Pecsét van a kapukon

Futó felhő: a fátyla. Nyíló virág: az arca.

Sújt a tavaszi szél kardja, dús a harmat smaragdja.

Nem tör a szív magasra, a jáde-hegytetőre,

már dől a hold a földre, dől a jáspis-teraszra, bukkant fel hirtelen emlékezetemben egy örökre elveszett, s a közvetett nyomozás semmiféle cselével többé fel nem deríthető császári dallam mögül a Tang-korszak mindennél gyönyörűbb és mindennél rejtelmesebb verse, amikor kikanyarodván egy őszi nap alkonyatában a Zhaolong Hotel parkolójának előkelő félhold-karéjából, elindultunk a Gongren Tiyuchang Beilu legbelső sávján a város nyugatra eső központja felé. A kocsi lomhán úszott előre a sugárút beijingi mód rendkívüli szélességében, s már itt, a kezdet kezdetén felfigyelhettem volna rá, hogy a homályból felidéződött versszakasz mellett a haladásnak ez a lomha volta egy másik pontról, a jelen idő elfutó pillanataiból is vet némi jósló fényt arra, ami előttem áll, mert hiszen mozgásunknak erre a lusta jellegére nem a valóságos sebesség adott magyarázatot, hanem az a véletlenségében is bensőséges összefüggés, mely az én taxim, s az ennek a rendkívüli útszélességnek az időbeli egyenesén velünk egyvonalban haladó többi jármű között fennállt, az egymáshoz képest egészen lassú előzések s az egymáshoz képest egészen lassú lemaradások forgandó viszonya – nem beszélve arról, hogy ez a sejtelmes iramú közlekedés a vérvörös Nap hatalmas, ereszkedő korongjával szemben már önmagában is rá kellett volna vezessen, hogy észleljem: ennek az alkonyatnak a hibátlan rendezője taximat nem is az aszfalton, hanem valamivel fölötte futtatja, mintha jelezni akarná ezzel, hová is tartunk hát, én és a hallgatag, kedves arcú sofőr, voltaképp.

Minderre felfigyelhettem és mindezt érzékelhettem volna, én azonban sem a figyelmemnek nem voltam ura, sem pedig az érzékeimnek, sőt éppen ellenkezőleg, valami édes bódulatban, a leghidegebb fejjel is csupán azt mondhatom, az elmerengésnek egy fölöttébb szokatlan összetételű kábulatában csak ültem a hátsó ülésen, néztem kifelé az ablakon, és kezemben a Ji Xiang színházba szóló jeggyel, arcomon ennek a kábulatnak a lázrózsáival az égi szakács tervein töprengtem, aki ezt a kábulatot boldogságból és szomorúságból kikeverte bennem – majd azon, hogy miért nem jutok ezzel a töprengéssel semmire, azaz: miért nem látom szükségét, hogy lefékezzek annak a ténynek a sodrásában, mely – utolsó estémet jelentvén be a maival – nagy súllyal nehezedett a szívemre.

