Quangzhou elmulasztása

Odalent, Beijingben pontosan tizenhárom óra harmincnyolc percet mutattak az órák, amikor az Északról Délnek menetrend szerint közlekedő Boeing – fedélzetén százhetvenkilenc kínaival s velem mint az egyetlen idegen fehérrel – felszállt a magasba, hogy aztán újabb tíz perc múlva, idefent nagyjából tizenhárom óra negyvennyolc körül, a repülési adatok ismertetése, valamint annak a mindnyájunk előtt nyilvánvaló ténynek ünnepi mód felesleges közlése után, miszerint célunk: Quangzhou, a kapitány is elhallgasson, hogy kikapcsolják az ülések fölött a hangszórókat, s hogy végül minden utas kiszabadítsa magát a biztonsági övek szorításából, és kényelmesen hátradőljön… engem kivéve, aki – s igazán nem a túlzó fordulatok iránti vonzalom, de a valóság kényszeréből állítom szembe magam már az első mondatban a többi százhetvenkilenccel – sem nem szabadította ki magát, sem nem dőlt hátra kényelmesen, hanem tizenhárom negyvennyolc körül éppen ellenkezőleg, megfeszített testtel az öve zárjába kapaszkodva a hajtóművek zúgását figyelte, meg a jobb szárnyat az ovális ablakocskán át, nincs-e egy-egy jelző csikordulás a nagy összhangzatban, nem tapasztalni-e valami komolyabb reccsenést a szárnyak felől. Évek óta mindenre kiterjedő, kezelhetetlen, súlyos bizalmatlanság emészt, kínzó kishitűség, gyötrelmes kétely, hogy tudniillik az a malom, amely ma őröl, őröl-e még vajon holnap is, így hát, ha ehhez hozzávesszük halálfélelmemet a repüléstől, amit különben, ezt a halálfélelmet, vagy hagyjuk az ünnepélyességet: ezt az elleplezhetetlen majrét, sőt elmegyek most már a végsőkig, s egy tréfásabb Heideggerrel szólván a legkendőzetlenebbül kijelentem: ezt a repüléstől való őszintén-beszarva-levést bennem is, mint annyiunkban, a repülés gyanútlan szeretete, azaz egy gyorsan múló heroikus naivitás előzte meg… nos, tehát visszatérve, ha a két tételt, az általános bizalmatlanságot a malom iránt meg az imént körüljárt mineműségemet a repülést illetően egybevesszük, akkor ez az egy önmagában is elégséges magyarázatot adhatott volna feszült lelkiállapotomra – ám ezúttal nem csupán erről volt szó.

Már a beijingi repülőtér negyvenhetes várótermében úgy éreztem, ahogy egy darabig megfeledkezni látszottak rólunk, és tíz perccel indulás előtt még egyetlen stewardess nem jelentkezett, mintha százhetvenkilenced-magammal önkéntes száműzetésre s nem véletlen alakította hirtelen ötletből egy amolyan hadd legyen alapon szerveződött céltalan kirándulásra indulnék; már akkor azt súgta valami, ahogy ott ültünk, szótlanul, magunkra hagyatva, s szemügyre vettük egymást, én fásultnak tetsző társaimat, ők a negyvenhetesben ritkán látható európait, hogy átlépni a Jangce vonalát, és nagyon is eltávolodni tőle, hogy túlmenni a hajdani Chu-királyság területén a soha igazán kézben nem tartott legeslegdélibb pontok felé, hogy voltaképp teljes mértékben felkészületlenül, a csupán felszínes közhelyekből ismert trópusoknak a szó lehető legmélyebb értelmében vett küszöbére elmerészkedni, ez legalábbis felelőtlenség, afféle minden-mindegy hányavetiség, olyan, esetleg valóságos kockázat vállalása, amelynek alanya, én, még arra sem képes, hogy ennek a kockázatnak a derengő körvonalait érzékelje, mielőtt dönt. Már a váróteremben, ahogy kölcsönös kíváncsisággal vizsgálgattuk egymást, fokozatosan rám telepedett egy efféle baljós előérzet, amiben az általános bizalmatlanság meg a repüléstől való irtózás már korábban megalapozott elegyéhez tehát egy újabb elem csatlakozott, és ez volt a döntő, egy egyre hevesebb nyugtalanság, amelybe egyszer csak éles, forró félelemféle hasít… mihez is hasonlíthatnám… talán annak a gyermeknek az unalomig ismert állapotához, akit egyedül hagytak otthon, s az éjszaka közepén nyomasztó félálom után riadtan felül az ágyban, mert a másik sötét szobában mintha reccsent volna valami, s ő dermedten, lélegzetét visszafojtva figyel, vajon megismétlődik-e, és megismétlődik… nos, hát körülbelül ez a másik sötét szoba volt most nekem Quangzhou, a Gyöngy-folyó s a délkínai tenger, na persze tényleg csak körülbelül, mindenesetre, mint mondtam, már a váróteremben kezdődött a nem is fásult, inkább egykedvű várakozók között… de így ment ez egészen a kapitánynak a szabályosnál jóval korábbi bejelentkezéséig, akkor ugyanis a leghatározottabban arra számítottam, hogy kapok végre egy világos, egyértelmű jelzést, amely aztán vagy megerősíti ezt az egész előérzet-dolgot, s megtudom, mivel állok szemben, vagy mint nevetséges képzelődést elsöpri, s én így fellélegezhetem.

A kapitány azonban nem beszélt másról, mint magasságról, sebességről, időjárásról meg időeltérésekről, egyszóval: a kapitány mélyen hallgatott, miközben a gép eltéríthetetlenül haladt a maga útján a Taihanshannal párhuzamosan, hogy úgy egy és egynegyed óra múlva a hajdani Yen-tartomány után, a régi Cin és a Chi-fejedelemségek választóvonalán át, nagyjából a két egykor dicsőséges főváros, Kaifeng és Louyang fölött elérje a Huang Ho kanyargó folyamát. A kapitány nem árult el semmit, én meg úgy éreztem, nemcsak ő, hanem mind a százhetvenkilencen körülöttem tényleg mélyen hallgatnak valamiről, amitől viszont, már Henan keleti szegélyén repülve végig Hubei felé, meg kellett állapítsam, hogy nem, korántsem maradtam válasz nélkül, ha jobban meggondolom, hiszen azzal, hogy egyetlen arcról sem vagyok képes leolvasni semmi olyat, aminek segítségével aztán nekikezdhetnék eloszlatni a Délnek ezt a szorongató homályát magamban, a legfélreérthetetlenebbül meg is erősítenek bennem valamit, tudniillik, hogy a nemtudásnak ez a homálya itt, a negyvenhetes után a Délnek tartó gép fedélzetén alapjában véve általános – meg is erősítik bennem, s mintegy körbe is bástyázzák ezzel a nem is egykedvű, inkább derűsen rezzenetlen némasággal, mintha más módja nemigen volna az olyan, szavak nélkül zajló párbeszédnek, mint a miénk, amikor az egyik a válasz elmaradásának mélyebb okait nem értheti meg, a másik százhetvenkilenc viszont a kérdést, hogy ugyanis mi várja azt, aki a trópusoknak ama bizonyos küszöbéig, sorsát már megint cél nélkül kockára tenni, elmerészkedik.

