be házának kapuján, béna a vezér, aztán elismerte: „de hát nem is olyan rossz emberanyag ez”, igaz, rögtön hozzá is kellett fűzze, hogy ő pedig „nem akármilyen vezér”. Megleszünk, emberek, gondolt vissza elégedetten az Árpád utcaiakra, és később, ha jól mennek a dolgok, „a gyeplő lazább lehet, a titkár békülékenyebb”, mert hisz magának már semmi többet nem akar, elvégre, döngött léptei alatt a folyosó kövezete, mindaz, amire vágyott, az övé… Visszaszerezte, amit elvettek tőle, és elnyerte, amit csak remélt, a hatalom, mégpedig a legfőbb, már a kezében van, sikereinek „koronája” meg – lépett be elérzékenyülve a szalonba –, mondhatja úgy is, hogy az ölébe hullott, „szó szerint”. Mert ha gondolatai – érthető módon, hivatalból és ahogy az már lenni szokott – el is futottak erre-arra, amiként két hete folyton, úgy hozzá kanyarodtak vissza ezúttal is, hozzá, akit nem szűnt meg várni éjjel és nappal, de aki azóta sajnos még nem „jelentkezett”. Néha álmából a dzsip zajára ébredt, máskor és egyre gyakrabban, főként itthon a szalonban, hirtelen… nem tudja, de… meg kellett forduljon, mert olyan érzése támadt, hogy valaki – ő! – ott áll a háta mögött, na, nem azt akarja ezzel kifejezni, mintha aggodalmaskodna, csak hát „nélküle minden óra üres…”, s ez „egy szerelmes szív esetén” érthető. Várta reggel, délben és este, s közben képzelete mindig ugyanabban a képben idézte fel, a száguldó tank parancsnoki állásában mozdulatlan méltósággal, aztán ahogy lassan a szeméhez emeli a nyakában lógó távcsövet, s a „messzeségbe kémlel”… Ez a hősi kép villant meg benne most is, és ez illant el, mint a füst, mikor meghallotta, hogy valaki „már megint kaparászik” a folyosón, valaki, akire „a múlt fátylát a maga részéről végérvényesen ráborította”, de aki kilenc napja, hogy Valuska sorsa elrendeződött, minden délelőtt pontban tizenegykor s még egyszer, úgy este nyolc körül újra meg újra meglebbentette azt. Valójában csak ebből tudta, hogy Eszter még él, meg olykor a WC-öblítő zajából, a cselédszobába átszállított zongora tompa hangjaiból s a hírekből, amiket róla kapott, mert különben olyan volt, mintha ott se lenne, az odúja meg, mintha nem tartozna már össze a ház egyéb részeivel. Mindössze egyszer vagy kétszer látta a két hét alatt, no és persze aznap, mikor „megtörtént az újrahonfoglalás”, s mivel a cselédszobában megejtett délutánonkénti biztonsági ellenőrzések – a kihajtott kották és az ágya mellett Jane Austin két oszlopba rakott összes művei láttán – mindig ugyanazzal az eredménnyel jártak, tudniillik hogy ha otthon van, kizárólag olvas („Ezt a dögunalmat!”) és zongorázgat („Romantikusok!”), a tegnapi nappal még ezeknek is véget vetett. Nemcsak hogy nem jelentett veszélyt rá nézve többé, de „abszolúte nem is érdekelte”, egyáltalán létezik-e, s ha néha, mint ezúttal, egy pillanatra az eszébe jutott, kénytelen volt föltenni a kérdést, hogy „hát ezt győzte volna le…?!” Ezt a szerencsétlent, ezt az ostobát, ezt a „töttyedt roncsot”, akit számára végzetes ragaszkodása ahhoz a félnótáshoz egyszerűen a saját árnyékává tett?! Mert az volt, hallgatta Eszterné, ahogy a folyosón végigcsoszog, silány árnyéka még egykori önmagának is, szánalmas vénség, beijedt nyuszi, „egy könnyes szemű, rozoga trotyli”, aki ahelyett, hogy hanyatt-homlok menekült volna Valuskájának még az emlékétől is, feltámadó „atyai” érzéseibe „belegolyósodva” egy különben teljességgel érthetetlen tisztelet övezte hírességből „nagy hirtelen a közröhej tárgyává lett”. Ama reggeltől fogva, hogy Valuska ügyében megszületett a megnyugtató döntés, minden áldott nap kétszer (egyszer, amikor megy, tizenegykor, egyszer, amikor jön, este nyolc felé), ahelyett, hogy eltüntetné, képes és mindenki szeme láttára végigvonszolja magát a városon, és közben ott ül a Sárgaházban a tökéletesen elnémult s állítólag a szemét kinyitni többé nem hajlandó Valuska csíkos pendelyénél, és a hírek szerint olykor mesél neki valamit, de jórészt hallgat ő is, mint egy igazi bolond! Semmi jel nem mutat arra, hogy a „legsiralmasabb vereségnek ez az eleven szobra”, lélegzett föl a távoli zajra Eszterné, hogy az végre becsukta maga után a kaput, valaha is észre tér, nyilván ezt fogják csinálni most már az idők végezetéig, csücsülnek csöndben egymás mellett, és az új korszakba lépő helység általános derültségére fogják szépen egymás kezét; alighanem így lesz, állt föl, s rendezte át „kihallgatásra” a szalont, azonban mindez egy csöppet sem nyugtalanította őt, hisz „itt a csúcson” ugyan mit árthatott már neki múltjának ez az apró szépséghibája – egyébként is, addig, míg egy „ráérő pillanatában” gyorsan lerendezi az igencsak időszerűvé érett válási ceremóniát, igazán kibírja naponta kétszer ezt a „sírboltfeszegető, halk kaparászást”… A széket meg az asztalt a szalon ablakaihoz húzta, hogy így a szinte teljesen csupasz helyiségben a vallatottnak ne legyen majd módja „megkapaszkodnia” semmiben, s mikor egy jó perc múltán („Késve!” – vonta össze haragosan a szemöldökét Eszterné) Harrer bekísérte s középre állította a „jövendőbeli közlegényt”, az, bár nagy mellel érkezett, rövid idő alatt a terveknek megfelelően meg is puhult. Erős, mint a bika, mustrálgatta a titkár az asztal mögül, míg Harrer bevezető s kellőképpen fenyegető kérdései meg a „középre állítottság” együttes nyomására a „borgőzös Nílus-lakó” felhagyott vele, hogy „magabiztos” legyen, akkor a helyzet úrnője „egy aprócska figyelmeztetés erejéig” átvette a szót, közölte, hogy „itt nincs zsákbamacska, nem érünk rá kocsmatöltelékekkel szórakozni”, s hogy mindent, amit hall, egyszer s mindenkorra véssen bele az agyába, mert ő kétszer ugyanazt nem mondja el. Félreértés ne essék, jelentette ki jéghideg tekintettel, „most azt fogjuk megvizsgálni, átadjuk-e rögtön a Törvényszéknek, vagy be tudja bizonyítani, hogy valamire azért még használható”, ez utóbbit viszont kizárólag akképpen teheti meg, ha pontosan és a legkisebb részletet sem felejtve ki, beszámol róla, ami arról a „bizonyos” éjszakáról csak elmondható. Ez fog dönteni, emelte föl mutatóujját a titkár, a pontosság és a részletek meg persze a „jó szándék árulkodó jele”, hogy egyáltalán akar-e és képes-e a társadalom hasznos tagjává lenni, vagy megy a bírók elé, onnan pedig a cellába, ahogy ilyen esetekben szokás, természetesen életfogytiglanig. Nem akar ő, állt egyik lábáról a másikra a megriadt vallomástevő, semmiféle cellába belemenni, a Keselyű, mutatott Harrerre, különben is azt ígérte, ha „szépen előadja a szennyest”, az ügyét el fogják simítani. Nem azért jött, hogy feladja magát, „nem evett meszet”, hogy idejön önszántából mindent bevallani, ezért ne fenyegetőzzenek vele, elmond ő mindent sorról sorra, hisz tudja, „mi a dörgés”, vakart meg egy gyógyuló horzsolást az állán, rendőrt keresnek, ő meg, mivel unja már a Nílust, jelentkezik. Meglátják, mit tehetnek, szólt szigorú méltósággal Eszterné, de előbb hallani szeretnék, nem követett-e el olyat, aminek „jogkövetkezményei alól maga a jóisten se mentheti meg”, vegye csak szépen „sorról sorra” a részleteket, aztán majd kiderül, ő, a városi titkár, tud-e valamit esetleg segíteni.

Igenis (köszörülte meg a torkát a jelölt), hát elég nagy balhé vót, én nem mondom, és ott éreztük mán a szagát a levegőbe neki. De mi az elejitől nem vótunk benne, csak mikor gyött a híre a Nílusba, hogy van ám a városba egy kis csetepaté, akkor mondom a rigmust a többieknek, a Gyömrőnek meg a Holger Ferinek, hogy na, talpra magyar, osztán gyerünk, ahol nincs rend, ott a helyünk… Minket, tetszik tudni… (nagyságos asszony, segített Harrer) …nagyságos asszony, csak úgy hív mindenki, hogy a törőlegények, őszinte vagyok, azér, mer mi hárman, hogy mongyam, na… szóval ha mán nagy a dögunalom, szoktunk csinálni egy kis rendet, félnek is tőlünk, mint a tűztől, ott kuss van, tetszik tudni, ha csak úgy felnéz valamelyikünk a fröccsről. Na de ez a kutyafasza vót ahhoz, ami folyt ám mán javába, mikor mi odaértünk, a főutcán meg a sugárútnak úgy az elejin, mondom is a Gyömrőnek, na, faszikám, nyomás, mer ezek itt nem viccelnek, ezek nem hagynak itt nekünk még a végin semmit, oszt hát nekiláttunk, én nem tagadom, mi is. Na de akkor gyött a nagy pofára esés, mer ahogy kezdtük vóna szépen egy csomóba rakni a haverokat, látjuk ám, hogy itt egész más a pálya, ezek itt a civilekre utaznak, szólok a Holger Ferinek, hogy uzsonnaszünet, leteszi a két pácienset, akivel épp foglalkozott, gyön oda, a Gyömrő is, összedugjuk a fejünk, mi legyen. De addigra kurva nagy lett a tömeg, gyöttek a Piactér felől, mint az oroszok, mondom, faszikáim, szerintem itt kitört a forradalom, tehát olaj. De a Gyömrő aszongya, amennyire ő visszaemlékszik, ilyenkor mindig kinyitják a bótokat a szegények előtt, nézzünk meg egyet, van itt például nem messze egy kisközért, tele frankó piával, nézzük meg, kinyitott-e mán, oszt akkor, mongya, tényleg jöhet az olaj… Hát, mán tényleg ki vót nyitva, de ott, nagyságos asszony, kérem, nem mi vertük le a lakatot, szét vót verve az mán ripityára, mi csak bementünk, oszt megpróbáltunk legalább egy üveggel kimenteni, de olyan alapos munkát végeztek előttünk a haverok, hogy nem találtunk mi ott egy árva megveszekedett üveggel se épen. Egy kicsit dühbe gyöttünk mind, mer az, úgy gondoltuk, mégse járja, hogy mikor így kitört a nagy szabadság, mer azt hittük, tényleg kitört, mi itt ácsorogjunk benne csontszárazon, és az anyám nevére mondom (tette a szívére a kezét), nem akartunk mi semmit, csak leereszteni egy-két kortyot, oszt haza, mer én például úgy vagyok, hogy egy kis balhé elmegy, kicsit ütni erre-arra, na de ahhoz az egészhez semmi közünk se vót, én azt szeretem, ha rend van általába, ezér gondolom, hogy rendőrnek megfelelnék, fogd be a csőröd, Keselyű (vetette oda a közbekotyogó Harrernek), mán így is épp