Maan’t előtt, Maan’t után

M. M-nek szeretettel

 

A kérdésre, hogy mivel is kezdődött történetem, már egy héttel hazatérésem után – érdeklődőt s válaszolót mintegy ugyanarra a lejtőre állítva így – azt feleltem valakinek: az úttal kezdődött, és azzal is fejeződött be, ama rendkívüli úttal, tettem hozzá, mely Urga és Beijing közt nagyjából egy nappallal, egy éjszakával s egy újabb nappallal volt mérhető – s ez a nagyjábóliság, ez a még csak nem is leplezett körülbelüliség, az adatok rám igazán nem jellemző nagyvonalú, azaz költői kezelése, egyszóval az tehát, hogy nemet mondva az egyenes válasz iránti szenvedélyem máskor szinte gyötrelmes kényszerére, az időtartam megjelölésével fejeztem ki egy távolságot, azonnal a kellős közepébe helyezett engem annak a rejtélyes, nehéz szomorúságnak, amelynek szelíd, de könyörtelen örvényéből nem szabadultam azóta sem, akárhányszor próbáltam is – és mindig más irányból, hogy kijussak belőle végül – ebbe a rendre elbizonytalanodó tudósításba, ebbe a gyakran zavarba fulladó tájékoztatóba, ebbe az alkonyati jelentésbe, vagy minek nevezzem, belekezdeni. Történetem összes részletének a tudatában voltam és vagyok, fogódzóiban megfogódzkodni, alapelemeit felidézni s kifejezni őket természetesen, valamint előre haladni közöttük a kezdet kezdetétől képesnek éreztem, mint ahogy ma is képesnek érzem magam, azt viszont a szóba foglalásnak már az első kísérletétől fogva nem bírtam, amiként még most sem bírom megmondani, hogy az egész miről szól, s hogy miért és kicsoda foszt meg a pillanattól, amelyben ráébredhetnék az itt következő különös esemény eligazító értelmére, arra, amit e történet maga mondani akar. A lényeget illetően vagyok tehát tanácstalan, a lényeget nem értem szégyenemre, s azt hiszem, őszintén bevallhatom, hogy a lényegből való ilyetén kiebrudalás igen fájdalmasan érint, hiszen az ítélet azt a lényt sújtja így, aki mindeddig egyetlen pillanatra sem szűnt meg önmagát a létezésben feltett eszmei mondanivaló remény nélküli kutatójának tekinteni, s akiben még csak föl sem merült ez idáig, hogy kissé régimódi megszállottból nem is csupán a lényegretörés semmirekellője, de egyszer még, egyenesen, a lényeg elcsapott lovagja lesz.

A történet értelméből való kirekesztettség eme bevezetésképpeni fölemlegetése után itt van az ideje annak is, hogy az elbeszélés beindítása keltette szomorúságról most már minden további nélkül eláruljam: ez arra az üres, és épp üressége folytán veszedelmes melankóliára vezet vissza, mely már az utazás közepén elfogott, s amelyhez nekem is vissza kell vezetnem magányos, fáradt, érzékeny olvasómat, ha azt akarom, hogy értse: e melankólia azonos magával a történettel.