Ott voltam tehát a Délnek ezzel a baljósan gomolygó rejtélyességével meg százhetvenkilenc kínaival, akik a „fásult”-tól az „egykedvű”-n át a „derűsen rezzenetlen”-ig finomodván a szememben azt sugallták, éppen a Délről nem is lehetne egyebet mondani, csak valami nagyon homályosat; hallgattam a hajtóművek motorjait, figyeltem a szárnyat az ovális ablakocskán át, meg természetesen a nyolcezer méter mélyen elterülő tájat, amúgy legnagyobb valószínűséggel épp a Tongbai és a Dabieshan gyönyörű bérceit, amikor belefúródván egy összefüggő, óriási felhőzetbe egyszer csak az egyik pillanatról a másikra eltűnt a szemem elől minden, Tongbai és Dabieshan feltehető bércei, a táj, sőt majdhogynem még a szárny is az ovális ablakocska alól. Az egész világ hirtelen semmivé foszlott, bizonytalanná, érzékelhetetlenné, amolyan egyszerű feltevéssé változott, s mi ettől kezdve és nagyon hosszan vakon repültünk tovább ebben a feltevésben, meg a hitben persze, hogy örvénylésünknek azért hamarosan vége lesz. De nem lett vége, s én kezdtem az egyensúlyomat lassan elveszíteni, szédültem és képzelődtem, hogy hiszen ez a gép már nem is repül, hanem csak áll. És hiába néztem kifelé a nehéz, fakó sűrűségbe, semmi nem igazított el abban, hogy hol vagyunk, a hangszórók süketen lógtak a fejünk fölött, a hajtómotorok erőlködve zúgtak odakint. Semmi nem igazított el, és semmi sem segített többé a tájékozódásban, de mintha utam titkos elrendezője így is akarta volna ezt, hogy ugyanis túljutva Tongbai és Dabie hegyein, már a Jangcét se lássam Wuhan fölött; ne lássam a hatalmas, rejtélyes, hömpölygő áradatot, ne lássak jobbra semmiféle fényt a Dongting-tavon, és úgy érjük el Hunan és Jiangxi közt Xiang Jiang széles folyóvölgyét, hogy közben ne is sejtsem, hol léptem át a Dél valóságos határait.

Mert beismerem, rögtön azt gondoltam, erről van itt szó, a határnak egy afféle művészi elrejtéséről a Jangce fölött, s nem a véletlenről, amelyre egyébként, ugye, bíztam magam, s mely persze most azt állította, repülés közben felhőkben elveszni így, hát ez igazán a lehető legtermészetesebb. Az ellenkezője, folyt volna tovább ebből a következtetés, az ellenkezője szorulna magyarázatra, a tiszta égbolt s vagy ezer kilométeren keresztül az úgynevezett nagyszerű látási viszonyok, csakhogy én akkorra már egészen biztos voltam a dolgomban, vagyis hogy minden utazás ebbe az irányba mintegy fel van mentve a köznapi okszerűségek egyszerű hatalma alól. Valami egészen kifinomult rendezést észleltem e Délre vezető folyamatban, egy, már Beijingben, a negyvenhetes váró szótlanságából kiérezhető tapintatos dramaturgiát, egy tompító, mérséklő, gyengéd emberi aktivitást, hogy elviselhetővé váljon, ami mindnyájunkat, majd Délen, meghalad. Kivételes eleganciát láttam társaim hallgatásában, kíméletes közlését annak, hogy ahová készülünk, ott viszont semmiféle kíméletre nem számíthatunk, s a legkomolyabban feltett jóindulatnak és együttérzésnek ezt a rendező varázserejét gépiesen kiterjesztve határhelyzetünkre, magától értetődőnek tűnt, hogy a Déllel szemben kialakult stratégiának része a kilátásnak ez a hirtelen tartós elborulása, az átkelés döntő helyszínének szem elől vesztése is. Magától értetődőnek nevezem, csak azt nem értem, miért nem azonnal kétségbevonhatatlannak, hiszen akkor, nagyon is ráébredve már a helyzetemre, világossá vált, hogy itt nem saját képzeletem játékáról, nem valami túlfűtöttségről, nem az értelmezés önkényéről van szó egy mértéktartó józanság helyett, nem arról, hogy az a világ, amelyben az innen nézve közönséges okság rendszere a törvény, nem létezik (de létezik), hanem arról, hogy e helyütt a Délre nyíló határnak a Jangce fölötti elrejtése a valóság, hogy annak felismerése elkerülhetetlen, mely felismerés szerint most, a nyolcezer méter magasban úszó látogatók számára nem a díszletet rendezik át a felhők vastag párnájának függönye alatt, hanem a díszlet állapotát, melyben már gyökeresen más viszonyok az irányadók.

Csak tudtam, hogy mostantól Hunan felett repülünk, amiként amaz unos-untig előcibált példaszerű gyermek tudja, hogy az a másik, sötét szoba van, arról azonban, hogy Hunan tehát milyen is, fogalmam sem lehetett, hisz változatlanul csupán feltevésekre szorítkozhattam a világról, így aztán persze Hunanról, a Jian Xiang gyors vizéről meg arról is, vajon tőlünk balra elértük-e már a Luoxiaoshan nyugati gerinceit. Nevek röpködtek a fejemben, folyók és tavak, hegyek és városok régebbről véletlenül meg-megragadt nevei, de nemcsak ezeket nem bírtam a láthatatlanná lett táj valamely pontjához odarögzíteni, hanem egész egyszerűen a haladást sem érzékeltem, azt, hogy vajon tényleg fúrja-e előre magát a gép; a sebesség, a mozgás, a helyváltoztatás ténye lett teljességgel érzékelhetetlenné, ami ezek után csak megerősítette bennem, hogy nem a hely, közönségesen, inkább a helyzet változik meg épp nyolcezer méterre, odalent, a valóság dolgainak egymáshoz viszonyított helyzete, a tengely a dolgokban, gondoltam nyolcezer méterrel feljebb, vakon, szorongva s hozzáfűzve nyomban: na persze, amennyiben tényleg így van, vagyis megint csak: feltehetőleg.

Órám nem volt, így hiába ismertem a menetrendet, s hiába emlékeztem még a kapitány terminusaira, az idő múlásából erre a helyzetre vonatkozóan semmit sem tudtam megállapítani, sőt ha már a véletlen szeszélye erre terelte a szót, meg kell mondjam, éppen ezzel, ami különben segíthetett volna, az idő múlásával bennem, határozottan történt valami. Lassan két évtizede már, hogy nem használok órát, ezért lassan két évtizede, hogy az időben viszonylag önállóan tájékozódom, úgy értem ezt, képes vagyok megkülönböztetni, mikor van reggel hét és mikor reggel nyolc, vagy más szóval egy nyári délután mondjuk a négyet meg az ötöt én már soha össze nem keverem. Nem azért mesélek erről itt ilyen részletesen, mintha mindez nem volna közönséges képesség (de, az), hanem mert attól kezdve, hogy a Tongbai és a Dabieshan után eltűnt a világ, ez a különben közönséges képességem egyszeriben odalett, felszámolódott, elpárolgott a világgal együtt, s én mostanra nemcsak azt nem tudtam, hogy reggel hét vagy reggel nyolc, de azt sem, nagyjából mennyi ideje is annak, hogy a Tongbai és a Dabieshan, hogy a Dél határa, hogy a világ. Az idő kezdett lassabban múlni bennem, valószínűleg épp annyival, amennyivel a gép sebességét észleltem csökkenni a felhők között, kezdett lassabban múlni, azaz: abból a tartamból, amire szerintem a gépnek szüksége volt a célba érkezésig, kezdett szinte alig-alig eltelni valamennyi, miközben a gondolatok, odabent, a fejemben, a legnagyobb gyorsasággal cikáztak ide-oda. Kint zúgtak a hajtóművek, bent zúgtak a gondolatok, a gép szinte állt, miközben kilencszáz kilométeres sebességgel száguldott Hunanból a végső tartomány, Quangdong felé, nem csoda tehát, hogy elvétettem, amennyire azt elvéteni csak lehetett, amikor ismét kinéztem az ovális ablakocskán át a felhők semmijébe, s erre az elromlott belső órára hallgatva úgy ítéltem, á, a megérkezésig még rengeteg az idő. Még rengeteg idő van, gondoltam, midőn a felhőknek ebben a semmijében a repülő hirtelen süllyedni kezdett, á, még rengeteg, kapaszkodtam görcsösen az öv csatjába, hogy ugyanis akkor meg miért ez a váratlan, heves ereszkedés, nyugalom, mondtam nyugtalanul magamnak, a kapitány biztos csak kényelmesebb légicsatornát keres, így hát korai volna, szálltunk egyre lejjebb és lejjebb, különösebben izgulni még. Nem volt korai, de máris el kell áruljam, némi izgalommal elébe menni ennek az alámerülésnek, afféle növekvő, feszült várakozással mintegy felkészülni a leszállásra, egyszóval: elnyerni a lehetőséget, hogy finoman bevezetődjem a tájnak ebbe a már emlegetett s aggodalommal várt trópikus szerkezetébe, nem is lehetett volna, olyan hevesen zajlott le minden, a hirtelen ereszkedés, kibukkanásunk a felhők párnájából, a lesiklás ijesztően vakmerő manővere: egészen a földre érkezésig; nem is lehetett volna, mert egyszerűen nem volt rá idő, mert másra, mint szinte rázuhanni Quangzhou repülőterére, nem adódott egyetlen külön pillanat, sőt egy külön pillanatnak még a töredéke sem. Így történhetett, hogy már a repülőtér betonján gurultunk, mikor nagy megkönnyebbüléssel tapasztalván, hogy e zuhanás után élek, valamennyire magamhoz tértem, s átsuhant rajtam: szóval Quangzhout megközelíteni nem, szóval Quangzhoura csak rázuhanni lehet, és tisztán emlékszem, ezt már akkor, ott a reptér betonján gurulva úgy értettem, rázuhanni kettős értelemben, egyszer rázuhanni átkozottul legényes stílusban Quangzhou átkozottul kicsike repülőterére, másodszor rázuhanni a tájra, azonnal szembesülni vele, azaz mintegy belepottyanni a lényegébe. Még gurultunk, amikor már érteni véltem, hogy landolásunk a Gyöngy-folyó partján, a mód, ahogyan ez történt, minden ijesztő legényessége ellenére valamiképpen játékos magyarázat is; magyarázat arra, hogy a világban valóban csak tények vannak, és semmi más, ezúttal Quangzhou, és semmi más, s a tényekre az ember vagy vak, vagy pedig őket azonnal, egyetlen szempillantás alatt érti meg. Nincs jelentősége a kutatásnak, gurult velem a gép a betonon, jelentősége csak a ráébredésnek van, amit azonban nem előz meg semmiféle odavezető kutatás, a tényekhez, intett a landolásunkba rejtett példázat, nem vezetnek utak, a tényekhez, amilyen Quangzhou, vagy az Isten, nincsen bevezetés. A világ, szárnyaltam tovább a megkönnyebbüléstől, hogy élve zötykölődöm itt a betonon, egy lassan guruló gép fedélzetén, a világ a tapasztalt tények és a rejtett tények kimeríthetetlensége, s én épp azt véltem most átsuhanólag érteni ebben a zötykölődésben, hogy gondolkodni egy tényről, két lábbal a földön, tűnődni fölötte, folyton elmerengve, nyomozni utána, megszállottan és erőszakkal, egyszóval, de három irányból is ugyanoda jutván: bevezetni egy kijelentést egy tényről, az voltaképpen sem ehhez a kimeríthetetlenséghez, sem a keresett tényhez nem visz közelebb, közelebb csak a másikhoz visz, aki még a tény előtt áll, így hát a bevezetés, akár egy elbeszélésben, nem egyéb, mint tapintat, kíméletes közlése annak, hogy most egy tény kíméletlensége következik, amiként velem közölték társaim, amolyan bevezetés gyanánt, hallgatásukkal a negyvenhetes várótól idáig, hogy amennyiben megérkezünk Quangzhouba, ők, sajnos, nem tudnak segíteni.