elég sok van a rovásodon… Szóval elindultunk, hogy utánajárjunk a dolognak, nézzük az Otthont, semmi, a főutcán a hídnál a presszót, az is ripityára, na, gondoltuk, itt mán nekünk nem fog túl sok babér teremni, jobb, ha kijjebb próbálkozunk. Megyünk az izéhez, na… a Gulyáshoz, de akkor a Holger Ferinek az eszibe jut, hogy van ott balra, a Papsor végin valami cukrászdaféle, na, annak, őszinte vagyok, tényleg mi törtük be az ajtaját. Nem csináltunk mi semmit, csak előkerestük hátul a raktárba a töményeket, olyan külföldi likőrök vótak, néztük a címkét, jónak ígérkezett. Igenis (bólintott készségesen Eszternének), a tárgyra térek, mer éppen ebből lett a baj, hogy nem szoktuk mi ezt a külföldi módit, oszt hát, hogy mongyam, olyan furcsák lettünk mindnyájan tőle, azóta el is határoztam, én többet hozzá nem nyúlok ilyesmihez. Mer gyött később egy csapat haver az utcákról, oszt nekiláttak ilyen vasdorongokkal szétverni a berendezést, szólok az egyikhöz, ugyan add mán ide nekem is azt az izét, na, szóval, elismerem, elég hamar rákaptunk az ízire mi is. De most ne tessék azt gondolni, nagyságos asszony, kérem, nem szoktam én csak úgy nekirontani valaminek, az a kurva lötty zavarta meg a fejemet, különben se vót, ahogy most visszaemlékszek, túl nagy a kár, egy tükör vagy mi, az rémlik, meg egy-két pohár a pulton, ezért még nem lehet, ugye, leszedni az ember fejit… mondom, hogy fogd be a csőröd, Keselyű (torkolta le megint Harrert), azt a tükröt meg, vagy mi vót, ha annyira fáj annak a mocskos cukrásznak, hát kifizetem, ne mongya, hogy. Én nem tudom, mi a jóistent kotyvasztottak bele, mán ha meg tetszik bocsátani a szóért, abba a kibaszott likőrbe, de én úgy vótam, hogy órákig azt se tudtam, hol, mi, csak egyszer azon veszem észre magamat, hogy ülök a Komló előtt a járdán, oszt fázom piszkosul. Nézek körül, a mozinak mán ekkora (mutatott fölfelé) a lángja, na, mondom, ez mán azér egy kicsit komoly. Hogy én hogy kerültem oda, meg hogy hova a francba lett a Gyömrő meg a Holger Feri, hát, ha megkínoznak, én akkor se tudom, csak kóvályogtam erre-arra a haverok közt, oszt egyszerűen nem ment bele a fejembe (vörösödött el a méregtől a jelölt), mi az úristen töke van itt! Mer nagyon ocsmányul éreztem magamat, tessék elhinni, belülről a gyomrom meg a májam égett, a szemem előtt meg az a kurva mozi, és, őszinte vagyok, mán azt hittem a marha agyammal, hogy én gyújtottam föl, mer nem emlékeztem én semmire az ég adta világon, hogy mit csináltam, csak néztem azt a tüzet, oszt tanakodtam: én? nem én?, ezér oszt nem tudtam, mitévő legyek. Mer különben biztos, hogy nem indulok el, az vót a baj, hogy nem tudtam, nem-e én vótam-e az, most mán biztos, de akkor olyan bizonytalan vótam, ezér oszt mondom magamba, na, most tényleg olaj… Megyek át a németvároson, kis utcák, minden, nehogy még végin összetalálkozzak, akivel nem akarok, oszt megállok egy kicsit pihenni a temetőkapunál, nekivetettem így (mutatta, hogy) a rácsnak a hátam, akkor meg egyszer csak valaki megszólal közvetlen a hátam mögött! Na, bassza meg, megbocsát a szóért, de rögtön azt hittem, vihetnek éngem is, nem vagyok olyan futós nyuszi, láthatja azt a nagyságos asszony, de úgy rám ijesztett, ahogy a nagy csöndbe csak úgy a hátam mögül, valaki. Hát persze csak az egyik haver vót a balhéból; az mán tudta, hogy söpörni kell, aszongya, cseréljünk kabátot, oszt te arra, mongya, én meg erre, majd csak összezavarodnak rajta, mondom, oké, cserélhetünk. De azér valahogy mán akkor nem tetszett nekem igaziból a haver, mondom neki, te, figyelj. Nem szeretném, ha ezzel a kabáttal azér vóna valami, mer azt ne képzeld, hogy a te balhédat majd én viszem el! Ilyen olcsó szar vót, tetszik tudni, ilyen szürke posztókabát, de ugye, ki a fene tudta, miket művelt benne, ezér oszt mondom neki, tudod mit, meggondoltam én ezt a dolgot, nem cserélek én teveled, próbálkozz mással, a témáról meg ugorhatunk. Nem láttam én semmit, olyan gyors vót az a piszkos disznó, úgy eladta magát nekem, hogy nem is gyanakodtam, azt hittem, tényleg haver. A vállam alatt szúrt meg, itt (gombolta ki az ingét, és mutatta, hol), pedig tutti, nagyságos asszony, hogy pont a szívembe akart. És el is fektetett a mocskosa, amikor meg valahogy magamhoz tértem, a seb fájt rendesen, és piszkosul fáztam megint. Nem csoda, mer nem vót mán akkor rajtam a kabát, benne minden: személyi, pénz meg az otthoni kapukulcs, az a rohadt posztó meg ott hevert mellettem a földön, mi a nagyon jó istent tehettem vóna, fölvettem, oszt nyomás, be a temetőkapun! Mer ebből mán biztos tudtam, hogy a havernek komoly vaj lehet a füle mögött, én meg most mán csak nem leszek olyan marha, hogy a miatt a kabát miatt lefogatom magamat, de föl kellett venni, mer megfagytam vóna különben abba a hidegbe, hát nem vót más, mint a temető. Haza nem mertem menni, a mozi miatt, mer hát egész begőzölt mán tőle az agyam, ahhoz