Sötétlő erdők

Begördülni a beijingi Főpályaudvarra, kikászálódni a piszkos vagonból, megtalálni az irdatlan tömegben az elém küldött embert, aztán magamat rábízva elhajtatni vele az új követségi negyedbe, elfoglalni ott az egyik üresen álló s ezért kibérelhető lakosztályt, berendezkedni a tágas szobákban, lemosni a Góbi sivatag porát, végül kiállni az erkélyre, lehunyt szemmel egy mélyet szippantani a beijingi ősz esti levegőjéből, majd felnézni az égre, és azt gondolni, íme, elkezdődött hát történetem, nos, ezt állítani – az útirajzok általában huncut anyagkezeléséhez képest kivételes módon – most minden okom megvan, megérkezésemnek ez a szigorú leltára ugyanis a valóságnak megfelelt, sőt nemcsak a leltár, hanem már az események vázolt sorrendje is, ami azt jelenti, hogy ezúttal olyan írásművet kínálok föl olvasásra, amelyben például ha a begördülés előrébb áll, mint a kikászálódás, akkor mérget lehet venni rá, hogy ez a begördülés a valóságban is előrébb való volt, mint a kikászálódás, egyszóval a Főpályaudvartól a tágas szobákig, az irdatlan tömegtől a lemosakodásig minden a fent leírtaknak megfelelően játszódott le az első órák lázas zűrzavarában, azzal az egyetlen, számomra persze sorsdöntő különbséggel, hogy amikor az erkélyre kiállva tényleg felnéztem Beijing esti csillagaira az égen, akkor egyáltalán nem azt gondoltam, hogy íme elkezdődött hát történetem, egész egyszerűen azért, mert épp az ellenkezője volt igaz, hogy tudniillik nem kezdődött el: hiába zajlott le annak rendje s módja szerint a megérkezés, hiába álltam itt az erkélyen lefürödve, készen, a szándékkal, hogy mindjárt leveszem a tekintetemet az égről meg a csillagokról, és ünnepélyes felszólítással a lelkemben körbenézek a magasból, amellyel kezdetét veheti beijingi történetem, hiába, ez a történet nem vette kezdetét, mert nem bírtam levenni az égről meg a csillagokról a tekintetemet. Nem mondhatom, hogy a pillanat jelentőségét csak később, kezdeti sejtelmek után valahogy úgy fokról fokra értettem volna meg, szó sincs róla, álldogáltam az erkélyen a lágyan simogató szélben, néztem, hogy ragyognak Beijing fölött a csillagok, s valahogy úgy azonnal felismertem a pillanatnak ezt a bizonyos jelentőségét, mert amiként az ember azt sem csak úgy fokról fokra ismeri fel, ha – mondjuk! – ül a konyhában, és hirtelen rászakad a mennyezet, hanem azonnal, vagyis abban a szempillantásban, ahogy rászakad a mennyezet, az ember mindjárt tudja, és ki is mondja magában, hogy: „Na, rám szakadt a mennyezet”, ugyanígy voltam én is, és felfogtam rögtön, hogy na, úgy látszik, Kína szívéig kellett fussak megérteni, milyenek is azok a (nevezzük őket váratlanul így:) nagyonmély kérdések, amelyek megelőznek engem, és viszont, hogy na, úgy látszik, kár volt Kína szívéig futni, az oltalomnélküliségbe, ahol az embert aztán végképp nincs, ami védje, mikor be kell vallania, hogy életének dantei fordulatához ért – mert hiszen ez történt: néztem a sötéten ragyogó eget Beijing fölött, megállapítottam e dantei fordulatot, tartalmának megszégyenítő egyszerűsége mellett megrettentem e fordulat szinte operai időzítésétől, és végül tehetetlenül tűrtem, amint világosság után sóvárgó lényem teljes kudarcát bejelentve, ezek az úgynevezett nagyonmély kérdések – recsegve, dübörögve – egyszer csak rám szakadtak. Soha nem volt eldöntve, hogy ha nem turistának jövök ide, és nem is azért, hogy a hazai ízeket elunván, s Kínát a vallásos megszállottságok finom cukorkaüzletének tekintve valami szopogatnivaló után nézzek a hátralevő otthoni napokra, szóval ha sem ezért, sem azért, akkor meg minek; az azonban el volt döntve, hogy az elnéző feloldozást egyre elérhetetlenebb messzeségben sejtő kutatásaim, világra feltett kérdéseim láncolata mögött egyetlen bizonyosság feltétlenül van, hogy ugyanis kérdéseket fel lehet tenni, és éppen ezért most, mindennek a szó legszorosabb értelmében is az elején, szinte megsemmisítő erővel hatott rám ezeknek a nagyonmély kérdéseknek a vakító tisztasága, mely tisztaság – miután rendkívül bonyolultnak gondolt lényemet egyetlen kicsi pontra egyszerűsítette le – világosságot gyújtva fölöttük, fel is számolta a homályból és időnként közvetlenül a sötétségből táplálkozó összes eddigi kérdésemet, azt állítva, hogy kérdések szabad felfogásban nincsenek is, mivel egyrészt kérdésességre semmi esély a világban, hiszen ott csak egyenrangú kijelentések felizzó s kialvó hullámzása tapasztalható, másrészt, és hozzánk közelebbről nézve, mert a kérdés a válasz előzménye, ahogy a kezdet a folytatásé, így kérdezni valamit és elkezdeni valamit, az egy és ugyanaz, vagyis kérdést feltenni annyit jelent, hogy elkezdeni a választ, és ugyan miféle kérdés az, amit a válasz ír elő, ezért hát kérdezni, azaz tudakozódni, azaz szüntelen érdeklődést tanúsítva ennek az érdeklődésnek az alapját is lehetetlenné tenni azzal, hogy ennek az érdeklődésnek a megnevezhetetlen tárgyát a kérdés-felelet zárványba mintegy belefojtjuk, s még ráadásul fel is lélegzünk egy-egy jól sikerült kérdés-felelet után, mintha minden rendben volna, szóval ezt csinálni a leginkább megérdemelt fogság, amit a szabadság nevében választhatunk, viszont ezzel szemben, a kérdésfeltétel előtti állapotnak már pusztán a felismerése: nagyonmély kérdés, és ezzel meg is érkeztünk a további már el nem odázható vallomásig, hogy tudniillik ezekre az úgynevezett és máris sokat emlegetett nagyonmély kérdésekre nem pászolt, már az erkélyen ácsorogva, semmiféle meghatározás. Már ekkor, az erkélyen ácsorogva, és nem bírván elmozdulni onnan, tisztán állt előttem, hogy hiába érzem magam elsöpörve általuk, nem tudom, és nem is fogom tudni megnevezni, mik is tehát ezek a nagyonmély kérdések pontosan, mert ha kínosan hosszú töprengés után például a természetükről és a sebességükről, vagy a szerkezetükről meg a hozamukról valami költői megoldással élni lehetett volna is, éspedig hogy a természetük, leginkább, az alaktalan félelmekhez, sebességük meg egy mozdulatlan táj belső lassúságához hasonló, vagy szerkezetük „a gomolygó ködé a völgyben”, hozamuk meg „éhség egy súlyos káprázat csömöre után”, nos, ha efféléket, azon az alapon, hogy bár nem vezetnek sehová, de azért szépek, meg is lehetett volna kockáztatni, meghatározni e nagyonmély kérdéseknek legalább egyetlen lényeges vonatkozását, például az irányukat, éppoly lehetetlen volt, mint – megint csak a példa kedvéért – egy alámerülő s a mélyben elmenekülő óriási cápáról megmondani, hogy na, merre ment, a parton ülve, megfeszülve, figyelvén az óceán ingó tömegét. Lehetetlen volt döntő, támadhatatlan, eligazító megjegyzést tenni tehát róluk, vagyis azon túl, hogy megnevezhetetlen, szóba foglalatlan, nyelvbe be nem ékelt tartalmuk sejtetni engedte, milyen gyökeresen, milyen ellenségesen szegülnek szembe a megnevezésnek, a szóba foglalásnak, a nyelvbe beékelésnek már pusztán egy körvonalazatlan tervével is, ezen az elemésztő hatáson túl tényleg nem tudtam semmit mibenlétükről mondani, ugyanakkor azonban mibenlétükről semmit sem mondani, és mibenlétükkel tökéletesen tisztában lenni, ez teljességgel összefért bennem azon az első estén Beijing ege alatt Kína szívének csillagait nézve az erkély hűvösében, s úgy is hagytam ott aztán ezt az erkélyt a csillagokkal, hogy átérezvén a nagyonmély kérdéseknek ezt a mibenlétét, épp segítségükkel rendeztem el magamban, amit viszont a drámai mód időzített rendkívüli fogadtatásból sikerült máris megfejtenem.