Megérkeztünk Quangzhouba, és ők tényleg nem tudtak segíteni, de egy ilyen megállapítással egyáltalán nem szeretném azt a látszatot kelteni, mintha bármit is értettem volna Quangzhouból, mintha a ténnyel való szembesülés, Quangzhou megismerésének ez az imént elemzett azonnali, rázuhanásos, belepottyanós jellege ugyanakkor együtt járt volna azzal is, hogy megértettem volna ezt a tényt, Quangzhout – nem, nem járt együtt ezzel, sőt megérkezésemmel s egyáltalán, egész ottlétemmel az első tapasztalatoktól az utolsókig még az sem járt együtt, hogy rend uralkodott volna a tapasztalataim között, szó sincs erről, a tapasztalataim között a legteljesebb káosz uralkodott, s megragadván az alkalmat, hogy felülbíráljam saját korábbi művemet egy Escorialban elmaradt vacsora kapcsán, egyenesen leszögezem, ezekre a tapasztalatokra az összefüggés hiánya volt a jellemző, olyannyira, hogy most még a sorba rendezésük is, tudniillik hogy hát melyiket vegyem előre, melyiket tegyem hátra, nagyon nehezemre esik. De a leginkább az esik nehezemre, hogy egyszerre hallgassam el s valljam be ugyanakkor, mi váltotta föl bennem eddig oly baljós előérzetemet, azt a gomolygó aggodalmat, melynek egy csapásra véget vetett, amikor – valami oknál fogva még a leszállásnak nevezett zuhanás közben, a föld fölött – kikapcsolták a gép légkondicionáló berendezéseit, hogy ezzel egy időben viszont beeresszék a kinti levegőt; szeretném elhallgatni, mert hát azért jobb volna egy hősiesebb kalandor szerepében, de a továbbiak miatt kénytelen vagyok bevallani is, hogy midőn – még a föld fölött – szinte az utolsó pillanatban kibukkanván a felhőkből, megláttam a tájat, és ezt a kinti levegőt elkezdték beereszteni, és ez a levegő elkezdett süvöltve beáramlani, akkor baljós előérzetemet mintha elsöpörték volna, s a tudatomba, a lelkembe, a bensőmbe, a lényem gyökérzetébe beleállt, mint egy zápfogba egy iszonyú fájás, a félelem.

Néztem, ahogy rázuhantunk, ezt a földet Quangzhou szegélyén, egy-egy villanás tartamáig előbb a bambusz- és pálmaligeteket, majd a vízben ázó rizsparcellák dermedt téglalapjait, végül, szinte közvetlenül fölöttük imbolyogva el, parasztok picike pontjait, térdig a vízben; beleszagoltam a süvöltve áradó levegő megdöbbentő illatába, megtöltöttem a tüdőmet forró és nehéz fűszereivel, megállapítottam – s ezt most a korábban (az „Escorial”-ban) írottak után másodszor is így közlöm – halálos erejét, és tudtam, hogy csakugyan a határára értem a világnak, amelyen túl egy újabb valóság kezdődik, helyesebben: a valóságnak egy újabb birodalma, s éppen mert ez a birodalom a lényege s nem a részletei miatt volt döntően más, mint amit én a valóság birodalmain érteni eddig képes voltam, tört rám a félelem, de olyan erővel, hogy megszabadulni aztán nem csupán Quangzhouban nem tudtam tőle, hanem elkísért egészen Európáig, és ott is eleven maradt, és ott sem szűnt meg, ellenkezőleg: megmaradt minden quangzhoui pillanat emléke mögött, alattomosan, sötéten, fenyegetőn. Gyökeres félelem volt ez valami idegenségtől – de azonnal hozzá kell fűzzem, mennyire elégedetlen vagyok a szóval, habár ideírtam, s most már így marad, idegenséggel magyarázni ugyanis, mint én teszem, félelmem kiváltó okát, valójában csak az úgynevezett nyelvi invenciókban tanúsított súlyos, sőt ezen a ponton omlásszerű visszaesésem eltussolására jó, másra nemigen; viszont, mivel az ellenségesség túl sok volna, a közöny pedig túl kevés, így mégsem tehetek egyebet, mint hogy fanyalogva, mentegetőzve, jobb híján, de mégis azt állítom: idegen volt ez az illat a levegőben, idegen volt ez a levegő, ez a táj, idegen volt minden és mindenestül, mélységesen, megmásíthatatlanul idegen.