meg, hogy kijussak a városból, amiér nekiindultam, ezzel a sebbel, tetszik érteni, mer fájt, meg kicsit vérzett, na, szóval maradtam ott. Találtam, tisztesség ne essék szólván, egy kriptát, ami nyitva vót, gyűjtöttem rőzsét a temető végiből, oszt tüzet raktam, ahogy tudtam, a trikómat rászorítottam a sebre, oszt vártam, míg beesteledik… El is vérezhettem vóna, nagyságos asszony, de hát van ez a szervezetem, oszt kibírtam tényleg estig, na, oszt akkor végre hazaosontam, valahogy fölzörgetem az asszonyt, mer kapukulcs, az persze nyista, se személyi, meg pénz se, ugye, na, gyorsan be a kályhába azzal a kurva kabáttal, én meg oszt be nem csuktam az ajtaját, míg csak porrá nem égett az egész. Gyorsan orvosér, lakik ott a közelünkbe egy, bekötözés, gyógyszer, háromnapi fekvés, oszt… így… Hát, én nem tudom, nagyságos asszony, de valóba ennyi vót, nem hagytam ki semmit, ennyi a bűnöm, meg korábban, őszinte vagyok, az a pár verekedés… Nem tudom, hogy tetszik látni, hogy ettől a bűntől lehet még-e belőlem rendőr, de én ma, mikor gyött a Keselyű, hogy lehet esetleg jelentkezni, ha őszintén mindent bevall az ember, úgy gondoltam… jelentkezek… mer én, úgy érzem, tudnák hasznos tagja lenni, csak nem tudom most, hogy tetszik ezt… látni, ez a két bűn, hogy hát…

…hát, csóválta meg a fejét Eszterné, s egy jó ideig csak hümmögve és nagyon komoran nézett maga elé, azután azt mondta, bizony, bizony… majd összecsücsörítette a száját, és folytatta a hümmögést, végül pedig ujjaival valami pattogó ritmust dobolván az asztalon, néhányszor tetőtől talpig végigmérte a mindinkább rogyadozni látszó jelöltet, hogy befejezésképpen egy, csak úgy önmagának szánt, jól irányzott mondattal (miszerint „szeretném én látni azt az embert, aki ezt az ügyet el-si-mít-ja”) megadja neki az „úgynevezett kegyelemdöfést”. A probléma, jelentette ki aztán borús tekintetét – a jelöltnek mintegy a feje fölött – Harrerre szögezve, sokkal súlyosabb, mint ő, aki „végül is” feddhetetlen embereket keres, hitte volna, mert lehet itt beszélni például naplopásról és garázda előéletről, betörésről meg sírgyalázásról, sok mindenről, csak éppen, villantott Harrerre egy csupán neki szóló mosolyt, feddhetetlenségről nem. A jelölt őszinteségét a maga részéről nem vonja kétségbe, csak hát, sóhajtott föl, a szemét még mindig Harreren tartva, ez bizony „édeskevés”, így még azt sem tudja, az ügyet tiszta lelkiismerettel felvállalhatja-e, de ha mégis megteszi, és a „megfelelő szakértőkkel” egy konzultációra összeül, annyit máris biztosan állíthat, hogy a legjobb esetben is, amiről szó lehet, „az maximum próbaidő”. „Próbaidő…?” – nyelt egyet a jövendő közlegény, és segélykérőn Harrerre nézett, világosítaná föl, „mi akar ez lenni”, vagy legalább hogy mit jelent a szó, de az már nem bocsátkozhatott bele semmiféle magyarázatba, mert a titkár ekkor az órájára pillantott, s intett, mintegy „jobb kezével a jobb kezének”, hogy „ürítse ki a termet”, mivel hamarosan indulni kell. Harrer kiráncigálta hát a szalonból a megzavarodott és megriadt újoncot (még hallani lehetett a folyosóról, ahogy ráripakodik: „Nem érted, hogy felvettek, ne taszigálj, te ökör!”), Eszterné pedig fölkelt a székből, s karját keresztbe fonva a melle alatt, új szokása szerint „egy kicsit kinézni” odaállt az ablak elé; arra gondolt, hogy ez persze még csak a kezdőlépés, de „ilyen bikákkal, mint ez, a legjobb úton vagyunk a cél felé”, szervezőmunka és előrelátás, aki erre épít, azé a siker, mert hiszen ebben az esetben például, mire az új kapitányt kinevezik, azt már, intett az odakint, a járda mellett ácsorgó sofőrnek, hogy jön, egy ütőképes karhatalom várja, mely mellesleg tele lesz a városi titkár örökös lekötelezettjeivel. Erről van szó, bújt bele aztán bőrkabátjába, s csattintotta be egymás után az acélpatentokat, a kellő elővigyázatosságról, a megfontoltságról és mindenekfölött a józanságról, „mely nyálkás kis illúzióknak nem dől be, hanem azzal számol, ami kézzelfogható”. Mert hát mi más volna, ellenőrizte le még egyszer a retikült, hogy a beszéd benne van-e, ez itt a legfontosabb, nem „bedőlni” az általánosan pusztító illúzióknak, hogy az „úgynevezett Jóisten vagy az erkölcs kormányoz, meg persze a jóakarat”, hazugság és porhintés, lépett ki a szalonból, „ővele ezt aztán senki nem eteti meg”, „szépség?!”, „együttérzés?!”, „a bennünk lévő jó?!”, ugyan, fújta föl pofazacskóit minden egyes szóra, még ha nagyon költői akarna lenni, akkor is csupán azt mondhatná, az emberi világ, jött ki a kapun, „a kicsinyes érdekek nádasa” csak. Nádas, fintorította el az arcát, s foglalta el a fekete Volga hátsó frontján a helyét, nádas, ahol a szél kormányoz, mégpedig ebben az esetben ő, megvárta, míg Harrer is beszáll az első ajtón, s akkor csak annyit mondott a sofőrnek: „Indulás!”, aztán kényelmesen hátradőlt a sárga műbőrrel bevont ülésen, és nézte a házakat, ahogy elsuhannak a szemei