Az istennő írt

Igen tisztelt, kedves Krasznahorkai, oly sok mindenre kellene rögtön az elején világos magyarázatot adnom, és oly sok mindenért kellene máris a bocsánatát kérjem, hogy igazán nem tudom, hol kezdjem. Félek ettől az idegen nyelvtől, félek, hogy nem leszek képes kifejezni rajta, amit mondani szeretnék, ha pedig mégis, akkor meg attól félek, hogy Maga nem érti meg, sőt hogy esetleg már a megszólítással megbántottam, vagy azzal, hogy nem jól írtam le a nevét. Ne gondolja, hogy kételkedem benne, elhiszem, és mindig szomorúsággal tölt el, amikor arról ír, milyen alapvetően megváltozott az élete a mi, ahogy Maga azt a Lübu-előadást nevezi, találkozásunk óta – de higgye el, fel vagyok zaklatva én is, s amióta csak elkezdett abból a távoli országból hazatérte után leveleket küldeni nekem, folyton azon gondolkodom, mit tegyek. Tegnap Wang bácsi, a Ding’an Lu postása, ahelyett, hogy bedobta volna otthon a ládámba, szívességből behozta a színházba a Maga hatvannegyedik levelét, s mert mind a hatvanhárom után úgy döntöttem, nem válaszolok, hisz Magának feltétlenül így lesz a legjobb, most, hogy elhatározásomat mégis megváltoztatom, ez a válasz hatvannégyszeresen is nehéz. Eddig azt gondoltam, akkor cselekszem helyesen, ha hallgatok, s ez a hallgatás, melynek édesanyám szerint igazi erejét az idő és a messzeség adja, majd gondosan begyógyítja a sebet, amit, mint írja, én ütöttem a szívén. Azt hittem, ha nem felelek, akkor nem lesz, ami tovább táplálja a képzeletében rólam alkotott kép elevenségét, s így ez a kép előbb csupán a színeit veszti el, majd végleg belemosódik vagy beleoldódik (nem tudom, melyik angol szó itt a helyes) a Maga Kínáról szerzett benyomásaiba. Tegnap érkezett soraiból azonban hirtelen megértettem, hogy nem így van, ezzel a hallgatással csak ártok, s ha változatlanul szó nélkül hagyom újabb vallomását, akkor a levelek eme – nemcsak engem, de környezetemet is megdöbbentő – áradatának soha nem lesz vége, akkor valójában beleegyezem abba, hogy tényleg azt az „elbűvölő démon”-t lássa bennem, aki azon az októberi szombaton „foglyul ejtette” Magát a Dong’anmen Dajiei kisszínház színpadáról, és akinek „tündöklő szépségébe”, mint azóta szinte kétnaponként érkező leveleinek egyikében nem kis aggodalmamra írja, „halálosan belebetegedett”.

Hallgatásommal nem akarom továbbra is félrevezetni, kérem, higgye el: nem valami kiismerhetetlen démon, hanem egyszerű Huadan-színész vagyok az egyik pekingi operatársulatnál.

És emlékszem Magára.

A harmadik sor közepén ült, egészen közel a színpadhoz. Nem is volt más európai az előadáson, csak rövid ideig a hátsó karzaton egy csoport turista, de azok hamar el is mentek. A közönség, mint általában ezeken a szombat estéken, a bérletét végig a kezükben szorongató nyugdíjasokból és gyári munkásbrigádtagokból állt, s a jól ismert, kedves, öreg arcok között természetesen rögtön feltűnt a Magáé – két lázas szem, magas homlok, mint a fényképen, amit küldött, meg persze az orr, amiről azonnal felismerni az európait. Mikor megszólalt a zenekar, s felment az első függöny, látszott, hogy egész testében megfeszül, úgy ül a helyén, amikor meg felment a kék függöny is, Magát szinte odacövekelte a székéhez a két oldalt felsorakozott udvari méltóságok látványa Dong Zhuo fejedelem körül, s ez a dermedt testtartása nem is változott egészen a befejezésig. Tudom, hogy így volt, mert hogy lássa, milyen két lábon járó földi lény vagyok, elárulom, én is megnéztem Magát, előbb a kulissza mögül, titokban, majd, amikor Diao Chanként beléptem a színpadra, szemtől szembe. Ha nem is rendkívüli, mégis ritka az utóbbi időkben, hogy a Dong’anmen Dajiei kisszínház nézőterén egy külföldi ül.