Hidegen tűzött a nap, és olyan vakítóan kék volt az ég, amilyen vakítóan kéket, hogy is mondjam, szinte már csak üldözött bérgyilkosok szemében látni. Elhagytuk Urga nyomortelepeit, nem akadt több rongyos integető, s az utolsó katonai laktanya szörnyű őrtornya is eltűnt a messzeségben. Elléptem a fülke ablakától, s rendezni kezdtem a beszálláskor szanaszét hányt csomagjaimat, de mivel nehéz volt eldönteni, mi maradjon az útizsákokban, s mi kerüljön ki belőlük, azaz mire lehet szükségem az elkövetkezendőkben, és mire nem, csak akkor végeztem, amikor a vonat a maga zavarba ejtő lassúságával egy hágón már átjutott a Bogd-hegység déli lejtőjére, s odakint elkezdődött az, amire tudtam ugyan, hogy számítanom kell majd, de ami most mégis megdöbbentett: a leginkább meddőhányókra emlékeztető hegyek vonulása az egymást vég nélkül váltó fennsíkok peremén. Hanyatt dőltem hálókocsim kellemes melegében, s a fejem egy párnának támasztva figyelmesen vizsgálgatni kezdtem a tájat az ablakon át, de midőn beláttam, hogy semmiféle hasonlat a meddőhányók dermesztő lidércnyomásáról nem fejezi ki hűen a látványt, hisz ezek a hatalmas, csupasz hegyek szembetűnően és kétségbevonhatatlanul halottak, gyorsan elirányítottam gondolataimat e nyugtalanító tényről, s feltettem az utazók szokásos kérdéseit, egyebek közt azt, hogy mit hagytam a hátam mögött, s hogy mi vár rám ezután. Térképet hajtottam ki magam elé, s mert valami egész könnyű szédülésfélét éreztem, mintha a fülkém alatt csattogó kerekek váratlanul egy meredeken lejtő pályára tévedtek volna, helyzetemet meghatározandó megint végigkövettem mutatóujjammal az Urgát Beijinggel összekötő, Jiningig szinte nyílegyenesen futó fekete vonalat, mely nem csupán az én jól fűtött mongol vonatomét, de a kísérteties orosz szerelvény, az úgynevezett transzszibériai expressz idevonatkozó pályáját is hivatva volt jelezni – egyetlen cérnavékony vonalacska, állapítottam meg, egy óriási sárga mezőben.

Már korábban, Urgában megütköztem azon, hogy a jegyiroda amúgy is sunyi tekintetű alkalmazottja, mint aki nem tud határozott választ adni rá, félrefordítva azt a sunyi tekintetét egyszerűen tudomást sem vesz kérdésemről, hogy ugyanis hány óra, hány perckor ér majd vonatom a beijingi Főpályaudvarra, de hogy ez az emlékezetemben megint felbukkanó, bosszantó incidens magyarázta volna-e egyedül elhatározásom, azt nem tudom, mindenesetre ekkor, mutatóujjammal a térképen, úgy döntöttem: ha azok, ott, Urgában, szakmájuk szégyenére képtelenek voltak, majd tisztázom én magam itt, hány óra, hány perc – s az időre a távból, sebességből következtető ősi eljárás első lépéseként már húztam is elő a ceruzát, hogy a térkép bal alsó sarkában található aránytáblázatról levegyem a százas méretet. S levenni a százas méretet, gyerekjáték volt, amiként cérnavékony vonalacskámra pontosan tizenötször rámérni is, de mikor a – mi tagadás – kézműves módon elért ezerötszázas eredményt leellenőrizendő, s alkalmazkodva az ottani méretarányhoz, egy másik térképemen is megvizsgáltam a dolgot, azt tapasztaltam, hogy ugyanaz a vonal ugyanabban a sárga mezőben ezúttal ezerháromszáz kilométert mutat. Tisztában voltam azzal, számításom mennyire értelmét vesztené, ha már az elején ilyen nagyfokú bizonytalansággal lépnék tovább, ezért nem fontolgatva, melyik térképem mond igazat a kettő közül, egy harmadikhoz, egy kínai kiadásúhoz fordultam, mondván, döntsön a birodalmi tapasztalat. Méricskéltem hát továbbra is, összevetettem és megbecsültem, kiigazítottam és pontosítottam, végül azt morogtam: a fenébe!, a kínaiak is megbízhatatlanok, s így ment ez egészen addig, míg egyszer csak arra eszméltem föl, hogy nem a térképpel s vonalacskámmal foglalkozom, hanem, ki tudja, mióta már, kifelé bámulok – nyilván elmélyedvén a haszontalannak bizonyuló műveletekben, felnéztem, s anélkül, hogy a tudatára ébredtem volna, valami odatapasztotta a tekintetem az ablakon túlra, ahogy végeláthatatlanul vonulnak ott azok a halott hegyek. Szemeimet továbbra sem bírtam levenni róluk, megbűvölve néztem azt az ijesztő, elhagyatott, élettelen vidéket, a végsőkig lecsupaszodott bércek egymásutánját, amint az ablak kimetszette részletben éppen egyhangú menetelésüktől nem mozdul, nem változik a táj, s ebben a kíméletlen állandóságban egyszeriben olyan érzésem támadt, hogy talán nem is a térképeim használhatatlanok, hanem a fogalmaim, a szándék, mely kilométerekre próbálja darabolni azt, ami itt valóban oszthatatlan, ennek a minden múlandó tartalmától megszabadult térnek a határtalan tágasságát. Ha adatokról ezek után egyáltalán szó lehet, ekkor még, Maan’t előtt, ezer méter magas fennsíkok tetején jártunk, a viharos szél óriás ördögszekereket hajtott süvöltve maga előtt, a nap mozdulatlanul uralkodott a kék mennybolt középpontjában, miközben vonatom nehézkesen fúrta előre magát délkeletnek – egyszóval minden arra mutatott, hogy a területnek és közömbös körülményeinek aztán édesmindegy, kilométereim felmondták-e a szolgálatot, vagy nem, ellentétben velem, akinek ez korántsem volt olyan mindegy, sőt ami fölött az én társtalan, törődött, megsebzett olvasóm valami kibontakozásra várva most nyilván könnyedén túlteszi magát („Ezerötszáz, vagy ezerháromszáz, ugyan már, kit érdekel?!” – hallom szinte a hangsúlyokat), afölött én, akkor, ott Maan’t előtt, semmiképpen nem bírtam napirendre térni, hogy ugyanis olyan pontjára jutottam a világnak, ahol a távolságot a távolság mértékegységeivel lemérni nem lehet. Olyan volt ez nekem, aki magát mindig is az elmosódások, a dolgokat homályban tartó színleges megnevezések makacs ellenfelének tudta, mintha példának okáért a színeket a nézésük kiváltotta fáradtsággal, egy szélesen zengő bachi hangzatot népi képzettársításokkal, vagy mintha az isteni jelenlét sajgó hiányát a siralomházban az akasztófa romló minősége elleni dühödt kirohanással kellene kényszer hatására sandán körülírni, így aztán, érthető módon, bár minden értelem nélkül, már Maan’t után, a kerekek csattogását kezdtem el önkéntelenül is figyelni, hogy ne kelljen feladnom a távolság s eképpen megérkezésem időpontjának kiszámíthatóságába vetett reményeimet.