Magától értetődik, milyen könnyű, sőt, gyümölcsöző volna a dolgot innentől kezdve amolyan irodalmi ösvényre terelni, vagyis mesterségemből következően tollam hegyével a homlokomra koppintani, s az előző mondat bonyolult indáinak egyikén leereszkedni például ahhoz a kijelentéshez, és persze be is rendezkedni ott végérvényesen, hogy természetesen, már évek óta minden áldott este minden áldott estében csak azt vagyok képes látni, ami abban az áldott estében az utolsó – ha könnyű, sőt gyümölcsöző volta mellett ennek az erőnek engedni nem volna egyúttal szerfelett értelmetlen lépés is egy olyan különleges esetben, mint az enyém most, amikor olvasásra bocsátott történetem épsége pont attól függ, hogy az efféle irodalmi ösvényekre való csábításnak ellenállva vajon meg tudom-e tartani taximat a valóságban, a Gongren Tiyuchang, majd balra kanyarodva róla, a Chaoyangmen valóságos sugárútjainak szépítetlen egyenesén. Mondhatná bárki, ha már itt tartunk, hogy az irodalommal szemben érzett mérhetetlen unalom általános légkörében megint kimerészkedni a mérhetetlen unalomnak ebbe az általános légkörébe már önmagában az ostobaság hősies bátorságára vall, erre nem szólnék semmit, de ha valaki ehhez még hozzátenné, hogy az irodalom a valóságos dolgokat folyton félvállra veszi, és átcipeli oda, ahol ezeket a dolgokat, a cipekedő reménye szerint legalábbis, a valóságon túliság úgynevezett vigasztaló fénye azonnal beragyogja, és ez az örökös cipekedés az irodalom, és neki ebből már elege van, de ezt értsem úgy, hogy ettől ő már okádik, akkor lecsendesítőleg, viszont azért a lehető legkomolyabban azt felelném, hogy mindezt a legjobbkor említi, hiszen az én esetemben, ezúttal, éppen arról a kivételes alkalomról van szó, amikor ha meg bírom állni, hogy nem kezdek rögtön elbeszélésbe a történet ínycsiklandó fordulatainál, ha meg bírom türtőztetni magamat az irodalomtól, ha képes leszek tartózkodni attól a bizonyos cipekedéstől, és hagyom a valódi dolgokat a maguk helyén, vagyis ha véges-végig ragaszkodni tudok az igazsághoz, akkor, de csakis akkor, a valóságon túliságnak az az úgynevezett vigasztaló fénye az itt alant felajánlott, nagyon is valóságos történet belső felszínéről – hiába, hogy nincs és nem lesz megszépítve semmi – mégsem marad majd el. Ezzel fegyelmezem magam, és ezt kínálhatom a meséktől megundorodott érzékek számára is, tudniillik az igazat, és semmivel sem többet, a Zhaolong Hotel parkolójából indult, a Chaoyangmen sugárútra kikanyarodó, majd ott megszakított esemény sértetlen csontozatát, amely esemény értelméhez egyébként, és ezt jobb, ha máris előre bocsátom, úgy vélem, azok, akik nem tartoznak a volt meseértők közé, nemigen férkőzhetnek majd közel, persze, ki tudja, történhet másként is, én azt se bánom, mindenesetre itt, ezen a ponton nem csupán azt ígérem meg, hogy ami ezt az értelmező beszédet, vagy csípősebben szólva: ami ezt az üres fecsegést illeti, azt most abbahagyom, és nem élek vele a hátralevőkben, hanem hogy rögtön vissza is kanyarodom oda, ahonnan az „utolsó este”-féle fordulat csábító veszedelmei miatt az imént elrugaszkodtam, tudatván máris, hogy amikor megemlítettem a küszöbön álló estében az utolsó este tényét s mindennek szívemre nehezedő nyomását, akkor egyáltalán nem volt szándékomban kihasználni a kifejezés kettősségében rejlő cinkos mélyértelműséget, akkor egyáltalán nem kezdtem el hevesen kacsintgatni e beszámoló olvasójára, hogy hát helyezze csak a hangsúlyt nyugodtan a szerkezet apokaliptikus hátterére, ellenkezőleg, mindössze annyit akartam közölni, amennyit megismételni ebből most sem mulasztok el, hogy ugyanis szóban forgó estém tényleg az utolsó volt Beijingben, a rákövetkező napon indulnom kellett vissza Európába, s a Ji Xiang színház felé haladtomban, már elég mélyen bent a Chaoyangmen sűrű forgalmában, azért nem voltam képes tájékozódni az egyébként beszédes előjelek között, mert utazásom rendkívüli élményei után az, hogy el kell mennem, érthető módon felkavart.

