Sátántangó

Első rész

Egy október végi nap reggelén, nem sokkal azelőtt, hogy az irgalmatlanul hosszú őszi esők első cseppjei lehullottak a szikes, repedezett földre a telep nyugati oldalán (hogy aztán a bűzlő sártenger egészen az első fagyokig járhatatlanná tegye a dűlőutakat, s megközelíthetetlenné váljon a város is), Futaki arra ébredt, hogy harangszót hall. Legközelebb négy kilométerre délnyugatra, a régi Hochmeiss-dűlőben állt egy magányos kápolna, de ott nemhogy harang nem volt, még a torony is ledőlt a háború idején, a város még túl messze volt ahhoz, hogy onnan idáig bármi is elhallatsszon. S egyébként is: ezek a csengő-bongó, diadalmas hangok nem is távoli harangszóra emlékeztették, hanem úgy tűnt, mintha egészen közelről („Mintha a malom felől…”) sodorta volna őket erre a szél. Felkönyökölt a párnán, hogy kilásson a konyha egérlyuknyi ablakán, de a félig bepárásodott üvegen túl a pirkadat kékjében s az egyre halkuló harangzúgásban fürdő telep még néma volt és mozdulatlan: a túloldalon, az egymástól távol álló házak közül csupán a doktor lefüggönyözött ablakán szűrődött ki fény, onnan is csak azért, mert lakója már évek óta képtelen volt sötétben elaludni. Visszatartotta lélegzetét, hogy a harangzúgásapályban egyetlen félresodródó, zengő hangot se szalasszon el, mert tudni akarta, mi az igazság („Biztos alszol még, Futaki…”), s ehhez minden egyes hangra, ha mégoly árva is, szüksége volt. Puha, legendás macskalépteivel az ablakhoz sántikált a jéghideg konyhakövön („De hát senki sincs ébren? Nem hallja senki? Senki más?”), kinyitotta az ablaktáblákat, és kihajolt. Csípős, nyirkos levegő csapta meg, egy pillanatra be kellett hunynia a szemét; s a kakaskukorékolástól, a távoli csaholástól és a percekkel ezelőtt feltámadt éles, kíméletlen szél zúgásától csak mélyülő csöndben már hiába fülelt, nem hallott semmit saját tompa szívdobogásán kívül, mintha csak félálma kísérteties játéka lett volna az egész, mintha csak („…rám szeretne ijeszteni valaki”). Szomorúan nézte a baljós eget, a sáskajárásos nyár kiégett maradványait, és hirtelen ugyanazon az akácgallyon látta átvonulni a tavaszt, a nyarat, az őszt és a telet, mintha csak megérezte volna, hogy az örökkévalóság mozdulatlan gömbjében bohóckodik az idő egésze, a zűrzavar hepehupáin át ördögi egyenest csalva, és megteremtve a magasságot, a tébolyt szükségszerűséggé hamisítja… és látta önmagát, a bölcső és koporsó fakeresztjén, amint kínlódva rándul egyet, hogy végül – rangjelzések és kitüntetések nélkül – lecsupaszítva a halottmosók kezére adja egy szárazon pattogó ítélet, a dolgos bőrnyúzók röhejébe, ahol aztán irgalmatlanul látnia kell az emberi dolgok mértékét, anélkül hogy akár csak egyetlen ösvény is visszavezesse, mert akkor már azt is tudni fogja, hogy olyan partiba keveredett a hamiskártyásokkal, amely már jó előre le van játszva, s amelynek végén utolsó fegyverétől is megfosztják, a reménytől, hogy egyszer még hazatalál. Oldalra fordította a fejét, a telep keleti oldalán álló, egykor zsúfolt és zajos, most düledező és elhagyatott épületek felé, és keserűen figyelte, amint a puffadt-vörös nap első sugarai áttörnek egy megkopasztott tetejű, omladozó tanyaház tetőgerendái között. „Végtére is döntenem kéne már. Nem maradhatok itt.” Visszabújt a meleg paplan alá, karjára hajtotta a fejét, de szemét nem tudta lehunyni: megrémisztették ezek a kísérteties harangok, de még inkább ez a hirtelen csönd, ez a fenyegető némaság, mert úgy érezte, most aztán minden megtörténhet. De nem mozdult semmi, mint ahogy ő sem moccant meg az ágyban, egészen addig, míg a körülötte hallgató tárgyak között egyszer csak elkezdődött valami ideges párbeszéd (megreccsent a kredenc, megzörrent a lábos, a helyére csúszott egy porcelántányér), akkor hirtelen megfordult fekhelyén, hátat fordított a Schmidtnéből áradó izzadságszagnak, fél kézzel kitapogatta az ágy mellé készített vizespoharat, s egy hajtásra kiitta. S ezzel aztán ki is szabadult ebből a gyerekes félelemből; felsóhajtott, megtörölte izzadt homlokát, s mivel tudta, hogy Schmidt és Kráner még csak most terelhetik össze a barmokat, hogy a Szikesről felhajtsák a teleptől északra fekvő Gazdaság istállójáig, ahol aztán végre megkapják a keserves nyolc hónapért járó pénzt, s hogy emiatt jó pár óra eltelik addig, amíg onnan gyalog hazaérnek, elhatározta, megpróbál aludni még egy keveset. Lehunyta a szemét, oldalára fordult, átölelte az asszonyt, s már majdnem sikerült elszunnyadnia, amikor megint meghallotta a harangokat. „Az istenit!” Félrehajtotta a paplant, de abban a pillanatban, amikor meztelen, bütykös lába a konyhakőhöz ért, a hangok hirtelen megszakadtak, mintha („Intett volna valaki…”) … Görnyedten üldögélt az ágy szélén, kezeit összekulcsolta az ölében, aztán az üres poháron akadt meg a tekintete; torka száraz volt, jobb lába sajgott, és már se visszafeküdni, se felkelni nem mert. „Legkésőbb holnap indulok.” Sorra végignézett a sivár konyha még valamennyire használható tárgyain, a ráégett zsírtól és ételmaradéktól mocskos sparherten, az alája tolt szakadt fülű kaskán, a bicegő lábú asztalon, a falra akasztott poros szentképeken, az ajtó melletti sarokban egymás hegyén-hátán álló lábosokon, fazekakon, végül a már kivilágosodott apró ablak felé fordult, látta az elé hajló akácfa csupasz ágait, Halicsék házának horpadt tetejét, a megdőlt kéményt, a kicsapódó füstöt, s azt mondta: „Felveszem a részem, és még ma este!… Legkésőbb holnap. Holnap reggel.” „Jaj, istenem!” – riadt fel mellette Schmidtné; rémülten körbejáratta kétségbeesett tekintetét a homályban, melle zihált, de amikor aztán minden ismerősen nézett vissza rá, megkönnyebbülten felsóhajtott, s visszadőlt a párnára. „Mi van, rosszat álmodtál?” – kérdezte Futaki. Schmidtné még mindig ijedt szemmel meredt a mennyezetre. „Atyaúristen, de még mennyire! – sóhajtott ismét, s a szívére tette a kezét. – Hát, én még ilyet!… Képzeld… Ültem bent, a szobában, és… egyszer csak valaki megkopogtatta az ablakot. Ki se mertem nyitni, csak odaálltam elé, és kilestem a függönyön. Csak a hátát láttam, mert már a kilincset ütötte… meg a száját, ahogy ordibál, de nem lehetett érteni, hogy mit… borostás volt a képe, és mintha mind a két szeme üvegből lett volna… borzasztó volt… Aztán eszembe jutott, hogy csak egyszer fordítottam rá a kulcsot az este, de tudtam, hogy mire kiérnék, már késő… ezért gyorsan becsaptam a konyhaajtót, de akkor eszembe jutott, hogy nincs meg a kulcs… Elkezdtem volna kiabálni, de egy hang se jött ki a torkomon. Aztán… nem emlékszem… hogy miért vagy minek, de… hirtelen Halicsné nézett be az ablakon, és vigyorgott… tudod, milyen, mikor vigyorog?… szóval bámult be a konyhába… és aztán nem tudom, hogy… eltűnt… de akkor már az ott kint rugdosta az ajtót, tudtam, hogy egy perc, és betöri, akkor eszembe jutott a kenyérvágó kés, gyorsan odarohantam a kredenchez, de beszorult a fiók, én meg feszegettem… úgy éreztem, hogy szörnyethalok a félelemtől… aztán hallottam, hogy nagy robajjal bedől az ajtó, s az a valaki már jön is a folyosón… a fiókot még mindig nem tudtam kinyitni… és akkor már ott volt a konyhaajtóban… végre sikerült kihúzni a fiókot, előkaptam a kést, az meg hadonászva közeledett… de nem tudom… egyszer csak ott feküdt a sarokban, az ablak alatt… ja igen, egy csomó kék meg piros lábas volt nála, azok mind szétröpültek a konyhában… és akkor érzem, hogy megmozdul a lábam alatt a padló, és képzeld, az egész konyha elindult, mint egy autó… most már nem tudom, hogy volt…” – fejezte be, s megkönnyebbülten felnevetett. „Jól nézünk ki! – csóválta meg a fejét Futaki. – Én meg, képzeld el, arra ébredtem, hogy harangoznak…” „Micsoda?! – nézett rá meghökkenve az asszony. – Harangoztak? Hol?” „Hát ezt nem értem én se. Ráadásul kétszer is, egymás után…” Schmidtné is megcsóválta a fejét. „A végén még megbolondulsz.” „Vagy csak álmodtam én is az egészet – morogta nyugtalanul Futaki. – Figyeld meg, ma még történik valami…” Az asszony mérgesen hátat fordított neki. „Örökké ezt mondod, igazán abbahagyhatnád már végre.” Ekkor hirtelen meghallották, hogy odakint megnyikordul a hátsó kapu. Riadtan néztek egymásra. „Ez csak ő lehet! – suttogta Schmidtné. – Érzem.” Futaki idegesen fölült. „De hát… ez lehetetlen! Még nem érhettek vissza…” „Mit tudom én, hogy…! Eriggy már!” Kiugrott az ágyból, hóna alá kapta a ruháit, gyorsan behúzta maga mögött a szobaajtót, és felöltözött. „A botom. Kint hagytam a botom.” Először zöld penész lepte el a falakat, az ütött-kopott, de mindig tisztára törölgetett szekrényben megpenészesedtek a ruhák, a törülközők s az összes ágynemű, pár hétre rá megrozsdásodtak az ünnepi alkalmakra eltett evőeszközök, kilazultak a csipketerítőkkel letakart nagyasztal lábai, s amikor aztán megsárgultak a függönyök, s egy nap kialudt a villany is, végérvényesen kiköltöztek a konyhába, s hagyták, hadd váljon a szoba az egerek és a pókok birodalmává, hisz úgysem tehettek ez ellen már semmit. Nekitámaszkodott az ajtófélfának, s azon töprengett, hogy jusson ki innen észrevétlenül; de a helyzet elég reménytelennek látszott, mert ahhoz, hogy kisurranjon, mindenképpen át kell mennie a konyhán, ahhoz pedig túlontúl vénnek érezte magát, hogy az ablakon másszon ki, amit vagy Kránerné, vagy Halicsné amúgy is észrevett volna, hisz fél szemmel örökké azt lesik, mi történik odakint. Ráadásul a botja, ha Schmidt felfedezi, azonnal elárulja, hogy ő itt lapul valahol a házban, és meglehet, hogy emiatt még a részét sem kapja meg, hisz tudta, hogy Schmidt ebben nem ismer tréfát, s úgy kell elkotródnia innen, ahogy hét esztendővel ezelőtt – nem sokkal a hírverés után, a felvirágzás második hónapjában – ideérkezett, egyetlen rongyos nadrágban, egy kifakult felöltőben, üres zsebbel és éhesen. Schmidtné a folyosóra szaladt, ő meg az ajtóra tapasztotta a fülét. „Semmi nyavalygás, cicuskám! – hallotta Schmidt rekedt hangját. – Azt csinálod, amit én mondok. Világos?” Futakit elöntötte a forróság. „A pénzem.” Csapdában érezte magát. De nem volt sok idő a töprengésre, ezért aztán elhatározta, mégiscsak kimászik az ablakon, mert „itt azonnal csinálni kell valamit”. Már éppen elfordította volna az ablakkilincset, amikor meghallotta, hogy Schmidt végigmegy a folyosón. „Ez pisálni fog!” Lábujjhegyen visszaosont az ajtóhoz, s lélegzet-visszafojtva hallgatózott. S amikor aztán Schmidt mögött becsukódott a hátsó udvarra vezető ajtó, óvatosan kisurrant a konyhába, végigmérte az idegesen hadonászó Schmidtnét, s egy hang nélkül a kijárathoz sietett, gyorsan kilépett, és amikor már biztos volt abban, hogy komája visszatért, erősen megzörgette az ajtót, mint aki most érkezik. „Mi az, nincs itthon senki? Schmidt komám!” – kiáltotta harsány hangon, majd – nehogy időt adjon a menekülésre – azonnal benyitott, s mire Schmidt kifordult a konyhából, hogy a hátsó ajtón át elpucoljon, már el is állta az útját. „Nocsak, nocsak! – kezdte csúfondáros képpel. – Hová ilyen sietősen, komám?” Schmidt egy hangot sem tudott kinyögni. „Na, majd megmondom én! Segítek, komám, segítek, ne félj! – folytatta elborult arccal. – Meg akartál lépni a pénzzel! Igaz? Eltaláltam? – Majd, hogy Schmidt még mindig szótlanul pislogott, megcsóválta a fejét. – Nohát, komám. Ezt nem gondoltam volna.” Visszamentek a konyhába, s leültek egymással szemben, az asztalhoz. Schmidtné feszülten tett-vett a sparherton. „Ide figyelj, komám… – kezdte akadozva Schmidt. – Rögtön megmagyarázom…” Futaki leintette. „Értem én anélkül is! Azt mondd, hogy Kráner is benne van?” Schmidt kényszeredetten bólintott. „Fele-fele.” „Az anyátok istenit! – háborgott Futaki. – Túl akartatok járni az eszemen.” Lehajtotta a fejét. Gondolkozott. „Na, és most? Mi lesz?” – kérdezte aztán. Schmidt haragosan széttárta a karját. „Mi lenne? Te is benne vagy, komám.” „Hogy érted ezt?” – tudakolta Futaki, és közben számolt. „Harmadoljuk – felelte kényszeredetten Schmidt. – Csak a szádat ne jártasd.” „Attól te ne félj.” Schmidtné felsóhajtott a sparhertnál. „Elment az eszetek. Azt hiszitek, ezt meg lehet úszni?” Schmidt, mintha nem is hallotta volna, Futaki arcába mélyesztette a szemét. „Na. Nem mondhatod, hogy nem tisztáztuk a dolgot. De akarok neked mondani valamit. Komám! Ne tegyél tönkre!” „Már megállapodtunk, nem?!” „Persze, ebben nincs vita egy percig se! – folytatta Schmidt, s hangja könyörgőre vált. – Én csak annyit kérek, hogy… add kölcsön nekem egy rövid időre a te részedet! Csak egy évre! Míg le tudunk telepedni valahol…” Futaki dühösen felcsattant. „És még midet nyaljam ki, komám?!” Schmidt előredőlt, és bal kezével megragadta az asztalt. „Nem kérnélek, ha nem magad mondtad volna a múltkor, hogy te innen már nem mész sehová! Minek neked akkor az egész? És csak egy évre… egy évre!… Nekünk muszáj, értsd meg, nekünk muszáj. Ezzel a húsz ronggyal nem megyek semmire, még tanyát se bírok venni. Legalább egy tízest adjál, na!” „Engem aztán nem érdekel! – felelte Futaki ingerülten. – Egy csöppet se érdekel. Én se akarok itt élve megdögleni!” Schmidt haragosan rázta a fejét, dühében már majdnem elsírta magát, s aztán újból rákezdte, makacsul s egyre tehetetlenebbül, a konyhaasztalra könyökölve, mely minden mozdulatára billent egyet, mintha még az is melléje állt volna, hogy végül „megessen a szíve rajta”, s engedjen komája könyörgő kezeinek, és nem sok hiányzott már hozzá, hogy beadja a derekát, amikor tekintete elrévedt, majd megakadt a vékony sugarakban beeső fény vibráló millió porszemén, orrát megcsapta a konyha áporodott szaga. Hirtelen savanykás ízt érzett a nyelvén, s azt hitte, itt a halál. Mióta feloszlatták a telepet, mióta az emberek ugyanolyan sietséggel futottak szét innen, mint amilyen hévvel idejöttek, s ő – néhány családdal, az orvossal meg az iskolaigazgatóval együtt, akiknek ugyanúgy nem volt hová menniük, mint neki – itt ragadt, nap mint nap figyelte az ételek ízét, mert tudta, hogy a halál előbb a levesekbe, a húsokba, a falakba költözik bele; sokáig forgatta a szájában a falatokat, mielőtt lenyelte volna, lassan kortyolta a ritkán elé kerülő bort vagy a vizet, s néha ellenállhatatlan vágyat érzett arra, hogy letörjön egy darabot a salétromos vakolatból a régi szivar géptermében, ahol lakott, és megkóstolja, hogy az aromák, az ízek rendjét megzavaró szabálytalanságban felismerje az Intést, mert abban bízott, hogy a halál csak amolyan figyelmeztetés, s nem kétségbeejtő végérvényesség. „Nem ajándékba kérem – folytatta lankadtan Schmidt. – Kölcsön. Érted, komám? Kölcsön. Pontosan egy év múlva megadom az utolsó fillérig.” Csüggedten ültek az asztalnál, Schmidtnek égett a szeme a fáradtságtól, Futaki meg a kőkockák titokzatos mintáiba merült, ne lássák meg rajta, hogy fél, s ami azt illeti, úgysem tudná megmagyarázni nekik, hogy miért. „Azt mondd meg nekem, hányszor mentem ki egy szál magam a Szikesre a legnagyobb hőségben, hogy az ember nem mert levegőt venni, mert félt, hogy meggyullad belül?! Ki szerezte a fát? Ki építette meg a karámot?! Pontosan annyit kínlódtam én is, mint te, vagy Kráner, vagy Halics! És most meg azt mondod nekem, komám, kölcsön. Aztán mikor látlak legközelebb, he?!” „Szóval nem bízol bennem” – mondta sértődötten Schmidt. „Nem én! – csattant fel Futaki. – Összeállsz Kránerrel, pirkadat előtt el akartok szelelni az összes pénzzel, és ezek után még bízzam is benned?! Minek nézel te engem? Hülyének?” Szótlanul ültek. Az asszony az edényekkel csörömpölt a sparhert előtt, Schmidt csalódottan, ő meg remegő kézzel cigarettát sodort, felkelt az asztal mellől, az ablakhoz sántikált, és baljával botjára támaszkodva figyelte a hullámzó esőt a háztetők felett, az engedelmesen hajló fákat a szélben, a csupasz ágak rajzolta fenyegető ívet a levegőben; a gyökerekre gondolt, s az éltető iszapra, amivé mostanra már ez a föld lett, és arra a csöndre, arra a hang nélküli telítettségre, amelytől annyira rettegett. „Aztán… mondd csak! – szólalt meg tétován. – Minek jöttetek vissza, ha egyszer…” „Minek, minek! – morgott Schmidt. – Azért, mert ott jutott eszünkbe, az úton, hazafelé. S mire észbe kaphattunk volna, már itt voltunk a telep előtt… Meg hát, az asszony… Őt itt hagytam volna?…” Futaki bólogatott. „És Kránerrel mi van? – kérdezte aztán. – Miben maradtatok?” „Otthon gubbasztanak azok is. Északra akarnak menni, Kránerné hallotta, hogy van ott valami lerobbant fatelep, vagy mi. Sötétedés után találkozunk a keresztnél, ezzel váltunk el.” Futaki felsóhajtott. „Hosszú még a nap. Mi lesz a többiekkel? Haliccsal, az igazgatóval?…” Schmidt csüggedten morzsolgatta az ujjait. „Honnan tudjam? Szerintem persze Halics az egész napot átalussza, tegnap Horgoséknál nagy muri volt. Az igazgató urat meg egye meg ott a fene, ahol először megleli! Ha valami baj lesz miatta, beküldöm én a hülye anyjához az árokba, úgyhogy csak nyugalom, komám, nyugalom.” Úgy döntöttek, itt, a konyhában várják meg az éjszakát. Futaki széket húzott az ablak mellé, hogy szemmel tarthassa a szemközti házakat, Schmidtet elnyomta az álom, horkolni kezdett az asztalra borulva, az asszony meg kivette a kredenc mögül a vaspántos katonaládát, lesöpörte róla a port, kitörölgette a belsejét is, aztán szótlanul pakolni kezdte a holmijukat. „Esik” – mondta Futaki. „Hallom” – felelte az asszony. A nap gyönge fénye épp hogy csak áttört a kelet felé úszó felhők egymásra torlódó forgatagán; a konyhára szinte alkonyati homály borult, nem lehetett biztosan tudni, hogy a falakra rajzolódó, vibráló foltok árnyak-e csupán, vagy a reménykedő gondolataik mögött megbúvó kétségbeesés baljós nyomai. „Délre fogok menni – mondta Futaki az esőbe bámulva. – Ott azért rövidebb a tél. Bérbe veszek egy tanyát, közel valamelyik virágzó városhoz, és egész nap lógatom a lábam egy lavór meleg vízbe…” Az esőcseppek szelíden csurogtak lefelé az ablak mindkét oldalán, belül, a fönti ujjnyi széles réstől egészen a könyökfa és az ablakkeret érintkezéséig, ahol lassan feltöltötték a legkisebb repedést is, s utat törve maguknak a könyökfa széléig, ismét cseppekre válva szét, hullani kezdtek Futaki ölébe, aki aztán, anélkül hogy észrevette volna, mert onnan, ahová elkalandozott, nehéz volt visszatérni, szép csendben bevizelt. „Vagy elszegődöm éjjeliőrnek egy csokoládégyárba… esetleg kapusnak egy leánykollégiumba… És megpróbálok mindent elfelejteni, csak egy lavór meleg víz esténként, és nem csinálni semmit, csak nézni, hogy telik a kurva élet…” Az eddig csöndesen zuhogó eső most ömleni kezdett, mint a gátszakasztó ár elöntötte a már amúgy is fuldokló földet, keskeny, kanyargós csatornákat vágva az alacsonyabban fekvő területek felé, s bár már nem látott át az üvegen, mégsem fordult el, nézte a szuvas fakeretet, a kipörgött gipsz helyét, s egyszer csak az üvegen megjelent egy elmosódott forma, lassan kibontakozott egy emberi arc, de nem tudta rögtön, kié, amíg csak ki nem élesedett egy megriadt szempár; akkor már látta „saját megviselt ábrázatát”, ráismert, döbbenten s fájdalmasan, mert érezte: ugyanúgy mossa el arcvonásait majd az idő, ahogy most szétfolyik itt az üvegen; valami nagy, idegen szegénység tükröződött e képben, amint sugárzón megindult felé, a szégyen, a büszkeség és a félelem egymásra telepedő rétegei. Hirtelen megint ott volt az a savanykás íz a nyelvén, eszébe jutottak a hajnali harangok, a pohár, az ágy, az az akácgally, a hideg konyhakő, s keserűen lebiggyesztette a száját. „Egy lavór meleg víz!… Az ördögbe is! … Hisz mindennap áztatom a lábam…” Háta mögül elcsukló sírás ütötte meg a fülét. „Hát téged meg mi lelt?” De Schmidtné nem válaszolt, szégyenkezve félrefordult, vállait rázta a zokogás. „Hallod? Mi bajod van?” Az asszony ránézett, de aztán, mint aki nem látja itt értelmét már a beszédnek, szó nélkül leült a sparhert melletti hokedlira, s kifújta az orrát. „Most mért hallgatsz? – faggatta makacsul Futaki. – Mi a fene esett beléd?” „Ugyan hova akarunk mi menni! – tört ki keserűen Schmidtné. – Az első városban lefülel egy rendőr! Hát nem érted? Még a nevünket se fogják megkérdezni!” „Mit fecsegsz itt összevissza? – torkolta le haragosan Futaki. – A zsebed tele pénzzel, te meg…” „Hát pontosan erről beszélek én is! – vágott közbe az asszony. – A pénzről! Legalább neked legyen eszed! Elmenni… ezzel a nyomorult ládával… mint egy koldusbanda!” Futaki mérgesen rászólt. „Na, most már elég. Ne avatkozz bele ebbe a dologba. Egyáltalán nem tartozik rád. Legyél csendben, az a te dolgod.” Schmidtné felpattant. „Tessék?! Mi az én dolgom?” „Nem mondtam semmit – felelte Futaki halkan. – És csendesebben, mert felébred.” Az idő lassan telt, szerencséjükre a vekker már régóta nem működött, hogy ketyegésével erre még figyelmeztesse is őket, az asszony mégis a mozdulatlan mutatókat nézte, amíg a fakanállal meg-megkavarta a rotyogó paprikást, aztán bágyadtan ültek a gőzölgő tányérok felett, a két férfi, Schmidtné örökös unszolása ellenére („Mire vártok? Éjszaka akartok enni a sárban, bőrig ázva?”), nem is nyúlt az ételhez. Nem gyújtottak villanyt, pedig a kínzó várakozásban összemosódtak előttük a tárgyak, életre keltek a fazekak az ajtó mellett, a szentek megelevenedtek a falakon, néha úgy tűnt, mintha még az ágyban is feküdne valaki, s hogy szabaduljanak e látomástól, olykor lopva egymásra néztek, de mindhármuk arcáról ugyanaz a tehetetlenség sugárzott; s noha tudták, nem indulhatnak el addig, míg le nem száll az éjszaka (mert biztosak voltak benne, hogy vagy Halicsné, vagy az igazgató az ablak mögött ülnek a Szikesre vezető dűlőutat figyelve, egyre nagyobb aggodalommal, amiért Schmidt és Kráner majdnem egy fél napot késik), hol Schmidt, hol az asszony mozdult meg, hogy fittyet hányva minden elővigyázatosságnak, nekiinduljon a szürkületben. „Most mennek moziba – jelentette Futaki csendesen. – Halicsné, Kránerné, az iskolaigazgató, Halics.” „Kránerné? – pattant föl Schmidt. – Hol?” S odaszaladt az ablakhoz. „Igaza van. Teljesen igaza van” – jegyezte meg Schmidtné. „Kuss” – mordult rá Schmidt. „Ne siesd el, komám! – nyugtatta meg Futaki. – Van ennek a nőnek esze. A sötétedést úgyis meg kell várni, nem? És így aztán senki se gyanakodhat, nem igaz?” Schmidt zsörtölődve visszaült az asztalhoz, és kezébe temette az arcát. Futaki csüggedten fújta a füstöt az ablaknál. Schmidtné cukorspárgát húzott elő a kredenc mélyéről, s mert a zárak berozsdásodtak, hiába is próbálta összekattintani őket, jó szorosan összekötözte a katonaládát, az ajtóhoz állította, aztán leült a férje mellé, és összekulcsolta a kezét. „Mire várunk? – szólalt meg Futaki. – Osszuk el a pénzt!” Schmidt az asszonyra nézett. „Nem ér rá, komám?” Futaki feltápászkodott, s ő is leült az asztalhoz. Lábát szétvetette, s borostás állát vakargatva Schmidtre szegezte a szemét. „Osszuk csak el.” Schmidt a halántékát dörzsölte. „Ha itt lesz az ideje, ne félj, megkapod.” „Na, mire vársz, komám.” „De most mit erősködsz? Várjuk csak meg, míg Kráner is ideadja a másik részét.” Futaki mosolygott. „A dolog nagyon egyszerű. Ami nálad van, elfelezzük. Aztán a még nekünk járó részt majd elosztjuk a keresztnél.” „Rendben van – egyezett bele Schmidt. – Hozd ide az elemlámpát.” „Majd én” – ugrott fel az asszony izgatottan. És Schmidt viharkabátja belső zsebéből előhúzta a spárgával körültekert, tömött, átnedvesedett borítékot. „Várj – állította meg Schmidtné, s egy ronggyal tisztára törölte az abroszt. – Most.” Schmidt egy gyűrött papirost nyomott Futaki orra alá („A dokument – mondta. – Csak nehogy azt hidd, hogy be akarlak csapni.”), aki félrebillentett fejjel gyorsan átfutotta, és azt mondta: „Számoljuk meg.” A zseblámpát az asszony kezébe nyomta, és csillogó szemmel követte minden egyes bankó útját, ahogy Schmidt tömpe ujjainak sodró mozdulatától az asztal másik szélén egyre dagadó kupacba gyűlnek, s lassan megértette őt, maradék haragja is elpárolgott, mert „azon aztán igazán nincs mit csodálkozni, ha ennyi pénz láttán megzavarodik az ember, s mindent kockára tesz, csak hogy megszerezze”. Gyomra görcsbe rándult, szája hirtelen tele lett nyállal, szíve a torkában dobogott, s ahogy fogyott a Schmidt kezétől verejtékfoltos pénzköteg, hogy ugyanolyan iramban nőjön az asztal másik sarkán, a vibráló, ugrándozó lámpafény elvakította, mintha Schmidtné szándékosan a szemébe világítana, szédült, elernyedt, s csak akkor tért magához megint, amikor fülét megütötte Schmidt rekedt hangja: „Pontosan annyi.” S amikor ő maga éppen a feléhez ért a számolásnak, valaki – közvetlenül az ablak alatt – bekiáltott: „Itthon van, Schmidtné aranyoskám?” Schmidt kikapta az asszony kezéből az elemlámpát, és elkattintotta, majd az asztalra mutatott, és odasúgta neki: „Dugd el gyorsan!” Schmidtné egy villámgyors mozdulattal összeseperte a pénzt, s a mellébe gyömöszölte, majd szinte hangtalanul formálva a szavakat, azt mondta: „Halics-né!” Futaki a sparhert és a kredenc közé ugrott, hátát a falnak vetette, a sötétben csak két foszforeszkáló fénypontot lehetett látni belőle, mintha macska lapulna ott. „Menj ki, és küldd a francba!” – suttogta Schmidt, majd az ajtóig kísérte az asszonyt, aki egy pillanatra megtorpant a küszöbön, felsóhajtott, majd kilépett a folyosóra, és megköszörülte a torkát. „Megyek már!” „Ha nem vette észre a fényt, nincs veszve semmi!” – súgta oda Schmidt Futakinak, de maga sem hitt benne igazán, s amikor behúzódott az ajtó mögé, olyan idegesség fogta el, hogy alig bírt megmaradni a helyén. „Ha be meri tenni ide a lábát, megfojtom” – gondolta elszántan, s nyelt egyet. Érezte, hogy nyakán vadul lüktet egy ér, feje majd szétpattan; megpróbált tájékozódni a sötétben, de amikor észrevette, hogy Futaki egyszer csak ellép a faltól, a botját keresi, és nagy zajt csapva maga körül, leül az asztalhoz, azt hitte, rémeket lát. „Mi az istent művelsz?!” – sziszegte alig hallhatóan, s vadul hadonászni kezdett, hogy maradjon csendben. De Futaki rá se hederített. Cigarettára gyújtott, az égő gyufát felemelte, s intett Schmidtnek, hogy… hagyja az egészet, inkább üljön le ő is. „Fújd el, te barom!” – dühöngött az az ajtó mögül, de nem mozdult, mert tudta, hogy a legkisebb zaj is azonnal elárulná őket. Futaki azonban nyugodtan ült az asztalnál, s töprengve fújta a füstöt. „Mekkora marhaság ez az egész – gondolta szomorúan. – Öreg fejjel… ilyen őrültségbe… belemenni!…” Behunyta a szemét, s látta maga előtt a kihalt országutat, meg saját magát, ahogy lerongyolódva, elcsigázva igyekszik a város felé, és a telepet, amint egyre távolodik, ahogy lassan elnyeli a látóhatár; s akkor megértette, hogy mielőtt megszerezte volna, már el is vesztette a pénzt, hisz amit régóta sejtett, az most beigazolódott: nemcsak hogy nem tud, de nem is akar többé már elmenni innen, mert itt legalább meghúzódhat a megszokott látványok árnyékában, míg odakint, túl a telepen, ki tudja, mi várna rá. De most valami homályos ösztön azt súgta neki, hogy ezek a hajnali harangok, ez az összeesküvés, Halicsné váratlan látogatása mélyen összefügg, mert szinte biztos volt benne, hogy történt valami, s azért e szokatlan és hosszúra nyúlt vizit odakint… És Schmidtné még mindig nem jött vissza… Izgatottan megszívta cigarettáját, s ahogyan körülölelte a lassan úszó füst, képzelete – mint a már-már kialvó tűz – újra lángra lobbant. „Lehet, hogy az élet visszatér a telepre? Lehet, hogy rövidesen új gépeket hoznak, új emberek jönnek, s minden kezdődik elölről? Megjavítják a falakat, újrameszelik az épületeket, beindítják a szivattyúházat? És gépészt keresnek?” Schmidtné sápadtan állt az ajtóban. „Na, bújjatok elő” – mondta fátyolos hangon, és felkapcsolta a villanyt. Schmidt hunyorogva odaugrott. „Mit csinálsz?! Oltsd el! Megláthatnak!” Schmidtné megrázta a fejét. „Hagyd már abba. Azt mindenki tudhatja, hogy én itthon vagyok. Nem?” Schmidt kényszeredetten bólintott, s megragadta az asszony karját. „Na, mi van?! Meglátta a fényt?” „Azt igen – felelte Schmidtné. – De azt mondtam neki, hogy az idegességtől, mert még mindig nem értetek haza, elnyomott az álom. Aztán felébredtem, de ahogy felkattintottam a villanyt, pukkant egyet a körte, és kész. Épp azt cseréltem, amikor ő bekiáltott, azért égett a zseblámpa…” Schmidt elismerően hümmögött, de aztán újból elkomorodott. „És bennünket… azt mondd már meg… észrevett, vagy nem?” „Nem. Egész biztos, hogy nem.” Schmidt fellélegzett. „Akkor meg mi az istent akart?” Az asszony értetlen képet vágott. „Megbolondult” – mondta csendesen. „Itt volt az ideje” – jegyezte meg Schmidt. „Azt mondja… – folytatta tétován Schmidtné, hol Schmidtre, hol a feszülten figyelő Futakira nézett – azt mondja, hogy Irimiás és Petrina közeledik a kövesúton… Ide, a telepre! Meg aztán… hogy talán már ott is vannak a kocsmában…” Egy percig se Futaki, se Schmidt nem tudott megszólalni. „Állítólag a kalauz a távolsági járatról… látta őket a városban… – törte meg a csöndet az asszony, s az ajkába harapott. – Aztán meg hogy… gyalog elindult… elindultak a telepre… ebben az ítéletidőben… a kalauz azt is látta, amikor befordult az eleki útelágazásnál, mert arra van a tanyája, és hazafelé igyekezett.” Futaki felpattant. „Irimiás? És Petrina?” Schmidt elnevette magát. „Ez a Halicsné tényleg megbolondult. Az agyára ment a biblia.” Schmidtné meg sem mozdult. Tanácstalanul széttárta a karját, aztán meg hirtelen a sparherthez szaladt, levágta magát a hokedlire, a combjára könyökölt, s fejét a tenyerébe támasztotta. „Ha ez igaz… – suttogta, s szemei megvillantak. – Ha ez igaz…” Schmidt türelmetlenül rámordult. „De hisz halottak!” „Ha ez igaz… – mondta csendesen Futaki, mintha csak Schmidtné gondolatait folytatná. – Akkor… a Horgos gyerek egyszerűen hazudott…” Schmidtné felkapta a fejét, és Futakira nézett. „Márpedig csak tőle hallottuk.” „Így van – bólintott Futaki, s remegő kézzel újabb cigarettára gyújtott. – És emlékeztek? Én akkor is azt mondtam, hogy gyanús nekem ez az egész história… valahogy nem tetszett nekem az egész. De nem figyelt rám senki… aztán meg én is belenyugodtam.” Schmidtné nem vette le a szemét Futakiról, mintha szuggerálná. „Hazudott. Egyszerűen… hazudott az a gyerek. Elképzelhető. Nagyon is elképzelhető…” Schmidt idegesen nézett hol az egyikre, hol a másikra. „Nem a Halicsné bolondult meg. Hanem ti ketten.” Sem Futaki, sem Schmidtné nem válaszolt; egymást nézték. „Elment az eszed?! – tört ki Schmidt, s tett egy lépést Futaki felé. – Vén sánta!” De Futaki megcsóválta a fejét. „Nem, nem, komám… Szerintem Halicsné tényleg nem bolondult meg – mondta Schmidtnek, majd az asszonyra nézett, és kijelentette: – Biztos, hogy igaz. Megyek a kocsmába.” Schmidt lehunyta a szemét, s megpróbált nyugalmat erőltetni magára. „Másfél éve halottak. Másfél éve! Ezt mindenki tudja! Az ilyesmivel nem szoktak viccelni. Ne dőljetek be nekik! Ez egyszerűen csapda! Értitek? Csapda!” De Futaki már meg sem hallotta; gombolni kezdte magán a kabátot. „Meglássátok, rendbe jönnek a dolgok – szögezte le, s magabiztos hangjából tudni lehetett, hogy végérvényesen döntött. – Irimiás – tette hozzá mosolyogva, s Schmidt vállára tette a kezét – nagy varázsló. Még a tehénszarból is kastélyt épít… ha akar.” Schmidt elvesztette a fejét; görcsösen megmarkolta Futaki kabátját, s odahúzta magához. „Te vagy szarból, komám – vicsorgott –, de belőled már csak trágya lesz, ezt én mondom. Azt hiszed, hagyom, hogy az én káromra menjen el az a tyúkszarnyi eszed?! Azt nem, komám! Nem fogod keresztülhúzni a számításaimat!” Futaki nyugodtan állta a tekintetét. „Nem is akarom, komám.” „És akkor? Mi lesz a pénzzel?” Futaki lehajtotta a fejét. „Szétosztjátok Kránerrel. Mintha nem történt volna semmi.” Schmidt az ajtóhoz ugrott, és elállta az utat. „Barmok! – üvöltötte. – Barmok vagytok! Menjetek innen az anyátok picsájába! De a pénzemet… – s felemelte a mutatóujját – szépen leteszitek az asztalra. Fenyegetően az asszonyra nézett. – Hallod, te rohadt… A pénzt itt hagyod. Megértetted?!” Schmidtné nem mozdult. Szokatlan, különös fény villant meg a szemében. Lassan felkelt, néhány lépést tett Schmidt felé. Arcán minden izom megfeszült, ajkai elkeskenyedtek, és Schmidt a megvetésnek és a gúnynak valami olyan sugárzásával találta szemben most magát, hogy önkéntelenül hátrálni kezdett, s elhűlve nézte az asszonyt. „Ne ordibálj itt, te paprikajancsi – mondta Schmidtné egészen halkan. – Én megyek. Te meg azt csinálsz, ami tetszik.” Futaki az orrát piszkálta. „Komám – szólt csendesen –, ha tényleg itt vannak, Irimiás elől úgysem tudnál megszökni, ezt te is tudod. Akkor meg?…” Schmidt erőtlenül odament az asztalhoz, s ledobta magát egy székre. „Hogy egy halott feltámadjon! – motyogta maga elé. – Ezek meg beveszik ezt a maszlagot… Ha-ha-ha, röhögnöm kell! – Öklével nagyot csapott az asztalra. – Hát nem látjátok, mire megy ki a játék?! Valamit megsejtettek, és most elő akarnak csalni bennünket… Futaki komám, legalább neked legyen egy csöpp józan…” De Futaki nem figyelt; az ablak elé állt, hátul összekulcsolt kézzel, s megszólalt. „Emlékeztek még? Amikor például már kilenc napja nem jött meg a bér, ő meg est…” Schmidtné szigorú hangon közbevágott. „Mindig kihúzott bennünket a pácból.” „Rohadt árulók. De hát tudhattam volna” – morogta Schmidt. Futaki ellépett az ablaktól, s megállt a háta mögött. „Ha ennyire nem hiszel benne – javasolta –, küldjük előre a feleségedet… Majd azt mondja, téged keres, mert már nem tudja elképzelni… és így tovább…” „De biztos lehetsz benne” – jegyezte meg az asszony. A pénz Schmidtné melltartójában maradt, mert arról Schmidt is meg volt győződve, hogy ott van a legbiztonságosabb helyen, bár mindenképpen azt kívánta, hogy erősítsék oda egy spárgával, alig tudták visszaültetni a székre, mert már indult, hogy keressen valamit. „Na, akkor megyek” – mondta Schmidtné, villámgyorsan belebújt viharkabátjába, csizmát húzott, s már futott is, és csakhamar eltűnt a sötétben a kocsma felé vezető kocsiút mély árkaiban a pocsolyákat kerülgetve, és egyszer sem fordult meg, hogy visszanézzen, ott hagyta őket: két esőmosta, szétfolyó arcot az üvegen. Futaki cigarettát sodort, s boldogan, reménykedve fújta a füstöt; elszállt belőle minden feszültség, könnyűnek érezte magát, s ábrándozva pásztázta a mennyezetet: a szivattyúház géptermére gondolt, már hallotta is az évek óta mozdulatlan s élettelen gépeket, ahogy köhögve, nyögve, kínlódva, de mégis beindulnak a motorok, és mintha friss mész szaga csapta volna meg… amikor meghallották, hogy nyílik a bejárati ajtó, és Schmidtnek éppen csak annyi ideje maradt, hogy felpattanjon, Kránerné már mondta is: „Itt vannak! Hallották?” Futaki bólogatva felkelt, s a fejébe húzta a kalapját. Schmidt magába roskadtan ült az asztalra borulva. „Az uram – hadarta Kránerné – már elindult, csak azért küldött át, hogy megmondjam, ha még nem tudnák, igaz, biztos tudják már, láttuk az ablakból, hogy volt itt a Halicsné, de már megyek, nem akarok zavarni, azt a pénzt meg, azt üzeni az uram, ott egye meg a fene, nem nekünk való az ilyesmi, mondta, hát… igaza is van, mert bujkálni meg szökdösni, hogy ne legyen egy nyugodt éjszakánk, azt már nem, majd Irimiás, meglátják, meg Petrina, én tudtam, hogy nem igaz az egész, itt vágják el a torkom, ha nem volt mindig is gyanús nekem az a sunyi Horgos gyerek, még a szeme se áll jól neki, mert láthatják maguk is, hogy csak úgy kitalálta az egészet, mi meg elhittük, én mondom, az elejétől fogva…” Schmidt gyanakvón vizsgálgatta Kránernét. „Te is benne vagy, mi?” – mondta, s kurtán felröhögött. Kránerné erre felhúzta a szemöldökét, és zavartan kiperdült az ajtón. „Jössz, komám?” – kérdezte Futaki aztán, s egy pillanatra megállt a küszöbön. Schmidt ment elöl, Futaki mögötte botladozott, felöltője szárait hátra-hátracsapta a szél, botjával tapogatta az utat a vaksötétben, másik kezével kalapját tartotta, hogy le ne röpüljön a sárba, s a kíméletlenül zuhogó eső egybemosta Schmidt káromkodását bizakodó s biztató szavaival, ahogy egyre csak ezt hajtogatja: „Ne sajnáld, komám! Meglásd, aranyéletünk lesz! Aranyéletünk!”

Fejük felett háromnegyed tízet mutat az óra, de hát mit is várhatnának mást: jól tudják, mire való e fejszaggatóan búgó neon a hajszálrepedések hálózta mennyezeten, a megszervezett ajtócsapódások időtlen visszhangja, mire szolgálnak itt e nehéz csizmák a félholdas patkóvassal, amint szikrázva becsapódnak a szokatlanul magas folyosók keramitpáncéljába, mint ahogy azt is sejtik, miért nem égnek hátul a lámpák, s mi végre van ilyen fárasztó homály mindenütt, s már cinkos elégedettséggel és ámulattal hajtanának fejet e pompásan kidolgozott rendszer előtt, ha ezúttal a száz és száz üleptől kifényesedett padon görnyedve nem éppen ők ketten volnának kénytelenek lesni a huszonnégyes számú ajtó alumíniumkilincsét, hogy bebocsáttatást nyerve megadassék számukra az a („Nem több, mint…”) két-három perc, amely alatt eloszlathatják „a felmerült gyanú árnyékát”. Mert ugyan miről is lehetne szó, ha nem valami képtelen félreértésről, melyet minden bizonnyal egy tagadhatatlanul lelkiismeretes, ám kissé túlbuzgó hivatalnoknak köszönhetnek?… az egymást kioltó szavak percekre céltalan örvénylésbe kezdenek, majd törékeny és fájón haszontalan mondatokká állnak össze, melyek – mint egy sebtében összetákolt híd az első három lépés súlya alatt – egy reccsenéssel, egy halk, végzetes roppanással beszakadnak, hogy így újra és újra megbabonázva keringjenek a tegnap este kikézbesített papír pecsétje és megszólítása között. A pontos, tartózkodó és szokatlan fogalmazás („…a felmerült gyanú árnyéka…”) semmi kétséget sem hagy afelől, hogy nem ártatlanságuk bizonyítására idézték most meg őket, melyet tagadni – vagy akár számon kérni – hasztalan időpocsékolás volna csak, hanem hogy alkalmuk nyíljon egy kötetlen beszélgetés keretében nyilatkozni (egy feledésbe merült ügy kapcsán) hovatartozásukról, kilétükről, s talán majd néhány személyi adat módosítására is sor kerül. Az elmúlt, olykor szinte végtelennek tűnő hónapok alatt, míg egy említésre sem igen méltó ostoba nézeteltérés miatt ki voltak szakítva az élet eleven sodrából, korábbi, már-már komolytalan állásfoglalásuk határozott meggyőződéssé érlelődött, s most, ha arra kerülne a sor, azokra a kérdésekre, melyeknek lényege a „vezéreszme” szóban foglalható össze, meghökkentő biztonsággal, tépelődés és kínzó belső görcsök nélkül tudnák megadni a helyes választ: így hát nem érheti őket meglepetés. Ami pedig ezt az önemésztő, újból és újból visszatérő riadt állapotot illeti, bátran „az elmúlt idők keserű számlájára” írhatják, mert „nincs az az ember, aki sértetlenül kerülne ki abból a katorgából”. A nagymutató már a tizenketteshez közelít, amikor hátratett kézzel, ruganyos léptekkel egy posztos sétál be a lépcsőfordulóból, savószínű szemeivel – látszik – a levegőbe mered, aztán visszanyert tekintete megállapodik a két furcsa fickón, addig halottszürke arcába némi vér tolul, megáll, lábujjhegyre emelkedik, majd egy fáradt fintorral elfordul, s mielőtt még eltűnne a lépcsőforduló félköréből, felnéz a DOHÁNYZÁS TILOS! tábla alatt lógó másik órára, és bőre ismét szürke lesz. „A két óra – nyugtatja meg társát a magasabbik – egyúttal kétféle időt is jelez, bár mindkettőt meglehetősen pontatlanul. A miénk itt – s felfelé mutat rendkívül hosszú, vékony s finom mutatóujjával – túlságosan késik, az meg ott kint… nem is időt, hanem a kiszolgáltatottság örökkévalóságát méri, s ahhoz nekünk csak annyi közünk van, mint gallynak az esőhöz: tehetetlenek vagyunk vele szemben.” Bár halkan beszél, férfiasan mély, zengő hangja betölti a sivár folyosót. Társa, akiről első ránézésre is látszik, hogy „a legmesszebbmenőkig elüt” a magabiztosságot, keménységet és elszántságot sugárzó férfitól, tompa fényű gombszemeivel a megpróbáltatásokról árulkodó arcra tapad, s egész lényét enyhe rajongás önti el. „Gally és eső… – ízlelgeti a szavakat, mintha óbort szopogatna, s töprengve az évjáratát szeretné meghatározni, azzal a fásult megadással, hogy ez úgyis meghaladja az erejét. – Költő vagy, barátom, én mondom!” – teszi hozzá, s nagyot bólint, mint aki ijedten látja, hogy véletlenül kimondta az igazságot. Feljebb csúszik a padon, hogy feje egy magasságban legyen a társáéval, kezét óriásra való télikabátja zsebébe süllyeszti, s csavarokkal, Negro cukorkákkal, egy tengerparti tájat ábrázoló képeslappal, szegekkel, egy alpakkakanállal, szemüvegkerettel és Kalmopyrinnel zsúfolt zsebében ujjai rátalálnak az izzadságtól foltos papírra, s homlokát verejték lepi el. „Ha nem szúrjuk el!…” – szalad ki a száján, de már késő – bár szeretné – visszavonni. A magasabbik fickó arcán elmélyülnek a ráncok, ajkai elkeskenyednek, szemhéjai lassan lecsukódnak, mert hirtelen feltámadó indulatát most ő sem képes egészen magába fojtani. Pedig – tudják mindketten – hibát követtek el, amikor reggel – azonnali magyarázatot követelve – berontottak a megjelölt ajtón, s meg sem álltak a belső szobáig; nem hogy magyarázatot nem kaptak, az elképedt „főnök” szóba sem állt velük, csak kiszólt a külső helyiség írnokaihoz (hogy: „Nézzenek utána, kik ezek!”), s már kint is voltak az ajtón. Hogy lehettek ennyire ostobák? Hibát követtek el?! Hibát hibára halmoznak, mintha ez a három nap sem lenne elég arra, hogy megszabaduljanak balszerencséjüktől. Mert amióta újból mélyet szívhattak a friss, szabad levegőből, s végigjárva a poros utcákat, az elhagyatott parkokat, szinte újjászülettek az őszbe hanyatló aranysárga tenyészet látványától, s erőre kaptak a szembejövő férfiak és asszonyok álmatag tekintetétől, a lehorgasztott fejektől, a fal mellé húzódó szomorú kamaszfiúk lassú pillantásaitól, azóta árnyékként követi őket egy eddig ismeretlen balszerencse, alaktalanul, hol egy felvillanó szemből sütve rájuk, hol egy mozdulatban árulva el jelenlétét, fenyegetően s elháríthatatlanul. S mindezt csak megkoronázta az a („Ne legyen a nevem Petrina, ha nem hátborzongató…”) jelenet tegnap este a kihalt állomáson, amikor – ki tudja, honnan sejtve meg, hogy azt az éjszakát is ott, a peronra vezető ajtó mellett, egy padon kívánják eltölteni – egy pattanásos arcú, langaléta suhanc lépett be a forgóajtón, egy pillanatig sem habozva feléjük indult, s a kezükbe nyomta az idézést. „Ennek már soha nem lesz vége?” – mondta akkor a mafla képű küldöncnek a magasabbik, s most ez visszhangzik apró termetű társában, amikor bátortalanul megszólal: „Te, ezek direkt csinálják, hogy úgy mondjam…” A másik fickó ernyedten mosolyog. „Nem kell berezelni. Inkább igazítsd meg a füled. Már megint eláll.” Erre az, mint akit váratlanul tetten értek, szégyenkezve legyezőszerű, valószínűtlenül nagy lapátfüléhez nyúl, megpróbálja lesimítani, s elővillantja fogatlan ínyét. „A sors akarta így” – mondja. A magasabbik felrántott szemöldökkel mustrálgatja egy darabig, aztán elfordítja a fejét. „Hű, de rusnya vagy!” – szörnyülködik, s még néhányszor vissza-visszafordul, mint aki nem hisz a szemének. A csulafülű elszontyolodva húzódik arrébb, kis körtefeje alig látszik ki a felhajtott kabátgallér mögül. „Nem minden a külső…” – dörmögi sértődötten. Ebben a pillanatban nyílik az ajtó, s nagy zajt csapva maga körül egy birkózószerű, szétlapított orrú férfi lép ki, de ahelyett hogy figyelemre méltatná az elébe szaladó két alakot (s közölné velük: „Kérem, jöjjenek!”), döngő léptekkel elhalad mellettük, s a folyosó végén eltűnik egy ajtó mögött. Felháborodva néznek egymásra, aztán mindenre elszántan toporognak egy darabig, mint akik türelmük végére értek, s már csak egy lépés választja el őket attól, hogy elkövessenek valami megbocsáthatatlant, amikor hirtelen ismét felpattan az ajtó, és egy alacsony, kövér emberke dugja ki a fejét. „Maguk mihe váhnak, kéhem?” – kérdi csúfondárosan, majd csöppet sem ideillő, harsány „ahá”-val szélesre tárja előttük az ajtót. A nagy, raktárra emlékeztető helyiségben öt-hat civil ruhás férfi ül esőmosta, súlyos íróasztalok fölött görnyedve, felettük egy-egy neon vibrál glórikus fénnyel, a távoli sarkokban évek óta ülepedő sötét guggol, s még a behúzott zsalugáterek résein beszűrődő fénysugarak is semmivé foszlanak, mintha elnyelné őket az alulról áramló áporodott levegő. Az írnokok szótlanul körmölnek (néhányon fekete, gumis könyökvédő, másokon orrhegyre tolt szemüveg), s mégis: örökös pusmogás hallatszik; egyikük-másikuk fél szemmel rájuk sandít, laposan és kárörvendőn, mintha csak azt lesnék, mikor árulja el gazdáját egy zavart mozdulat, mikor villan ki a kikefélt kabát alól egy ócska hózentróger, vagy a cipőből egy lyukas zokni. „Mi van itt!” – dühöng a magasabbik, aztán döbbenten megtorpan, amikor elsőként lépi át a cellányi helyiség küszöbét, mert odabent egy ingujjra vetkezett, négykézlábra ereszkedett embert lát maga előtt a padlón, amint sötétbarna íróasztala alatt lázasan kutat valami után. Lélekjelenléte azonban nem hagyja cserben; tesz néhány lépést előre, megáll, tekintetét a mennyezetre szögezi, mint aki merő tapintatból nem vesz tudomást a másik méltatlan helyzetéről. „Tisztelt Uram! – kezdi selymes hangon. – Nem felejtettük és nem felejtjük el, mik a kötelességeink. Most itt vagyunk, és szeretnénk eleget tenni kérésének, amely szerint méltóztatik pár szót váltani velünk, mint ez a tegnap esti leveléből kiderült. Hű… hű polgárai vagyunk ennek az országnak, ezért – természetesen önszántunkból – felajánljuk szolgáltatásainkat, amit – bátorkodom emlékeztetni – már jó néhány éven át, igaz, rendszertelenül, voltak szívesek igénybe venni. Figyelmét bizonyára aligha kerülte el, hogy időközben egy sajnálatos pauza történt, és emiatt egy darabig nélkülözniük kellett bennünket. Garantáljuk alkalmasint, hogy mint mindig, ezután is elkerüljük a slendriánságot és más alsóbb ösztönöket. Hihet nekem, ha most azt mondom, hogy a jövőben is a tőlünk megszokott magas színvonalon fogunk eljárni. Örömmel vagyunk szolgálatjára.” Társa elérzékenyülten bólogat, alig tartja vissza az illem, hogy ott helyben meg ne szorítsa barátja kezét. A főnök ezalatt feltápászkodik a padlóról, markából a szájába hajít egy fehér pirulát, s kínlódva, többszöri próbálkozás után végre sikerül szárazon lenyelnie. Leporolja a térdét, és elfoglalja helyét az asztal mögött. Összefont karral nehezedik kopottas, műbőr írómappájára, s merőn bámul a két különös alakra, akik hanyag vigyázzban néznek el a feje fölött. Fájdalmasan megrándul a szája, s ez egész elfolyó arcán keserű rendet teremt. Anélkül hogy könyökét elmozdítaná, egy cigarettát ráz ki a csomagból, a szájába dugja, és rágyújt. „Mit mond?” – kérdi gyanakvó, megzavarodott képpel, s lábai ideges táncba kezdenek az asztal alatt. De a kérdés céltalanul köröz csupán a levegőben, a két fickó rezzenetlenül áll, s kíméletesen hallgat. „Maga az a cipész?” – próbálkozik újból a főnök, és sokáig fújja maga elé a füstöt, mely felcsapódva az előtte tornyosuló aktakötegen, örvényleni kezd körülötte, s percekbe telik, míg arcából újra látni lehet valamit. „Nem, kérem… – szólal meg a csulafülű, mint akit vérig sértettek. – Minket beidéztek ma, nyolc órára…” „Aha! – csap le rájuk elégedetten a főnök. – És mért nem voltak itt időben?” A csulafülű szemrehányó tekintettel, alulról néz rá. „Itten valami félreértés van, hogy úgy mondjam… Itt voltunk mi pontosan, nem emlékszik?” „Értem.” „Dehogy érti, főnök úr! – folytatja felélénkülve az apró termetű. – Az a helyzet, hogy mi, mármint ez itt meg én, szinte mindenhez értünk. Asztalosmunka? Csibekeltetés? Disznóherélés? Ingatlanközvetítés? Lerobbant ügyek átalányos javítása? Vásári felügyelet? Kereskedelem?… Ugyan már, kérem! Ne tessék engem röhögtetni! No és, …ugye, adatszolgáltatás, hogy úgy mondjam. Az önök számlájára, ha tetszik emlékezni. Mert az a helyzet, hogy úgy mondjam…” A főnök erőtlenül hátradől, majd lassan rájuk néz, felderül az arca, felpattan, kinyit egy ajtócskát a hátsó falon, és a küszöbről meg visszaszól: „Várjanak itt. De semmi izé… hogy úgy mondjam! …” Néhány perc múlva már ott is áll előttük egy magas, szőke, kék szemű férfi, századosi rangban, leül az asztal mögé, lábát hanyagul kirúgja, és szelíden elmosolyodik. „Van valami papír maguknál?” – kérdi bátorítóan. A csulafülű kotorászni kezd irdatlan nagy zsebeiben. „Papír? Az van! – mondja boldogan. – Pillanat!” S egy kissé gyűrött, de tiszta levélpapírt tesz a százados elé. „Szabad esetleg egy tollat is?…” – kérdi a magasabbik, s belső zsebébe nyúl készségesen. A százados arca egy pillanatra elsötétül, majd derűsen néz rájuk, mintha meggondolta volna magát. „Igazán szellemes! – mondja elismerően. – Maguknak aztán van humorérzékük!” A csulafülű szerényen lehajtja a fejét. „Anélkül nem megy, főnök úr, ezt el kell ismerni…” „Na de térjünk a tárgyra – szól komolyan a százados. – Kíváncsi lennék, hogy másfajta papírjuk van-e.” A csulafülű szaporán helyesel. „Hogyne lenne, főnök úr! Máris…!” Újból a zsebébe nyúl, kirántja az idézést, s győzelmes képpel, lobogtatva leteszi az asztalra. A százados belenéz, aztán elvörösödve rájuk ordít. „Nem tudnak olvasni?! A kurva anyjukat maguknak! Hanyadik emelet van idevésve?!” Annyira váratlanul éri őket ez a kitörés, hogy mindketten hátrálnak egy lépést. A csulafülű hevesen bólogat. „Természetesen…” – feleli jobb híján. A tisztnek oldalra billen a feje. „Mit mond?” „Második – mondja az, és magyarázatképpen még hozzáfűzi: – Jelentem.” „Akkor meg mit keresnek maguk itt?! Hogy kerültek ide?! Egyáltalán, tudják maguk, mi ez itt?!” Mindketten bágyadtan rázzák a fejüket. „Ü. K.-nyilvántartó!” – vágja arcukba előredőlve a százados. De meglepetésnek semmi nyoma, az alacsonyabbik tagadóan rázza a fejét, s száját csücsörítve töpreng, a társa meg keresztbe vetett lábakkal áll mellette, s mintha a tájképet nézegetné a falon. A tiszt egyik kezével az asztalra könyököl, fejét a tenyerébe támasztja, s masszírozni kezdi a homlokát. Háta egyenes, mint az igazak útja, melle előredomborodik, patyolattiszta egyenruhája, vakítóan fehér inggallérja pompás összhangban van rózsás, finom bőrével; hullámos hajának egy rendetlen tincse égszínkék szemébe hull, mely ellenállhatatlan bájt ad ennek az egészében véve gyermeki ártatlanságot árasztó külsőnek. „Először is – mondja most szigorúan, déliesen dallamos hangján. – Az igazolványokat!” A csulafülű két rongyos, a szélein befelé kunkorodó paksust húz elő farzsebéből, s félretol egy magas aktacsomót, hogy – mielőtt átnyújtaná – kisimítsa; de a százados fiatalos gyorsasággal kikapja a kezéből, s katonásan végigpörgeti a lapokat, bele se pillant. „Hogy hívnak?” – kérdi az alacsonyabbiktól. „Petrinának, szolgálatára.” „Ez a neved?” A csulafülű szomorúan bólogat. „A teljes nevedet szeretném végre hallani!” – hajol előre a tiszt. „Ez minden, jelentem” – feleli ártatlan szemekkel Petrina, majd társához fordul, és suttogva kérdi: – „Most mit csináljak?” „Mi vagy te, cigány?!” – rivall rá a százados. „É-én?! – hüledezik ijedten Petrina. – Cigány?” „Akkor ne komédiázz! Halljuk!” A csulafülű segélykérőn néz társára, aztán a vállát húzogatva, akadozva, mint aki teljesen bizonytalan a dolgában, s szavaiért nem vállalja a felelősséget, rákezdi: „Hát… Sándor-Ferenc-István… izé… András.” A tiszt belelapoz az igazolványokba, s fenyegetően megjegyzi: „Itt az áll, hogy József.” Petrina olyan képet vág, mint akit letaglóztak. „Ugyan ne mondja, főnök úr! Tessék már mutatni nekem is…” „Ott maradsz!” – mondja ellentmondást nem tűrő hangon a százados. Társa arcán sem izgatottság, sem érdeklődés nem látszik, s amikor a tiszt az ő nevét kérdi, pislog néhányat, mintha gondolatai elkalandoztak volna, és udvariasan így szól: „Elnézést, nem értettem.” „A nevét!” „Irimiás” – feleli zengőn, kis büszkeséggel. A százados cigarettát dug a szája sarkába, darabos mozdulatokkal rágyújt, az égő gyufát a hamutartóba dobja, s a skatulyával oltja el. „Vagy úgy. Szóval magának is csak egy neve van.” Irimiás derűsen bólogat. „Hogyne, uram. Mint mindenkinek.” A tiszt mélyen a szemébe néz, aztán, amikor az irodafőnök rájuk nyitja az ajtót (és megkérdezi: „Végeztetek?”), int nekik, hogy kövessék. Pár lépésnyire mögötte ismét elhaladnak az írnokok sunyi pillantásaitól kísérve a külső helyiség íróasztalai mellett, kilépnek a folyosóra, s elindulnak a lépcsőkön fölfelé. Itt még kevesebb a fény, a fordulókban épp hogy nem buknak orra; durva vaskorlát követi őket, a fényesre sikált fedőlap alsó felén éles rozsdaszilánkok lapulnak; miközben fokról fokra lépegetnek a nedves moszat borította lépcsőkön, mindenfelől a végrehajtott tisztaság öleli körbe őket, s ezt még az a leginkább halszagra emlékeztető nehéz illat sem képes elnyomni, mely minden kanyarban megcsapja orrukat.