Megjegyeztem Magát, és szeretném megkérni, ne gondolja, hogy igaz, amit feltételezett: nem felejtettem el „azonnal, amint összecsapódott a függöny”. Édesanyám a tanú erre, akinek még aznap este lefekvés előtti teázásunk közben beszámoltam Magáról, s aki meg is rótt, két okból is: mert külföldi iránt érdeklődni a mi országunkban nagyon illetlen dolog, s mert előadás közben képes voltam megosztani a figyelmemet. Édesanyám szerint, aki nagyon híres Wu-dan-színész volt (ma már ágyhoz van kötve), az a legsúlyosabb hiba egy Hua-dan-színésznél, ha lenéz a nézőtérre, és látja ezt a nézőteret. Az igazi Hua-dan-színész vak, figyelmeztetett aznap este az édesanyám.

Így beszélgettünk Magáról s hogy mi tilos egy Hua-dan-színésznek, de annak a lehetősége természetesen egyikőnk fejében sem fordult meg, ami aztán, a Maga első levelével, bekövetkezett. Wang bácsi sokáig forgatta a kezében, de ő sem tudta megmondani, honnan jött, néztük a kínai mellett a sok idegen bélyeget, néztük a furcsa borítékot, észrevettük, hogy két kéz címezte, az egyik a nevemet leírta pinjin-betűkkel, a másik kínaiul alá Ding’an Lu-beli lakcímemet (hetekkel később derült csak ki az igazgatónktól, hogy ezt a Maga jó ismerősének és segítőjének, Chai professzor elvtársnak köszönhetjük, aki a név alapján, mert ismerte az édesanyámat, kiderítette, hol lakom), szóval néztük, tapogattuk Wang bácsival, még az is fölmerült, hogy talán nem is kellene felbontanom, s jobb volna, ha Wang bácsi visszavinné, és először egy magasabb elöljáró olvasná el, de aztán mégiscsak én bontottam fel, mondtam, hogy angolul van írva, és akkorra már körbeálltak a szomszédok is.

Maga tudja, mi volt abban a levélben, de azt, úgy látszik, nem, milyen nehezen érti meg egy kínai a külföldieket. Először nagyon szégyenkeztem, és haragudtam, és nem is tudtam, mit mondjak az emberek előtt, ahogy ott állnak körülöttem, és izgatottan várják, hogy beszámoljak a levél tartalmáról. Éreztem, hogy ég az arcom, nem jól van megírva angolul, mutattam a furcsán hajtott papírlapokra, alig bírom kiolvasni, magyaráztam beszaladván a házba, ahol szóról-szóra végigbetűztem újra meg újra, de megérteni, egyáltalán nem értettem meg. Senki nem szólt többé a levélről nekem, és én nem is tudtam volna mondani erről senkinek egyetlen szót sem, de amikor néhány napra rá, vagy talán egy hét is eltelt, Wang bácsi egyszerre két ilyen levelet is hozott Magától, már az édesanyám is megjegyezte, hogy valamit mondani kell a szomszédoknak. Ez megint ugyanaz, céloztam ezért legközelebb a borítékokra a piacon Chang mamának, ugyanaz a külföldi, aki a kínai színház nagy szerelmese, és látott engem a Diao Chan-szerepben. Ez már a harmadik levél, amelyikben gratulál, hazudtam.