Néztem a sugárút két oldalán elfutó fákat, néha oda-odapillantottam a hallgatag, kedves arcú sofőrre is, ültem hátradőlve abban a boldog-szomorú kábulatban, s nem töprengve tovább az égi szakácson, átadtam magam a búcsúzásnak. És átadni magam a búcsúzásnak, ez nem pusztán azt a műveletet jelentette, amellyel újra felidézvén belevéstem az emlékezetembe az Ötszáz Buddhát őrző Templomot az Illatos-hegyen, a tópart ködbe vesző sétányát a Nyári Palotában, vagy a Tiltott Város égi szimmetriáit, hanem azt, hogy megvizsgáljam, ebből az ősi birodalomból, ahová visszaereszkedni lehetséges volt, vajon lehetséges-e eltávozni is. Amikor hetekkel ezelőtt sorsom rendelése, a kiismerhetetlen véletlen Kínába vezetett, azt hittem, majd látni fogom a Ming-sírokhoz vezető út kőszobrait, átmegyek a Nagy Fal badalingi kapuján, meglátogatom az igazgyöngyárusokat a Tien Tan oldalában és megvizsgálom a Tian’ an Men tér kövezetét, látszik-e rajta még a vér – utazás lesz ez is, gondoltam, egy egzotikus helyszínen. Aztán már a határállomáson, még jóval innen a Ming-síroktól és az igazgyöngyárusoktól, megértettem, hogy nem egyszerűen a Ming-sírok és az igazgyöngyárusok egzotikumáról lesz szó, hanem arról, milyen érzés belépni egy birodalomba, amelyen belül az ember az időben visszafelé már akadály nélkül közlekedhetik, hogy milyen érzés belépni ugyanabba a birodalomba, amelyben Qin Shi Huang-di elégettette a könyveket, s ahol Vang Wei ecsetjeit még megtalálhatom; hogy milyen érzés kilépni az Ég Templomából, felnézni a hármaskupola megmagyarázhatatlan szépségébe, majd körbepillantva a sétáló tízezreken, rádöbbenni, hogy de hisz ezek ugyanazok az alattvalók – végső soron hogy milyen érzés tehát szabadon… hm… grasszálni az elmúlt évszázadokban, anélkül, hogy az ember elvesztené a józan eszét, és azt hinné, hogy átlépte a valóság határait; grasszálni, de aztán elgondolni, mint most én tettem a Chaoyangmenre boruló alkonyatban, a visszatérés legalább ilyen varázslatos lehetőségét a mozdulatlan telés kimondhatatlan édességéből az imperiális Európába, az időnek egy egészen más, de épp így izgalmas szemléletébe, a Csakjövő tünékenységében állandó tartományába, ahol mindent uralni kell a szabadsághoz, s ezért minden csupán a birtokbavételig tart, azután szétesik, és értelmét veszti. A Chaoyangmenről a Jianguomennei Dajiera fordultunk a Régi Csillagvizsgáló közelében, s én a kerékpárúton haladó tömeget, a szertartásosan merev, rezzenetlen tekintetű férfiak és nők sokaságát figyeltem a végtelen hosszan futó kettős fasor összeboruló lombja alatt, s ahogy elhagytunk egy-egy sűrűbb biciklirajt ebben az irdatlan tömegben, megpróbáltam, búcsúzóul, elkapni néhányat ezekből a merev, rezzenetlen tekintetekből, s legalább egyet végleg belevésni az agyamba, hogy majd örökre lássam valamennyit, ha a beijingi kerékpárutakra gondolok. És ettől kezdve már mindent ezzel a búcsúzó szemmel néztem, azt is, ami ebben az alkonyatban az utamba került, s azt is, amire már csak emlékezni lehetett, és mert először esett meg, hogy egyszerre idéztem fel mindent, amit láttam, olyan gazdagság terhét éreztem, mintha bevezettek volna egy csodálatos tájba, és egyedül hagytak volna ott. A kocsi átkúszott a Jianguomenneiről a Chang’anra, a tömeg a kerékpárutakon s a járdákon is egyre nőtt, még mindig kábultan néztem e hullámzó ezreket magam körül, és meg voltam győződve róla, hogy ezt a gazdagságot holnaptól végleg elvesztem szem elől. Úgy gondoltam, nem látom többé a Liulichang kis üzleteinek fekete-arany cégtábláit, és nem képzelődhetem többé a Nagy Fal őrtornyaiban, hogy mintha messzi dobszót hallanék; még egyszer nem sétálhatok végig a Tiltott Város belső kertjeiben, s még egyszer nem érezhetem a Nyári Palota lótuszainak illatát. Ám ugyanakkor nem is volt hová elmenni innen, úgy éreztem, a Chang’antól a világba, amit elhagytam, nem vezet út, egyszerre tudtam, hogy Kína ma este számomra véget ér, de azt is, hogy ezen kívül viszont semmi nem kezdődhet el. Nem pusztán most, a Chang’an sűrűjében, de egész heteken át tartó utam hetekben nem mérhető története felett ott boltozódott, mint egy védő kupola, a bevezetésnek, a beavatásnak valami kivételes kegyelme, s épp emiatt elképzelni sem bírtam, hogy ha volt, ami bevezessen, akkor ugyanaz majd ki is vezet. Már ekkor mondhattam volna, hogy mindaz, amiben most változatlanul lomha tempóban suhanok, illetve ami a hátrahagyott otthonom, az ugyanannak a valóságnak közös eleme nem lehet, ám én ragaszkodtam józan eszemhez, s megpróbáltam rendet teremteni a maradni és a menni képtelensége között. Végül is miről van szó, csillapítottam magam e hányódásban, hiszen búcsú ez is, akár másutt a korábbiak, búcsú, hajtogattam, Kínától, a mozdulatlanul futó időtől, ettől a nyers kegyetlenséggel átszőtt, végtelenül kifinomult kultúrától, melynek szépségét épp időbeli mélysége adja, ahogy egy gyengéd mozdulattal szétnyitott legyezőben is azonnal ott van kétezer év. Heteken át rendkívüli tapasztalatok lázában, a megértés rendkívüli világában, vagyis annak a korábban fel sem merült eshetőségnek a döbbenetében éltem, hogy a valóság határai nem azonos távolságokra vannak meghúzva a különböző emberi társadalmakban, így hát nem csoda, ha most, próbáltam véget vetni a haszontalannak tetsző tépelődésnek, amikor ezeknek az új felismeréseknek össze kellene simulniuk a régiekkel, akkor ezek az új felismerések a régiekkel nem simulnak azonnal össze. Azt gondoltam, ehhez békére és nyugalomra van szükségem, és a mai este meg is adja majd ezt a békét és nyugalmat. Azt gondoltam, az a csodálatos táj, amire leltem itt, már nem tűnik el, csak tájékozódni kell megtanulnom káprázatos szerkezetében. A tájban, gondoltam, amely teljes és megfellebbezhetetlen. Meg sem fordult bennem, hogy tévedhetek. Pedig így történt. A táj megfellebbezhetetlen volt, de nem teljes. Valami hiányzott belőle még, és hogy mi az, azt is megtudtam hamarosan e korántsem békés és korántsem nyugalmas estén.