 

 

A huszárkapitányosan sudár százados hosszú, döngő léptekkel halad előttük, csillogó, félszárú csizmája majdnem zenei hangot ad az itt-ott felhorzsolt keramitköveken; egyetlen pillantást sem vet hátra, de ők tudják: most végignézi, áttanulmányozza őket tetőtől talpig, Petrina kubikusbakancsától Irimiás rikítóvörös nyakkendőjéig, talán emlékezetből, talán azon különleges adottsága révén, hogy a nyakszirtjén elvékonyodott bőr mélyebb ismereteket képes érzékelni, mint amit egy szem sovány tapasztalással valaha is felfedezhet. „Azonosítás!” – veti oda egy tömött bajszú, fekete, nagydarab szakaszvezetőnek, amikor belépnek a szintén 24-es számú ajtón egy füstös, fülledt terembe, s még csak le sem lassít, pár gyors ujjmozdulattal leinti a fölpattanó embereket, és mielőtt eltűnne a baloldalt nyíló üvegezett ajtó mögött, pattogó szavakkal rendelkezik. „Utána hozzám! Kérem a sajtót! A jelentéseket! Kapcsoljanak föl a 109-esre! Aztán adjon egy városi vonalat!” A szakaszvezető feszes vigyázzban marad, majd – amikor hallja, hogy kattan a zár – karjával végigtörli izzadt homlokát, leül a bejárattal szemközti asztalhoz, és egy nyomtatványt tol eléjük. „Töltsék ki – mondja fáradtan. – És üljenek le! De előbb olvassák el a »Tudnivalók«-at a hátoldalon.” A teremben áll a levegő. A mennyezeten három sorban futnak a neonok, vakító a világosság, a zsalugáterek itt is zárva vannak. A rengeteg íróasztal között idegesen ide-oda szaladgálnak az írnokok, s ha olykor-olykor szembetalálkoznak egymással a szűk utakon, türelmetlenül arrébb taszítják egymást elnézést kérő mosollyal, emiatt aztán az íróasztalok is percről percre odébb kerülnek, éles csíkot húzva a padlón. Vannak azonban, akik nem mozdulnak el helyükről, s bár láthatóan nyomasztóan tornyosul előttük a munka, idejük nagy részét mégis arra kell fordítsák, hogy kollégáikkal veszekedjenek, amiért minduntalan lökdösik őket hátulról, vagy arrébb tolják asztalukat. Néhányan lovaglóülésben gubbasztanak a piros műbőrrel bevont székeken, egyik kezükben telefonkagyló, a másikban gőzölgő kávé. Hátul, az egyik faltól a másikig hosszú, nyílegyenes sorban öregedő gépírónők verik a gépeket, ellenállhatatlan bájjal. Petrina elhűlve figyeli ezt a lázas munkát, Irimiást böködi a könyökével, de az csak bólogat, s elmélyülten tanulmányozza a „Tudnivalók”-at. „Le kellene lépni, míg nem késő…” – súgja Petrina, de társa ingerülten leinti. Aztán fölnéz a nyomtatványból, szimatolni kezd a levegőbe, és így szól: „Te érzed ezt?” – s felfelé mutat. „Mocsárszag” – állapítja meg Petrina. A szakaszvezető rájuk néz, közelebb inti magához őket, és azt suttogja: „Rohad itt minden… Három hét alatt kétszer meszeltették ki a falakat…” Mélyen ülő, táskás szemében alattomos fény, tokáját kemény inggallér szorítja le. „Mondjak maguknak valamit?” – kérdi sokat sejtető mosollyal. Az arcukba hajol, érezni áporodott leheletét. Hangtalanul nevetni kezd, hosszan, mint aki már nem bírja abbahagyni. Aztán külön-külön hangsúlyozva minden egyes szót, mintha három bombát helyezne puhán eléjük, amivel aztán „kezdjenek, amit tudnak”, azt mondja: „Úgyis beszarik az egész.” Kárörvendő képet vág, s mintha magában megismételné, lassan hármat koppant az asztalon. Irimiás lekicsinylő mosollyal nyugtázza a bejelentést, ismét a nyomtatvány fölé hajol, Petrina meg elképedve bámul a szakaszvezetőre, aki hirtelen az ajkába harap, megvetően végigméri őket, hátradől a széken, kiábrándultan és hidegen, s a szivacsos, sűrű zaj, melyből egy percre az imént kihajolt, most visszaszippantja, visszanyeli, mint egy pokoli torok. Amikor pedig a kitöltött adatlapokkal a kezében bevezeti őket a százados szobájába, már nyoma sincs rajta annak a fáradtságnak, annak a szinte halálos kimerültségnek, mely az előbb még hatalmában tartotta, lépései kemények, mozdulatai frissek, szavai katonásan feszesek. Az iroda visszafogott kényelemmel van berendezve: a néhai előkelőségről árulkodó íróasztal bal oldalán egy hatalmas fikusz mélyzöldjén pihenhet meg a szem, az ajtó melletti sarokban egy bőrkanapé áll két bőrfotellel és egy „modern vonalú” dohányzóasztalkával. Az ablakot súlyos, méregzöld bársonyfüggöny takarja, a parkettán vörös szőnyeg vezet az ajtótól az íróasztalig. A mennyezetről (Inkább érezni lehet, mint látni…) finom por hull alá, örökös lassú méltósággal. A falon egy katona arcképe. „Leülni! – mutat a tiszt három, szorosan egymás mellé tolt faszékre a túlsó sarokban. – Azt akarom, hogy megértsük egymást. – Hátradől a magas támlájú széken, derekát a csontszínű fához szorítja, tekintetét mereven egy pontra szegezi, egy elmosódott pontra a mennyezeten, s mintha már nem is lenne itt, ebben a fülledt, torokkaparó levegőben, csak a hangja, ez a váratlanul kántáló hang úszik feléjük, feloldódva a lebegő dohányfüstben. – Az idézést közveszélyes munkakerülésért kaptátok. Nyilván föltűnt, hogy nem írtam rá dátumot. Mert a három hónap rátok nem vonatkozik. De hajlandó vagyok ezt az egészet elfelejteni. Csak rajtatok áll. Remélem, értjük egymást. – Szavain testet ölt az idő, mint évszázados leleteken a kocsonyás moszat. – Én azt ajánlom, hagyjuk a múltat. Feltéve, hogy elfogadjátok javaslatomat a jövőről. – Petrina az orrát piszkálja, Irimiás féloldalra dőlve megpróbálja kiszabadítani kabátját társa ülepe alól. – Nincs választásotok. Ha azt mondjátok: nem, annyi évet sózok rátok visszaesőként, hogy beleőszültök.” „Tulajdonképpen miről van szó?” – szól közbe Irimiás értetlenül. De a tiszt, mintha nem hallaná, meg sem áll. „Három napot kaptatok. Eszetekbe se jutott, hogy munkába álljatok. Minden lépésetekről tudok… Három napot adtam, hogy lássátok, mit lehet itt veszteni. Nem ígérek sokat. De azt megkapjátok.” Irimiás felháborodottan sercint, de aztán meggondolja magát. Petrina most igazán megrémül. „Én ebből egy büdös mukkot se értek, ha szabad magam így kifejezni…” A százados ezt is elereszti a füle mellett, mintha ítéletet olvasna fel, melyhez – a sorok között – hozzátartozik az elítélt hadonászása is. „Jegyezzétek meg, mert nem mondom még egyszer: a lődörgésnek, a csavargásnak, az izgatásnak befellegzett. Nekem fogtok dolgozni. Érthető?” „Te érted?” – néz Irimiásra a csulafülű. „Nem – dünnyögi az –, egyáltalán nem értem.” A százados bosszúsan elfordítja tekintetét a plafonról, s rájuk villantja szemeit. „Kuss!” – mondja régi, dallamos hangján. Petrina mellén összekulcsolt kézzel ül a széken, pontosabban inkább fekszik, tarkóját a széktámlának támasztva riadtan pislog, nehéz télikabátja szétterül körülötte, mint egy virágszirom. Irimiás egyenes derékkal ül, agya lázasan dolgozik, élénksárga, hegyes orrú cipője vakít. „Jogaink vannak” – jegyzi meg, s orrán apró ráncokba fut a bőr. A százados bosszankodva fújja ki a füstöt, arcán – igaz, csak egy pillanatra – fáradtság fut át. „Jogotok! – csattan fel aztán – Ti beszéltek jogokról? A ti fajtátoknak a törvény csak arra jó, hogy kijátsszátok! Hogy legyen mivel takarózni, ha a nyakatokba szakad a baj! De ennek vége… nem vitatkozunk, mert ez itt nem kaszinó, világos? Azt ajánlom, máris szokjatok hozzá, hogy ezentúl a törvény szerint szigorúbban fogtok élni.” Irimiás izzadt tenyerével a térdét masszírozza. „Aztán miféle törvény ez?” A százados elkomorodik. „Az erősebbiké – mondja, arcából kiszalad a vér, ujjai elfehérednek a karfán. – Az országé. A népé. Mond ez maguknak egyáltalán valamit?” Petrina szólásra emelkedik („Most hogy van ez? Magázni tetszik, vagy tegezni? Ami engem illet, én inkább…”), de Irimiás visszahúzza, és azt mondja: „Százados úr, maga éppolyan jól tudja, miféle törvény ez, mint mi. Azért vagyunk most itt, együtt. Bármit gondol is rólunk, mi törvénytisztelő polgárok vagyunk. Tudjuk, mi az, hogy kötelesség. Szeretném emlékeztetni, hogy ennek számos alkalommal tanújelét is adtuk. Mi a törvény oldalán állunk. Maga is. Akkor minek ez a fenyegetőzés, mondja meg…” A tiszt gúnyosan mosolyog, belenéz nagy, őszinte, nyílt szemeivel Irimiás kiismerhetetlen arcába, s bár szavait hirtelen melegség járja át, szembogara mélyén rejtett düh csillog. „Mindent tudok rólatok… de jó… – s nagyot sóhajt – elismerem, hogy ettől nem lettem okosabb.” „Jól beszél! – böki oldalba társát felszabadultan Petrina, majd odaadóan tekint a századosra, aki erre összerándul, s fenyegetőn, lassan Petrinára néz. – Mert tudja, nem bírom én már az ilyen feszültségeket! Egyszerűen nem bírom! – előzi meg a tisztet, s már látja, érzi, hogy ennek rossz vége lesz. – Hát nem jobb így beszélgetni, mint…” „Fogd be már azt a lepcses pofádat! – üvölt rá a százados, és felpattan az asztaltól. – Mit képzeltek? Kik vagytok ti, szarháziak?! Velem mertek packázni?! – S dühösen visszaül. – Még hogy egy oldalon!…” Petrina azonban már talpon van, kezével sebesen hadonászik, s megpróbálja menteni, ami menthető. „Nem, dehogyis, az isten szerelmére, jelentem, mi aztán, hogy úgy mondjam, nem, ilyet még gondolni is!…” A százados nem szól egy szót sem, másik cigarettára gyújt, s feszülten néz maga elé. Petrina tanácstalanul álldogál, és segélykérőn int Irimiásnak. „Elegem van belőletek. Máris – mondja fémes hangon a tiszt – elegem van az Irimiás–Petrina duóból. Tele vagyok ilyen alakokkal, aztán meg engem vonnak felelősségre, a kurva anyátokat!” Irimiás gyorsan közbelép. „Százados úr. Maga ismer minket. Miért nem marad minden a régiben? Kérdezze meg a… („…a Szabót…” – segít Petrina) …a Szabó törzsőrmester urat. Soha nem volt semmi probléma.” „Szabót nyugdíjazták. Én vettem át azt a csoportot is” – feleli keserűen a százados. Petrina odaszalad hozzá, s megszorítja a karját. „Mi meg itt csak ülünk, mint a birkák?! … Hát, gratulálok, főnök úr, hogy úgy mondjam, a legmélyebb tisztelettel gratulálok!” A százados ingerülten félrelöki Petrina kezét. „Eriggyen vissza a helyére. Mi ez itt? – Lemondóan rázza a fejét, aztán, mert úgy látja, azok ott mintha megszeppentek volna, még egyszer melegebb hangra vált. – Na, ide figyeljenek. Én azt akarom, hogy értsük egymást. Jegyezzék meg, hogy itt most béke van. Az emberek elégedettek. És ennek így kell lennie. De ha olvasnának újságot, tudnák, hogy odakint válságos a helyzet. És mi nem engedjük, hogy ez a válság begyűrűzzön és szétrombolja a vívmányainkat! De ez nagy felelősség, értik, nagy felelősség! Nem engedjük meg azt a luxust, hogy az ilyen magukfajta alakok szabadon sompolyogjanak ide-oda, mert itt nincs helye a pusmogásnak. Ráadásul maguk használhatók is ebben a közös erőfeszítésben! Magukban, tudom, van fantázia. Nehogy azt higgyék, hogy én ezzel nem vagyok tisztában! Én a múltjukat nem piszkálom, megkapták érte, amit megérdemeltek. De maguk meg alkalmazkodjanak az új helyzethez! Világos?!” Irimiás megrázza a fejét. „Szó sincs róla, százados úr! Bennünket nem lehet kényszeríteni. De amikor kötelességről van szó, megtesszük, ami tőlünk telik…” A százados felpattan, szemei kidüllednek, szája remegni kezd. „Mi az, hogy bennünket nem lehet kényszeríteni?! Hát kik vagytok ti, hogy visszapofáztok nekem?! Azt a rohadt kibaszott kutya úristenit! Piszkos csavargók! Holnapután reggel nyolc órakor jelentkeztek nálam! Takarodjatok! Lelépni!” – ránt egyet a testén, s hátat fordít a távozóknak. Irimiás fejét lehorgasztva ballag az ajtó felé, s mielőtt behúzná maga után, hogy kövesse Petrinát, aki – mint egy gyík – csúszik ki a szobából, még egyszer hátrapillant. A százados a halántékát masszírozza, s arcát… mintha páncél borítaná: fémesen, tompán, szürkén nyeli el a fényt, bőrébe titokzatos hatalom költözik: a feltámadt romlás, a csontok üregeiből szabadulva s azonnal betöltve a test minden zugát, mint ahogy eddig a vér tehette ezt, hogy aztán a bőr legszélső rétegéig jutva hirdethesse legyőzhetetlen erejét; egy villanásnyi idő alatt tűnik el a rózsás üdeség, megdermednek az izmok, s már visszaveri a fényt, ezüstösen meg-megcsillan, és a finoman ívelő orr, a szelíden kiemelkedő járomcsontok, a még hajszálvékony ráncok helyett új orrot, csontot és ráncokat formázva letöröl róla minden emléket, lesöpri róla a múltat, hogy megőrizze egyetlen vonásban azt, amit majd évek múltán a föld negatívja befogadhat. Irimiás behúzza maga után az ajtót, felgyorsítja lépteit, átvág a nyüzsgő termen, hogy utolérje Petrinát, aki már a folyosón jár, hátra sem nézve, hogy társa követi-e, mert ha megtenné, úgy érzi, még visszahívják. Sűrű felhőkön szűrt fény, sálon keresztül lélegzik a város, az utcákon barátságtalan szél söpör, házak, járdák, kocsiutak áznak a szakadó esőben védtelenül. Öregasszonyok ülnek az ablakok mögött, könnyű csipkefüggönyökön át bámulnak a homályba, s összeszoruló szívvel látják, hogy odakint, az ereszek alá menekülő arcokon ugyanaz a bűn és ugyanaz a bánat tükröződik, amit odabent forró cserépkályhák, gőzölgő sütemények sem tudnak többé már elriasztani. Irimiás dühöngve járja a várost, Petrina apró lábain méltatlankodva szalad a nyomában, le-lemarad, néha egy percre megáll, hogy kifújja magát, kabátját hátraveri a szél. „Most hova?” – kérdi kedveszegetten. De Irimiás nem hallja, megy tovább, s fenyegetőn morog magában. „Ezt megkeserüli… Ezt megkeserüli még ez a tuskó…” Petrina felgyorsítja lépteit. „Hagyjuk itt ezt az egész kócerájt!” – javasolja, de társa ezt is elereszti a füle mellett. Petrina felemeli a hangját. „Menjünk a Fölső-Dunaághoz, lehetne ott valamit kezdeni…” Irimiás azonban se lát, se hall. „Kicsavarom a nyakát…” – mondja társának, s mutatja, hogyan. De Petrina is hajthatatlan. „Arrafelé annyi mindent lehetne csinálni… Például, hogy úgy mondjam, itt van mindjárt a halászat… vagy, hallgass ide: van egy lusta, pénzes pali, mondjuk, építeni akar…” Megállnak egy kocsma előtt, Petrina a zsebébe nyúl, megszámolja a pénzüket, majd benyitnak az üvegezett ajtón. Odabent alig lézeng néhány ember, a vécés néni ölében déli harangszót sugároz a zsebrádió; a ragacsos törlőrongytól még vízfoltos asztalok, leendő tanúiként apró kis feltámadásoknak, most többnyire gazda nélkül biccennek erre-arra; az a négy-öt rákönyöklő, beesett arcú férfi távol egymástól kiábrándultan, vagy a felszolgálólányt lesve, a pohárba bámulva, vagy levelet fogalmazva, megfontoltan hörpölgeti a kávét, a pálinkát, a bort. Keserű, áporodott bűz vegyül a gomolygó cigarettafüsttel, savanykás leheletek szállnak a kormos plafonig, a bejárat mellett, egy szétvert olajkályha mögé húzódva bőrig ázott, loncsos kutya remeg, s riadtan les kifelé. „Mozduljanak már meg, a fene a lusta fajtájukat!” – rikácsol egy takarítóasszony, ahogy egy partvisra csavart ronggyal elhalad egy-egy asztal mellett. A pult mögött egy tűzvörös hajú, gyermekarcú kimérőlány támasztja a megromlott desszertekkel s néhány drága pezsgővel zsúfolt polcot; a körmét festi. A pult ivó felőli oldalának egy testes pincérnő dől, egyik kezében cigaretta füstöl, a másikban egy filléres könyvet tart; amikor lapoz, izgatottan megnyalja a száját. Oldalt, körben a falakon poros hangulatlámpák égnek. „Deci kevert” – mondja s mutatja Petrina, és ő is a pultra könyököl a társa mellé. A pincérnő fel sem néz a könyvből. „Meg egy Ezüst Kossuth” – teszi hozzá Irimiás. A kimérő unottan ellöki magát a polctól, óvatosan leteszi a körömlakkot, majd lassú, fáradt pillantásokkal kiönti az italt, s Irimiás elé tolja. „Héthetven” – mondja egykedvűen. De sem az egyik, sem a másik nem mozdul. Irimiás a lány arcába néz, tekintetük találkozik. „Deciről volt szó!” – jegyzi meg fenyegetően. A kimérő zavartan elkapja tekintetét, s gyorsan teletölt két másik poharat. „Bocsánat” – tolja eléjük megszeppenve. „Mintha egy csomag cigarettát is említettünk volna” – folytatja halkan Irimiás. „Tizenegy kilencven” – hadarja a lány, s fojtottan kuncogó társára néz, és int neki, hogy hagyja abba. De késő: „Megtudhatnám, mi derítette fel ennyire?” Minden szem rájuk szegeződik. A pincérnő arcáról lefagy a mosoly, idegesen megigazítja köpenyén keresztül melltartója pántját, aztán megrántja a vállát. Csönd lesz hirtelen. Az utcára nyíló ablak mellett egy kövér, zsíros bőrű ember ül, fején kalauzsapka; döbbenten figyeli Irimiást, majd gyorsan felhajtja féldecijét, s az üres poharat ügyetlenül lecsapja az asztalra. „Bocsánat, kérem…” – hebegi, amikor látja, hogy mindenki őt nézi. S ekkor, nem tudni, melyik irányból egészen halk, lágy zümmögést vagy búgást hallani. Mindenki visszafojtott lélegzettel figyeli a másikat, mert az első pillanatban úgy tűnik: valaki dúdol. Lopva sandítanak egymásra, a zümmögés egy csöppet felerősödik. Irimiás felemeli a poharát, majd lassan visszaereszti. „Itt valaki dúdol? – dühöng magában. – Ki mer itt pimaszkodni?!… Mi az ördög ez? Valami gép…? Vagy a… lámpák?… Nem, mégiscsak zümmög itt magában valaki… Talán az az aszott öreg a WC előtt?… Vagy az a tornacipős balfasz? Mi ez itt? Lázadás?!” Aztán hirtelen abbamarad. Csak a csend, a gyanakvó pillantások… Irimiás kezében remeg a pohár, Petrina idegesen dobol a pulton. Mindenki lehajtott fejjel, lesütött szemmel ül a helyén, senki nem mer megmozdulni. A vécés néni riadtan félrevonja a pincérnőt. „Nem kéne hívni a rendőrséget?” A kimérő idegességében nem tudja visszafojtani a nevetését, majd hogy elüsse valamivel a dolgot, gyorsan megnyitja a csapot a mosogatón, és csörömpölni kezd a söröskorsókkal. „Fel fogunk robbantani mindent – szólal meg fojtottan Irimiás, aztán zengő basszusán megismétli. – Fel fogunk robbantani mindent! Egyenként felrobbantjuk őket – fordul Petrinához –, gyáva férgek. Mindenkinek a zakójába egyet! Neki – s oldalra mutat hüvelykujjával – a zsebébe. Annak meg ott – s a kályha felé int a szemével – a párnája alá. A kéménykürtőkbe. A lábtörlők alá. A csillárok tetejére. A seggük lyukába!” A kimérő és a pincérnő egymás mellé húzódnak a pult végén. A vendégek ijedten keresik egymás tekintetét. Petrina gyilkos szemekkel méregeti őket. „A hidakat. A házakat! Az egész várost. A parkokat! A délelőttöket! A postát! Szépen apránként mindent…” Irimiás csücsörítve fújja a füstöt, a poharat ide-oda tologatja a sörtócsákban. „Mert be kell végre fejezni, ami történt.” „Igaz is, minek ez a nagy bizonytalanság?! – bólogat hevesen Petrina. – Fokozatosan robbantunk!” „A városokat. Egyiket a másik után! – folytatja mámorosan Irimiás. – A falvakat. A legeldugottabb kunyhót is!” „Bumm! Bumm! Bumm! – kiáltja Petrina hadonászva. – Halljátok már?! Aztán: braccs! És vége, uraim.” Egy húszast kotor elő a zsebéből, a pultra hajítja, egy sörtócsa közepébe; a papír lassan megszívja magát. Irimiás is ellép a pulttól, kinyitja az ajtót, de aztán visszafordul. „Pár napotok van hátra! Irimiás darabokra tép benneteket!” – köpi ki befejezésül, megvetően lebiggyesztve a száját, s búcsúzóul, utoljára végighordozza tekintetét a megrökönyödött, lárvaszerű arcokon. Csatornabűz keveredik a sár, a pocsolyák, a felpattanó villámok szagával, villanydrótokat, cserepeket, elhagyott madárfészkeket rángat a szél; a rosszul záródó, alacsony ablakok résein fülledt meleg… ölelkezők ingerült-türelmetlen félszavai… követelőző csecsemősírás surran ki az ónszagú homályba; hajlékony utcák, gyökérig ázott, megsüllyedt parkok fekszenek engedelmesen az esőben; kopár tölgyfák, félbetört, száraz virágok, kiégett gyep simulnak alázatosan a viharba, mint áldozat a hóhér lábszárához. Petrina vihogva botladozik Irimiás mögött. „Steigerwaldhoz?” De társa nem is hallja, felhajtja kockás kabátján a gallért, kezeit zsebre vágja, s felszegett fejjel, vaktában siet utcáról utcára, sehol nem lassít, hátra sem néz, átázott cigarettája lefittyed a száján, észre sem veszi; Petrina kifogyhatatlan ötletekkel szidja a világot, karikalábai meg-megbicsaklanak, s amikor aztán már vagy húsz lépéssel lemarad Irimiás mögött, és hiába kiabál utána (hogy: „Hé, várj meg! Ne rohanj már annyira! Mi vagyok én, ámokfutó?”), az oda sem hederít, ráadásul még egy pocsolyába is belemerül bokáig, nagyot szusszant, tehetetlenül nekidől egy házfalnak, s azt motyogja: „Nem bírom én már ezt az iramot…” De Irimiás pár perc múlva felbukkan újból, haja csapzottan lóg a szemébe, élénksárga, hegyes orrú cipője csupa sár. Petrináról csöpög a víz. „Nézz már ide! – s a füleire mutat. – Az egész egy nagy libabőr…” Irimiás kelletlenül bólint, megköszörüli a torkát, és azt mondja: „Kimegyünk a telepre.” Petrina kidülledt szemekkel mered rá. „Hogy… micsoda?! Most?! Mi ketten?! A telepre?!” Irimiás újabb cigarettát húz elő, rágyújt, s gyorsan kifújja a füstöt. „Igen. Most azonnal.” Petrina nekitámaszkodik a falnak. „Ide figyelj, egykomám, mesterem, megmentőm, sírba taszítóm és gyilkosom! Megvesz az isten hidege, éhes vagyok, melegre akarok menni, meg akarok szárítkozni, enni akarok, és nemhogy nincs ínyemre isten tudja, hová kigyalogolni ebben a rohadt időben, még arra sem vagyok hajlandó, hogy úgy fussak itt utánad, mint akinek elment az esze, a fene essen abba a megbántott lelkedbe! Na!” Irimiás legyint, és közömbösen odaveti: „Tőlem oda mész, ahova akarsz.” – S nekiindul. „Hová mész? Most meg hová mész? – kiált utána mérgesen Petrina, s utánairamodik. – Hová is mennél nélkülem… Állj meg már, na!” Az eső egy kicsit alábbhagy, amikor kiérnek a városból. Leszáll az éjszaka. Se csillag, se hold. Az eleki útelágazásnál, úgy száz méterrel előttük, egy imbolygó árnyék; csak később derül ki, hogy ember viharkabátban; lefordul egy dűlőre, s elnyeli a sötétség. Az országút két oldalán a komor erdőfoltokkal takarózó láthatárig mindent sár borít, s mert a leereszkedő éjszaka a szilárdat feloldja, a színt magába issza, a mozdulatlant lebegővé, a mozgót bénává teszi, olyan az országút, mint egy sejtelmesen ringó, veszteglő hajó egy egész világnyi iszap közepén. Egyetlen madárröpte sem hasítja fel a tömbbé keményedett eget, nincs állat, mely neszezésével, surranásával megsebezné a csöndet, mely mint a hajnali köd, megül a föld felett, csak egy riadt, árva őz, ahogy – mintha lélegezne az iszap – felemelkedik és lesüllyed, menekülésre készen, a messzeségben. „Atyaisten! – sóhajtozik Petrina. – Ha belegondolok, hogy reggelre érünk oda, görcs áll a lábamba! Miért nem kértük el a Steigerwaldtól a teherautót? És még a tetejébe ez a kabát is! Mi vagyok én, súlyemelő?!” Irimiás megáll, felteszi a lábát egy kilométerkőre, cigarettát húz elő; vesznek mindketten, s tenyerükkel takarva rágyújtanak. „Kérdezhetek valamit, te gyilkos?” „Na.” „Minek megyünk mi a telepre?” „Miért? Van hol aludnod? Van mit enned? Van pénzed? Ne nyavalyogj már örökké, mert kitekerem a nyakad.” „Na jó. Értem. Idáig. De holnapután vissza kell menni, nem?” Irimiás megcsikorgatja a fogát, de nem szól. Petrina felsóhajt. „Komám, igazán kitalálhatnál valamit azzal a nagy eszeddel! Én nem akarok ezeknek, így. Nem bírom én egy helyben. Petrina szabad ég alatt született, ott élte le az életét, és ott is éri a halál.” Irimiás keserűen legyint. „Szar a helyzet, cimbora. Ezektől egy darabig nem tudunk meglépni.” Petrina összekulcsolja a kezét. „Mesterem! Ne mondj nekem ilyeneket! A szívem máris egy nagy csomó!” „Na, azért nem kell beszarni. Elszedem a pénzüket, aztán meglépünk. Majd csak lesz valahogy…” Elindulnak. „Azt hiszed, ezeknek van pénzük?” – kérdi aggályosan Petrina. „A parasztnak mindig van valamije.” Szótlanul mennek kilométereken át, úgy félúton lehetnek már az elágazás és a telepi kocsma között; néha-néha felvillan egy csillag felettük, aztán újból csak a tömött sötét; olykor a hold is áttűnik a homályon, s mint az a két kimerült gyalogló ott lent, a kövesúton, menekül velük együtt az ég csataterén, átgázolva minden akadályon tör előre, a célhoz: egészen hajnalig. „Kíváncsi vagyok, mit szólnak majd ezek a tahók, ha meglátnak bennünket… – szól hátra Irimiás. – Lesz meglepetés.” Petrina felgyorsítja a lépteit. „Egyáltalán, miből gondolod, hogy ott vannak még? – kérdi izgatottan. – Szerintem rég elpucoltak már. Csak van annyi eszük.” „Eszük? – vigyorog Irimiás. – Ezeknek? Cselédek voltak, és azok maradnak életük végéig. Ülnek a konyhában, a sarokba szarnak, és néha kinéznek az ablakon, hogy mit csinál a másik. Ismerem őket, mint a tenyeremet.” „Nem értem, mitől vagy olyan biztos a dolgodban, komám – mondja Petrina. – Az az érzésem, hogy nincs már ott senki. Üres házak, a cserepek lelopkodva, jó esetben egy-két girhes patkány a malomban…” „Ne-em… – feleli Irimiás magabiztosan. – Ezek még mindig ugyanott ülnek, pontosan ugyanazon a mocskos hokedlin, paprikás krumplit zabálnak esténként, és nem értik, mi történhetett. Gyanakodva figyelik egymást, nagyokat böfögnek a csendben, és – várnak. Várnak szívósan és kitartóan, és azt hiszik, egyszerűen becsapták őket. Várnak meglapulva, mint a macskák a disznóölésen, hátha leesik valami konc. Olyanok ezek, mint régen a kastélyos szolgák, akiknek ura egyszer csak főbe lőtte magát, aztán most ott ténferegnek gyámoltalanul a tetem körül valamennyien…” „Ne verselj, vezérem, mert mindjárt kitör a frász!…” – próbálja lecsendesíteni Petrina, s kezeit korgó gyomrára szorítja. De Irimiás oda se figyel, viszi a lendület tovább. „Uruk vesztett rabszolgák ezek, de nem tudnak meglenni büszkeség, méltóság és bátorság nélkül. Ez tartja bennük a lelket, még akkor is, ha tompa agyuk mélyén érzik, hogy mindezek nem belőlük fakadnak, mert ők csak ezek árnyékában szeretnek élni…” „Elég… – nyögi Petrina, s a szemeit dörgöli, mert lapos homlokáról minduntalan oda folyik a víz. – Igazán ne vess meg érte, de nem bírom én most az ilyeneket hallgatni!… Majd holnap elmondod, most inkább beszéljünk egy… egy jó forró bablevesről!” Irimiás azonban ezt is elereszti a füle mellett, s zavartalanul folytatja tovább. „Aztán… amerre igyekszik ez az árnyék, arra vonulnak ők is, mint egy csorda, mert árnyék nélkül nem megy, mint ahogy nem bírják pompa és káprázat… („Jaj, ne csináld már, komám…” – szenved Petrina) …nélkül sem, csak aztán nehogy egyedül hagyják őket ezzel a pompával és káprázattal, mert megdühödnek, mint a kutyák, és szétrombolják az egészet. Adjanak nekik egy jól fűtött szobát, párologjon az a paprikás, a kutya úristenit, esténként ott az asztal tetején, és boldogok, ha éjjel a meleg dunnácskák alatt vihogva beletalálnak a szomszéd húsos asszonykájába… Figyelsz te egyáltalán, Petrina?!” „Hajjaj! – sóhajtja az, s reménykedve hozzáteszi: – Mért? Vége?” Már látszik az útkaparó házának megdőlt kerítése, a roskadt fészer, a rozsdás víztartály, amikor közvetlenül mellettük, egy magasra púpozott gyomkazal mögül egy rekedt hang szólal meg: „Várjanak! Én vagyok!” Egy átfázott és bőrig ázott, tizenkét-tizenhárom év körüli fiú rohan feléjük, térdig felgyűrt nadrágban, csapzottan, villogó szemekkel, vigyorogva. Petrina ismeri fel elsőként. „Hát te meg…? Mit keresel itt, te mihaszna!?” „Már több órája itt kuksolok, a fene hogy esne belé…” – mondja büszkén, s gyorsan lehajtja a fejét. Hosszú haja csimbókokban lóg ragyás arcába, begörbített ujjai között cigaretta parázslik. Irimiás figyelmesen szemügyre veszi, a fiú néha alulról néz rá, de rögtön le is süti a szemét. „Aztán mit akarsz, mondd csak…” – faggatja Petrina fejcsóválva. A fiú Irimiásra pillant. „Azt ígérte… – kezdi akadozva – hogy… hogy ha…” „Na, bökd ki!” – sürgeti Irimiás. „Hogy ha azt mondom… – nyög a fiú, s lábával a földet rugdossa – …meghaltak, akkor… összehoz a Schmidtnével engem…” Petrina elkapja a fiú fülét, és haragosan ráripakodik. „Ez meg mi? A búbodon még ott a tojás sárgája, de már a bugyikat akarod rángatni, te gazfickó! Még mit nem!” A fiú kitépi magát a kezéből, és szikrázó szemmel rákiált. „Tudja, mit húzogasson? A farkáról a bőrnyét, vén csataló!” Ha Irimiás nem avatkozik közbe, azonnal egymásnak esnek. „Elég legyen! – dörren rájuk. – Honnan tudtad, hogy jövünk?” A fiú biztos távolságra Petrinától dühösen dörzsöli a fülét. „Az az én titkom. Különben úgyis mindegy… Már mindenki tudja. A kalauztól.” Irimiás leinti Petrinát, aki haragosan forgó szemekkel végső bosszúra esküszik („Legyen már eszed! Hagyd békén!”), és a fiúhoz fordul. „Miféle kalauztól?” „Hát a Kelementől, ott lakik az eleki útelágazásnál, aztán látta magukat.” „Kelemen? Kalauz lett?” „Ja, tavasztól kalauz a távolsági járaton. Csak most nem jár a busz, aztán ráér koslatni ide-oda…” „Jól van” – mondja Irimiás, s elindul. A fiú melléugrik. „Én megcsináltam, amit kért… De remélem, maga is betartja a…” „Az ígéreteimet meg szoktam tartani!” – feleli hűvösen Irimiás. A fiú úgy követi, mint az árnyék; ha néha sikerül beérnie, lopva fel-felsandít rá, aztán ismét a háta mögé kerül. Petrina jócskán lemarad mögöttük, s bár érteni nem értik, tudják, hogy irgalmatlanul szidja a szűnni nem akaró esőt, a sarat, a fiút, az egész világot „vele egyetemben”. „Nálam van ám még a fénykép!” – szólal meg az vagy kétszáz lépéssel odább. De Irimiás nem hallja, vagy úgy tesz, mintha nem hallaná, magasra emelt fejjel, hosszú léptekkel halad az út közepén, karvalyorrával, hegyes állával hasítja az éjszakát. „Nem akarja látni a fényképet?” – próbálkozik újból a gyerek. Irimiás lassan ránéz. „Miféle fényképet?” Petrina közben utoléri őket. „Akarja látni?” Irimiás bólint. „Na, ne totojázzál már annyit, te ördögfióka!” – sürgeti Petrina is. „De akkor nincs harag?” „Nincs, na.” „És csak én foghatom!” – köti ki a fiú, s benyúl az ingébe. Egy városi bódé előtt állnak, jobbról Irimiás megfésülködve, haja oldalt elválasztva, kockás zakóban, vörös nyakkendőben, nadrágja éle a térdnél megtörik; mellette Petrina klottgatyában, egy bő trikóban, csula fülein átsüt a nap. Irimiás gúnyosan hunyorít, Petrina ünnepélyesen komor, szemét éppen lehunyja, szája résnyire nyitva. Baloldalt egy kéz nyúl a képbe, ujjai közt egy ötvenforintossal. Hátuk mögött, mintha felbillenne éppen, egy megdőlt körhinta látszik. „Na, nézzenek oda! – örvendezik Petrina. – Ezek tényleg mi vagyunk, komám! Akármi legyek, ha nem! Add csak ide, hadd lássam jobban azt a vén pofámat!” De a fiú visszalöki a kezét. „Na! Mit akar? Elég volt az ingyencirkuszból! Vigye innen a koszos mancsát!” S visszacsúsztatja a nylonzacskóba a fényképet, onnan a kebelébe. „Na! Te kölyök! – kérleli meleg hangon Petrina. – Mutasd már, jóformán alig láttam belőle valamit.” „Ha tovább akarja nézni… akkor… – töpreng a fiú – …akkor maga meg a kocsmárosnéval hozzon össze a tavasszal, annak is jó nagy csöcse van!” Petrina bosszankodva elindul („Még mit nem, te pokolfajzat!”), a fiú nagyot csap a hátára, s Irimiás után iramodik. Petrina hadonászik utána egy darabig, aztán eszébe jut a fénykép, elmosolyodik, hümmög, majd felgyorsítja lépteit. A keresztnél járnak, alig egy félóra innen még az út. A fiú rajongva lesi, követi Irimiást, hol az egyik, hol a másik oldalára ugrik. „A Mari, az meg a kocsmárossal – számol be közben nagy hangon, s néha beleszív a már körmére égő, ki tudja, hányadszor meggyújtott cigarettába – …a Schmidtné az már jó régóta a sántával, az iskolaigazgató meg otthon magában… Micsoda egy… undorító dög, azt maga el sem tudja képzelni!… a húgom, az teljesen gyügyü, csak hallgat, csak hallgat meg les, mindenkit les állandóan, hiába veri az anyu, nem használ az neki semmit, meg is mondták, hogy hülye marad egész életére… a doktor az örökké otthon gubbaszt, akár hiszi, akár nem, az aztán nem csinál semmit, de tényleg semmit! Csak ül egész nap, egész éjjel, még aludni is a székében alszik, és olyan büdös van nála, mint egy patkánylyukban, éjjel-nappal ég a villany, neki aztán mindegy, szívja a jobbnál jobb cigarettákat, meg iszik állandóan, mint a gödény, ha nem hiszi, kérdezze meg a Kránernétől, az majd megmondja, hogy így van, meglátja. Ja, és éppen ma hozza meg Schmidt meg Kráner a pénzt a barmokért, igen, február óta azt csinálja mindenki, kivéve az anyut, mert azt nem vették be a piszkok. A malom? Hát a malomba már csak a varjúk járnak, meg a nővéreim, mert ott szokták csinálni a kurvák, de micsoda marhák, képzelje el, minden pénzüket elszedi az anyu, aztán csak sírnak! Na, én aztán nem hagynám, az biztos! A kocsmában? Ott már nem lehet! A kocsmárosnénak akkora lett a pofázmánya, mint a tehén segge, de szerencsére most végre beköltözött a városi házba, tavaszig ott is marad, mert azt mondta, ő ugyan nem fogja itt összesarazni magát, és tiszta röhej, a kocsmárosnak minden hónapban egyszer haza kell mennie, aztán, mikor visszajön, olyan, mint a bili füle, úgy kikészíti otthon az asszony… És különben eladta azt a marha jó Pannóniáját, és vett helyette egy ócska tragacsot, mindig be kell tolni, itt van az egész telep, mikor elindul – mert mindenkinek hoz valamit –, és mindenkinek tolni kell, hogy egyáltalán beinduljon a motor… És még azt mondja, hogy ezzel a tragaccsal megyei bajnokságot is nyertek, haha, röhögnöm kell! Különben most a kisebbik nővéremmel van, mert még tavalyról tartozunk neki a vetőmag árával…” Már látni a kocsma fénylő ablakát… de egyetlen szót, egyetlen hangot nem hallani… csend van, mintha egy lélek se lenne odabent… de nem, hallják, valaki harmonikázik… Irimiás lehúzza a sarat ólomsúlyos cipőjéről… megköszörüli a torkát… Óvatosan benyomja az ajtót… és újra rákezd az eső, keleten egy emlék sebességével kivilágosodik az ég, vörösen-hajnalkéken támaszkodik a hullámzó látóhatárra, s azzal a torokszorító nyomorúsággal, ahogy a minden reggeli koldus felbaktat a templom félreeső lépcsejéhez, feljön a nap is, hogy megteremtse az árnyékot, s különválassza a fákat, a földet, az eget, az állatokat, az embereket abból a zűrzavaros, dermesztő egységből, amelybe feloldozhatatlanul belebonyolódtak, mint a legyek a hálóba, és még látta az ég peremén menekülő éjszakát, a túloldalon, ahogy sorra lebuknak félelmetes elemei a nyugati horizonton, mint egy kétségbeesett, megzavarodott, megvert hadsereg.