Nem arról van szó, hogy ezt a világot mindeddig, nagy jóindulattal, elmosódottnak neveztem, pedig elmosódottnak nevezni, nagy jóindulattal, magamat kellett volna, hanem arról, hogy összefoglalóan kiigazítsam kudarcra kárhoztatott hősies kutatásaim balítéleteinek lényegét, s kijelentsem: nem az Ismeretlennel, hanem a Megérthetetlennel állok szemben, szögeztem le minden bevezetés nélkül, egy nagy tudós szavait felidézve s az ő kamaszos hevületű kettős könyvelésének e két kulcsfogalmára támasztva egyszer csak mindenem, ilyen módon rontva neki annak a tágasságnak, amelybe még odaföntről, az erkélyről nézve az égre, jutottam hirtelen. Az Ismeretlen helyett a Megérthetetlen tehát, ízlelgettem a szavakat, és a szavaknak ezzel az ízlelgetésével belekóstoltam már a két szó mögött tátongó kétségbeesésbe is, hiszen mintha… egy másik korszakba léptem volna át azáltal, hogy gyanútlanul kiálltam az imént az erkélyre csillagot nézni, egy másik korszakba, mikor is a régit, a kimeríthetetlen kérdésfeltevések megszállottságát, az eredménytelen rohamok patetizmusát, ahol minden egyes sikertelen roham után azért ott volt kárpótlásként a kutatott, de a kezeim közül folyton kisikló s így megragadhatatlan tárgynak egy épp megragadhatatlansága folytán szédületes, édes, hallatlan vonzereje, mikor is tehát ezt az egész régi korszakot az a keserűen új váltja fel, amelyben az én kutató szellemi várakozásomra megvan már előre az ítélet: hogy kutatásnak céljavesztett, mert tárgya szétesett, szellemi várakozásnak pedig, mert így nincs mire várni, hiábavaló. Mentem a belső udvaron át, a kapu felé, s ha nem is teljes megtorpanást, de volt valami ebben a megfogalmazásban, talán a dörgedelmes szóhasználat, vagy az ítélet kissé nyomasztó eltúlzottsága, ami azt követelte, hogy legalább lassítsam le a lépteimet, s ne törődjem bele olyan könnyen az elsőre talált kifejezéseknek ebbe az esetleg dörgedelmes, esetleg eltúlzott voltába, ezért hát le is lassítottam a lépteimet, sőt szinte – egyetlen visszavont mozdulatra a teljes megtorpanástól – meg is álltam a követségi lakosztályok belső udvarának most enyhén kanyarodó útvonalán, mintegy látható jeleként annak, hogy egészen különleges összpontosításra van szükségem, s hogy ami az erkélyen adódott felismerésben sorsomnak új irányt szabott, azt komolyan veszem, viszont e felismerést éppen amiatt, hogy szembenézzek vele, az egyébként érthető felindulás nagy általánosságainak izzasztó díszítéseitől azonnal meg kívánom szabadítani. Azt mondtam magamnak a belső udvaron, szinte megtorpanva: hajlandó vagyok kijózanodni, s felhagyni a továbbiakban a feltételezéssel, hogy a létezésben tanúsított sóvárgásomnak, amit másokkal együtt és az övékéhez hasonló szemérmes tartózkodással én is kutatásnak neveztem el, van iránya, és van ennek az iránynak egy sejtelmes tengelye, ennek a tengelynek pedig egy súlypontja, végül e súlypont fölött egy lebegő angyal, akinek tekintélye e súlypontot finoman a helyén tartja, s az ettől a tekintélytől sohasem mozdul el; mint ahogy hajlandó vagyok kitörölni a fejemből, hogy e gyarló feltevés szerint nekem, sóvárgásom lendületével, ezt a tekintélyt meg kellene közelítenem, át kellene világítanom, majd egy ezerszer és ezerszer és ezerszer megismételt mozdulattal, ahogy az ember egyetlen vederrel a tengert merné ki, át kellene emelnem az ismeretlenségből… egy nekünk otthonos tartományba… saját súlypontunk fölé. Azt mondtam, kész vagyok felébredni ebből és az ehhez hasonló, számtalan, gyerekes, komolytalan, ostoba álomból, kész vagyok letenni végre arról, hogy rám vicsorgó tények szörnyetegjei helyett képzeletem alkotta bábokat szelídítsek meg, és kész megfosztani magam attól az örömtől, mely minduntalan elfog, ha az általam túlontúl kalandosnak képzelt földi vidékek ismeretlenjére gondolok. El fogom viselni a tudatát, mondtam, hogy amit keresek, azt nem azért nem találom majd meg, mert nincsen, hanem mert vak vagyok, az idők végezetéig, megtalálni; elfogadom, gyorsítottam fel kissé a lépteimet, hogy a feladatok egyszerűbbek, az indítékok átvilágíthatóbbak s a feltett titkok bennünk érdektelenebbek, mint azt sejtenénk; de legeslegfőképpen belenyugszom abba, hogy a világ most felvillant rendje előtt meg kell magamat hajtani, az erkélyről megpillantott könyörtelen rend előtt, mely éppen a mai napon, beijingi megérkezésem estéjén látta elérkezettnek az időt, hogy megértesse velem: sohasem fogom megérteni, s ha nem elégszem meg azzal, hogy bölcsen beérem a tűnődéssel megközelíthetetlen, varázsos szerkezete fölött, akkor kirekesztettségem végérvényesen megpecsétlődik, és nemcsak erre az értelmétől legyűrhetetlen távolságra leszek ítélve, hanem feloldhatatlan ostobaságra is.