A jegyet még mindig ott szorongattam a kezemben, készen arra, hogy újból odanyújtsam a sofőrnek, ha az úticélunk pontosabb meghatározásáért újra kéri, úgy ítéltem ugyanis, hogy amikor először mutattam fel neki, akkor csak felületesen silabizálta ki, csak amennyire ez egy nagyjábóli irányrögzítéshez szükséges volt. És meg kell mondjam, annak eldöntésében, hogy mi vár rám a továbbiakban, hogy hová is megyek, s hogy milyen színházat is fogok látni, e jegyen kívül, melyen pinjin betűkkel is ott állt azért a cím, nem támaszkodhattam, saját tapasztalatom nem lévén, semmi egyébre, mint amit beijingi vendéglátóm magyarul értő kínai munkatársának szíves cselekmény-összefoglalójából a történetre s magára az operára vonatkozóan kivehettem. Mindkettőt, a jegyet is, s az összefoglalót is az utolsó pillanatban kaptam csak kézhez, amikor így magányosan, egy taxival, az utamra bocsátottak az utolsó estén, ezért most, közeledvén a helyszínhez, s a jegy hátoldalát még egyszer megvizsgálva („este 7” és „Ji Xiang”), úgy gondoltam, miért ne fussam át ezt az „Összegezési Áttekintést”, mint írója címezte, előre is.

„Sanguo diaszdiában – fordítgattam a váltakozó szögben beeső fény felé a két nagyív papirost – Dongzhuo önkényuralkodott, a miniszterek haragodtak rá, de nem mertek szolni.

Az egyik miniszter Situ wangrun akarta lerázni Dongzhuot a nyakáról, de nem talált meg egy jó módszert. A palotájában van egy énekes lány, Diaochan, aki szívesen segíteni. Wangrun rendelt egy láncszemes módszert. Először saját lányának tartotta Diaochant, feleségül ígérte Diaochant Lübunak, de aztán Dongzhuonak is, így csinált, hogy gyanúsítsa egymást és irigykedett egymásra.

Dongzhuo Lübu apja. Dongzhuo már ágyasnak fogadta Diaochant, Lübunak nem szabadott találkozni vele. Amikor Dongzhuo meghívatták a minisztereket a palotában, Lübu találkozott Diaochannal titokban, de akkor visszament Dongzhuo, meglátta, nagyon dühös volt, így Dongzhuo és Lübu megharagudtak egymást.

Aztán egy butista programban lesben álltak a miniszterek, amikor jött Donzhuo. Lübu gyilkolta.”

Elhűlve néztem föl a papirosról.

A Tian’ an Men tér keleti sarkán jártunk, s mert a Wangfujingra behajtani ebből az irányból nem lehetett, a taxi eggyel odébb kanyarodott el jobbra, aztán szűk utcácskákon vágtunk keresztül.

Azt nem állítom, hogy máris kihallottam az ügyetlenül bájos magyar nyelvhasználat s a történet mögül a számomra később oly félelmetes és fenséges kínai kasztanyett s a sikoltó cinek és gongok hangját, mindenesetre a kocsi enyhe rázkódásában s az egyre csökkenő világosságban annyit rögtön kiolvastam e Shakespeare-i anyagból, hogy ez semmiképp nem valamiféle szelíd levezetése lesz kínai benyomásaimnak, hogy szó nem lesz itt édesbús estéről, és hogy… azt nem tudtam megmagyarázni, miért, talán, mert olyan mellbevágó, olyan nyers és váratlan volt a szöveg végén az a „Lübu gyilkolta”, olyan hátborzongatóan… valószerű…, egyszóval végül azt is kiolvastam, hogy… óvatosnak kell lennem.

Az út a szűk utcácskákon csupán percekig tartott, s nem volt még hét, arra persze már nem emlékszem, mennyi lehetett hétig, amikor sofőröm, a hallgatag, kedves arcú sofőr kitett egy szálloda előtt egy a Wangfujingra merőleges utcában. Egy sikátor felé mutatott, majd bólogatva és mosolyogva rá-rácsapott a taxiórára, jelezve, hogy most fizetni kell. Csak másnap jutott eszembe, hogy nem kértem vissza húsz yüanból, mindenesetre fizettem, és elindultam a sikátor felé.