előtt. A házakat nézte, s a – most, hogy nyilván minden épkézláb ember a temetőbe ment – csak itt-ott látható, szorgos polgárokat, és mint mindig, ha benne ült, ezúttal is e „mozgó parancsnoki hadállásból” és az elsuhanásnak ettől az „utánozhatatlan varázsától” látta át a legélesebben – miként a gazda, mikor megszemlélni a birtokot, kikocsizik –, hogy mindez tényleg az övé; az övé, lényegében, és megvan a terv már arra is, egészen hogyan lehet, mert, nézett ki mosolyogva a Volga-ablakon, „dolgozzatok csak, és talicskázzatok, hamarosan elkezdjük – belül…” Arról ugyanis még Harrer sem tudott, hogy a TISZTA UDVAR… mozgalom nem jelent egyebet, mint a „kibontakozás” első felét, a második lépcső, a RENDES HÁZ akció, kanyarodott le a gépkocsi a Szent István utcáról a központi temetőhöz, csak ezután következik, csak azután, hogy az utcák s a kertek már tiszták, s a járdákon „még a bolha is hasraesik”, akkor vonul majd végig a versenybizottság a lakásokon, hogy „a legegyszerűbb és legcélszerűbb életvezetés jutalmaként” kiossza a maga igazán nem csekély mennyiségű s a TISZTA HÁZ-énál sokkalta értékesebb, kitüntető díjait. Na, de ne rohanjunk ennyire előre, hűtötte le magát Eszterné, összpontosítani arra kell, ami előttünk áll közvetlenül, most például a temetésre, mustrálgatta a Volga-ablakból a ravatalozó előtt összegyűlt óriási tömeget, hogy ezen a nagy jelentőségű ünnepen ne essék semmiféle csorba, hogy minden „flottul menjen”, hisz vezérével a megújulni vágyó közösségnek ez: az első „komolyabb” és bátran állíthatja: „egységbejelentő” megnyilatkozása lesz. Most kiderül, méltók vagyunk-e a bizalomra, vetette oda figyelmeztetőleg Harrernek, aztán kiszállt az autóból, s a tőle megszokott határozott léptekkel elindult a rögtön utat nyitó sokaság sűrűjében a ravatal felé, majd elhelyezkedett a koporsó fejénél, megkocogtatván leellenőrizte, hogy a mikrofon működik-e, végül körbehordozta szigorú tekintetét, és elégedetten állapíthatta meg: a temetésrendezéssel megbízott jobb keze megint kitűnően megállta a helyét. A három nappal ezelőtt kiadott titkári utasítás szerint a végtisztességadásnak az új korszak szellemét kell kifejeznie, ezért nem csupán az egyházi jelenlétre nem lesz szükség, de az eseményt „az összes szirupos tehertételtől” is föl kell szabadítani; dobasson ki minden „ócska bóvlit”, magyarázta Harrernek, és „az egész folyamatot társadalmivá alakítsa át”, így most, helyesen, bólintott oda a lámpalázas rendezőnek, a gyalulatlan deszkából ácsolt koporsó egy egyszerű, disznóvágásnál használatos, de jól lesúrolt asztalon feküdt, az elhunyt jelentőségére egy „posztumusz” adományozott s egy nyitott vörös dobozkában – a feliratával („Jó sportolói munkáért”) természetesen lefordítva – elhelyezett érdemérem utalt, a szokásos kandeláberek helyén pedig, talán kissé meghökkentő, de hatásos módon Harrer két hajdani segédmunkása állt, a sürgősségre tekintettel, jobb híján huszárnak öltözve, kezükben a városi kölcsönzőből származó két hatalmas műanyag pallos, amelyek a jelenlévők számára világos útmutatással szolgáltak arra, hogy a közösség e napon egyik példaadó hősét veszíti el. Nézte a koporsót, benne Pflaumnéval, s míg az egybegyűltek megértették, hogy „kezdődik”, és kezdtek elcsöndesedni, annak a, most már tényleg mondhatja, özönvíz előtti esti látogatásnak az emléke benne újból fölmerült. Ki gondolta volna akkor, tette föl magában a kérdést, hogy bő két hét múltán „ezt a kis bögyöst” példaadó hősként épp ő meneszti a mennybe, ki hitte volna, mikor azon az estén – fölpaprikázva! – elhagyta azt a fojtóan édeskés lakást, hogy tizenhat nappal később az egész még egyáltalán az eszébe jut, hogy itt áll majd a koporsójánál, és már nem lesz benne harag, mert hisz, ahogy most felidézte Pflaumné alakját a mamuszkáival, valóban nem érzett semmi effélét, sőt, mit tagadja, még egy kicsit sajnálta is. Pedig a sorsát, merengett a ravatalra szögezett tekintettel Eszterné, csak magának köszönheti, hogy nem bírta elviselni, amint a szomszédasszonya vallotta, a szégyent, s fiát a hajánál fogva visszaráncigálni akkor éjjel utána eredt, utána eredt, hogy szerencsétlenségére a Wallner előtt épp egy álruhát válogató brigantiba ütközzön bele, aki – az ablakaik mögött kuporgó Karácsony János utcaiak beszámolója szerint – vagy öt percre azért még „szakított időt”, mielőtt örökre elhallgattatná, a legocsmányabb módon „elszórakozni vele”. Személyes balszerencse, foglalta össze szomorú arccal, hogy azt ne mondja, pech, igazán tragikus fordulat egy „kipárnázott élet” végén, hisz ezt aztán éppen ő tényleg nem érdemelte meg, nem szolgált rá, búcsúzott tőle, de legalább most elégtétel gyanánt hősként távozik, szétkattintotta hát a retikül zárját, előhúzta a beszéd gépelt másolatát, és látván, hogy teljes a figyelem, az első mondathoz mélyen beszívta a levegőt. Ám ekkor – mint később kiderült: „rossz egyeztetés