Mert hát erről volt itt szó, a kirekesztettségről, ismertem el, és bármily hihetetlen, ama évente legfeljebb egyszer bevallott rossz szokásom rabjaként, hogy előbb lángra lobbantani, aztán megnézni, mi ég, csak ekkor lettem képes erre, tényleg csak az eseményeknek ezen a pontján higgadtam le végül, a talán még emlékezetes nagyonmély kérdések nagyonkényes vázlata után s a Megérthetetlen iménti dörgő kinyilatkoztatását követően, amikor már – közeledvén a követségi lakosztályok védelmére kirendelt kapuőrség felé – nem lehetett elodázni a szembenézést azzal, mi is történt hát velem valójában, midőn lemosva magamról a Góbi porát, kiléptem – hogy elkezdődjön beijingi történetem, mely, mint igyekeztem azt néhányszor már az emlékezetbe belevésni, nem kezdődött el – az erkély sorsdöntő levegőjébe.

Már láttam a nyitott kapubejárat jobb oldalán az ünnepélyesen feszes vigyázz és a lábizmok fortélyos lazítgatása között ingadozó kínai őrt a válla felett kikandikáló puskacsővel, és ugyanakkor képes voltam már látni előbbi, odafönti önmagamat is, s megállapítottam, az egész úgy kezdődött, hogy kikukkantottam az erkélyre nyíló ajtó üvegén, valamiről (talán az óriási udvar platánjainak szelíden ringó lombjairól) az eszembe jutott, milyen üdítően tiszta, kellemes hűvösség uralkodhat a régóta lezárt lakás szellőzetlenségéhez képest odakint, erre kinyitottam az ajtót, még a törülközővel a nyakamban kimentem, némi tétovázás után el egészen a korlátig, ott megtámaszkodtam, nyújtott karral és tenyérrel, nem előre, inkább egy kicsit hátradőlve, behunytam a szemem, egy mélyet szippantottam a hűvösségből, aztán tényleg felnéztem a csillagokkal telehintett őszi égboltra Beijing fölött, és abban a szempillantásban rá is döbbentem, hogy évek óta most először nézek fel az égre, hogy évek óta most először nézek fel egyáltalán. Feltehető, hogy akadt még rajtam kívül néhány millió kínai, akinek a látványba belekáprázott a szeme azon az estén (néhány millió kínai szempár, meg-megcsillanó pici fénycsöppel a szembogár domború tükrén, föntebbről nézve megannyi földi csillag ezek is, lent, körülöttem, de hagyjuk), hiszen ez az ég, akkor, a maga aranyszínű permetével a kéknek egy sötétbe fordult titokzatos bársonyán, kivételes szépségének őszinte túlzó pompájában ragyogott. Meglehet, nem voltam tehát egyedül, aki nézte mindezt, és csodálta, az azonban bizonyos, hogy nem akadt társam, aki ugyanazt látta volna, mikor belenéz, amit én, mert ha néztem is, és vonzott is magához, ha csodáltam is, és úsztam is felé, hirtelen ráeszméltem, hogy nemcsak elválaszt engem egy irdatlan távolság tőle, de ez a távolság olyan is, mintha a jégbe fagyott volna bele, vagy hogy, egy kristályos út, s hogy ahová ez az út elvezetne, attól én el vagyok vágva, ki vagyok belőle zárva, meg vagyok fosztva tőle, talán végérvényesen, erre eszméltem rá egyetlen pillanat leforgása alatt, amikor, még törölközővel a nyakamban, a korlátban megtámaszkodva, egy mély lélegzet után felnéztem az égre. Nem volt szükségem időre, hogy megértsem, belém villant, lemérhetetlen sebességgel, s én pontosan tudtam, milyen azonnali, milyen gyökeres fordulata ez az életemnek; fordulat, de nem azé, akit ezzel beemelnek a nagy dolgok közé, hanem akit mindörökre száműznek onnan, olyan fordulat tehát, mely nem abban emlékeztet a csalódásokra, hogy a nyereményektől való megfosztottság keserűségét adja, hanem hogy egyetlen vereségben foglalja össze az embert, tudatván vele: sohasem volt semmiféle tét, játék sem volt, a képzelődésnek vége. Bármilyen leleménnyel lepleztem is a dologban rejlő érzelgős együgyűséget, valójában mindig azt gondoltam, valamire szántak engem, valami feladatra, s akár képes leszek megfejteni, mi az, akár nem, akár megfelelek ennek, ha van, akár elrontom, én magam fontos tétel vagyok egy messzi számításban; ám most egycsapásra fel kellett ismerjem, hogy semmiféle feladatról és jelentőségről nem volt itt szó, és nem is lesz soha, és egyáltalán, az efféle gondolkozás, mely hogy elkerülje a tényeket, az ámítás hadműveleteivel helyettesíti önmagát, az efféle élet, mely még ebben az úgynevezett gondolkozásban is csupán a gyors élvezetre tör, az elkerülhetetlenül kudarcra van ítélve, amiként kudarcra lettem ítélve én is, midőn hagytam a dolgokat idáig jutni, e beijingi estéig, az erkélyesdiig, ahol felnézni az égre, azt jelentette, belátni, hogy nem állok kapcsolatban az éggel, ahol felnézni már önmagában annyit jelentett, hogy akárcsak a korszaknak, amelyben élek, nekem magamnak is megszakadt az összeköttetésem a kozmosszal, hogy el vagyok vágva az univerzumtól, hogy ki vagyok zárva belőle, meg vagyok fosztva tőle, talán végérvényesen. Szomorúan néztem vissza a hatalmas udvar katonás rendjére, a dísztelen diplomáciai betonépületek néma bejárataira, a szimmetrikusan kiképzett kocsifeljárókra, a széles útra középen, amin idáig jöttem, s a platánokra kétoldalt, ahogy finoman ringó lombozatukkal halkan susognak a fejem fölött, és miközben az eddigi néptelenségből hirtelen két kocsi is felbukkant a hátam mögül, majd felségjelzésüket megvillantva („F” és „B”) elrepesztettek mellettem a kapuhoz, ugyanilyen szomorúsággal gondoltam vissza arra az irgalmatlanul hosszú, másik útra is, amelyen a gomolygó általánosságokon át a kozmosszal való kapcsolat megszakadásának ez a ténye végre felvette bennem azt a világos formát, amit kiegészíteni s amin megtenni az utolsó simításokat, már könnyű volt, hozzáfűzni ugyanis, hogy nem egyszerűen el vagyok vágva az univerzumtól, nem csupán ki vagyok zárva belőle, és meg vagyok fosztva tőle, de egyes-egyedül én vagyok az is, akinek mindez köszönhető, hiszen mintegy öntudatlanul beletörődvén ennek az égi összeköttetésnek a híjába, s nem ébredvén rá, milyen szánalomra méltó a kor, mely nem áll összeköttetésben az éggel, magamat zártam ki, magamat fosztottam meg saját égi vonatkozásaimtól, és most már hiába, hogy nagyon elkezdett fájni, késő, hiába, hogy szeretném már nagyon visszacsinálni, ezen változtatni, értem el ekkor végre a kaput, nem lehet.