A paleozóos idő végeztével egész Közép-Európában süllyedő folyamat indul meg. Ebben természetesen osztozik magyar földünk is. Az új földszármazástani folyamatban a paleozóos képződésű hegytömegek mind mélyre kerülnek, és őket tengeri üledék boríja el. A süllyedés folytán Magyarország területe a Dél-Európát borító tenger egy részévé, annak északnyugati öblözetévé válik. A tenger uralkodó marad az egész mezozóos-koron át. A doktor mogorván ült az ablak mellett, vállával a hideg és vizes falnak dőlve, s még csak a fejét sem kellett megmozdítania, hogy az anyjától rá maradt elmocskolódott virágmintás függöny és a korhadó ablaktok közötti résen kilásson a telepre, elég volt felnézni a könyvből, elég volt egyetlen pillantás, hogy a legkisebb változást is észrevegye, s ha olykor-olykor mégis megtörtént, hogy – akár mert elmerült gondolataiban, akár mert a helyiség egy távolabbi pontján tartózkodott – elmulasztott volna valamit, kitűnő hallása ilyenkor is a segítségére volt; ám ritkán merült el gondolataiban, s még ritkábban állt föl prémes télikabátjával és pokrócokkal kibélelt karosszékéből, amelynek helyét a mindennapos tevékenység egymásra épülő tapasztalatai határozták meg, sikerült ugyanis a lehető legkisebbre korlátoznia azoknak az eseteknek a számát, amelyek miatt el kellett hagyja megfigyelőállását az ablak mellett. Ez persze korántsem volt olyan könnyű feladat, hogy csak úgy egyik napról a másikra elvégezhette volna. Ellenkezőleg: össze kellett gyűjtenie s a lehető legelőnyösebben elrendeznie az étkezéshez, az iváshoz, cigarettázáshoz, naplóvezetéshez, olvasáshoz és a szinte megszámlálhatatlanul sok apró-cseprő teendőhöz szükséges tárgyakat, sőt arról is le kellett mondjon, hogy az esetleg elkövetetett hibát – pusztán önmagával szembeni engedékenységből – büntetlenül hagyja; végül is, ha így tesz, saját maga ellen cselekszik: a szórakozottsággal vagy figyelmetlenséggel igazolt hiba növeli a veszélyt, és sokkal súlyosabb következményekkel jár, mint felületesen gondolná az ember: egy felesleges mozdulat vajon nem a kezdődő tanácstalanságot leplezi-e; egy rossz helyen álló gyufa vagy pálinkáspohár már önmagában is az emlékezetkiesés romboló emlékműve, arról nem is beszélve, hogy további módosításokat kényszerít ki: sorra-rendre arrébb kerül akkor már a cigaretta, a füzet, a kés meg a ceruza is, s ezzel aztán „az optimális mozdulatok egész rendszere” megváltozik, teljes a káosz, minden odavan. Nem egy csapásra sikerült hát megteremtenie a megfigyeléshez legkedvezőbb helyzetet, nem; évek alatt, nap nap után csiszolódott a rendszer – önostorozások, büntetések és az újabb és újabb elvétésektől való irtózás hullámain át –, de a kezdeti bizonytalankodások s a néha-néha még előtörő kétségek okozta zavar elmúltával elkövetkezett az idő, amikor már nem kellett külön-külön ellenőriznie minden mozdulatát, a tárgyak elnyerték végleges helyüket, s ő maga vakon és határozottan irányíthatta tevékenységének legapróbb részletét is, és minden önáltatás vagy elbizakodottság nélkül bevallhatta végre magának, hogy élete tökéletesen működtethető. Persze még ezek után is hónapokra volt szükség, hogy elszálljon belőle a félelem, mert tudta, még ha ily módon hibátlanul megalapozta is helyzetét a helyiségben, az élelem, a pálinka, a cigaretta és más nélkülözhetetlen dolog beszerzésében – sajnos – másokra szorul. Az élelmiszer-vásárlással megbízott Kránernéval kapcsolatos aggodalma s a kocsmárossal szemben érzett kétségei azonban alaptalanoknak bizonyultak: az asszony pontos volt, sőt sikerült leszoktatnia arról is, hogy egy-egy, a telepen ritkaságnak számító étellel („Csak hogy el ne hűljön, doktor úr!”) a legváratlanabb pillanatokban zavarja meg. Ami pedig az italt illeti, nagy mennyiségben és nagy időközönként vagy maga vásárolta meg, vagy – gyakrabban – bizonyos ellenszolgáltatás fejében a kocsmárost bízta meg a kivitelezéssel, aki – mert félt, hogy a kiszámíthatatlan doktor egy nap megvonja tőle bizalmát, s ezzel biztos jövedelemtől fosztja meg magát – igyekezett a legmesszebbmenően eleget tenni a doktor legapróbbnak tűnő, olykor kifejezetten ostoba kívánságainak is. Ettől a két embertől tehát nemigen kellett tartania, a telep többi lakója pedig már régen leszokott arról, hogy egy-egy hirtelen felszökő láz, gyomorégés vagy sérülés ürügyén minden előzetes figyelmeztetés nélkül rátörje az ajtót, hiszen mindannyian meg voltak győződve róla, hogy felfüggesztésével együtt orvosi szakértelme és megbízhatósága is odalett. Ez – noha nyilvánvaló túlzás – nem volt egészen alaptalan: erői nagy részét törékeny emlékezete épségben tartására fordította, s hagyta, hadd hulljon ki belőle minden fölösleges. Mindezek ellenére állandó szorongásban élt, mert – mint feltűnően gyakran feljegyezte naplójába: – „ezektől minden kitelik!”, ezért aztán akár Kránernét, akár a kocsmárost pillantotta meg a küszöbön, percekig szótlanul figyelte őket, mélyen a szemükbe nézett, hogy földre szegzett vagy oldalra vetett pillantásaik gyorsaságából, a szemeikből sugárzó gyanakvás, kíváncsiság és félelem együttes arányának változásaiból megállapítsa, hajlandóak-e továbbra is tartani magukat ahhoz a megegyezéshez, amelyen üzleti kapcsolatuk nyugodott, s csak ezután intett, hogy jöjjenek közelebb. Csupán a legszükségesebbre szorítkozott, köszönésüket nem fogadta, épp hogy csak belenézett a teletömött szatyrokba, s aztán olyan barátságtalan képpel figyelte esetlen mozdulataikat, olyan mogorva és türelmetlen arckifejezéssel hallgatta ügyetlenül előadott kéréseiket vagy magyarázkodásukat, hogy azok (különösen Kránerné) rendszerint elharapva szavaikat, gyorsan és számolatlanul eltették az előre kiszámolt pénzt, s kisiettek a helyiségből. Többé-kevésbé ez volt a magyarázata annak is, miért idegenkedett annyira az ajtóhoz közel eső területtől; mert határozottan rosszul érezte magát – megfájdult a feje, vagy hirtelen légszomja támadt –, ha olykor (főként kettejük hanyagsága miatt) fel kellett állnia a karosszékéből, hogy valamit elhozzon a szoba végéből; ilyenkor (hosszas, előzetes vívódás után) igyekezett minél gyorsabban túlesni a dolgon, de mire visszaért a helyére, már el volt rontva a napja: megmagyarázhatatlanul mély nyugtalanság vett rajta erőt, a pohár vagy a ceruza remegni kezdett a kezében, s ideges bejegyzéseket ejtett naplófüzetében, amelyeket aztán természetesen durván-dühödten kihúzott. Nem csoda ezek után, ha a helyiségnek ebben az elátkozott részében minden a feje tetején állt: a behordott sár már vastag rétegben rászáradt a teljesen elkorhadt, szétmállott padlóra, az ajtó mellett a fal tövében szabadon nőtt a gaz, jobbra egy laposra taposott, szinte felismerhetetlen kalap hevert, körülötte szétszórtan ételmaradékok, műanyag zacskók, néhány orvosságos üveg, füzetlap és ceruzacsonkok feküdtek. A doktor – egyesek szerint talán eltúlzott, mondhatni beteges rendszeretetével szöges ellentétben – semmit sem tett, hogy megszüntesse ezt a tűrhetetlen állapotot: meg volt győződve ugyanis arról, hogy a helyiségnek ez a hátsó fele már a „kinti világhoz tartozik”, a kinti, ellenséges terület része már ez is, így azután ebben találta meg félelmeinek, szorongásának, nyugtalanságának és bizonytalanság-érzetének egyik döntő magyarázatát is, hiszen őt mindössze csak az egyik oldalról „védi fal”, a másik oldalról „szabadon támadható”. A szoba egy sötét és gazos folyosóra nyílt, onnan lehetett bejutni a WC-be is, ahol már évek óta nem működött a vízöblítő, erre a célra egy veder szolgált, amit Kránernének kellett egy héten háromszor vízzel megtölteni. A folyosó végén nyíló két ajtón nagy, rozsdás lakatok lógtak, a túlsó oldalon pedig kijárat vezetett a szabadba. Kránerné, akinek külön kulcsa volt a lakáshoz, rendszerint már itt, a belépés pillanatában érezni vélte azt az erős, savanykás bűzt, amely beleivódott a ruhájába, sőt, mint váltig állította, még a bőrébe is, hiába mosakodott – a „doktor uras napokon” – kétszer is. Rövid bent tartózkodását is ezzel magyarázta az érdeklődő Halicsné vagy Schmidtné előtt; egyszerűen képtelen pár percnél tovább elviselni ezt a szagot, mert: „ez kibírhatatlan, ahogy mondom, kibírhatatlan! Én nem is tudom, hogy lehet ebben a förtelmes bűzben élni. Pedig hát egy tanult ember, és lássa…” A doktor nem vett tudomást sem a kibírhatatlan szagról, sem semmiről, ami kívül esett megfigyelőpontján a lakásban; annál nagyobb figyelemmel és hozzáértéssel óvta maga körül tárgyai rendjét, az élelmiszerek, az evőeszközök, a cigaretta, a gyufa, a napló és könyvei egymástól való távolságát az asztalon, az ablakpárkányon s a karosszék körül, a szuvak nyugtalan támadásaitól már tönkrement padlón: melegséget és némi elégedettséget érzett, ha egy-egy alkalommal a hirtelen bealkonyodó szobában végignézett otthonosan elrendezett eszközein, s fölfogta, hogy mindannyiuk sugarában ő áll, magabiztosan és mindenhatóan. Hónapokkal ezelőtt belátta, hogy nincs értelme a további, hiábavaló kísérletezésnek, aztán hamarosan ráébredt arra is, hogy még ha akarná sem lenne képes akár a legcsekélyebb változtatásra sem; a módosítások nem bizonyulhattak egyértelműen eredményesnek, mert félő volt, hogy a változtatás iránti vágy csak a romló emlékezet rejtett megnyilvánulása. Valójában nem is tett mást, csak azon őrködött, hogy emlékezőképességét megóvja a körülötte pusztító enyészettől; attól kezdve, hogy – miután kimondták a telep felszámolását, s ő úgy döntött, él a lehetőséggel s itt marad, míg megérkezik a „felfüggesztését feloldó határozat” – felment a malomba a nagyobbik Horgos lánnyal, végignézte a lármás rakodást, a rikácsoló emberek lázas kapkodását, a szinte menekülő teherautókat a távolban, s úgy tűnt neki, a halálos ítélettől az egész telep megroggyant egy kissé, attól a naptól kezdve érezte: túlságosan gyenge ő ahhoz, hogy egymaga feltartóztassa ezt a diadalmas romlást, bárhogy kapálózik, ennek a mindent: házakat, falakat, fákat és földet, a magasból alámerülő madarat és surranó állatot, emberi testet, vágyat és reménykedést pusztító-lerontó erőnek nem tud ellenállni, úgysem lenne képes, hiába próbálná megállítani ezt az emberi teremtés elleni gyalázatos támadást, ezért már idejében belátta, mindez, amit tehet, hogy emlékezetével szegül szembe e baljós és alattomos bomlásnak, mert bízott abban, hogy ha már mindaz, amit itt kőműves megépített, asztalos megfabrikált, asszony megvarrt, mindaz, amit itt férfiak és nők keservesen megteremtettek, kusza, föld alatti járatokban futó, titokzatos rendeltetésű nedvekké lesz is, még mindig eleven marad az ő emlékezete, egészen addig, míg szervei fel nem mondják „a megegyezést, amelyen üzleti kapcsolatuk nyugodott”, míg csontját és húsát meg nem támadják a romlás halálos keselyűi. Eldöntötte, hogy mindent alaposan megfigyel s folyamatosan „dokumentál”, arra törekedve, hogy egyetlen apróságot se mulasszon el, mert rádöbbent, hogy látszólag jelentéktelen dolgokat figyelmen kívül hagyni egyenlő a beismeréssel: védtelenül állunk a szétesettség és a fölfogható rend közti híd „hullámzó háncsaiba” veszve; bármely apróságot, amely megtörtént, legyen az akár dohánymorzsák által „az asztalból kihasított terület”, vadlibák érkezési iránya, vagy akár semmitmondónak tűnő emberi mozdulatok egymásutánja, állandó figyelemmel kell követni és megragadni, így reménykedhetünk csupán abban, hogy egy nap mi magunk is nem válunk e bomló és örökösen épülő sátáni rend nyomtalan és elnémult foglyaivá. Nem elég azonban a puszta, lelkiismeretes emlékezet; „ez önmagában még tehetetlen, s nem volna képes megbirkózni a feladattal”, meg kell találnia azokat az eszközöket, jelek maradandó és értelmes együttesét, amelynek segítségével e folytonosan működő emlékezet hatóköre kitágítható, s fenntartható az időben. A legjobb lesz hát, gondolta akkor ott fenn a malomban a doktor, ha „a minimálisra csökkentem azoknak az eseteknek a számát, amelyek révén én magam növelném a megfigyelés alatt tartott dolgok mennyiségét”; még aznap este, miután durván hazazavarta az értetlen Horgos lányt, s közölte vele, hogy szolgálataira a jövőben nem tart igényt, elkészítette akkor még tökéletlen megfigyelőállását az ablak mellett, s nekilátott megszervezni ennek a bizonyos szempontból őrültnek nevezhető rendszer egyes alapelemeit. Odakint derengett már, a távolban, a Szikes fölött négy tépett varjú keringett fenyegetőn, lassú íveléssel; megigazította a vállán a pokrócot, és vakon cigarettára gyújtott. A kréta-korszakban hazánk testét felépítő anyagok tekintetében két nagy csoportot tudunk megkülönböztetni. Egy belső tömb most rendszeresebb süllyedéseket mutat. Katlanszerű terület alakul ki, amelyet mindig jobban, jobban medencetöltelék jellegű üledék igyekszik betemetni. A peremeken ezzel szemben feltüremléseket találunk, azaz a szinklinálisban redőrendszerek alakulnak ki… Most Belső-Magyarország tömbje történetében új fejezet kezdődik, új fejlődési stádium áll be, amelyben mintegy reakcióként a külső redőkeret és a belső masszívum eddigi szoros viszonya megbomlik. A földkéreg feszültségi viszonyai kiegyenlítődésre várnak, és ez be is következik, amikor az eddig uralkodó, belső, rideg tömeg megroggyan, lesüllyed, és így Európa egyik legszebb medencecsoportja jön létre. A süllyedés folytán elönti az új medencét a neogén-tenger. Felnézett a könyvből, s látta, hogy feltámadt a szél, hirtelen, váratlanul, mintha meg akarná támadni a vidéket; keleten lassan elöntötte a látóhatár alját a nap vöröse, majd egyszerre csak ott volt a korong is az égen, sápadtan az előtte vonuló komor felhők tömegében. Schmidt és az iskolaigazgató házának oldalán, a keskeny földút mellett riadtan, megadóan inogtak az akácfák apró koronái; a szél vadul görgette maga előtt a száraz, vastag avart, egy fekete macska surrant be rémülten az iskolaigazgató házának kerítésén. Félretolta a könyvet, maga elé húzta naplófüzetét, s megborzongott az ablak résein beáramló hűvös levegőtől. Elnyomta a cigarettát a szék karfáján, föltette a szemüvegét, átfutotta az éjszaka folyamán írottakat, majd folytatólagosan feljegyezte: „Vihar lesz, este fel kell tenni az ablakrongyokat. Futaki még bent van. Egy macska ment be az iskolaigazgatóhoz, eddig nem is láttam, mi az ördögöt keres itt egy macska?! Valamitől megijedhetett, reménytelenül szűk nyíláson surrant be… gerince szinte a földet súrolta, de csak egy pillanat volt az egész. Nem tudtam aludni, fáj a fejem.” Felhajtotta az előre megtöltött pálinkáspohár tartalmát, majd gyorsan újból s ugyanaddig felöntötte. Levette szemüvegét, s óvatlanul behunyta a szemét. Sötétben rohanó, elmosódott alakot látott, nagy testű, hórihorgas, ügyetlenül mozgó figurát; már későn vette észre, hogy az útnak, „a görbe, számos akadállyal megnehezített útnak” hirtelen vége szakadt. Nem várta meg, hogy az az alak belezuhanjon a szakadékba: ijedten kinyitotta a szemét. Hirtelen mintha harang kondult volna, rögtön utána abba is maradt. Harang? S ráadásul egészen közelről… legalábbis egy pillanatig úgy tűnt neki, egészen közelről. Hideg tekintettel pásztázta végig a telepet a résen. Schmidték ablakában mintha egy elmosódott arcot látott volna, majd hamarosan Futaki gyűrött képét ismerte fel: kihajolt a nyitott ablaktáblák között, és ijedten, figyelmesen kutatott valamit a házak felett. Mit akar? A doktor egy „FUTAKI” jelzésű füzetet húzott elő az asztal végén halomban álló irkacsomóból, és kikereste a megfelelő oldalt. „Futaki fél valamitől. Hajnalban riadtan kilesett az ablakon. F. fél a haláltól.” Felhajtotta a pálinkát, s gyorsan újból teletöltötte a poharat. Cigarettára gyújtott és hangosan megjegyezte: „Hamarosan úgyis megdöglenek. Megdöglesz, Futaki, te is. Ne legyél úgy berezelve.” Percek múltán cseperegni kezdett az eső odakint. Hamarosan már vadul zuhogott is, és rövid idő alatt elöntötte a kisebb-nagyobb árkokat, villámgyors apró patakok eredtek meg mindenfelé. A doktor elmélyülten figyelt egy ideig, majd naplófüzetébe hevenyészett vázlatot rajzolt róluk, alaposan és lelkiismeretesen jelölve a legkisebb tócsát, járatot is, majd a rajz alatt feltüntette az időpontot. A helyiség lassan kivilágosodott, a csupasz körte ridegen szórta még a fényt a mennyezeten. A doktor feltápászkodott, kibújt pokrócaiból, leoltotta a villanyt, majd ismét elhelyezkedett. A szék balján álló nagy papírdobozból halkonzervet és sajtot vett elő. A sajt egy helyen megpenészedett, a doktor vizsgálgatta egy darabig, aztán az ajtó előtti szemétbe hajította. Felbontotta a konzervet, lassan, alaposan megrágta a falatokat, mielőtt lenyelte volna. Aztán felhajtott egy újabb pohár pálinkát. Már nem fázott, de a pokrócokat még magán hagyta egy ideig. Az ölébe vette a könyvet, aztán hirtelen teletöltötte a poharat. Érdekes megfigyelnünk, hogy a ponticum végén, mikorra a nagyalföldi tenger már erősen leapadt, és olyan nagy terjedelmű, sekély jellegű tó képét mutatta, mint ma a Balaton, milyen számba jövő pusztításokat, változásokat végzett a szél és a víz együttes munkája a hullámverésben. Mi ez, jövendölés vagy földtörténet, bosszankodott a doktor. Tovább lapozott. Ugyanebben az időben az Alföld egész területe is emelkedett, és így az apró tavak vize lefolyásra talált a távolabbi területekről is. A Tisia tömb ezen epirogenetikus emelkedése nélkül nem is tudnánk magyarázatát adni a levantei-tavak gyors eltűnésének. A levantei állóvizek eltűnése után a pleisztocénban már csak kisebb tavak, mocsarak, lápok jelezték az egykori beltenger… A szöveg dr. Benda helyi kiadványában egyáltalán nem hangzott meggyőzően, megalapozatlannak, a logikai okfejtés kezdetlegessége miatt néhol egyszerűen komolytalannak érezte, anélkül hogy a témában csak egy kicsit is járatos s a szakkifejezések értelmével különösebben tisztában lett volna: mégis, olvasás közben megelevenedett szemei előtt az alatta és körülötte szilárdnak és véglegesnek tűnő föld története, s az ismeretlen szerző akadozó s pallérozatlan stílusának okán a néhol jelen időben írott szövegből nem tudta és nem is akarta pontosan kihámozni: vajon valamely ember utáni állapot látnoki leírásának kísérletével van dolga, vagy valóban annak a földnek a történetét tartja a kezében, amelyen élnie kell. Képzeletét szinte megbabonázta a tudat, hogy talán a telepet s a körülötte futó valaha zsírosnak mondott, jól termő talajt évmilliókkal ezelőtt tenger borította… hogy e helyen tengerek és szárazföldek váltották egymást az időben, s hirtelen – miközben fegyelmezetten rögzítette, hogy a tömzsi, imbolygó járású Schmidt átázott pufajkában, a sártól elnehezült csizmában feltűnt a Szikesről érkező dűlőúton, majd sietősen, mint aki fél, hogy meglátják, hátulról besurrant a házába – elmerült a hullámzó időben, s hűvösen érzékelte pontszerű létét: önmagát a ringó földkéreg védtelen, tehetetlen áldozatának látta, születése és halála íve törékenyen tűnt el lezúduló tengerek és kiemelkedő hegyvonulatok néma küzdelmében, s mintha máris érzékelte volna székben nyugvó elhízott teste alatt azt a finom remegést, amely talán épp a soron következő tengeri betörés előjele, mintegy figyelmeztetés a teljesen hiábavaló menekülésre, amelynek kényszerítő ereje alól majd ő maga sem tudja kivonni magát, s együtt rohan a vad csapatban törtető szarvasok, medvék, nyulak, őzek, patkányok, bogarak és gyíkok, kutyák és emberek félelmetes, fejvesztett seregével – megannyi céltalan és értelmetlen élet a közös és fölfoghatatlan pusztulásba –, és fölöttük holtra fáradt és sorra lezuhanó madarak röpte már az egyetlen reménység. Egy rövid időre homályosan megfogalmazódott benne a terv, hogy talán szerencsésebb volna, ha lemondana a további kísérletekről, s így fölszabaduló erőit „vágyai megszüntetésére” fordítaná, lemondva fokozatosan élelemről, szeszről és cigarettáról a hallgatást választaná a megnevezés állandó gyötrelme helyett, már néhány hónap vagy egy-két hét múltán elérve így egy tökéletesen salaktalan életet, és ahelyett, hogy nyomokat hagyna maga után, jeltelenül feloldódna az amúgy is sürgetően hívogató végleges csöndben; de csakhamar nevetségesnek találta mindezt: legalábbis nem többnek félelem és méltóságtudat szülte gyengeségnél, s kissé ijedten hajtotta föl az előkészített pálinkát, s azonnal újratöltötte, mert az üres pohár mindig nyugtalanította kissé. Aztán ismét cigarettára gyújtott, és újból jegyzetelt. „Futaki óvatosan kisurran az ajtón. Vár egy keveset. Aztán bekopog, kiált valamit. És besiet újra a házba. Schmidték nem jöttek ki. Az iskolaigazgató hátrament a szemetesvödörrel, Kránerné a kapuban leskelődik. Fáradt vagyok, aludni kellene. Milyen nap van ma?” Homlokára tolta szemüvegét, letette a ceruzát, s megmasszírozta kivörösödött orrnyergét. A vadul ömlő esőben már csak elmosódott foltokat látott odakint, egy-egy kitisztuló, majd elhomályosuló ágkoronát, s a szüntelen dübörgés villámlásnyi szüneteiben a távolból fájdalmasan vonító kutyákra lett figyelmes. „Mintha kínozná őket valaki.” Lábaiknál fölakasztott kutyákat látott, amint orrukat valami elvetemült suhanc egy pajta vagy fészer félreeső oldalában gyufalánggal megpörköli; figyelmesen fülelt, s jegyzetelt tovább. „Most mintha szűnne… most megint erősödik.” Percek múlva azonban már nem tudta eldönteni, vajon valóban hallja-e még ezt a szenvedő hangot, vagy csupán arról van szó, hogy évek hosszú, fáradságos munkája révén képes kihallani a dübörgésből azokat a régi vonításokat is, amelyek valamiképpen megőrződtek az időben („A kínlódás nem múlik el nyomtalanul” – remélte), és most, mint a port, fölverte őket az eső. Aztán egyszerre csak mást, nyüszítést, bőgést és elcsukló emberi zokogást is hallani vélt már, követelőző, nyers és gyötrelmes sírásokat, amelyek – mint a foltokká dermedő fák és házak odakint – hol kitisztultak, hol belevesztek a leszakadó víz egyhangú zúgásába. „Kozmikus vircsaft – írta naplófüzetébe. – Romlik a hallásom.” Kinézett az ablakon, kiitta poharát, de ezúttal elfelejtett azonnal újratölteni. Forróság öntötte el, homlokát, vastag nyakát veríték lepte el, enyhe szédülést érzett, s valami kis fájdalmat vagy inkább szorítást a szíve közelében. Végül is nem talált ebben semmi meglepőt: tegnap este óta, hogy rövid, nyugtalan, pár órás álmatlan alvásából egy közeli kiáltás felriasztotta, megszakítás nélkül ivott (a jobbján álló „nagy horderejű demizsonban” már csak egy napra való pálinka maradt), s ráadásul alig evett valamit. Felkelt, hogy könnyítsen magán, de végignézve az ajtó előtt tornyosuló szemétdombon, inkább meggondolta a dolgot. „Majd később. Ráér” – mondta hangosan, de nem ült vissza, tett néhány lépést szorosan az asztal mellett a túlsó falig, hátha elmúlik „ez a szorítás”. Hóna alól, hájas törzse két oldalán patakokban futott le a veríték: gyengének érezte magát. A pokróc járkálás közben lecsúszott a válláról, de úgy érezte, nincs semmi ereje, hogy megigazítsa. Visszaült karosszékébe, teletöltött egy újabb poharat, mert úgy gondolta, az majd segít; s valóban: néhány perc múlva jobban lett, könnyebben lélegzett, már nem verejtékezett annyira. Az ablaküvegre csapódó víz megnehezítette a kilátást, így elhatározta, hogy rövid időre felfüggeszti a megfigyelést; tudta, semmit sem mulaszthat el, hiszen a „legapróbb zajra, rezzenésre” azonnal fölfigyel, olykor még azokra a finom zörejekre is, amelyek belülről, a szív, az agy vagy a gyomor felől közelítenek. Rövidesen nyugtalan álomba merült. Az üres pohár, amit elalvásig a kezében tartott, leesett a földre, de nem tört el; feje előrecsuklott, szája szélén folyt a nyál. S mintha csak erre várt volna minden: a helyiségben hirtelen sötét lett, mintha az ablak elé állt volna valaki; a falak, a mennyezet, az ajtó, a függöny, az ablak, a padló színei mélyebbek lettek, a doktor gondozatlan üstökén gyorsabban nőtt a haj s rövid, párnás ujjain a köröm, meg-megreccsent az asztal is meg a szék, még maga a ház is megsüllyedt egy kissé ebben az alamuszi lázadásban; hátul, a fal tövében sebesebben kezdett nőni a gaz, a szétszórva heverő, összegyűrt füzetlapok egy-egy gyors rándulással próbáltak kisimulni; megroppantak a tetőgerendák, a patkányok merészebben futottak a folyosón. Kábán, rossz szájízzel ébredt. Nem tudta, csak sejtette, mennyi lehet az idő; karóráját – a tartósságáról ismert, ütésre, vízre, fagyra érzéketlen Rakétáját – elmulasztotta fölhúzni tegnap este, s most a kismutató éppen hogy elhagyta a tizenegyes jelzést. Hátán a verítéktől átnedvesedett az ing, fázott és szédült, fejfájása – bár nem volt könnyű megállapítani – mintha a tarkójánál összpontosult volna. Teletöltötte poharát, s csak most vette észre, hogy az előbb rosszul ítélte meg: nem egy napra, csupán pár órára elegendő pálinkája van. „Be kellene mennem a városba – gondolta idegesen. – Mopsznál feltölthetném a demizsont. De hát a busz! Ha elállna az eső, akkor gyalog is megtenném az utat.” Kinézett az ablakon, s bosszankodva látta, hogy a víz járhatatlanná tette az utakat. Márpedig, ha a régi út használhatatlanná vált, a kövesúton mégsem indulhat neki, akkor holnap reggelig se érne tán oda. Elhatározta, hogy ebédel valamit, s későbbre halasztja a döntést. Újabb konzervet nyitott föl, s előredőlve kanalazni kezdte. Éppen befejezte már, s nekilátott, hogy újabb vázlatokat készítsen az időközben kiszélesedett s megáradt árok- és járatrendszerről, hogy összevetve a hajnali állapotokkal, megvonja a különbséget, amikor a bejárati ajtó felől zajt hallott. Valaki a kulccsal bíbelődött a zárban. A doktor eltette a vázlatokat, és rosszkedvűen hátradőlt a székben. „Jó napot, doktor úr! – mondta Kránerné, s megállt a küszöbön. – Csak én vagyok.” Tudta, hogy várnia kell, s valóban, a doktor most sem mulasztotta el, hogy kíméletlenül, lassan, aprólékosan meg ne vizsgálja újból arcvonásait. Kránerné meghunyászkodva, értetlenül tűrte („Csak hadd nézegessen, csak hadd vizsgálgasson, ha olyan jólesik neki!” – mondogatta odahaza az urának), aztán a doktor intésére közelebb lépett. „Csak azért jöttem, mert lássa, beállt az eső, és mondtam is délben az uramnak, ennek nem lesz vége egyhamar, aztán már itt a hó is.” A doktor nem válaszolt, mogorván nézett maga elé. „Úgy beszéltem meg az urammal, mivelhogy én már úgysem mehetek, tavaszig nem jár a busz, hát arra gondoltunk, kéne magának a kocsmárossal beszélni, ott az autó, azzal egyszerre több mindent is lehetne hozatni, elég lenne úgy két-három hétre is, mondta az uram. Aztán majd tavasszal meglássuk, hogy s mint tovább.” A doktor nehezen lélegzett. „Szóval ez azt jelenti, hogy nem vállalja tovább?” Kránerné mintha készült volna erre a kérdésre. „Dehogynem vállalnám, már hogy ne vállalnám én, hisz ismer engemet a doktor úr, soha sincs semmi probléma, de hát lássa maga is, ez az esős időszak, nem jár a busz se, hát ezt tudja a doktor úr is, mondta az uram, meg fogja érteni, hát hogy menjek én gyalog a városba, jobb lenne magának is, ha a kocsmáros az autóval, azzal mégiscsak többet lehetne…” „Rendben van, Kránerné. Elmehet.” Az asszony elindult az ajtó felé. „Akkor tetszik beszélni, ugye, a kocsim…” „Majd beszélek, akivel akarok” – dörrent rá a doktor. Kránerné kiment, de alig tett néhány lépést a folyosón, sebesen visszafordult. „Jaj, lássa, el is felejtettem. A kulcsot.” „Mit akar a kulccsal?” „Hát hogy hova tegyem.” „Tegye, ahová akarja.” Kránerék háza szomszédos volt a doktoréval, így csak rövid ideig figyelhette, amint az asszony a csizmájára ragadt sártól kínlódva ment hazafelé. Előkereste az irkacsomóból a „KRÁNERNÉ” jelzésű füzetet, és feljegyezte: „K. fölmondott. Nem vállalja tovább. Forduljak a kocsmároshoz. Tavaly ősszel még nem volt semmi baja az esővel meg a gyaloglással. Határozott terve van. Zavart volt, de tántoríthatatlan. Készül valamire. De mi az ördögöt akar?” A délután folyamán aztán újraolvasta az elmúlt hónapok Kránernéről szóló feljegyzéseit, de tanácstalan maradt; lehet, hogy alaptalan a gyanakvása, s mindössze arról van szó, hogy az asszony egész nap álmodozott odahaza, s most összezavarja a dolgait. A doktor régről ismerte Kránerné konyháját, nagyon is jól emlékezett arra az örökké túlfűtött, szűk lukra, s tudta, ezek a fülledt, büdös odúk szinte melegágyai a megalapozatlan és gyermeteg tervezgetéseknek, otromba és nevetséges vágyaik néha úgy párolognak elő, mint a gőz a fazékból. Nyilván most is ez történhetett, a gáz megemelgette a fedőt. Aztán, mint már annyiszor, másnap reggel jön a kijózanodás keserű pillanata, s Kránerné hanyatt-homlok rohan, hogy jóvátegye, amit előző nap elrontott. Az eső néha mintha csöndesült volna, aztán újból zúgni kezdett; nyilván igaza lesz Kránernénak, és ez tényleg az első őszi eső. A doktor a tavalyi őszre gondolt, meg az azt megelőző évekre, s tudta, most sem számíthatnak másra: a rövid, néhány órás, vagy legfeljebb egy-egy napos szüneteket kivéve megállíthatatlanul zuhogni fog, míg csak be nem áll az első fagy; járhatatlanokká válnak az utak, el lesznek zárva a külvilágtól, a várostól, a vasútvonalaktól; a föld az állandó esőzés miatt elmocsarasodik, az állatok a Szikesen túli erdőkbe, a Hochmeiss-dűlő keskeny ligetébe vagy a Weinkheim-kastély elvadult parkjába vonulnak, mert a mocsár megöl minden életet, elrothasztja a növényzetet, s nem marad itt más, csak a lábszárig felázott föld a nyár végi kocsikerekek vájta kátyúkban ülő pocsolyákkal. S e pocsolyákra, meg a közelben futó kanális vizére békalencse, sás és hínár telepszik, hogy este vagy késő alkonyatkor, ha a hold halott fénye megcsillan rajtuk, mint valami apró szemek a vidék testén, vakon, ezüstösen nézzenek az égre. Halicsné ment el az ablak előtt, átvágott szemközt a túloldalra, s megzörgette az ablakot Schmidtéknél. Néhány perccel ezelőtt mintha beszédfoszlányt hallott volna Halicsék felől, ezért arra gondolt, nyilván megint Haliccsal van baj, s a hórihorgas Halicsné most Schmidtnét hívja segítségül. „Halics nyilván megint részeg. Az asszony Schmidtnének magyaráz valamit izgatottan, aki mintha csodálkozna vagy ijedten figyelné. Nem látok jól. Az iskolaigazgató is kijött, kergeti a macskát. Aztán elindul a Kultúr felé, hóna alatt a vetítőgéppel. A többiek is szállingóznak már, igen, mozi lesz.” Újabb pohár pálinkát hajtott föl, és cigarettára gyújtott. „Micsoda sürgés-forgás!” – morogta maga elé. Beesteledett, felkelt, hogy világosságot csináljon. Hirtelen erős szédülés fogta el; még el tudott támolyogni a kapcsolóig. Felgyújtotta a villanyt, de már egy lépést sem tudott tenni visszafelé. Valamiben megbotlott, fejét erősen beütötte a falba, s ott esett össze, a kapcsoló alatt. Amikor magához tért, s végre sikerült feltápászkodnia a földről, az első, amit érzett, hogy homlokából egy kicsit szivárog a vér. Nem tudta, mennyi idő telt el azóta, hogy elvesztette eszméletét. Visszatért a helyére. „Úgy látszik, nagyon részeg vagyok” – gondolta, majd egy kevéske pálinkát ivott, mert nem kívánta most a cigarettát. Bambán bámult maga elé, nehezen tért magához. Megigazította a vállán a pokrócot, s a résen kinézett a vaksötétbe. A pálinka tompításán keresztül is érezte, hogy testéből „különféle fájdalmak” próbálnak eljutni a tudatáig, ő azonban nem akart tudomást venni ezekről: „Kicsit megütöttem magam, ennyi az egész.” Felidézte Kránernével folytatott délutáni beszélgetését, s megpróbálta eldönteni, mitévő legyen. Ebben az időben mégsem indulhat el, pálinkája azonban sürgős pótlásra szorul. Nem foglalkoztatta, hogy hogyan fogja pótolni Kránerné hiányát – ha az mégsem gondolja meg magát –, miután nemcsak az élelmiszerbeszerzésre, de a ház körüli, igazán csekély, de szükséges munkákra is találnia kell valakit, s ez korántsem volt olyan könnyű feladat; pillanatnyilag ezért csupán arra próbált meg valamely elfogadható tervet kidolgozni, hogy e nem várt fordulat következtében (holnap kellett volna Kránernének felvennie a kapcsolatot a kocsmárossal) milyen úton-módon szerezzen be annyi italt, hogy az kitartson „a végleges megoldásig”. Nyilvánvaló, beszélnie kell a kocsmárossal. De hogy üzenjen érte, kivel? Arra – jelenlegi egészségi állapotát figyelembe véve – gondolni sem akart, hogy maga induljon a kocsmába. Később aztán mégis úgy találta, jobb, ha nem bízza másra, a kocsmáros bizonyára felhígítaná a szeszt, s később azzal védekezne: „nem tudott róla, hogy a doktor úr volt a megrendelő”. Elhatározta, vár még egy keveset, összeszedi magát, s csak akkor vág neki az útnak. Megtapogatta homlokát, s az asztalon álló vizeskancsóba mártogatott zsebkendővel letisztogatta a sebet. Fejfájása egy csöppet sem hagyott alább, de nem merte megkockáztatni, hogy gyógyszert keressen. Megpróbált, ha nem is aludni, legalább szenderegni egy kicsit, újból és újból előtörő rémlátásai miatt azonban nyitva kellett tartania a szemét. Lábával kitolta az asztal alól régi gyártmányú, valódi bőrből készült utazóbőröndjét, s néhány külföldi folyóiratot húzott elő. Az újságok – csakúgy, mint találomra vásárolt könyvei – a kisrománvárosi antikváriustól, a zsidó ősökkel dicsekvő sváb Schwarzenfeldtől származtak, aki egyszer egy évben, a téli hónapokban, amikor a városi turistaforgalom elapadása miatt zárva kellett tartsa kis üzletét, beszerző és elárusító körútra indult a környék kisebb-nagyobb helységeibe, s ilyenkor sohasem mulasztotta el, hogy meg ne látogassa a doktort, akiben tiszteletre méltó, „művelt embert ismerhetett meg”. A magazinok cikkeivel a doktor nem sokat bajlódott, inkább csak a képeket nézegette, hogy – mint most is – elüsse valamivel az időt. Rendszerint az ázsiai háborúkról készült riportfotókat nézegette szívesen, melyek korántsem tűntek a szemében távoliaknak vagy egzotikusaknak; meg volt győződve róla, hogy a fényképek valahol a közelben készültek, olykor úgy rémlett, ismerős ez vagy az az arc; ilyenkor hosszan s megfeszülten megpróbálta azonosítani őket. Rangsorolta és rendszerezte a legkitűnőbb felvételeket, s már ismerős, határozott mozdulatokkal talált rá kedvenceire. Különösen – bár a rangsor bizonyos idő elteltével változott ugyan – egy légi felvétel nyerte meg tetszését: hatalmas, rongyos menet kígyózik egy sivatagos jellegű terepen, mögöttük – füstben, lángokban – egy lerombolt, szétlőtt város romjai, előttük a kép elülső felén sötét, nagy kiterjedésű, fenyegető folt. S ami a felvételt különösen figyelemre méltóvá tette, az egy katonai megfigyelő műszer volt, mely – első látásra feleslegesen – a fénykép bal alsó sarkában volt látható. Véleménye szerint e felvétel nagy figyelmet érdemel: nagy biztonsággal, mélyen, a lényegre összpontosítva láttatja a kutatás tökéletesen működő, „mondhatni hősi történetét”, megfigyelő és megfigyelt optimális távolságával, a megfigyelés aprólékosságának hangsúlyozásával, olyannyira, hogy önmagát többször megálmodta a műszer mögött, amint egy biztos mozdulattal elkattintja a fényképezőgépet. Most is, szinte önkéntelenül ezt a felvételt nézegette; ismerte már ugyan a legapróbb részletekig, mégis, akárhányszor elővette, újból és újból valami eddig fel nem fedezett részletben reménykedett. Hiába volt rajta azonban a szemüveg, valahogy elmosódottnak látta most az egészet. Visszapakolta a lapokat, s „még egy utolsó kortyot” kísérelt meg indulás előtt. Nehézkesen belebújt prémes télikabátjába, összehajtogatta a pokrócokat, és imbolygó léptekkel kiment a házból. Friss, hűvös levegő csapta meg. Megtapogatta a zsebében pénztárcáját, jegyzetfüzetét, megigazította széles karimájú kalapját, s bizonytalanul elindult a malom felé. Választhatott volna rövidebb utat is a kocsmához, de akkor el kellett volna haladjon előbb a Kráner-, majd a Halics-ház előtt, nem is beszélve arról, hogy a Kultúr vagy a gépház környékén biztosan az útjába akadt volna „valamelyik tahó”, hogy alamuszi és erőszakos szavakkal, köszönéssel álcázott émelyítő kíváncsiskodással megállásra kényszerítse. Nehezen mozgott a sárban, ráadásul alig látott valamit a sötétben, mire azonban háza hátsó udvara mentén kijutott a malomhoz vezető ösvényre, addigra úgy-ahogy kiismerte magát; de egyensúlyérzékét már nem nyerte vissza, járása imbolygó és határozatlan maradt, így gyakran megtörtént, hogy egy-egy lépést rosszul számított ki, s nekiütközött egy fának, vagy megbotlott egy alacsony bokorban. Kapkodva szedte a levegőt, tüdeje zihált, és a szíve körül csak nem múlt el az a délutáni szorítás. Felgyorsította lépteit, hogy minél előbb a malom menedékébe húzódhasson az eső elől, s már meg sem próbálta kikerülni az ösvény alattomos pocsolyáit, ha kellett, bokáig gázolt a vízben, bakancsában cuppogott a sár, prémes télikabátja elnehezült. Vállával benyomta a malom nehezen nyíló kapuját, lehuppant egy faládára, és percekig kábultan szedte a levegőt. Érezte, amint nyakán vadul lüktet a verőér, lábai elgémberedtek, a keze reszketett. Az elhagyatott épület legalsó szintjén tartózkodott, felette még két emelet húzódott. Roppant csönd volt mindenütt. Miután innen már minden használhatót elvittek, e hatalmas, sötét, száraz hangár kongott az ürességtől; a kaputól jobbra néhány gyümölcsösláda, egy ismeretlen rendeltetésű vasvályú és egy Tűzoltásra! feliratú, durván összecsapott faláda állt csupán, homok nélkül. A doktor levette bakancsát, lehúzta zokniját, és kicsavarta belőle a vizet. Cigarettát keresett, de az átnedvesedett csomagban egyetlen használható darabot sem talált. A nyitva maradt kapun beeső erőtlen fény egy darabon láthatóvá tette a földet, a ládákat, épp hogy csak foltokat emelve ki a sötétségből. Valahonnan mintha patkányok neszezését lehetett volna hallani. „Patkányok? Itt?” – csodálkozott a doktor, s tett néhány lépést a hangár mélye felé. Feltette szemüvegét, s hunyorogva bámult a sűrű sötétségbe. De a neszezést nem hallotta újból, visszatért hát a kapuhoz, felvette a zoknit, bakancsot. Megdörzsölte kabátja bélésében a gyufa oldalát, hátha sikerül mégis tüzet gyújtania. Próbálkozása sikerrel járt, s a felvillanó fényben úgy három-négy méterre a kapu melletti túlsó falban homályosan kirajzolódott az emeletekre vezető lépcső néhány foka, s ő, minden különösebb cél nélkül, tett egy-két bizonytalan lépést fölfelé. A gyufaszál azonban hamarosan elégett, és sem kedve, sem értelme nem volt, hogy újból próbálkozzon. Állt egy pár pillanatig a sötétben, kitapogatta a falat, s már éppen indult volna lefelé, hogy nekivágjon végre a kocsmához vezető útnak, amikor egészen halk zaj ütötte meg a fülét. „Mégiscsak patkányok.” Úgy tűnt, nagyon messziről, valahonnan a legfelső szintről hallja ezt a neszezést. Egyik kezével a falat tapogatva elindult fölfelé a lépcsőn, s alig tett néhány lépést, a zaj erősödött. „Ezek nem patkányok. Olyan, mintha rőzse pattogna.” Amikor aztán elérte a lépcsőfordulót, még mindig halk, de tisztán hallható beszédfoszlány ütötte meg a fülét. A középső szint leghátsó területén, vagy húsz-huszonöt méterre a mereven figyelő doktortól két nő ült a földön egy pislákoló rőzsetűz körül. A tűz fénye élesen megvilágította arcukat, nagy, vibráló árnyakat rajzolt a magas mennyezetre. A két nő láthatóan elmélyülten beszélgetett, de nem egymásra, hanem a parázsló rőzséről fel-felugró lángokba bámultak. „Hát maguk mit csinálnak itt?” – kérdezte hangosan a doktor s feléjük indult. Azok ijedten felugrottak, majd az egyik megkönnyebbülten felnevetett. „Ja, maga az, doktor úr?” A doktor odalépett a tűzhöz, s a két nő között leült a földre. „Megmelegszem egy kicsit – mondta. – Ha nincs ellene kifogásuk.” A két nő is visszaült a tűz mellé, maguk alá húzták lábukat, s csöndesen nevetgéltek. „Meg tudnak kínálni egy cigarettával? – kérdezte a doktor, föl sem nézve a tűzből. – Az enyém olyan lett, mint a szivacs.” „Persze, tessék csak – felelte az egyik. – Ott van maga mellett, ott, a lábánál.” A doktor rágyújtott, s hosszan kifújta a füstöt. „Tudja, ez az eső – magyarázta az egyik nő. – Épp azon búslakodtunk itt, Mari meg én, hogy nincs munka, jaj, mostanában rosszul megy a bolt (s erre harsányan felvihogott), és aztán itt rekedtünk, tudja.” A doktor oldalt fordult, hogy ott is érje a meleg. Mióta a nagyobbiknak kiadta az útját, nem találkozott a két Horgos lánnyal. Tudta, hogy naphosszat itt tanyáznak a malomban, és fásultan várják, hogy „egy kuncsaft” rájuk nyissa az ajtót, vagy üzenjen értük a kocsmáros. Ritkán jöttek be a telepre. „Nem is gondoltuk, hogy érdemes várni – folytatta a nagyobbik Horgos. – Tudja, sokszor jön egyik nap után a másik, és csak ülünk itt, a fene esz meg, aztán semmi. Van, hogy majdnem egymásnak ugrunk, olyan ideg vagyunk mind a ketten. Meg félünk itt egyedül…” A kisebbik Horgos rekedten felröhögött. „De félünk ám! – És kislányosan selypítve hozzátette: – Olyan rossz itt egyedül.” Erre mindketten rövid, vakkanó hangon felvisítottak. „Vehetek még egy cigarettát?” – kérdezte mogorván a doktor. „Vehet, hát hogyne vehetne, épp magától fogom megtagadni?!” A kisebbik Horgos erre még jobban röhögni kezdett, és nővére hangját utánozva, megismételte: „Pont magától fogom megtagadni? Ez jó, komolyan, ezt jól megmondtad!” Rekedt nevetésük aztán abbamaradt, s fáradtan bámultak a tűzbe. A doktornak jólesett a meleg, gondolta, marad még egy ideig, megszárad, felmelegszik, aztán összeszedi magát és indul a kocsmába. Kábán, sípoló lélegzettel nézte a lángokat. A csöndet a nagy Horgos törte meg. Hangja fásult, rekedt volt, és elkeseredett. „Maga tudja, hogy én már túl vagyok a húszon, ő is nemsokára betölti. Ha belegondolok, most is arról beszéltünk, míg maga meg nem jött, hogy mire jutunk így. Néha az embernek elmegy a kedve az egésztől! Tudja, mennyit tudtunk félrerakni?! El tudja képzelni?! Á, ölni tudnék, komolyan mondom!” A doktor szótlanul bámulta a tüzet. A kis Horgos érzéketlenül nézett maga elé; lábait szétvetette, két kezével háta mögött megtámaszkodva bólogatott. „Ott van a nyakunkon az a kis bűnöző meg az a még hülyébb Estike, meg anyu, az is csak így, meg úgy, hogy hova dugjuk a pénzt, adjuk elő a pénzt, így a pénz, úgy a pénz, hát mit képzelnek ezek? Képesek lennének leszedni rólunk az utolsó bugyit, higgye el! Azt meg, hogy végre bemenjünk a városba, és itt hagyjuk ezt a koszfészket… Hát, ha maga azt hallotta volna, azt a patáliát, amit az csapott!… Hogy így meg úgy, mit képzelünk mi, szóval… Pedig már aztán nagyon meguntuk ezt az életet, igaz, Mari, meguntuk?!” A kis Horgos unottan legyintett. „Hagyd már abba, ne lökd itt a sódert! Vagy mész, vagy maradsz! Nem tartóztat senki, nem mondhatod.” Nővére felcsattant. „Szeretnéd, mi, ha elhúznám a belem?! Igaz? Egész jól kijönnél itt magad egyedül! Na, azt már azért nem! Ha elmegyek, jössz te is!” A kis Horgos csúfondáros képet vágott. „Na, ne ríjál már annyira, még elbőgöm magam!” A nagy Horgos megint felcsattant, de nem tudta végigmondani, szavai nyers köhögésbe fulladtak. Aztán szótlanul ültek a parázsló tűz mellett, és cigarettáztak. „Nem baj, Mari, most lesz pénz itt ma dögivel! – törte meg a csendet az idősebbik nővér. – Figyeld meg, mi lesz itt nemsokára, hú!” A másik ingerülten rámordult. „Már rég itt kellett volna lenniük. Itt valami bűzlik, az az érzésem.” „Ugyan már, ne is törődj vele. Ismerem én Kránert, meg az összes többit. Épp hogy megjön, aztán már lohol is a farka után, mindig így volt, most is így lesz. Csak nem képzeled, hogy bevallja az összest?!” A doktor felemelte a fejét. „Miféle pénzről van szó?” A nagy Horgos gyorsan legyintett. „Á, nem érdekes, csak melegedjen, dokikám, mással ne foglalkozzon.” Még ült egy ideig, aztán kért egypár szál cigarettát meg egy száraz gyufát, és elindult lefelé a lépcsőn. Baj nélkül lejutott a kapuig; a résen át ferdén becsapott az eső. Fejfájása mérséklődött egy kicsit, szédülése meg teljesen elmúlt, csak az a szorítás a mellében, annak nem akart vége szakadni. Szemei gyorsan hozzászoktak a sötéthez, most már kifogástalanul tájékozódott az ösvényen. Állapotához képest gyors iramban haladt, csak ritkán súrolta egy gally vagy egy bokor; fejét oldalra fordítva ment, hogy ne vágjon annyira az arcába az eső. Pár percre beállt a volt mázsaház eresze alá, de aztán dühösen továbbindult. Előtte és mögötte csend és sötétség. Hangosan szidta Kránernét, és különféle bosszúterveket eszelt ki, amiket aztán gyorsan el is felejtett. Fáradt volt megint, néha úgy érezte, azonnal le kell ülnie valahol, mert rögtön összeesik. Kifordult a kocsmához vezető kövesútra, s eldöntötte, most már nem áll meg, míg oda nem ér. „Száz lépés, nem több, csak annyi van hátra” – biztatta magát. A kocsma ajtaján és aprócska ablakán reményt keltően sugárzott felé a fény, egyetlen pont a vaksötét éjszakában, amelyhez igazodhatott. Nevetségesen közel volt már, de az, hirtelen, ahogy mereven figyelte a kiszűrődő fényt, mintha nem közeledne, hanem inkább távolodna tőle. „Csupán múló rosszullét, ennyi az egész” – állapította meg, s egy pillanatra megállt. Fölnézett az égre, a sebesen rohanó szél arcába csapta a vizet, s úgy érezte, segítségre volna most leginkább szüksége. Gyengesége azonban, amilyen gyorsan rátört, olyan gyorsan el is múlt. Lekanyarodott a kövesútról, s már a kocsmaajtó előtt állt, amikor egy vékony hang, alulról, megszólította. „Doktor bácsi!” A legkisebb Horgos gyerek, Estike kapaszkodott a kabátjába. Szalmasárga haja, bokáig érő kardigánja teljesen átázott. Fejét leszegte, s úgy kapaszkodott a doktor kabátjába, mintha „más dolga se lenne, mint hogy itt csimpaszkodjon rajta”. „Mit akarsz, te vagy az, Estike?” A kislány nem felelt. „Mit keresel te ilyenkor errefelé?” A doktor meghökkent, aztán türelmetlenül megpróbálta kiszabadítani magát, de Estike – mintha az élete függne ettől – nem engedte el. „Eressz már, te! Mi van veled?! Anyád hol van?!” A doktor megragadta a kislányt, aki erre hirtelen elrántotta a kezét, de azonnal belecsimpaszkodott a kabát ujjába, s csak állt tovább némán, leszegett fejjel. A doktor idegesen félreütötte Estike karját, s hogy kiszabadult, önkéntelenül hátralépett, de balszerencséjére megbotlott a sárkaparóban, és hiába kapálózott már a kezével, teljes hosszában elvágódott a sárban. A kislány ijedten a kocsmaablakhoz szaladt, s onnan figyelte ugrásra készen, ahogy a hatalmas test lassan fölemelkedik, s elindul felé. „Gyere ide! Jössz ide azonnal?!” Estike megtámaszkodott az ablakpárkányban, aztán ellökte magát, majd kacsázó lábakkal, esetlenül kiszaladt a kövesútra. „Ez hiányzott nekem! – morogta dühösen a doktor, majd a kislány után kiáltott. – Már csak te hiányoztál nekem! Hova rohansz?! Állj már meg, te! Azonnal gyere ide!” Tanácstalanul állt a kocsmaajtó előtt, nem tudta, mi ez az egész, nem tudta, mit csináljon: elintézze a dolgát végre, vagy a gyerek után menjen. „Az anyja itt iszik… a nővérei a malomban kurválkodnak, a bátyja meg… ki tudja, melyik boltot töri fel éppen a városban, ez meg itt rohangál egy szál ruhában… Hogy az ég szakadna le rájuk!” Felment a kövesútra, és belekiáltott a sötétségbe. „Estike! Nem bántalak, te! Megkergültél?! Azonnal gyere ide!” Semmi válasz. Elindult a nyomában, s bosszankodva gondolt arra, hogy egyáltalán nem lett volna szabad kimozdulnia otthonról. Bőrig ázott, amúgy sem érzi jól magát, és akkor az a félnótás csimpaszkodó gyerek!… Érezte, túl sok minden történt vele azóta, hogy eljött otthonról, s most minden zavarosan kavarog a fejében. Keserűen állapította meg, hogy mindaz, amit évek hosszú „és keserves” küzdelme során felépített, milyen törékeny; s még nagyobb bosszúsággal látta be, hogy ő maga is – nagy, erős szervezete ellenére – most egyszerre szinte összeomlott: lám, egy kis séta a kocsmáig („Még pihentem is!”), ami végül is igazán nem valami nagy távolság, és tessék, lélegzete akadozik, mellkasa szorít, lábai elgyengültek, testét elhagyta minden erő. S ami a legsúlyosabb, ész nélkül, kapkodva, tehetetlenül sodródik ide-oda, és halvány fogalma sincs arról, miért kell most neki itt rohangálni a kövesúton a szakadó esőben egy gyerek után, akinek megint elment az esze. Még kiáltott egyet, abba az irányba, amerre a gyerek feltehetően tartott, aztán dühösen megállt, belátta, úgysem érheti utol. Meg aztán itt az ideje, hogy végre összeszedje magát. Visszafordult, s csodálkozva vette észre, hogy jócskán eltávolodott a kocsmától. Elindult, s két lépés után egy pillanat alatt elsötétült előtte a világ, érezte, lábai megcsúsznak a sárban; még egy nagyon rövid ideig tudatában volt annak, hogy lezuhan a földre és gurul valahová a mélybe, aztán végleg elveszítette az eszméletét. Nagyon nehezen, fokról fokra tért magához. Nem emlékezett rá, hogy került ide, a szája tele volt sárral, a föld nyers ízétől hányingere támadt. Kabátja is csupa sár volt, lábai elgémberedtek a hidegtől, a víztől, de különös módon, a Horgos lányoktól szerzett három cigarettának, amiket szorosan tartott a markában, hogy át ne nedvesedjenek, semmi bajuk nem esett. Gyorsan visszadugta őket a zsebébe, s megpróbált felállni. Lábai azonban újra és újra megcsúsztak a meredek, sáros árok oldalán, s csak többszöri kísérletre sikerült felmásznia a kövesútra. „A szívem! A szívem!” – villant meg benne akkor, s ijedten a melléhez kapott. Nagyon gyöngének érezte magát, s tudta, a lehető leghamarabb kórházba kell kerülnie. Az eső reménytelenné tette azonban terveit, változatlan erővel, meg-megújuló rohamokban csapott le ferdén az országútra. „Pihennem kell. Valami fa alatt… vagy a kocsma? Nem, inkább megpihenek valahol.” Letért a kövesútról, s egy közeli öreg akác alá húzódott. Lábait maga alá húzta, hogy ne kelljen közvetlenül a földre ülnie. Igyekezett nem gondolni semmire, mereven nézett maga elé. Pár perc, vagy néhány óra is eltelt így, nem tudta. Keleten lassan kivilágosodott a látóhatár. A doktor megtörten s valami homályos reménnyel figyelte, ahogy a fény kíméletlenül elborítja a vidéket. Reménykedett benne, de félt is a világosságtól. Nagyon szeretett volna egy meleg, barátságos szobában feküdni, fehér bőrű ápolókisasszonykák pillantásainak védelmében forró húslevest kanalazni, aztán befordulni a fal felé. Az útkaparó házának vonalában három közeledő alakra lett figyelmes. Messze volt tőlük, reménytelenül messze, nem hallotta, csak látta, hogy egy apró formájú gyerek hevesen magyaráz valamit az egyik figurának, a másik pár méterrel mögöttük követte őket. Amikor végre egy magasságba értek vele, felismerte a gyaloglókat; megpróbált kiáltani nekik, de hangját nyilván elsodorta a szél, elmosta az eső, mert azok rá se hederítettek, csak mentek tovább, a kocsma felé. Mire csodálkozni kezdett volna, hogy a halottnak mondott két nagystílű csavargót itt látja, már el is felejtette az egészet; lába élesen hasogatni kezdett, torka kiszáradt. A kövesúton érte a reggel, a város felé igyekezett, nem akart visszafordulni a kocsmába. Vánszorgott inkább, mint ment, zavaros gondolatokkal s ijedten a fölötte fel-felharsanó hangoktól. Valami varjúcsapat ólálkodott a nyomában, határozottan úgy tűnt neki, hogy ijesztő szívóssággal követik, s nem tágítanak tőle. Délután aztán, hogy az eleki útelágazáshoz ért, már annyi ereje sem maradt, hogy egymaga szálljon fel a szekérre; a hazafelé tartó Kelemennek kellett valahogy fölhúzni a bak mögötti ázott szalmára. Könnyűnek érezte magát, és még sokáig visszahangoztak benne a kalauz korholó szavai, mire elringatta a szekér: „Doktor úr, nem lett volna szabad! Nem lett volna szabad!”