miatt” – a háta mögül négy másik huszár bújt elő, s mielőtt ő még közbeavatkozhatott volna, két, méretre vágott pallót dugva alá, felkapták a koporsót, és a kapott utasításnak amúgy már megfelelően, frissen nekiiramodtak vele a szokatlan megoldásokhoz már hozzáedződött, így ehhez is könnyedén, rögtön és rugalmasan alkalmazkodó, gyászoló tömegben. Vetett egy megsemmisítő pillantást a lángvörösen s földbe gyökerezett lábbal álló Harrerre, de végül is nem volt mit tenni, ha már így alakult, maga is a négy huszár után vetette magát, akik áttörve a nagy lendülettől ijedten szétrebbenő sokaságon, meghálálandó a kitüntetést, hogy a választás „az erőnlét miatt” rájuk esett, szinte vidáman és meglepő sebességgel, mintha terhük csak amolyan könnyű pihe volna, haladtak a kiásott sírgödör felé. Nemcsak a szónok volt kénytelen felvenni velük a lépést, de ha nem akarták egészen magára hagyni, az egész gyülekezet, ráadásul, az esemény méltóságát megőrzendő, mindnyájuknak valamiképp muszáj volt leplezni is, hogy ehhez bizony „kissé szaladni” kell; mindez azonban a kisebbik gondnak bizonyult, mert az igazi baj a koporsó körül támadt, mint az hamarosan kitűnt, az elemében lévő négy huszár ugyanis semmilyen jelre, füttyre, pisszegésre nem vette észre, hogy a pallókon szállított koporsó legalább olyan vidáman, mint amilyen veszedelmesen, pattog és ugrándozik. Kifulladva, zihálva, de mégiscsak méltó komolysággal érkeztek meg aztán a sírhoz, és „lehet mondani”, hogy az ép koporsó láttán általános volt a megkönnyebbülés, s minthogy ha semmi, akkor a „végigpisszegett utolsó útnak” ez a rendkívülisége tényleg közösséggé kovácsolta a végső búcsúra készülő tömeget, egy emberként figyelték, amint két, szélben lobogó papírjával a kézben Eszterné a sajátosan elodázódott beszédbe végre belekezd.

Akik itt egybegyűltünk, tudjuk, hogy az életnek a vége a halál. Talán azt gondolja most valaki, hogy ezzel nem mondtam semmi újat, de én a költőt olvasom a fejére, és azt mondom, semmi sem új a nap alatt. A halál a sorsunk, ez a pont a mondat végén, nem születik csecsemő, aki mást remélhet. Tudjuk ezt mindannyian, ám most mégsem a szomorúság vesz rajtunk erőt, hanem valami elszántság és emelkedettség, mert ebbe a sírba, polgártársaim, nem akárkit helyezünk. Nem vagyok a nagy szavak híve, ezért csak annyit mondok, egy embertől vesz búcsút most egész városunk. Kicsi és nagy, fiatal és öreg itt áll a sírnál, mert ott akar lenni, ahol egy ember befejezi az életét. Egy ember, akit szerettünk, egy ember, aki tette, amit tennie kellett, egy ember, akinek a szerénység volt a hétköznapja, a halála pedig ünnep itt mindenkinek. A bátorság ünnepe, mert ez az egyszerű ember, polgártársaim, engem és téged és őt is megszégyenítő módon egyedül mert szembeszállni azzal, amivel senki sem. Azt mondom: hős volt? Igen, azt mondom, ezt az egyetlen nagy szót Pflaum Józsefné esetében én nyílt szívvel vállalom. A fiáért indult azon az embert próbáló éjszakán, a fiáért, de értem, érted és érte is, mindannyiunkért, polgártársak, hogy megmutassa, a bátorság és a harc szelleme még ebben az elpuhult korban sem halt ki egészen. Megmutatta, hogyan is kell élni, megmutatta, mit jelent embernek lenni minden körülmények között, példát adott nekünk és minden utánunk érkező nemzedéknek, hogy viselkedik valaki, akinek a szíve ott van a helyén. Egy anyát búcsúztatunk ma, hálátlan fiával szemben, egy özvegyet, egy hű feleséget két férj után, egy egyszerű asszonyt búcsúztatunk ma itt, aki szerette a szépet, egy asszonyt, aki életét áldozta, hogy nekünk jobb legyen. Őt látom most, azon a szörnyű éjszakán, ahogy azt mondja magában, én ezt itt mégse tűrhetem, őt látom most, ahogy fölveszi a kabátját, és elindul a túlerővel szembe megküzdeni. Tudta, polgártársak, hogy talán el fog bukni, tudta, hogy gyenge karjának erejével elvetemült brigantikkal kell majd szembeszállnia, tudott mindent, mégse hátrált meg a veszélyben, ment, mert ember volt, aki nem adja fel. Győzött a túlerő, és ő elbukott, de én mégis azt mondom, ő a győztes, és gyilkosai buktak el, mert egymaga képes volt vereséget mérni rájuk azzal, hogy nevetségessé tett minden aljas támadót. Megszégyenítette őket, hogy mivel? Azzal, hogy ellenállt, azzal, hogy nem volt hajlandó harc nélkül megadni magát, ő, egy szál egymaga felvette a harcot, és így, én azt állítom, övé a győzelem. Menj hát, Pflaum Józsefné, megérdemelt nyughelyedre, pihend ki végre fáradalmaid, szellemed, emléked, erőt adó hősi példád itt marad közöttünk, te a miénk vagy már, csak a tested a pusztulásé. Visszaadunk téged az anyaföldnek, nem sírunk, hogy elporladnak majd a csontjaid, nem sírunk, mert igaz valódat ápolni fogjuk örökre, s csak a porhüvelyedre támadhatnak az enyészet munkásai…