Az őr egészen fiatal volt, s a vállgödrébe támasztott puska meg sem rezzent fehér kesztyűs kezében, mereven, mozdulatlanul, előreszegezett állal s mindent egybevetve, a maga kis fából ácsolt dobogóján meglehetősen ijedt és haragos arccal vette tudomásul, hogy amennyire ez ebben a szomorúságban tőlem tellett, barátságosan odabiccentettem neki s oda is szóltam: „Zaijian!”, méghozzá kétszer, amikor átléptem az esővízlefolyónak álcázott, valójában az autók lassítására szolgáló árkot a láthatatlan őrszemélyzet bódéja előtt, majd elhaladván mellette, kijöttem a kapun, hogy jobbra kanyarodva elinduljak a Gongren Tiyuchan Beilun a sűrűbb forgalom felé. És ebben az önkéntelen odabiccentésben, amellyel sikerült akaratlanul is megzavarnom a Rend személytelen katonájában a tartós vigyázzba parancsolt kamaszfiút, ebben a vidékies odaköszönésben, ebben az én számból nyilván mulatságosan hangzó „Zaijian”-ben ott volt – különös módon, hiszen hát ki voltam fosztva – valami felszabadultság is, az az érzés, hogy amikor végigmasírozva a követségi lakosztályok közt húzódó óriási allén, és elhaladva a bódéjában láthatatlan őrszemélyzet meg az üdvözléssel megzavart posztosfiú méltósága mellett, kiléptem a kapun, akkor nemcsak a kapun léptem ki, akkor nemcsak a belső udvar fejszaggató zűrzavarából léptem ki a Gongren Tiyuchan békéjébe, hanem kiléptem a zaklatottságból a belenyugvásba is, a képzelgések és ámítások szövevényéből a keserű áttekinthetőségekbe is, egyszóval a bonyolultságból az egyszerűségbe – a megkönnyebbülésbe, hogy nincs mit megfejteni, mert minden meg van már fejtve, hogy nincs mit kutatni tovább, mert mindenre itt a magyarázat, s hogy nincs mit emésszem magam többé, mire is volnék, korszakommal együtt, szánva, mert hiszen az imént, a kapuig vezető úton kiderült, én is meg az egész korszakom is mintegy ki vagyunk felejtve az erkélyről látott végtelen tágasság lakóinak leírásaiból a múltra, és terveiből a jövőre.

Nem néztem föl, még búcsúzóul sem, a csillagos égre fölöttem, s ha már itt tartunk, a tréfa kedvéért hadd tegyem hozzá, tudomást, ahogy visszaemlékszem, a bennem működő erkölcsi törvényről se igen vettem, mikor megálltam a járdán egy percre, előhúztam zakóm oldalzsebéből a laposüvegemet, amit még a moszkvai repülőtér vámmentes sarkában vásárolt olcsó whisky-vel töltöttem fel, és gyors kábulatban bízva belekortyoltam, hogy aztán nekivágjak ama bizonyos iránynak a Gongren sűrűbb forgalma felé. Minden világosnak látszott, és minden egyszerűnek, a whisky jó volt, sőt nagyon jó, az emberek pedig, amint kerülgettek ott a járdán, midőn megtorpantam a whisky-be beleinni, békések és türelmesek, és talán éppen ez volt az ok, sőt egészen biztosan ez, a hamar sikerre vezető s korántsem a tréfa kedvéért feltett szándék a hirtelen részegségre, meg ez a türelem körülöttem, oka annak, hogy amilyen könnyen ráébredtem a belső udvarnak az erkélyt a kamaszképű őrrel összekötő egyenesén életem dantei fordulatára („…sötétlő erdők…”), olyan nehezen ismertem fel e fordulat következményeit, mindenekelőtt azt, hogy nemcsak az égi viszonylatokból vagyok kirekesztve, de bizonyos vonatkozásban a földiekből is, a tájékozódásból például, a városi közlekedésben. De nem, nem csupán a részegség meg a türelem, nemcsak ezek miatt, hiszen ott volt a levegő hűvös tisztasága, a Góbiból idesodródó sivatagi por uralma alól épp fellélegző növényzet illata, mely összekeverve az ünnepi mód felvirágozott sugárutak és terek esti illatával, varázslatos hullámokban érték el az embert; vagy a biztonságnak az a költői kisugárzása, amit a Gongren rendkívüli szélességében az autók, a kettős biciklitenger és a gyalogosok folyosói szerint boltozódó lombozat tetőszerkezete fogalmazott külön az autók, külön a kettős biciklitenger és külön a gyalogosok fölé; vagy mellettem, ebben a biciklitengerben, az első felfedezett riksa, mely előregörnyedő hajtójával s a lelógó, laza lánccal az alján, azonnal megnyitotta nekem az utakat a múltba; vagy az első sárkány, amit vörösen, sárgán, zölden s kéken világító neoncsövekből raktak ki egy díszes vendéglői homlokzaton, vagy maguk az emberek, a többségükben még mindig acélszürke maozubbonyt meg lapos posztó cipőt viselő beijingiek, ahogy velem nagyjából egy irányba tódul mind (hamarosan már úgy éreztem: egyszerre mind a tízmillió…) ama „sűrűbb forgalom felé” – és még folytathatnám, és folytathatnám a számtalan tüneményt, ami mind-mind megakadályozta, hogy átlássam: mikor az imént kiléptem az őr mellett a kapun, akkor nem kiszabadultam a Gongrenre, hanem beletévedtem egy útvesztőbe, amelyből, értettem meg aztán hetekkel később, soha nem is fogok kijutni többé.

Beletévedtem, és el is vesztem benne azonnal, noha a legkevésbé sem voltam a tudatában, hogy bármibe is beletévedtem, vagy bármiben is elvesztem volna, sőt ahogy apadt laposüvegemben a whisky, úgy lettem egyre felvillanyozottabb a könnyű részegségben, s nőtt meg ennélfogva az önbizalmam is, mégpedig sajátos módon épp abban a vonatkozásban a leginkább, hogy hol vagyok. Megérkeztem az első kereszteződéshez, s megálltam a piros jelzésre összesűrűsödő, a zöldre megritkuló tömegben az egyik átkelőhelynél, hogy megfigyeljem – ha már az efféle gyakorlati kérdésekben előzetesen nem láttam szükségét tudakozódásnak –, melyik közlekedési eszközt választani a legcélszerűbb, ha az ember, mint én, a maga első estéjén a kínai birodalom hajdan északi fővárosában, s azok után, hogy egy ártatlanul elnyert felismerés a követségi negyed egyik erkélyén szinte megsemmisítette, közelebbről meg nem határozott irányba, közelebbről meg nem határozott céllal haladva, viszont minden kerülőút nélkül, a lehető legközvetlenebbül, mint azt kissé meg-meginogva az átkelőhelynél hullámzó tömegben kifejeztem, Beijing lényegét akarja látni. Álltam kitartóan, laposüvegemet néha meghúzva, s néhány percen át, minthogy egyetlen tömegközlekedési eszközt sem fedeztem fel, teljesítményem abban volt összegezhető, hogy sikerrel megvetve a lábam a járdaszegélynél, nem hagytam magam elsodorni egyszerre két, egymással ellentétes irányba is – aztán balról feltűnt egy ütött-kopott, szürke autóbusz, az úttest egyenetlenségein bukdácsolva átvágott a kereszteződésen, majd anélkül, hogy valami megállónál lefékezett volna, elillant a tülkölő autók közt, a biciklirengetegben, a szemem elől.