A gép megállt… a lépcsőket odatolták az ajtókhoz… s én lemásztam a földre száznyolcvanadikként… még visszanéztem a kormányfülke ablakára, hátha látom kibámészkodni, búcsúzóul, a kapitányt (nem láttam)… s ebben a nagy horderejű, ünnepi pillanatban, quangzhoui megérkezésem valóságos és jelképes kezdőpontjában egyszeriben vége is lett quangzhoui történetemnek, mielőtt elkezdődött volna, be is fejeződött – s ez már megint nem játék a szavakkal meg a fordulatocskákkal, s még határozottabban nem játék a történetek úgynevezett lehetetlenségéről az irodalom heréltjei közt zajló évtizedes és ostoba, tehát évtizedek óta ostoba, vértelenül kacér vitákkal, mert ez a történet, ahelyett, hogy a történetek szokása szerint a lehető legföldibb értelemben lábra kapott volna, a lehető legföldibb értelemben nem kapott lábra, tényleg lezárult, mielőtt nekieredt, tudniillik egyáltalán nem volt lehetséges, és ezt úgy értem, egyáltalán nem, hogy innentől fogva valamelyik esemény kiemelődjék a több közül, és így a figyelmemet, mint a lábamat Quangzhou földjére, egy a többihez képest döntőbb dimenzióra ráhelyezzem, és ott tartsam, mivel a dimenziók között semmiféle jelentőségbeli különbséget észlelni nem voltam képes, és azért, mert nem volt köztük jelentőségbeli különbség, így aztán most, amikor választanom kell, mivel is kezdjem, ugyanolyan nehézségek előtt állok, mint akkor, amikor lábammal először érintettem Quangzhou földjét, azaz a repülőtéri betont, hogy kézicsomagjaimmal megpakolódva elgyalogoljak száznyolcvanadmagammal a kijárat feltételezett pontja felé. Nagy nehézségek előtt állok, mert ezek a nehézségek tényleg meghaladnak engem, és én tényleg nem bírom megoldani a problémát, hogy ugyanis miképp volna lehetséges egymásra írni az elkövetkező eseményeket, kénytelen vagyok meghunyászkodni, és ezeket az eseményeket szépen egymás után jegyezni fel, amit különben sokatmondó, tragikus, ki nem érdemelt kudarcként értékelek magam is. Viszont! Szeretnék mindenkit nyomatékosan figyelmeztetni, pontosabban a szelídebbjét figyelmeztetni, a keményebbjét kérve kérni arra, hogy ne, egyetlen percre se felejtsék el, ez a vallomás, az iménti, a krónikás tehetetlenségéről nem felhívás társasjátékra, ahol az győz, aki megmondja, a krónikás, ha tagadja is, a maga problémáját az egyidejűség és az azonosrangúság ábrázolásával mégis miféle furfanggal oldotta meg, mert nem, a krónikás nem oldotta meg a problémát, mivel ez a krónikás nem termett rá – ami pedig magukat az elkövetkezendő eseményeket illeti, azok – bármi legyen is olykor a látszat – nem egy történet részletei, hanem csupán párhuzamos elemei egy ténynek, azokban nincs egymásból következés, és nincs oldott összefüggés, bizalmas kapocs, játék, amiként nem volt játék abban sem, és ezt úgy értem, gyerekjáték, ahogy kézicsomagjaimmal megpakolódván ott gyalogoltam a repülőtér betonján a kijárat felé, és szembenéztem az egyidejűleg és azonosrangúságuk tudatában rám támadó eseményekkel.

Nagy hőség volt, ömlött a meleg mindenfelől, és a színek kifakultak ebben a hőségben.

Súlyos kézicsomagjaim szinte lerántották a tagjaimat, ezért aztán alig távolodtunk el húsz-harminc lépésnyire a géptől, én már vánszorogtam, már húztam a lábam.

A levegőnek idelent trágyaíze volt.

Trágyaíze, és valami egyetemes istállószaga, épp fordítva tehát, mint ahogy azt az „Escorial” állítja, ahol a vonatkozó helyekre, tévesen, trágyaszag és istállóíz került. És ebben az istállószagban, nyelvemen ezzel a trágyaízzel, a lábamat már húzva a kijárat felé, észrevettem, hogy társaim közül az elsők, rendezetlen csapatunk élén a legfürgébbek már el is érték azt a két épületet, amiket én, messziről, de nem ok nélkül, a repülőtér központi épületeinek véltem, s bekanyarodván eltűnnek a jobb oldaliban, mely nyitott gerendázatával s bambusszal fedett lapos tetejével a leginkább még egy elhagyatott fészerre emlékeztetett. Amikor aztán magam is odaértem, s kanyarodtam volna a többiek után, félúton ebben az elkanyarodásban egy aprócska tábla előtt meg kellett torpanjak. A táblán az állt, hogy csak akkor kövessem tovább ezt az irányt, ha with baggage, amennyiben without baggage volnék, úgy ellenkezőleg, vagyis egyenesen haladjak, azaz induljak el szorosan e mellett a fészerszerű épület mellett egy dróthálóval elkerített udvarfélén át egészen egy kertkapuig, ott akasszam ki a kaput zárva tartó kampót, lépjek ki a helybélieknek a kapura kívülről ránehezedő tömegébe, csukjam be magam után a kaput, és visszanyúlva akasszam be a kampót, majd vágjam át magam, s az izgatott ricsajban, amit megjelenésemmel a tömegben kiváltottam, keressem meg vendéglátó barátomat, vegyem észre, ahogy az apró termetű déliek közül egyszer csak kimagaslik a maga európai méreteivel, aztán pedig öleljem meg föllélegezve, könnyebbüljek meg, s mindez vessen véget az összes hisztérikus elemnek ebben az utazásban, s kezdődjék meg végre valódi quangzhoui történetem. Engedelmeskedtem a tábla utasításainak, de meg kell mondjam, abban a percben, amint ott félig elkanyarodtomból visszafordultam, igazán nehéz szívvel engedelmeskedtem neki, hiszen ez egyet jelentett azzal, hogy végleg elszakadok a társaimtól, nem akadt ugyanis senki, mint rögtön kitűnt, a százhetvenkilencből, csak én, a száznyolcvanadik, aki egy közel két és fél ezer kilométeres útra, a Dél nyilvánvalóan veszedelmes kapujához, egy még számunkra értelmes valóság árkain, bokrain, védősáncain túlra mindössze két, ugyan degeszre tömött, de mégiscsak kézipoggyásszal, tehát azzal az errefelé kissé szokatlan bizalommal, vagy hát minek nevezzem, vakhittel indult el, hogy innen, emez árkokon, bokrokon, sáncokon túlról minden további nélkül visszatérhet. Nehéz szívvel fordultam vissza ebből a kanyarból, s minden bevezetés nélkül, hirtelen, egy szempillantás alatt maradtam magamra ott, így aztán azt sem tudom, mi történt velük a továbbiakban, őket elnyelte, for the baggage, a fészer homálya, én pedig követtem a tábla utasításait – már persze, amíg lehetett. Mert ha a kertkapuig ment is minden, mint a karikacsapás, hisz egy szál egymagam voltam az udvarszerű átjárón, és ott két csomagommal egyensúlyozva mindössze önmagamnak jelentettem akadályt, a kertkaputól az utasításnak megfelelően cselekedni igen nagy nehézségbe ütközött. Nem is a kampóval volt baj, hanem hogy oly módon kellett kinyitni s becsukni magam után ezt a kaput, hogy quangzhouiak idegesen vibráló, egymásra préselődött, hullámzó sokasága előbb ne nyomja vissza, majd pedig elsodorva engem is, ne nyomuljon be rajta, a neki kétségtelenül tiltott területre, ez pedig, ha még beleszámítjuk két súlyos kézipoggyászomat, melyekkel amúgy is csak oldalazva juthattam át, rögtön átláttam, meghaladja a képességeimet. Hacsak valami nem jut az eszembe, gondoltam, csakhogy az eszembe az égadta világon semmi nem jutott, egyetlen aprócska ötlet se, amivel valahogy kivághattam volna magam, ebben a hőségben, ebben az istállószagban, egyedül ebben a poros udvarfélében szinte megbénult az agyam – viszont az se ment, hogy így marad minden, én itt, velük szemben, ők meg ott kint, szemben velem. Letettem hát az egyik táskát a kezemből, s kiakasztván a kampót, teljes erőmből kinyitottam a kaput, majd félreállva hagytam, hadd sodródjon be kintről, aki akar, én várok, míg a tömeg nyomása az erejét veszti, akkor meg valahogy, gondoltam, csak kijutok. Nem tudom, próbált-e már valaki Quangzhouban a repülőtéri kijáróban áttörni a helyiek tömegén, nekem alig-alig sikerült, mert kezdődött azzal, hogy a quangzhouiak előre megjósolt s bekövetkezett benyomulása a nyitott kapun át egyáltalán nem akart véget érni, majd folytatódott egyre mélyebb és hát egyre nevetségesebb tehetetlenségemmel, amint minden komolyabb elszánás nélkül csak álltam a hőségben e sodrás szélén, két táskám lógott, és lüktetett a kezemben, a fejemben meg lógtak, és lüktettek a gondolatok. Aztán egyszer csak megértettem, valami oknál fogva az általam kinyitott kapu itt úgy értelmeződött, hogy nyugodtan lehet, jöhet, aki akar, szabad az út, akkor végre megszületett bennem egy komolyabb elszánás is, nekiindultam, szemben az árral, hogy néhány pillanat múltán felfogjam: a szándék édeskevés, ha tényleg ki akarok jutni, akkor itt bizony harcolni kell. Egyszóval: belekeveredtem a tömegbe, és hogy miképpen keveredtem végül ki belőle, arról ma már fogalmam sincs, mindenesetre ahogy próbáltam előrehaladni a kavargó, zavaros árban, de folyton megakadtam, visszasodródtam, s kezdtem újra és megint, úgy éreztem, időtlen idők óta itt bolyongok már közöttük, holott talán pár percig ha tartott az egész, de ami még rosszabb, úgy éreztem, itt is fogok időtlen időkig bolyongani, mint valami lázálomban, amelyből egyszerűen nincsen ébredés.