Az igazat megvallva, nem is egyszerűen sikátor volt, hanem egy sikátornak is csak a fele, mert az egyik oldalon egy építkezésre utaló ideiglenes deszkakerítés futott ki az amúgy is keskeny úttest közepéig, nem hagyva többet így a befelé igyekvőnek, mint amennyi helyen egy ember valahogy elfér. Meg kell mondjam, pár lépés után, s az ember azt is sárban tette meg, valahonnan a kerítés alól víz csordogált kifelé, szóval pár lépés után arra gondoltam, hallgatag, kedves arcú sofőröm talán tévedett, talán nem is értette jól a címet, s hogy ne kelljen bevallania tanácstalanságát, kitett valahol, hogy megszabaduljon tőlem. Ráadásul nem is égtek az utcai lámpák. Minden lépés után egyre biztosabbra vettem, hogy rossz helyen járok.

Színház? Itt? Lehetetlen.

Aztán vége lett az építkezési területnek, a sikátor újból teljes szélességében járható lett, s rögtön, ahol a deszkakerítés véget ért, egy ütött-kopott, de kivilágított földszintes épülethez értem. A bejárat fölött négy, kézzel festett tarka plakát virított, a lengő vasajtón épp egy agg házaspár igyekezett befelé, s odabent, amennyire kintről egy ablakból ezt meg lehetett ítélni egy pillantással, néhány hasonlóan elaggott emberpár álldogált egy kisebb előtérben, egyszóval úgy nézett ki az egész, mint egy falusi mozi a hatvanas vagy a kilencvenes években Magyarországon. Ji Xiang? – szóltam az öreg házaspár után, megállítva őket egy pillanatra, de azok csak zavartan rám nevettek, nyilván a kiejtésem lehetett olyan mulatságos, meg én is a nagy orrommal, s gyorsan iszkoltak az ajtón befelé. Elnéztem a sikátor végéig, minden teljesen sötét, csak a Wangfujing keresztező torkolatában volt némi nyüzsgés és fény. Utolsó este Beijingben? Na, mindegy, legyintettem csalódottan. Felmentem két lépcsőn, s bementem én is a lengő vasajtón az előtérbe.

Odaléptem egy férfihez, akiről azonnal látszott, hogy valami hivatalos személy, megmutattam neki a jegyemet, kérdőn, hogy jó helyen járok-e, az pedig, egészen közel emelvén a szeméhez, előbb bólintott, majd letépte róla az ellenőrző szelvényt, aztán intett a nagyterembe vezető ajtó felé, hogy rendben van minden, legyek nyugodt, a jegyem lekezelve, most már mehetek befelé.

A nagyterem olyan volt, mint bármely más nagyterem a világ nekünk ismerős szegényebbik felén: durván vakolt fal, egyszerű faszéksorok, máris némi szemét az olajos padlón, köhécselés, állott, savanykás levegő és egy-egy hatalmas, ormótlan reflektor jó magasan fölszerelve az oldalfalakon. A nézőtéren szinte kivétel nélkül öregek ültek, többnyire kopaszra nyírt öregemberek és törékeny, aprócska öregasszonyok, mindannyian acélkék vagy szürke mao-zubbonyban, nadrágban, s ahogy végignéztem helyemet keresve (3. sor hetes szék) a székeik háttámlájára írt számot a biztonság kedvéért újra meg újra leellenőrző alakokon, majd vetettem egy-egy pillantást közvetlen szomszédjaim arcára is, olyan érzésem támadt, hogy talán ugyanonnan jöttek mind, egy vidéki szociális elmeotthonból valami nagy, bumfordi, ócska busszal.

Vidáman és izgatottan csevegtek egymással, de közben mindannyian azt a két szabálytalanul elnyúló ellipszist figyelték, amit a reflektorok fénye vetett a kopottas, vörös függönyre.

Én is elkezdtem figyelni azt a két ellipszist az összehúzott függönyön.

Vártuk, hogy szétnyíljon, s elkezdődjön az előadás.

És akkor eszembe jutott a Li-Po-vers második szakasza is.

Láng-szép ágon a harmatcseppek illatot ölnek.

Vu-hegyén zápor s felleg tündére meggyötörhet.

Ki érne fel tehozzád a fényes palotában?

Szánom a Szálló Fecskét, mától új arcot ölthet, vagy valami ilyesmi, bizonytalanodtam el kissé a negyedik sornál, akkor azonban már nemcsak arra nem volt több idő, hogy esetleg a helyes változatra rájöjjek, vagy hogy egyáltalán magyarázatot keressek, miért üldöz e mai estén ez a csodálatos költemény, ráadásul ilyen töredékekben merülve föl, de arra sem, hogy megpróbáljam felidézni a harmadik versszakot, a búcsúzót is, ami valahogy nem akart olajozottan beugrani a második után; minderre nem volt már idő, mert egyszeriben elkezdett csattogni a kínai kasztanyett, rá-rávijjogott a félelmetes cin és a gong, felment a függöny, azt kell mondjam, felment egy másik, egy kék színű függöny előtt, aztán középre perdült egy különös figura, s ezzel elkezdődött az előadás.