Tehát: busszal!, szűrtem le a leghatározottabban a látottakból, s úgy éreztem, most már csak a menetirányt kell meghatároznom, és attól kezdve megy minden, mint a karikacsapás.

Eszembe jutott, s ami azt illeti, a legjobbkor, mit mondott a szálláshelyemre szállító ember, hogy ugyanis a mi negyedünk, és ezt úgy értette, az övé meg az enyém, szóval hogy az új követségi negyed Beijing szívéhez (ő azt mondta: lüktető szívéhez) közel, attól egy kicsit, mosolyodott el az az ember, északkeletre fekszik, az pedig, hogy ez a bizonyos lüktető szív a városnak szinte mértani középpontjában van, a sivatagi vonatút alatt egy felszínesen áttanulmányozott térképből volt nyilvánvaló. Két segítő tény adódott tehát máris, amiből a menetirány felől végre dönteni gyerekjátéknak bizonyult, hisz csak annyit jegyeztem meg magamnak: ha északkeletre vagyok tőle, akkor irány délnyugat, ez a délnyugat pedig természetesen arra van, amerre az embereknek ez az irdatlan tömege halad, s már meg is céloztam a kereszteződés egy átellenes pontját, s ehhez már neki is eredtem a gyalogjárón, mikor a zöld jelzést megpillantottam a túlsó oldalon. Elhamarkodott lépés volt, s hogy mennyire az, arra balról három személyautó, egy teherautó és körülbelül háromszáz biciklista hívta fel azonnal a figyelmemet, így azután belátva, hogy a zöld itt inkább csak afféle elvi lehetőség az átkelésre, vagy jobban mondva, olyan jelzés, melynél átkelni a lehető legteljesebb mértékben szabad, amennyiben azt persze más körülmények is alátámasztják, nos mindezt megértve, kivártam tehát a következő zöldet, s ahogy lehetett, az életemet, ha jól emlékszem, négyszer kockára téve, átlopakodtam a túloldalra, majd tovább egy újabb átkelőhelyen, ám elérvén a kezdetben kitűzött átellenes pontot, nem láttam a nyomát autóbuszmegállónak sem ott, ahol feltételeztem, sem hátratekintve, a kereszteződés nekem most már balra eső felén.

Autóbuszmegállónak pedig lennie kell, szögeztem le, s mert arra gyanakodtam, talán csak a kereszteződés elképesztő méretei miatt nem látom még, hol van, előbb nekieredtem, amerre ennek a térnek a valódi végét sejteni lehetett, majd amikor rájöttem, vagy két-háromszáz méter múlva, hogy ugyan kint vagyok már jó ideje a térről, de itt már semmiféle megálló a térrel összefüggésben nem lesz, akkor meg azt gondoltam, miért ne mennék egy keveset gyalog, miért is ne ballagnék el tovább ebbe az irányba a következő felszállóhelyig, hiszen visszamenni már abszolút értelmetlen volna, ebbe az irányba tovább-ballagva viszont előbb-utóbb úgyis fel fogok tudni jutni a buszra, végül sétálni pedig, nézelődni közben, különösen most, hogy életem sokat emlegetett fordulatának eddig oly nyomasztó súlya helyett már csak a tiszta tényét s vele együtt könnyű részegségem felszabadultságát érzem, az, szántam el magam, igazán örömömre van. És hát sétálni tényleg az örömömre lett volna, de legalább három kilométert gyalogolni, ha helyesen meg tudtam ítélni a léptékeket, ráadásul egy mindinkább növekvő csalódottságban, már nem volt annyira az örömömre, nem beszélve arról, hogy a környék is olyan sivár lett, és kihalt, vagy nem, ez azért túlzás, autóból meg biciklikonvojokból volt itt még bőven, de gyalogosból annál kevesebb, sőt alig néhány száz méter után már meg kellett állapítsam, hogy szinte senki, hogy szinte egyedül, hogy szinte egy szál magam kutyagolok itt a járdán a szürke panelházak minden jel szerint végtelen sorfala mentén, s az irány, ha rendben is volna egészében, részleteiben egyelőre bizonytalan. Igen, nagyjából három kilométert gyalogoltam, folyton abban reménykedve, hogy majd csak felbukkan már egy megállót jelző tábla az úttest szélén valahol, legalább három kilométert, az biztos, mikor hirtelen gyanús zúgásra lettem figyelmes a hátam mögül, ahonnan aztán hamarosan meg is érkezett, amit kilométerekkel ezelőtt kinéztem magamnak, de hiába, a viharvert, bumfordi busz, megtömve utasokkal. Tanácstalanul, kérdően integettem a láthatatlan sofőrnek, de erre az mintha csak még diadalmasabban töfögött volna el mellettem, én meg futottam utána egy darabon, majd lelassítottam, végül megálltam, s néztem, hátsó ablakba kitett s kissé félrebillent járatszámát búcsúzóul még felém villantva, a 44-es a távolban hogy tűnik el. Bármennyire megütköztem is, finoman szólva, a képtelen tényen, amely szerint itt két megálló közé, túlzás nélkül, egy egész városnegyed belefér, változtatni nem tudtam rajta, s azzal vigasztaltam magam, amivel lehetett, hogy legalább megtudtam, mennyi a száma a busznak, amit elérni remélek, s mi tagadás, tényleg hasznomra volt tisztába jönni ezzel, mert amikor, a gyötrelmeknek még egy utolsó távja után, végre tényleg megkapaszkodhattam egy buszt jelző tábla rúdjában, majd lángoló lábaimat kinyújtva leültem a járdaszegélyre, és előhúztam a térképemet (laposüvegemet már nem volt érdemes, mert kiürült), akkor valóban ennek a számnak a segítségével sikerült, már amennyire az utcai lámpa idevetődő gyöngécske világosságában ez egyáltalán sikerülhetett, megjelölni, hogy hát hol is lehetek én most körülbelül, és hát hogy körülbelül hová is vihet engem innen a 44-es, ha megérkezik.

Volt is valami tervem a térkép vizsgálata után, de aztán megjött a busz, rá volt írva egy 403-as, és ezzel minden terv, de azon nyomban, össze is dőlt.

Összesen három önmagát megduplázó ellentétpárban igyekeztem egy pillanat alatt megoldást találni a váratlan rejtélyre, mialatt feltápászkodtam a járdaszegélyről.

Először, hogy vagy nem jó úton jár ez a 403-as, vagy én nem a Chaoyangmen Beidajien járok, noha arról, mivel többször is láttam felírva idefelé jövet, meg voltam győződve; másodszor, hogy vagy nem a 44-est láttam megvillanni azon a pimasz mód eltűnt járművön az imént, és az így nem itt közlekedik, vagy itt közlekedik, de annyira be vagyok rúgva, hogy nem én láttam megvillanni a 44-est az imént; és végül harmadszor, hogy vagy rossz a térkép, és akkor fölösleges minden további erőfeszítés, úgyis elveszek Beijingben, vagy minden a legnagyobb rendben van, a térkép jó, ez itt a Chaoyangmen, itt a 44-es jár, kivéve, ha a 403-as idetéved néha valamiért.