Igen, már elhagytuk Maan’t hajdan rózsaszínre festett, mongolbarokk díszítések nyomait őrző, erősen oszlásnak indult, leírhatatlanul nyomorúságos kőépületeit a háttérben meghúzódó jurtatelepekkel, amikor számolgatni kezdtem a kerekek csattogását a fülkém alatt, s mire beismertem, hogy például százezer zakatolásban meghatározni az út hosszúságát nem mondana valójában semmit, mert hiszen úgy a százötvenedik fölött a zakatolások nem a táv s az idő előrehaladását, hanem azt jelzik, ennek az előrehaladásnak bizony egyetlen eleme sem múlik el, mire tehát beláttam, hogy túl sok már a zakatolásból, addigra a hegyeket odakint dombok váltották fel, s én tudtam: az az emlékezetes szédülésféle, ami térképészkedésem elején elfogott, nem valami oktalan, buta, futó érzés volt, hanem amolyan előjel, szervezetem tiltakozó válasza arra a most már, Maan’t után, legalább olyan bódító, mint amilyen nyilvánvaló tényre, hogy ugyanis süllyedünk, hogy vonatom egyre lejjebb ereszkedik a fennsíkok magasából útban a sivatag felé. Mondanom sem kell, mennyire nem bíztam semmit a térképekre, mégis határozottan rossz érzéssel vettem tudomásul, mikor az egyikbe újból belepillantva megállapítottam, hogy a még jóval odébb fekvő Char Ayrag, illetve Saynshand kivételével a Góbi sivatagon áthúzódó cérnavékony vonal mentén egyetlen települést sem tüntettek fel, így most, Maan’t után, számolnom kellett vele, hogy épp Maan’t az a pont, a maga kétségbevont, eltagadott, de számomra annál szembeötlőbb létezésével, hogy éppen Maan’t az a kísérteties határ, amellyel együtt a mit sem sejtő utazó maga is lekerül az érvénytelenné vált térképekről, s belép a sivatag ama részegítő, roppant közegébe, ahol … másféle tények … másféle bizonyosságok … az irányadók.