De aztán jött a negyedik, az ötödik és a hatodik, megint csak egyszerre, és már nem lehetett hazudni többé. Wang bácsi megkért, hogy olvassak föl valamelyikből egy mondatot, mert szeretné megérteni, mondta, hogy gondolkoznak a külföldiek. Azt fordítottam le neki, ahol Maga Diao Chan tekintetéről ír az első ária után. Wang bácsi meghallgatta, hirtelen nagyon vidám lett, aztán anélkül, hogy megmagyarázta volna, mi az oka ennek a vidámságnak, mosolyogva és a fejét csóválgatva szaladt tovább. Attól kezdve folyton rám nevetett, ha levelet hozott Magától.

Pedig ezek a levelek, a hetediktől kezdve, egyre szomorúbbak és szomorúbbak lettek – persze Wang bácsi erről mit sem tudhatott. Maga arról írt, hogy a saját országában nem találja a helyét, hogy visszavágyik Beijingbe, a Dong’anmen Dajiera, s hogy ha rám gondol, halálos fájdalmat érez a szívében – miközben én egyre kevésbé értettem, amit mondani akar. Azt írta, én vagyok, aki a Maga sorsának új irányt szabott, s hogy a távolságnak, ami elválasztja tőlem, nemcsak a tényét, már a gondolatát sem viseli el – és engem teljesen összezavart ezzel, s végképp nem tudtam eldönteni, mit is tegyek. Őszintén megijesztett minden vallomás, s a szavaiból sugárzó bánattól ugyanolyan szomorú lettem én is, amilyen szomorúnak Magát képzeltem abban a távoli országban. Akkor már az utolsó holdhónap elején jártunk, Beijingben leesett a hó, s megkértem az igazgatónkat, adjon nekem a Diao Chan helyett egy másik szerepet.

De az igazgatónk azt felelte erre, hogy esze ágában sincsen, a Lübu-előadásról maga a Központi Bizottság Kulturális Osztálya döntött kedvezően, nálamnál megfelelőbb Diao Chant pedig, tette hozzá, mert nyilván dicsérni és bíztatni akart, egész Beijingben nem találna.

Az édesanyám nem faggatott soha, egy szava sem volt a Maga leveleinek az áradatára azon kívül, amit az első megérkezte után mondott, hogy: „ne válaszolj, majd elfelejt”; és bevallom, volt is a szótlanságában valami számomra érthetetlen és titokzatos, amitől később már meg sem fordult bennem, hogy ebben a nekem pedig túlságosan is nehéz helyzetben bölcs tanácsért hozzá fordulhatnék. Ha jött Magától levél, márpedig két-három naponta jött, akkor odaültem mellé az ágyra, felolvastam neki, ő meghallgatta, de nem szólt egy szót sem. A levelet ilyenkor visszacsúsztattam a borítékba, a bal felső sarokba odaírtam egy sorszámot, kitöltöttem az esti teát a csészékbe, s csendben hallgattuk, hogy duruzsol a kályhalyukban a szél.

Nagyon tanácstalan voltam, és nagyon bizonytalan, és nem volt, aki e tanácstalanságban megsegítsen, s akire e bizonytalanságban támaszkodhattam volna, ezért hát igyekeztem egészen elmerülni a munkámban. A délelőtti s a délutáni próbákon szinte hajszoltam magam, ha pedig előadásunk volt, sohasem távolodtam el néhány lépésnél messzebb a hátsó színfalaktól még akkor sem, amikor nem kellett a színpad közelében lennem, mert kezdtem rosszul érezni magam a gondolattól, hogy egy Lübu-előadás közben én más is lehetek, mint Diao Chan. Azt akartam, hogy mire véget ér egy nap, a fáradságtól már egyszerűen ne legyen erőm azon töprengeni, amit a Maga levelei nekem jelentenek. Azt akartam, hogy amikor esténként száz- és százezer beijingi közt hazafelé buszozom a száztízessel a Chongwenmenwai-tól a Ding’an Lura, az elcsigázottságtól ne legyek képes föltenni még egyszerű kérdéseket sem, például azt, hogy miért lett nekem olyan fontos, hogy Maga mit ír, vagy hogy ír-e egyáltalán, aztán hogy miért nem hajítom el olvasatlanul, hisz megtehetném, az összes levelét, ha mind, de mind annyira elszomorít, végül pedig, és egyszerű volta mellett valamennyi között ez volt a legnyugtalanítóbb, hogy a maga hűséges levelei, ezek a szenvedélyes, rajongó vallomások, ezek a kiapadhatatlanul ömlő beszámolók egyetlen fellépésemről azon a hónapokkal ezelőtti szombat estén, ahelyett, hogy elégedettséget és büszkeséget éreznék miattuk, miért szomorítanak hát annyira el?