Volt ébredés, a barátom is előkerült valahonnan, az ölelkezés is megtörtént, csak az a megkönnyebbülés, az a föllélegzés maradt el teljesen, mert ez a révbe érkezés más volt, mint aminek reményeim szerint lennie kellett volna, mert utazásom hisztérikus elemei – akadályaként egy valódi quangzhoui történetnek – sajnos, a valóságban nem, csupán egy gyorsan enyésző látszatban csöndesedtek el. Nehezen lélegeztem a fojtogató hőségben, s úgy verejtékeztem, ahogy még soha, a szó szoros értelmében szakadt rólam a víz, a dobhártyámon ott dobolt kitartóan egy autótülkölésből, éles kiáltásokból, madárvijjogásból, repülőzúgásból s mindezek mögött valami állandó, mély robajlásból álló kíméletlen ricsaj, mintha egy pokoli fazékban főnénk éppen, s alattunk félelmetesen dübörögne a tűz. Vendéglátóm, a maga közel kétméteres óriástermetével valóságos toronyként magasodott ki a helyiek közül, s mikor előzékenyen elvette csomagjaimat, majd erejét akaratlanul is demonstrálva ezzel, azokat egy kézbe fogva – menet közben egy autóparkoló felé – kicsit lóbálni kezdte, akár hihettem volna azt is, hogy egy ilyen óriás mellett, aki így tudja lóbálni az én súlyos kézipoggyászaimat, történhet bármi, lehet Quangzhou bármily idegen, s a Dél bármilyen félelmetes, nagy baj nem lehet. Hihettem volna persze, ha nem látom rögtön az első pillanatban, milyen feldúlt és zavart ez az óriás, de még inkább, ha nem veszem észre, hogy e dúltság és zavar okáról vagy legalább a hátteréről mintha tapintatból kerülné a magyarázatot: beértünk a parkolóba, s odaálltunk egy okkersárga Mercedes elé, ő belekezdett egy mondatba magyarul valami repülőszerencsétlenségről, aztán megrázta a fejét, átcsapott egy tört angolba, mondván, two days… but… what can I say, hogy végül befejezésképp, mint aki a dologgal többé nem kíván foglalkozni, csupán annyit tegyen hozzá, nagyon örülök… s magyarázólag magára mutatott, very happy, you know. Az okkersárga Mercedesből, mely, mint megtudtam, barátom hivatali autója volt, egy okkersárga bőrű, fiatal, vézna fiú ugrott ki ekkor, s néhány pillanat múlva ránk csukódott ennek a Mercedesnek az ajtaja, és ezzel szinte fülsiketítő módon minden tülkölés, vijjogás, kiabálás meg repülőzúgás megszűnt, mintha elvágták volna azt a kinti robajló ricsajt. A sofőrfiú elfordította a slusszkulcsot, a motor leheletfinoman működésbe jött, én belesüppedtem a hátsó ülésbe, az autó pedig hangtalanul elindult a repülőteret övező dzsungelen át Quangzhou szíve felé, s voltaképp ekkor pecsételődött meg, mikor a légkondicionált Mercedes túlzott hűvösében meg-megborzongva trágyaízt, istállószagot, hőséget s barátom aggasztó tapintatát, a helyiek ijesztő áradatától kezdve a fonó páráktól kifakult színekig, mindent számba vettem, voltaképp ekkor dőlt el, ebben a lassan, némán suhanó Mercedesben, mikor figyelni kezdtem az ablaküveg bíborától álomszerű fényben úszó dzsungelt, az előttünk kanyargó ösvényt s az ösvény szélén csapatokban kóborlókat, ahogy megpróbálnak bebámulni a mellettük folyton lelassítani kénytelen kocsi foncsorozott ablakán, hogy nem akarok eljutni Quangzhou szívébe, hogy nem akarom, hogy odavezessenek, hogy minden utazó céljával az enyém mostantól ellentétes, nem elérni ugyanis az úticélt, azaz a Dél megtekintését mindörökre elhalasztani.

Ekkor dőlt el – de ez nem jelenti, és itt már megint egy fontos figyelmeztetés van, hogy a tudatában is lettem volna a sorsdöntő percnek, egyáltalán nem voltam én semminek sem a tudatában, a tudatom nem is működött, a tudatom kongott az ürességtől, és üresen lüktetett; nem az én elhatározásomtól függött, hogy mi fog történni velem, mivel semmi sem függött ettől kezdve az én elhatározásomtól, minden attól a gyökeres félelemtől függött bennem, amellyel ösztöneim védtek Quangzhou szívétől – meg persze Quangzhoutól függött minden, hogy az efféle félelem elég-e a védelemre, hogy az ilyen öntudatlan ellenállás számít-e itt egyáltalán. Egyszóval: védelem és ellenállás, ezek az erők dolgoztak belül, s miközben mit sem tudtam a döntésről, mely nemet mondott Quangzhoura, csöndben siklottam Quangzhou felé, néztem az ösvény szélén gyaloglókat, ahogy a foncsor tükrétől vakon, közvetlen közelről belebámulnak az arcomba, és fogalmam sem volt, hogy nem akarom látni őket, meg az ösvényt sem, a keskeny ösvényt a folyton elénk csapódó pálmaágakkal, és azért nem, mert a védelem és az ellenállás erői attól tartanak, hogy ez az ösvény, ezek a gyaloglók és ezek a pálmaágak mind-mind ugyanabba az irányba, a város keresett és tiltott, a város közeledő és elutasított szívéhez vezetnek el. Mert: ebben a kettősségben telt ettől fogva minden óra, hogy tudniillik nézni, és közben látni nem akarni azt, amit nézek, hogy közeledni, és nyomban elutasítani, hogy folyton jelentést keresni az elém kerülő látványra, de e jelentés elől, mielőtt még valamiféle formát magára öltene, azonnal menekülni is.