Az enyészet munkásai, melyek bilincseiktől megszabadultak már, egyelőre szunnyadó állapotban várták, hogy megteremtődjenek a szükséges feltételei a nem sokkal azután, hogy elkezdődött, máris félbeszakadt ütközet folytatásának, a kétségtelen kimenetelű, könyörtelen ostromnak, midőn a mors végérvényes csöndjében majd apró darabokra szedhetik azt, ami eleven és megismételhetetlen egész volt valaha. A heteken-hónapokon át fennálló kedvezőtlen körülmény, tudniillik a külső vagy pontosabban: a felső hőmérséklet túlontúl alacsony, s ennélfogva a búcsúzó szervezet kőkeményre fagyott volta a tétlenségre kárhoztatott ostromlókat s magát a lebontásra ítélt erődítményt is egyetlen közös dermedtségben foglalta össze, ahol valóban nem történt semmi, ahol tökéletes, hibátlan állandóság uralkodott, ami rezzenetlen panoptikum volt, teljes befékezés, az idő kivételes üressége, tartam nélküli létezés. Aztán eljött egy lassú, nagyon lassú ébredés, a test kiszabadult a fagy fogságából, s az ellene kiadott parancs értelmében a roham, lépésről lépésre növekvő lendülettel, újra megindulhatott. Az izomfehérjékben folytatódott a most már megállíthatatlanul egyirányú disszimilációs anyagcsere, az adenozintriphosphatase-enzimek tovább bontották az általános energiabázist, az ATP-t, s így a kötéshasításokból származó energia még ezúttal, eme védhetetlen erődítményben is az ATP-hez kapcsolt actomyosin alakváltozásához, ez pedig az izmok összehúzódásához vezetett. A folyamatosan bomló és természetesen fogyatkozó adenozintriphosphat azonban többé már sem oxidációs forrásból, sem glikolízisből nem volt pótolható, ezért a reszintézis teljes hiányában egyre apadt a készlet, hogy végül a párhuzamosan felhalmozódó tejsav támogatásával az izomösszehúzódást szabály szerint a rigor mortis váltsa föl. A nehézkedés törvényének hatása alá került s emiatt a gyűjtőérhálózat legmélyebb helyein fölhalmozódott vért, mely a romboló hadműveleteknek – legalábbis a megsemmisítő győzelemig – mintegy a kitüntetett pontja volt, egészen pontosan a vér fibrintartalmát egyszerre két irányból érte támadás. A már korábban, az ostromszünet előtt elkezdődött folyamat első lépcsőjében a véráramban folyékony állapotban keringő fibrinogénekről az aktivizálódott trombin két-két peptidet hasított le, s az így mindenütt létrejövő fibrinmolekulák egymással összekapcsolódván egy rendkívül ellenálló fonadékokból álló alvadékot alkottak. Mindez azonban nem tartott soká, mert a mors anoxyás eredete következtében a plazminná aktivizálódott plazminogén eme fibrinfonadékláncot polipeptidekké hasította, hogy aztán a küzdelem – megtámogatván a másik irányból rohamozó, nagy tömegben jelen lévő adrenalin fibrinoldó hatását – a vér folyékonyságának visszaállításával s ezzel a hemosztázis ellen harcba indult egységek gyors és látványos sikereivel érjen véget. Az alvadékkal ugyanis valamelyest nehezebben, s ami lényegesebb, kétségkívül lassabban boldogultak volna, a folyékony minőség fennmaradása viszont némiképp leegyszerűsítette a feladatot, a soron következő lépést tudniillik, amikor is a vörösvértestek felszámolása volt a cél. A szövetek folyadék-visszatartó képességének értelemszerű megszűntével az intercelluláris anyag a nagy gyűjtőerek körüli laza szervezettségű területeken gyűlt össze, aminek az lett az eredménye, hogy a vértestek hártyája átjárhatóvá vált, s a hemoglobin kilúgozódása megindulhatott. A vérfesték kilépett a vörösvértestek szerkezetéből, és összekeveredett ezzel az ellenállhatatlan folyadékkal, megfestvén azokat átszivárgott a szöveteken, így hát a kíméletlenül pusztító erők újabb jelentős győzelmet könyvelhettek el. Az összehangolt, általános műveletek hátterében, egyidejűleg az izmokra és a vérre mért csapással, a védekezni képtelen szervezet hajdan csodálatos birodalmának belső ellenzéke már a mors pillanatában azonnal föllázadt, s leomolván előttük minden korlát és akadály, a szénhidrátok, zsírok s különösképpen a fehérjék valaha utánozhatatlan eleganciával működő rendjének amolyan „palotaforradalmárokként” rontottak neki. Az alakulat úgynevezett szöveti fermentumokból állt, az akció pedig az autodigestio postmortales nevet viselte, nem maradhat azonban homályban, hogy ez az amúgy tárgyilagos megjelölés mintha inkább csak elleplezné a szomorú lényeget, mert helyénvalóbb volna legalább e helyütt „cselédek zendüléséről” beszélni. Alattomos cselédekéről, akiket régebben is, amikor az erődítményben még eleven élet zajlott, egész inhibitor-rendszerrel kellett kordában tartani, hisz voltaképpeni tevékenységük mindössze a birodalom éléskamrájába került tápanyag lebontására és előkészítésére korlátozódott, s hogy ne menjenek tovább, és ne támadjanak rá magára az anyarendszerre – aminek szolgálatára rendeltettek –, az csak állandó és rendkívül szigorú felügyelettel volt elérhető. Példának okáért a proteolytikus enzimeknek, a proteázoknak eredetileg az a feladat jutott, hogy peptidkötések lehasításával katalizálják a tápfehérje hidrolízisét, azt ugyanakkor, hogy a gyomor