És mindez sikerült is, hajszoltam magam, hajszoltam erhuzenészünket, a nagyszerű Yang Liao-linget (akire Magának is emlékeznie kell, mert aznap este is ő játszott), s ettől a megfeszített, lázas munkától tényleg olyan fáradt lettem estéről estére, hogy eszembe se jutott feltenni ezeket a kérdéseket – bárha felteszem őket, a válaszok, tudom ezt már a mai eszemmel, a világossághoz akkor sem vezettek volna el. Ezek a kérdések ugyanis félrevezettek volna, hisz egyetlen kérdés volt csupán, ami segíthetett, hogy: kinek is szólnak a Maga átszellemült levelei, hogy mit is lát Maga bennem pontosan. Akkor még, az utolsó holdhónap űzött napjaiban túlságosan zaklatott voltam, hogy megértsem ezt.

A holdújév ünnepét követő első szabadnapomat aztán, mikor az édesanyám körüli tennivalókkal már végeztem, a hozzánk közel eső Tian Tan parkban töltöttem. A sétálókkal teli park közepén, talán Maga is látta, ha északkelet felé elindult a Tian Tan kórháztól, egy nagyon-nagyon hosszú, nyílegyenes, széles kövezett sétány fut a császári templomok felé, amit hajdan az Ég istenei előtt áldozatot bemutató menetnek építettek. Gyermekkorom óta szeretem ezt a sétányt, amiről mindig az volt az érzésem, hogy valójában az Ég Urának egyetlen pillantását merevítették ki ebben a formában a régi emberek, ezért úgy gondoltam, a mostani időkben megint csak az fog megnyugtatni engem, ami kislányként is olyan örömöt okozott: ha lassan elindulok ezen a sétányon a Huiyin Bi márványoltárától a két oldalt hótól csillogó fák között, és belefúrhatom a tekintetemet ebbe a rejtelmes távlatba, ha beleállhatok ennek a távolban mozdulatlan, hatalmas isteni szemnek a békés sugarába. Ezt tettem, és nem is csalódtam: sütött a nap, a fák ágain csillogott a hó, s a távolban szemet kápráztatóan ragyogott a Huang quiong Yu s a mögéje bújt Qinian Tian ebből a déli irányból csak sejtett, gyönyörű lendülettel ereszkedő hármas kupolája. Csak akkor tértem haza, amikor alkonyodni kezdett: megnyugodott lélekkel és mit sem sejtve arról, hogy ha azt hittem, magamban vagyok a sétálók között, tévedtem: korántsem voltam egyedül.

Hogy aztán ki volt a titokzatos társ azon a sétányon, az hamarosan kiderült.