És példa már az első órában bőven akadt e kettősségre. Először is az ösvény, hogy rögtön ezzel kezdjem, olykor falusias telepeken vezetett keresztül, s e telepek nyomorúságos viskói előtt hol itt, hol ott egy-egy különös, guggoló csoportot pillantottam meg, ahogy felbukkanó Mercedesünkre, mint valami jelre, egyszerre elhallgat, testével valamit eltakar és mozdulatlanná merevedik mind, csak a tekintetük, az tapad ránk, s követi elsuhanásunkat, míg el nem nyel bennünket a következő kanyar: mindez rám villant néha, de a kérdést, hogy kik ezek és mit csinálnak ott a viskók előtt guggolva, a kérdést, hogy előlem személy szerint mit rejtettek el, és minek, a kérdést tehát, hogy akkor ki vagyok én az ő rezzenetlen szemükben, már nem tettem fel vendéglátómnak, és nemcsak azért nem, mert neki ekkor még, ebben a Mercedesben épp elég gondja volt önmagával, kijárni ugyanis valami utat egy tört angol s egy tört magyar között, hanem azért sem, mert a lelkem mélyén dolgozó önvédelmi rendszer úgy ítélte, ez a kérdés talán túlságosan is közel vinne ahhoz, amit pedig a leghatározottabban kerülni kell. Aztán: az ösvény egyszer csak egy már városias tájba kanyarodott, szinte nekiszaladt egy magas épület kapujának, s ezzel véget ért; a Mercedes lefékezett, mi kiszálltunk, s vendéglátóm – miután a maga sajátos magyarangol nyelvén megbízta valamivel, s elküldte okkersárga bőrű sofőrünket – beinvitált az épületbe, mondván, gyere… my friend… this is my… ház… please, you know. Felszálltunk a lifttel a tizenötödik emeletre, s jobbra fordultunkban egy pillanatra megálltunk a sötét folyosón, barátom a kulcsát kereste a zsebeit kutatva, aztán pedig, mikor meglelte, odaköszönt egy kövér s a hőségben majdnem meztelenre vetkezett szomszédnak, aki a balra eső lakás nyitott bejáratában ült, s egy festett legyező járt lassan a kezében. Különös volt ez a hájas szomszéd, ahogy egy szál klottgatyában, türelmesen főtt a hőségben, vigyorgott ránk, és kezében lassan járt az a festett legyező, és különös volt az a nyolc-tíz alak is, akiket a lakás egy belsőbb homályában még ki tudtam venni, amint a verejtéket törölgetve magukról, erős cigarettafüstben, feszülten hajolnak egy asztal fölé, de a legkülönösebbnek az én szememben a bejárat tűnt, mely a maga rejtélyes értelmű feladatát, hogy miképpen legyen egyszerre nyitva is, csukva is, a lehető legijesztőbb virtuozitással, egy számomra, ott, jobbra kanyarodtomban fenyegetőnek tetsző logikával oldotta meg, ugyanis ha – valószínűleg a huzat miatt – tömör ajtaja tényleg ki volt is tárva sarkig, egy elészerelt, lakatokkal gondosan ellátott, erős vasrács viszont éles szögben mégis le tudta zárni ezt a bejáratot. Kérdezhettem volna, mindez miért, hogy hát ha ennyien otthon vannak, akkor minek kell ezt az otthont, és ilyen bonyolult bravúrral, zárva tartani, kérdezhettem volna, kik azok ott hátul a belsőbb homályban, hogy mi fölé hajolnak olyan feszülten a füstben, meg azt is, hogy ez ki itt, elöl, ez a dagadt, vigyorgó kapuőr a legyezővel, ám mikor láttam, hogy a jobbra eső lakás bejáratát, azaz a mienkét egy még ennél is komolyabb, úgynevezett halszálkás rács védi, ami mögül magát az ajtót az ember négy zár kinyitása után, erősen félrerántva bírja csak megközelíteni, akkor nem szóltam egy szót sem, nem kérdeztem semmit, beértem azzal, amit barátom szavaiból erről kivehettem, mert ő, miután az utolsó zárban is elfordította a megfelelő kulcsot, és előreengedett a küszöbön, annyit azért kérdés nélkül is elárult a szomszédra kacsintva, hogy ma-dong… you know… good friends, very good friends… but… menj csak be gyorsan… menj csak előre… because… be kell csukni, csukta be az ajtót, majd belemutatott a levegőbe… the Air Condition, you know. Végül: ugyanígy történt azzal is, ami az első tágasabb pillantásomba belefért, mikor egy rövid, frissítő zuhany meg egy jeges whisky után kiléptünk az apartman erkélyére, hogy vendéglátóm megmutassa a tájat, s fölengedvén valamelyest a whiskytől, a korlátra kényelmesen rákönyökölve, elbeszélgessünk arról, milyen nehéz is, tényleg, egyik nyelvről a másikra áttérni hirtelen. A tájnak ebből a magasságból már szinte nem voltak részletei, s a táj így nem volt más, mint a dzsungel finom domborzatának sejtelmes zöldje, árnyalatok fakuló bársonya a távolodó térben, s mindezek fölött a levegő és a fény együtteseként egy nedves, sötét, alkonyati pára, ahogy – mint valami haragos esőfelhő – örökösen ráereszkedik erre a finom domborzatra, erre a sejtelmes zöldre, a dzsungelnek erre a részleteket feloldó bársonyos egészére. Azazhogy: nem!, adódnak itt azért részletek, pillantottam meg váratlanul, odalent a közelünkben, sőt szinte azt kell mondjam, közvetlenül a mi épületünk alatt egy vasúti sínpárat, majd pedig, felfedezésemnek mintegy színpadias megerősítéseként, felhangzott egy kürtjel, előbukkant egy szerelvény, hogy aztán el is tűnjön kelet felé, s csak elnyújtott, dallamos kürtjele visszhangozzék még sokáig a pálmák, bambuszok és banyánafák rengetege fölött. Az esti vonat Hongkongba, jegyezte meg vendéglátóm, de engem a titokzatos szigetnek ez a közeli említése, hogy tudniillik a veszedelmes költészetnek ez a pokoli paradicsoma itt van, tényleg, talán egy órára se innen, nos, az intő hír ezúttal nem hozott lázba, mert felfedeztem valamit, ahogy tekintetemmel pásztázni kezdtem épületünk előterét odalent, hirtelen megleltem ennek az eleven hongkongi vasúti pályának, tőlünk kissé jobbra, egy halott változatát, egy sínpárat a hongkongi mellett, amint egy darabig együtt futnak, aztán még elhaladnak a mi épületünk előtt, s akkor úgy ötven vagy hatvan, innen, tizenöt emelet magasából nem tudtam megítélni, hány, talán száz méterrel odébb, ez a hozzánk közelebb eső, mintha valami küzdelembe keveredett volna a dzsungellel, és nem bírta volna tovább, egyszer csak feladta, vége szakadt, s miközben a másik szabadon tört előre Hongkong felé, emitt az utolsó talpfára ráhúzódott a buja aljnövényzet, a két sín meg belefúródott a talajba, egyszóval ez a halott pálya, éppen itt, a ház előtt (és akkor hirtelen még azt gondoltam: az összes halott szerelvénnyel együtt…) beleszaladt a nemlétbe. Néztem mindezt, de nem szakítottam félbe barátom magyarázatát a nyelvi nehézségekről, nem mutattam rá, s nem kérdeztem meg, mi történhetett ezzel a halott pályával odalent, a halott szerelvények dolgát meg főleg nem feszegettem; nem kértem meg vendéglátómat, meséljen a dzsungel erejéről, hiszen ha lenéztem, e sínpálya szomorú történetében tapasztalhattam magam is, milyen a dzsungellel szemben egy vereség; és nem kérdezősködtem az okról, amely miatt értelmét vesztette valami, aminek addig értelme volt, és nem kíváncsiskodtam, mivel úgy tűnt, akinek válaszolnia kéne, az is tanácstalan, összefoglalva tehát: amiként Quangzhou külső telepein a guggolók meg szomszédságunk belsőbb homályai előtt a nyitott rács ügyében, úgy itt is, ezúttal is, vagyis mindhárom esetben, már az első óra mindhárom kísérletében ugyanúgy zajlott minden, hogy tudniillik mikor figyelmem állandó riadókészültsége jelzett, s én indulhattam volna a guggolók, a rács, a sínpálya, Quangzhou szívének, a tájnak, a Délnek egy világosabb jelentése felé, akkor nem elindultam, hanem visszahőköltem ettől, akkor nem nekieredtem, hanem megtorpantam, és menekültem, hogy aztán, menekülés közben, figyelmemnek ez az állandó riadókészültsége persze megint és megint jelezzen, s én visszahőköljek újra, s meneküljek tovább, el, háttal a helyes iránynak, azaz: csak minél messzebb a táj tengelyétől, csak minél messzebb a Dél lényegétől, Quangzhou elutasított, félelmes szívétől csak minél távolabb.

Csak minél messzebb, csak minél távolabb, sajgott bennem ettől az órától kezdve, miközben egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy amitől távolodni próbálok, ahhoz egyre inkább közeledem.