Bárhogyan volt is azonban, tűnődni, tanakodni nem maradt idő, mert a busz lefékezett, a hátsó ajtó szétcsapódott, én felugrottam, s ezzel máris új nehézségekkel kerültem szembe, olyan nehézségekkel, amelyeknek csupán a kiindulópontja volt a járatoknak ez a térképemen nem jelzett… hogy is mondjam… egyidejűsége, s amelyek pillanatokon belül értésemre adták, hogy eddig lehetett bolondozni még az egyébként korántsem olyan viccesen lángoló lábakkal s a magányos gyaloglás keserveivel is, ám innentől, józanodtam ki kettős értelemben, minden komoly.

A 403-as pontosan úgy nézett ki belül, mint azt már kívülről sejteni lehetett: amit csavar tartott benne eredetileg, az lógott, lifegett, csattogott mind, a kilazult ülések csikorogtak, a bádogtető remegett, az ablaküvegek, ajtók zörögtek vadul, mi pedig, összepréselt utasok, egy emberként dőltünk, hajigálódtunk jobbra-balra és föl-le, miközben folyt a harc közöttünk egy tenyérnyi helyért a legközelebbi alumíniumrúdon, amiben, ha sikerrel járt ez a harc, megkapaszkodhattunk a hátsó ajtó mellett, ahol éppen én tornászgattam magamat egyre feljebb és feljebb a lépcsőn, hogy végre biztosabban megvethessem a lábam a busz padozatán, s ne dőljön rám föltétlenül ez a tömeg minden arra alkalmas kanyarban, egyszóval majdnem közvetlenül mellettem, egy korláttal elkülönített részben, egy kicsi vasasztalka mögött, fölfedeztem a kalauzt, egy bájos arcú fiatal nőt, ahogy egykedvűen néz maga elé, mintha a vasasztalka tetején szökdécselő menetjegytömböket, vagy a vasasztalka kihúzott fiókocskáiban izgő-mozgó, gumival összefogott papírpénzcsomagokat figyelné, ki ne ugorjanak azok is onnan valahogy. De nem a menetjegytömböket és nem is a papírpénzcsomagocskákat figyelte, hanem engem, amiként a körülöttem álló, nekem préselődött utasok is a váratlanul közéjük csöppent európaira meresztették a szemüket, rám, aki aztán az első percekben egyáltalán nem tudta, mit is fog most csinálni, és főként hogyan, holott világos volt, mindenki arra vár, hogy ez mégis kiderüljön. Csupa kíváncsi arc, csupa rám csodálkozó, rám tapadó szem, csupa szívósan érdeklődő, rezzenetlen tekintet vett körül, s talán épp a várakozásnak ez a nyilvánvaló, szinte gyerekes feszültsége segített, hogy döntsek hirtelen, és akkor – lemondván arról, hogy az univerzumból való kirekesztettségünk feletti mély szomorúságot is beleszőjem a dologba – odanyújtottam kihajtott térképemet a mellettem állónak, intettem neki, hogy továbbítsa azt a kalauznőhöz, majd átnyúlva a fejek fölött, néhányszor rábökdöstem a térképen Beijing közepére, és mosolyogva annyit mondtam neki: „to the Heart of the City”.

A hatás rendkívüli volt.

Mint valami varázsütésre, úgy változott meg egycsapásra, ezt a „Heart of the City”-t hallván, nemcsak a kalauznő lénye, de a busz egész légköre is: az emberek felderültek, megkönnyebbülve egymásra nevettek, aztán olyan kedves, meleg, barátságos tekintettel néztek rám, mintha mindnyájukkal külön-külön is azt közöltem volna, hogy valójában az ő szívükhöz akarok eljutni négy maoért, tudniillik ennyit vett el, felmutatván két kétmaost, a kalauznő az odaküldött aprópénzcsomagomból, hogy aztán ő maga is éppoly csillogó szemmel és szeretettel indítsa útnak a két egészen picike buszjegyet, s kísérje figyelemmel a köztünk segítő kezeken át hozzám visszavándorló maradékot, mint a többiek. A térkép, amit a helyzetnek valamiféle ereklyéjeként jól láthatóan senki nem kívánt összecsukni, a jegyek s az aprók megérkeztével már közeledett is a fejek fölött, aztán egy rövid, heves tanácskozás következett, mely nem csupán a kalauznő és közvetlen környezete között zajlott, hanem bele-beleszólt abba, mégpedig igen szenvedélyesen, jó néhány távolabb álló utas is. Mindezek után a nekem préselődők egyhangú, helyeslő morajlása közben az egyik szomszédom, egy amolyan mandarinforma, sőt meghökkentő mód Pu-ji-ra emlékeztető, középkorú férfi, hangjában a jóindulat, a szívélyesség és a segítő szándék minden árnyalatával, ujjával néha ennek a még mindig széthajtogatott térképnek amúgy is agyonbökdösött közepére mutogatva, valamit magyarázni kezdett, amire én, mikor sikerült legalább egyetlen szót elkapnom a rám záporozó kínai szavak özönéből, magabiztosan bólintottam egyet, megismételtem a szót, Tian’ an Men, amire szomszédom arca, ha lehet, még inkább felderült, és erre felderült, még inkább, az összes többi szomszédom és a bájos kalauznő arcocskája is, és így zötykölődtünk, és így hajigálódtunk ide-oda, föl és le, egymásra bólogatva (és meg-megismételve: Tian’ an Men) a rendületlenül töfögő autóbusszal egy előttem most már teljességgel ismeretlen útvonalon egy környezetem által választott s az ő védőszárnyaik alatt beirányzott úti cél felé.

És ekkor és itt dőlt el számomra nem pusztán ez a kirándulás, de egész beijingi történetem, az ugyanis, hogy ettől az első estétől kezdve – ami, hogy ne maradjon semmi elvarratlan, a Tian’ an Men sikeres megtekintésével s egy kétségbeesett, méregdrága hazataxizással zárult – Kína szívében minden időmet, vagy helyesebben: amennyi időm csak volt erre, azt Kína szívében ettől az estétől kezdve mind: buszokon töltöttem. Már másnap megismerkedtem a Chang’an járataival, az egyessel és a négyessel, aztán a harmadikon felderítettem a Főpályaudvar körüli káoszban a százasok végállomásait, majd bele-belekóstoltam egy-egy különleges vonalba, a 20-aséba például, mely a legszürkébb negyedeken át, de egy helyütt úgy nagyjából száz méterrel Észak-Kína legszebb taoista temploma mellett halad el (csak tudhatja az ember, látni a buszról nem lehet), egyszóval buszoztam és buszoztam, fáradhatatlanul, egyre közelebb és közelebb kerültem az esetlegességnek és a kiszámíthatatlanságnak, a megállóhelyek kijelölésének, az áraknak, a menetidőknek, a felszállás nehézségei miatt kialakult módszereknek a megértéséhez, de egyet nem sikerült elérnem ezzel a fáradhatatlan buszozással, hogy tudniillik az égi tájékozódásból kizárva a földi tájékozódás megszállottjaként eligazodjam Beijing látszólag a napnál is világosabb derékszögű rendszerében.