Egy nap, amikor Liao-linggel már reggel óta egy nagyon nehéz kézjelsort gyakoroltunk az „Őszi folyó”-ból, egyszer csak kinyílt az ajtó, és egy idegen lépett be az igazgatónk oldalán a próbaterembe. Természetesen Liao-ling azonnal kihúzta a húrok közül a vonót, én is tisztelettudóan feléjük fordultam, de az igazgatónk csak legyintett a vendég háta mögül, ami azt jelentette, hogy nem muszáj abbahagynunk, s hogy a jövevényt ugyan be kellett eressze, de nem nagyon magas helyről érkezett. Egyszerű, sötétkék posztóruhát viselt, és nagyon öregnek látszott. Az igazgatónk mondott neki pár szót, hátrakísérte a teremben, aztán lesegítette egy székre, adott neki egy pohár vizet a fali csapból, majd elfordulva tőle kelletlen grimaszt vágott felénk, kiment, és otthagyta nekünk egyedül. Az igazat megvallva kezdetben mi sem figyeltünk rá túlságosan, Liao-ling a helyére csúsztatta a vonót, megigazította a térdén az erhut, és kialakult szokásainknak megfelelően belekezdett Diao Chan egyik áriájába, ezúttal a harmadikba – ha vendég zavarta meg a próbát, mostanában csak ebből az előadásból énekeltem, mert arra jó volt, hogy bárki meggyőződjön társulatunk színvonaláról, de arra is, hogy a szívet tépő, de egy egyszerű fülnek nem túl megszokott dallam többnyire tíz perc után elriassza a kíváncsiskodót, amit most is reméltünk, hiszen azt hittük, a vendég vagy egy veterán klub műsorához jött válogatni, vagy valami élenjáró vidéki nyugdíjas, akinek társadalmi munkáját például azzal jutalmazzák, hogy bepillanthat, amint ezt nevezik, a beijingi kulturális élet színes kulisszái mögé.

Az idegen azonban tíz perc múltán sem mozdult, így kénytelen voltam végigénekelni az egész áriát. Amikor befejeztem, összenéztünk Liao-linggel, majd udvariasságból odakiáltottam a jövevénynek, kérdve, vajon van-e valami különleges kívánsága, mert amennyire tőlem telik, szívesen teljesítem az óhaját. De ő nem szólt egy szót sem. Lejöttem a dobogóról, s csak amikor egészen a közelébe értem, akkor vettem észre, hogy sír. Veterán klubvezetőnek néztük, vagy élenjáró nyugdíjasnak!

Nagyot tévedtünk.

Látogatónk maga Tien Han volt, a kínai színházművészet egyik legnagyobb alakja.

Ilyen közelről már nem volt olyan nehéz felismerni, bár ahhoz képest, amilyen emberként édesanyám jóvoltából bennem élt, aki rengeteget mesélt nekem róla kislánykoromban, és egyszer megmutatta az utcán, szinte csak árnyéka volt önmagának. Tudtam róla, hogy a Négyek Bandája meghurcolta, sokáig az hírlett, hogy el is pusztult, aztán mégis előkerült, megrokkanva, és összetörve, s már soha nem tudott újra az lenni, aki régen. Ivásnak adta a fejét, eltűnt a színházak környékéről, s ha mégis megjelent olykor-olykor, rendszerint botrány lett a vége: állandó részegsége miatt kigúnyolták, s rangját feledve úgy bántak vele, mint egy csatornatöltelékkel. Bennem édesanyám ébren tartotta Tien Han tiszteletét.

Nagyon megijedtem, amikor rájöttem, hogy előtte énekeltem az imént, és nagyon megrendültem, hogy sírni látom.

És nem tudtam, mit keres itt.

Az igazgatónk nem jól zárta el a fali csapot, ezért szinte csak annak a csöpögését hallottam, amíg Tien Han beszélt. Annyira meg voltam illetődve, és annyira nem múlt el belőlem sem az ijedtség, sem a megrendültség, hogy szavainak értelmét már csak akkor fogtam fel, mikor végül kikísértük, ő botjára nehezedve elcsoszogott a hullámzó tömegben, én pedig, aznapra befejezvén mindent, hazaindultam. Azt mondta, az édesanyám kérte meg, hogy véleményt mondjon a tehetségemről. Azt mondta, látott sétálni a Tian Tan parkban, és hallott énekelni most. Azt mondta, megnézte az arcom és a mozdulataimat, és hogy nincs szükségem többé segítségre. És búcsúzóul, az ajtóban, fél lábbal már az utcán, kért Liao-lingtől öt yüant.