Mondhatnám most, hogy azért volt olyan mély hatással rám, és azonnal, már e narrátornak a puszta megjelenése is, mert csak homályos, felületes, közvetett élményeim lehettek ezidáig a kínai operáról, ám nem erről volt szó, a földig érő, drapp köpeny, a hosszú álszakáll a festett arc előtt, a megfejtetlen jelentésű fejdísz, a préselt hang, ahogy folyton ide-oda siklik a magas és mély regiszterek között, s végül mindeközben egy tökéletesen rezzenetlen szempár, mely lassan végignéz az elsötétítetlen nézőtéren, nos, mindez nem egyszerűen hatással volt rám, hanem rögtön bizonyossá tette bennem, hogy itt, ma este tényleg kivételes esemény szemtanúja leszek, amint ő ígéri is, s hogyha azt mondja ezen az ijesztő glisszandókban működő nyelven, hogy lépjek be vele Diao Chan és Lübu birodalmába, akkor nem is tehetek mást, néztem bele ezekbe a rezzenetlen szemekbe, mint hogy hallgatok rá. Hallgattam rá, alávetettem magam a meghívásnak, már nem foglalkoztatott semmi, sem a versszak zengése bennem, sem, hogy hol vagyok, egyszóval figyelmemet ettől kezdve csupán a narrátor ígérete kötötte le, ám ez mégsem jelentette, hogy valóban fel voltam készülve a látványra, ami elém tárult, mikor végül felment a kék függöny is, s én belehunyorogtam abba a színes pompába, mely a színpadról fogadott. Ez a pompa annyira váratlan volt, a nagyterem változatlanul kivilágított szegényességének, a köhécselésnek, a savanyú szagnak, a szürke zubbonyoknak és a tar, vagy ősz fejeknek olyan hihetetlen módon volt az ellenkezője, hogy azt hiszem, nem is igazán lehetett volna felkészülni rá. Egymással szemben, de nagyjából mégis egy félkör ívén, négy-négy csillogóan felékszerezett, ezüstbe, zöldbe, vörösbe, lilába öltözött rendkívüli alak állt, hogy egy villanásnyi mozdulatlanság után, az újra felsikoltó cin és gong jelére, széjjel is nyíljanak, helyet adván így egy tekintélyes, fenyegető, fehérre mázolt arcú, vörös palástba bújt figurának, aki fekete köpenyes csapata élén középre most megérkezett. Aranyhímzéses vörös szövet takart a háttérben egy trónt s néhány széket. A színpadot záró világoskék drapéria előtt két hatalmas, díszesen faragott lámpa ereszkedett alá. Megszólalt a zenekar, a trónus ura, Dong Zhuo, jutott eszembe a név, énekelni kezdett.

Nagyon kevés tart vissza attól, hogy azt mondjam, ettől az egész látványtól nem egy jól sikerült varázslat elbűvölt áldozatának éreztem magam, hanem szinte meghűlt az ereimben a vér, elsősorban azért, mert rögtön, már ekkor, Dong Zhuo éneke közben észleltem, hogy hiába a mozdulatok és pozíciók cselekmény követelte változékonysága, a látvány mindig marad ugyanaz, csak elindul, és halad benne egy történet, de az előadás maga abban áll, hogy azok ott fenn kiteszik magukat a figyelmünknek, mi pedig innen lentről megadóan bámuljuk őket. Mint az állatkertben, gondoltam, csak itt nincsen közöttünk rács.

Meg voltam döbbenve, és káprázott a szemem, s miután egy villanásban végigfutott rajtam a Zhaolongtól idáig vezető út értelme, hosszú ideig képtelen voltam bármit is mérlegre tenni, és ésszel felérni valahogy, csak néztem a magasított udvari cipőkben táncoló alakokat a színpadon, a díszes öltözékek, a fejdíszek és fegyverek bizarr kavalkádját, hallgattam az erhu vezényelte, soha meg nem nyugvó pentaton dallamok hisztérikus díszítéseit, és átadtam magam a vijjogó cinre-gongra megérkező Lübu kékes-ezüstben derengő, lenyűgöző figurájának.