Mindent megkíséreltem pedig, a térkép szinte hozzám nőtt, s én már alighanem színfoltja voltam néhány járatnak a beijingi utcákon, ahogy a kínaiakra méretezett alacsony autóbuszablakok előtt hétrét görnyedve imbolygok, hátha sikerül azonosítanom egyet-egyet a mozgó járművekből persze csak nagyritkán kibetűzhető piciny utcanevek közül, ám a Tiltott Város és az Ég Temploma, a Beihai-tó és a Császári Főiskola nagyszerű látnivalói, szinte valahogy nem is emberi léptékei közt ingázva nem változott semmi napok múlva sem, a város szerkezetét ugyanis képtelen voltam magam előtt látni, egyszerűen képtelen voltam a város egészét magam elé idézni, s aztán úgy közlekedni benne, hogy ott van a fejemben ez az egész, és ezért minden maradt a régiben, és megjósolhatatlan maradt ugyanúgy minden útvonal, ugyanúgy a buszokon megszólított alkalmi ismerősök választották ki úti céljaimat az eléjük lógatott térképre bólogatva, amiként ugyanúgy az ő oltalmukat, az ő gondoskodó jelenlétüket éreztem mindenütt és mindig magam körül, hogy ne tévedjek, hogy ne vesszek el Beijing rengetegében, mint az első estén a 403-ason a Tian’ an Men tér felé.

Eljött az ötödik, a hatodik, a hetedik este, de erőfeszítéseim teljességgel hiábavalóknak bizonyultak, és ha bele égett is a tudatomba, ha el is kápráztatott a birodalom varázslatos szegleteinek egy-egy újabb darabja, megtörten s lelkemben maró nyugtalansággal tértem haza, azaz minden áldott este úgy léptem át a követségi lakosztályok emlékezetes kapuját (mindannyiszor megjegyezvén, hogy azt az első estémen itt posztoló fiatal őrt nem látom azóta se), mint aki másnap már nem érzi értelmét a folytatásnak, mint aki beletörődött abba, hogy hiába van itt, hiába van benne, hiába próbálja buszról betekinteni Beijing lényegét, azt a bizonyos rendszert, mely valóban egybefűzi a Tiltott Várost az Ég Templomával, a Liulichangot a Császári Főiskolával, azt a Régi Csillagvizsgálóval, ezt pedig újból a Tiltott Várossal, soha nem fogja megpillantani.

De aztán a nyolcadik nap reggelén mégis elhatároztam, hogy újra nekivágok, és kipróbálom a háromszázasokat is.

Azt már tudtam, hogy az úgynevezett harmadik körgyűrűn el kell menjek az Egyetemig, de azt nem, ott majd melyik háromszázast fogom választani, így azután megint csak a véletlen választott helyettem, mikor elindulásom után úgy egy bő óra múlva egy 332-esen találtam magam, igen, a véletlen döntött, mely egy idős húspogácsaárus asszony képében, akinek ismét a térképet mutogattam, hogy a Nyugati-hegyekhez akarok menni, erre a járatra tuszkolt föl, és ezt a tuszkolást szó szerint kell érteni, mert különben, ha ő nem segít, a könyörtelen rohamban, a busz ajtajainál kialakult ütközetben, egészen biztosan alulmaradok. Így azonban egy viszonylag jó helyen, a busz legvégén, a hátsó ablaknak odapréselve ott voltam a reggeli 332-esek egyikén, s az elsők között ocsúdtam föl, mikor a végállomáson leszállva körülnéztem, és tudomásul vettem, hogy saját szándékom s ama húspogácsaárus asszony képében a segítségemre sietett véletlen ezúttal egybeesett, hisz a Nyári Palota Keleti Kapuja előtt álltam, ott, ahová jönni akartam, s már el is indultam a csodálatos szépségű tópart szélén a lótuszvirágok között, végig a sétányon, majd a híres fedett folyosón, és vissza, végül föl a számtalan lépcsőn a Buddha Illata nevű négyszintes pavilon legmagasabb kilátópontjáig, hogy belássam ezt az elbűvölő tájat. Ám mindannak, ami a szemem elé tárult, mégsem bírtam magam teljes egészében átadni, mert folyton azon töprengtem, hisz nem tudtam megállni, hogy ne újra meg újra ehhez kanyarodjanak vissza a gondolataim, hogy vajon miért jelzik térképemen úgy, mintha ezzel az úttal elhagytam volna Beijinget, ha egyszer mindvégig házak között, lakott területeken át töfögtünk el idáig, vagy ha mégis így van, akkor hová vezetnek azok a járatok, amiket itt a Keleti Kapu előtti széles téren fedeztem föl, s amik, mikor itt volt az ideje, Beijinggel ellentétes irányba kanyarodtak ki. A dolog annyira izgatott, hogy sétám befejeztével, talán mondanom sem kell, nem egy 332-esre, hanem egy éppen induló 302-esre szálltam föl, erre viszonylag könnyen fel lehetett jutni, talán mert délelőtt volt még, talán mert ahová mentünk, az nem vonzott annyi látogatót.

Hegynek föl kapaszkodtunk végig egy szűk, kanyargós utacskán, s alig harminc-negyven perc múlva meg is érkeztünk a célállomásra. A busz egy csöppnyi falucska főterén fékezett le, s hogy hát hol is vagyok, azt csak később sikerült megfejtenem, mikor elindultam e falucska nyomorúságos vályogviskói között fölfelé. Egy helyütt, mert megéheztem, valami lepényfélét vásároltam, s a lepényárussal szomszédos bódé piszkos kirakatában három képeslapot vettem észre, hátoldalukon, mint megvizsgáltam, ugyanazzal a szöveggel, amiből rögtön kitűnt, hogy a Nyugati-hegység Beijinghez legközelebb eső nyúlványára, az Illatos-hegyre jutottam, s ahogy aztán haladtam tovább, és elmaradoztak a házacskák meg a lepényárusok, meg is győződhettem róla, hogy tényleg ott vagyok: már láttam a híres cserszömörcefák vöröslő leveleit, a meredek ösvényt az „ördögijesztő csúcs” felé, s hallottam a nevezetes harangocskákat, amint a hétszintes pagodánál meg-megcsendülnek, tényleg, a szélben. De a legszebb ebben a költőien finom szépségű tájban a nevéről már jól ismert épület, a Yuan-kor rendkívüli teljesítménye, az Azúr Felhők Temploma volt a keleti lejtőn, lombok közt megvillanó fehér márványtornyaival. Azonnal arrafelé vettem az irányt, csakhamar be is léptem kapuján, s miután megcsodáltam az Eljövendő Buddha termét, és beléptem a Főépületek udvarába, máris indultam volna oda, föl, ahol ennek a nagyszerű alkotásnak a középpontját sejtettem, az Azúr Felhők Templomának legmagasabb részén emelkedő Gyémánt Trónus Pagodához – de oldalt, eme Főépületek udvaráról, egy medence mellett nyílt még egy bejárat, vetettem egy pillantást a fölébe helyezett táblára, valami hangzhou-i templom-másolat, betűzgettem a szöveget, na, jó, gondoltam, benézek, annyit megér, ha másolat is, egész biztosan.