sósavkészletével együtt ne bontsák le egyszersmind a sejt fehérjéit is, csupán a mucin erélyes jelenléte akadályozhatta meg. A helyzet nem festett másként a szénhidrátok és a zsírok esetében sem, ahol egyrészt az NADP és a koenzim-A, másrészt a lipáz meg a zsírsav dehidrogenáz szorult egy inhibitorosztag fegyelmező kíséretére, rajtuk kívül ugyanis semmi nem hiúsíthatta meg, hogy a leépítésre szövetkezett enzimek nekiszabaduljanak. Most persze nem volt már fék, és nem volt ellenállás, így a kedvező hőmérséklet beálltával a legalkalmasabb területeken máris megkezdődött vagy inkább folytatódott a „palotaforradalom”, a gyomornyálkahártya ereiben sav-haematinná bomlott vér számos helyen szétfejtette a gyomorfal szerkezetét, s a főként sósav és pepszin alapanyagú alakulat a hasűri szervek szövetei ellen megindulhatott. Az enzimatikus szolgahad működésének következményeként így esett elemeire aztán a máj-glykogén, s történt meg a hasnyálmirigy autolysise is, autolysise, mely kifejezés irgalmatlan élességgel világít rá arra, amit takar, hogy ugyanis minden eleven születése pillanatától a szó legszorosabb értelmében magában hordja saját pusztulását. Ám kétségtelen, hogy a munka nagy részét a helyszín viszonylagos oxigénszegénysége miatt csak lassan, ugyanakkor feltartóztathatatlanul előrehaladó putrefactio, azaz a nitrogéntartalmú szerves vegyületek, elsősorban tehát a fehérjék bontásával megbízott mikroorganizmusok fermentatív működése végezte el, amely mikroorganizmusok egyesítvén erőiket az előhadakkal, dolgukat az őket nagy tömegben tároló bélrendszerben kezdték meg, hogy onnan fokozatosan terjesszék ki hatalmukat az erődítmény teljes univerzumára. Néhány anaerob mikrobán kívül az ütegek főként aerob rothasztókból álltak, de hiánytalanul számba venni az összes különítményt alighanem lehetetlen feladat volna, hiszen a Bacterium proteus vulgaris, a B. subtilis mesentericus, a B. pyocyaneus, a Sarcina flava és a Streptococcus pyogenes mellett még rengeteg mikroorganizmus vett részt a döntő ütközetekben, amelyek közül a legkorábbi a bőrgyűjtőerek mentén játszódott le, kezdetben a hasfal, a lágyék, később a bordaközök és a kulcscsont feletti és alatti árkok területén, ahol is a putrifikatio közben keletkező kén-hidrogén a vér hemoglobinjával egyesülve egyrészt verdoglobint, másrészt a szétesett vérfestékszármazékok vasával vasszulfidot képezett, hogy azután mindez végbemenjen az izmokban és a belső szervekben is. Ismét csak a nehézkedési erőnek köszönhetően ezzel folytatódott a vérfestékes testnedv átszivárgása az állandóan bomló szöveteken, s az építőanyagok eme lassú vándorlása egészen addig tartott, míg el nem értek a bőrtakaróig, ahol aztán megkezdődött: kiáramlásuk a mélybe. A heterolysis történetének párhuzamos eseménye viszont egy anaerob mikroorganizmus, a Clostridium perfringens nevéhez fűződött, ehhez a bélben az új kezdetektől fogva gyorsan szaporodó, nagy hatású baktériumhoz, mely működését származási helyén kívül a gyomorban és az erekben indította meg, de hamarosan szétfutván a szervezet egészében, gázhólyagokat támasztott a szívüregekben, a tüdő mellhártyája alatt, és hatásosan járult hozzá a bőr putrifikatiós hólyagképződéséhez is, amelynek befejezéseként az irha lecsupaszodott. Az egykor sérthetetlen és bonyolultságán is áttetsző egyszerű értelem vezérelte proteinbirodalom ekkorra már egészen szétesett, előbb albumose-peptonok, amidotestek, nitrogéntartalmú és nitrogénmentes aromás anyagok, végül szerves zsírsavak: hangya-, ecet-, vaj-, valerián-, palmitin- és sztearinsavak keletkeztek, valamint szervetlen végtermékek, mint amilyen a hidrogén, a nitrogén és a víz. Az ammónia a talajban élő nitrit- és nitrátbaktériumok segítségével salétromsavvá oxidálódott, mely sókká rendeződve a növények hajszálgyökerein visszakerült abba a világba, ahonnan vétetett. A lebontott szénhidrátok egyik maradványa, a szén-dioxid a levegőbe jutott, hogy – ha szinte csak elvben – mégis részt vehessen egyszer a fotoszintézisben is. Egy-egy apró szálon visszafogadta hát egy magasabb rendű szervezettség, finoman szétosztván mindent a szervetlen és a szerves élet között, s midőn hosszú ellenállás után a kötőszövet, a porc s legvégül a csont is feladta a hiábavaló harcot, a hajdani erődítményből már nem maradt semmi, bár egyetlen atom sem tűnt belőle el. Minden megvolt, noha nincs könyvelő, aki elemeit sorra számba vehetné, maga ez az egyszeri s valóban megismételhetetlen birodalom viszont ezzel oda lett végérvényesen, felőrölte a rend kristályait rejtő káosz végtelen lendülete, a dolgok közt zajló közömbös és fékezhetetlen közlekedés. Felmorzsolta szénre, hidrogénre, nitrogénre és kénre, finom szövetét szétbontotta a darabjaira, széjjelfoszlott és megszűnt, mert felemésztette egy elgondolhatatlanul távoli ítélet – amiként ezt a könyvet emészti fel most, itt, ezen a ponton, az utolsó szó.