Hogy aztán a kábult elismerést mikor kezdte el felváltani bennem az egyre emésztőbb gyanakvás, azt ma már nem tudom megmondani, az azonban biztos, hogy Lübu második áriája után, melyet kétszer szakított meg rövid, heves, záporszerű taps a végtelen tisztaságú, bámulatos díszítettségű falzett-hang díjaként, már ott volt agyam egy hátsó zugában a homályos sejtelem, hogy ugyanis egy vonatkozásban máris túlnőtt ez az este egy bármilyen nagyszerű, de mégiscsak színházi előadáson, tudniillik túlontúl… tökéletes. Kezdtem figyelni a szereplőket, a mozgás és az éneklés összesimulását a zenével, kezdtem figyelni a drámának és a muzsikának a táncban összegződő utánozhatatlan tökélyét, nem fedezek-e fel vajon itt-ott, jelentéktelen eresztékeknél legalább, valami kis csikordulást, valami elvétést a tempóban, türelmetlenséget a gyorsaságban, késlekedést a lassulásban.

Nem fedeztem fel semmiféle hibát.

Aztán perceken át azt próbáltam, hogy kizárólag a hátsó, vagy oldalsó sorokban, a színpadot lezáró színes drapériák előtt álló mellékszereplőket nézem, a kíséret hátborzongatóan pontos koreográfiával bevonuló, majd távozó katonáit, hogy vajon e két akció, bevonulás és távozás között, mikor mozdulatlanul kell strázsáljanak uruk hátterében, akkor nincs-e valami rezzenés.

Elég közel ültem ahhoz, hogy jól lássam: a szemhéjuk sem remegett.

Szomszédjaimra pillantottam, de a felhevült arcokról csupán a bámulatot lehetett leolvasni meg a csodálkozásnak, az örömteli kíváncsiságnak s a gyermeki elragadtatottságnak egy feszült vegyületét, sehol nem fedeztem fel nyomát annak, hogy velem együtt meg volnának döbbenve. Bámultam a színpad ragyogásába. Láttam Lübut, Situ wangrunt, hátul Dong Zhuot, s körben a minisztereket, aztán próbáltam lehunyt szemmel elmélyedni az épp fájdalmasan síró ária bonyolult szövetében, de hiába volt minden, bármennyire ellenálltam is, végül mégiscsak meg kellett hajolnom, s átadni magam a felismerésnek.

 

„Ezek nem színészek.”

 

Minden erőmet össze kellett szedjem, hogy csak arra figyeljek, mi történik a színpadon. S a színpadon ekkor Lübut éppen bebocsátják a helytartó elé. Dong Zhuo a trónon pöffeszkedik. Játszik az ijedt miniszterekkel, akik hiába igyekeznek meg-meghajolva elhátrálni előle, nincs menekvés: Dong Zhuonak mindig van még egy utolsó kérdése a távozni szándékozóhoz. Lübu közelebb lép a trónushoz, de Dong Zhuo úgy tesz, mintha nem venné észre. Tovább kínozza az egyik méltóságot. Lübu ekkor közbeavatkozik, s magyarázatot kér atyjától, mivel érdemelték ki alattvalói ezt a bánásmódot. A számonkérés fenyegető erejétől felhergelődött helytartó a gyermeki tisztelet szertartásos jelét követeli fiától. Lübu megalázottan, fogcsikorgatva letérdel. Dong Zhuo panaszos dalba kezd, hűtlen fiáról beszél, aki nem támasza, hanem árulója, s így gyilkosa szülőatyjának. Lübu visszautasítja a vádat. Dong Zhuo bizonyítékot követel. Lübu megesküszik, hogy atyjáért bármire kész. A helytartó azt követeli erre, ölje meg egyik miniszterét a színe előtt. Lübunak választani kell: vagy teljesíti a parancsot, vagy atyját öli meg…

Nagyszerű, lenyűgöző, csodálatos volt a történet, mégsem bírtam tovább követni. Képtelen voltam elhinni, amire rájöttem, ugyanakkor azonban visszavonni is. Miféle játék ez a szemem előtt, tépelődtem. Miféle erő játszik velem? Miféle… elvarázsolt… birodalom?

És ekkor, számomra, aki nem követte az arannyal átszőtt, vörös díszletben zajló eseményeket, váratlanul, összecsapódott a függöny, de néhány pillanat múltán újra szétnyílt megint. A színpad üres volt, megszólaltak a huqin érzelmes húrjai, aztán a távolból, a díszletek mögül felcsendült egy gyöngyözően tiszta és derűs szoprán hang, majd lassan erősödött, mintha gazdája hegyi ösvényen közeledne, végül belépett a színpadra egy fiatal lány, akinél gyönyörűbbet senki nem látott és nem fog látni soha. Szépsége egyszerűen belevakított a szemembe, lépéseinek lágyságára, kézmozdulatainak végtelen szelídségére, a mosolyára, mely mint a fény, oly megfoghatatlanul sugárzott egy tiszta arcból, még ma is, még most is nagyon nehéz szavakat találni. Lénye fokozhatatlanul törékenynek tetszett, mintha annyi anyagból készült volna csupán, amennyi egy tiszta leheletben van, ugyanakkor viszont ez a törékenysége szembeötlően nem gyöngévé tette, hanem erősebbé minden elevennél, hiszen nem lehetett kétséges, hogy míg ő minden elébe kerülőt eltörölhet, addig őt már semmi nem törölheti el. Báj volt a tekintetében, de mintha ezer szikra is; hangja könnyed volt és áthatóan csengő, aztán váratlanul, a dallam egy-egy ereszkedő pontján, vészjósló lett, mintha bejelenteni jött volna valami végső ítéletet. A porcelánfehérre festett arc, a homlok, a finoman ívelő, pici orr, ajkainak üde pirosa s a két perzselő, fekete szem: tökéletes volt, és végzetes.