A szerelvény két rongyos mongol mellett zakatolt el ekkor, akik magukat nyilván a sínek vezető egyenesére bízva, s ölükben egy-egy hatalmas széndarabot cipelve küszködtek előre a viharosan csapkodó szélben, majd nem sokkal ezután egy pihenő tevecsordát fedeztem fel a távolban, ahogy szürkéssárga szőrükkel szinte belemosódnak az egyre laposodó dombok kopár hátterébe; mindezeknek világos magyarázata azonban, hogy miféle semmiből bukkant föl – gyalog! – a két mongol, s hogy hát honnan tévedt ebbe az élettelen pusztába valami eleven, csak akkor adódott, amikor a vonat váratlanul lefékezett a jóval messzebbre sejtett Char Ayrag-i állomás épülete előtt, s a fejem fölött addig észre sem vett hangszóróból ordítva rám reccsent egy hang, hogy a mongol és az orosz után angol nyelven is közölje: Ten minute wait! Ten minute wait!, s mi, úgynevezett utasok, lassan elővánszorogtunk fülkéinkből, majd félig elgémberedett, vak bogarakként imbolyogva és hunyorogva lemásztunk a vágányok közé. Az omladozó, salétrom emésztette indóház és mögötte vagy száz méterrel az a néhány ólra emlékeztető s a világvégi elhagyatottságnak egy elmondhatatlan mélységébe süppedt kőépület már önmagában is elég lett volna arra, hogy felismerjem: az eddigi előkészületek, vagy helyesebben: az ereszkedés itt lezárult fejezete után sivatagi utazásunk kezdetének valóban a közvetlen közelébe, mondhatni, alászállásunk Char Ayrag-i küszöbéig jutottunk, ám engem mégsem ez a szörnyű mód eligazító látvány győzött meg róla, hanem társaim s mintegy az ő tükrükben a magam különös viselkedése a sínek között. Mert valamennyien úgy tébláboltunk a jeges szélrohamok söpörte kövezett térségen, mint akiket jól láthatóan nem a hosszú utazás szokásos kényelmetlensége csigázott el ennyire, hanem inkább a tudat, hogy ez itt valóban az utolsó állomás, ahol az emberi jelenlétnek, bármilyen ijesztő minőségben is, de mégiscsak van valami nyoma. A megszólítástól való irtózás miatt véletlenül sem lépett senki a másikhoz közelebb, gyanakvón, véres szemekkel méregettük egymást, s noha bennem, és nyilván nemcsak bennem, fölmerült ugyan a homályos terv, hogy talán jó volna megkérdezni a legközelebb állót, vajon ő mit gondol, van-e itt ok egyáltalán bármiféle aggodalomra, a tervből nem lett semmi, mert addig gomolygott abban a belső homályban, mígcsak a mozdony éles füttyjele, majd az, hogy egymás sarkára hágva visszamásztunk a vagonokba, minden efféle tervnek véget nem vetett. S ha pusztán erről lett volna szó, tudniillik, hogy jogos-e, vagy teljességgel indokolatlan itt valamely aggodalom, akkor tényleg nem vesztettünk semmit, amikor lemondtunk az egymás közti érintkezésnek még a látszatáról is, azt ugyanis az ember maga is rögtön megválaszolhatta, hogy ilyen előzmények után különösebben vidám élményekre nemigen számíthatunk. Hogy azonban milyenekre, azt Char Ayragból továbbindulván nem nagyon lehetett kikövetkeztetni a tájból, mert abban lényeges változás a korábbiakhoz képest nem volt fölfedezhető, legalábbis, újból elfoglalván helyem a jólesően meleg kupéban, ezt állapítottam meg, máris hadd tegyem hozzá, tévesen. Láttam a köves talajt a görcsösen kapaszkodó culhirok szétszórt csomóival, láttam a súlyosan sötéttől a fényben szinte kifehéredő fénylőig a kékek összes egymásra rétegzett birodalmát az égen, mindössze az nem tűnt fel, hogy a folyamatosan kisimuló dombok egyet jelentenek ennek a holt vidéknek az állandó, egyre sebesebb növekedésével – ez elkerülte a figyelmemet.