„Begyújthatnál!” – mondta Kerekes, a tanyás. Őszi bögölyök búgtak a repedt lámpabura körül kusza nyolcasokat írva a gyenge fénybe, újra és újra nekiütődtek a mocskos porcelánnak, hogy a tompa koppanás után visszahulljanak a maguk szőtte, delejes hálóba, és folytassák e végtelen, ám zárt röppályán haladó mozgást egészen addig, míg ki nem alszik majd a fény; de a kéz, amelyben ez az irgalmas mozdulat szunnyadt, még a borostás arcot tartotta, a kocsmárosét, aki most fülében a szűnni nem akaró eső hangjaival álmosan pislogva a bögölyöket nézte, és azt morogta: „A fene essen belétek!” Halics az ajtó melletti sarokban üldögélt egy rozoga, vasvázas széken, állig begombolt szolgálati viharkabátban, amit – ha azt akarta, hogy egyáltalán leülhessen – meg kellett törjön a lágyéka előtt, mert az igazat megvallva, az eső meg a szél nem kímélte egyikőjüket sem, őt megcsúfította és ellágyította, hogy megszüntesse végre körvonalait, a kabátból pedig kiáztatott minden rugalmas erőt, így az már nem is az ítélet fecsegő vizeitől, hanem inkább, mint gyakran mondogatta, „a könnyen végzetessé váló belső esőktől…” védte meg, amelyek aszott szívéből megeredve éjjel és nappal szüntelen mosták védtelen szerveit. Csizmája körül tócsa nőtt, kezében elnehezült már az üres pohár, s hiába próbálta nem meghallani: hátul, a „biliárdra” könyökölve, világtalan tekintetével a kocsmáros felé fordulva, Kerekes lassan szűrte át fogai közt, majd durva s mohó kortyokban nyelte a bort. „Mondom: begyújthatnál…” – ismételte meg, majd kissé jobbra mozdította a fejét, hogy egyetlen hangot se szalaszthasson el. A sarkok aljából felszálló penészszag körbefogta a hátulsó falakon leereszkedő svábbogárcsapat előőrseit, aztán hamarosan fölbukkant a derékhad is, és szétfutott az olajos padlón. A kocsmáros obszcén mozdulattal válaszolt, cinkos, sunyi mosollyal nézett Halics nedves szemébe, de aztán a tanyás fenyegető szavaira. („Ne mutogass, mákfejű!”) ijedten összekuporodott a széken. A bádogpult mögött egy mészfoltos plakátdarab virított félrebillenve a falon, túloldalt, kívül a lámpa fénykörén egy kifakult Coca-Cola-reklám mellett vasfogas meredt a levegőbe egy ottfelejtett poros kalappal, köpennyel; bárki akasztott embernek nézhette volna. Kerekes a kocsmáros felé indult, markában a kiürült üveg; lába alatt megreccsent a padló, kissé előredőlt; hatalmas teste szinte betöltötte a helyiséget, ahogy a karámból kitört bika körül is egy pillanatra leszűkül a tér. Halics látta, hogy a kocsmáros eltűnik a raktárajtó mögött, s hallotta, amint gyorsan rátolja a reteszt, és ijedten, mert történt valami, de némi megnyugvással vette tudomásul, hogy most az egyszer nem neki kell meglapulnia az évek óta mozdulatlan, egymásra tornyozott műtrágyás zsákok, kerti szerszámok és disznótápok nyomasztó sorfala között, abban a durva szagban, háttal a jéghideg vasajtóhoz tapadva, s még valami derű is átfutott rajta, vagy inkább egy csepp elégtétel, amiért a csillogó borok előbbi ura most a kiszámíthatatlan, halálos erejű tanyás küszködő foglyaként egy feloldó neszre vár. „Még egy üveggel!” – mondta Kerekes ingerülten. Zsebéből egy csomó papírpénzt húzott elő, de a gyors mozdulattól egy – méltóságteljes lebegés után – földet ért ormótlan bakancsa mellett. Halics, mert – ha percekre is – értője volt a pillanat törvényeinek, amelyben valószínű volt, mit tesz a másik, és biztos, hogy neki magának mit kell tennie, azonnal felkelt, várt egy kicsit, hátha a tanyás mégis lehajol érte, majd megköszörülte a torkát, és odament, előszedte utolsó filléreit, és szétnyitotta a tenyerét. Az érmék csengve pattogtak szerteszét, majd – amikor a legvégső is az oldalára fordult – letérdelt a padlóra, hogy összeszedje őket. „A százasomat is vedd föl!” – mennydörgött rá Kerekes, s Halics, ismerve a világ szerkezetét („…Átlátok én a szitán!”), a szolga sunyi odaadásával: készségesen, szótlanul és gyűlölettel emelte föl s nyújtotta át a pénzt. „Csak a címletben tévedett!… – mondta magában ijedten. – Csak a címletben…!” Most, a tanyás fojtott szavaira („Mi lesz már!?”) fölpattant, leporolta a térdét, s reménykedve, de Kerekestől illő távolságra könyökölt fel a pultra, mintha nem lehetne egészen pontosan tudni, vajon az iménti sürgetés nem mindkettejüknek szól-e. Kerekes habozni látszott, ha lehetséges ez egyáltalán, s a csöndben Halics gyönge, épp hogy csak hallható hangja („Na, meddig várjunk?”) megsokszorozódott, mint minden szó, amit már nem lehet visszavonni; a kényszertől, hogy ekkora erő mellett kell léteznie most, a véletlenül elkottyantott szavaktól már messzire eltávolodva valami homályos közösséget érzett Kerekessel, az egyetlent, amit képes volt elfogadni, mert nemcsak sérülékeny önérzete, de szinte a sejtjei is tiltakoztak az ellen, hogy netán a gyávák osztatlan testvériségéből nem tud kiszakadni, ezért e riadt együttműködése. Mire a tanyás lassan odafordult, a Halicsban lapuló kötelező hűség már átadta helyét egy különös megilletődöttségnek, mert büszkén állapíthatta meg, hogy „vaktában leadott lövése végül is célba talált”. Mindez váratlanul érte, a saját hangjára – így – aztán végképp nem volt fölkészülve, ezért hát, hogy elüsse s hatástalanítsa valamiképp a tanyás érezhető meglepetését, gyorsan – azonnali és feltétlen visszavonásként – hozzátette: „Persze nekem aztán semmi közöm hozzá…” Kerekes kezdte elveszíteni a türelmét. Leszegte a fejét, és tudomásul vette, hogy előtte a pulton mosott borospoharak sorakoznak; már épp emelte az öklét, de ekkor a kocsmáros kilépett a raktárból, és megállt a küszöbön. A szemét masszírozta, fél vállal az ajtótoknak dőlve, s az a pár perc hátsó birodalmában elég volt ahhoz, hogy hirtelen és végső soron nevetséges ijedtségét („Hogy támad! Hogy támad ez a fenevad!”) lemossa bőréről a tapasztalat, a bőréről, igen, mert tovább aligha juthatott bármi is, vagy ha mégis, hát „az olyan, mint mikor kő hull lefelé egy feneketlen kútban”. „Még egy üveggel!” – mondta Kerekes, és a pultra tette a pénzt. Majd, hogy a kocsmáros erre is csak a távolból méregette, hozzátette még: „Különben ne félj, mákfejű! Nem bántalak. Csak ne mutogassál.” Mire visszaért a helyére, a „biliárd” mellé, s óvatosan, mintha attól tartana, hogy valaki kirántja alóla, leült a székre, addigra a kocsmáros már megcserélte az álla alatt a kezét; savószínű rókaszemeit a bizalmatlanság és valami kézzelfogható utáni vágyakozás hályogja vonta be, krétafehér arcáról az örök készenlét fülledt melege sugárzott, mely renyhévé teszi a bőrt és nyirkossá a tenyeret; finom, kifényesedett, hosszúkás ujjai, melyek évek óta ugyanannak a tökéletes maroknak a megformálásán dolgoztak, beesett válla, hegyes pókhasa… mind mozdulatlanul, csak lábujjai jártak a kitaposott félcipőben. Az eddig bénán függő lámpa most ingani kezdett, s a félkaréjnyi fény, mely homályban hagyta a mennyezetet meg a falak fölső peremét, és erőtlenül kiemelte odalent a három embert, a szárazsüteményekkel, levestésztával, pálinkás- és borospoharakkal telezsúfolt pultot, az asztalokat, a székeket meg az elkábult bögölyöket, ringó hajóként elindította a kocsmát a késő délutáni szürkületben. Kerekes kinyitotta a palackot, szabad kezével maga elé húzta a poharát, s így ült percekig mozdulatlanul, egyik kezében a bor, a másikban a pohár, mint aki elfelejtette, mit is kell tennie, vagy csupán a vaksötétben, amelyben élt, egy időre elhalkult minden szó és minden zörej, s így, süketen és vakon súlytalanná lett mindaz, ami körülvette, még saját teste, ülepe, karja, szétterpesztett lába is; mintha valamennyi képessége a tapintásra, az ízlelésre meg a szaglásra egyszeriben megszűnt volna, és talán nem is maradt most más e mély öntudatlanságban, csak a vér dübörgése odabent, csak a szervek hűvös mechanikája, mert a féltekék titokzatos centrumai visszahúzódtak abba a pokoli sötétségbe, a képzelet tiltott területére, ahonnan aztán újból és újból elő kell törniük. Halics nem tudta mire vélni a dolgot, izgatottan izgett-mozgott a helyén, mert úgy érezte, Kerekes őt figyeli. Túl kényelmes lett volna, ha váratlan mozdulatlanságából egy meghívás lassan kibontakozó történetét hallotta volna ki; inkább bizonytalan fenyegetést érzett e most felé forduló halott tekintetből, de hát hiába kutatott emlékezetében, semmiféle sértést nem követett el, amiért e percben felelősségre lehetne vonni, annál is inkább nem, hiszen a nehéz órákban, amikor „a szenvedő ember” az önbecsmérlés felszabadító mélységeibe ront, bevallotta magának, hogy a maga könnyű, elsikló ötvenkét esztendeje oly jelentéktelen a nagy sorsok, a nagy életpályák acsargó viaskodásában, mint amilyen észrevehetetlen egy égő vasúti vagonban a cigarettafüst. E rövid, úttalan bűntudat persze (az volt-e egyáltalán? hisz akkor, „ha a bűn korongja kiég, mint egy ócska villanykörte”, a homály oly könnyen azonosítható valami tisztátalansággal a lelkiismeretben), mire mélyebbre hasított volna, már el is tűnt, már fel is szívódott a szájpadlás, a torok, a nyelőcső és a gyomor követelőző hisztériájában, abban az első és utolsó szükségben, mely időben előtte ideűzte, jóval azelőtt, hogy igazán remélhette, Schmidték megérkeznek, és kiszámolják „azt, ami jár”. A hideg csak tovább súlyosbította a helyzetet, így egyetlen pillantás a kocsmáros suszterszéke mellett egymásra pakolt borosrekeszekre veszélyes örvénybe sodorta képzeletét, mely végképp elnyeléssel fenyegette, különösen most, hogy meghallotta, a tanyás üvegéből végre bugyborékol a bor; nem bírt ellenállni: magasabb erő vonzotta oda tekintetét, hogy lássa a pohár múlékony gyöngyeit. A kocsmáros szemlesütve hallgatta, Halics közeledő csizmája alatt hogy reccsen egyet-egyet a padló, akkor sem nézett fel, amikor megérezte savanykás leheletét, az arcán gyöngyöző verejtékre aztán már igazán nem volt kíváncsi, mert tudta, harmadszorra úgyis engedni fog. „Te, komám… – Halics körülményesen köszörülgette a torkát – egy pohárral, csak eggyel! – Komoly, megbízható, s mi több: hitelképes, tiszta tekintettel nézett rá, mutatóujját még fel is emelve. – Aztán úgyis itt lesznek Schmidték. Tudod…” Behunyt szemmel emelte fel a poharat, lassan, kis kortyokban ivott, fejét kissé hátravetve, s amikor kiürült, még ott tartotta egy ideig a száján, hogy az utolsó csepp is legurulhasson. „Jó kis borocska…” – csettintett zavartan, s a poharat puhán, határozatlanul leeresztette a pultra, mint aki még az utolsó pillanatban is remél valamit, majd lassan elfordult, és magában morogva („Micsoda lőre!”) visszaballagott a helyére. Kerekes elnehezült fejjel a „biliárd” zöld posztójára dőlt, a kocsmáros elmerült a lámpafényben, igazított egyet zsibbadt ülepén, majd a törlőronggyal csapkodni kezdte maga körül a pókhálókat. „Halics, figyelj csak! Hallod… Na! Mondjad már, mi van odaát?” Halics értetlenül nézett maga elé. „Hol?” A kocsmáros megismételte. „Ja, a Kultúrban?… Hát – vakargatta a fejét – nincs semmi különös.” „Na jó, de mit játszanak?” „Á… – legyintett Halics. – Legalább háromszor láttam már. Különben csak elkísértem a feleségemet, aztán már jöttem is.” A kocsmáros visszaült suszterszékére, nekitámaszkodott a falnak, s cigarettára gyújtott. „Azt mondd már végre, melyiket vetítik!…” „Hát, azt a hogyishívjákot… Azt a Botrányt a Szohóban.” „Ja?” – bólintott a kocsmáros. Megreccsent az asztal Halics mellett, majd a pult korhadt fája sóhajtott fel egy lassú roppanásban, hogy ráfeleljen egy régi kocsikerék könnyű csöndjére, és megtörje az egyhangú bögölyzúgást, hírt adván minden múltról, s mégis a múlttalan romlást idézve egy különös inga részeként. S e faroppanásra, akár egy porszagú könyvben tehetetlenül lapozó kéz, mely egy eltűnt vezérgondolatra igyekszik rátalálni, rá-rákérdezett a kocsma fölött örvénylő szél, hogy megvigye a „felelet olcsó látszatát” a renyhe sárnak, s megteremtse a vonzást fa, levegő és föld között, és aztán az ajtó s a falak láthatatlan repedésein át megtalálja az utat az első hangig: Halics böfögött. A tanyás horkolva aludt a „biliárdon”, szétnyílt szája szélén folyt a nyál. Váratlanul, mint a távolból lassan közeledő folt moraja, amelyről nem lehet biztosan tudni még, hazafelé tartó tehéncsorda bőgése, fellobogózott iskolabusz zúgása-e, vagy netán egy katonazenekar, Kerekes gyomrának egy mély öbléből felismerhetetlen morgás emelkedett fölfelé, mely aztán megtört a száraz és béna ajkakon. „…kurva…” és „…nagyon…”, vagy „…nagyobb…”: ennyit érthettek csupán. A morgás végül egy mozdulatban csapódott le, egy ütés lehetett valakire, vagy valamire. Pohara felborult, a bor előbb egy elgázolt s szétlapított kutyatetem alakjában terült szét a posztón, majd számos egymásba áttűnő formát mutatva még fölszívódott, s a helyén egy bizonytalan körvonalú, nehezen meghatározható folt maradt (fölszívódott? a posztószálak résein lezúdult, s ott terült szét a deszka szakadékos felszínén, hol érintkező, hol elszigetelt tavak rendszerét teremtve meg… Mindennek azonban nem így volt jelentősége Halics számára, mert…). Halics felszisszent. „A fene azt a részeg pofádat!” S vadul megrázta az öklét Kerekes felé, aztán tehetetlen haraggal, mint aki nem akar hinni a szemének, s egyszersmind magyarázatképpen a kocsmároshoz fordult, és dühösen azt mondta: „Kiönti! …” Ő hosszan, jelentőségteljesen nézett Halicsra, csak azután vetett egy hevenyészett oldalpillantást a tanyásra, még csak nem is pontosan oda, csak úgy arrafelé, éppen hogy súrolja amazt, és felmérje a kárt. Lekicsinylő mosollyal nyugtázta a dologban járatlan Halics ingerültségét, majd aprókat bólogatva másra terelte a szót. „Micsoda egy marha nagy dög, nem igaz?” Halics zavartan bámult a kocsmáros félig leeresztett szemhéjai között cikázó gunyoros fénybe, aztán megcsóválta a fejét, és végigmustrálta a bikamód elterült tanyást. „Mit gondolsz – kérdezte tompán –, mennyit kell egy ilyennek enni?” „Enni?! – hördült föl a kocsmáros. – Nem eszik ez, hanem zabál!” Halics odament a pulthoz, és nekitámaszkodott. „Bevág ez egy fél disznót is egy ültében! Elhiszed?” „El én.” Kerekes nagyot horkantott, erre elhallgattak. Csodálattal és félelemmel figyelték ezt a mozdíthatatlan, nyugodt, hatalmas testet, véraláfutásos koponyáját, a „biliárd” alatti homályból előtűnő sáros bakancsát, valahogy úgy, ahogy alvó vadállatot szemlél az ember, a rács és az álom kettős biztonságából. Halics kereste, s íme, megtalálta a – pillanatnyi? percnyi? – közösséget a kocsmárossal, azt a meleg egymásrautaltságot, a ketrecbe kényszerített hiéna és a fölötte szabadon kerengő dögkeselyű egymásra találásának önfeledtségét, amikor minden elesettségből befogadottság lesz… Hatalmas csattanásra riadtak fel, mintha megrepedt volna felettük az ég. Rögtön ezután kivilágosodott a kocsma, szinte érezni lehetett a villámszagot. „Ez nagyon közel volt…” – kezdte volna Halics, de ezzel egy időben valaki erősen megzörgette az ajtót. A kocsmáros felpattant, de nem indult el rögtön, mert egy pillanatig úgy érezte, összefüggés lehet villámlás és zörgetés között. Csak akkor szedte össze magát s ment ajtót nyitni, amikor odakint már dörömbölni kezdtek. „Hát maga meg?…” Halics kimeresztette a szemét. A kocsmáros hátától először nem látott semmit, majd a két súlyos csizma s az impregnált viharkabát után megpillantotta Kelemen püffedt arcát is, az átázott kalauzsapkával. Mindketten fellélegeztek. A jövevény káromkodva lerázta a kabátjáról a vizet, dühösen a kályha tetejére hajította, azután ráförmedt a kocsmárosra, aki még háttal neki a riglivel bajlódott. „Süketek maguk?! Itt rángatom ezt a nyomorult ajtót, majd agyoncsap a villám, de nem nyitnák ki az istennek se!” A kocsmáros visszament a pult mögé, töltött egy pohár pálinkát, és az öreg elé tolta. „Ilyen égzengésben aztán igazán nem csoda…” – mentegetőzött. Szúrós szemmel vizsgálgatta, lázas gyorsasággal igyekezett kitalálni, mi szél hozta vajon ide ekkora esőben, miért remeg a pohár a kezében, mi ez a titokzatosság a szemében. Sem ő, sem Halics nem kérdezett semmit egyelőre; odakint ismét nagyot reccsent az ég, s mintha egyetlen tömegben szakadna le, dübörögni kezdett az eső. Az öreg, miután amennyire lehetett, kicsavarta a vizet a sapka posztójából, s néhány gyakorlott mozdulattal visszaállította eredeti formáját, feltette a fejére, és gondterhelt ábrázattal felhajtotta a pálinkát. Most, első ízben azóta, hogy befogta a lovakat és lélegzet-visszafojtva megkereste a vaksötétben az elhagyatott utat, amit már időtlen idők óta nem használt senki sem (benőtte a gaz, elborította a gyom), villant fel előtte a két ló izgatott pofája, ahogy értetlenül hátra-hátranéznek a tanácstalan, de elszánt gazdára, látta idegesen ringó farukat, hallotta zihálásukat meg a szekér nyomorúságos nyikorgását a fenyegető kátyúkkal teli úton, s látta magát is a bakon állva meg a kantárszárat tartva a féllábszárig érő sárban, ahogy nekifeszül a szembehasító szélnek, és voltaképpen most hitte el csak igazán, most; tudta, nélkülük sohasem indul el, „nincs rajtuk kívül erő”, mely erre kényszeríthette volna, mert most már biztos volt benne, hogy igaz, hisz – lám – önmagát máris a nagyság árnyékában látta, mint a közkatona a csatatéren, ha megérzi tábornoka még vajúdó parancsát, s anélkül indul neki, hogy valaki erre felszólítaná. A képek hangtalanul vonultak el ismét a szemei előtt, egyre merevebb egymásutánban, mintha mindannak, amit megőrizni fontosnak tart az ember, lenne egy független és feloldhatatlan rendje, s míg dolgozik az emlékezet, hogy bizonyossággal töltse fel és létre emelje oly könnyen elröppenő mostját, e rend eleven törvényszálait érvényesítve az események szabad szövetében az embert arra kényszeríti, hogy a távolságot saját életéhez ne a szabadsággal, hanem a tulajdonos görcsös elégedettségével hidalja át; így hát most még, a felidézés első alkalmával inkább ijesztőnek érezte mindazt, ami történt, ám hamarosan már a birtokos féltő gondjával kapaszkodik meg ebben az emlékezetben, amikor – és hányszor addig „abban a néhány évben, ami még hátravan” – utoljára felidézi e képet, kikönyökölve az éjszaka leggyászosabb órájában a tanyaház apró északi ablakán, egyedül és álmatlanul, a virradatra várva. „Honnan jön?” – kérdezte végre a kocsmáros. „Otthonról.” Halics meglepett arccal lépett közelebb. „Az legalább egy félnapi út…” A jövevény szótlanul cigarettára gyújtott. „Gyalog?” – kérdezte bizonytalanul a kocsmáros. „Dehogy. A lóval, a kocsival. A régi úton.” Már átmelegítette az ital, hunyorogva nézett egyik arcról a másikra, de még nem mondta el, nem tudta hogyan elkezdeni, mert az alkalom valahogy nem volt kedvező: pontosan aligha tudta volna meghatározni, mire is számított tulajdonképpen, s még akkor is, ha tisztában volt azzal, hogy ez az üresség, ez a falakból áradó unalom csak puszta látszat, hiszen (igaz, csak a hírnök jutalma ez) a telep e láthatatlan, de annál valóságosabb metszéspontjában az elkövetkező órák lázas nyüzsgése, a hamarosan beköszöntő vad, ünnepi zaj már most hallható volt, mégis: többre számított, sokkal nagyobb figyelemre, mint amivel a kocsmáros és Halics akár együttesen is megajándékozhatták, mert úgy érezte, a sors mégiscsak méltatlan hozzá, ha e döntő pillanatban épp ezt a két embert állítja elé, a kocsmárost, akitől „feneketlen szakadék” választotta el, merthogy ugyanaz, aki az ő számára „utazó közönség”, vagy még szigorúbban, maga „Az Utas” volt, az ennek „vendég…”, és Halicsot, ezt a „kiaszott tömlőt”, akinek az, hogy „fegyelem és határozottság, ütközőkészség és megbízhatóság”, ma sem és holnap sem fog tudni semmit mondani. A kocsmáros feszülten figyelte a kalauz árnyékos tarkóját, lassan, óvatosan szívta be a levegőt. Halics pedig – mindaddig, míg a kalauz végre bele nem kezdett mondókájába – arra gondolt: „Valaki meghalt.” A hír gyorsan elterjedt a telepen, s az a félóra, amíg a kocsmáros visszatért, bőven elég volt Halicsnak, hogy titokban – a tapintás közvetlenségében – vizsgálja meg, mit is rejt valójában a pulton sorakozó borosüvegek címkéin az a számára többértelmű felirat, hogy RIZLING, s az időből még arra is futotta, hogy – egy alvó s egy bóbiskoló jelenlétében – villámgyors kísérletben igazolja azt a régóta vallott feltételezést, hogy a bor és a víz elegyítésekor keletkező új vegyület színe – mert másról van szó! – megtévesztő hasonlóságot mutat a bor eredeti színével. A vizsgálat sikeres befejezésével egy időben, útban a kocsma felé, Halicsnénak úgy tűnt, a malom fölött lehullott egy csillag. Megtorpant, a szívére tette a kezét, ám hiába pásztázta végig kutató tekintettel és egyre csökönyösebben a harangként ráboruló égboltozatot, be kellett látnia, hogy inkább csak a szeme káprázott a váratlan izgalomtól; mégis: a bizonytalanság, a lehetőség puszta ténye, az elhagyatott környék nyomasztó látványa olyan súllyal nehezedett rá, hogy meggondolta magát, visszafordult, előkereste rongyos bibliáját az élesre vasalt ágyneműk kazla alól, s egyre növekvő bűntudattal ölelvén magához indult el ismét, fordult ki a kövesútra a telep egykori névtáblája alatt, s tette meg azt a százhét lépést a kocsmáig – miközben a megvilágosodás gyorsaságával érlelődött meg benne a felismerés – a szembecsapódó esőben. Hogy némi időt nyerjen, mert feldúlt állapotából, a tehetetlenül kalimpáló szavak rettentő zűrzavarából valamit tiszta egyértelműséggel és ellenállhatatlan revelációval mégiscsak ki kellett tűnnie, hogy „itt vannak a bibliai idők”, megállt a kocsmaajtó előtt, s akkor tépte csak fel, hogy megvetve a lábát a küszöbön, a meglepett arcokba vágja: FELTÁMADÁS!, amikor már biztos volt benne, hogy tévedhetetlenül rátalált a megfelelő szóra, mely tömörségével csak felfokozta azt a lenyűgöző hatást, amit a ténynek magának ki kellett kényszerítenie. A kiáltásra a tanyás ijedten felkapta a fejét, a kalauz úgy pattant föl, mintha megszúrták volna, ami pedig a kocsmárost illeti, ő sem maradt tétlen: olyan erővel s elhamarkodott hirtelenséggel lökte hátra magát, hogy fejét a falba csapva rövid ideig elhomályosult előtte a világ. Nem sokkal ezután ráismertek Halicsnéra. A kocsmáros nem állotta meg, hogy rá ne förmedjen („Ugyan, az isten szerelmére, mi van magával, Halicsné?”), aztán a tövestől kiszakított riglit igyekezett visszacsavarozni az ajtódeszkába. Halics nagy zavarban elvonszolta az asszonyt a legközelebbi székig (ami nem ment könnyen: „Gyere már, az isten áldjon meg, becsap az eső!”), majd beleegyező bólogatással csitítgatta izgatottan hadaró feleségét, s a hol gőgös pátoszt, hol nyöszörgő ijedelmet sugárzó szavak rohamának csak akkor lett vége, amikor Halicsné a kalauz és a kocsmáros összevigyorgó gúnyától feldühödten oda nem kiáltott: „Nem nevetség ez! Egyáltalán nem nevetség!”, és Halicsnak végre sikerült lenyomnia őt egy székre a sajátja mellett, a sarokasztalnál. Akkor sértődötten elhallgatott, a bibliát a mellére szorította, elnézett a bűnösök fölött valami glóriás magosba, és szemeit elfátyolozta a megszerzett bizonyosság. Mint egy karó a földből, úgy állt ki most a lehajtott koponyák és görnyedt hátak alkotta mágneses mezőből; s a hely, amit ezután még hosszú órákig nem lesz hajlandó föladni, mintegy lék volt az ivó zárt terében – lék, amelyen át akadálytalanul áramlott el a levegő, hogy helyébe bénító, jeges, mérgező fuvallatok csapjanak be. A feszült csöndben csak a bögölyök kitartó zúgása hallatszott, s távolból a megállíthatatlanul ömlő esőé, s e kettőt összekapcsolta az a mind gyakrabban feltámadó percegés, az odakint hajladozó akácfákban, az asztallábakban és a pult tartószerkezetében működő különös éjjeli munka, mely szabálytalanul lüktető jeleivel mérte ki az idő parcelláit, könyörtelenül megszabva azokat a tereket, ahová egy szó, egy mondat, vagy egy mozdulat hiánytalanul belefért. Egyetlen pulzussal vert ez az október végi éjszaka: szóval és képzelettel föl nem érhető rend szerint különös, furcsa ritmust dobogott a fákban, az esőben, a sárban; a homályban, a lassan vonuló sötétségben, az elmosódott árnyakban, a fáradtan működő izmokban; a csöndben, az emberi tárgyakban, a hullámzó kövesút íveiben; a haj más ütemnek engedett, mint a foszló szövetek a testen; növekedés és romlás más-más irányba tart: mégis: ez az ezernyi visszhangzó dobbanás, ez a zavarosan kalimpáló éjszakai zaj látszólag közös iram eleme, hogy elfedje a kétségbeesést: a dolgok mögött konokul dolgok bukkannak fel, s a szemhatár fölött már nem függnek össze. Így egy örökre nyitva felejtett ajtó: egy soha nem nyíló zár. Egy hasadék: egy rés. A kocsmáros, miután belátta, hogy hiábavaló erőfeszítés a korhadt ajtótokban eleven helyet keresni, elhajította a riglit, s egy ékkel cserélte fel; bosszankodva visszaült suszterszékére („A rés rés marad” – nyugodott bele végül), hogy amíg lehet, teste békéjével szegüljön szembe annak az egyre fokozódó nyugtalanságnak, amelytől megszabadulni – tudta jól – nemigen lesz képes ezután. Mert hiába minden: a Halicsné ellen hirtelen feltámadó bosszúvágy még épp hogy csak megfogant, máris elnyomta azt ez a szakadékszerű kétségbeesés. Körbenézett az asztalokon, fölmérte, meddig tart még ki a bor, a pálinka, majd felkelt, s behúzta maga mögött a raktárajtót. Hogy most nem látta szem, szabadjára engedte dühét, s fenyegető kézmozdulatokkal, ijesztő grimaszokat vágva végigfutotta a rozsdaszagban („szerelemszag…” – állapította meg régebben több ízben is, amikor még a helyiség a Horgos lányok székhelye lehetett) az évek óta mozdulatlan áruk szabta szabályos útvonalat, mint mindig, ha sürgető gondjai megoldásában hosszas, magányos töprengésre volt szükség: be az ablak felé, melyet kétujjnyi vastag vasrács és sűrű pókháló védett a kövesút lopakodó tolvajaitól, elfordulva a liszteszsákoknál, végig a tápok feltornyozott falai között egészen a kisasztalkáig, ahol üzleti könyveit, feljegyzéseit, a dohányt és személyes holmijait tartotta, aztán megint vissza az ablakocskáig, és ott – miután már belső szenvedély nélkül tett egy szégyenletes megjegyzést a Teremtőre, amiért e „gyilkos pókokkal” igyekszik tönkre zúzni az életét – jobbra fordult, majd átlépve a kiömlött vetőmag egy kupacba sepert piszka fölött, csakhamar újból a vasajtóhoz ért. Szó sincs róla: nem hisz ő semmiféle föltámadásban, ezt meghagyja Halicsnénak, az efféle humbugokat ismeri ő jól; de engedtessék meg neki némi nyugtalanság, ha egy halottról egyszer csak kiderül, hogy él. Semmi oka nem volt arra, hogy annak idején kétségbe vonja, amit a Horgos kölyök határozottan állított; még félre is hívta, hogy alaposan „megfaggassa” a részletekről; s noha egy-egy apróság kapcsán föl is tűnt neki, hogy a történet bizonyos pillérei „nem úgy állnak, ahogyan pedig azoknak állniuk kell”, az meg sem fordult a fejében, hogy netán a hír maga hamis. De hát, kérdezi ő, mi oka lehetett a kis Horgosnak erre a pimasz hazudozásra? Bár a maga részéről aláírja, hogy ennél romlottabb kölyköt még nem hordott a hátán a föld, azt ne akarják vele elhitetni, hogy egy gyerek kitalálhat ilyesmit – minden külső beavatkozás, sőt! felbujtás nélkül. Mármost ami őt magát illeti, határozottan meg van győződve: attól még, hogy állítólag látta őket valaki a városban, a halál ténye mégiscsak tény marad. Csöppet sincs meglepődve, Irimiásból nem is nézett ki mást. A maga részéről bármit hajlandó elhinni erről a koszos csavargóról, mert hogy piszkos csirkefogóról van szó a társával egyetemben, az egy percig nem lehet vitás. Elhatározás fogant meg benne: akárhogy jönnek is, ő aztán nem fog habozni, a bornak ugyanis ára van. Végül is nem tartozik rá, tőle akár kísértetek is lehetnek, de aki itt iszik, az fizet. Ő nem veszíthet. Nem azért gürcölt „egy életen keresztül”, nem azért nyitotta meg keserves verítékkel ezt az üzletet, hogy „holmi lézengő flitterek” ingyen nyakalják nála a bort. Hitelben nem szokás eladni, ugye, a nagyvonalúság – meg amúgy – távol áll tőle. Különben – nem tartja kizártnak, hogy Irimiásékat tényleg elütötte az az autó. Miért? Hát rajta kívül senki nem hallott még a tetszhalott állapotról? Valahogy sikerült visszarángatni őket ebbe a nyomorult életbe, na és? Ez – véleménye szerint – a modern orvostudomány mai állásában nem elképzelhetetlen, bár nagy meggondolatlanság volt. Akár így, akár úgy: őt nem érdekli; nem olyan fából faragták, hogy megijedjen egy gyanús „halott”-tól. Leült a kisasztalhoz, s miután letisztogatta a pókhálóktól, átlapozta leltárkönyvét, papírt húzott elő meg egy tompára rágott ceruzavéget, és lázasan összegezve az utolsó lap adatait, otromba számokat vetett a papírra egy-egy érthetetlen morgás kíséretében:

 

 

Elmerülten s büszkén nézegette a jobbról balra dőlő számokat, és mérhetetlen gyűlöletet érzett a világgal szemben, amely lehetővé tette, hogy ezek a piszkos gazemberek őt válasszák újabb mocskos terveik céltáblájául; rendszerint képes volt arra, hogy hirtelen feltámadó haragját („Nagytermészetű ember!” – szokta mondogatni felesége a városi szomszédoknak) és megvetését élete nagy álmának rendelje alá: ahhoz, hogy ez valaha is valóra váljon, tudta, állandóan résen kell lennie, egy elhamarkodott szó, egy elsietett számítás, és minden romokban hever. De „az ember néha nem tud parancsolni a jellemének”, s ez mindig veszteséggel jár. A kocsmáros meg volt elégedve a teremtéssel, rájött ugyanis, miből építhet ő „bázist” nagy álmának. A körülötte csapkodó undor és gyűlölet mértékéből már gyermek- és ifjúkorában szinte fillérre ki tudta számítani a hasznot. Ő ezek után – ez világos – nem követheti el ugyanazt a hibát! Ám olykor-olykor rátört a düh; ilyenkor ide húzódott vissza, hogy rejtve az illetéktelen szemek elől kitombolja magát. Azért tudott vigyázni. Még ilyenkor is tudott vigyázni, nehogy kárt tegyen valamiben. A falat rugdosta, vagy – legfeljebb – egy üres rekeszt vágott a vasajtóhoz, hadd „bődüljön meg”. De ezt aztán most igazán nem engedhette meg magának, még behallatszana az ivóba. S mint ahogy máskor, most is számokhoz menekült. Mert a számokban volt valami titokzatos evidencia, valami oktondi módon lebecsült „nemes egyszerűség”, hogy e kettő között fogalmazódhasson meg a gerincét bizsergető tudat: „Vannak távlatok.” De hát van-e számsor, amely képes legyőzni ezt a szálkás, szürke hajú, élettelen tekintetű, lófejű Irimiást, ezt a ganét, ezt a szemetet, ezt a pöcegödörbe való férget?! Hol az a szám, amely legyűri ezt a megmérhetetlen alamusziságot, ezt a pokoli fickót? Megbízhatatlan? Kiismerhetetlen? Kevés itt a szó. Gyengének bizonyul itten minden megfogalmazás. Nem szavakra van itt szükség. Hanem erőre. Arra, aki végre oda tud csapni! Erő kell ide, nem puhányok csacsogása! Áthúzta az eddig írottakat, de a vonalak mögül is jól olvasható számok egyre sokatmondóbban villantak elő a papírról. Már nem csak a rekeszekben található boros-, sörös- és üdítősüvegek létszámáról tudósították a kocsmárost, ó, nem! A számok egyre többet kezdtek mondani a kocsmárosnak. S ő észrevette, hogy ezzel egy időben ő maga egyre nagyobbá és nagyobbá válik. Minél többértelműbbé lettek a számjai, annál inkább „növekszem én”. Pár év óta szörnyű nagyságának tudata szinte feszélyezte. Fürgén hátraszaladt az üdítő italokhoz, hogy meggyőződjön, valóban jól emlékezett-e. Nyugtalanította, hogy bal keze csillapíthatatlanul remegni kezd. Mit „volt mit tenni”, végre szembe kellett nézzen a fojtogató kérdéssel. „Mit akar Irimiás?” Egy fátyolos hangot hallott a sarokból, s egy pillanatig meghűlt benne a vér, mert azt hitte, démonikus pókjai mindennek a tetejébe még beszélnek is. Megtörülte homlokát, nekidőlt a liszteszsákoknak, cigarettára gyújtott. „Valaki tizennégy napig ingyen iszik, és vissza meri tolni a pofáját! És ez – visszajön! De nem is akárhogy! Mintha még kevesellné! Kizavarom ezeket a részeg disznókat! Leoltok minden villanyt! Beszegezem az ajtót! Elbarikádozom a bejáratot!” Elvesztette a fejét. Újból sebesen elindult a maga építette járatokban. „Nézzük csak. Eljött a tanyára, és azt mondta: kell-e pénz, mert ha kell, ültess be mindent hagymával. Csak úgy… két mondat között. Miféle hagymával? – kérdezem én. Vöröshagymával, feleli. És mindent beültettem. És bejött. Aztán megvettem ezt a kocsmát a svábtól. Mert a nagy dolgok mindig egyszerűek. És nyitás után négy nappal odatolja a karvalyorrát, és azt meri mondani, hogy én (Én!!!) mindent neki köszönhetek, és tizennégy napig ingyen vedel, anélkül hogy akár csak megköszönné! És most? Tán eljön, hogy visszavegye, AMI AZ ENYÉM? Jóságos ég! Mi lesz így a világból, ha bárki beállíthat egy nap, és azt mondhatja, fel is út, le is út, itt én vagyok a gazda! Mivé lesz így ez az ország? Itt már semmi sem szent? Nem, nem, barátocskáim! Van törvény is ezen a világon!” Szemei kitisztultak, lecsendesedett. Higgadtan megszámolta az üdítős rekeszeket. „Hát persze! – csapott a homlokára. – Az ember egy kicsit elveszti a fejét, és máris megvan a baj.” Elővette leltárkönyvét, kinyitotta a füzetet is, újból áthúzta az utolsó oldalt, és elégedetten újrakezdte:

 

 

Lecsapta a ceruzát, a füzetet a leltárkönyvbe, azt meg az asztalfiókba csúsztatta, megdörzsölte a térdeit, s elhúzta a vasajtó reteszét. „Várjuk ki a végét.” Halicsné volt az egyetlen, akinek föltűnt, hogy „milyen hosszan időzött abban a förtelmes helyiségben”, s most szúrós szemmel követte a kocsmáros minden mozdulatát. Halics riadtan hallgatta a kalauz harsány történetét. Amennyire csak tehette, összekuporodott, lábait maga alá húzta, kezét mély zsebeibe süllyesztette, hogy minél kisebb támadási felületet hagyjon, ha netán „épp most törne ránk valaki”. Már az is épp elég, hogy ilyen szokatlan időben, csapzottan, izgatottan megjelent itt ez a kalauz (utoljára nyáron járt a telepen), pontosan úgy, mint azok az ismeretlen férfiak, akik bokáig érő, kopott felöltőben benyitnak egy este a békésen vacsorázó családok konyháiba, hogy zavart és rémületet keltve fáradt hangon bejelentsék, kitört a háború, aztán a riadalomban még felhajtanak egy pohár házipálinkát a kredencnek dűlve, és örökre eltűnnek a környékről. Mert ugyan mire vélje most már ezt a hirtelen föltámadást, ezt a lázas sietséget körös-körül? Rossz érzéssel vette tudomásul, hogy körülötte minden megváltozott: elmozdultak az asztalok és a székek, lábaik világos foltja ott maradt az olajos padlón; más rendje lett a boros rekeszeknek a falnál, föltűnő tisztaság uralkodott a pult tetején. Másszor hónapokig „jó dolguk volt a hamutartóknak egy kupacban”, hisz mindenki a földre hamuzik – most, lám! minden asztalon ott virít egy-egy! Az ajtót ék tartja már, a csikkek gondos kupacban a sarokba söpörve! Mire föl minden? Nem is beszélve ezekről az átkozott pókokról, az ember alig ül egy kicsit a helyén, máris söpörgetheti magáról a pókhálókat… „Végül is mit bánom én. Csak ezt a nőszemélyt vinné már haza a fene…” Kelemen megvárta, míg újratöltik a poharát, csak akkor állt föl. „Megropogtatom már egy kicsit a derekamat!” – mondta, s nagy nyögésekkel, ritmikus mozdulatokkal hátra-hátrahajolt. Azután egy nagy lendülettel ledöntötte a pálinkát. „Úgy higgyék el, ahogy most itt ülök. Mert olyan csönd lett, hogy még a kutya is egy hang nélkül lapított a kályha mögött! Én meg csak ültem, csak meresztgettem a szemem, azt hittem, nem jól látok! Pedig ott voltak előttem, teljes életnagyságban, elevenen!” Halicsné hűvösen végigmérte. „Aztán, mondja csak, legalább tanult a leckéből?” A kalauz bosszúsan megfordult. „Miféle leckéből?” „Nem tanult maga semmit! – folytatta szomorúan Halicsné, s bibliás kezével Kelemen poharára mutatott. – Hisz most is vedel!” Az öreg felfortyant. „Tessék? Hogy én? Vedelek? Hogy jön maga ahhoz, hogy ilyeneket mondjon nekem?!” Halics nyelt egy nagyot, s bocsánatkérő hangon közbeszólt. „Ne vegye komolyan, Kelemen úr. Mindig ilyen, sajnos.” „Már hogy a fenébe ne venném komolyan, kérem! – csattant föl az. – Hát mit képzelnek maguk?!” A kocsmáros hivatásszerűen közbelépett. „Csak nyugalom. Folytassa csak, folytassa. Engem érdekel.” Halicsné földúlt arccal fordult a férjéhez. „Képes vagy itt ülni, nyugodtan, mintha mi sem történt volna!? Ez az alak sértegeti a feleségedet! Ezt nem gondoltam volna!” Olyan mély és megmagyarázhatatlan megvetés sugárzott belőle, hogy Kelemennek – pedig nem akarta ennyiben hagyni a dolgot – a torkára fagyott a szó. „Na… hol is tartottam? – kérdezte a kocsmárostól aztán, kifújta az orrát, s a zsebkendőt gondosan összehajtogatta, élt illesztve élhez. – …Ja igen. Hogy a csaposlányok pimaszkodni kezdtek, és erre a…” Halics megrázta a fejét. „Nem, ez még nem volt.” Kelemen mérgesen lecsapta a poharát. „Ezt így nem lehet, kérem!” A kocsmáros vetett egy megrovó pillantást Halicsra, majd intett a kalauznak, hogy „ugyan, ne kéresse már magát”. „Nem, kérem. Befejeztem! – vágta rá az, és Halicsra mutatott. – Mondja ő! Ő volt ott, nem? Csak jobban tudja!” „Ne törődjön velük – felelte a kocsmáros. – Ezek ezt nem értik. Higgyen nekem, ezek ezt nem értik.” Kelemen megenyhült arccal bólogatni kezdett; az ital felmelegítette a csontjait, püffedt képe kivörösödött, s mintha az orra is megdagadt volna… „Na, szóval… ott tartottam, hogy a csaposlányok… És akkor azt hittem, Irimiás rögtön, de rögtön lekever nekik egy frászt, de nem! Ment minden a maga útján. A pimasz népség! Pontosan olyanok voltak, mint ezek itt… Látásból ismertem őket, ott volt a TÜZÉP-fuvaros, két rakodó a fatelepről, aztán a tornatanár az egyes számú iskolából, meg egy éjszakai pincér a restiből, meg még egypáran, na. Komolyan mondom, csodáltam Irimiás önfegyelmét… de hát igazat kell adnunk… adni neki. Mit kezdjen ő ezekkel? Mit kezdjünk mi ezekkel?! Megvártam, míg belekortyolnak a kevertjükbe, mert azt ittak mind a ketten (Igen, azt, ha mondom, kevertet), aztán, amikor leültek az asztalhoz, odaléptem hozzájuk. Irimiás, amikor megismert, vagyis hát… megismert rögtön, megölelt, és azt mondta, nahát, barátom, téged is látni? Intett a csaposlányoknak, azok meg ugrottak, mint a szöcske, pedig nem is volt kiszolgálás, és azonnal rendelt egy rundot.” „Egy rundot?…” – kérdezte megütközve a kocsmáros. „Egy rundot – bizonygatta Kelemen. – Mi van ebben olyan furcsa? Láttam, hogy most nincs kedve beszélgetni, ezért aztán Petrinával elegyedtünk szóba. Mindent elmondott.” Halicsné előrehajolva fülelt, nehogy elszalasszon valamit. „Még hogy mindent. Majd épp ennek fog mindent elmondani” – jegyezte meg száraz gúnnyal. S mielőtt még a kalauz megfordulhatott volna, hogy szembenézzen „ezzel a boszorkánnyal”, a kocsmáros áthajolt a pulton, és a vállára tette a kezét. „Mondtam már, hogy ne törődjön semmivel. És közben Irimiás?” Kelemen erőt vett magán, s nem mozdult. „Irimiás néha bólintott. Egyébként nem beszélt túl sokat. Töprengett valamin.” A kocsmáros nyelt egyet. „Azt mondja… töprengett… valamin?…” „Igen, azt. A végén csak ennyit mondott: mennünk kell. Még találkozunk, Kelemen. Nem sokkal utánuk én is elmentem, mert nem lehetett… én legalábbis nem bírom olyan sokáig elviselni a csürhét, meg aztán volt még dolgom a Kisrománvárosban Hochan hentessel. Már besötétedett, amikor hazaindultam, de a vágóhídnál még betértem a Mérőbe. Ott akadtam össze a fiatalabbik Tóthtal, aki évekkel ezelőtt szomszédom volt a pósteleki tanyán. Tőle tudtam meg, hogy Irimiásék a délutánt állítólag! Steigerwaldnál töltötték a bukott vadászfegyver-kereskedővel, és valami lőporról folyt a szó, legalábbis a Steigerwald gyerekek váltig ezt állították az utcában. Aztán hazaindultam. És mielőtt letértem volna az eleki útleágazásnál, tudja, a Fekete-dűlőnél, magam se tudom, miért, visszanéztem. Azonnal tudtam, hogy csak ők lehetnek azok, bár még jó messze voltak tőlem. Mentem egy darabon, de csak annyit, hogy lássam az elágazást, és tényleg nem csalt a szemem, ők voltak bizony: habozás nélkül lefordultak a kövesútra. Aztán otthon hirtelen megértettem, hogy hova, minek és miért.” A kocsmáros előredőlve hallgatta, elégedetten és ravaszkás képpel hunyorogva figyelte Kelement; sejtette, hogy amit most hallott, csak része, csöppnyi darabkája annak, ami történt, s még ez is: valószínűleg hazugság. Becsülte annyira Kelement, hogy feltételezte róla: olyan könnyen „nem játssza ki az adut”. Egyébként is tudta, hogy nincs ember, aki önként, előre „kipakolna”, emiatt aztán soha nem hitt senkinek, mint ahogy most sem hitte el a kalauz egyetlen szavát sem, jóllehet nagyon sokra tartotta azokat. Biztos volt benne, hogy még ha akar, sem képes az ember igazat mondani, így egy történet első változatának nem tulajdonított különösebb jelentőséget, de ennyit föltétlenül: „Lehet, hogy történt valami…” De hogy pontosan mi is ez a történet, az – vélte – közös erőfeszítéssel fejthető csak meg, úgy, hogy újabb és újabb változatokat hallgat meg az ember, hogy aztán ne is legyen tovább más dolga, mint várni; várni, hogy az igazság egyik pillanatról a másikra – egyszer csak – előtűnjön; erre már az esemény további részletei is láthatók lesznek, így – visszaható erővel – akár még ellenőrizni is lehet, hogy az eredeti történet egyes elemei milyen sorrendben kellett hogy kövessék egymást. „Hova, minek és miért?” – kérdezte somolyogva. „Van itt mit csinálni, nem?” – hangzott a felelet. „Lehet” – hagyta rá a kocsmáros hidegen. Halics közelebb húzódott a feleségéhez („Micsoda hátborzongató szavak, jézusom! Az embernek feláll a szőr a hátán…”), az meg lassan felé fordította a fejét. Hosszan vizsgálgatta férje petyhüdt arcát, hályogszürke szemeit, alacsony, előreugró homlokát. E közelnézetben Halics petyhüdt arcbőre vágóhidak rideg csarnokaiban egymásra gyűrődött hús- és szalonnarétegekre, hályogszürke szemei elhagyott házak udvarán álló kutak békalencsével benőtt vízfelszínére emlékeztették, alacsony, előreugró homloka pedig azoknak a „gyilkosoknak a homlokára, akiknek fényképét országos lapokban lehet látni, és sohasem lehet elfelejteni”. Így hát amilyen sebesen föltámadt benne, olyan gyorsan el is hagyta az a pillanatnyi részvét, amit Halics iránt érzett, hogy helyét egy aligha helyénvaló mondat töltse be: Nagy volt Jézus! Elhessegette magától a nehéz vágyat, hogy férjét szeretnie kellene, mert „még egy kutyában is több a becsület”, mint benne; de hát mit tegyen? Ez van megírva a sors könyvében. Rá – talán – a mennyország egy csöndes szöglete vár, de mit remélhet Halics, eldurvult, bűnös lelkét vajon mi fogja sújtani? Halicsné a gondviselésben bízott, és reménykedett a tisztítótűzben. Meglóbálta a bibliát. „Jobban tennéd – mondta szigorúan –, ha ezt olvasgatnád! Addig is!” „Én? tudod, anyu, hogy nem…” „Te! – vágott közbe Halicsné. – Igen, te! Legalább nem ér annyira készületlenül az elkerülhetetlen.” E súlyos szavak nem rendítették meg Halicsot, kelletlen grimasszal azonban átvette a könyvet, mert „jobb a békesség”. Aztán elismerően bólintott, amikor megbecsülte a súlyát, s felnyitotta az első oldalon. De Halicsné felcsattant, s kivette a kezéből. „Ne a Teremtést olvasd, te szerencsétlen!” – S gyakorlottan felütötte az Apokalipszisnál. Halics az első mondattal nehezen birkózott meg, de aztán hamarosan abba is hagyhatta, elég volt, ha úgy tesz, mintha olvasna, mert Halicsné szigorú figyelme mérséklődött egy kissé. S noha a szavak nem jutottak el az értelméig, az orrát csavaró könyvszag igen jótékony hatással volt rá: csak fél füllel figyelt Kerekes és a kocsmáros, majd a kalauz és a kocsmáros között folyó párbeszédre („Esik még?” „Esik.” és „Hát ez?” „Tökrészeg.”), mert lassan visszanyerte tájékozódóképességét, az Irimiásék keltette ijedelme elpárolgott, ismét érzékelte a pult–Halics távolságot, torka szárazságát, a kocsma zárt terét. Máris jóleső érzés töltötte el, hogy itt ücsöröghet „az emberek között”, azzal a biztos tudattal, hogy így kevésbé érheti veszedelem. „A borom meglesz ma estére. A többi meg mit érdekel engem!” Amikor pedig meglátta Schmidtnét az ajtóban, még egy „kis huncut remény” is végigbizsergette lágy gerincét: „Mit lehessen tudni? Még megeshet, hogy lesz pénzem rá is!” De Halicsné szúrós tekintete miatt nem jutott sok ideje az ábrándozásra, lesütötte a szemét, és a könyv fölé hajolt, mint valami bukott diák a vizsgatételei fölé, ha egyszerre kell megküzdenie anyja ellentmondást nem tűrő tekintetével és az odakint izzó nyári igézetekkel. Mert – Halics szemében – Schmidtné maga volt a nyár, az elérhetetlen évszak annak, aki „csak a beomló őszt, a vágytalan telet” s az izgatott, beteljesületlen tavaszt ismeri. „Ó, Schmidtné! – ugrott fel lágy mosollyal a kocsmáros, s míg Kelemen imbolyogva az éket kereste a padlón, amivel az ajtót idáig a helyén lehetett tartani, addig ő a személyzeti asztalhoz vezette az asszonyt, megvárta, míg leül, majd a füléhez hajolt, hogy beszívhassa a hajából áramló erős és durva kölniillatot, mely épp csak átütött a hajzsír maró szagán. Nem is igen tudta volna megmondani, mit szeret jobban, ezt a húsvéti levegőt, vagy ezt az izgató párát, amely – mint a bikát tavasszal – őt is célhoz vezeti. – Halics már el sem tudja képzelni, mi történhetett az urával… Látja, ez a pocsék idő. Mit hozhatok?” Schmidtné „azzal a zabálnivaló könyökével” arrébb tolta a kocsmárost, és körülnézett. „Cseresznyét?” – tudakolta bizalmasan az, letörölhetetlen mosollyal. „Nem – felelte Schmidtné. – De mégis. Egy icipicit.” Halicsné gyűlölettől szikrázó szemmel, égő arccal, remegő ajakkal leste a kocsmáros minden mozdulatát; hol megtorpant, hol előretört szikkadt testében az indulat, a maga jussát védő szenvedély, így aztán nem tudta eldönteni, mit csináljon: kivonuljon erről „a förtelmes bűntanyáról”, vagy odamenjen, és jól pofon csördítse ezt a kéjleső gazembert, aki védtelen teremtéseket behálózó gonosz furfangjaival meg meri szédíteni ezt a tiszta, ezt az ártatlan lelket? Legszívesebben azonnal a védelmére kelt volna („Az ölembe venném, megcirógatnám…”) Schmidtnének, hogy így ne legyen kitéve a kocsmáros „erőszakoskodásainak”, de nem tehetett semmit. Tudta, nem árulhatja el érzelmeit, mert azonnal félremagyaráznák (Hisz amúgy is örökké erről pusmognak a háta mögött!), mint ahogy azt is sejtette, miféle szövetségbe kényszerítették ezt a szegény gyermeket, s azt is, mi vár még reá. Ült könnybe lábadt szemmel, horpadt derékkal, nehéz terhekkel csontos vállain. „Aztán hallotta már?” – kérdezte a kocsmáros lefegyverző édességgel. Letette Schmidtné elé a pálinkát, s amennyire tudta, behúzta hegyes pókhasát. Halicsné ráförmedt a sarokból. „Hallotta. Hallotta hát.” A kocsmáros komoran, összeszorított szájjal visszaült a helyére, Schmidtné pedig két ujjal finoman az ajkához emelte a poharat, aztán – mint aki időközben meggondolja magát – férfias lendülettel egy hajtásra kiitta. „És mondják csak, biztos, hogy ők azok?” „Hát persze! – vágta rá a kocsmáros. – Nincs tévedés!” Schmidtné egész lényét mélységes izgalom töltötte el, érezte, hogy bőre nyirkos lesz, gondolatfoszlányok kavarogtak a fejében, rendezetlenül és szabálytalanul, ezért bal kezével erősen megszorította az asztal szélét, nehogy e hirtelen rászakadt boldogságban elárulja magát. Még ki kell választania saját holmijait a katonaládából, számba kell vennie, mire is lesz szüksége, s mire nem, ha holnap reggel – vagy talán már ma éjszaka? – elindulnak; mert abban egy cseppet sem kételkedett, hogy Irimiás szokatlan – szokatlan? inkább fantasztikus! – látogatása („Mennyire rávall!” – gondolta büszkén) nem lehet véletlen… Ő, Schmidtné, pontosan emlékszik még azokra a szavakra… ó, hát el lehet azokat egyáltalán felejteni? S mindez most, az utolsó pillanatban! Az elmúlt hónapok, a halálhír szörnyű percei fölmorzsolták már minden hitét, lemondott minden reményről, dédelgetett terveiről, s már beérte volna holmi nyomorúságos – és esztelen – szökéssel is, csak innen menekülhessen el. Ostoba kishitűség! Hisz tudta ő mindig, hogy adósa még ez a nyomorult élet! Van mit remélnie, van mire várjon! No, most aztán nem kell tovább senyvedni, vége a gyötrelemnek! Hányszor elképzelte, megálmodta már! És most itt van! Itt! Élete nagy pillanata! Gyűlölettől és szinte már tárgytalan megvetéstől parázsló szemmel nézett végig a homályos arcokon. Az öröm majd szétfeszítette a testét. „Itt hagylak benneteket. Dögöljetek meg mindnyájan. Így, ahogy vagytok. Csapjon belétek a mennykő. Forduljatok föl. Most.” Nagy, körvonalazatlan (főként: nagy) tervek fogantak meg benne, fényeket látott, kivilágított kirakatsorokat, divatos zenekarokat, drága kombinék, harisnyák és kalapok („Kalapok!”) lebegtek képzeletében; puha és hűvös érintésű szőrmekabátok, kivilágított szállodák, pazar reggelik, nagy bevásárolások, és este, ESTE, tánc… lehunyta a szemét, hogy csak hallja e susogást, e vad zsongást, ezt a fokozhatatlanul boldog zsivajt. S csukott pillái alatt feltámadt a kislánykor óta féltve őrzött, menedékbe kényszerített varázslatos álom (egy százszor és ezerszer újraélt „teadélután a szalonban…”), de vadul kalimpáló szívében fölszakadt a régi kétségbeesés is: mennyi mindent, de mindent elmulasztott! Hogy fogja most majd – egyszerre! – megállni a helyét? Mitévő legyen a rászakadó „igazi életben”? Hisz késsel-villával enni még csak tud valahogy, de mit kezd majd azzal az ezernyi arcfestékkel, púderrel, krémmel, hogy fogadja „az ismerőseik köszönését”, a bókokat, hogy viselje és hogy válassza ki ruháit, s ha – ne adj isten! – autójuk is lesz, akkor mihez kezd? Elhatározta, mindenben első megérzésére fog hallgatni, és egyébként is: majd mindent jó alaposan megfigyel. Ha kibírta egy ilyen visszataszító, paprikavörös félnótás mellett, mint ez a Schmidt, majd épp Irimiás oldalán fog kétségbeesni?! Csak egyetlen férfit ismert – Irimiást –, aki az ágyban is, az életben is mélységesen föl tudta ajzani. Irimiást, akinek a kisujját oda nem adná a világ minden kincséért sem, akinek egy szava többet jelent, mint valamennyi férfié együttvéve… Különben is, férfiak?!… Hol van itt férfi – rajta kívül? Talán Schmidt, az állandó lábszagával? Vagy Futaki, a sánta lábával és az összehugyozott nadrágjával? Vagy a kocsmáros? Ez itt, ni?! A pókhasával, a rohadt fogaival, a büdös leheletével?! Ismeri ő „a környék összes mocskos ágyát”, de az Irimiáséhoz foghatóval azelőtt sem, azóta sem találkozott. „Ezek a nyomorúságos pofák. Szégyen, hogy itt vagyok. Mindenhonnan, még a falakból is, ez a kibírhatatlan büdösség. Hogy kerültem én ide? Micsoda mocsok. Micsoda szeméttelep. Micsoda rohadt görények!” „Hiába – gondolta Halics –, ez a Schmidt a szerencse fia.” Sóvárogva nézte az asszony széles vállait, vastag combjait, kontyba font fekete haját, és még így, kabátban is gyönyörű, hatalmas melleit, és képzeletben… (Felkelt, hogy meghívja egy pohár… pálinkára. Aztán? Aztán szóba elegyednének, és megkérné a kezét. De hát, mondta volna erre az asszony, magának már van felesége. Nem számít, felelte volna erre ő.) A kocsmáros újabb pohár pálinkát tett Schmidtné elé, s míg apró kortyokkal végzett ezzel is, szájában összefutott a nyál. Halicsnénak libabőrös lett a háta. Már nem oszlathatta el semmi a gyanút, hogy a kocsmáros, bár Schmidtné nem kérte, odahozta, s az asszony, mintha kérte volna, szó nélkül megitta a pálinkát. „A szeretője lett!” Lesütötte a szemét, hogy ne lássák rajta. Mert ereiben harag és düh futott le a szívtől a lábujjakig. Mert most aztán majdnem elveszítette a fejét. Csapdában érezte magát, hisz nem tehet semmit ellenük, épp elég, hogy amúgy is „örökké jártatják a szájukat”, de elviselni sem tudta, hogy itt kell ülnie tehetetlenül, míg azok ott nyugodtan, mintha egyedül lennének, űzhetik bűnös üzelmeiket. De aztán hirtelen – esküdni mert volna rá, hogy égi sugalmazásra – tiszta fény hasított a lelkét borító szörnyű sötétségbe. „Bűnös vagyok!” Görcsösen megragadta a bibliát, s némán mozgó ajakkal, de belül sikoltva kapaszkodva minden egyes szóba, ösztönösen belekezdett a Miatyánkba. „Még hogy reggelre! – kiáltotta a kalauz. – Amikor találkoztam velük az elágazásnál, nem lehetett több, mint hét, legfeljebb nyolc óra! Onnan – akármilyen lassan jönnek is – éjfélre itt kell lenniük. Ha én – folytatta előredőlve – másfél, két óra alatt, na jó… mondjuk három-négy óra alatt… megtettem az utat idáig, pedig a lovak jó néhányszor csak lépésben tudtak jönni a sárban, akkor nekik elég lesz tán az a négy-öt órácska?!” A kocsmáros felemelte mutatóujját. „Reggel lesz abból, meglátja. Az út tele van gödrökkel, kátyúval. Azt meg ne nekem mondja, hogy a régi úton három-négy óra az út! Hát persze. A régi út nyílegyenesen idevezet. De ők a kövesúton jöhetnek csak! Az meg, a kövesút, egy akkora kanyart tesz, mintha tengert kéne kikerülnie. Úgyhogy ne nekem magyarázza, idevalósi vagyok.” Kelemen már a szemét is alig bírta nyitva tartani, így aztán már csak legyinteni tudott, fejét a pultra hajtotta, s elaludt. Hátul Kerekes lassan fölemelte kopaszra nyírt, régi sebek hegétől ijesztő koponyáját, az álom szinte odaszögezte a „biliárdhoz”… Percekig hallgatta a kitartóan zúgó esőt, megdörzsölte elgémberedett combjait, fázósan összerázkódott, majd rárivallt a kocsmárosra. „Mákfejű! Mért nem fűt már ez a kibaszott kályha?!” A trágárságnak lett némi sikere. „Ami igaz, az igaz – csatlakozott ugyanis Halicsné. – Jó lenne egy kis meleg.” A kocsmáros elveszítette a türelmét. „Őszintén mondja meg, maga mit pofázik itt nekem? Mi?! Ez nem váróterem, hanem kocsma!” Kerekes rábődült. „Kitekerem a nyakadat, ha tíz perc múlva, érted, nem lesz itten meleg!” „Jól van, na. Most mit ordítasz” – törődött bele a kocsmáros, majd Schmidtnére nézett, s hamiskásan elvigyorodott. „Hány óra van?” A kocsmáros az órájára pillantott. „Tizenegy. Legfeljebb tizenkettő. Majd megtudjuk, ha megjönnek a többiek.” „Miféle többiek?” – kérdezte Kerekes. „Hát csak úgy mondom.” A tanyás rákönyökölt a „biliárdra”, ásított, s a pohara után nyúlt. „Ki vitte el a boromat?” – kérdezte tompa hangon. „Kiöntötted.” „Hazudsz, mákfejű.” A kocsmáros vigyorogva széttárta a kezét. „Nem, tényleg kiöntötted.” „Akkor hozzál másikat.” A dohányfüst lassan hullámzott az asztalok fölött, s a távolból – hirtelen felhangzó, hirtelen abbamaradó – dühös kutyacsaholás hallatszott. Schmidtné beleszagolt a levegőbe. „Mi ez a szag? Az előbb ez még nem volt” – kérdezte meghökkenve. „Csak a pókok. Vagy az olaj” – felelte édeskés hangon a kocsmáros, és letérdelt az olajkályha elé, hogy begyújtson. Schmidtné megcsóválta a fejét. Megszagolta a viharkabátját fölül, aztán alul, megszagolta a széket, majd letérdelt, s figyelmesen kutatott tovább. Arcával szinte már a padlót súrolta, amikor hirtelen fölegyenesedett, és azt mondta: „Ez a föld.”