Egészen a színpad elejéig sétált, ott megállt, s az erhu egy átvezető motívumára egy új dalba kezdett, érkezésének szolíd dallama után egy lényének robbanékony természetét is sejtető, különös szépségű áriába.

Elérhetném kézzel, gondoltam.

Elérhetnélek.

Ültem a harmadik sor hetedik székén, és világosan láttam arcának minden rezdülését. Így történhetett, hogy egyetlen másodpercet sem mulasztottam el, amikor az ária második szakaszában egyszer csak belenézett a szemembe. Azonnal találkozott a tekintetünk. Hosszan nézett rám, miközben énekelt, én is hosszan néztem az ő szemeibe, pedig éreztem, hogy egész egyszerűen szétesem a nézésétől, el kellene kapnom végre a tekintetemet, valahogy megerősödni, felkészülni, és aztán, akkor, majd újra belenézni az övébe. De képtelen voltam máshová nézni.

Aztán kiment a színről, és én attól fogva már csak azt vártam, Diao Chan mikor jelenik meg újra. Amikor pedig újra megjelent, lázasan kerestem a tekintetét.

De soha többé nem nézett rám.

Talán volt szünet is, talán volt még egy felvonás, és Lübu meg Dong Zhuo, a fiúi tisztelet meg a szerelem, a hatalomvágy meg az utód szeretete közti küzdelemnek, az apa-fiúi gyűlölet e kimeríthetetlen mélységű drámájának biztosan megvoltak még a maga súlyos sarokpontjai azon az estén, én azonban nem érzékeltem, és nem láttam mindebből semmit, mert csak Diao Chant követtem teljes figyelmemmel, megbabonázva, amíg lehetett.

Aztán összement a függöny, előbb a kék, aztán a vörös is, megint megütötte a fülemet az a rövid, záporszerű taps, majd pedig észrevettem, hogy az emberek már indulnak is kifelé. Felkeltem én is a helyemről, s a fütyörésző takarítószemélyzet vedrei, seprűi meg lapátjai között kibotorkáltam a nagyteremből, át az előtéren, ki a lengő vasajtón, a sikátorba.

Kiválasztottam úgy húsz lépésre egy egészen sötét kapualjat, s több mint egy órát álltam ott, a Ji Xiang színháznak ezt a lengő vasajtaját figyelve, mire kijózanodtam, és beláttam: nem kell bizonyosságra várni; itt lesni az ajtót, hátha mégis kijönnek rajta, teljesen fölösleges. Színészeknek álcázott istenektől nem várható, hogy ugyanazon az ajtón közlekedjenek, ahol én közlekedem. Legfeljebb szeszélyből.

Gyalog mentem végig a Wangfujingon, és sokáig vártam taxira, aztán meguntam a várakozást, s mert épp jött, végül az egyes busszal indultam el a Zhaolong Hotellel szemben fekvő szálláshelyem felé. Vendéglátóm magyar nyelvű könyvtárában mindent feltúrtam, hátha találok egy Li Bai-kötetet. Kerestem a Klasszikus kínai költőket, az ötvenes évekbeli Li Bait, s a Lyra mundi-félét, de egyiket sem találtam meg. Vendéglátóm nem volt otthon, én meg képtelen voltam elaludni a Csing-ping-dallamok harmadik szakasza nélkül.

Pedig az már csak másnap, útban a repülőtérre, jutott váratlanul az eszembe.

Virág és pusztító báj: egymástól fényesedtek.

Szép mosolyt szánt a császár mindig e kedveseknek.

A tavasz szele elszállt, bánata végtelen nagy,

illatos háza mélyén a falnak dőlve reszket, dúdoltam akkor már önfeledten, s amikor végül a gép fölemelkedett velem a levegőbe, úgy éreztem, mintha behajtottam volna magam után a kapukat. De hadd tegyem hozzá legeslegvégül, hadd fejezzem be egy lányregény esetlen bájával így: hadd összegezzem amolyan tanulságképpen: ha be is hajtottam volna ezeket a kapukat, fogolyként szabadultam.