Csengettek az ajtón, és sofőrünk, visszatérve a megbízatásból, látható örömmel jelentette, hogy minden a legnagyobb rendben, indulhatunk. Egy nagyjából tíz-tizenkét perces autózás után megérkeztünk egy tóparti épülethez, mint megtudtam, a Szarvasbőgés nevű híres étterem elé, ahol vendéglátóm ünnepélyesen közölte, most ezen az első estén szeretne bevezetni engem a déli konyha igazi művészetébe. Beléptünk a színes neonokkal megvilágított főbejáraton, de a mellénk rendelt személyzet irányításával korántsem valami asztal mellé, rögtön, elsietve, hanem ide-oda kanyarogva, előbb egy kisebb bambuszerdőbe, onnan egy vízesés alá, majd egy pallóféleségen át egy patakocska túlsó partjára, egy amolyan tóparti ártér zsombékosára kerültünk, aztán pedig – hol jobbra, hol balra felbukkanó pavilonok, raktárak, meg kocsonyás moszat fedte alvó medencék között – egy kőépület hátsó oldalához, amelynek nyitott ajtaján belesve négy vagy öt hatalmas üstöt láttam, meg félmeztelen fiúkat, ahogy egy-egy hosszú nyelű lapáttal a kezükben, az iszonyú, fel-felcsapódó gőzben, ezek előtt az üstök előtt maguk is fintorgó arccal meg-megkevernek valamit. Még sokat mentünk pavilonok, raktárak meg kocsonyás moszat fedte medencék között, mire a mellénk rendelt személyzet végül egy különálló kicsi épületbe, egy nyolcszögletű, üvegezett terasz közepén, asztalunkra rámutatott, de nem olyan sokat, hogy már előtte ne hasított volna belém, valami nincs rendben ezzel a hellyel, máshol vagyok, mint állítják, azaz már az asztalunk elfoglalása előtt, körülbelül mikor megpillantottam egy kétember-magasságú, óriási akváriumot tőlünk jobbra, melyben rákok, kagylók meg polipok vezérletével a mi tányérjainkba szánt tengeri állatok hihetetlen tömege mozdult meg azonnal felénk, s én döbbenten konstatáltam, milyen sűrű és zavaros ebben a kegyetlen akváriumban a víz, nos, úgy nagyjából ekkor már összerezzentem a gondolatra, hogy az, ami ebből az egészből itt a konyhaművészeté, csupán álcázása valami egyébnek, hogy ez az ígéretek szerint kellemes étterem, ez a számtalan raktár, bambuszerdő és alvó medence nem az eredeti rendeltetésének megfelelően működik.

Hogy aztán mi lehetett ez az eredeti rendeltetés?

Ezen sokat töprengtem, míg az amúgy valóban rendkívüli vacsorát – a teknősbékalevestől a vörös rákokig – elfogyasztottuk. Titkos teaházak a pavilonokban? A föld alatt kivégzőhelyek? Tiltott szerencsejáték? Szervezkedés? Pusmus? Vagy tényleg: szórakozás? Derűs színek? A nyári Quangzhou?

Nem tudtam eldönteni, és egyedül nem is juthattam előre, arról viszont, hogy az önmagát továbbra is a tört angolból a tört magyar felé küzdő barátomat hívjam segítségül, már szó sem lehetett, így aztán csak a kérdés zakatolt bennem, meg furcsa mód barátom bevezető szavai a főbejárat előtt, melyek most válaszként hatottak, ijesztően rejtélyes válaszként még hazafelé is, még akkor is, mikor csináltunk a Mercedesszel egy mély kanyart a városban, s vetettünk, ebből a Mercedesből, lefekvés előtt egy futó pillantást az éjszakai Gyöngy-folyóra, s én búcsúzóul megint feltettem a kérdést, ugyan mi volna hát ama pavilonok, raktárak és medencék valódi rendeltetése, és a kérdésre változatlanul barátomnak ezek az ünnepélyes szavai visszhangoztak, hogy talán… magasabb értelemben… tényleg a déli konyha igazi művészete.

Hosszan elemezhetném még, hogy miféle lejtése volt e mondatnak bennem, hogy milyen gyanút ébresztett föl, s milyen irányba taszított ezen az éjszakán, vagyis folytathatnám és folytathatnám, de kérem, legyen elég ennyi az első órákról, és egyáltalán: kérem, legyen elég ennyi a részletekről, hisz ennyi részlet és ennyi elemzés után, gondoljanak csak a guggolókra, a szomszédra meg a fiúkra az üstök előtt, igazán lemondhatunk a további részletekről és elemzésekről, én legalábbis most lemondok, mert úgy vélem, épp itt az ideje a beismerésnek, hogy már nem bírom, mert nincs kedvem a végtelenségig elhúzni a dolgot ezekkel a részletekkel meg elemzésekkel, úgy vélem, épp itt az ideje a vallomásnak, hogy milyen szomorúan állok elbeszélésemnek idáig összegyűlt anyaga fölött, hiszen minden mondat folyton és tisztára nekilendülni látszik egy történet felé, így mintha füstölgő romok fölött állnék, az egyidejűség és az azonosrangúság ábrázolására, azaz tiszteletben tartására vonatkozó szándék füstölgő romjai fölött – és különben is, a legfőbb ideje egy, az elbeszélésem, vagyis az események szempontjából különleges fontossággal bíró bejelentésnek, bejelenteni ugyanis, hogy valamennyiünk megkönnyebbülésére nincs már hátra olyan sok egy döntő fordulatig, ami egyben ennek az elbeszélésnek a megnyugtató végét is ünnepélyesen megígéri, addig a fordulatig, mely véget vetett minden további részletnek, s amelynek segítségével végleg kivontam magam a Quangzhou szíve felé tartó közlekedésből, tudniillik másnap este rosszul lettem egy taxiban a Hotel Escorial felé.

Még délelőtt volt egy séta az utcákon, megtudni, milyen is az, ha tízezrek ideges örvényébe az ember gyalogosan belekerül, még kora délután volt egy amolyan betekintésféle egy quangzhoui piac életébe, azt is megtudni, milyen a hőségtől kibírhatatlan bűzben és bokáig gázolva a szennyben véresen csöpögő húsok, elevenen felfűzött békák, kígyók, polipok meg kalitkába zárt énekesmadarak között választani: délelőtt ez, délután az, na, de aztán este a taxiban jött az a rosszullét, s attól kezdve nem volt gondom semmire, csak vártam, mozdulatlanul, egy ágyon, hogy mikor jár le az időm Quangzhouban, csak néztem a mennyezet egy pontját, és hallgattam az Air Condition dallamát napokon át, míg… hogy is mondjam csak… repülőjegyem a maga időbeli érvényét végre elérte, és amíg, a vendéglátó ház gondos ápolásának hála, a szervezetem is alkalmasnak ítéltetett a távozásra, mely, ez a távozás, ha a végsőkig kockára volt is téve, mégis szerencsésen beköszöntött.

Nincs kifogásom az ellen, ami erről a napokon át tartó fekvésről, erről az úgynevezett betegségről a tüdőmben, erről a várakozásról, erről a mennyezetnézésről az itt már oly sokszor szapult, mert alapjában felülbírálatra ítélt az „Escorial…” című korábbi beszámolóban áll, hiszen hát tényleg, volt azokban a napokban minden, vinnyogás, könyörgés, nyüszítés, ima – minek tagadjam, ha bevallhatom; azt azonban mégsem hagyhatom szó nélkül, s legalább itt feddő hangsúllyal megemlítem, hogy még ebben a korlátozottságban is, úgy értem, az „Escorial” korlátjai között is meghökkentő eltekintések vannak, eltekintések ugyanis a valóságtól, valami indokolatlan és végletekig feszített egyoldalúság, majdnem azt mondtam, a jótékony fecsegés szembeötlő hiánya, a dolgok között uralkodó rendetlenség, az általános szanaszéjjel-levőség őszinte beismerésének elhanyagolása, sőt hadd éljek itt egy hirtelen – de az értő lelkek előtt persze nem céltalan – fordulattal: a valóság gazdagságának szegényes irodalmi megfontolások miatti gyalázatos eltüntetése, mert hiszen szeretném én most feltenni a kérdést, mi magyarázza, ha nem ez, hogy az „Escorial” nem tud e napok két főszereplőjéről, a vendéglátó ház tágabb értelemben vett személyzetéről, a Mamáról és a Doktornőről, akik ha nincsenek ott, ha nincsenek ott a valóságban, akkor Quangzhouban egész biztosan minden másként alakul.