Nem volt könnyű. Annak idején még neki is két napig tartott, míg végre rájött, hová tegye a lábát, miben kapaszkodjon meg, s hogyan préselje be magát azon az első látásra reménytelenül szűk lyukon, amely a ház hátulsó oldalán, az eresz alatt nyílt néhány hiányzó verébdeszka helyén; mostanában persze már egy fél perc volt az egész: kockázatos, de jól megválasztott mozdulatokkal ugrott fel a fekete ponyvával letakart farakás tetejére, megkapaszkodott a csatornavasban, bal lábát bedugta a nyíláson és oldalra csúsztatta, majd fejjel előre egy lendülettel bebújt, másik lábával elrúgta magát, s már bent is volt a padlásnak e valaha galambok számára leválasztott részében, ebben az egyszemélyes birodalomban, melynek titkát egyes-egyedül ő maga ismerte csupán; itt nem kellett tartania bátyja váratlan és érthetetlen támadásaitól, arra pedig ösztönösen ügyelt, hogy hosszabb távolléttel ne keltse fel anyja s nővérei gyanúját, akik – ha lelepleződne – kíméletlenül leparancsolnák innen, s akkor hiábavaló lett volna minden további erőfeszítés. De hát mit számít ez most már! Lehúzta átnedvesedett mackófölsőjét, megigazította kedvenc rózsaszínű, fehér galléros ruháját, és odaült „az ablak” elé, s behunyt szemmel, dideregve, ugrásra készen hallgatta, hogy zúg az eső a cserepeken. Anyja odalent aludt a házban, nővérei ma nem jöttek haza ebédre sem, így aztán szinte biztos lehetett abban, hogy délután nem fogják keresni, hacsak Sanyi nem, akiről sohasem tudták, éppen merre jár, s emiatt mindig váratlanul bukkant föl, mintha valami lappangó titok magyarázatát kutatná a tanyán, melyet csak ekképpen – hirtelen, meglepetésszerű támadással – lehetne leleplezni. Voltaképpen nem is igen lett volna oka a félelemre, végül is sohasem keresték; sőt: inkább szigorúan ráparancsoltak, maradjon távol, különösen akkor – s ez gyakran megtörtént –, ha vendég volt a házban. A senki földjére került, mert egyik utasításnak sem tudott eleget tenni: sem az ajtó közelében nem maradhatott, mint ahogy azt sem tehette meg, hogy messzire elkóborol, hiszen tudta, bármikor szólíthatják (hogy: „Szaladj csak el egy üveg borért!”, vagy: „Hozzál csak, lányom, három pakli cigarettát, Kossuthot, nem felejted el?”), márpedig egyetlen elmulasztott alkalom, és végérvényesen eltávolítanák a házból. Mert csupán ez maradt; anyja ugyanis, amikor „közös megegyezéssel” hazakerült a városi kisegítő iskolából, konyhai munkára fogta, ám az elmarasztalástól való félelem miatt a tányérok széttörtek a padlón, a lábosokról lepattogzott a zománc, a sarkokban ott maradt a pókháló, a leves ízetlen, a paprikás sós lett, míg végül már a legegyszerűbb teendőknek sem tudott eleget tenni, és nem volt hátra más, mint hogy kizavarják a konyhából is. Ettől kezdve napjai görcsös várakozással teltek, a csűr mögé, vagy ha esett, a ház végébe, az eresz alá húzódott, mert onnan úgy tarthatta szemmel a konyhaajtót, hogy bár odabentről nem láthatták őt, mégis az első szólításra ott teremhetett. Az örökös figyelemben rövidesen felborult érzékeinek szabályos rendje: látása szinte kizárólag a konyhaajtóra korlátozódott, ezt azonban mérhetetlen élességgel, már-már hasító fájással érzékelte; egyidejűleg fogta föl valamennyi részletét, fölül a két piszkos üveget, amint átvillan rajtuk a rajzszögekkel fölerősített csipkefüggöny, lent a felcsapódott száraz sarat, a kilincs lefelé biggyedő vonalát, egyszóval a formák, a színek, a vonalak egész riasztó hálózatát, sőt pontosan érzékelte a konyhaajtó különféle állapotait is a rendkívüli módon fölaprózódó időben, ahogy pillanatról pillanatra a veszély és lehetőség más-más fokáról tudósítják. Amikor pedig e mozdulatlanságnak hirtelen vége szakadt, minden meglendült körülötte: elfutott mellette a házfal, az eresz görbe íve, eliramlott az ablak, balról meg elúszott mellette az ól és a magára hagyott virágoskert, meglódult felette az ég, lábai alól kiszaladt a föld, s már ott is állt anyja vagy nővére előtt, anélkül hogy láthatta volna a nyíló konyhaajtót, egyszeriben előttük termett. Az a pillanat, míg lesütötte a szemét, elegendő volt arra, hogy felismerje őket, hiszen nem is volt szüksége másra, mert ettől kezdve sokáig még szinte odaszegeződött a kalimpáló tárgyakkal teli térbe anyja vagy nővére homályos alakja, vaklátással érzékelte, hogy ott vannak s ő ott van

velük szemben

lent,

mint ahogy azt is tudta, akkora erővel magasodnak fölé, hogy ha egyszer mégis megtenné és fölnézne rájuk, talán szét is pattanna a kép, mert tűrhetetlen joguk a fölmagasodáshoz olyan nyilvánvaló, hogy a benne támadó látvány ezt már fölrobbantaná. Az addigi zúgó csend csak a mozdulatlan ajtóig tartott, itt már a lüktető zajból kellett kihámoznia anyja vagy nővérei ingerült parancsát („Az emberre a szívbajt hozod rá! Mit rohansz itt nekem? Nincs itt semmi keresnivalód! Azonnal eriggy vissza játszani!”), amely sebesen távolodva elhalt, miközben visszafutott a csűrhöz, vagy az eresz alá, hogy betöltse helyét a megkönnyebbülés, mert aminek csaknem vége lett, most újból folytatódhat. Játékról persze szó sem lehetett; nem mintha nem lett volna a keze ügyében egy hajasbaba, egy meséskönyv, vagy egy üveggolyó, melyekkel – ha bárki idegen megjelent az udvaron, vagy ha ők odabentről egy ellenőrző pillantást vetettek rá – fenntarthatta a folyamatos játék látszatát, ám az örökös készenlét miatt nem is mert, de jó ideje már nem is tudott volna elmerülni semmiféle játékban. Nem csupán azért nem, mert az erre alkalmas dolgokat bátyja pillanatnyi szeszélye határozta meg, könyörtelenül megszabva, mit és mennyi ideig tarthat magánál, hanem amiatt, hogy játszani mintegy kötelességszerűen, önvédelemből játszott, hogy megfeleljen anyja s nővérei elvárásainak, akik – ezt tudta jól – inkább eltűrték, hogy nem „a korának megfelelő játékokhoz” ragaszkodik, mintsem hogy el kelljen viselniük a szégyent, amint („Ha tehetné!”) nap mint nap „betegesen figyel, és lesi minden mozdulatunkat”. Csak itt fönn, a néhai galambok nyugvóhelyén érezte magát biztonságban; itt nem kellett játszani, itt nem volt ajtó, amin „be lehet jönni” (még apja szögezte be, egy most már mindörökre homályban maradó terv első lépéseként), nem volt ablak, amin „be lehet nézni”, a galambok előreugró tetőablakára pedig ő maga rajzszögezett föl két, újságból kitépett színes fényképet, hogy „szép legyen a kilátás”: az egyik tengerparti tájat ábrázolt a lemenő nappal, a másikon hóborította hegycsúcsot lehetett látni, előterében egy figyelő szarvassal… Persze mindennek örökre vége! Huzat csapta meg a néhai padlásfeljáró felől, megborzongott. Megtapogatta mackófölsőjét, de az még nem száradt meg, így egyik legértékesebb kincsét, a hátsó konyhai kacatok közül kimentett fehér csipkefüggönyt terítette magára, mintsem hogy lemenjen a házba, s felébressze anyját valami száraz ruháért. Azt, hogy ilyen vakmerő lesz, akár még egy nappal ezelőtt is elképzelhetetlennek tartotta volna: ha tegnap ázik el, azonnal ruhát cserél, mert tudta, ha megbetegszik s ágyba kerül, ő visszatartani, anyja s nővérei pedig elviselni nem tudnák a sírást. De hát hogy is sejthette volna akár még tegnap reggel is, hogy mint egy robbanásban, melytől nem leomlik, hanem fölépül valami, estére megtisztulva, egy „csábító méltóságba vetett hittel” hajtja majd álomra a fejét. Néhány nappal ezelőtt már feltűnt neki, hogy bátyjával történt valami: másképpen fogja a kanalat, másképpen húzza be maga után az ajtót, felriad mellette a konyhai vaságyon, s napközben erősen töpreng valamin. Tegnap, reggeli után pedig odajött hozzá a csűrhöz, de ahelyett, hogy a hajánál fogva felállította, vagy – ami még rosszabb – megállt volna mögötte némán, míg csak ki nem tör belőle a sírás, zsebéből egy fél Balaton szeletet húzott elő, és a kezébe nyomta. Estike nem tudta mire vélni a dolgot, s még akkor is rosszat sejtett, amikor aztán délután Sanyi megosztotta vele „a legfantasztikusabb titkot, ami valaha is létezett”. Nem bátyja szavaiban kételkedett, ezt sohasem merte volna megtenni, sokkal inkább azt tartotta hihetetlennek és megmagyarázhatatlannak, hogy Sanyi éppen őt avatja be, éppen az ő segítségét kéri, az övét, „akire aztán igazán nem lehet számítani”. De a remény, hogy ezúttal mégsem egy újabb csapdáról van szó, erősebb volt a szorongásnál, hogy mégis; így, mielőtt még kiderülhetett volna, mi az igazság, sőt éppen azért, hogy semmiképpen ne derülhessen ki, Estike mindenbe – feltétel nélkül és villámgyorsan – beleegyezett. Persze amúgy sem tehetett volna mást, Sanyi mindenképpen kikényszerítette volna belőle az „igent”-t, ám erre most nem is volt szükség: azzal, hogy feltárta húga előtt a pénzfa rejtélyét, egy csapásra megnyerte Estike korlátlan bizalmát. Amikor aztán Sanyi „végre” befejezte, s a hatást fürkészte húga „tenyérbe mászó” arcán, ő akkorra már kis híján sírva fakadt, ezúttal a váratlanul rászakadt boldogságtól, pedig keserű tapasztalataiból tudta, bátyja előtt ezt nem teheti meg. Zavartan nyújtotta át húsvét óta összekuporgatott vagyonát a „holtbiztos kísérlet” céljaira, mert ezt a házba járó vendégek kétforintosaiból gyűjtött összeget amúgy is Sanyinak szánta, s ezt meg most hogyan mondja el, hogy hónapokig rejtegetnie s hazudoznia kellett, hogy mindez – az előkészület – rejtve maradhasson… De bátyja nem firtatta a dolgot, ráadásul az öröm, hogy végre részt vehet az ő titokzatos kalandjaiban, e zavart azon nyomban el is mosta. Arra azonban nem talált magyarázatot, mi végre ez a beavattatás, hogyan érdemelte ki ezt a veszélyes bizalmat, s főként hogy miért vállalja ő a kudarc kockázatát, hiszen nem gondolhatja komolyan, hogy a „bátorság, keménység és a győzelem parancsának” húga valaha is megfelel. Bár: nem felejtette el, hogy minden bántásban és durvaságban, minden kegyetlen tettének mélyén ott lappangott ez a magyarázat, hiszen néha, amikor beteg volt, Sanyi megengedte neki, hogy odabújjon hozzá a konyhai ágyon, sőt egy ízben azt is eltűrte, hogy átölelje, s úgy aludjon el. Amikor pedig évekkel ezelőtt apja temetésén megértette, hogy a halál, mely „az egyetlen út az angyalok közé”, nemcsak az Isten akaratából történhet meg, hanem választható is, s ő akkor elhatározta, föltétlenül megtudja, hogyan is kell ezt csinálni, akkor is bátyja világosította föl. Egyedül nem jutott volna semmire, nélküle sohasem tudja meg, pontosan mit is kell tennie, még ha rá is jön valamiképp, hogy „a patkányirtó is megteszi”. És akkor tegnap hajnalban, ébredés után, amikor végre legyőzte félelmét, és elhatározta, nem halogatja tovább, mert nemcsak elképzelni, igazán érezni is akarta, ahogy felemelkedik a magosba, ahogy egy vonzás szélsebesen húzza fölfelé, ahogy egyre messzebb és messzebb távolodik a földtől, és összezsugorodnak a házak, a fák, a dűlők, a kanális, az egész világ odalent, aztán már ott is áll az Ég Kapujában, a lángoló vörösben élő angyalok között – akkor is Sanyi volt az, aki a pénzfa titkával visszarántotta őt e varázslatos, de félelmes röpüléstől, és aztán alkonyatkor már együtt – együtt! – indultak el, ki a kanálishoz, bátyja ásóval a vállán vidáman fütyörészett, ő meg pár lépéssel mögötte izgatottan szorította a hasához a zsebkendőbe kötözött vagyont. Sanyi szakszerű szótlansággal ásta ki a gödröt a partoldalban, s nemhogy elzavarta volna, még azt is megengedte neki, hogy ő maga helyezhesse az aljára a pénzt. Szigorúan meghagyta, hogy az elvetett pénzmagokat napjában kétszer, reggel és este bőven meg kell öntöznie („Különben kiszárad az egész!”), aztán hazaküldte azzal, hogy „pontosan” egy óra múlva jöjjön vissza a locsolókannával, mert addig „bizonyos varázsszavakat” neki magának kell – teljes magányban! – ráolvasnia. Estike buzgón teljesítette a rábízott feladatot, s aznap nyugtalanul aludt; álmában elszabadult kutyák üldözték, de reggel, amikor látta, odakint ömlik az eső, mindenre jótékony homály borult. Első útja persze a partoldalba vezetett, hogy a biztonság kedvéért alaposan meglocsolja a varázslatos veteményt, hátha még így sem kap annyi vizet, amennyire szüksége van. Ebédnél, hogy anyjukat – aki az egész éjszakát átmulatta – fel ne ébressze, suttogva tudatta Sanyival, hogy még „semmi, de semmi nem látszik…”, ám az kioktatta: legjobb esetben három, de inkább négy nap alatt bújik csak ki a földből, előbb semmi esetre sem, persze „feltéve, hogy az ágyás megkapja a szükséges vízmennyiséget…” „Aztán meg – folytatta türelmetlenül, ellentmondást nem tűrő hangon – nem kell, hogy egész áldó nap ott gubbassz fölötte… Nem tesz jót… Elég, ha reggel meg este megnézed, azzal kész. Érted egyáltalán, mit mondok, vízfejű?” Ezzel vigyorogva elsietett hazulról, Estike pedig elhatározta, sötétedésig – hacsak nem muszáj – nem mozdul ki a padlásról. „Majd ha kinőtt!” Hányszor, de hányszor behunyta már a szemét, hogy lássa, mint „növekszik a fa”, hogyan lesz egyre sűrűbb a lombja, aztán hamarosan meghajlanak majd az aranyágak is attól a rengeteg súlytól, s ő egy napon a szakadt fülű kaskát – telidesteli! – megszedi, hazamegy, kiönti az asztalra!… Mekkorát ámulnak majd! Aznaptól a tisztaszobában alszik, a nagy ágyon a nagy dunna alatt, és más dolguk se lesz, csak kimenni reggelenként a kanálishoz, és teleszedni a kaskát, és akkor már csak tánc lesz és rengeteg kakaó, és eljönnek az angyalok is, ott ülnek majd a konyhában az asztal körül, valamennyien… Összeráncolta a szemöldökét („Várjunk csak!”), s előre-hátra hajladozva dúdolgatni kezdte:

 

Tegnap az egy nap, ma az meg kettő, holnap az három, holnap meg holnap az négy!

 

„Lehet, hogy már csak kettőt kell aludni?” – gondolta izgatottan. „De nem! – állt meg hirtelen. – Nem jó!” Kivette hüvelykjét a szájából, másik kezét is előhúzta a csipkefüggöny alól, s megpróbálta ismét kiszámolni az ujjain.

 

Tegnap az egy, ma az kettő, kettő meg egy az három! holnap, de hát holnap az három meg egy az négy!

 

„Hát persze! És akkor már lehet, hogy ma este! Ma este!” Odakint a cserepekről lecsurgó víz akadálytalanul, szigorú, éles vonalban ért földet a Horgos-tanya falai mentén, egyre mélyülő árkot vájva a ház körül, mintha titkos szándék munkálna minden egyes esőcseppben, hogy előbb csak körülárkolják az épületet, elszigetelve lakóit a világtól, majd lassan, milliméterről milliméterre leszivárogjanak a sárba rakott alapkövekig az ellenséges földben, és alámossák az egészet; a könyörtelenül megszabott időben aztán egymás után roppannak meg a falak, az ablakok, ajtók kibillennek a helyükből, a kémény megdől és lezuhan, a falba vert szögek porhanyóssá, az ott maradt tükrök vakká válnak, hogy végül ócska tákolmányként elmerüljön az egész megroggyant épület, mint a léket kapott hajó, szomorúan hirdetve eső, föld és törékeny emberi szándék nyomorúságos küzdelmének hiábavalóságát: a tető nem védelem. Alatta szinte teljes volt már a sötétség, csak a nyíláson át szűrődött be – mintha köd gomolyogna – némi fény. Nyugalom vette körül, hátát az egyik gerendának támasztotta, s mert az előbbi örömből maradt még mostanra is, behunyta – „Na, most!” – a szemét… Hétéves volt, amikor apja először vitte magával a városba, az országos felhajtóvásár idején; hagyta, hadd kószáljon szabadon a sátrak között, így találkozott Korinnal, aki mindkét szemét elveszítette a legutolsó háborúban, s életét abból a kevéske pénzből tartotta fenn, amit vásárok és nagyobb kocsmai mulatozások alkalmával harmonikálással megkeresett. Tőle tudta meg, hogy a vakság „varázslatos állapot, lányom”, s ő, mármint Korin, nemhogy bánkódna, egyenesen boldog, és hálás az Istennek „ez örök homályért”, így aztán csak nevet, ha valaki e szegényes földi élet „színeit” ecseteli előtte. Estike megbabonázva hallgatta Korint, s a következő vásár idején első útja hozzá vezetett; a vak ekkor árulta el neki, hogy az út ebbe a csodálatos birodalomba előtte sincsen „berekesztve”: nem kell mást tennie, csak tartsa hosszan zárva a szemeit. De első próbálkozásai megrémisztették: lobogó lángot, hullámzó színsugarakat, fejvesztve menekülő, formátlan alakokat látott, és valami szüntelen búgást és zakatolást hallott közelről. Kerekest, aki ősztől tavaszig a kocsmában ült, nem merte megközelíteni, hogy tanácsot kérjen tőle, így aztán a titok nyitjára csak akkor jött rá, amikor egy évvel ezután súlyos tüdőgyulladást kapott, s a telepről riasztott doktor átvirrasztotta mellette az éjszakát; a kövér, hatalmas, szótlan orvos mellett végre biztonságban érezte magát, a láz eltompította, valami gyors öröm futott át rajta, s behunyta a szemét: és akkor azt látta, amit Korin mesélt. A csodálatos birodalomban apját kalappal a fején, hosszú kabátban, amint a ló zabláját tartva bevezeti egy udvarba a szekeret, s a kocsiról süvegcukor, mézeskalács és ezernyi vásárfia kerül az asztalra… Megértette, hogy a birodalom kapuja csak akkor nyílik, ha „megforrósodik a bőre”, ha teste borzongani és szemhéja égni kezd. Meglódult képzelete leggyakrabban halott apját támasztotta föl, amint lassan távolodik a dűlőn a kövesút felé, előtte s mögötte felveri az avart a szél; majd egyre sűrűbben látta bátyját is, ahogy vidáman kacsint, vagy alszik mellette a vaságyon, mint ahogy most is ő jelent meg előtte; nyugodt arcán álom, haja a szemébe lóg, egyik karja lecsüng az ágyról; majd bőre összerándul, ujjai mozogni kezdenek, hirtelen a másik oldalára fordul, s lecsúszik róla a takaró. „Vajon hol lehet most?” A birodalom zúgva, zakatolva elúszott, kinyitotta a szemét. Fájt a feje, bőrét égette a láz, tagjai elnehezültek. S hirtelen, ahogy „az ablakra” meredt, rádöbbent: mégsem várhatja tétlenül, hogy az a baljós homály csak úgy magától egyszeriben kitisztuljon, megértette, hogy mindaddig, míg méltónak nem bizonyul bátyja megmagyarázhatatlan jóindulatára, csak azt kockáztatja, hogy végérvényesen elveszíti ezt a bizalmat, mint ahogy azzal is tisztában volt, hogy ez az első, s lehet: az utolsó lehetősége: Sanyit, mert ő ismeri „a világ győzelmes, kusza és ellenséges” szerkezetét, nem veszítheti el, nélküle vakon bolyong csupán harag és gyilkos szánalom, tékozlás és düh ezernyi veszedelme között. Félt, de értette már, hogy csinálnia kell valamit: s ezt most egy eddig nem ismert érzés, egy villanásszerű, zavaros becsvágy ellensúlyozta ki: ha kivívja bátyja megbecsülését, mellette „meghódítható lesz” a világ. Így aztán – lassan, észrevétlenül – a varázsos vagyon, a szakadt fülű kaska, a lehajló aranyágak kiúsztak figyelme szűk teréből, hogy helyüket a bátyja iránti csodálat töltse ki. Úgy érezte, egy hídon áll, mely régi félelmeit összeköti azzal, amitől tegnap még félnie kellett; csak át kell végre menjen rajta, s a túlsó parton – Sanyi már türelmetlenül várja! – mindarra, ami emitt örökre érthetetlen, azonnal ott a magyarázat. Most fogja föl, mit is akart a bátyja azzal, hogy: „Győzni kell, érted, vízfejű? Győzni!”, mert őt magát is megérintette a győzelem reménye, s még ha érezte is, hogy végül senki nem győzhet le senkit, mert semmi nem tud befejeződni, Sanyi tegnap esti szavai („Mindenki csak maszatol és maszatol, de vagyunk egypáran, és mi tudjuk, hogy kell itten rendet csinálni, vízfejű!…”) nevetségessé tettek minden ellenkezést, s hősiessé minden kudarcot. Kihúzta szájából a hüvelykujját, szorosabbra fogta magán a csipkefüggönyt, s járkálni kezdett a szűk helyen, hogy ne fázzon annyira. Mit tegyen? Hogyan bizonyítsa be, hogy képes a „győzelemre”? Tanácstalanul körbenézett a padláson. A gerendák fenyegetően meredtek fölötte, a fából itt-ott ácskapcsok, rozsdás vasszögek álltak ki. Vadul kalimpált a szíve. Ekkor zajt hallott odalentről. Sanyi? A nővérei? Óvatosan, nesztelenül leereszkedett a farakásra, aztán szorosan a fal mellett elosont a konyhaablakig, arcát a hideg üvegre nyomta. „A Micur!” Fekete macska ült fönn a konyhaasztalon, s vidáman lefetyelte az ebédről maradt paprikást a piros lábasból. A fedő egészen a sarokig gurult. „Jaj, Micur!” Hangtalanul benyitott, a macskát ledobta a földre, gyorsan visszatette a fedőt a lábosra, s akkor eszébe ötlött valami. Lassan megfordult: tekintetével Micurt kereste. „Erősebb vagyok!” – villant meg benne. A macska odafutott hozzá, és a lábához dörgölőzött. Estike lábujjhegyen a fogashoz ment, aztán a zöld hálóval nesztelenül elindult felé. „Na, gyere szépen!” Micur engedelmesen odasétált, s hagyta, hogy Estike beletegye a hálóba. Közönye persze nem tartott soká: ahogy a lukakon kilógó lábaival nem talált szilárd támaszra a levegőben, ijedten felnyávogott. „Mi az már megint?! – hallatszott a szobából. – Ki van odakint?” Estike ijedten megtorpant. „Én… csak én…” „Mi a büdös istent kotorászol te ott?! Azonnal eriggy játszani!” Estike egy hang nélkül, lélegzetét is visszafojtva lépett ki az udvarra, kezében a nyávogó szatyorral. Baj nélkül eljutott a tanya sarkáig, ott megállt, s mély lélegzetet vett; aztán futásnak eredt, mert érezte, körülötte minden ugrásra kész. Amikor végre – harmadik nekirugaszkodásra – sikerült feljutnia rejtekhelyére, zihálva nekitámaszkodott az egyik tetőgerendának, és nem nézett vissza, de tudta: alatta, a farakás körül tehetetlenül, vicsorogva – mint éhes kutyák az elszalasztott zsákmány miatt – dühösen egymásnak rontanak a csűr, a kert, a sár, a sötét. Szabadon engedte Micurt, s a csillogó szőrű fekete macska előbb a nyíláshoz szaladt, majd óvatosan körbeszaglászott a padláson: néha felkapta a fejét, belefülelt a csöndbe, aztán odadörgölőzött Estike lábához, farkát kéjesen föl-fölemelte, s amikor gazdája leült „az ablak” elé, az ölébe ugrott. „Véged van – suttogta Estike, s Micur barátságosan dorombolni kezdett. – Nehogy azt hidd, hogy sajnálni foglak! Persze védekezhetsz, ha tudsz, de úgyis hiába… !” Ledobta a macskát, a nyíláshoz ment, s a tetőlécekhez támasztott deszkákkal letakarta a kijáratot. Várt egy keveset, hogy szemei hozzászokjanak a sötétséghez, majd lassan Micur felé indult. A macska nem fogott gyanút, engedelmesen tűrte, hogy Estike fölemelje a magasba, s csak akkor próbált menekülni, amikor gazdája levetette magát a földre, s vadul hemperegni kezdett vele egyik saroktól a másikig. Estike ujjai bilincsként fonódtak a nyakára, s oly gyorsan emelte maga fölé, és olyan hirtelen fordult át fölötte, hogy az első percben Micur rémülten megmerevedett, s meg sem próbált védekezni. A küzdelem azonban nem tarthatott sokáig: a macska hamarosan kihasználta az első kedvező alkalmat, s karmait gazdája kezébe mélyesztette; de maga Estike is elbizonytalanodott: hiába biztatta dühösen (hogy: „Na, gyerünk! Gyerünk már! Támadj már, támadj már, te!”), Micur semmiképpen nem volt hajlandó birokra kelni vele, sőt még arra is neki kellett ügyelnie, amikor át-átperdült fölötte, hogy a kézfejére támaszkodjon, s ne a macskát nyomja agyon. Elszántan nézte a sarokba menekülő Micurt, aki felborzolt szőrrel, ugrásra készen meresztette rá meg-megvillanó, különös szemeit. Mitévő legyen? Megpróbálja még egyszer? De hogyan? Ijesztő képet vágott, s úgy tett, mintha rá akarna rontani a macskára, aki erre szinte átröpült az ellenkező sarokba. Aztán már csak egy-egy hirtelen mozdulatot tett – felrántotta a kezét, dobbantott a lábával, váratlanul közelebb ugrott hozzá –, mert ez is elég volt ahhoz, hogy Micur egyre kétségbeesettebben, egyre féktelenebbül dobja át magát egy védettebb sarokba, mit sem törődve azzal, hogy testét felsértik a gerendákból kiálló ácskapcsok, szögek, hogy teljes erőből neki-nekivágódik a cserepeknek, a szelemenfának, vagy a kijárat feletti deszkapalánknak. Halálos biztonsággal tudták mindketten, hol van a másik; a macska szemeiben megvillanó fény, a megzörrenő cserepek, vagy teste tompa puffanása alapján Estike mindig pontosan és villámgyorsan tudomást szerzett Micur pillanatnyi helyzetéről, őt pedig már az az alig érzékelhető örvény is elárulta, melyet karjával kavart a sűrű levegőben. Az öröm és a büszkeség, mely fokról fokra növekedett benne, lázba hozta a képzeletét, úgy érezte, már mozdulnia sem kell, hatalma elviselhetetlen súllyal nehezedik a macskára; a bőség és kimeríthetetlenség tudata („Akármit, de akármit csinálhatok veled…”) az első pillanatokban még meg is zavarta kissé: előtte egy teljesen ismeretlen univerzum, középen ott áll ő maga, tanácstalanul e korlátlan választásban; ám e határozatlanságnak, e boldog telítettségnek csakhamar vége szakadt, s már látta is önmagát, ahogy kiszúrja Micur rémülten megcsillanó, halálosan fénylő szemeit, amint egyetlen rántással kitépi a mellső lábakat, vagy egyszerűen felakasztja spárgával valamennyi ácskapocsra. Szokatlanul súlyosnak érezte testét, egyre inkább egy idegen öntudat áldozata lett. A győzelem heves vágya szinte leterítette benne azt, aki volt, de tudta, bármerre lép, elkerülhetetlenül felbotlik, és átzuhan rajta, hogy az még az utolsó pillanatban is megsebezze a belőle sugárzó fölényt és elszántságot. Mereven figyelte a macska szemeiben foszforeszkáló ragyogást, s amiről eddig nem is vett tudomást, most hirtelen belehasított: látta e fényben a rémületet, a másik tehetetlen vergődését, a már-már önmaga ellen forduló kétségbeesést, az utolsó reményt, hogy ha koncként kínálja fel saját magát, talán megmenekül. S e szemek, mintha reflektorfény vágna át a sötétségen, váratlanul bevilágították az elmúlt néhány percet, gyilkos birkózásuk hol széteső, hol összetapadó pillanatait, és Estike tehetetlenül látta: ami oly lassan, gyötrődve épült föl benne, most egy csapásra összeomlik. A gerendák, „az ablak”, a deszkapalánk, a cserepek, az ácskapcsok s a befalazott padlásföljáró megint beúsztak tudatába, ám – mint egy parancsra váró fegyelmezetlen hadsereg – elmozdultak kijelölt helyükről: a könnyű tárgyak fokozatosan távolodtak, a súlyosak különösmód lassan közeledtek felé, mintha valamennyien egy mély tó fenekére kerültek volna, ahová már nem ér el a fény, s ahol mozgásuk irányát, lendületük történetét súlyuk határozza meg. Micur pattanásig feszült izmokkal lapult bele a padlás korhadt deszkapadlóját borító száraz galambürülékbe, teste körvonalait fellazította a sötétség, úgy tűnt, máris úszni kezd felé a nehéz levegőben, s csak akkor ébredt tudatára, mit is tett valójában, amikor égő tenyerében szinte megérezte a macska hevesen behorpadó-kitáguló, meleg hasfalát, a több helyen is felsértett bőrt, a kiserkenő vért a horzsolások körül. A szégyen és a szánalom fojtogatta a torkát; tudta, győzelmét már nem teheti jóvá semmi. Ha megmozdul s elindul felé, hogy megsimogassa, hiába minden: Micur menekülni fog. S így lesz ez most már mindörökké: hiába hívja, hiába szólongatja majd, hiába fogja az ölébe. Micur állandó készenlétben lesz, szemeiben kitörölhetetlenül ott marad e halálos kaland ijesztő emléke, hogy ezzel szinte kikényszerítse belőle a végső mozdulatot. Azt hitte eddig, csupán a kudarc elviselhetetlen, most már értette, hogy kibírhatatlan maga a győzelem is, mert e szörnyű birkózásban nem az volt a szégyenletes, hogy ő maradt fölül, hanem hogy az esély hiányzott a vereségre. Átvillant rajta, hogy talán megpróbálhatnák még egyszer („…Ha a karmaival… Ha megharapna…”), de hamar belátta, hogy nincs menekvés: ő az erősebb. Bőrét égette a láz, a homloka verejtékezett. S ekkor megérezte a szagot. Az első pillanatban még meg is ijedt, mert azt hitte, rajtuk kívül van még valaki a padláson. Csak akkor jött rá, mi történt, amikor Micur – mert Estike tett egy bizonytalan lépést „az ablak” felé („Mi ez a bűz?”), s a macska azt hitte, gazdája újból támadni fog – átsurrant a szomszédos sarokba. „Beszartál! – kiáltotta dühös szemrehányással. – Be mertél szarni!” A bűz egy pillanat alatt betöltötte a helyiséget. Visszafojtotta lélegzetét, s a kupac fölé hajolt. „És még le is pisáltad!” A nyíláshoz szaladt, mély lélegzetet vett, aztán visszament a tetthelyre, egy fadarabbal belekotorta az ürüléket egy újságpapírba, s megfenyegette vele Micurt. „A legszívesebben megetetném veled!” Hirtelen megtorpant, mintha szavai utolérték volna, aztán a nyíláshoz futott, és félretolta a deszkákat. „És én még azt hittem, félsz! És én még sajnáltalak!” Villámgyorsan – nehogy időt adjon a menekülésre – leereszkedett a farakásra, megigazította a deszkákat, aztán a bűzlő csomagot belehajította a sötétségbe, hadd falják fel a zsákmányra leső láthatatlan rémek, és az eresz alá húzódva a konyhaajtóig lopakodott. Óvatosan benyitott, anyja hangosan horkolt a szobában. „Meg merem tenni. Igenis, hogy meg merem tenni.” Összerázkódott a melegben, feje nehéz volt, lábai elgyengültek. Halkan kinyitotta a spájz ajtaját. „Egy szaros dög. Igenis megérdemli.” Levette a polcról a tejeslábast, teletöltött egy bögrét, s lábujjhegyen visszament a konyhába. „Most már úgyse lehet semmit se csinálni.” Leemelte a fogasról anyja sárga kardigánját, és lassan, hogy zajt ne csapjon, kilépett az udvarra. „Először a kardigán.” Le akarta tenni a bögrét a járdára, hogy kényelmesen belebújhasson, de amint leguggolt, a kardigán alja beleért a sárba. Gyorsan felállt, egyik kezében a kardigán, a másikban a bögre. Mitévő legyen? Az eső ferdén becsapott az eresz alá, jobb oldalán máris átázott a csipkefüggöny. Bizonytalanul, óvatosan, nehogy kilötyögjön a tej, elindult hátrafelé („A kardigánt ráakasztom a farakásra, s akkor a bögrét meg…”), de hirtelen megállt, mert eszébe jutott, hogy a macska tányérját ott felejtette a küszöb mellett. Csak akkor jött rá, mit kell tennie, amikor visszatért a konyhaajtó elé: ha a feje fölé emeli a kardigánt, éppen le tudja tenni a bögrét, így aztán – hogy végre egyik kezében a magas peremű macskatányérral, a másikban a bögre tejjel elindult a farakáshoz – már minden egyszerűnek látszott. Azzal, hogy úrrá lett a pillanatnyi káoszon, meglelte az előtte álló események kulcsát is. Előbb a tányért vitte föl, majd sikeresen feljutott a bögrével is. Visszatolta a deszkákat a nyílásra, és szólongatni kezdte Micurt a vaksötétben. „Micur! Micur! Hol vagy? Gyere csak, kapsz egy kis csemegét!” A macska a legtávolabbi sarokban lapult, onnan figyelte, amint gazdája benyúl „az ablak” alatti gerenda alá, előhúz egy papírzacskót, szór belőle valamit a macskatányérba, majd felönti tejjel. „Na várjál, így nem fog menni.” Otthagyta az eledelt, a nyíláshoz ment – Micur idegesen megrázkódott –, de hiába húzta szét résnyire a deszkákat, már odakintről sem jött be semmi világosság. A cserepeken zúgó esőverésen kívül csak távoli kutyacsaholás hallatszott. Elárvultan s gyámoltalanul álldogált a térdig érő kardigánban. Szeretett volna kirohanni ebből a sötétségből, kiszakadni ebből a nyomasztó csöndből, mert most már itt sem érezte magát biztonságban, rátört a félelem, hogy egyedül van itt, s bármelyik pillanatban nekironthat a sarokból valami, vagy ő maga ütközik bele egy kinyújtott, jéghideg kézbe. „Sietni kell!” – kiáltotta, s szinte saját hangjába kapaszkodva tett egy lépést a macska felé. Micur nem mozdult. „Mi az, nem vagy éhes?” Hízelgő hangon szólongatni kezdte, s ezzel annyit csakhamar el is ért, hogy a macska nem ugrott azonnal félre, ha gazdája közelebb lépett hozzá. S aztán eljött az alkalom: Micur – talán egy pillanatra behódolt ennek a hízelgő hangnak – hagyta, hogy Estike egészen a közelébe férkőzzön, akkor ő villámgyorsan rávetette magát, előbb leszorította a padlóhoz, majd ügyesen, hogy karmait ne tudja használni, felemelte, s „az ablak” alatt már előkészített tányérhoz cipelte. „Na, egyél! Egy kis csemege!” – kiáltotta remegő hangon, s egy erőteljes mozdulattal beleszorította a macska fejét a tejbe. Micur hiába próbált szabadulni, s mintha megértette volna, hogy reménytelen a további küzdelem, nem mozdult többet, s gazdája, amikor végre eleresztette, maga sem tudta, megfulladt-e, vagy csak „tetteti magát”, mert úgy nyúlt el ott az üres tányér mellett, mintha már nem is volna benne élet. Estike lassan hátrálva a legtávolabbi sarokba húzódott, két tenyerével eltakarta a szemeit, hogy ne lássa ezt a fenyegető, halálos sötétséget, hüvelykujjait pedig a fülére szorította, mert a csöndből hirtelen kerepelő, kattogó, rikácsoló hangok zúdultak rá. Ám nyoma sem volt benne semmi rémületnek, hiszen tudta jól: az idő neki dolgozik: csak ki kell várja, s ez a zaj magától elhal, amint a vezérétől megfosztott, lerongyolódott hadsereg is – rövid, fejvesztett kavarodás után – megfutamodik a csatatérről, vagy ha már lehetetlen a menekülés, a győztes kegyeit keresi. Hosszú idő múltán, hogy az utolsó puffanó hangot is felitta a csönd, nem téblábolt, nem kapkodott, mert már nem okozott gondot, mit is kell tennie; pontosan tudta, hová kell lépjen, mozdulatai hibátlanok és célratörőek voltak, mintha a legyőzött dolgok önmaguk fölé emelték volna őt. Megkereste a görcsbe merevedett macskát, s láztól kipirult arccal leereszkedett az udvarra, körülnézett, majd boldogan, büszkén elindult az Alsóúton a kanálishoz, mert ösztönei azt súgták, Sanyit nyilván ott találja már. Dobogó szívvel képzelte el, „milyen arcot vág majd”, ha az addigra kihűlt tetemmel a kezében elébe áll, s a torkát elszorította az öröm, amikor észrevette, hogy mögötte máris összehajolnak a tanyát körbeálló nyárfák, s mint a menyasszonyt leső zsémbes vénasszonyok, irigyen perlekedve figyelik távolodó alakját, amint mellső lábainál fogva messzire eltartja magától az örökre kinyújtózott, döglött Micurt. Az út nem volt hosszú, mégis most több időbe telt, mint máskor, amíg elérte a kanálist, mert minden harmadik lépésre elmerült a sárban, lábacskái ide-oda csúszkáltak a nővéreitől rá maradt nehéz bakancsban, ráadásul „ez a szaros dög” is egyre nehezebb lett, így folyton át kellett vegye egyik kezéből a másikba. De nem csüggedt el, és nem vett tudomást a zuhogó esőről sem, csak az bántotta, hogy nem röpülhet szélsebesen Sanyihoz, így aztán kizárólag önmagát okolta, amikor végre odaért, s látta, egy teremtett lélek sincs sehol. „Most aztán hol lehet?” A tetemet ledobta a sárba, megnyomkodta fáradtságtól égő karjait, majd egy percre mindenről megfeledkezve gyöngéden a vetemény fölé hajolt, aztán csak állt elakadt lélegzettel ebben a félbemaradt mozdulatban, mint akit eltévedt golyó ütött szíven, értetlenül és magányosan. A varázslatos vetemény földúlva, a bot, amit azért szúrtak le, hogy megjelöljék a pénzfa helyét, kettétörve ázott az esőben, a gondosan ápolt földkupac helyett, amit oly hosszú órákig melengetett a tekintetével, mint egy kiszúrt szem, most egy üres árok meredt rá, melyet már félig megtöltött a víz. Kétségbeesetten levetette magát a földre, és beletúrt a durván kikapart üreg aljába. Aztán fölugrott, és összeszedte minden erejét, hogy képes legyen átkiáltani az előtte tornyosuló éjszakát, de erőlködéstől eltorzult hangja („Sanyi! Sanyi-i-i! Gyere!…”) beleveszett a szél és az eső legyőzhetetlen zúgásába. Elveszetten álldogált a parton, nem tudta, merre is induljon el. Majd nekilódult a kanális mellett, de csakhamar visszafordult, és rohanni kezdett az ellenkező irányba, aztán néhány méter után újból megtorpant, s a kövesút felé fordult. Nehézkesen s egyre lassabban haladt előre, mert olykor bokáig süllyedt a néhol már szinte elmocsarasodott földben, s ilyenkor meg kellett álljon, és kilépve belőle, fél lábon egyensúlyozva, kézzel kellett kirángatnia a bakancsot. Elcsigázva ért a kövesúthoz, s amikor végignézett az elhagyatott tájon – feje fölött egy pillanatra előbukkant a hold –, olyan érzése támadt, hogy rossz irányba indult el, talán jobban tette volna, ha inkább otthon keresi előbb. De hát melyik úton induljon vissza? Ha ő a Horgos-dűlőn megy, Sanyi meg épp a Hochmeiss-dűlőről érkezik? És ha a városban van?… Ha felkéredzkedett a kocsmáros autójára.?… De hát mit kezdjen nélküle? Tétován elindult a kocsma felé, mert úgy gondolta, ha ott találja az autót, akkor… Nem merte bevallani, hogy a láz egészen elgyöngítette már, s inkább a távolból hunyorgó ablakszem vonzza a tekintetét. Alig tett azonban néhány lépést, oldalról ráreccsent egy hang. „Pénzt, vagy életet!” Estike ijedten felkiáltott, s futásnak eredt. „Na, mi az? Beszartál, mókuskám?…” – folytatta a hang a sötétből, s nyersen felröhögött. De erre már a kislány ijedtsége is elpárolgott, s megkönnyebbülten szaladt visszafelé. „Gyere… Gyere gyorsan! A pénz!… A pénzfát!…” Sanyi lassan kilépett a kövesútra, kihúzta magát, s elvigyorodott. „Anyu kardigánja! Na, ezért úgy elvernek, hogy egy hétig nyomod megint az ágyat! Te gyogyós!” Bal kezét mélyen a zsebébe süllyesztette, jobbjában cigaretta égett. Estike zavartan elmosolyodott, lehajtotta a fejét, s úgy folytatta. „A pénzfát!… Valaki!…” Nem mert felnézni, mert tudta, Sanyit mennyire ingerli, ha bele kell nézzen a szemeibe. A fiú végigmérte Estikét, s az arcába fújta a füstöt. „Mi újság a diliházban?” – Fölfújta a képét, mint aki épp hogy csak vissza tudja tartani a röhögést, majd hirtelen megkeményedett a tekintete. „Ha nem tűnsz el innen azonnal, úgy kupán csaplak, édesem, hogy leesik az a nyomott fejed! Még csak az hiányzik, hogy meglásson itt valaki veled… Aztán meg egy hétig rajtam röhög mindenki… Na, tűnés!” Hátrakapta a fejét, s izgatottan figyelte a sötétbe vesző kövesutat, majd – mintha húga már ott se lenne – átnézett a feje fölött, a kocsma távolban fénylő ablakát fürkészte, s töprengő arcot vágott. Estike egészen megrémült. Mi történt? Mi történhetett, hogy Sanyi megint… Elkövetett valamit? Valamit nem jól csinált? Megpróbálta még egyszer. „A pénzmagokat is… ellopt… ellopták…” „Ellopták? – kiáltotta idegesen a fiú. – Nahát! Szóval ellopták, azt mondod! És ki lopta el?!” „Hát én nem tud… hát valaki el…” Sanyi hidegen nézett rá. „Pimaszkodsz? Velem mersz pimaszkodni?” Estike gyorsan, ijedten megrázta a fejét. „Na, azért. Már azt hittem.” Megszívta a cigarettát; hirtelen ismét hátrafordult, feszülten figyelte a kanyart, mintha várna valakire, aztán dühösen méregetni kezdte a húgát. „Hogy állsz itt?!” A kislány gyorsan kihúzta magát, de fejét továbbra is lehorgasztotta, a bakancsot nézte meg a sarat, szalmasárga haja előrehullt, s eltakarta az arcát. Sanyi dühbe gurult. „Mit gondolsz te, mire várok? Mi a francot ácsorogsz itt?! Tűnjél már innen a büdös picsába! Világos?!” Végigsimította pattanásos, pelyhedző állát, majd látva, hogy Estike nem mozdul, kényszeredetten megszólalt. „Na, ide figyelj! Kellett a pénz! És akkor mi van, he? – Kis szünetet tartott, de húga meg se moccant előtte. – Különben is, a kutya úristenit! Az a pénz… az enyém. Világos?” Estike ijedten bólintott. „Az a pénz… az enyém is volt! Hogy merted eldugdosni előlem?! – S elégedetten vigyorgott. – Örülj, hogy ennyivel megúsztad! El is vehettem volna!” Estike egyetértően bólogatott, s közben lassan hátrált, mert azt hitte, bátyja meg fogja ütni. „Különben – tette az hozzá cinkos mosollyal – van egy teljesen orizsinál borom. Na? Kérsz egy beöntést? Adok. Vagy egy slukkot? Nesze. – S felé nyújtotta a kialudt cigarettát. Estike gyámoltalanul érte nyúlt, de szinte azonnal vissza is kapta a kezét. – Nem? Na jó. Ide figyelj, mondok valamit. Belőled soha nem lesz semmi. Hülyének születtél, az is maradsz.” A kislány összeszedte a bátorságát. „Te… tudtad?” „Mit, bogaram, mi a túrót?” „Tudtad… hogy… hogy… a pénzmagok… sohase… sohase…?” Sanyi ismét elvesztette a türelmét. „Na, ne akarjál már engem megetetni! Korábban kell ahhoz felébredni, gyügyükém! Azt hiszed, beveszem, hogy te nem értetted, mire megy ki a játék? Annyira azért nem vagy te gyügyü… – Gyufát húzott elő, s tenyerével takarva meggyújtotta a cigarettát. – Marha jó! Még neked áll feljebb! Ahelyett, hogy örülnél, hogy foglalkoztam veled! – Kifújta a füstöt, hunyorgott. – Na, az ülés be van rekesztve. Nincs nekem időm itt hülyékkel diskurálni. Futás, csibém, futás!” S mutatóujjával megbökte Estikét, de abban a pillanatban, hogy a kislány szaladni kezdett, utánakiáltott. „Gyere vissza! Állj ide elém! Közelebb. Mondom, hogy közelebb. Így! Mi van a zsebedben?” – Benyúlt a kardigán zsebébe, s két ujjal előhúzta a papírzacskót. – Jé! Micsoda ez itten?! – Felemelte, és kibetűzte a feliratot. – Azanyád! Ez patkányméreg! Ezt meg hol szerezted?! – Estike egy szót sem tudott kinyögni. Sanyi beharapta a szája szélét. – Na jó. Tudom én különben!… A csűrből loptad! Igaz?! – Megropogtatta a zacskót. – Aztán mire kell ez neked, gyügyükém, mondjad szépen a bácsinak!” Estike meg se mozdult. „Otthon már mindenki egy halomban az ágyon, mi?! – folytatta a fiú röhögve. – Most én következem, igaz? Na jó! Hadd lássam, van-e benned egy kis bátorság! Nesze! – S visszadugta a zacskót a kardigán zsebébe. – De aztán vigyázz! Mert rajtad tartom ám a szemem!” Estike kacsázó lábakkal futásnak eredt a kocsma felé. „De aztán óvatosan! Óvatosan! – kiáltott utána Sanyi. – El ne használd az egészet!” Egy ideig álldogált még fölhúzott vállal az esőben, fejét felkapta, visszafojtotta lélegzetét és belefülelt az éjszakába; majd a távoli ablakszembe révedt, arcán kinyomott egy pattanást, és futásnak eredt ő is, lekanyarodott az útkaparó házánál, s elnyelte a sötétség. Estike, amint többször is vissza-visszanézett, még látta, ahogy utolsót villan a kezében a cigaretta parazsa, s ez a villanás olyan volt, mint egy örökre eltávolodó csillag kihunyó fénye, az utolsó csillagé az égen, melynek nyoma még hosszú percekig ott marad a sötét égbolton, hogy aztán hullámzó körvonalait is végképp feligya a súlyos éjszakai homály, mely most lecsapott rá, lába alól kioldotta az utat, s úgy érezte, tehetetlenül úszik benne, támasz nélkül, súlytalanul s magára hagyottan. A kocsma pislogó fénye felé szaladt, mintha ez pótolhatná bátyja cigarettájának utoljára még felizzó parazsát, s többször is megborzongott a hidegben, mire odaért s megkapaszkodott a kocsmaablak kiálló párkányában, mert teljesen átnedvesedett a ruhája, s a csipkefüggöny rátapadt forró testére, s olyan volt már, mint a jég. Lábujjhegyre állt, de nem ért fel így az ablakig, ezért felugrott, hogy belásson az ivóba: ám az üveget puha pára fedte, s csak valami zűrzavaros zsongás hallatszott ki odabentről, egy pohár koccanása, üvegcsörömpölés, egy-egy szaggatott nevetés, mely gyorsan összemosódott a rá felelő, felerősödő emberi hangokkal. Zúgott a feje, körülötte néha mintha vijjogó, láthatatlan madarak keringtek volna. Félrehúzódott az ablak fényéből, hátát a falnak vetette, s elrévedve bámulta azt a foltot, melyet a kivetődő világosság rajzolt a földre. Ezért aztán szinte az utolsó pillanatban vette észre: valaki nehéz, súlyos léptekkel, zihálva közeledik az útról a kocsmaajtóhoz vezető feljárón. Menekülésre már nem volt idő, ezért csak állt, földbe gyökerezett lábbal, a falnál, abban bízva, hátha nem veszik észre így. Csak akkor mozdult meg s kezdett el szinte eszét vesztve rohanni felé, amikor felismerte a doktort. Megkapaszkodott az átázott kabátban, de a legszívesebben belebújt volna maga is, s csak azért nem tört ki belőle a sírás, mert a doktor nem ölelte magához, így csak állt előtte lehorgasztott fejjel, szíve kalapált, fülében hangosan lüktetett a vér, s föl sem fogta igazán, hogy a doktor egyre csak hajtogat valamit, csupán a türelmetlen, ingerült elutasítást hallotta ki a szavakból, de értelmük már nem jutott el hozzá, s az első megkönnyebbülést csakhamar értetlen elkeseredés váltotta föl benne, mert ő, ahelyett, hogy magához szorította volna, igyekezett eltaszítani. Képtelen volt megérteni, mi történhetett a doktorral, az egyetlen emberrel, aki „akkor egész éjjel virrasztott mellette, s a verítéket törölgette a homlokáról”, mi történhetett, hogy most szinte birkóznia kell, hogy ne lökje el magától, de ugyanúgy képtelen volt arra is, hogy ő maga elengedje a kabát szélét, és csak akkor adta föl, amikor látta, hogy körülöttük minden – hirtelen – behorpad és fölmagasodik, s hiába küszködött, hogy visszatartsa a doktort, végül már nem volt mit tennie: rémülten nézte, ahogy mögöttük meghasad a föld, s ő – a doktor – belezuhan a feneketlen szakadékba. Futásnak eredt, a háta mögül, mint a vad kutyacsaholás, üldöző hangok eredtek a nyomába, s már azt hitte, vége, nincs tovább, ezek a vonító hangok megragadják és a sárba tiporják, amikor váratlanul csönd lett, csak a szél zúgását hallotta meg a millió esőcsepp apró kis puffanásait, ahogy szétterülnek körülötte a földön. Csak akkor mérsékelte egy kissé az iramot, amikor elérte a Hochmeiss-dűlő elejét, megállni azonban még ekkor sem tudott. A szél az arcába verte az esőt, állandóan köhögnie kellett, a kardigán kigombolódott rajta. Sanyi ijesztő szavai, a doktorral történt szerencsétlenség akkora súllyal nehezedett rá, hogy képtelen lett volna akárcsak rágondolni is; figyelmét apró dolgok kötötték le: kioldódott a bakancsa… kigombolódott a kardigánja… megvan-e még a papírzacskó… Mire elérte a kanálist, s megállt a földúlt ágyás előtt, különös nyugalom szállta meg. „Igen – gondolta. – Igen, az angyalok látják ezt, és értik.” Nézte a szétmálló földet a vetemény körül, homlokáról a szemébe csorgott a víz, s furcsán, könnyedén hullámzani kezdett előtte a föld. Megkötötte a fűzőt, begombolta a kardigánt, lábával megpróbálta betemetni az üreget. Megállt, abbahagyta. Oldalt fordult, s megpillantotta Micur kinyújtózott tetemét. Szőre beitta a vizet, szemei üvegesen bámultak a semmibe, hasa furcsán megereszkedett. „Jössz velem” – mondta csendesen, s felemelte a sárból. Magához ölelte, s megfontoltan, határozottan elindult. Egy darabig a kanális mentén haladt, majd elfordult a Kerekes-tanya előtt, s elérte a hosszú, kanyargó Pósteleki-dűlőt, mely – miután átszeli a városba tartó kövesutat – aztán már egyenesen vezet a Weinkheim-kastély romjai mellett a ködbe borult pósteleki erdők felé. Igyekezett úgy lépni, hogy a bakancs belső kérge minél kevésbé dörzsölje a sarkát, mert tudta, hosszú út áll még előtte: mire felkel a nap, a Weinkheim-kastélyban kell lennie. Örült, hogy nincs egyedül, és Micur még melegítette is a hasát. „Igen. – mondta halkan maga elé –, az angyalok látják ezt, és értik.” Békességet érzett önmagában, s körülötte még a fák, az út, az eső, az éjszaka is – valamennyien nyugalmat árasztottak. „Minden jó, ami történik” – gondolta. Minden egyszerű lett, végérvényesen. Nézte az út két oldalán menetelő, kopasz akácfákat, a néhány méterrel előtte már sötétbe vesző vidéket, érezte az eső, a sár fojtogató szagát, és tévedhetetlenül tudta, hogy helyesen és pontosan cselekszik. Visszaidézte az elmúlt nap történetét, s mosolyogva állapította meg, hogyan függenek össze a dolgok; úgy érezte, ezek az események már nem véletlenül és esetlegesen kapcsolódnak össze, hanem közöttük az űrt kimondhatatlanul szép értelem hidalja át. Azt is tudta, hogy nincs egyedül, hiszen minden és mindenki – apja odafönt, anyja, testvérei, a doktor, a macska, ezek az akácfák, ez a sáros út, ez az ég, ez az éjszaka idelent – függ tőle, mint ahogyan ő is szinte csüng mindenen. „Micsoda ellenfél lenne belőlem? Így csak az útjában vagyok.” Magához szorította Micurt, felnézett a mozdulatlan égre, aztán gyorsan megállt. „Majd onnan segítem.” Keleten lassan pirkadt már. S mire a felkelő nap első sugarai elérték a Weinkheim-kastély romos falait, s a réseken és a tátongó hatalmas ablaknyílásokon át behatoltak a kiégett, gyomos szobákba, Estike már mindent előkészített. Jobb oldalára Micurt fektette, s miután testvériesen megfelezte a maradékot, s a maga részét egy kevés esővízzel végre sikerült lenyelnie, a papírzacskót a baljára rakta, egy korhadt deszkadarabra, mert biztos akart lenni abban, hogy bátyja figyelmét majd nem kerüli el. Ő maga középre feküdt, lábait kényelmesen kinyújtotta. Kifésülte homlokából a haját, hüvelykujját a szájába vette, s lehunyta a szemét. Nem volt oka a nyugtalanságra. Tudta jól, hogy angyalai már elindultak érte.