Néztem a buszon az embereket, néztem a behavazott Chongwenmenwai házait, aztán két, vagy három megállóval előbb szálltam le, mint szoktam, s gyalog mentem tovább a Dong’an Lu felé. Akkor már mertem újból Magára gondolni, és Magára gondoltam másnap, előadás után, az öltözőben is. A festéket mostam le az arcomról, s olyan érzésem támadt, hogy kezdem már érteni, kinek is írja Maga ezeket a mélabúsan elragadtatott leveleket, s hogy miért is voltam én ettől mindig olyan szomorú. Mostam le a festéket az arcomról, s közben ezt az arcot figyeltem a tükörben, ahogy nem változik. Arra gondoltam, hogy arcom szépségét aligha dicsérheti ettől fogva az, aki emögött az arc mögött egy másikat keres. Magát ilyennek képzeltem, s úgy gondoltam, korábbi szomorúságom oka éppen az volt, hogy Maga tudta, mert látta, hogy ezt a másik, közönséges arcot van miért dicsérnie. Vetettem még egy pillantást a tükörbe, és megnyugodtam: már nem voltam sem vidám, sem szomorú.

Tegnapelőtt az édesanyám megkért, vigyem el a Ji-Xiang színházba, ahol néhány hetes szünet után újra játszottunk, mert szeretné még egyszer látni a Lübu-előadást. Délután ötre végül sikerült egy olyan riksát szereznem, amelyikre felfért a tolókocsink, így az előadáson az édesanyám is ott lehetett. Megint Li Hongtu volt a partnerem, a dobot Yang Guangtang, az erhut pedig Liao-ling kezelte, ezért aztán az egész este nagyon emlékeztetett arra, amelyiket Maga látta azon az októberi szombaton, azzal a különbséggel, hogy már csak Diao Chan volt a színpadon. A nézőtéren, ha érdekli Magát, nem volt európai.

Ahogy lement a függöny, és beültünk a tükrök elé az öltözőbe, gondolatban ízekre szedtem az este minden részletét, s annyira elmerültem ebben, hogy talán egy óra is eltelt, mire az eszembe jutott, édesanyám ott vár rám az üres színházteremben. Szaladtam érte, de szerencsére az igazgatónk még hálás is volt késedelmemért, mert tisztelőjeként legalább jól elszórakoztathatta a híres színésznőt érkezésemig, majd kikísért bennünket, ő maga ébresztette föl a riksást, s nagy tisztelettel hajlongott utánunk, ahogy távolodtunk tőle a Wangfujing éjszakai sodrásában. A hó a nagyobb utakon elolvadt, így nemcsak a riksa, de magam is kényelmesebben közlekedhettem biciklimmel a kellemesen enyhe forgalomban, mint idefelé, s mert édesanyám arcáról korábban nem tudtam leolvasni, szereplésemmel mennyire elégedett, igyekeztem mindig a közelében maradni, hátha már útközben mond valamit. De szótlan maradt, nézte a járdákon hullámzó sokaságot, az árusokat a Chongwenmenwai délies árkádjai alatt, s még akkor sem mondott semmit, amikor megérkeztünk, s beérvén a házba, segítettem neki a vetkőzésben, s ő nagyokat nyögve az ágyba feküdt. Feltettem forrni a vizet, előkészítettem a csészéket, de ő csak akkor szólalt meg, amikor megittuk a teát.

Beszéltem Tien Hannal, mondta, és közelebb intett magához.

Odaültem mellé az ágyra.

Nagyon szép vagy, mondta, s két ujjal összefogta az államat. Igazi Hua-dan-színész lettél. Holnaptól színészi feladataid nem akkor kezdődnek, amikor belépsz a színpadra, hanem amikor kilépsz onnan.

Néztem kedves, öreg szemeibe, de nem tudtam eldönteni, hogy szomorú-e vagy büszke.

Mire elöblögettem a csészéket, már elnyomta az álom.

Aztán tegnap Wang bácsi behozta a színházba a Maga hatvannegyedik levelét, amelyben tudatja velem, hogy elszánta magát: visszatér Kínába.

Ugye, megbocsátja nekem, hogy nem viszonozhatom az érzelmeit?

És, kedves Krasznahorkai, ne keressen. Szeresse Beijinget, de ne gondolja, hogy beléphet a színpadra, ahol élek.