Nem kívánok itt most egy új fejezetet nyitni, nem látom okát, hogy máris feladjam az iménti elhatározást, miszerint nincsen több részlet, és nincsen több elemzés sem, aki a Mamának és a Doktornőnek a megemlítéséből erre következtetne, az az „Escorial”-t bíráló megjegyzéseim valódi indítékát nem értette meg – nem, szó sincs róla, nem nyílik itt most semmiféle új fejezet, új barázda, új dimenzió, ellenkezőleg, lassan haladunk, ígéretem szerint, a megnyugtató vég felé, de az, hogy nem terhelem meg, mert egész egyszerűen már nem bírom megterhelni beszámolómat két ennyire elhanyagolhatatlan személyiség bevezetésével, mint a Mama, aki az ételemet főzte, és mosott-vasalt rám, meg mint a Doktornő, aki minden reggel és este hétkor ott állt injekcióival az ágyamnál, hogy az utolsó estén oda is üljön az ágyam szélére, s a maga rekedt, sziszegő hangján, akár valami elvarázsolt kígyó, kérésemre felolvassa az eredeti Daodejinget, nos, az tehát, hogy őket ez a leírás már nem bírja el, hogy őket kihagyom, hogy elhallgatom kivételes jelentőségüket, nem jelenti azt, hogy el is felejtem őket megemlíteni, hiszen ha az „Escorial” megtette, én annál kevésbé tehetem meg, hogy bármit is feláldozzak a valóságos tények egybetartozó elemeiből, még akkor is, úgy is, ha mindössze említésükre futja. Én végképp nem tehetem meg, mert az a félelem, mely ma is, e pillanatban is kísért, és amit áthárítani az imént már megszólított értő lelkekre semmiképp nem akarok, csupán beszélni erről a félelemről nekik, és hát jó nekik erről a félelemről beszélni most, nos, mert ez a félelem nagyon is valóságos, amiként valóságos vagyok én is a magam nevetséges rögeszméjével vagy inkább bogarammal a pontosságra, mert csak az „Escorial” nem valóságos, csak az „Escorial”-t kedvtelve olvasót vágja majd pofán az első sarkon, nem is egyszerűen a hamis érzelmességet, hanem a hamis logikát nem tűrő s az általános szanaszéjjel-levőségekben megvillanó valóság. Ez ugyanis, a valóság, például Quangzhouban nem ismerte az „Escorial” egyenesvonalúságát, a kihegyezettséget, a valami felé haladás tényét, nem tett különbséget a dolgok között, nem volt benne előre, és nem volt hátra, amiként nem osztotta föl magát lényegesre meg lényegtelenre sem, de hagyjuk ezt; a beígért búcsú előtt hadd folytassam inkább a leltárt e napok milliárdnyi történetéről, nem a teljesség, persze, hanem a tisztább lelkiismeret felé. Mert van itt még mit megemlíteni, ha valódi jelentőségében felvezetni e leírásba már nem is, van még mit megemlíteni abból a rengeteg eseményből, mely indulásomig kitöltötte a napjaimat, hiszen ott volt az a sínpár a halott szerelvényekkel, meg aztán ott volt egy útépítés is balra, odalent, a ház közelében, ezeket figyeltem, amikor felkelhettem percekre a betegágyból, a sínen hazagyalogló iskolásgyerekeket, meg egy útépítés lassú, végtelenül lassú, körülményes folyamatát, az erkély korlátjára kényelmesen odakönyökölve. De nem lehet megfeledkezni a ház lakóiról sem, akik szabadulásom napján, mert eljött az is, ahogy leértünk a lifttel, ott álltak a földszinten a földszint áttekinthetetlen folyosóiról és udvarocskáiról körém csoportosulva, mintegy jeléül örömüknek, hogy fölépülve látnak, jobb színben, mutatták elégedetten, késznek arra, hogy kibírjam a hazautat. Pedig nekem, ott a földszinten, vagyis hát attól fogva, egészen mást kellett kibírnom, azt tudniillik, annak az onnantól számított másfél-két órának a végtelen hosszát, ami az indulásig, az igazi felszabadulásig, a levegőbe emelkedés pillanatáig még hátra volt, kibírni annak akkor már elviselhetetlen lehetőségét, hogy amit eddig, ki tudja, hány napon és hány éjszakán át, megúsztam, az most, az utolsó percekben majd rám zuhan, elviselni annak a tudatát, hogy most, ebben az utolsó pillanatban, közvetlen közelében a megmenekülésnek mégis megértem, mit jelent Quangzhou, és mit jelent a Dél.

A ház előtt a Mercedes kellett volna álljon, hogy összeérjen a vég az elejével, de a ház előtt nem a Mercedes állt, hanem egy taxi, azzal indultunk el vendéglátómmal a repülőtér felé. A vég azonban mégis összeért az elejével, mert az utolsó óra aztán zavarba ejtő, kísérteties pontossággal az elsővel volt szimmetrikus, s én, hisz végig, elemelkedésünkig folyton arra gondoltam, hol vagyok, ugyanott tartottam, mint az elején, csak éppen fordítva, visszafelé, a félelemtől a szorongásig, a szorongástól a idegenségig, hogy végül minden a kezdet gomolygó rejtélyességében állapodjék meg.

Az ég borús volt, s van valami szél is, állapítottam meg, de hát tudtam, nem kell semmitől se tartanom, utam rejtett pásztorában megbíztam most már, s tetszett, hogy maga is áttöri a saját szabályait. Mert miután nagy szeretettel megölelgettük egymást barátommal, ő már nem kevergette a nyelveket, ő nem volt szimmetrikus, azt mondta, nagyon örül, hogy én itt lehettem, s hogy ő a vendéglátóm lehetett. Sajnálja, tette hozzá, hogy betegségem miatt nem láthattam sem a délkínai tengert, sem még messzebb a Hainan-szigetet, és sajnálja azt is, hogy Quangzhouból oly keveset sikerült megmutatnia, de reméli, fejezte be bizakodva, hogy majd legközelebb. Megveregette a vállamat az óriások szelídségével, én pedig hálás voltam neki, s azt gondoltam, hála istennek, se a délkínai tengert, se Hainant, se Quangzhouból többet, és, intettem búcsút neki, nem lesz legközelebb, mert, álltam be a sorba megint csak száznyolcvanadiknak, ha Quangzhouból nem is, Quangzhouban megértettem valamit. Hogy eljutottam ugyanis életemnek ama pontjára, ahonnan kezdve már nem kívánok új dimenziókat, új barázdákat és új fejezeteket, olyan küszöbére értem a saját életemnek, ahonnan nézve van, ami túl sok volna már nekem, amit képtelen lennék ahhoz igazítani, ami vagyok, s ami éppen ezért veszélyes, fölösleges és elviselhetetlen.

Vége a távlatoknak, szűrtem le szomorúan, miközben a Boeing élesen húzott föl a magasba, bezárultam, kész vagyok, befejeződtem, s most leülnék lustálkodni, enni, tűnődni, szundikálni, s nem hajszolni magamat ettől fogva a világ felé. Én már nem fogok többé belenézni egy messzeségbe, szögeztem le, s megpróbáltam azon az ovális ablakocskán át kinézni máris józanul, kint tiszta volt az ég, a kék szinte ragyogott benne, s alattam, úgy háromezer kilométeren felhők álomi vonulata úszott a végtelenbe. Figyeltem, utoljára, ezt a messzeséget, s hirtelen nagyon megkívántam a napfényt, azt, amelyik délután süt, nagyjából négy és öt között, azt gondoltam, ha majd megérkezem, kiülök ebbe a délutáni napba, és egyszerűen csak sütkérezem. Sütkérezem, s csak azzal foglalkozom, amit ez a délutáni nap megvilágítani képes, mert engem mostantól kezdve semmi más nem érdekel, semmi, csak a porszemek, gondoltam ott a repülőgép fedélzetén, a porszemek, ahogy táncolnak ebben a délutánban, meg ez a napfény, meg ez a délután.

És itt, talán érezni is, arra a küszöbre értünk, amelyen ez a beszámoló már nem vezet át, nem marad hátra tehát más, mint a búcsú – meg még egy utolsó kérés az értő lelkekhez, hogy abba az irányba, mely túlvisz ezen a küszöbön, legalább ők, semmiképp ne haladjanak tovább. Maradjanak ott, ahol vannak, hallgassák a kakaskukorékolást a szomszéd faluból, sütkérezzenek és idézgessenek, idézzék fel például néha ezt az írást, de ne úgy, ha kérhetem, hogy „ez az a majrés abban a Kvangcsuban, vagy hogy az ördögbe hívják…” és ne is úgy, hogy „hát az a guggolós, meg ahol az a szomszéd a rács mögött a legyezővel”, hanem úgy, hogy „tudod, ez az, amelyikben a Dél kapuját elrejtik a Jangce fölött”.