„Ami mögöttem, az még előttem van. Nem lehet nyugodt az ember” – mondta magában Futaki szomorúan, amikor puha macskaléptekkel, botjára dőlve visszatért a dacosan hallgató Schmidt és a hol elnémuló, hol vihorászó Schmidtné mellé a pult jobb oldalán álló „személyzeti asztalhoz”, és nehézkesen lehuppant a helyére; eleresztette a füle mellett az asszony szavait („Maga boros, úgy látom! Énnekem, azt hiszem, a fejembe szállt egy kicsit, nem lenne szabad kevernem, hiába… De hát maga olyan gavallér…”), és töprengve, bamba tekintettel fogta s csúsztatta középre az újabb üveg bort, mert maga sem értette, mi lelte hirtelen, hiszen igazán semmi oka nem volt erre a szívós mélabúra; elvégre nem akármilyen nap ez a mai: tudta, a kocsmárosnak igaza lesz, s már „csak néhány órácskát kell várni”, és megjön Irimiás és Petrina, hogy véget vessenek ennek az évek óta tartó „horpadt nyomorúságnak”, s elűzzék ezt a nyirkos csöndet, ezt az alattomos pirkadati lélekharangot, mely még az ágyból is kikergeti az embert, hogy aztán verejtékben úszva, tehetetlenül legyen kénytelen végignézni, amint lassanként minden odalesz. Schmidt, aki azóta, hogy betették a lábukat a kocsmába, megszólalni sem volt hajlandó (még akkor is csak morgott, hátat fordítva az „egésznek”, amikor a nagy zsivajban Kráner és Schmidtné szétosztották a pénzt), most felemelte a fejét, és dühösen ráripakodott a széken is imbolygó feleségére („Még hogy a fejedbe szállt!… Be vagy rúgva, mint a segg!”), azután Futakihoz fordult, aki éppen tele akarta önteni a poharakat. „Ne töltsél már neki többet, baszd meg! Nem látod, hogy néz ki?!” Futaki nem válaszolt, nem mentegetőzött, csak kezével jelezte, hogy messzemenően egyetért, s az üveget gyorsan letette az asztalra. Hosszú órák óta igyekezte elmagyarázni Schmidtnek, de az csökönyösen rázta a fejét: szerinte „az egyetlen lehetőséget is elpuskázták” azzal, hogy beültek ide, gubbasztani, mint „a herélt gyíkok”, ahelyett, hogy kihasználva az Irimiásék keltette felfordulást, szépen elszeleltek volna a pénzzel, ráadásul még „Kránert is itt ehette volna meg a fene…”. Hiába hajtogatta ő, hogy holnaptól itt minden más lesz, hogy legyen csak nyugodt, most aztán megfogták az isten lábát, Schmidt gúnyos képet vágva hallgatott, s egészen addig ment ez így, míg Futaki rá nem jött, hogy nem is igen juthatnának egyetértésre, hiszen komája azt még csak hajlandó lenne belátni, hogy Irimiásban „van fantázia”, azt azonban aligha, hogy nincs is más választásuk: nélküle (na meg Petrina nélkül) továbbra is vakon, tülekedve, gyámoltalanul s időnként egymásnak rontva bolyonganának csupán, mint „a halálra szánt lovak a vágóhidakon”. Valahol mélyen – persze – értette Schmidt ellenállását, hisz oly régóta nem tágít már mellőlük a balszerencse; ám úgy gondolta: a puszta remény, hogy Irimiás veszi kézbe a dolgokat, többet ér mindenféle „alkalom kínálta lehetőségnél”, mert ő az egyetlen, aki képes rá, hogy azt, „ami a mi kezünkben szétesik, összetartsa”. Mit számít akkor, hogy ez az amúgy is tisztátalan pénz most már végképp odalett? Csak ez a savanykás íz múljon el, csak ne kelljen nap mint nap dermedten nézni, ahogy odakint hull a vakolat, reped a fal, roggyan a tető, csak ne kelljen elviselni, ahogy belül egyre lassabban ver a szív, egyre gyakrabban zsibbad a láb. Mert Futaki biztos volt benne, hogy a hétről hétre, hónapról hónapra ismétlődő kudarcok, a hirtelen hamvadó, egyre zavarosabb tervek, az állandóan sorvadó remény a szabadulásra nem jelentenek igazi veszélyt; sőt sokkal inkább éppen ezek tartják még össze őket, mert a balszerencse és a megsemmisülés között hosszú az út, de itt, a végén, már elbukni sem lehet. A valódi fenyegetés mintha a föld alól támadna rájuk, de forrása mindig bizonytalan; az ember egyszer csak ijesztőnek érzi a csöndet, nem mozdul, összekuporodik egy sarokban, ahol védelmet remél, a rágás gyötrelemmé, a nyelés kínná válik, azután már föl sem tűnik neki, hogy minden lelassul körülötte, egyre szűkül a tér, s e visszavonulásban végül bekövetkezik a legrettenetesebb: a mozdulatlanság. Futaki ijedten nézett körül, remegő kézzel cigarettára gyújtott, s mohón kiitta poharát. „Nem kéne innom – korholta magát. – Ilyenkor örökösen csak a koporsón jár az eszem.” Kinyújtóztatta lábait, kényelmesen hátradőlt a székén, s elhatározta, nem enged többé ennek a félelemnek; lehunyta a szemeit, s hagyta, hadd járja át csontjait a meleg, a bor, a lárma. És amilyen hirtelen jött, ugyanolyan gyorsan úszott el ez a nevetséges pánik; már csak a vidám hangokra figyelt maga körül, s alig tudta visszatartani, hogy ki ne csorduljon a könnye a meghatottságtól, mert amiként az előbb a szorongás, most a hála öntötte el, amiért annyi gyötrelem után itt ülhet ő is ebben a zsongásban, bizakodón s izgatottan, védve mindattól, amivel eddig farkasszemet kellett néznie. Ha nyolc és fél pohár után lett volna még annyi ereje, sorra megölelgette volna hadonászó, izzadt társait, mert a vágynak, hogy mélységes megindultságának formát adjon valamiképp, nem tudott ellenállni. Ám feje váratlanul hasogatni kezdett, hirtelen forróság öntötte el, gyomra émelygett, homlokát verejték lepte el. Elgyöngülve roskadt magába, s megpróbált mély lélegzetvétellel segíteni magán, így aztán meg sem hallotta Schmidtné szavait („Mi van, megsüketült? Hé, Futaki, maga rosszul van?”), aki – mikor látta, hogy Futaki sápadtan a gyomrát masszírozza és szenvedő arccal kínlódva bámul maga elé – unottan legyintett egyet („Na hiszen. Erre se lehet számítani…”), és szembefordult a már régóta éhesen rámeredő kocsmárossal. „Kibírhatatlan ez a hőség! János, csináljon már valamit!” De az, mint aki nem is hallja „ebben az átkozott zsivajban”, tanácstalanul széttárta a karját, és – anélkül hogy leintette volna a kályhával babráló Schmidtnét – mélyértelműen biccentett felé. Amikor aztán az asszony, belátva, hogy próbálkozása nem jár sikerrel, haragosan visszaült a helyére, s kigombolta citromsárga blúza fölső gombjait, a kocsmáros elégedetten nyugtázta, hogy kitartása, mint mindig, most is meghozta a kívánt eredményt. Már órák óta, hogy titokban, szívós aprómunkával egyre feljebb csavarta, majd egy gyors mozdulattal kiemelte s félrecsúsztatta az adagolóból az olajkályha gombját – ugyan kinek tűnt volna fel ebben a hangzavarban? –, hogy előbb csak a kabáttól, majd a kardigántól is „megszabadítsa” Schmidtnét, akinek bájai ma a szokottnál is nagyobb erővel hatottak rá. Az asszony valami érthetetlen oknál fogva mindeddig gőgösen visszautasította közeledését, valamennyi próbálkozása – pedig soha nem adta, nem adhatta fel! – sorra kudarcba fulladt, s a visszautasítás gyötrelmét csak fokozta, amikor újabb és újabb kalandjairól értesülnie kellett. De volt türelme várni és várni, hiszen már akkor tudta, hogy a végső győzelemig hosszú lesz az út, amikor évekkel ezelőtt először lepte meg a malomban Schmidtnét egy fiatal traktorossal, s az asszony, ahelyett, hogy felugrott s szégyenkezve elfutott volna, hagyta, hadd álljon csak ott elszoruló torokkal, míg ő a fiú karjaiban eljut a gyönyörig. Néhány nappal ezelőtt azonban, amikor a fülébe jutott, hogy Futaki és Schmidtné között lazulnak már a „szálak”, alig tudta leplezni örömét az emberek előtt, mert úgy érezte, ezúttal rajta a sor, itt a soha vissza nem térő alkalom. És most, hogy elgyöngülve látta, amint az asszony keblei fölött finoman „megcsippenti” a blúzát, s azzal legyezi magát, keze csillapíthatatlanul remegni kezdett, s szeme elhomályosult. „Ezek a vállak! Ez a két összesimuló combocska! Ez a csípő! Ezek a csöcsök, édes istenem…” Az Egészet szerette volna átfogni tekintetével, de izgalmában csak a Részletek „őrjítő egymásutánjának” szemtanúja lehetett. A vér kifutott arcából, megszédült, s szinte könyörögve igyekezett elkapni Schmidtné közönyös („Mintha bamba…”) pillantását; s mert attól a képességétől, hogy egyetlen tömör mondatba sűrítse „az élet kisebb-nagyobb igazságait”, sohasem tudott megszabadulni, boldog révületben tette fel magában a kérdést: „Van ember, aki erre sajnálja az olajat?!” Ám ha tudta volna, hogy küzdelme mennyire hiábavaló, minden bizonnyal azonnal visszavonul a raktárhelyiségbe, hogy távol az ellenséges vagy egyenesen kárörvendő tekintetektől, friss sebeit ápolja nyugtalanul. Mert még csak nem is sejtette, hogy Schmidtné – ezekkel a kihívó oldalpillantásokkal, ezzel a Kránert, Halicsot, az iskolaigazgatót s őt magát is veszélyes örvénybe kergető lassú nyújtózkodással – csupán az időt tölti, mert képzeletének legkisebb zugát is Irimiás foglalja el, emlékképek csapódnak tudata „sziklás fövenyére, mint a zúgó tenger viharos habjai”, hogy összemosódva közös jövőjük izgató látomásaival, mélyítsék undorát és gyűlöletét e világ iránt, amelyet hamarosan „itt kell hagynia”. S ha olykor-olykor meg is történt, hogy csípőjét nem csupán amiatt ringatta, hogy múlassa „a lassan szálló időt”, hogy nevezetes kebleit nem csak azért feszítette az éhes tekinteteknek, hogy a hátralévő órák sebesebben röpüljenek el, az sem volt több, mint puszta előkészület a várva várt találkozásra, melyben „a két szív újra emlékezni fog”. Kráner és Halics ugyanakkor (sőt még az iskolaigazgató is) – ellentétben a kocsmárossal – tisztában voltak azzal, hogy semmi remény: vágyaik nyila koppanva hull Schmidtné lábai elé; így aztán mindhárman feloldódtak e kilátástalan szenvedélyben, hogy legalább ez maradjon eleven. A kopasz, vékony és magas („De inas…”) testalkatához képest aránytalanul kis fejű iskolaigazgató sértődötten ült második üveg bora mellett Kerekes háta mögött, a sarokban. Tiszta véletlen, hogy egyáltalán értesült Irimiásék érkezéséről, és éppen ő, aki mégiscsak – az örökösen részeg, eltompult doktort leszámítva – az egyetlen tanult ember a környéken! Hát mit képzelnek ezek? Hova jutunk így? Ha nem elégeli meg Schmidt és Kráner megbocsáthatatlan pontatlanságát, és nem dönt végül is úgy, hogy – miután bezárta a Kultúrt, s a vetítőgépet előírás szerint biztonságba helyezte – „informálódás végett” érdeklődni fog a kocsmában, még megtörténhetett volna, hogy egyáltalán nem szerez tudomást az egészről… Mit kezdtek volna akkor nélküle? És az érdekvédelem? Azt hiszik ezek, hogy csak úgy elfogadja Irimiás a felkérést; egy ilyen szedett-vedett társaságot ugyan ki irányítana szívesen? Rendet kell itt csinálni, tervezetet készíteni, szépen pontokba foglalva „az alapvető tendenciákat”! Első dühe elmúltával („Éretlenek ezek az emberek, mit tegyünk! Lépésről lépésre kell előrehaladni, nem lehet egyik napról a másikra mindent…”) figyelmét Schmidtné és a tervezet vázlatának kidolgozása között osztotta meg; de aztán hamarosan felfüggesztette ez utóbbit, mert tartotta magát megdönthetetlen tapasztalataira alapozott fölismeréséhez, miszerint „egy bizonyos időben csak egy bizonyos dologgal szabad foglalkozni”. Meg volt győződve róla, hogy ez az asszony más, mint a többi. Nem lehet véletlen, hogy eddig is sorra visszautasította a telepesek nyers, állati ajánlatait. Schmidtnének, úgy vélte, „komoly, megalapozott emberre” van szüksége, nem egy ilyen Schmidtre, akinek durva jelleme egy csöppet sem illik megfontolt, egyszerű, de tiszta lényéhez. Azon aztán „meg végképp” nem lehet csodálkozni, hogy az asszony – minden kétséget kizáróan – vonzódik hozzá; elég legyen ehhez csupán annyi, hogy ő volt az egyetlen annak idején, aki meg sem próbálta nevetségessé tenni, amiért az iskola felszámolása után is határozottan ragaszkodott igazgatói címéhez a telepen. Mert ez az asszony – túl a természetes vonzalmon – bizonyos jól látható tisztelettel viseltetik iránta, nyilvánvalóan azért, mert tudja, hogy ő csupán a kedvező pillanatra vár (csak kerüljenek vissza az őket megillető helyekre azok az emberileg és szakmailag is kiváló emberek a városi hivatalokban, akiknek meghátrálása a mostani nagyképű pojácahad előtt csupán taktikai megfontolás következménye lehetett), és azonnal fölújíttatja az épületet, s „energikusan beindítja az oktatást”. Schmidtné – persze –, minek tagadni, igen szemrevaló asszony; a róla készített fényképek (olcsó, de annál megbízhatóbb géppel maga csinálta őket még évekkel ezelőtt) messze túlszárnyalják véleménye szerint kedvenc lapjának, a Füles keresztrejtvény-magazinnak „igencsak kihívó fotográfiáit”, melyekkel álmatlan s véget nem érő éjszakáinak nyugtalanságát próbálgatja elűzni… Eddig szabályos, rendezett, világos és áttekinthető gondolatai – némileg az ismét kiürült palack közismert hatására – itt egyszerre csak összezavarodtak, gyomra émelyegni kezdett, agyában tompán lüktettek az „erek”, s már-már felpattant, hogy mit sem törődve a lepcses szájú „parasztokkal” meghívja asztalához az asszonyt, ám midőn Schmidtné sokat ígérő testén ide-oda szánkázó földúlt tekintete „a biliárdra” dőlve horkoló Kerekes válla fölött összetalálkozott az asszony pillantásával, elvörösödött, lehajtotta a fejét, s visszahúzódott a tanyás hatalmas tömege mögé, hogy „egyedül maradhasson szégyenével”, és legalábbis ideig-óráig feladja; akárcsak Halics, aki – mikor belátta, hogy a vele átellenben ülő Schmidtné vagy nem is hallja, vagy egyszerűen nem is akarja hallani tőle a már hosszú ideje szóban forgó történet hiteles változatát – a mondat közepén elharapta a szót, és hagyta, hadd ordibáljon, csak hadd veszekedjen tovább Kráner és az egyre ingerültebb kalauz, de – engedelmet! – nélküle, mert ő ugyan nem fog megszakadni; lesöpörte magáról a pókhálókat, s bosszankodva figyelte a Schmidtnével szemező kocsmáros elégedett, zsíros ábrázatát, mert – hosszas töprengés után – arra jutott, hogy miután „ilyen dögök egyszerűen nincsenek”, nyilvánvalóan ez az egész pókhálósdi valami új trükk csupán a kocsmában. Micsoda egy megátalkodott gazember! És nem elég, hogy ezzel a gyerekes ostobasággal megint borsot akar törni az orruk alá, most még Schmidtnére is „kivetette a hálóját”! Pedig ez az asszony csak az övé… lesz, mert a vak is látja, hogy már legalább kétszer rámosolygott, ő meg vissza! … És ezek után – pedig látnia kellett, ennek állítólag sasszeme van! – még képes lenne ez a briganti, ez a telhetetlen szatócs, ez a kirúgott suszter!… Tele pénzzel, a raktár dugig borral, pálinkával, ráadásul itt ez az egész kocsma, kint meg az autó, de! De és de! Neki még ez sem elég! Schmidtnére is fáj a foga! Na ezt azért már nem! Halicsot nem olyan fából faragták, hogy szó nélkül tűrje ezt a pimaszkodást! Persze ezek itt mind azt hiszik, ő csak olyan félénk kis mitugrász, de ez csak a látszat, a felszín! Csak jöjjön meg Irimiás és Petrina! Belül ő olyasmikre képes, hogy ezek ezt még álmukban sem gondolnák! Felhajtotta a borát, lopva moccanatlanul figyelő feleségére sandított, aztán gyorsan tele akarta tölteni a poharát, de legnagyobb meglepetésére – pedig határozottan emlékezett rá, hogy az előbb még legalább kétpohárnyi ott kotyogott az alján – a palack üres volt. „Lopják a boromat!” – hasított belé, fölpattant, s fenyegetően körbenézett; majd, hogy egyetlen rémült, beismerő tekintettel sem találkozott, morogva visszaült a helyére. A dohányfüsttől már alig lehetett látni, az olajkályha ontotta a meleget, teteje vörösen izzott, mindenkiről csorgott a víz. A lárma nőttön-nőtt, mert a legharsányabbak, Kráner és Kelemen, Kránerné és olykor – ha erőre kapott – Schmidtné újból és újból megkísérelték túlkiabálni a maguk gerjesztette zsivajt, ráadásul Kerekes is felébredt, s bömbölve újabb palackot követelt a kocsmárostól. „Azt te csak hiszed, kiskomám!” – dőlt előre Kráner. Poharával a kezében hadonászott a felpaprikázott Kelemen orra előtt, homlokán kidagadtak az erek, hályogszürke szemei fenyegetően villogtak. „Nem vagyok a kiskomád! – ugrott fel – magából kikelve – a kalauz. – Sohase voltam senkinek a kiskomája, érted?!” A kocsmáros a pult mögül megpróbálta lecsendesíteni őket („Hagyják már abba! Az embernek széthasad a feje ebben az ordibálásban!”), erre Kelemen megkerülte Futakiék asztalát, és odaszaladt a pulthoz. „De hát legalább maga mondja meg neki! Mondja meg már neki!” A kocsmáros az orrát piszkálta. „Mit mondjak meg neki? Maradjon már veszteg, nem látja, hogy zavarja a többieket?!” De ahelyett, hogy lecsillapodott volna, Kelement egyre jobban elragadta az indulat. „Szóval maga se érti! Mindenki hülye itt?! – ordította, s vadul csapkodni kezdte a pult tetejét. – Amikor én… kérem: én… Irimiással összebarátkoztam… Novoszibirsz mellett a… a fogolytáborban, Petrina még sehol se volt! Érti? Sehol se!” „Hogyhogy sehol se? Valahol csak volt, nem?” Kelemen tajtékozva nagyot rúgott a pultba. „Ha azt mondtam, hogy sehol se, akkor sehol se! Egyszerűen… sehol se volt!” „Na, jól van, jól van… – nyugtatta a kocsmáros. – Úgy volt, ahogy maga mondja, csak menjen vissza szépen a helyére, és ne rugdossa nekem itt össze a pultomat!” Kráner vigyorogva átkiabált Futakiék feje fölött. „Hol voltál te?! Még hogy… Novobiszirk, vagy mi az anyád kínja…?! Kiskomám, ha nem bírod az italt, akkor ne igyál!” Kelemen fájdalmasan eltorzult arccal a kocsmárosra nézett, aztán Kránerre, s némi dühödt-elkeseredett fejcsóválás után nagyot legyintett erre az elképesztő értetlenségre. Imbolyogva visszatért a helyére, és megpróbálta nyugalomba helyezni magát, de elvétette, s a széket is magával rántva elterült a földön. Kránernek ez már sok volt, kitört belőle a röhögés. „Mi van, te… te Bono… Bonomiszli?!… Rögtön felfordulok! Még hogy… ez… itt… hadi… Nem bírom!…” Kidülledt szemmel, ágyékára szorított kézzel, támolyogva elvánszorgott Schmidték asztalához, megállt Schmidtné mögött, aztán hirtelen átölelte. „Hallja ezt… – kérdezte a röhögéstől még mindig elfúló hangon. – Ez az ember… itt… tudja, azt akarja nekem bemesélni… Hallja ezt?!…” „Nem hallom, de nem is érdekel! – csattant fel Schmidtné, és megpróbálta lefejteni magáról Kráner lapátkezeit. – És vigye innen azt a koszos mancsát!” Kráner azonban eleresztette a füle mellett, egész testével rádőlt az asszonyra, aztán – mintha véletlen volna csupán – jobb kezét becsúsztatta Schmidtné nyitott blúzába. „Ó! Micsoda meleg van itt…” – vigyorgott, de az asszony egy dühös mozdulattal kiszabadította magát, szembefordult vele, és teljes erőből pofon vágta. „Te! – kiáltott Schmidtre, amikor látta, hogy Kráner továbbra is vigyorog. – Te csak itt ülsz?! És tűröd ezt?! Hogy fogdossanak!?” Schmidt nagy erőlködéssel felemelte a fejét az asztalról, de mint aki ezzel ereje végére ért, azonnal vissza is hanyatlott rá. „Mit vagy úgy oda? – motyogta, s szaporán csuklani kezdett. – Csak hadd… fogdossa… sanak! Legalább másnak jusson vala-ami… mi…” Ekkorra azonban már a kocsmáros is ott termett, s mint egy kakas, nekirontott Kránernek. „Mit képzel maga?! Mi ez itt?! Kupleráj?!” De Kráner csak állt ott, mint egy birka, meg se tántorodott, kancsin meredt rá, aztán hirtelen felderült a képe. „Kupleráj! Ez az, kiskomám! Ez az! – Átölelte a kocsmárost, és vonszolni kezdte az ajtóhoz. – Na, gyere már, kiskomám! Itt hagyjuk ezt a koszos lukat! Megyünk a malomba! Ott lesz csak igazi élet… Na, gyere már, ne húzasd magad!…” De a kocsmárosnak sikerült kiszabadulnia, gyorsan visszazökkent a pult mögé, s mint valami elégtételt, úgy várta, hogy „ez a részeg barom” végre észrevegye: termetes felesége jó ideje már ott áll az ajtóban, némán, villogó szemekkel, csípőre tett kézzel. „Nem hallom! Mondd csak el nekem is! – sziszegte férje fülébe, amikor az beleütközött. – Hová az anyád valagába akarsz te menni?!” Kráner egy csapásra kijózanodott. „Én? – nézett rá értetlenül. – Hová mennék? Sehová sem megyek, mert nekem az én cuncuskám kell csak és csak!” Kránerné lefejtette magáról férje karjait, s mint a penge, folytatta. „Adok én neked cuncuskát, csak józanodj ki holnap reggel! Olyan cuncuskát kapsz tőlem, hogy bedagad tőle a szemed!” Megragadta a nála két fejjel magasabb, bárányszelíd Kráner ingujját, visszavezette az asztalukhoz, és lenyomta a székre. „Ha még egyszer fel mersz innen állni, míg én nem mondom, megkeserülöd…” Teletöltötte saját poharát, haragosan felhörpintette, körbenézett, majd sóhajtott egy nagyot, s odafordult Halicsnéhoz, aki („Szép kis bűnbarlang, mondhatom! De lesz még sírás, lesz még jajgatás, ahogy a próféta mondja!”) kárörvendő képpel figyelte a jelenetet. „Hol is tartottam? – folytatta Kránerné az imént félbeszakadt beszélgetést, s közben megfenyegette ujjával a férjét, aki óvatosan pohara után nyúlt. – Ja, igen! Hát szóval jó ember az én uram, nem panaszkodhatok, ez az igazság! Csak hát az ital, tudja, az az ital! Ha az nem lenne, a kenyeret meg lehetne vele kenni, én mondom, úgy higgye el, a kenyeret! Mert olyan áldott jó ember tud ez lenni, ha akar! És bírja a munkát, maga is tudja, két ember helyett is bírja ez! Ami kis hiba meg van benne, hát édes istenem! Kiben nincs, na, mondja meg, Halicsné aranyom, kiben nincs hiba? Olyan embert még nem hordott a hátán a föld! Hogy micsoda? Ja? Hát hogy nem bírja elviselni, ha rosszul szólnak hozzá. Erre az egy pontjára nagyon érzékeny az uram. A doktorral is azért volt, ami volt, hát tudja, milyen a doktor, úgy bánik az emberrel, mintha a kutyája volna neki! De hát okos ember csak legyint és hallgat és meghúzza magát, hisz mégiscsak a doktor, meg aztán nem olyan nagy dolog az egész, el kell tűrni, és kész. Meg hát különben se olyan rossz ember az, mint amilyennek mutatja magát. Tudom én, hisz kiismertem, Halicsné aranyom, hogy is ne ismertem volna ki minden kis hákliját neki, ennyi év alatt?” Futaki óvatosan, egyik kezét védekezőn előrenyújtva, másikkal a botjára dőlve, támolyogva ment a kijárat felé; haja összeborzolódott, inge hátul kibuggyant nadrágjából, s olyan fehér volt, mint a mész. Nagy nehezen kiszedte az éket, kilépett, s a friss levegő egy pillanat alatt ledöntötte a lábáról. Változatlan erővel zúgott az eső, a vízcseppek mint egy-egy „megmásíthatatlan, fenyegető üzenet” csapódtak szét a kocsma mohával benőtt cserepein, az akácok törzsén s ágain, az odafönt derengő kövesút egyenetlen felszínén, s itt lejjebb, az ajtó előtt, Futaki meg-megránduló, görnyedt testén, amint kínlódva elterült a sárban. Hosszú percekig szinte öntudatlanul feküdt a sötétben, s amikor azután végre sikerült megkönnyebbülnie, azonnal elnyomta az álom, s ha a kocsmárosnak egy félóra múltán nem tűnik fel, hogy még mindig nem jött vissza, nem keresi meg s nem rázza fel (hogy: „Hé! Elment az esze!? Keljen már fel! Ez kész tüdőgyulladás!”), talán holnap reggelig se tér észre. Szédelegve nekidőlt a kocsmafalnak, elhárította a kocsmáros ajánlatát („Jöjjön csak, támaszkodjon rám, szarrá ázik itt kint, ne csinálja már…”), s csak állt bambán és üresen ebben a könyörtelen erőben, látta, de nem értette ezt a tántorgó világot maga körül, míg aztán – egy újabb félóra múlva – ahogy szinte átmosta az eső, egyszer csak azon vette észre magát, hogy kijózanodott. Befordult az épület sarkán, odaállt vizelni egy kopasz akáchoz, s ahogy közben felnézett az égre, rettentő kicsinek és gyámoltalannak érezte magát, és míg kiapadhatatlanul, férfias erővel csobogott belőle a húgy, ismét rátört a szomorúság. Kitartóan pásztázta maga fölött az eget, s arra gondolt, hogy számukra, valahol – bármilyen messze is legyen – mégiscsak véget ér ez az örökre föléjük feszített mennybolt, amiként „itt mindennek elrendelt vége van”. Mint egy ólba, gondolta, még mindig zúgó aggyal, beleszülettünk ebbe a körülkerített világba, s akárcsak a saját mocskukban hentergő disznók, mi sem tudjuk, mi végre ez a tülekedés a tápláló csecsek körül, minek ez az örökös közelharc a vályúhoz vezető sávban, vagy alkonyatkor az alvóhelyekért. Begombolkozott, s arrébb ment, hogy szabadon érje a víz. „Mossad csak öreg csontjaimat! – morogta keserűen. – Mossad, mert ez a vén hugyos nem húzza már sokáig.” S csak állt mozdulatlanul, behunyt szemmel, és hátravetett fejjel, mert szeretett volna megszabadulni ettől a makacs, újra és újra feltörő vágytól, hogy legalább most, utolsó éveiben megtudja végre, „minek is kellett ide ez a Futaki”. Mert a legjobb volna beletörődni már, hogy ugyanazzal a tompa odaadással pottyan majd a gödörbe, amellyel bőgő csecsemőként ideérkezett; az ólra gondolt megint, és a disznókra, mert úgy érezte – bár nehéz lett volna ezt most ezzel a kiszáradt nyelvvel szavakká formálni –: amint azok sem sejtik, hogy a megnyugtató – mert ismétlődő – mindennapjaik fölött lengő gondviselés („Egy elkerülhetetlen hajnali órán!”) fény lesz csupán a disznóölő késen, ugyanúgy mi sem gyanítjuk, és nem is tudhatjuk meg soha, miért ez a félelmes, mert érthetetlen búcsú. És nincsen segítség, és nincsen menekvés, rázta meg zilált üstökét nekiszomorodva, hisz ki bírja felfogni ésszel, hogy „nekem, aki élni tudnék akár az idők végezetéig, egyszer csak – valamiért – el kell takarodni innen, le, a férgekhez, a büdös, sötét iszapba”. Futaki „a gépek szerelmese volt”, és az is maradt, még most is, itt, ázott madárként, sárosan és összehányva, s mert tudta, miféle rend és célszerűség működik akár a legegyszerűbb szivattyúgépben is, úgy gondolta: ha valahol („És ezekben a masinákban biztosan!”) ott munkál ez a világos fegyelem, akkor („Mérget lehet venni rá!…”) ennek a kavargó világnak is utalnia kell valami függő értelemre. Elveszetten álldogált a zuhogó esőben, aztán minden átmenet nélkül haragosan szapulni kezdte magát. „Micsoda egy ostoba fajankó vagy te, Futaki! Előbb meghemperegsz a sárban, mint egy mocskos disznó, aztán meg kiállsz ide, mint egy elveszett bárány… Hát elment már az a kevéske eszed is?! És mintha nem tudnád, hogy nem lenne szabad, vedelsz?! Éhgyomorra?!” Dühösen megcsóválta a fejét, végignézett magán, s szégyenkezve tisztogatni kezdte a ruháját, de nem sok sikerrel: nadrágja, inge csupa sár lett, ezért aztán gyorsan megkereste botját a sötétben, s igyekezett észrevétlenül besurranni az ivóba, hogy segítséget kérjen a kocsmárostól. „Na, jobban van már? – tudakolta az cinkosan hunyorgatva, s betessékelte a raktárba. – Itt van a lavór meg a szappan, ebbe meg beletörölközhet nyugodtan. – Összefont karral megállt a háta mögött, s nem is mozdult onnan, míg Futaki be nem fejezte a mosdást, pedig tudta, akár magára is hagyhatná itt, de aztán mégiscsak jobbnak látta, ha marad, »mert mit lehet tudni, az ördög nem alszik«. – A nadrágját is kefélje le, ahogy tudja, az ingét meg kimoshatja, majd megszárad a kályhán! Addig itt van ez, vegye fel!” Futaki megköszönte, belebújt a kopott, pókhálós köpenybe, hátrasimította csapzott haját, s a kocsmáros után kilépett a raktárból. Nem ment vissza Schmidtékhez, inkább odahúzódott a kályha mellé, ingét a háttámlára terítette, s megkérdezte, hogy „van-e valami szilárd”. „Tejcsokoládém van, meg ez a stangli” – mutatta a kocsmáros. „Adjon két stanglit!” – legyintett Futaki, de mire a kocsmáros odaért a tálcával, a hirtelen melegben elnyomta az álom. Későre járt, már csak Kránerné, az iskolaigazgató, Kerekes, na meg Halicsné volt ébren (aki kihasználva a többiekre rátörő fáradtságot, most már felszabadultan és merészen emelgette a szájához a mit sem sejtő Halics rizlinges üvegét), így csupán halk, elutasító moraj fogadta a kocsmáros szavait („Friss a stangli, tessék, lehet!”), s a megrakott tálca érintetlenül került vissza a helyére. „Na, jól van. Csak dögöljetek… Majd feltámadtok egy félóra múlva…” – morogta bosszúsan, kinyújtóztatta zsibbadt tagjait, majd fejben villámgyorsan kiszámolta, „hol tartunk jelenleg”. A helyzet elég reménytelennek tűnt, mert az eddigi bevétel messze elmaradt attól, amire eredetileg számított, s már csak abban bízhatott, hogy majd a kávé észhez téríti „ezt a részeg csürhét”… Az anyagi veszteségen túl (mert – „hajjaj” – veszteség az elmulasztott bevétel is) a leginkább azonban az keserítette el, hogy már csak egy lépés választotta el az előbb, s vihette volna Schmidtnét a raktárba, de az – mintha letaglózták volna – váratlanul elaludt, és ettől újra csak Irimiásra kellett gondolnia (pedig elhatározta, hogy „nem idegesíti magát, lesz, ami lesz…”), mert tudta, hogy most már hamarosan megérkeznek, és akkor aztán lőttek „az egésznek”… „Mindig csak várni és várni…” – háborgott magában, majd gyorsan felpattant, mert eszébe jutott, hogy miután visszatette, nem takarta le celofánnal a stanglis tálat, pedig „ezeknek a rohadtaknak” elég egy kis idő, aztán órákig pucolhatja utánuk a süteményeket. Hozzászokott már, hogy állandó készenlétben legyen, mert a felháborodás első hullámain régen túljutott, mint ahogy már régóta lemondott arról is, hogy felkutassa az előző tulajdonost, „azt az átkozott svábot”, s közölje vele, hogy „pókokról azért nem volt szó”. Mert rögtön azután, alig pár nappal a nyitás előtt, hogy túltette magát a megdöbbenésen, minden elképzelhető szerrel és módon megpróbálta ő kiirtani ezeket a dögöket, de aztán be kellett lássa, hogy reménytelen, s nem maradt hátra más, mint beszélni a svábbal, hogy legalább a vételárat csökkentse valamivel. De azt mintha csak a föld nyelte volna el, ellentétben a pókokkal, akik továbbra is „vígan hancúroztak” a kocsmában; neki meg egyszerűen bele kellett törődnie, hogy nem bír velük, élete végéig mászkálhat utánuk a törölgetőruhával, sőt még ahhoz is hozzászoktatták, hogy az éjszaka közepén kimásszon az ágyból, s „legalább a nagyját” letisztogassa. Szóbeszéd – szerencsére – nem lett a dologból, mert amíg nyitva tartott, a pókok „nem tudtak igazán nekikezdeni”, hiszen arra még ők sem voltak képesek, hogy: „Azt, ami mozog, összenyálazzák…” A baj mindig akkor kezdődött, amikor elment az utolsó vendég is, s ő bereteszelte az ajtót; mire ugyanis elmosta a poharakat, rendet rakott és lezárta a leltárkönyvet, már kezdhette is a takarítást, mert a sarkokat, az asztal- és széklábakat, az ablaknyílást, a kályhát, a feltornyozott rekeszeket, olykor még a pulton sorakozó hamutartókat is finom pókháló fedte. S a helyzet tovább romlott: amikor ugyanis befejezte, s káromkodva lefeküdt a raktárban, elaludni is alig bírt, mert tudta, hogy néhány óra múlva őt sem fogják kímélni. Ezek után nem csoda, ha egyenesen irtózott mindentől, ami akárcsak egy kicsit is emlékeztetett egy pókhálóra, így többször is megtörtént, hogy amikor úgy érezte, nem bírja tovább, tajtékozva nekirontott a raktár vagy az ivó ablakait védő vasrácsoknak, de – szerencséjére – puszta kézzel eddig még nem tudott kárt tenni bennük. „És mindez még semmi…” – panaszkodott a feleségének. Mert a legijesztőbb az volt az egészben, hogy még nem látott egyetlen pókot sem, pedig akkoriban éjszakákat virrasztott át, lesben a pult mögött; de azok, mintha csak megérezték volna, hogy figyeli őket, ilyenkor nem bújtak elő. S ha abba bele is törődött már, hogy soha nem fogja tudni őket elpusztítani, arról nem volt képes letenni, hogy legalább egyszer – egyetlenegyszer! – ne vehesse szemügyre valamelyiket. Ezért aztán szokásává vált, hogy időnként – anélkül hogy abbahagyná azt, amit éppen csinál – körbepillantott a kocsmában, mint ahogy most is végigpásztázta a sarkokat. De semmi. Felsóhajtott, letörölgette a pult tetejét, majd összeszedte az asztalokról az üres üvegeket, aztán kiment az ivóból, s egy fa mögé húzódva vizelni kezdett. „Valaki jön” – jelentette be ünnepélyesen, amikor visszatért. Egy pillanat alatt talpon volt az egész kocsma. „Valaki? Hogyhogy valaki? – sopánkodott Kránerné. – Egyedül?” „Egyedül” – felelte nyugodtan a kocsmáros. „És Petrina?” – tárta szét a kezét Halics. „Mondtam, hogy egy ember jön csak. Ne nyaggassanak.” „Akkor… ez nem ő” – szögezte le Futaki. „Nem hát…” – morogtak a többiek… Visszaültek a helyükre, csalódottan cigarettára gyújtottak, vagy belekortyoltak poharaikba, s volt, aki csak egy pillantást vetett a bőrig ázott Horgosnéra, amikor az belépett a kocsmába, s már fordult is vissza, mert a nem is olyan öreg, mégis vénasszonyos külsejű özvegy („Annak aztán semmi se szent!” – szögezte le Kránerné) nem volt túl népszerű a telepen. Horgosné lerázta viharkabátjáról a vizet, majd egy szó nélkül a pulthoz ment, rákönyökölt, s körbenézett. „Mivel szolgálhatok?” – kérdezte hűvösen a kocsmáros. „Adjon egy üveg sört. Ég a pokol” – mondta Horgosné rekedten. Szúrós szemmel pásztázta végig az ivót, nem úgy, mint aki pusztán kíváncsi, hanem mint aki éppen jókor érkezett, s most leleplezheti őket. Tekintete végül Halicson állapodott meg. Elővillantotta fogatlan, vörös ínyét, s odaszólt a kocsmárosnak. „Nagyon megy ezeknek.” Ráncos varjúarcából szinte sugárzott a düh, viharkabátja, melyről még mindig lassan csöpögött a víz, furcsán meggyűrődött a hátán, mintha púpos volna. A szájához emelte az üveget, s mohón inni kezdett. A sör az állára csorgott, s a kocsmáros viszolyogva nézte, ahogy aztán onnan tovább folyik a nyakába. „Nem látta a lányomat? – kérdezte Horgosné, s öklével megtörülte a száját. – A kicsit.” „Nem – felelte a kocsmáros kelletlenül. – Itt nem járt.” Az asszony krákogott, s kiköpött a padlóra. Zsebéből előszedett egy szál cigarettát, meggyújtotta, s a kocsmáros arcába fújta a füstöt. „Tudja, mi van – mondta. – Tegnap volt egy kis muri a Haliccsal, most még csak nem is köszön, a szemét. Egész nap aludtam. Aztán most este fölébredek végre, és sehol senki. Se a Mari, se a Juli, se a Sanyika. De ez még csak hagyján. A kicsi is elkódorgott valamerre. De leverem a lábát, ha előkerül. Tudja, mi van.” A kocsmáros nem szólt semmit. Horgosné kiitta a maradékot, s rögtön kért még egy üveggel. „Szóval nem volt itt – morogta a foga között. – A kis kurvája.” A kocsmáros a lábujjait tornásztatta. „Biztos ott van az valahol a tanyán. Ha jól tudom, nem szökős a gyerek.” Az asszony felcsattant. „Az aztán nem! A fene ott egye meg. Bárcsak már elenné egyszer a rosseb! Tessék, mindjárt pirkad, és kódorog ebben az esőben. Nem csoda, ha örökké nyomom az ágyat.” Kráner odakiáltott neki. „Hát a lánykákat meg hol hagyta?” „Mi köze van hozzá magának? – öntötte el a méreg Horgosnét. – Az én lányaim!” Kráner elvigyorodott. „Jól van, na… Nem kell mindjárt harapni!” „Nem harapok én, csak törődjön a maga dolgával!” Csend lett. Horgosné hátat fordított az ivónak, fél kézzel a pultra könyökölt, és fejét hátravetve meghúzta az üveget. „Ez kell az én beteg gyomromnak. Ez az egyetlen gyógyszer ilyenkor.” „Tudom – bólintott a kocsmáros. – Kávét nem kér?” Az asszony megrázta a fejét. „Attól csak hánykolódok egész éjjel. Aztán meg mire jó az. Semmire.” Újra a szájához illesztette az üveget, s már csak akkor engedte el, amikor az utolsó csepp is legurult a torkán. „Na, jó estéket. Megyek tovább egy házzal. Ha látja valamelyiket, mondja meg nekik, hogy azonnal takarodjanak haza. Csak nem lófrálok itt egész éjjel?! Tudja, mi van. Az én koromban.” Egy húszast tolt a kocsmáros elé, eltette a visszajárót, aztán elindult kifelé. „Mondja meg a lánykáknak, hogy csak türelem, csak semmi kapkodás!” – kiáltott utána röhögve Kráner. Horgosné morgott valamit maga elé, s míg a kocsmáros kinyitotta előtte az ajtót, búcsúzóul még kiköpött a padlóra. Halics, aki még mindig kijárt hozzá a tanyára, „oda se bagózott”, mert mióta felébredt, az üres üveget bámulta maga előtt, s egyre csak azon töprengett, vajon ki akar itt csúfot űzni belőle. Szúrós szemmel körbevizslatott, végül a kocsmároson állapodott meg a tekintete, s elhatározta, hogy ettől kezdve résen lesz, és előbb-utóbb leleplezi a gazembert. Lehunyta a szemét, fejét a mellére hajtotta, ám mindössze néhány percig tudta tartani magát, mert csakhamar újból meglepte az álom. „Mindjárt pirkad – szólalt meg Kránerné. – Szerintem már nem jönnek.” „Bárcsak igaza lenne!” – morogta a kávétermosszal körbejáró kocsmáros, és megtörölte a homlokát. „Ne csináld itt a pánikot! – torkolta le Kráner. – Ha itt lesz az ideje, megjönnek.” „Hát persze – csatlakozott Futaki. – Most már nincs sok hátra, meglátják.” Lassan hörpölgette a gőzölgő kávét, megtapogatta száradó ingét, majd cigarettára gyújtott, és eltűnődött, vajon Irimiás mivel is fogja kezdeni. Az biztos, hogy a szivattyúkra meg a generátorokra ráfér egy teljes fölújítás, ez lesz az első. Aztán az egész gépházat ki kell meszelni, meg kell javítani az ablakokat meg az ajtókat, mert akkora huzat van, hogy az ember örökké fejfájással ébred. Persze nem lesz olyan könnyű; az épületek megroggyantak, a kerteket benőtte a gaz, s a régi gazdasági építményekből elhordtak már minden használhatót, csak a puszta falak állnak még, mintha lebombázták volna a telepet. Na de hát Irimiás nem ismer lehetetlent! Meg aztán a szerencse, mert az is kell, anélkül hiába minden! De szerencse is csak ott van, ahol az ész! Márpedig Irimiásnak úgy vág az esze, mint a borotva! Már akkor, emlékezett vissza mosolyogva Futaki, amikor kinevezték a gépműhely főnökének, őhozzá rohangáltak az emberek, még a vezetők is, mert ahogy Petrina mondta, Irimiás volt „a reménytelen helyzetek és a reménytelen emberek pásztora”. De az ostobasággal szemben még ő is tehetetlen volt, nem csoda, ha egy év elteltével szedte a sátorfáját. És ahogy kitette a lábát innen, rohamosan süllyedtek egyre lejjebb, egyre lejjebb. Jött a jég, jött a száj- és körömfájás, halomra döglöttek a birkák, aztán jöttek azok az idők, amikor sokszor egyhetes késéssel kapták meg a béreket, mert már nem volt miből… de akkor már mindenki arról beszélt, hogy nincs tovább, be kell csukni a boltot. És így is lett. Akiknek volt hova, azok gyorsan elpucoltak, akiknek meg nem, azok itt maradtak, és elkezdődött a veszekedés, a civakodás, megvalósíthatatlan tervek röpködtek a levegőben, az egyik jobban tudta, mit kell csinálni, mint a másik, persze hogy nem is történt semmi. Aztán már mindenki beletörődött ebbe a tehetetlenségbe, már csak a csodában hittek, és egyre idegesebben számolgatták az órákat, a heteket, a hónapokat, majd már ez se volt fontos, csak gubbasztottak naphosszat a konyhákban, s ha néha valami kevés pénzhez jutottak, napok alatt elitták a kocsmában. Az utóbbi időben aztán már ő sem mozdult ki a gépházból, csak a kocsmába vagy Schmidtnéhez járt át, mert nem tudott hinni abban, hogy valami is megváltozhat itt. Belenyugodott, hogy most már élete végéig itt marad, mert ugyan mit is tehetne mást. Öreg fejjel kezdjen új életet? Na, de ennek vége, Irimiás majd „gatyába rázza a dolgokat”… Izgatottan izgett-mozgott a helyén, mert többször is úgy hallotta, valaki megrángatja az ajtót, de aztán nyugalomra intette magát („Csak türelem, türelem…”), s még egy kávét kért a kocsmárostól. Futaki nem volt egyedül, az izgalom érezhetően végigfutott az ivón, különösen akkor, amikor Kráner kinézett az ajtó üvegén, és ünnepélyesen megszólalt (hogy: „Világosodik az ég alja”); az emberek fölélénkültek, újból folyt a bor, főleg Kránerné szedte össze magát, és harsányan felkiáltott: „Mi ez itt?! Temetés?!” Hatalmas csípőjét kacéran ringatva végigment a kocsmán, s megállt Kerekes előtt. „Hé, ne aludjon már maga is! Játsszon inkább valamit azon a tangóharmonikán!” A tanyás felemelte a fejét, és nagyot böfögött. „A kocsmárosnak mondja, ne nekem. Az övé.” „Hé, kocsmáros! – kiáltotta Kránerné. – Megvan az a tangóharmonika?” „Megvan… hozom… – morogta az, s eltűnt a raktárban. – Csak aztán győzzék borral.” Hátrament a tápokhoz, előhúzta a pókhálóval beszőtt hangszert, nagyjából letisztogatta, majd az ölébe fogva kivitte Kerekesnek. „Csak aztán, tudja! Vigyázzon rá, mert kényes jószág…” Kerekes elhessegette magától, belebújt a szíjakba, játszott néhány futamot a hangszeren, aztán előredőlt, és kiitta a poharát. „Na, hol az a bor?!” Kránerné behunyt szemmel ringatózott a kocsma közepén. „Jól van, vigyen neki egy üveggel! – mondta a kocsmárosnak, és türelmetlenül dobbantott egyet. – Mi van, lusta banda! Ne aludjatok!” Csípőre tette a kezét, s ráripakodott a nevetgélő férfiakra. „Gyáva kukacok! Hát senki nem mer velem kiállni?!” Halics, mert azt már mégsem tűrhette, hogy bárki is gyávának nevezze, felpattant, és mintha meg sem hallotta volna, hogy felesége utánaszól („Itt maradsz!”), Kránerné elé ugrott. „Egy tángót!” – kiáltotta, s kihúzta magát. De Kerekes oda sem hederített, így aztán Halics megmarkolta Kránerné derekát, s „fölvette a lépést”. A többiek helyet csináltak nekik, s tapsolva, kurjongatva biztatták őket, s még Schmidt sem állta meg röhögés nélkül, mert valóban ellenállhatatlan látványt nyújtottak: Halics legalább egy fejjel volt alacsonyabb párjánál, s úgy ugrabugrált a csupán roppant derekát riszáló, egy helyben toporgó Kránerné körül, mintha darázs bújt volna felgyűrt ingébe, s attól szeretne megszabadulni máris. Amikor aztán az első csárdásnak vége lett, az ünneplő lármában hajlongó Halics mellét majd szétfeszítette a büszkeség, s alig-alig tudta türtőztetni magát, hogy az őt éljenző, vigyorgó emberek arcába ne ordítson: „Na látjátok! Ez Halics!” S a következő két csárdás alatt még túl is szárnyalta eddigi teljesítményét, hihetetlen s utánozhatatlanul bonyolult figuráit ugyanis meg-megszakította egy-egy szemrebbenésnyi ideig tartó élőképpel, amikor is jobb vagy bal karját a feje fölé lökve, kihomorított testtel szinte kővé dermedt, hogy azután a soron következő hangsúlyos ütemre folytassa osztatlan sikert arató ördögi tánclépéseit a pihegő, vihorászó Kránerné körül. Halics minden szám után egyre parancsolóbban tángót követelt, s mikor végre Kerekes teljesítette kívánságát, és hatalmas bakancsával verve a taktust belekezdett egy közismert dallamba, az iskolaigazgató sem bírta tovább, odaállt a kurjongatástól feléledt Schmidtné elé, s a füléhez hajolt. „Szabad kérnem?” S a kölniillat, mely megcsapta orrát, már nem eresztette el, és minden erejét össze kellett szedje ahhoz, hogy betartsa „a kötelező távolságot”, amikor jobb kezét – végre! – Schmidtné hátára tapaszthatta, s kissé még botladozva elkezdték a táncot, mert szíve szerint magához ölelte volna, hogy elvesszen az asszony forró keblei között. De a helyzet csöppet sem volt reménytelen, mert Schmidtné ábrándos tekintettel egyre „vérlázítóbban” hozzásimult, s amikor a zene még az eddigieknél is líraibbá vált, könnyező szemmel az igazgató vállára hajtotta a fejét („Tudja, a tánc a gyöngém…”), és egész testével ránehezedett. Akkor már az iskolaigazgató sem bírta tovább, és gyámoltalanul belecsókolt Schmidtné párnás nyakába; persze azonnal észbe is kapott, s kiegyenesedett, de a bocsánatkérésig már nem jutott el, mert az asszony néma erőszakkal újból magához húzta őt. Halicsné, aki mostanra már a korábbi harcias, tevékeny gyűlölettől a néma megvetésig jutott, természetesen tisztán látott mindent; előtte nem maradt rejtve semmi, jól tudta ő, mi folyik itt. „De velem van az én Istenem, az én gyámolítóm!” – mormolta magabiztosan, csak azt nem értette, hol késik már az ítélet, mely ezeket itt a pokol tüzével sújtja. Hát „mire várnak már odafönt?!”, hogy nézhetik tétlenül ezt a „Szodomát és Gomorát”?! S mert abban biztos volt, hogy egyenesen kijár neki, egyre türelmetlenebbül várta már, hogy elnyerje a bűnbocsánatot, még akkor is, ha el kellett ismerje: egy-egy percre – olykor – megingatja hitében a gonosz, amikor belekényszerít egy korty borocskát, vagy amikor arra ösztökéli, hogy bűnös vágyakkal figyelje a sátán fogságába került Schmidtné ringó tagjait. Ám benne erős maradt az Isten, s ha kell, egyedül száll szembe – majd – a sátánnal, csak jönne már poraiból feltámadt Irimiás, hisz azért mégse lehet „elvárni tőle”, hogy most egyedül állítsa meg s verje vissza ezt az alantas támadást. Mert be kellett vallja, hogy egy rövid időre – ha ez volt a célja – teljes, bár múlékony győzelmet aratott az ivóban az ördög, ugyanis Futaki és Kerekes kivételével valamennyien talpon voltak már, s akinek éppen nem jutott se Kránernéből, se Schmidtnéből, az sem ült vissza helyére, hanem a tánc végét várva ott maradt a közelben. Kerekes fáradhatatlanul ütötte a taktust a lábával „a biliárd” mögött, s a türelmetlen táncosok annyi időt sem hagytak neki, hogy két zeneszám között nyugodtan felhajtson egy pohár bort, újabb és újabb palackot tettek elé, csak ne lankadjon el. És Kerekes nem ellenkezett, egyik tangó jött a másik után, aztán egyszer csak ugyanazt kezdte játszani újra és újra, de nem tűnt fel senkinek. Kránerné persze nem sokáig bírta ezt az elsöprő iramot; lélegzete elakadt, csorgott róla a víz, lábai égtek, s már a tánc végét sem várta meg, egyszerűen szó nélkül sarkon fordult, otthagyta a felháborodott iskolaigazgatót, és lehuppant a helyére. Halics szemrehányó, könyörgő arccal szaladt a nyomában. „Egyetlen Rozika drága! Csak nem hagy itt engem egyedül? Éppen én kerültem volna sorra!” Kránerné egy szalvétával törülközött, s szuszogva leintette. „Mit képzel maga rólam? Nem vagyok már húszéves!” Halics gyorsan teletöltött egy poharat, s a kezébe nyomta. „Ezt igya meg, Rozika drága! Aztán!…” „Semmi aztán! – vágott közbe nevetgélve Kránerné. – Nem bírom én már úgy, mint maguk, fiatalok!” „Ami azt illeti, Rozika drága, én sem vagyok már az a mai gyerek! Na de a kunszt, Rozika drága!…” De folytatni nem tudta, mert tekintete most az asszony süllyedő-emelkedő kebleire tévedt. Nyelt egy nagyot, megköszörülte a torkát, és azt mondta: „Hozok stanglit!” „Az bizony jó lesz…” – szólt utána Kránerné szelíden, s megtörölte izzadt homlokát. S míg Halics visszatért a tálcával, elmerengve nézte a fáradhatatlan Schmidtnét, aki egyik férfitól a másikig vándorolva álmodozva járta a tangót. „Na, lássunk hozzá, Rozika drága!” – biztatta Halics, és szorosan mellé ült. Kényelmesen hátradőlt a széken, jobb karjával átölelte Kránernét – minden kockázat nélkül, hiszen feleségét a falnál végre legyűrte az álom. Szótlanul rágcsálták a száraz tésztákat, egyiket a másik után, így történhetett, hogy néhány perc múltán, amikor épp nyúltak volna a következőért, zavartan egymásra meredtek, mert a tálcán már csak egy darab maradt. „Olyan huzat van itt, maga nem érzi?” – szólalt meg feszengve az asszony. Halics bortól kancsal szemekkel mélyen az arcába nézett, és azt mondta: „Tudja, mit, Rozika drága? – S a kezébe nyomta az utolsó darabot. – Együk meg együtt, jó? Maga eszi erről, az egy falat… Én meg eszem erről az oldalról, az meg a másik… És amikor elérünk a közepére, abbahagyjuk. És tudja, mit, maga csillag? A maradékkal leszigeteljük az ajtót!” Kránernéből kitört a nevetés. „Maga örökké csak viccel velem! Mikor nő már be a feje lágya! Még hogy… az ajtót… leszigetelni…!” De Halics hajthatatlan volt. „Rozika drága! Maga mondta, hogy huzat van! Én nem viccelek! Na, harapjon!” S a szájába nyomta a stangli egyik végét, s rögtön utána ő meg a másik végét kapta be. A tészta azonnal kettétört, s az ölükbe hullott, de ők – száj szájjal szemben! – ott maradtak rezzenetlen, majd, amikor szédülni kezdett, Halics elszánta magát, és hősiesen szájon csókolta az asszonyt. Kránerné zavartan pislogott, s eltolta magától a felhevült Halicsot. „Ugyan már, nem szabad, Lajos! Ne bolondozzon már velem! Hogy képzeli? Akárki megláthatja!” S megigazította a szoknyáját. Mire kivilágosodott az ablak s az ajtó üvege, a táncnak is vége lett. A kocsmáros és Kelemen egymással szemben, a pultra dőlve, az iskolaigazgató Schmidt és Schmidtné mellett az asztalra borulva, Futaki és Kráner, mint egy jegyespár, összehajolva, Halicsné mellre bukó fejjel – mindannyian mélyen aludtak. Kránerné és Halics még pusmogtak egy darabig, de már nem volt erejük ahhoz, hogy felkeljenek, s hozzanak egy üveg bort a pultról, így aztán az általános, békés szuszogásban őket is hamar elnyomta az álom. Csak Kerekes maradt ébren. Megvárta, míg végleg abbamarad a suttogás, majd felkelt, megropogtatta a tagjait, s csendben, óvatosan elindult az asztalok között. Kitapogatta a borosüvegeket, s amelyikben lötyögött még valami, azt magával vitte és sorba rakta „a biliárdon”; megvizsgálta a poharakat is, s amelyikben bort talált, gyorsan felhörpintette. Hatalmas árnyéka kísértetiesen követte a falakon, olykor felkúszott a mennyezetre is, majd, amikor gazdája bizonytalanul leült a helyére, az is elnyugodott a hátsó sarokban. Lesöpörte megviselt, sebhelyektől s friss horzsolásoktól ijesztő arcáról az útközben rátapadt pókhálókat, majd – ahogy sikerült – összeöntögette a begyűjtött italt, teletöltötte poharát, és szuszogva, mohón inni kezdett. És ivott szünet nélkül, lankadatlanul, töltött és felhajtotta, majd újratöltött és újból felhajtotta, mint egy érzéketlen gép, egészen addig, míg az utolsó csepp is el nem tűnt irtózatos gyomrában. Hátradőlt a széken, kinyitotta a száját, s megpróbált néhányat böfögni, majd hogy nem sikerült, a gyomárra tette a kezét, s imbolyogva a sarokba ment. Ledugta ujját a torkán, s hányni kezdett. Aztán felegyenesedett, tenyerével megtörölte a száját. „Ennyi volt az egész” – morogta, s visszament „a biliárd” mögé. Ölébe vette a tangóharmonikát, s egy érzelmes, szomorkás dallamba kezdett. Hatalmas testét előre-hátra billegtette a lágyan búgó muzsikára, s mire elért a közepére, béna szemhéjai alól kibuggyant a könny. Ha most megzavarják, maga sem tudta volna megmondani, mi történt vele hirtelen. Egyedül volt a szuszogásban, s nem bánta most, hogy elborítja, átmossa ez a lassú katonanóta. Nem volt miért abbahagynia ezt a bánatos dallamot, s amint a végére jutott, kezdte újból szünet nélkül, s mint egy gyerek az alvó felnőttek között, boldog elégtétel áradt szét benne, hisz rajta kívül – ezt – nem hallja senki más. És e bársonyosan zengő tangóharmonika-szóban utolsó támadásra indultak a kocsma pókjai. Laza hálókat eresztettek az üvegek, poharak, csészék, hamutartók tetejére, körbefonták az asztalok s a székek lábait, majd – egy-egy titkos, vékony szállal – összekapcsolták ezeket, mintha fontos volna, hogy felfedezhetetlen, rejtett zugaikban meglapulva azonnal értesüljenek minden moccanásról, minden rezzenésről, amíg csak sértetlen ez a hibátlan, különös, szinte láthatatlan háló. Beszőtték az alvók arcát, lábait s kezeit is, aztán villámgyorsan visszafutottak rejtekükre, hogy egy leheletfinom pókfonál rezdülésére várva majd újrakezdjék. A bögölyök – a fényben s a mozgásban keresve menedéket a pókok elől – fáradhatatlanul húzták kusza nyolcasaikat a gyöngén világító lámpa körül; Kerekes szinte már félálomban játszott tovább, lecsukló fejében bombatölcsérek és zuhanó repülők, menekülő katonák és égő városok képei követték egymást szédítő sebességgel, és oly zajtalanul, oly észrevétlenül jöttek be s álltak meghökkenve az eléjük táruló látvány előtt, hogy inkább csak sejtette, mint tudta, hogy Irimiás és Petrina megérkezett.