Elkerülte, de megfigyelőképességemmel amúgy általában is történt valami, mert amint átléptünk Char Ayrag kapuján, s kezdtünk távolodni tőle, egyre inkább az volt az érzésem, hogy képtelen vagyok lényeges különbségeket észlelni az ablak kimetszette látvány korábbi s pillanatnyi változata között. Nem arról volt szó, hogy – mondjuk – szemeim fáradtsága miatt összemosódott volna előttem bármi is, vagy elmerengtem volna – soha ilyen erősen nem feszítettem meg a figyelmemet, soha ilyen éles kép nem tűzött rám, mint ekkor odakintről; hanem arról volt szó, hogy e sivatagi tartomány ablakomban elúszó, pontosabban szólva: elzakatoló részletei egy mozdíthatatlan, végleges egységbe, egy többé már nem módosítható állandóságba ugrottak össze, s biztos vagyok benne, hogy még a testtartásom is hűen kifejezte görcsös igyekezetemet, ahogy talán órákon át, kissé előregörnyedve, s kezemet az ölemben ökölbe szorítva, próbálok rájönni, ez a részletei után most a maga teljes egészét mutató provincia, amelybe jutottam, mire is emlékeztet engem olyan nagyon. A Bogd déli lejtőjétől egészen idáig újra végiggondoltam az utamat, tekintetemmel újra végigjártam ezt a gigantikus sárga mezőt a halott hegyektől eme egyre kietlenebb, hátborzongató pusztaságig, s ma már szinte hihetetlen, milyen sokáig tartott, míg végül megvillantak az agyamban az első célravezető szavak, amik azután elvezettek a következőig s a következőig, hogy még Saynshand előtt eljussak végül a világos meghatározásig: egy kiszáradt tengeri medencében halad vonatom Kína felé, vagyis, tettem hozzá döbbenten, egy hajdani tenger fenekén vagyok.

Felkeltem az ülésről, s amennyire persze ez egy szűk vasúti fülkében lehetséges, járkálni kezdtem az ablak s az ajtó között. Már kinéznem sem kellett mindig, időnként akár le is vehettem róla a szemem, akkor is a tudatában voltam, hogy a világnak miféle dermesztő öblében utazom. A megfogalmazás, a ráeszmélés izgalma gyorsan múlt, helyét egy addig soha nem tapasztalt, egészen könnyű mélabú, igen, az a bizonyos mindenek elején emlegetett melankólia foglalta el: úgy éreztem magam, mintha engem is kísértő lényei közé emelt volna a néhai tengernek ez a szikkasztó temetője, amelynek egyébként mostanáig növekvő, valahol egy követhetetlen ponton megállapodó, irdatlan méreteivel én is, és nagyon is, tisztában voltam már.

A végtelen tágasságban szinte észrevehetetlen vonatom begördült Saynshandba, a mozdony vizet kapott, s már mentünk is tovább.

Visszafeküdtem az ülésre, betakartam magam egy pokróccal, megigazítottam a fejem alatt a párnát, s mielőtt a hirtelen bealkonyodó ég teljes uralma alá vonta volna a kezdődő homoksivatag hullámzó, holdbéli domborzatát odakint, a fülkémre boruló egyre sűrűbb homályban én is megértettem, hogy hát végül is minden, egész utazásom, ide vezetett, az ablakomban lassan elsötétedő kép végtelen egyhangúságához, ahhoz, hogy visszagondolva a távolság és az idő meghatározásának oly sikertelen próbálkozásaira, felfogjam végre: e nagy szikkadás valahai elrendelőjének a nyomában járva most megtudom, milyen lehet a közelében, ahol, kezdett rám törni valami könnyű álom, az egyhangúság tökélye csillan meg mindenen, ahol egy fokozhatatlanul tökéletes monotónia szab meg minden mértéket s oldja fel a súlyt, ahol tehát ugyanaz az örökkévalóság van, amelybe most itt, csukódott le a szemem, magam is belefutottam, útban Kína felé.