A bejárat előtt egy kisgyereket fényképeztek éppen, a gyereknek odaszóltak, tárja széjjel a karját, a gyerek megtette, álldogált így egy darabig, én elég értetlenül néztem ezt, míg várakoztam, hogy befejezzék, aztán végre kattant a fényképezőgép, a gyerek ellépett az ajtó elől, a család hajlongva megköszönte a türelmemet, s némi udvariaskodás után beléptem előttük ezen az ajtón, a Főépületek udvarának eme oldalajtaján, szándékom szerint legalább egy pillantást vetni tehát erre a hangzhou-i másolatra.

Soha nem döbbentem még meg ilyen mélyen, soha nem ért semmi ennyire váratlanul.

Odabent – egyetlen pillanat alatt rájuk ismertem! – az ötszáz lohan ült szorosan egymás mellett, összepréselve, mint mi kint a buszokon szoktunk, az ötszáz lohan, múzeumi tárlók védő üvegfalai mögött, moccanatlanul, fából, bearanyozva.

A templom hatalmas belső terében, a pirosra festett súlyos gyámfák alatt, különösen annak, aki kintről érkezett, majdnem teljes sötétség uralkodott: ablakokat – keskenyeket, kicsiket – csak egész fönt vágtak körben a falakba, és azokra is védő farácsokat szereltek, belülről, úgyhogy percek múlva, mikorra a szem már hozzáedződött valamelyest a körülményekhez, sem lehetett mást tapasztalni, mint hogy itt végleges félhomály van, félhomály, melyben a rácsok megtörte fénynek nem az dolga, hogy megvilágítsa a szentek amúgy is csak légiesen derengő alakját, hanem hogy elrejtse, óvja őket, nehogy bármi, ami durva, éles, feleméssze finom szerkezetüket.

Az első megdöbbenésből felocsúdva lassan elindultam a tárlók kettős sorfalában, s hagytam, ezek vezessenek előre, ezek a tárlók által képzett folyosók, én magam ugyanis képtelen lettem volna meghatározni, merre menjek itt, csak haladtam, nem is előre, hanem egyre beljebb és beljebb e folyosók szerteágazó járataiban, el a lohanok leírhatatlan, megsemmisítő, mindent értő és mindent elutasító, mégis végtelenül szelíd tekintetei előtt, s mikor az eszembe jutottak, azon nyomban ki is mentek a fejemből, amiket tudtam róluk, hogy tudniillik szentté avatott földi töprengők ők, akiket Krisztusunk születése után száz esztendővel Kaniska király hívott egybe Kusánba, hogy megállapítsák a világ rendjét, és lerögzítsék a teret és az időt, nehogy az Ég meg a Föld helyet cseréljenek, hogy úrrá lehessünk tehát az állandó rettegésen, és minden maradjon ott, ahová rendeltetett, nos, mindez azonnal ki is ment a fejemből, mint aminek az égadta világon semmi jelentősége nincsen, hogy mit tudok róluk ugyanis, hiszen csak annak van jelentősége, bámultam lényről lényre a folyosók egyre bonyolultabbá váló rendszerében, amit ők tudnak rólam, aki most eléjük állt, és belenéz ezekbe a magukkal ragadó, megbocsátást és lenézést, távoli szentségeket és hozzám hajoló gyengédséget egyszerre kifejező arcokba. De akkor már föltűnt, mennyire elkeveredem folyton ezeken a folyosókon, hogy mennyire nem tudom soha megítélni, hol vagyok épp, és azért, mert nem vagyok képes a tudatában lenni, hol vannak e térnek a rögzítő pontjai, azaz hogy az egyetlen pont, amihez magamat viszonyíthatom, a kijárat, amit megtalálni éppoly nehéznek bizonyult, mint amilyen könnyű volt már az első kanyar után a másodikban a hozzá visszavezető utat újból szem elől veszteni. Elkezdtem próbálgatni, hátha mégis sikerül, és a kijárat valamiféle lerögzítésével a fejemben, újra meg újra elindultam a lohanok között, de hiába volt a küszködés, legkésőbb a harmadik kanyarban a folyosókon megint nem tudtam, hogy ezt az utat, akár előre, akár vissza, vajon miért tévesztem mindig el. Kezdett már érdekelni, mi az oka a templom e különös vesztő jellegének, nem is néztem többé rájuk, úgy mentem kettős sorfalukban lehajtott fejjel, de ismét csak hiába, mivel pár lépés után, hogy kezdett volna már valami kép kirajzolódni bennem az egészről, ez a kép hirtelen megint szétesett. Odakint talán be is alkonyodott, de én még mindig mentem, űztem ezt a képet lehajtott fejjel, amikor egyszeriben valami feltűnt nekem, valami nevetségesen egyszerű dolog, hogy tudniillik itt minden folyosó a másikra merőleges.

Itt is merőleges minden folyosó a másikra, villant meg bennem szinte fájdalmasan, itt is, ébredtem rá, mint Beijingben az utcák, ezek a folyosók is derékszögű szerkezetükben átláthatatlanok. Ugyanabban az útvesztőben járok, fordultam ki akkor a templom ajtaján, ugyanabban a számomra rejtett értelmű térben, és nem kapaszkodtam már föl a Gyémánt Trónushoz, hanem lefelé indultam a faluba, végigballagtam a tényleg bealkonyodott utcácskán a térig, ahol még ott állt, szerencsémre, az utolsó busz, aztán felszálltam, látszott, hogy a sétálók, a kirándulók nagyja már elvonult, mert volt ülőhely is, leereszkedtünk azon a szűk, kanyargós utacskán a Nyári Palotához, végül onnan meg a 332-essel, meg a hármas körgyűrűn tovább, hazafelé.

Kellemes, derűs, meleg este volt, a Gongren Tiyuchang Beilu-n rengeteg fiatal pár sétálgatott a lombok alatt. Közöttük kanyarogtam a követségi lakosztályok kapuja felé, és azt gondoltam keserűen, nem, nem úgy van, mint a mesében: Föld és Ég nincs elválasztva, csak én vagyok elválasztva a Földtől is, az Égtől is, el az istenektől, el a szertartások ismeretétől, amikkel felidézhetném őket, mert nem ismerek egyetlen helyes mozdulatot sem, amellyel elindulhatnék feléjük, és nem ismerek semmit, nem tudom, hogy szólítsam meg őket, nem tudom, hogy szólítsam meg ezt az egész fenséges birodalmat, néma vagyok, abszolút néma, és megint szomorú, léptem át az autólassító árkot a láthatatlan őrszemélyzet előtt, és megint, torpantam meg viszont rögtön ezután, mert ismerős arc rémlett most a kapu melletti kis dobogón, egészen tehetetlen.

A fiatal őr volt az, akit nem láttam az első este óta. Visszaléptem, hogy meggyőződjem róla, tényleg ő állt-e ott, és tényleg ő volt. Odabiccentettem neki megint rámosolyogva, s mert úgy gondoltam, már az is szép tőle, hogy erre nem lő agyon, nem próbálkozván egy újabb odabiccentéssel, indultam máris befelé.

De valami megállított, egy mosoly, amire a legkevésbé sem számítottam. A fiatal őr mosolygott rám, mint valami régi ismerősre: titokban, hogy senki ne lássa, vidáman és szeretettel.