Második rész

Barátaim! Bevallom, nehéz helyzetbe kerültem. Ha jól látom, senki nem mulasztotta el, hogy itt legyen e sorsdöntő megbeszélésen… és sokan, abban bízva, hogy én majd magyarázattal szolgálok erre az ép ésszel szinte fölfoghatatlan tragédiára, jóval azelőtt megjelentek itt, jóval a megbeszélt időpont előtt, amelyben tegnap megállapodtunk… De hát mit is mondhatnék maguknak, hölgyeim és uraim? Mi mást mondhatnék, mint hogy… meg vagyok rendülve, és ezzel azt akarom mondani, hogy kétségbe vagyok esve… Higgyék el, még bennem is csupa zűrzavar van, és ezért meg kell bocsássák, ha egyelőre nehezen találom a szavakat… és ahelyett, hogy szólni tudnék, a megdöbbenés elszorítja a torkomat, így aztán ne csodálkozzanak azon, ha ezen a mindnyájunkat emésztő reggelen gyötrelmes hebegés lenne úrrá rajtam, mert el kell ismernem, hogy nem segített egy szemernyit se, hogy tegnap este, amikor elborzadva álltuk körül a végre megtalált gyermek görcsbe merevedett tetemét, azt javasoltam, próbáljunk meg aludni egyet, és inkább ma reggel gyülekezzünk itt újból össze, hátha mára higgadtabb fejjel tudunk szembenézni a történtekkel, mert nem… ugyanolyan teljes bennem a káosz, a lelkemben ma reggelre csak nőtt a tanácstalanság… Mégis… Tudom… erőt kell vennem magamon, de biztos vagyok benne, meg fogják érteni, ha ebben a percben még nem tudok mást mondani, mint hogy osztozom, mélyen osztozom… egy szerencsétlen anya fájdalmában, egy anya sosem csillapuló, mindörökre eleven gyászában… mert azt hiszem, nem szükséges kétszer mondanom, hogy azzal a bánattal… hogy egyik pillanatról a másikra egyszer csak elveszítjük a szívünknek legkedvesebbet, semmi nem ér föl, barátaim… Nem hiszem, hogy az itt egybegyűltek között akadna akár csak egy is, aki ebben ne értene egyet velem… Ez a tragédia mindannyiunk lelkére ránehezedik, mert jól tudjuk, hogy azért, ami történt, kivétel nélkül mindnyájan felelősek vagyunk. És ebben a helyzetben a legnehezebb, hogy ezen a megrendülésen összeszorított foggal, a keserűségtől elszorult torokkal, könnyeinkkel küszködve mégiscsak túl kell tennünk magunkat… Mert – és erre már most szeretném nyomatékosan felhívni a figyelmet! – semmi nem lehet fontosabb, mielőtt a hivatalos szervek kiszállnának, mielőtt a rendőri alakulatok megkezdenék a nyomozást, hogy mi magunk, a szemtanúk és a felelősök, pontosan rekonstruáljuk, mi okozta ezt a megdöbbentő szerencsétlenséget, egy ártatlan gyermek szörnyű pusztulását… mert jobb, ha már most felkészülnek arra, hogy e katasztrófát a városi vizsgálóbizottság elsősorban rajtunk fogja számon kérni… Rajtunk, igen, barátaim, rajtunk! Kérem, ne csodálkozzanak ezen! Mert… tegyék a szívükre a kezüket, egy kis figyelemmel, egy csöpp óvatos előrelátással, egy kevés szeretetteljes gondoskodással és körültekintéssel, ugye, megakadályozhattuk volna?… Gondoljanak csak arra, hogy ez a védtelen teremtés, akit most már igazán nevezhetünk Isten kivetett báránykájának, kiszolgáltatva az első jöttmentnek, az első országúti csavargónak, bárkinek, barátaim, bárkinek… egész éjjel ázott az esőben, verte a szél, az elemek könnyű prédája lett… s így, vakon a gondatlanságban, a megbocsáthatatlan, bűnös gondatlanságban, mint egy kivert kutya, itt járt nyilvánvalóan a közelünkben, itt bolyongott mindvégig körülöttünk – talán még be is nézett ezen az ablakon, és látta, amint maguk, hölgyeim és uraim, lerészegedve ropják a táncot, és nem tagadom, az is meglehet, hogy tán még bennünket is meglesett egy fa mögé húzódva, vagy egy fűkazal rejtekéből, ahogy esőverten, elcsigázottan bandukolunk a kövesút kilométerkövei között végcélunk, az Almássy-major felé – nos, itt járt-kelt szinte egy kéznyújtásnyira tőlünk, és senki, értik, senki nem sietett a segítségére, hangját – mert biztos, hogy a végzetes pillanatban kiáltott hozzánk – valakihez! – elsodorta a szél, a maguk ricsajozása, hölgyeim és uraim! Hát miféle véletlen rettentő összjátéka volt ez, kérdezik maguk, micsoda végzet irgalmatlan fintora?… Ne értsenek félre, személy szerint nem vádolok senkit… Nem vádolom az anyát, akinek talán soha többé nem adatik meg egyetlen elkövetkezendő éjszaka békés nyugalma sem, mert soha nem fogja tudni megbocsátani, hogy akkor, a végzetes napon… túl későn ébredt. Nem vádolom az áldozat bátyját sem – ellentétben magukkal, barátaim! –, ezt a nagyreményű fiatalembert, aki utolsóként látta őt alig kétszáz méterre innen, ahol most ülünk, alig kétszáz méterre maguktól, hölgyeim és uraim, akik mit sem sejtve türelmesen várakoztak ránk, hogy végül lerészegedve tompa álomba zuhanjanak… Nem vádolok tehát személy szerint senkit, de… mégis, hadd tegyem fel maguknak a kérdést: nem vagyunk-e mindannyian bűnösök? Nem lenne-e tisztességesebb, ha olcsó védekezés helyett már most bevallanánk, hogy igenis vádolhatók vagyunk? Mert – és ebben Halicsnénak messzemenően igaza van – nem áltathatjuk magunkat – pusztán azért, hogy megnyugtassuk lelkiismeretünket – azzal, hogy mindaz, ami történt, a véletlen különös összejátszása csak, s mi nem tehettünk ellene semmit… Ez, mint hamarosan be fogom bizonyítani, egyáltalán nem így van! Nézzük csak sorra, egyenként… szedjük szét ízekre az események szörnyű együttesét, mert a fő kérdés – és ezt ne feledjék, hölgyek és urak! – a fő kérdés az, hogy mi is történt itt tegnap reggel… Mert… az egész elmúlt éjszakát végighánykolódtam, mire magam is rá nem döbbentem erre!… ne gondolják, hogy csak azt nem tudjuk, hogyan történt a tragédia, hiszen valójában azzal sem vagyunk tisztában, mi az, ami történt… A rendelkezésre álló adatok és vallomások ugyanis olyannyira ellentmondanak egymásnak, hogy ember legyen a talpán – hogy ezzel a közkeletű fordulattal éljek –, aki világosan képes látni ebben a gyanús homályban… Mindössze annyit tudunk: a gyermek nincs többé. És ez nem sok, ismerjék el! Ezért aztán, gondoltam odabent a raktárban, ahol fekhelyét a kocsmáros uram önzetlenül a rendelkezésemre bocsátotta, nincs más mód, mint hogy lépésről lépésre haladjunk előre, és most is meg vagyok győződve arról, hogy ez az egyetlen helyes módszer… szedjük tehát össze akár a legjelentéktelenebbnek látszó apróságot is, ne habozzanak, ha egy lényegtelennek tűnő részlet még az eszükbe jut… gondolkozzanak, hogy mi az, amit tegnap nem mondtak el nekem… mert csak így remélhetjük, hogy magyarázatot találunk, s egyben védelmet önmagunknak a közeli számonkérés nehéz perceiben… Használják hát ki a még előttünk álló, igen szűkre szabott időt, hisz csak magunkban bízhatunk, mert helyettünk mások nem deríthetik fel e drámai éjszaka vagy reggel történetét…

 

Irimiás súlyos szavai komoran zúgtak az ivóban, mintha félrevert harangok szólnának szüntelenül, amiből a bajt magát megtudni nem, csak a rémületet lehet egyelőre kihallani. Az emberek – arcukon az elmúlt éjszaka ijesztő álmainak s a félálmok baljós homályának fojtó képeivel – némán, szorongva, megbűvölten vették körül, mintha csak ebben a pillanatban ébredtek volna föl, s most gyűrötten, összeborzolódott üstökkel, néhol még a párna mintázatával a halántékon várnák kábán a magyarázatot, mert míg aludtak, körülöttük felfordult a világ… és minden összekuszálódott. Irimiás keresztbe vetett lábakkal ült közöttük, méltóságteljesen hátradőlt a széken, s igyekezett elkerülni, hogy belenézzen ezekbe a vérbogos, táskás szemekbe, merészen ívelt, középen – a járomcsontok magasságában – megtört karvalyorra, erőszakos, frissen borotvált álla szinte a fejek fölé emelkedett, a már a nyakára nőtt haja kétoldalt felkunkorodott; olykor – egy-egy jelentősebb szónál, gondolatnál – felrántotta vastag, már-már összenőtt, kusza szemöldökét, s feltartott mutatóujjára irányította a szorongó tekintetek sugarát.

 

De mielőtt nekivágnánk ennek a kockázatos útnak, el kell mondanom valamit. Maguk, barátaim, amikor tegnap hajnalban megérkeztünk, kérdések özönét zúdították ránk, egymás szavába vágva magyaráztak és kérdeztek, állítottak és visszavontak, és kértek és javasoltak, lelkesedtek és morogtak, s ebből a zűrzavarból én most két dologra szeretnék válaszolni, bár külön-külön némelyiküknek már tettem erről említést… Az egyik kérdésük arra irányult, hogy „fedjem fel” azt a „titkot”…, ahogy néhányan nevezték, mi a magyarázata közel másfél éves… úgymond… eltűnésünknek”… Nos, hölgyeim és uraim, nincsen itt semmiféle „titok és homály”, hadd szögezzem le nyomatékosan és utoljára, hogy nincs itt semmiféle rejtély… Az elmúlt időszakban egy bizonyos megbízásnak kellett eleget tennünk, azt is mondhatnám, küldetésnek… amelyről egyelőre elég legyen annyit elárulnom, hogy mélyen összefügg mostani jövetelünk céljával… Ezek után persze ki is kell ábrándítanom magukat, mert… hogy a maguk szóhasználatát kövessem… váratlan, meglepetésszerű találkozásunk valójában a puszta véletlennek köszönhető… Utunk ugyanis barátommal és nagyérdemű segítőtársammal az Almássy-majorba vezetett, ahol… bizonyos… okból sürgős látogatást, mondhatnám, terepszemlét kell tennünk… És minthogy biztosak voltunk benne, hogy magukat, barátaim, már nem találhatjuk itt, sőt még az is kétséges volt előttünk, hogy egyáltalán a kocsma üzemel még… ezért aztán számunkra volt meglepetés, hogy mindnyájukat viszontláthattuk itt, mintha mi sem történt volna… Nem tagadom, jóleső érzés öntött el, hogy újból láthatom ezeket a régi arcokat, de ugyanakkor… és ezt sem rejtem véka alá, némi aggodalommal állapítottam meg, hogy maguk, barátaim, még mindig itt… tengődnek… tiltakozzanak, ha erősnek találják a kifejezést!… itt, az isten háta mögött, évekkel azután, hogy számtalanszor eldöntötték: elhagyják ezt a kilátástalan vidéket, és boldogulásukat máshol keresik… Amikor másfél évvel ezelőtt, utolsó találkozásunkkor… elváltunk, és maguk itt álltak a kocsma előtt, és integettek, míg csak el nem tűntünk a kanyarban, nagyon is jól emlékszem arra, mennyi sistergő ötlet, mennyi remekbe szabott terv várt megvalósításra, mennyi nekibuzdulás volt magukban, és akkor most mégis itt kell találnom mindannyiukat, pontosan ugyanolyan állapotban, már megbocsássanak a szóért! legatyásodva és eltompulva, hölgyeim és uraim! Hát mi történt?… Mi lett ezekkel a tervekkel, ezekkel a sistergő ötletekkel?! Na de azt hiszem, egy kissé elkanyarodtam… Egyszóval tehát jelenlétünk maguk között, barátaim, látják, a véletlen műve. S bár az ügy, amely miatt már régen, már tegnap délre az Almássy-majorban kellett volna lennünk, rendkívül sürgető és már-már elodázhatatlan, régi barátságunkra tekintettel mégis úgy döntöttem, hogy nem hagyom magukat, hölgyek és urak, ebben a pácban, nemcsak azért, mert ez a tragédia távolról engem is érint, hiszen tulajdonképpen én is itt voltam már, amikor történt, nem beszélve arról, hogy homályosan ugyan, de még emlékszem az áldozat felejthetetlen lényére, s régi jó viszonyom a családdal egyenesen kötelez… de azért is, mert úgy látom, ez a dráma egyenesen következik az itteni állapotokból, barátaim, és ilyen helyzetben nem hagyhatom cserben magukat… Másik kérdésükre voltaképpen már feleltem is, de hadd ismételjem meg, hogy később ne legyen félreértés… Tévedtek, amikor a hírből, hogy errefelé jövünk, azt az elhamarkodott következtetést vonták le, hogy ide készültünk a telepre, mert mint említettem már, eszünkbe sem jutott, hogy magukat még itt találhatjuk… Nem tagadom, kissé kellemetlen nekem ez az időveszteség, mert mára már a városban kellett volna lennem, de ha már így alakult, essünk túl a dolgon minél előbb… és tegyünk pontot ennek a tragédiának a végére… S ha még… esetleg… futja a szűkös időből… megpróbálok tenni valamit magukért, bár… bevallom… egyelőre teljesen tanácstalan vagyok…

 

Kis szünetet tartott, intett az olajkályha mellett gubbasztó Petrinának, aki készségesen, lelkesen ugrott is, kezében – Schmidtné asszonyi gondoskodásának hála! – Irimiás frissen vasalt kockás zakójával. S abban a pillanatban, amikor látták, hogy Irimiás cigarettát húz elő a zakó szivarzsebéből, Halics, Futaki és Kráner szinte egy emberként szaladtak oda, hogy tüzet adjanak. A kocsmáros – aki nem vegyült a többiek közé, hanem a pult mögött maradt, feszülten s falfehér arccal – most gúnyosan nézte őket.

 

Nos, ezek után térjünk a lényegre. Kezdjük a történetet tegnapelőtt déltől, amikor, ugyebár, ifjú barátom, Horgos Sándor otthon a tanyán együtt ebédelt a gyermekkel. Állítása szerint nem vett észre rajta semmi különöset – jól mondom, fiatalúr? – … szóval nem… nos tehát, megvolt az ebéd, igaz?… Értem. Igen. Nem vett észre rajta semmi különöset, csak… mintha a szokottnál kissé zavartabban viselkedett volna… Ám ezt a zavartságot szép jövő előtt álló barátunk nem tudja mással magyarázni, mint hogy esett az eső, jól emlékszem?… Mert… igen… hogy az eső látványa… ha jól értettem… mindig igen rossz hatással volt rá. Ez persze elég különös, de a gyermek köztudottan gyönge értelmi képességeire gondolva kétségtelenül magyarázhatjuk a dolgot azzal, hogy az effajta esetekben bármilyen esemény kiválthat nyomott hangulatot, kisebb-nagyobb mérvű zavartságot, amelyet a tudományos köznyelv depressziónak nevez… Na és ezek után egészen… meddig is?… egész sötétedésig az áldozatot elveszítjük szem elől, akkor látjuk újból, ugye, amikor fiatal barátom az útkaparó háza és a kocsma között… nem?… szóval közelebb az útkaparó házához egyszer csak szembetalálkozik vele a kövesúton… Sándor barátunk rendkívül izgatottnak… ne mondjuk inkább kétségbeesettnek?… egyszóval kétségbeesettnek látja őt, s kérdésére, hogy mit keres errefelé, és mért nincs inkább otthon, Estike, ugye, nem felel semmit… S szemtanúnk hosszas kérdezősködés után végül ráparancsol, hogy menjen haza azonnal, mert – mint tegnap délutáni beszélgetésünkkor elmondta – féltette húga egészségét, akin akkor már rajta volt az a bizonyos sárga kardigán, meg alatta, ugye, a csipkefüggöny… s bőrig ázva reszketett… Ettől kezdve… szóljanak, ha tévedek… végleg elveszítjük szem elől, és legközelebb már csak tegnap este látjuk őt, messze innen, a Weinkheim-kastélyban… ahol végre egynapi nyomozás és a vége felé szinte már hajtóvadászatszámba menő kutatás után, ne feledjék, éppen Sándor barátunk megérzésére s javaslatára hallgatva, rátaláltunk az egyik gyommal felvert romos helyiségben, holtan… Nézzük hát, mi a maguk véleménye minderről… Egyesek szerint – s e vélemény hangadója Kráner barátom – az eset csak egyféleképpen magyarázható: gyilkosság történt… Ezt arra alapozzák, hogy ismerve a kislány csökkent értelmi fejlettségét, egyszerűen nem tartják képesnek arra, hogy önkezével vetett volna véget életének… Mert – mondja Kráner barátom – hogy kerülhetett hozzá patkányméreg?… S még ha el is lehet képzelni, hogy valahogy Horgosék fészeréből valamiképp a kezébe jutott, honnan tudta volna, mire való? Kráner barátom ugyanilyen elképzelhetetlennek tartja, hogy ezzel a méreggel a kezében Estike képes elvánszorogni ebben az ítéletidőben, ugye, egy több kilométer távolságban fekvő, elhagyatott épületbe, hogy… ott… Aztán meg… kérdezi Kráner barátunk… minek cipelte magával a macskát? Hogy ott mérgezze meg? De hogyan? És minek… Nem lett volna egyszerűbb, ha már mindenképp öngyilkosságra gyanakszunk, hogy azt otthon követi el, a tanyán? Hiszen nem zavarta senki… A nővérek nem voltak otthon, fiatal barátom ebéd után elment hazulról, és nem is tért vissza, áldozatunk édesanyja pedig oly mélyen aludt, hogy egyáltalán nem ébredt fel estig, ugye?… nem? Igen… Igen?… Szóval délután… hogy zörgött… értem… és kiküldte játszani… az esőben?… Értem, az eresz alatt szokott… Tehát… délután még megvolt… Vagyis nem sokkal azelőtt távozhatott a tanyáról, hogy fiatal barátunk elcsípte a kövesúton… Látják, közös erőfeszítéssel máris előbbre jutottunk… Na de térjünk vissza… Kráner barátom sok jó észrevétel mellett is… valószínűleg téved… Véleményem szerint a gyilkosság gondolatát egyértelműen ki kell zárnunk, mert egyszerűen sem oka, sem módja nem volt a kérdéses időben senkinek arra, hogy ezt a borzasztó tettet elkövesse… Hiszen mindannyian itt voltak a kocsmában, nemdebár… csak nagyreményű barátunk, és… a doktor úr… valamint a család többi tagja nem volt jelen, ugyebár… No és hát a doktort, azt hiszem, ebben nem lesz vita köztünk, egészen biztosan kizárhatjuk ebből az egészből, valamennyien ismerjük otthonülő természetét, furcsa szokásait, hát még a rossz idővel szemben kialakult rögeszméit!… A Horgos nővérek, mint ez köztudott, a malomban várták az… eső elálltát, és ugye, Sándor barátom pedig hősiesen várakozott ránk az útkaparó háza körül, ezt én magam tanúsíthatom… Valami idegen csavargó jelenlétét pedig úgyszintén biztosan kizárhatjuk, mert nem valószínű, hogy az országúti csavargók patkányméreggel a kezükben tízéves gyerekekre vadásznának a zuhogó esőben… Így aztán – legnagyobb megkönnyebbülésünkre – nem tudunk egyetérteni Kráner barátunkkal, de… nehéz igazat adni azoknak is, akik azt állítják, hogy fatális… véletlen baleset történt… Mert még ha feltételezzük is, hogy az áldozat igen rossz, zavart lelkiállapotban… elment a Weinkheim-kastélyba… de hát mért éppen oda?… a macskára, hölgyeim és uraim, a macskára, ha baleset volt, egyszerűen nincsen magyarázat… De ne vessük el meggondolatlanul ezt a feltételezést, barátaim… mert hogy is mondta mindannyiunk jótevője, a tiszteletre méltó kocsmáros úr? Fatális, ugye?… ezzel a szóval… fatális véletlen baleset… ezt mondta? Jól emlékszem, kocsmáros úr? Tudja, este, amikor visszahoztuk és felravataloztuk „a biliárdon” (ugye, még mindig így hívják?) a tetemet, hogy megadjuk a végtisztességet neki addig is, míg Kráner barátunk elkészül a koporsóval… és maga, nyilván a történtek súlya alatt megroppanva, majdnem sírásra fakadt a megrázkódtatástól. Nos, valami azt súgja nekem, hogy kezdünk közelebb jutni az igazsághoz… Mert ez, hölgyeim és uraim, hogy fatális… telitalálat… Na de hogy lehet véletlen az, ami végzetszerű?… S miután ami végzetszerű, az elkerülhetetlen, beszélhetünk egyáltalán még balesetről?!…

 

Az asszonyok szipogtak, Horgosné, aki gyermekeitől körülvéve, kissé elszigetelten a többiektől, talpig feketében hátul ült „a biliárd” előtt, amelyen még szanaszét szóródva ott hevertek a gyermek testét díszítő lombos juhar- és ezüstnyárfaágak maradványai, le sem vette a szeméről a zsebkendőt… A férfiak dermedten figyelték Irimiást, egyik cigarettáról gyújtottak a másikra, feszülten, egy mukk nélkül, komoran várták a folytatást, növekvő balsejtelemmel, nem is a szavak értelmére, inkább az egyre ércesebb, egyre fenyegetőbb hanghordozásra fülelve, mert – noha az első percekben még értetlenül utasították el magukban ezt a sok „felelőst”, ezt a sok „áldozatunk”-at, ezt a rengeteg „vádolom”-ot – mostanra már egyre jobban megerősödött bennük a bűntudat, Halicsnak egyenesen sajgott a szíve tőle, s még a leginkább értetlen Kráner is meghátrált, mert úgy érezte, Irimiás szavaiban „tényleg van valami…”

 

Na de hát, mondják most magukban, ha se nem gyilkosság, se nem baleset, akkor mi az ördög?… Remélem, senki nem vonja kétségbe, hogy azóta, hogy megtudtuk: nemcsak elveszett, de mindörökre elveszett a gyermek, én mindent megtettem, hogy kiderítsem, mi történt. Fáradságot nem kímélve – pedig elhihetik nekem, egy esőben, szélben átgyalogolt éjszaka, és egy sokszor már reménytelennek tűnő, kimerítő hajsza után már holtfáradt voltam –, mondom, fáradságot nem kímélve, négyszemközti beszélgetéseket folytattam magukkal tegnap este, így az összes adat a birtokomban van, s ezek után nem fogják kétségbe vonni szavaim hitelét: ennek a tragédiának be kellett következnie!… Kár lenne tovább gyötörni egymást, hogy megtudjuk a további részleteket, mert mint mondottam már, a kérdés, hogy mi történt, s nem az, hogy hogyan!… Márpedig erre hölgyeim és uraim, van magyarázat!… És ezt – én ebben egészen biztos vagyok – már maguk is sejtik, barátaim! Ugye, nem tévedek? Ugye, kivétel nélkül mindenki sejti már, hogy mi történt?… Csakhogy, hölgyeim és uraim, nem elég valamit sejteni, azzal nem megyünk semmire. Érteni kell a dolgokat, és haladéktalanul ki kell mondani! Engedjék meg, hogy ezt a terhet levegyem a vállaikról, mert minden önhittség nélkül elismerem, hogy van némi tapasztalatom és gyakorlatom az effajta ügyekben… Nos hát… A megérkezésünket követő hajnali órákban, egészen Horgosné megjelenéséig, amikor is mindnyájan elindultunk a gyermek felkutatására, bizonyára emlékeznek még, többükkel is fontos beszélgetésbe merültem, különösen Futaki barátunkkal… s ezekből a nagyon tanulságos eszmecserékből nyilvánvalóvá vált számomra, hogy a helyzetük, hölgyeim és uraim, válságos… Maguk csak annyit mondtak el nekem, hogy a dolgok rosszra fordultak itt, de én rögtön megértettem, hogy ennél sokkal súlyosabb a baj. Barátaim, maguk már érkezésem előtt is tisztában voltak vele, csak nem merték egymás előtt kimondani, hogy a telepen – régebben, mint másfél éve, ezt higgyék el nekem – úrrá lett… valami végzet, és minden okuk megvan rá, hogy úgy érezzék, egy visszavonhatatlan ítélet lassan beteljesedik… És maguk, barátaim, itt csoszognak e pusztulásban, távol mindattól, ami az Élet… terveik sorra kudarcba fulladnak, álmaik vakon zúzódnak szét, valami csodában hisznek, amely sohasem következik be, valami megváltót remélnek, akinek ki kéne vezetnie magukat innét… pedig tudják, hogy nincs már miben hinni, nincs már miben reménykedni, mert az eltelt évek, ugye, akkora súllyal nehezednek magukra, hölgyeim és uraim, hogy úgy tűnik, végképp elveszett a lehetőség, hogy úrrá legyenek ezen a tehetetlenségen, és ez napról napra erősebben szorongatja a torkukat, lassan már levegőt sem bírnak venni… Na de hát miféle… végzet áldozatai maguk, szerencsétlen barátaim? Talán a Futaki barátunk által örökösen, szinte már az unalomig ismételgetett omló vakolatokról… letarolt tetőkről… megroggyant falakról… salétromos téglákról… a savanykás ízekről volna szó? Nem inkább az összeomló képzeletről, a letarolt távlatokról, a megroggyant térdekről, a teljes… cselekvésképtelenségről kellene egy pár szót ejtenünk?… Ne lepődjenek meg, ha a szokottnál keményebben fogalmazok… de amondó volnék, hogy beszéljünk nyíltan. Mert a finomkodás, a bátortalanság, a kényeskedés csak növelik a bajt, higgyenek nekem!… És ha tényleg látják, mint ahogy az igazgató úr lehalkított hangon elmondta nekem, hogy „végzet ül a telepen”, akkor mért nem mernek csinálni valamit?!… Csak nem arra gondolnak, hogy jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok?!… Ez a gyalázatos, gyáva, könnyelmű gondolkodásmód súlyos következményekkel jár, már megbocsássanak, barátaim!… Hiszen ez a tehetetlenség bűnös tehetetlenség, ez a gyöngeség bűnös gyöngeség, ez a gyávaság, hölgyek és urak, bűnös gyávaság! Mert – és ezt jól jegyezzék meg! – nemcsak mások ellen követhetünk el valami helyrehozhatatlant, de önmagunkkal szemben is!… És ez még súlyosabb, barátaim, sőt, ha jobban meggondolják, mindenféle bűn önmagunkkal szemben elkövetett gyalázat!…

 

A telepesek ijedten kuporodtak össze, s most, az utolsó mondatok alatt, amiket szinte már mennydörögve zúdított rájuk, le kellett süssék a szemeiket, mert nemcsak a szavaiból sugárzó tűz, de Irimiás tekintete is perzselt már és égetett… Halicsné vezeklő ábrázattal itta magába ezeket a zengő hangokat, majdhogynem kéjesen görnyedt össze Irimiás előtt. Kránerné a férjébe karolt, s olyan erővel szorította magához, hogy az kénytelen volt időnként suttogva figyelmeztetni erre. Schmidtné sápadtan ült a „személyzeti asztal” mögött, néha végigsimított homlokán, mintha csak le akarná törölni az ott olykor előtűnő piros foltokat, s a visszafojthatatlan büszkeség lágy hullámait… Horgosné pedig, ellentétben a férfiakkal, akiket – anélkül hogy pontosan értették volna e homályos célzásokat – lenyűgözött és félelemmel töltött el ez az egyre féktelenebbé váló szenvedély, maró kíváncsisággal nézett ki néha a gombóccá gyúrt zsebkendő mögül.

 

Persze… tudom, tudom!… A helyzet azért nem ilyen egyszerű! De mielőtt – a körülmények feltartóztathatatlan nyomására, a tényekkel szembeni tehetetlenség szorító satujára hivatkozva – felmentenék önmagukat ezek alól a vádak alól, gondoljanak egy percre ismét Estikére, akinek váratlan pusztulása akkora felfordulást idézett elő közöttünk… Maguk, barátaim, azt mondják most, hogy ártatlanok vagyunk… De mit szólnának hozzá, ha most feltenném maguknak a kérdést: ha ez igaz, akkor minek nevezzük ezt a szerencsétlen gyermeket?… Ártatlanok áldozatának? Vétlenek mártírjának?! Bűntelenek elvérzettjének?!… Na ugye. Maradjunk inkább abban, hogy ő volt ártatlan, igaz? De akkor… ha ő volt a testet öltött ártatlanság, akkor… maguk, hölgyeim és uraim, bűnösök, mind egy szálig! Utasítsák vissza, barátaim, ha alaptalannak érzik szavaimat!… Na de hát maguk hallgatnak! Ezek szerint egyetértenek velem. És ezt jól teszik, mert amint látják, már itt is vagyunk a felszabadító vallomás küszöbén… Hiszen most már mindnyájan tudják, nemcsak sejtik, igaz?, hogy mi történt. Egy emberként, kórusban szeretném hallani… Nem? Hallgatnak, barátaim? No persze, persze, én megértem magukat, nehéz, még most is nehéz, pedig már minden világos. Hiszen aligha tudnánk föltámasztani ezt a gyermeket! De higgyenek nekem, nem is ez a mi dolgunk most! Mert a szembenézés erőt kell adjon maguknak! A nyílt beismerés olyan, tudják, mint a gyónás. Megtisztul a lélek, az akarat felszabadul, és fejünket ismét fel bírjuk emelni! Erre gondoljanak most, barátaim! A kocsmáros úr hamarosan beszállítja a városba a koporsót, mi pedig itt maradunk, egy tragédia fojtogató emlékével a lelkünkön, de nem elerőtlenedve, nem elgyámoltalanodva, nem gyáván és meglapulva, mert vállaltuk a bűnt, megtörten, ám nyíltan odaállunk a bűnöst kereső ítélet sugarába… És most már nem tétovázunk többé, mert értjük, hogy Estike halála büntetés és figyelmeztetés volt, és áldozat értünk, áldozat a maguk igazságosabb jövőjéért, hölgyeim és uraim…

 

A kialvatlan, megtört szemeket elfátyolozta a könny, az utolsó szavakra a gyors – még bizonytalan, óvatos, de visszafojthatatlan – megkönnyebbülés hullámai futottak át az arcokon, innen-onnan egy-egy rövid, szinte személytelen sóhaj szakadt föl, mint a hurut a tűző nap melegétől. Hiszen erre vártak, erre a felszabadító mondatra már órák óta, erre a „maguk igazságosabb jövőjé”-re szüntelenül, s e már-már csalódott tekintetekből most bizalom és remény, hit és lelkesedés, elszántság és lassan acélosodó akarat sugárzott Irimiás felé…

 

És tudják, ha most visszagondolok arra a látványra, ami itt a küszöbön fogadott bennünket megérkezésünkkor, ahogy maguk, barátaim, egymás hegyén-hátán, csorgó nyállal, ájultan hevertek e székeken és asztalokon… lerongyolódva és verejtékezve, bevallom, összeszorul a szívem, és képtelen vagyok ítélkezni maguk fölött, mert én ezt soha nem fogom elfelejteni. Újból és újból emlékezni fogok rá, ha bármi el akarna tántorítani az ügytől, amelyre szánt engem az Isten. Mert ebben a képben látnom kellett a mindörökre kisemmizettek nyomorúságát, a szerencsétlenek és kitaszítottak, a tengődők és védtelenek tömegét, s a maguk szuszogásából, horkolásából, nyögéseiből hallanom kellett a parancsoló segélykiáltást is, amelyre nekem kell örökösen megfelelnem, míg csak nem leszek én magam is porrá, egészen az utolsó lélegzetvételig… Különös intést látok én ebben, hiszen mi másért indultam volna el ezúttal is, mint hogy az élére álljak egy mind erőteljesebben feltörő jogos indulatnak, amely a valódi bűnözők fejét követeli… Ismerjük egymást jól, nyitott könyv vagyok maguknak, barátaim. Tudják, hogy évek, évtizedek óta járok a világban, s keserűen tapasztalom, hogy valójában – minden ígéret ellenére, az ámítás és a hazug szavak vastag leple mögött – semmi nem változott… A nyomorúság nyomorúság maradt, s az a két kanál étel, amivel több jut nekünk, a levegőt ritkítja meg a szájunk előtt. És ez alatt a másfél esztendő alatt… rádöbbentem, hogy amit eddig tettem, semmi… nem az ügyes-bajos dolgokon kell segítenem, ennél sokkal mélyebb megoldást kell találnom… Ezért elhatároztam, hogy élve a pillanatnyi lehetőséggel, összegyűjtök néhány embert, s létrehozok egy mintagazdaságot, amely biztos megélhetést ad, és összefogja a kisemmizettek eme kis csoportját, vagyis… értik, ugye?… létrehozok egy kis szigetet néhány emberrel, akiknek nincs semmi veszítenivalójuk, egy szigetet, ahol megszűnik a kiszolgáltatottság, ahol egymásért és nem egymás ellen élünk, ahol mindenki bőségben és nyugalomban, biztonságban és emberhez méltón tudja majd álomra hajtani esténként a fejét… S amikor híre megy mindennek, tudom, gombamód szaporodnak majd ezek a szigetek, egyre többen és többen leszünk, s egyszer csak az, ami eddig kilátástalannak látszott, a te… meg a te… és a te életed, hirtelen távlatot kap… Amikor idáig jutottam, tudtam, éreztem, ennek a tervnek meg kell valósulnia. S mivel itt születtem, ide tartozom, hát itt akarom mindezt megcsinálni. Ezért indultam el segítőtársammal az Almássy-majorba, és ezért találkozhatunk most, barátaim… Emlékezetem szerint maga a főépület még mindig jó állapotban van, s a gazdasági épületekkel sem lesz különösebb gond… A bérleti szerződés gyerekjáték, egyetlen nagy probléma van csupán, de ezt hagyjuk…

 

Izgatott moraj vette körül; cigarettára gyújtott, s töprengve, komoran nézett maga elé, homlokán elmélyültek a ráncok, beharapta ajkait. Háta mögött, a kályhánál Petrina az áhítattól elgyöngülve figyelte ezt „a zseniális tarkót”… Aztán Futaki és Kráner szinte egyszerre szólalt meg. „És mi az a probléma?”

 

Azt hiszem, felesleges ezzel terhelnem magukat. Tudom, hogy most arra gondolnak, mért ne éppen mi legyünk azok?… Nem, barátaim, nem, ez teljesen képtelen ötlet. Nekem olyan emberekre van szükségem, akiknek semmi veszítenivalójuk nincs, és – ez a fő! – nem félnek a kockázattól… Mert tervem kétségkívül igen kockázatos. Ha bárki, értik, hölgyeim és uraim, bárki beleköp a levesbe, akkor… fuccs, pillanatnyilag meg kell hátrálnom… Nehéz időket élünk, jelenleg nem vihetem kenyértörésre a dolgot… fel kell készülnöm, mint ahogy fel is készültem arra, hogy ideiglenesen – ha olyan akadállyal kerülök szembe, amit most éppen nem bírok legyűrni – visszavonulok… De persze csak a kedvező pillanatra várva, amikor folytathatom…

 

Most már több irányból is fölhangzott az előbbi kérdés. „Na de mi az a probléma? Hátha… mégis… valahogy…”

 

Nézzék, barátaim… Végül is nem titok, elmondhatom, de mire mennek vele?… Segíteni pillanatnyilag biztosan nem tudnának… Meg aztán, mint mondtam, bár szívesen támogatnám magukat, hogy a dolgok itt jobbra forduljanak, de hát láthatják, ez az ügy most teljesen leköt, és az igazat megvallva, a telepen nem látok semmi reményt… esetleg abban tudnék segíteni, hogy külön-külön, egy-egy család számára valami tisztes megélhetést jelentő munkát találjunk… valahol… de így hirtelen, tudják, nem megy… egy kicsit gondolkoznom kellene… Nem? Hogy együtt maradni?… Én megértem, nézzék, de mit tudnék én ebben?… Tessék? Hogy micsoda? Ja? A probléma? Hát nézzék, mondtam már, hogy maguk előtt nincs értelme titkolni, csak… Szóval a pénz, hölgyeim és uraim… mert egy fillér nélkül, ugye, teljesen halott az ügy… a bérleti díj… a szerződési költségek… a rekonstrukció… a befektetés… a termelésnek, tudják, van úgynevezett tőkeigénye… de hát ez egy kicsit bonyolult, kár lenne most ebbe belemenni, barátaim… Tessék?… Hogyan?… Maguknak?… De hát honnan?… Aha, értem… A barmok. No, ez dicséretes…

 

A gyülekezeten úrrá lett az izgalom; Futaki már fel is pattant, felkapott egy asztalt, s odacipelte Irimiás elé, majd a zsebébe nyúlt, járandóságát felmutatta a többieknek, és ráhajította az asztalra; példáját percek alatt mindenki követte, előbb Kránerék, majd sorban mindenki Futaki pénze mellé tette a sajátját… A kocsmáros szürke arccal, izgalmában fel-alá szaladgált a pult mögött, néha megtorpant, lábujjhegyre állt, hogy jobban lásson… Irimiás fáradtan masszírozta a szemeit, cigarettája kialudt a kezében. Rezzenetlen tekintettel hallgatta, ahogy Futaki, Kráner, Halics és Schmidt, az iskolaigazgató és Kránerné egymás szavába vágva, lelkesen bizonygatják készségüket, eltökéltségüket, minduntalan az asztal tetején egy kupacba hányt pénzre, majd önmagukra mutatva… Aztán lassan fölkelt, hátrament Petrinához, megállt mellette, s kezének egyetlen mozdulatára csend lett.

 

Barátaim! Nem titkolom, hogy megható ez a lelkesedés… De ezt maguk nem gondolják komolyan. Nem, nem! Ne tiltakozzanak! Maguk ezt nem gondolhatják komolyan! Képesek lennének keserves munkával, embertelen nehézségek árán szerzett pénzecskéjüket most egyszerre… egy hirtelen ötlet hatására… csak úgy… odadobni?… Föláldozni egy ügyre, amely tele van kockázattal?! Nem, barátaim! Én nagyon köszönöm ezt a megható odaadást, de nem! Nem vehetem el maguktól… gondolom, több hónap… igen?… majdnem egy év gyötrelmes önsanyargatással megszerzett jutalmát! … Hogy képzelik? Hiszen tervem tele van előre nem látható buktatókkal! Kiszámíthatatlan akadályokkal! Olyan ellenállásra kell számítanom, amely hónapokkal, évekkel késleltetheti a megvalósítást! És maguk erre akarják áldozni nehezen megszerzett vagyonkájukat? És épp én fogadjam el, aki az imént vallottam be, hogy még segíteni sem tudok… momentán magukon…?! Nem, hölgyeim és uraim! Ezt én nem tehetem! Szépen szedjék össze a pénzüket, és tegyék el! Majd csak lesz valahogy… ekkora kockázatba nem sodorhatom magukat… Kocsmáros úr, ha meg tud állni egy percre, kérem, adjon nekem egy fröccsöt… Köszönöm… Sőt! Azt hiszem, senki sem utasítja vissza, ha meghívom az egész szeretett társaságot egy pohárra… Kérem, kocsmáros uram, ne habozzon… Igyanak… és gondolkozzanak… Gondolkozzanak, barátaim… Csillapodjanak le, és gondolják át még egyszer… Ne döntsenek elhamarkodottan. Én… elmondtam maguknak, miről van szó… Beszéltem arról, mekkora a rizikó… Csak akkor mondjanak végső igent, ha eltökélték magukat… Gondoljanak arra, hogy odaveszhet ez a nehezen szerzett összeg… és akkor kezdhetik esetleg… elölről… Nono, Futaki barátom! Azt hiszem, ez egy kicsit túlzás… Még hogy én… megváltás… Ugyan, ne hozzon már zavarba!… No, ezt már inkább… vállalom… Kráner barátom… igen, pártfogó, ez így helyesebb, kétségtelenül… Amint látom, nem tudom magukat meggyőzni… Jó, jó… rendben van… Uraim! Hölgyeim!… Egy kis csendet!… Ne felejtsék el, miért gyűltünk itt össze ma reggel! No! Köszönöm… Üljenek hát vissza a helyükre… Igen… Kérem… Köszönöm, barátaim… Köszönöm!

 

Irimiás megvárta, amíg mindenki elfoglalja a helyét, visszament maga is a székéhez, megállt, megköszörülte a torkát, karját megilletődötten széttárta, majd leengedte tehetetlenül, s a mennyezetre szegezte ragyogó kékségű, kissé párás szemeit. Az áhítatosan figyelő telepesek mögött a Horgos család – most már végleg elszigetelődve a többiektől – idegesen s gyámoltalanul bámult egymásra. A kocsmáros zaklatottan söpörgette a törlőronggyal a pultot, a süteményestálat, a poharakat, majd visszaült suszterszékére, és hiába próbálta meg elfordítani, nem volt képes már levenni szemeit az Irimiás előtt dagadó, gyűrött pénzhalomról.

 

No, kedves, szeretett barátaim… Mit mondhatnék most? Utunk véletlenül kereszteződött, de a sors úgy akarja, hogy ettől az órától kezdve együtt maradjunk, együtt, elválaszthatatlanul… Bár féltem magukat, hölgyeim és uraim, az esetleges kudarcoktól, azt azért elárulom, hogy… jólesik nekem ez a bizalom… jólesik ez a… szeretet, melyre ugyan méltatlan vagyok… De ne felejtsék, minek köszönhetjük ezt! Ne felejtsék! Jusson eszükbe mindig, soha ne feledjék, milyen áron! Milyen áron! Hölgyeim és uraim! Remélem, mindannyian egyetértenek velem, ha most azt javaslom, hogy az itt előttem lévő összegből szánjunk egy keveset a temetés költségeire, mentesítsük ez alól e szerencsétlen anyát, és áldozzunk ennyit a gyermeknek, aki bizonyosan érettünk… vagy miattunk… hajtotta örök álomra a fejét… Mert végül is… eldönthetetlen, értünk-e, vagy miattunk… Nem mondhatunk erre sem igent, sem nemet… De a kérdés örökre bennünk marad, mint ahogy eleven marad bennünk e gyermek emléke is, akinek talán épp azért kellett elvesznie… hogy csillagunk végre emelkedni kezdjen… Ki tudja, barátaim… De ha így van, kegyetlen velünk az élet.

Halicsné még évekkel később is makacsul állította, hogy amikor Irimiás és Petrina, meg az attól a naptól fogva végleg hozzájuk csatlakozott „pokolfajzat” eltűntek a város felé vezető kövesúton a szemerkélő esőben, s ők még percekig szótlanul ácsorogtak a kocsma előtt, mert megmentőjük éles körvonala csak nem akart szétfoszlani a kanyarban, fejük fölött a leget váratlanul – honnan, honnan nem? – élénk színű égi lepkék özönlötték el, és a magasból angyali muzsika lágy hangjait lehetett tisztán hallani. S noha véleményével meglehetősen egyedül állt, annyi bizonyos, hogy mélyen hinni csak ettől kezdve tudtak igazán abban, ami történt, csak most dőlt el végérvényesen számukra, hogy nem egy édes, andalító, ám alattomos álom foglyaiként állnak itt, melyből majd nagyon keserű lesz az ébredés, hanem egy réges-rég megszenvedett felszabadulás lelkes kiválasztottjai ők, mert mindaddig, míg a tömören megfogalmazott utasítással s néhány erőt adó szóval búcsúzkodó Irimiást el nem veszítették szem elől, félelmük, hogy bármelyik pillanatban bekövetkezhet valami végzetes, mely törékeny győzelmüket a visszavonás elviselhetetlen zűrzavarába sodorja, minduntalan kioltotta lelkesedésük föl-fölizzó parazsát, így aztán a megállapodás és a csupán ma éjszakáig szóló búcsú közötti keservesen hosszúnak tűnő időben ravaszul elterelték Irimiásék figyelmét, hol a helyi időjárás viszontagságait, hol meg a reumás tagok okozta gyötrelmeket, vagy éppen a palackozott borok s úgy általában az élet hanyatlását ecsetelvén lázas szenvedéllyel, egymás szavába vágva. Érthető hát, ha fellélegezni is csak ekkor tudtak igazán, hiszen Irimiás nemcsak jövőjük forrása volt, de balsorsuké is lehetett, nem csoda, ha csupán ettől kezdve tudtak valóban bízni abban, hogy mostantól aztán „úgy megy majd minden, mint a karikacsapás”, mint ahogy csak most jött el az ideje annak is, hogy végre átengedjék magukat a minden szorongás fölébe kerekedő örömnek, a megkönnyebbülés és a hirtelen szabadság ama bódulatának, amely előtt még „a lebírhatatlannak látszó balvégzet is kénytelen meghátrálni”. Felhőtlen jókedvüket csak fokozta, amikor végső búcsút intve („Ráfaragtál, vén zsugori!” – kiáltotta Kráner) utoljára szemügyre vették a kocsmárost, aki mellén összefont karral, az ajtófélfának dőlve elcsigázottan, karikás szemekkel figyelte a vidáman fecsegő, távolodó menetet, s túljutva már az önemésztő düh, a perzselő gyűlölet s a tehetetlenség megannyi gyötrelmén, már csak arra volt képes, hogy magából kikelve utánuk ordítsa: „Dögöljetek meg, aljas, hálátlan gazemberek!” Mert hiába volt az átvirrasztott éjszaka, amikor egyik csapdából a másikba zuhanva egyre újabb és újabb tervet eszelt ki, hogy eltegye végre láb alól Irimiást, aki ráadásul még pimasz módon az ágyából is kitúrta, így míg ő vérben forgó szemekkel azon tanakodott, leszúrja, megfojtsa, megmérgezze-e, vagy egyszerűen feldarabolja a kisbaltával, addig „az a nyomorult karvalyorrú” jóízűen horkolt a raktár végében, ügyet sem vetve rá; és hiábavalónak bizonyult a beszéd is, nem használt az semmit, pedig igazán mindent megtett, hogy hol haragosan, dühödten, fenyegetőzve, hol meg kérve, sőt könyörögve, lebeszélje „ezeket az ostoba fajankókat” erről a minden kétséget kizáróan valamennyiőjük vesztét jelentő tervről, mondhatta ő (hogy hát „Ébredjetek már fel, az anyátok istenit! Nem látjátok, hogy az orrotoknál fogva vezet benneteket?!”), mintha csak a falnak beszélt volna, így aztán nem maradt más hátra, mint hogy megátkozva az egész világot keserűen bevallja magának, hogy szégyenszemre tönkrement, egyszer s mindenkorra. Ezek után – vagy „tán ezért a részeges állatért meg e miatt a vén ribancért maradjon itt?” – mi mást tehet, mint hogy szedi a sátorfáját, és tavaszig beköltözik ő maga is a városi házba, aztán pedig megpróbál túladni valahogy a kocsmán, s talán még… a pókokkal is kezdhet majd valamit. „Felajánlhatnám például – villant fel benne némi reménység – valami tudományos kísérlet céljaira, ki tudja, hátha kapnék értük valamicskét… Na de hát – ismerte el aztán nekibúsulva – csepp ez a tengerben… Az az igazság, hogy kezdhetem elölről az egészet.” Elkeseredésénél csak Horgosné káröröme volt mélyebb, aki – miután savanyú képpel végignézte „az egész marha nagy ceremóniát” – visszament az ivóba, és csúfondáros pillantásokkal méregette a pult mögött magába roskadt kocsmárost. „Na látja. Magával is hogy elszaladt a ló. Aztán most nézheti magát.” A kocsmáros nem mozdult, bár a legszívesebben belerúgott volna. „Így van ez. Egyszer fent, egyszer lent. Mindig mondom én, hogy a legjobb, ha az ember nyugodtan megül. Maga is mire jutott, látja. Ott az a gyönyörű háza a városban, ott van az az úriasszony felesége, az autója, de magának még ez sem elég. Most aztán cseszheti!” A kocsmáros rámordult. „Ne káráljon itt. Menjen haza, ott káráljon.” Horgosné felhajtotta a sörét, és cigarettára gyújtott. „Az uram volt ilyen nyughatatlan ember, mint maga. Annak se volt jó se így, se úgy, sehogy. Aztán meg, amikor már látta, késő volt. Mehetett a padlásra, a kötéllel.” A kocsmáros felcsattant. „Hagyja már abba, ne szekáljon itt engem! Inkább a lányait fogdossa össze, mert még elszöknek azok is!” „Azok? – vigyorgott Horgosné. – Azok ugyan nem. Azt hiszi maga, a fejem lágyára ejtettek éngem? Bezártam én azokat szépen odahaza, míg el nem takarodnak innét ezek a telepiek. Hát nem? Most mondja meg. Még itt hagytak volna öregségemre. Majd szépen művelik tovább a földet, úgyis épp elég volt már abból a rengeteg kurválkodásból. Tetszik, nem tetszik, majd beletörnek. Csak a Sanyi gyereket, azt eresztettem el. Hadd menjen. Itthon úgyse látom annak semmi hasznát. Eszik annyit, mint a disznó, ki bírja azt. Csak menjen, amerre lát. Legalább kevesebb a gond.” „Maga meg a Kerekes azt csinálnak, ami jólesik – morogta maga elé a kocsmáros. – De nekem befellegzett. Engem végleg tönkretett ez a patkányképű.” És tudta, hogy ha majd este, amikor befejezi a pakolást, mert addigra már se a koporsó mellé, hátra, se az ülésekre nem fér semmi több, gondosan lelakatolva az összes ablakokat meg az ajtót, káromkodva elhajt rozoga Warszawáján a városba, nem fog visszanézni, egyszer sem fordul majd hátra, amilyen gyorsan csak lehet, megszabadulva a tetemtől, megpróbálja minél előbb kitörölni az emlékezetéből ezt a nyomorúságos épületet, azt remélve, hogy majd csak elsüllyed az egész, betemeti a föld, s a helyén még a vadkutyák sem állnak meg, hogy piszkukat odakaparják, pontosan úgy s azért, amiként most a telepesek sem fordultak meg, hogy utoljára még vessenek egy pillantást a mohával benőtt cserepekre, a megdőlt kéményre, a vasrácsos ablakokra, mert úgy érezték, amikor bekanyarodtak a telep egykori névtáblája alatt, hogy „ragyogó kilátásuk a jövőre” nemcsak felváltja, de mindörökre el is törli a múltat. Megállapodtak abban, hogy a gépház előtt találkoznak, legkésőbb két óra múlva, mert még világosban el akarták érni az Almássy-majort, s egyébként is ennyi bőven elegendőnek látszott, hogy a legfontosabb dolgokat összepakolják, hiszen ostobaság lett volna mindenféle kacattal végigkínlódni egy tíz-tizenkét kilométeres utat, különösen úgy, hogy tudták, ott aztán igazán nem fognak hiányt szenvedni semmiben. Halicsné egyenesen azt javasolta, induljanak máris, ne törődjenek semmivel, hagyjanak itt mindent, és kezdjék csak amolyan testámentomi szegénységben, hiszen „a legfőbb kegyelem már megadatott minékünk. Bibliánk meg van”; de a többiek – főként Halics – végül is meggyőzték arról, hogy a legszükségesebb személyes holmikat azért mégiscsak ajánlatos lesz magukkal vinniük. Izgatottan váltak el, s lázasan csomagolni kezdtek, a három asszony előbb a ruhásszekrényeket és a konyhakredenceket ürítette ki, majd nekilátott a spájznak is, Schmidt, Kráner és Halics pedig elsősorban a szerszámok közül válogatták ki a legnélkülözhetetlenebbeket, majd szúrós szemmel végigjárták az összes helyiséget, nehogy az asszonyok hanyagsága miatt valami értékesebb darab „a végén még itt maradjon”. A két agglegénynek volt a legkönnyebb dolga: egész cókmókjuk elfért két-két nagyobb bőröndben: az iskolaigazgatóval szemben, aki gyorsan, de megfontoltan pakolt, „a rendelkezésre álló hely legésszerűbb kihasználását” tartva állandóan szem előtt, Futaki sietve belehajigálta holmijait a még az apjától rámaradt kopott bőröndökbe, és villámgyorsan rájuk kattintotta a zárakat; mint aki kísérteteket kényszerít vissza a varázspalackba; majd egymásra pakolta őket, felült rájuk, és remegő kézzel cigarettára gyújtott. Most, hogy már semmi nem utalt személyes jelenlétére, most, hogy a saját holmijaitól megfosztott helyiség csupaszon s hidegen vette körül, olyan érzése támadt, mintha azzal, hogy tárgyait elcsomagolta, egyszersmind megszüntette volna azokat a jelzéseket is a világban, amelyek ennek egy csöppnyi darabkájához való jogát voltak hivatva eddig bizonyítani. Így aztán bármilyen reményteljes napok, hetek, hónapok s talán évek álltak is előtte, hisz tökéletesen tisztában volt azzal, hogy sorsa végre révbe ért, most, a bőröndjei tetején gubbasztva, itt, ebben a sötét, huzatos és büdös helyiségben (amelyről már nem mondhatta el, hogy „na, itt élek én”, mint ahogy arra sem tudott volna válaszolni, hogy „na, akkor hol”) egyre nehezebben tudott ellenállni egy hirtelen feltámadó fojtó szomorúságnak. Beteg lábába beleállt a fájás, lekászálódott hát a bőröndökről, és óvatosan ledőlt sodronyos ágyára. Néhány percre elnyomta az álom, majd amikor ijedten felriadt, olyan ügyetlenül próbált leugrani fekhelyéről, hogy rossz lába beleakadt az ágy széle s a sodronyok közötti résbe, s kis híján elterült a földön. Káromkodva visszafeküdt, lábait felrakta az ágytámlára, s egy ideig az összevissza repedezett mennyezetet pásztázta végig szomorú tekintettel, majd a könyökére támaszkodva körbenézett a sivár helyiségben. És ekkor már megértette, mi tartja vissza újból és újból, hogy végre elszánja magát s kimenjen innét, hisz most aztán felszámolta az egyetlen bizonyosságot is, és egyszeriben nem maradt semmije; s mint ahogy eddig ahhoz nem volt mersze, hogy itt maradjon, most elmenni nem volt bátorsága már, mert azzal, hogy végleg összecsomagolt, mintha egy nagyobb kiterjesztettségből önmagát vonta volna vissza, a régi csapdát csupán egy újabbra cserélve fel. Eddig a gépház s a telep foglya volt, most egy kockázat kiszolgáltatottja; s ha eddig attól rettegett, hogy eljön a nap, amikor már azt sem fogja tudni, hogy kell kinyitni ezt az ajtót, s az ablakon se jön be többé semmi fény, most arra ítélte magát, hogy egy örökös lendület rabjaként netán még ezt is elveszítheti. „Még egy perc, és megyek” – adott magának némi haladékot, s kitapogatta az ágy mellett a cigarettás csomagot. Keserűen emlékezett vissza azokra a szavakra, amelyeket Irimiás mondott a kocsmaajtó előtt („Maguk, barátaim, ettől az órától fogva szabadok!”), mert most mindennek érezte magát, csak szabadnak nem: sehogy sem tudta elszánni magát az indulásra, noha egyre sürgette az idő. Lehunyta a szemeit, s megpróbálta elképzelni jövendő életét, hogy lecsillapítsa valamiképp ezt a „fölösleges” nyugtalanságot; de ahelyett, hogy megnyugodott volna, olyan idegesség fogta el, hogy homlokát ellepte a verejték. Mert hiába kényszerítette képzeletét, az újból és újból ugyanahhoz a képhez tért vissza: önmagát látta a kövesúton, amint kopott kabátban, rongyos szatyorral a vállán elcsigázva gyalogol az esőben, majd megáll, s tétován elindult visszafelé. „Hát nem! – mordult fel elszántan. – Ebből elég, Futaki!” Leszállt az ágyról, visszagyűrte nadrágjába az ingét, belebújt kopott felöltőjébe, s egymáshoz szíjazta a bőröndök fülét. Kivitte őket az eresz alá, majd – hogy nem látott még semmi mozgást – elindult, hogy megsürgesse a többieket. Már épp be akart kopogtatni a hozzá legközelebb lakó Kránerék ajtaján, amikor odabentről valami csörömpölést hallott, majd rögtön ezután mintha valami súlyos tárgy hatalmas robajjal lezuhant volna. Hátrált néhány lépést, mert az első pillanatban azt hitte, valami baj van. De amikor újból be akart kopogtatni, tisztán hallotta Kránerné gurgulázó nevetését, aztán… ahogy egy tányér… vagy egy bögre széttörik a kövezeten. „Hát ezek meg mit művelnek?” Odament a konyhaablakhoz, s tenyerével beárnyékolta az arcát, benézett. Az első pillanatban nem akart hinni a szemének: Kráner épp egy tízliteres fazekat emelt a feje fölé, és teljes erőből nekihajította a konyhaajtónak, Kránerné meg a függönyöket szaggatta le a hátsó udvarra néző ablakról, aztán intett a vadul ziháló Kránernek, hogy vigyázzon, elmozdította a faltól az üres kredencet, és egy erőteljes lökéssel felborította. A kredenc nagy robajjal zuhant a konyhakövezetre, egyik oldala leszakadt, a többit meg Kráner rugdalta szét. Kránerné ekkor felmászott a konyha közepét már elborító törmelék tetejére, egy rántással letépte a mennyezetről a bádogcsillárt, meglengette a feje fölött, s Futakinak épp csak annyi ideje maradt, hogy lekuporodjon, a lámpa már röpült is felé, átszakította az ablakot, s néhány métert gurulva megállt egy bokor tövében. „Hát maga meg mit keres ott?” – kiáltott rá Kráner, amikor végre sikerült óvatosan kinyitni az ablakot. „Jaj, istenem! – sikított Kránerné a háta mögül, és sopánkodva figyelte, amint Futaki káromkodva feltápászkodik a földről, rátámaszkodik botjára, és óvatosan rázni kezdi magáról az üvegcserepeket. – Csak nem vágta meg magát?” „Jöttem szólni – morogta Futaki bosszús képpel. – De ha tudom, hogy ilyen lesz a fogadtatás, inkább otthon maradok.” Kránerről csorgott a víz, s bárhogy próbálta, sehogy sem sikerült eltüntetnie az arcáról az előbbi dühödt rombolásvágy nyomait. „Így jár, aki leselkedik! – vigyorgott kényszeredetten Futakira. – Na, jöjjön be, ha tud, megisszuk a békepoharat!” Futaki biccentett, leverte a sarat a csizmájáról, s mire sikerült átvergődnie valahogy egy hatalmas tükör cserepein, egy horpadt olajkályhán, egy apró darabokra vert ruhásszekrényen az előszobában, addigra Kráner már tele is töltött három poharat. „Na, mit szól hozzá? – állt elé Kráner elégedetten. – Szép munka, mi?” „Meg kell hagyni” – felelte Futaki, s odakoccintotta a poharát a Kráneréhez. „Csak nem hagyom, hogy valami cigány banda elvigye?! Akkor inkább itt vesszen az egész!” – magyarázta Kráner. „Értem én” – mondta bizonytalanul Futaki, megköszönte a pálinkát, s gyorsan elbúcsúzott. Átvágott a két házsort elválasztó mezsgyén, de Schmidtéknél már elővigyázatosabb volt, előbb óvatosan besandított a konyhaablakon. Itt azonban már nem fenyegette semmi veszély, csak a romokat látta, Schmidt és Schmidtné kifulladva ücsörögtek egy felfordított kredenc tetején. „Mindenkinek elment az esze? Mi az istennyila ütött ezekbe?” Megkocogtatta az üveget, s intett a zavartan rámeredő Schmidtnek, hogy iparkodjanak, ideje már nekivágni; aztán a kapuhoz indult, de néhány lépés után megtorpant, mert észrevette, hogy az iskolaigazgató óvatosan átsompolyog a mezsgyén, bemegy Kránerék udvarába, s lopva beles a kitört ablakon; majd – még mindig azt gondolva, hogy nem látja senki (Futakit eltakarta Schmidték kapuja) – visszairamodott saját házához, s előbb csak bizonytalanul, majd egyre jobban fölbátorodva csapkodni kezdte a bejárati ajtót. „Hát ezt meg mi lelte? Mindenki megbolondult?” – gondolta értetlenül Futaki, kilépett Schmidtéktől, és lassan közelebb ment az iskolaigazgató házához. Az egyre dühödtebben csapkodta az ajtót, mintha saját magát akarná felhergelni, majd látva, hogy így nem boldogul, leemelte a zsanérokról, hátrált két lépést, aztán teljes erőből nekicsapta a falnak. Ám az ajtó így sem tört össze, erre mérgesen ráugrott, s addig rugdalta, amíg csak egyetlen ép deszka maradt belőle. Ha nem pillant véletlenül hátra, és nem veszi észre az odakint vigyorgó Futakit, talán még ahhoz is kedvet kap, hogy nekiessen az odabent nyilván ez idáig épen maradt bútoroknak; így azonban nagy zavarba jött, megigazította magán szürke posztókabátját, és bizonytalanul rámosolygott Futakira. „Hát, érti…” De Futaki nem szólt egy szót sem. „Tudja, hogy van. Meg aztán…” Futaki megvonta a vállát. „Világos. Én csak azt szeretném tudni, mikor készül el. A többiek már befejezték.” Az iskolaigazgató megköszörülte a torkát. „Én? Hát, hogy úgy mondjam, már én is kész vagyok. Csak a bőröndjeimet kellene még felrakni Kránerék kiskocsijára.” „Akkor jó. Majd megbeszélik.” „Már megállapodtunk. Két liter pálinkámba került. Nem mondom, más esetben meggondolnám a dolgot, de most, ugye, egy ilyen nagy út előtt…” „Világos. Megéri” – nyugtatta meg Futaki, azzal elköszönt, s visszaindult a gépházhoz. Az iskolaigazgató pedig, mintha csak arra várt volna, hogy Futaki hátat fordítson neki, búcsúzóul előbb egy hatalmasat köpött az ajtónyíláson át az előszobába, majd felkapott egy tégladarabot, s megcélozta vele konyhaablakát. S amikor az üvegcsörömpölésre Futaki hirtelen hátrafordult, ő gyorsan porolgatni kezdte a kabátját, s mint aki nem hallott semmit, tenni-venni kezdett a törmelékek között. Egy félóra múlva már valamennyien útra készen ott álltak a gépház előtt, de Schmidt kivételével (aki félrevonta Futakit, hogy valami magyarázattal szolgáljon a történtekre: „Tudod, komám, nekem eszembe se jutott volna. Csak véletlenül leesett egy lábos az asztalról, aztán a többi már jött magától”) csak a kipirult arcok, az elégedetten csillogó szemek árulkodtak arról, hogy „egészen jól sikerült a búcsú”. Kránerék kétkerekű kézikocsijára az iskolaigazgató bőröndjein kívül még Halicsék holmijainak a jó része is felfért, Schmidtéknek meg külön kocsijuk volt, így aztán nem kellett attól tartaniuk, hogy a sok cipelnivaló miatt túlságosan lassan haladnak majd előre. Minden készen állt hát, akár indulhattak is volna, csak épp nem akadt senki, aki kimondta volna a döntő szót. Mindenki a másikra várt, így aztán csak álldogáltak szótlanul, s egyre nagyobb zavarban bámulták a telepet, mert most, az indulás pillanatában valamennyien úgy érezték, „mégiscsak kéne mondani valamit”, egy rövid búcsúztatót, „vagy ilyesmit”, s még leginkább Futakiban bíztak, de mire ő rátalált az ideillő, „némileg ünnepélyes”, s ezt a számára még most is érthetetlen rombolást valamiképpen elhallgató beszéd első szavaira, addigra Halics megunta a dolgot, megragadta a talicska szarvait, s azt mondta: „Na.” Kráner fogta elöl a kocsirudat, az egész menetet is irányítva így, Kránerné és Halicsné a csomagokat tartották két oldalról, nehogy a rázkódástól valamelyik táska vagy szatyor útközben lepotyogjon; közvetlenül mögöttük Halics tolta a talicskáját, leghátul pedig Schmidték jöttek. Kifordultak a telep néhai főkapuján, s jó ideig csak a talicska- s a kocsikerekek nyikorgása hallatszott, mert Kránernén kívül – aki azért csak nem bírta ki olyan sokáig szó nélkül, s tett néha egy-egy megjegyzést a kocsijuk tetején feltornyozott csomagok pillanatnyi helyzetére – egyikőjük sem tudta megtörni a csöndet, hiszen nem volt könnyű egyszeriben hozzászokni ahhoz az izgatottsághoz, a lelkesedés és az előttük álló ismeretlentől való szorongás különös keverékéhez, amelyet csak tovább mélyített az aggodalom, hogy az elmúlt két átalvatlan éjszaka után vajon hogyan bírják majd a hosszú út viszontagságait. De mindez nem tartott soká, mert valamennyiőjüket megnyugtatta, hogy már néhány órája csak szemerkélt az eső, s rosszabbra nemigen kellett számítaniuk a későbbiekben sem, másrészt pedig egyre nehezebb volt már magukban tartani a megkönnyebbülésnek s a hősies elszántságnak azokat a szavait, amiket egyetlen kalandra induló sem képes túl sokáig magába fojtani. Kráner a legszívesebben már akkor felkurjantott volna, amikor kifordultak a kövesútra s elindultak a várossal ellenkező irányban fekvő Almássy-major felé, hiszen abban a pillanatban, hogy nekilódult a menet, egy csapásra véget ért számára az a több mint tízéves gyötrelem, amit egy félórával ezelőtt még megbosszulnia is sikerült – de látva, hogy társai kissé elfogódottan követik őt, visszafogta magát, egészen addig, míg a Hochmeiss-dűlő bejáratához nem értek: akkor már nem tudott erőt venni jókedvén, s vidáman felrikoltott. „A kutya úristenit abba a nyomorúságos életbe! Mégiscsak sikerült! Emberek! Kiskomáim! Mégiscsak sikerült!” Megállította a kocsit, szembefordult a többiekkel, s combjára csapva újból elkiáltotta magát. „Hallják, kiskomáim! Vége a nyomorúságnak! Föl bírják ezt fogni? Érted te ezt, asszony?!” Odaugrott Kránernéhez, felkapta, mintha csak egy gyereket emelne fel, és sebesen pörögni kezdett vele, amíg bírta szusszal, aztán leengedte a földre, a nyakába borult, és egyre csak ezt hajtogatta: „Mindig mondtam én, mindig mondtam!” De ekkorra már a többiekben is „átszakadt a gát”, előbb Halics kezdte pergő nyelvvel szidni az eget, a földet, és szembefordulva a teleppel fenyegetően megrázta az öklét, majd Futaki lépett a vigyorgó Schmidt elé, s elérzékenyülten csak annyit mondott: „Komám…!”, az iskolaigazgató pedig Schmidtnének magyarázott fellelkesülve („Ugye megmondtam, sohasem szabad feladni a reményt! Bízni kell kérem, az utolsó leheletig! Mert mire jutottunk volna másképp? Mire? Mondja meg!”), de az – mint akit igencsak megvisel a nyers örömnek ez a hirtelen kirobbanása – csupán azért kényszerített arcára egy bizonytalan mosolyt, nehogy magára vonja a többiek figyelmét; Halicsné az égre vetette a szemét, s egészen addig rebegte harsányan az „Áldott legyen a Te neved” kezdetű imádságot, míg csak az arcába hulló eső miatt nem volt kénytelen lehajtani a fejét, meg aztán látta, hogy „ezt az istentelen ricsajt” amúgy se tudja túlharsogni. „Emberek! – kiáltotta ekkor Kránerné. – Erre inni kell!” S az egyik szatyorból előhúzott egy félliteres üveget. „Az anyja mindenit neki! De felkészültek az új életre!” – örvendezett Halics, s gyorsan Kráner háta mögé állt, hogy hamarabb rá kerüljön a sor; de az üveg teljesen szabálytalanul vándorolt egyik szájról a másikra, s mire észbe kapott, már épp csak hogy kotyogott valami az alján. „Ne búsuljon, Lajos! – súgta oda neki Kránerné, s még kacsintott is hozzá egyet. – Meglátja, lesz még.” Ettől kezdve jó ideig alig lehetett bírni Haliccsal, mintha üres volna, olyan könnyedén kezdett el szaladgálni talicskájával az úton, s csak akkor csendesült el egy kissé, amikor vagy kétszáz méterrel odébb számonkérő tekintettel nézett Kránernére, de az „Most még nem…” – értelmű tekintettel hűtötte le. Jókedve persze csak fokozta a többiekét, így aztán – bár szinte állandóan meg kellett igazítani egy-egy szatyrot, táskát a kocsik tetején – nem haladtak rosszul: hamarosan elhagyták a régi öntözőcsatorna kis hídját, s már látszottak a távolban a magasfeszültségű vezeték hatalmas vaspóznái s a közöttük hullámzó huzalok meg-megereszkedő íve. Az ide-oda csapongó fecsegésbe olykor még Futaki is bekapcsolódott, bár őt viselte meg leginkább a gyaloglás, hiszen nehéz bőröndjeit a vállára szíjazva kellett lépést tartania a többiekkel (mert azok – hiába próbálkozott Kráner és Schmidt több ízben is – sehogy sem fértek fel a kocsik tetejére), meg aztán külön erőfeszítésébe került, hogy sánta lába miatt ne maradjon el. „Azért kíváncsi leszek, mire jutnak” – jegyezte meg töprengve. „Kicsodák?” – kérdezte Schmidt, „Hát Kerekes, például.” „Kerekes? – kiáltotta hátra Kráner. – Amiatt ugyan ne fájjon a feje. Tegnap szépen hazament, levetette magát az ágyra, és ha nem dőlt össze alatta azon nyomban, akkor szerintem csak holnap ébred fel. Morog majd egy-kettőt a kocsma előtt, aztán szépen elvánszorog Horgosnéhoz. Úgyis illenek egymáshoz, mint két tojás.” „Az már biztos! – szólt közbe Halics. – Jól leszopják magukat, mit érdekli azokat más! Törődnek is azok az egésszel! Horgosné még a gyászruhát is levetette egy nap után…” „Most jut eszembe! – vágott közbe Kránerné. – Hát azzal a híres Kelemennel meg mi lett? Úgy elhúzta az irháját, hogy észre se vettem.” „Kelemen? Az én szívbéli kiskomám? – vigyorgott hátra Kráner. – Az még tegnap délben elhúzta a piszkost. Rossz idők jártak rá, he-he-he! Előbb én készítettem ki, aztán meg Irimiással akasztotta össze a szarvát a marhája. No, ezzel aztán túl nagy fába vágta a fejszét, mert az nem sokat teketóriázott, rögtön elzavarta a francba, mikor elkezdett neki habratyolni, hogy így meg úgy, majd ő megmondja, mit kell itten csinálni, szépen be kell vinni az egész bandát a dutyiba, meg hogy ő különleges bánásmódot érdemel tőle, és ehhez hasonlók! Szedte is a sátorfáját, annyit se mondott az, hogy bakfitty! Azt hiszem, főleg az tette be neki a kaput, amikor elkezdte lobogtatni Irimiás orra előtt az önkéntes rendőri karszalagját, az meg mondta neki, hogy nyugodtan kitörölheti vele a seggét, már bocsánat.” „Hát azt én se mondom, hogy olyan nagyon odavagyok azért a tuskóért – jegyezte meg Schmidt. – De a szekerét, azt most elfogadnám.” „Azt elhiszem. Na de aztán? Mit csinálna vele? Mert az beleköt még az élő fába is!” Kránerné hirtelen megtorpant. „Álljanak meg!” Kráner ijedten lefékezte a kocsit. „Emberek! A jó istenit abba a likas agyamba!” „Beszélj már! – sürgette Kráner. – Mi bajod?” „A doktor.” „Mi bajod a doktorral?” Csend lett, Schmidt is megállította a kocsiját. „Hát… – kezdte akadozva az asszony – …hát hogy… nem szóltam neki egy árva szóval se! Mégiscsak!…” „Ugyan már, asszony! – mondta bosszúsan Kráner. – Már azt hittem, valami baj van. Mit törődsz te a doktorral?” „Biztos jött volna az is. Éhen fog ott veszni egy szál magába. Ismerem én, hát hogy is ne ismerném annyi év után! Tudom én, olyan az már, mint a gyerek. Ha nem teszem elé az ételt, ott vész éhen. Meg a pálinkája. A dohány. A szennyes. Egy hét, két hét, aztán felfalják a patkányok.” Schmidt ingerülten megszólalt. „Ne adja már itten a hőst! Ha olyan nagyon fáj a szíve utána, menjen vissza! Énnekem nem hiányzik! Egy csöppet se! Szerintem meg még örül is, hogy végre nem lát minket…” Halicsné is közbeavatkozott. „Jól mondja! Mert inkább áldani kéne az Urat, hogy nem jött velünk az a poklok cimborája! A sátán embere az, tudom én már régen!” Futaki – ha már úgyis megálltak – rágyújtott, s körbekínálta a többieket is. „Azért mégis furcsállom – fűzte hozzá. – Nem vett volna észre semmit?” Schmidtné, akinek eddig a hangját se nagyon lehetett hallani, most közelebb jött, s megszólalt. „Olyan lett az az ember, mint a vakond. Vagy még olyan se. Mert a vakond legalább kidugja a fejét néha a földből. De a doktor mintha elevenen akarná magát eltemetni. Én legalábbis már hetek óta a színét se láttam…” „Ugyan már! – kiáltotta vidáman Kráner. – Nagyon is jól érzi az ott magát. Jól berúg mindennap, aztán horkol egy jót, más dolga sincs. Nem kell azt úgy elsiratni! Szeretném én az ő anyai örökségét itt a zsebemben tudni! És különben is, elég volt már az ácsorgásból! Gyerünk, mert soha nem érünk oda!” De Futakit csak nem hagyta nyugton a dolog. „Ott ül egész álltó nap az ablaknál. Hogy lehet, hogy nem vett észre semmit? – gondolta nyugtalanul, s botjára támaszkodva elindult Kránerék után. – Azt a ricsajt lehetetlen, hogy ne hallotta volna meg. Aztán az a sok járkálás, kocsinyikorgás, kiabálás… Na persze. Lehet. Még az is elképzelhető, hogy végigaludta az egészet. Végül is Kránerné beszélt vele tegnapelőtt, akkor még biztos nem volt semmi baja. Meg különben is, Kránernek igaza van, mindenki törődjön a maga dolgával. Ha ott akar megdögleni, tessék. Egyébként… le merném fogadni, hogy egy-két nap múlva, ha meghallja, mi történt, vagy meggondolja a dolgot, szépen fogja magát, és utánunk jön. Nem tud ő már meglenni nélkülünk.” Úgy öt-hatszáz méteren keresztül sűrűbben kezdett zuhogni az eső, a telepesek mogorván folytatták az útjukat; a kétoldalt futó kopasz akácok egyre ritkultak, mintha lassan fogyott volna az élet. Beljebb, az elmocsarasodott földeken még ennyi sem maradt: sehol egy fa, sehol egy varjú. A hold már fenn volt az égen, sápadt korongja épphogy csak átszűrődött a mozdulatlan felhők komor tömegén. Még egy óra, s tudták, alkonyodni kezd, aztán hirtelen száll le az éjszaka. De ennél gyorsabban sehogy sem tudtak haladni, s ráadásul még a fáradtság is mintha egy csapásra érte volna őket: amikor elhaladtak a viharvert csűdi bádogkrisztus előtt, és Halicsné rövid pihenőt javasolt (meg egy Miatyánkot), olyan haragosan utasították el, mint akik tisztában vannak vele, hogyha most megállnak, aligha lesz erejük tovább folytatni az utat. Hiába próbálkozott Kráner, hogy néhány emlékezetes történettel („Tudjátok, amikor a kocsmáros felesége szétverte a fakanalat az ura fején…”, vagy: „Emlékeztek, mikor Petrina besózta annak a vörös macskának a seggét, már bocsánat…”) felvidítsa társait, azok nemhogy felélénkültek volna, de még magukban szidták is Kránert, hogy soha nem áll be a szája. „Különben is! – dühöngött Schmidt. – Ki mondta neki, hogy ő itt a főnök? Mit parancsolgat ez nekem? Majd szólok én Irimiásnak, hogy törje le már a szarvát, nagyon el van telve magával az utóbbi időben…” S amikor aztán Kráner csak nem adta fel, és tett még egy kísérletet, hogy jobb kedvre derítse az embereket („Egy perc pihenő! Igyanak egy kortyot! Minden cseppje aranyat ér, nem a kocsmárostól van!”), olyan dühösen húzták meg az üveget, mintha Kráner eddig dugdosta volna előlük. Futaki nem is állta meg szó nélkül. „De vígan vagy. Kíváncsi lennék, akkor is ilyen jó kedved lenne-e, ha neked kéne sánta lábbal cipelni ezt a két bőröndöt…” „Azt hiszed, olyan könnyű nekem ezzel a rohadt kocsival? – fortyant fel Kráner. – Azt se tudom, mit csináljak, hogy ne essen széjjel ezen a kurva úton!” Sértődötten elhallgatott, s ettől kezdve nem is szólt senkihez, nekifeszült a kocsirúd szarvának, és csak az utat nézte a lába előtt. Halicsné Kránernét kezdte szapulni magában, mert szinte biztos volt benne, hogy az egyáltalán nem csinál semmit a kocsi túloldalán; Halics meg, akárhányszor csak sajgó tenyereire gondolt, Kránert és Schmidtet szidta magában, mert „azoknak persze könnyű fecserészni…” De különösen Schmidtné volt szálka mindannyiuk szemében, mert – ha eddig nem is – most már föl kellett tűnjön, milyen hallgatag lett, mióta elindultak, sőt „nem, ha jobban meggondolom – villant át Kránernében is, Schmidtben is –, már azóta alig hallom a hangját, mióta Irimiás megérkezett…” „Valahogy olyan gyanús nekem ez a Schmidtné – fűzte tovább magában Kránerné. – Gyötri valami? Tán beteg? Csak nem a… Á, nem. Csak van magához való esze. Biztos Irimiás mondott neki valamit, amikor tegnap behívta magához a raktárba, este… De mit akarhatott tőle? Hát persze, azt mindenki tudja, mi volt köztük annak idején… De hol van az már? Hány éve már annak?” „Ez az Irimiás teljesen elvette az eszét – folytatta Schmidt nyugtalanul. – Már akkor is hogy nézett rám, mikor Halicsné meghozta a hírt!… Majd keresztüldöfött a tekintetével! Csak nem lett szer… Á, nem. Ebben a korban már csak nem megy el az esze. Na de… ha mégis? Tudhatná, hogy rögtön kitekerem a nyakát! Nem, ez nem tesz ilyet! Különben is, csak nem képzeli, hogy Irimiásnak pont rá fáj a foga?! Röhögnöm kell. Hisz olyan szaga van, mint a disznónak, hiába kölnizgeti magát naphosszat! Majd pont egy ilyen kell az Irimiásnak! Tele van az jobbnál jobb nőcskékkel, nem hiányzik annak egy ilyen tanyasi liba. Á, nem… De akkor mért csillog úgy a szeme? Az a két borjú nagy szeme?… És hogy kellette magát Irimiásnak, hogy a villám hasítaná széjjel! Na persze, kelleti ez magát, mindegy, kinek, csak férfi legyen… Na de majd én leszoktatom róla! Ha nem volt elég, amit eddig kapott, rajtam aztán nem múlik! Kijózanítom én, nem kell félni! Hogy száradna ki minden csöcsös némber ezen a kurva világon!” Futaki egyre nehezebben bírta az iramot, vállait véresre dörzsölték a szíjak, a csontjai égtek, s amikor aztán rossz lábába megint beleállt a fájás, egészen elmaradt a többiektől; ám azok észre sem vették, még Schmidt sem törődött vele, csak hátrakiáltott neki (hogy: „Mi lesz már? Így is épp elég lassan vánszorgunk, minek lassítod még te is?!”), mert mérge egyre nőtt Kráner ellen, amiért „megjátssza itt a nagyfőnököt”, ezért aztán rámordult Schmidtnére, hogy ne lazsáljon, s összeszedve maradék erejét gyorsabban kezdte szedni apró lábait. Hamarosan utol is érte Kránerék kocsiját, s a menet élére állt. „Menj csak, rohanjál csak! – dühöngött magában Kráner. – Majd meglátjuk, ki bírja tovább!” Halics felnyögött. „Jaj, lelkem egykomáim… Ne rohanjatok annyira már! A sarkamat feltörte ez az átkozott csizma, minden lépés egy kínszenvedés!” „Ne sírj! – fenyegette meg Halicsné mérgesen. – Mit óbégatsz! Inkább mutasd meg ezeknek, hogy nem csak a kocsmában vagy nagy legény!” Erre aztán Halics összeszorította a fogát, s igyekezett lépést tartani az elöl versengő Kránerrel meg Schmidttel, akik most már egyre elkeseredettebben követték egymást, hol az egyik, hol a másik vezetve a csapatot. Emiatt aztán Futaki egyre inkább leszakadt a menetről, s amikor a távolság már vagy kétszáz méterre nőtt, meg sem próbálta utolérni őket. Újabb és újabb tervet eszelt ki, hogy tudna könnyebben haladni az egyre súlyosabb bőröndökkel, de akárhogy is igazgatta magán a szíjakat, gyötrelmeinek csak nem akart vége szakadni. Ezért hát úgy döntött, nem kínozza magát tovább, s amikor megpillantott egy vastagabb törzsű akácot, lekanyarodott az útról, s úgy, ahogy volt, bőröndöstől lerogyott a sárba. Hátát a fatörzsnek támasztotta, s percekig zihálva szedte a levegőt, majd kibújt a szíjakból, s kinyújtóztatta lábait. Belenyúlt a zsebébe, de már annyi ereje sem maradt, hogy rágyújtson, hirtelen elnyomta az álom. Arra ébredt, hogy vizelnie kell; feltápászkodott, de tagjai úgy elzsibbadtak, hogy vissza is esett nyomban, s csak másodszori kísérletre sikerült lábon maradnia. „Mekkora marhák vagyunk… – morogta hangosan, s dolga végeztével visszaült az egyik bőröndre. – Nemhogy hallgattunk volna Irimiásra! Ő mondta, hogy várjunk még ezzel a költözéssel, de mi? Már ma! Már ma este! És tessék! Itt ülök a sárban, holtra fáradva… Mintha nem lenne mindegy, ma vagy holnap, vagy egy hét múlva… Irimiás tán még egy teherautót is szerzett volna! De mi aztán nem és nem! Azonnal… máris!… Főleg ez a Kráner!… Na de mindegy… Késő bánat. Nem vagyunk már olyan messze.” Cigarettát húzott elő, mélyen leszívta az első slukkot. Máris jobban érezte magát, bár még egy kicsit szédült, s tompán fájt a feje. Kinyújtóztatta meggyötört tagjait, megmasszírozta elgémberedett lábait, majd botjával piszkálni kezdte maga előtt a földet. Alkonyodott. Az utat már alig lehetett látni, de Futaki nyugodt volt: az irányt nem lehet elvéteni, hiszen pont az Almássy-majornál ér véget, különben is, évekkel ezelőtt gyakran járt errefelé, mert akkoriban amolyan géptemetőnek használták, s többek között az ő feladata volt, hogy a leselejtezett, használhatatlanná vált ekéket, boronákat s ki tudja még, miféle egyéb kacatot elszállíttassa a már akkor is igen rossz állapotban levő épületbe. „Hát, ami azt illeti, van itt azért egy s más, ami nagyon furcsa ebben az egészben… – gondolta hirtelen. – Itt van először is ez a… major. Én nem mondom, valamikor, még a gróf idejében, elég jól mutathatott. De most? Amikor én utoljára láttam, a szobákat felverte a gaz, a toronyról lehordta a cserepeket a szél, s nemhogy ajtó meg ablak nem akadt egy se, néhol még a padló is be volt szakadva, le lehetett látni a pincékbe… Persze ebbe jobb nem beleavatkozni… Irimiás a főnök, ő tudja, mért épp ezt a majort szemelte ki! Tán… épp az a jó benne, hogy olyan borzasztó messze van mindentől… Mert itt aztán se egy tanya, se semmi… Ki tudja. Lehet.” Ebben a párás időben nem akart kísérletezni a nehezen gyulladó gyufával, így még az előző parazsáról gyújtott rá egy másik cigarettára, de azt sem dobta rögtön el, begörbített ujjai közt tartotta egy darabig, mert még ez a kevés meleg is jólesett most. „Meg aztán… ez az egész, tegnap… Hiába akarom, én ezt nem tudom megérteni… Mert hisz tudja, hogy ismerjük jól. Minek volt akkor szükség arra a bohóckodásra? Úgy beszélt, mint valami hittérítő… Lehetett látni, hogy ő is kínlódik, nemcsak mi… Nem értem, hisz tudhatta, mit akarunk! És tudhatta azt is, hogy csak azért mentünk bele ebbe az egész idétlenkedésbe azzal a hülyegyerekkel, mert azt akarjuk végre hallani tőle, hogy »na, jó… ebből elég volt. Gyerekek, itt vagyok, megjöttem. Mi ez a nagy búbánat? Kezdjünk magunkkal valami okosat. Halljuk, kinek van valami elképzelése…« De nem! Így hölgyeim és uraim, úgy hölgyeim és uraim, micsoda bűnösök maguk… Az embernek megáll az esze! És hát ki tudta, hogy hülyéskedik-e, vagy komolyan csinálja? Még szólni se lehetett neki, hogy hagyja abba… Meg az az egész azzal a hülyegyerekkel… Megevett egy csomó patkánymérget, na és? Még jobb is a szerencsétlennek, legalább nem szenved tovább. De mi közöm van nekem az egészhez?! Ott az anyja, törődött volna ő vele, ahogy kell! És akkor még… egész nap, árkon-bokron, abban a pocsék időben föltúratja velünk a környéket, mire megtaláljuk azt a nyomorultat!… Kereste volna meg az a vén boszorkány anyja! Na persze. Ki érti Irimiást? Olyan ember nincs is… Csak hát azért… régebben ilyet biztos nem művelt… Az ember se köpni, se nyelni nem tudott a meglepetéstől… Mert az biztos, hogy nagyon megváltozott. Hát persze ki tudja, mi mindenen ment keresztül az elmúlt években? De a karvalyorra, a kockás zakója meg a piros nyakkendője, az azért a régi! Nincs itt semmi baj!” Megkönnyebbülten sóhajtott egyet, felkelt, megigazította a vállán a szíjakat, majd botjára támaszkodva kilépett a kövesútra. Hogy gyorsabban teljen az idő, s elterelje figyelmét a húsába mélyedő szíjakról, meg aztán amiatt is, mert félt egy kicsit így egyedül, itt a világ végén, egymagában a kihalt úton, belekezdett a „Szép vagy, édes Magyarország”-ba, de a második sor után már nem tudta tovább a szöveget, így aztán, mert hirtelen más nem jutott az eszébe, a Himnuszt kezdte el énekelni. Ám a dalolástól csak még elhagyatottabbnak érezte magát, gyorsan abbahagyta hát, s visszafojtotta a lélegzetét. Mert mintha valami zajt hallott volna jobbról… Amennyire csak rossz lábától telt, felgyorsította lépteit. Ám most meg a másik oldalról reccsent rá valami… „Mi a fene ez…?” Jobbnak látta, ha mégis folytatja a nótázást. Most már úgy sincs sok hátra. Addig is jobban telik az idő…

 

Isten, áldd meg a magyart, jó kedvvel, bőséggel, nyújts feléje védő kart, ha küzd ellens…

 

Most mintha meg… valami kiáltást hallott volna… Vagy nem is… mintha inkább sírást. „Nem. Valami állat ez… Nyüszít, vagy mi. Biztos eltört a lába.” De hiába kapkodta a fejét, az út két oldalát most már teljes sötétség borította, nem látott semmit.

 

Balsors akit régen tép, hozz reá víg esztend…

 

„Már azt hittük, meggondoltad magad!” – élcelődött Kráner, amikor észrevették a közeledő Futakit. „Én már a járásáról megismertem – toldotta meg Kránerné. – Mert nem lehet azt eltéveszteni. Olyan a járása, mint a sánta macskáé.” Futaki leeresztette a földre a bőröndöket, kibújt a szíjakból, s megkönnyebbülten felsóhajtott. „Ti nem hallottatok semmit útközben?” – kérdezte. „Nem, mit kellett volna hallani?” – csodálkozott Schmidt. „Hát csak úgy kérdem.” Halicsné egy kövön ült, s a lábát masszírozta. „Csak ezt a furcsa zajt hallottuk, mikor maga jött. Nem tudtuk, ki lehet.” „Mért, mire gondoltak? Ki jár még erre rajtunk kívül? Lopakodó tolvajok?… Még egy madarat se lehetett látni. Nemhogy embert.” Az ösvény, amelyen álltak, a főépülethez vezetett; két oldalán évtizedek óta vadon nőtt a bukszus, itt-ott körbefonva egy-egy vastag törzsű bükk- vagy fenyőfát, ugyanazzal a szívóssággal kúszva föl rájuk, mint emitt a vadrepkény a kúriaszerű építmény vastag falaira, így aztán az egész „kastélyban” (mint ahogy errefelé nevezték) volt valami néma kétségbeesés, mert noha most még a homlokzat felső része szabadon maradt, nyilvánvaló volt, hogy néhány év, s a növényzet kíméletlen támadásának már nem bír tovább ellenállni. A széles lépcsők két oldalán, amelyek az egykori főbejárat hatalmas nyílásához vezettek, hajdan egy-egy „meztelen női szobor” állt, s Futakinak, akinek évekkel ezelőtt mélyen belevésődtek az emlékezetébe, az első dolga volt felkutatni őket a közelben, de hiába, mert azokat mintha a föld nyelte volna el. Gyámoltalanul, tágra nyílt szemmel, szótlanul lépdeltek fölfelé a lépcsőkön, mert a sötétből épp hogy csak kiemelkedő néma „kastély” – bár a homlokzatról szinte teljesen lehullott már a vakolat, a rozoga tornyon is látszott, hogy nem bír ki még egy szélvihart, az üresen tátongó ablaknyílásokról már nem is beszélve – még mindig őrizte ama néhai pompa nyomait, a méltóságnak azt a mégiscsak időtlen fegyelmét, amelynek védelmére valaha megépítették. Amint fölértek, Schmidtné habozás nélkül belépett a főkapu megroggyant íve alatt, s megilletődötten, de egy csöpp félelem nélkül járta be az ürességtől kongó helyiséget; szeme hamar hozzászokott a sötétséghez, így amikor a balra nyíló kisebb terembe ért, ügyesen ki tudta kerülni a széttöredezett keramitköveken, vagy a szinte egészen elkorhadt fapadlókon alattomosan meglapuló rozsdás gépeket s alkatrészeket, és idejében megtorpant azok előtt a hasadékok előtt, amelyekre Futaki oly élesen emlékezett. A többiek vagy nyolc-tíz lépés távolságból követték őt, s így járták be a magára hagyott, halott „kastély” huzatos, hideg helyiségeit, olykor megálltak egy-egy ablaknyílásnál, s lenéztek a veszedelmesen burjánzó parkra, majd a fáradtságról tudomást sem véve bámulták meg a fel-felvillanó gyufák röpke fényénél az itt-ott még sértetlen, bár erősen korhadó ajtó- s ablakok díszes faragásait, a felettük néha még kivehető domborművek dermedt alakjait, de a legnagyobb elismeréssel egy oldalára dőlt, különlegesen „kicifrázott” rézveretes kályhát vettek szemügyre, amelyen az ettől teljesen felvillanyozódott Halicsné pontosan tizenhárom sárkányfejet számolhatott meg. A szótlan ámulatból aztán Kránerné harsány hangja riasztotta fel őket, aki megvetve vaskos lábait a terem közepén, felemelt karral, értetlenül így kiáltott fel: „De hát hogy tudták ezt kifűteni azok a jóemberek?!” S mert a kérdésben már ott rejtőzött a válasz, csupán egyetértő morgással fogadták Kránerné szavait, majd visszatértek az első terembe, és némi vita után (különösen Schmidt ágált nagyon Kráner javaslata ellen, mondván: „Pont itt? Épp a legnagyobb huzatban? Mondhatom, főnök úr, telitalálat…”) elfogadva Kráner indítványát, miszerint „a legjobb, ha itt alszunk ma éjjel. Igaz, hogy huzatos, meg minden, na de mi lesz, ha Irimiás még világos előtt megérkezik? Hogy az ördögbe talál meg minket ebben a nagy fene labirintusban?”, kimentek a kocsikhoz, hogy éjszakára, ha netán jobban rákezdene az eső és föltámadna a szél, megerősítsék a ponyvákat, azzal visszatértek, s kinek mije volt – zsákja, pokróca, paplana –, abból próbált magának valami ideiglenes fekhelyet kialakítani. Mire azonban mindannyian elhelyezkedtek vackaikon, s a pokrócok alatt tartott lélegzettől fölmelegedtek kissé, a fáradtságtól nem jött a szemükre álom. „Hát én azért nem értem teljesen Irimiást – szólalt meg a sötétben Kráner. – Magyarázza meg ezt nekem valaki… Ugyanolyan egyszerű ember volt az, mint mi, ami a szívén, az a száján, csak hát jobban vágott az esze. Most meg? Mint valami úr, mint valami nagykutya!… Hát nem?” Hosszú csend lett, majd Schmidt toldotta meg. „Igaz, ami igaz, ez tényleg furcsa volt. Minek keverte ott a szart? Láttam, hogy nagyon akar valamit, de hát tudtam én, mi lesz a vége?… Ha rájövök az elején, hogy pont azt akarja, mint mi, már akkor mondtam volna neki, hogy ne strapálja magát…” Az iskolaigazgató megfordult a fekhelyén, s nyugtalanul bámult a sötétbe. „Mert, kérem, az azért mégiscsak sok, hogy így bűnösök, úgy bűnösök, így Estike, úgy Estike! Még hogy nekem valami közöm lett volna ahhoz a degenerálthoz! Már ha meghallottam a nevét, felforrt a vérem! Mert mi az, hogy Estike? Hát név ez? Hát meg lehet szólítani így egy gyereket, hogy: »Na, Estike…«? Tiszta kabaré ez, kérem. Volt annak a lánykának becsületes neve, hogy Erzsi, de persze a flanc, kérem. Azt a gyereket az apai flanc tette tönkre! De hogy én? Hogy mi?! Ráadásul még meg is tettem mindent, hogy a fejéről a talpára állítsam azt a lánykát!… Mondtam is annak a boszorkánynak, amikor hazahozták a kisegítőből, hogy némi ellenszolgáltatás fejében rendbe hozom én, csak küldje el hozzám reggelenként. De nem és nem. Az a minden hájjal megkent szipirtyó még egypár forintot is sajnált arra a szerencsétlenre! És akkor még én vagyok a bűnös! Tiszta röhej, kérem.” „Csendesebben! – pisszegte le őket Halicsné. – Az uram már alszik! Csendhez van szokva!” De Futaki eleresztette a füle mellett. „Lesz, ami lesz. Majd kiderül, hogy mit akart ezzel az egésszel Irimiás. Mert holnapra minden kiderül. Illetve már ma éjjel. Maguk el tudják képzelni?” „Én el – felelte az iskolaigazgató. – Látták a melléképületeket? Van vagy öt. Ott lesznek majd, lefogadom, a különféle műhelyek.” „Műhelyek?… – kérdezte Kráner. – Miféle műhelyek?” „Hát mit tudom én… Gondolom, hogy… hát ilyen is, meg olyan is. Most mit nyaggat?” Halicsné megint felemelte a hangját. „Nem hagynák abba végre? Így nem lehet pihenni!” „Jól van, na – csattant föl Schmidt. – Azért beszélgetni még lehet.” „Szerintem – folytatta Futaki merengve – pont fordítva lesz. Azokat a melléképületeket kapjuk meg lakásnak, és itt lesznek a műhelyek.” „Már megint ezek a műhelyek… – akadékoskodott Kráner. – Mi van magukkal? Mindenki gépész akar lenni? Futakit még csak megértem, de maga? Magából mi lesz? Gépészigazgató?” „Kérem, hagyjuk az élcelődést! – mondta hűvösen az iskolaigazgató. – Nem hinném, hogy a pillanat alkalmas lenne az efféle ostoba viccekre! Különben is, hogy jön maga ahhoz, hogy sértegessen?! Kikérem magamnak!” „Aludjanak már, az isten szerelmére!… – nyögött föl Halics. – Így tényleg nem bírok aludni…” Néhány percre csönd lett, de nem tartott soká, mert valamelyikőjük véletlenül elszellentette magát. „Ki volt az?” – kérdezte röhögve Kráner, s megbökte a mellette fekvő Schmidtet. „Hagyjon békén! Én nem!” – tiltakozott az bosszúsan, és a másik oldalára fordult. De Kráner nem nyugodott. „Na, mi lesz, senki nem mer jelentkezni?” Halics – az idegességtől már zihálva – felült, s könyörgőre fogta a dolgot. „Kérem, én… mindent bevallok… Csak hallgassanak már el…” Erre aztán végleg abbamaradt a beszéd, s néhány perc múlva már valamennyien mélyen aludtak. Halicsot egy üvegszemű, púpos emberke üldözte, s hosszas kálvária után végül egy folyóba menekült, de helyzete egyre kilátástalanabb lett, mert akárhányszor felbukott a víz alól, hogy levegőt vegyen, a kis emberke azonnal a fejére koppintott egy rettentő hosszú bottal, s mindannyiszor rekedten azt kiáltotta neki: „Most megfizetsz!” Kránerné valami zajt hallott odakintről, de nem tudta eldönteni, mi lehet az. Belebújt egy bekecsbe, s óvatosan elindult a gépház felé. Már majdnem a kövesútnál járt, amikor hirtelen rossz érzése támadt. Megfordult, látta, hogy házuk tetejét nyaldossa a láng. „A gyújtós! Kint hagytam a gyújtóst! Jóságos Isten!” – kiáltotta rémülten. Visszarohant, s mert hiába próbált segítséget hívni, a többieket mintha a föld nyelte volna el, a félelemtől reszketve berohant a házba, s megpróbálta menteni, ami menthető. Előbb a szobába szaladt, s villámgyorsan összekapkodta az ágyneműk alá rejtett készpénzt, aztán átugrott a lángoló küszöbön, s beszaladt a konyhába, Kráner ott ült az asztalnál, s mintha nem történt volna semmi, nyugodtan evett: „Jóska, elment az eszed? Ég a ház!” De Kráner meg se mozdult… Kránerné akkor már látta, hogy a lángok belekapnak a függönybe is „Menekülj, te őrült, nem látod, hogy mindjárt ránk omlik az egész?!” Kirohant a házból, aztán csak ült odakint, félelme, reszketése egyszer csak elmúlt, sőt szinte már élvezte is, ahogy lassan porig ég mindene Még mutatta is Halicsnénak, aki odaállt mellé: „Látja, milyen szép? Ilyen gyönyörű vöröset még életemben nem láttam!” Schmidt lába alatt megmozdult a föld. Mintha valami ingoványon menne Odaért egy fához, felmászott rá, de érezte, hogy az is süllyedni kezd… Feküdt az ágyon, megpróbálta lehúzni feleségéről a hálóinget, de az erre sikoltozni kezdett, ő meg utánavetette magát, a hálóing elszakadt, Schmidtné szembe fordult vele, felkacagott, hatalmas mellein a csecsbimbók olyanok voltak, mint egy-egy gyönyörű rózsa Odabent szörnyű meleg volt, csurgott róluk a víz Kinézett az ablakon: kint ömlött az eső, Kráner egy papírdobozzal a kezében szaladt hazafelé, aztán hirtelen kinyílt az aljas s minden szétszóródott a földön, Kránerné kiáltozva hívta, hogy siessen, így aztán a felét sem bírta összeszedni annak, ami szétgurult, s elhatározta, hogy majd másnap visszajön értük Egy kutya rontott rá hirtelen ijedten felkiáltott s pofán rúgta a dögöt az vinnyogva csuklott össze s maradt a földön Nem bírta megállni még egyet belerúgott A kutyának puha volt a hasa Az iskolaigazgató kínlódva s szégyenkezve rábeszélt egy kopott öltönyös emberkét hogy menjen vele tud egy elhagyatott helyet az ráállt mint aki nem tud nemet mondani ő már alig bírt magával s mire benyitottak egy elhagyatott parkba még taszított is rajta egyet hogy gyorsabban érjenek egy sűrű bozóttal övezett kőpadhoz a kis emberkét felfektette rá ő meg rávetette magát belecsókolt a nyakába de abban a pillanatban a kőpad felé vezető fehér murvával leszórt sétányon néhány fehér köpenyes orvos közeledett ő szégyenkezve intett nekik, hogy már megy is tovább csak még aztán megmagyarázta az egyik orvosnak hát hogy nem volt hová menniük ezt igazán meg kell érteniük és föltétlenül be kell számítsák neki majd meg a kis szégyenkező emberkét kezdte el pocskondiázni mert ekkor már borzasztóan undorodott tőle de hiába forgatta ide-oda a tekintetét azt mintha elnyelte volna az orvos megvetően nézett a szemébe aztán fáradtan kényszeredetten legyintett egyet Halicsné Schmidtné hátát mosta a kád szélére akasztott olvasó lassan mint egy kígyó belecsúszott a vízbe egy suhanc vigyorgó feje jelent meg az ablakban Schmidtné azt mondta neki már elege volt már ég a bőre a sok súrolástól de Halicsné visszanyomta a kádba s folytatta a hátmosást mert egyre jobban félt hogy Schmidtné nincs megelégedve vele aztán haragosan rákiáltottmarjonmeg téged a vipera leült sírni akád szélére az ablakban még mindig ottlátta a vigyorgó suhancot Schmidtné madárvolt boldogan röpült afelhők tejében láttahogyodalent valaki integetneki lejjebberesz kedettsakkormár hallotta Schmidtordítozásátmértnem főz télteribancazonnal gyerele deőátrepültfölötte sazt csi ripeltemajd holnapaddigcsaknemhalszéhen éreztehogy ahátát melegítia napSchmidtegyszercsakottvolt melletteHagydabba azonnaldeő odasemfigyelt alacsonyabbraszállt szeretettvolnaegybogaratbekapni futakinakegyvassal vertékavállát Nembírt mozdulni kötelekkelvoltodakötözveegyfához megfeszültséreztehogya kötélengedmegnézte aválláthosszúseb nyíltrajta elkaptaatekintetétnembírtaeelviselni egymar kológépenült alapátegy hatalmasgödrötásott odagyüttegy emberésaztmondta siessmerttöbbenzintnemadokakárhogyis kéreddehiába mélyítetteagödrötörökösenbeomlbeomlott pró pr próbáltaújra dehiábaakkorsírt agépházablakábanült ésnemtudtamivan hajnalodikvagyesteledik ésazegésznek nemakartsehogysem végelenni csakültésnemtudtamivan kintnemváltozottsemmi nemlettsereggelseestecsakegyfoly tábanhajnalodottvagyalkonyodott

Amint kiértek a kanyarból s végleg szem elől veszítették a kocsmaajtó előtt ácsorgó, integető embereket, ólmos fáradtsága egyszeriben elmúlt, s már azt a kínzó álmosságot sem érezte, amely – hiába is küzdött ellene – az előbb még szinte odabéklyózta az olajkályha melletti székhez, mert hiszen attól kezdve, hogy Irimiás tegnap este közölte vele, amit még álmában sem remélt („Na, beszéld meg anyáddal. Velem jöhetsz, ha van hozzá kedved…”), a szemét sem bírta lehunyni, s egész éjjel ruhástól forgolódott az ágyon, nehogy elmulassza a hajnalra megbeszélt találkozót; de most, hogy ott látta maga előtt a ködbe-homályba vesző utat, amint a végtelenbe hasít, ereje szinte megkétszereződött, s úgy érezte, végre „kitárult előtte az egész világ”, és jöhet ezután bármi, ő mindenképpen ki fog tartani. S bármekkora volt is benne a vágy, hogy lelkesedésének valami módon hangot adjon, mégis uralkodott magán, s önkéntelenül is hozzá mérve lépteit, fegyelmezetten, s kiválasztottság lázában égve követte mesterét, hiszen tudta, a rábízott feladatot csak akkor teljesítheti, ha annak nem taknyos kölyök, de férfi módjára megfelel – arról nem is beszélve, hogy egy effajta meggondolatlan kitörést az amúgy is örökösen hőzöngő Petrina nyilván valami újabb gúnyos megjegyzéssel illetne csupán, s azt semmiképpen nem tudta volna elviselni, hogy Irimiás előtt akár csak egyszer is szégyenben maradjon. Tisztában volt azzal, hogy a legjobb, ha mindenben hűségesen követi őt, mert így bizonyosan nem éri meglepetés; elsősorban jellegzetes mozdulatait figyelte meg, nyújtott lépéseinek könnyed ütemét, különös, büszke fejtartását, jobb mutatóujjának felhívó-fenyegető pályáját a hangsúlyos szavak elhangzása előtti szünetekben, s máris igyekezett magában eltanulni a legnehezebbet, Irimiás ereszkedő hanglejtését, és a nehéz csöndet, mellyel elválasztotta egymástól mondanivalója egyes részeit, megjegyezni súlyosan csengő mondatainak fegyelmét, és ellesni azt a tévedhetetlen biztonságot, melynek kegyelméből mindig halálos pontossággal sikerült kifejeznie gondolatait. Egy pillanatra sem vette le a szemét Irimiás kissé hajlott hátáról s a keskeny karimájú kalapról, amelyet gazdája – hogy ne csapódjon az arcába az eső – mélyen a homlokába húzott, és látva, hogy mestere róluk tudomást sem véve feszülten töpreng valamin, ő maga is szótlanul gyalogolt, komoran összeráncolva szemöldökét, mert figyelmének puszta összpontosításával máris hozzá szeretett volna járulni ahhoz, hogy Irimiás formálódó gondolata minél sebesebben érjen célba. Petrina a fülét vájkálta kínjában, mert sorstársa feszült arckifejezése láttán ő sem merte megtörni a csöndet, de hiába intett a szemével a „kölyöknek”, némiképp önmagát is fegyelmezvén ezzel („Egy mukkot se! Gondolkozik!”), a kérdések oly erővel szorongatták a torkát, hogy előbb csak akadozva, hamarosan azonban már sípolva és hörögve szedte a levegőt, egészen addig, míg Irimiásnak is föltűnt a mellette kitartóan fulladozó Petrina hősiessége, kelletlenül elhúzta a száját, és megkegyelmezett. „Mondjad, na! Mit akarsz?!” Petrina felsóhajtott, megnyalta cserepes ajkait, s szaporán pislogni kezdett. „Mester! Én be vagyok szarva! Hogy akarsz kimászni ebből?!” „Nagyon meglepne – jegyezte meg epésen Irimiás –, ha nem lennél beszarva. Adjak papírt?” Petrina megcsóválta a fejét. „Ez nem vicc. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy mindjárt megszakadok a röhögéstől…” „Fogd be a szád.” Irimiás gőgösen nézte a távolban homályló utat, cigarettát dugott a szája sarkába, s anélkül hogy lassított vagy megállt volna, rágyújtott. „Ha most azt mondom: pontosan erre az alkalomra vártunk – jelentette ki magabiztosan, s mélyen Petrina szemébe nézett –, megnyugszol?” Társa nyugtalanul állta a tekintetét, majd lehajtotta a fejét, megtorpant, gondolkodóba esett, s mire újból Irimiás mellé ért, olyan idegesség fogta el, hogy alig bírta kinyögni. „Mi… mimi… miben töröd a fejed?!” De az nem felelt semmit, titokzatos képet vágva pásztázta az utat. Petrina balsejtelemtől gyötörten próbált magyarázatot találni erre a mély értelmű csöndre, aztán – noha lelke mélyén már tudta, hogy hiábavaló – megkísérelte megakadályozni a jóvátehetetlent. „Ide figyelj! Társad voltam, vagyok és leszek minden jóban, rosszban! És ha ez az ára, legyen! Megfogadom, hogy hátralévő nyomorult életemben semmi mást nem csinálok, csak térdre kényszerítek mindenkit, aki kalappal a fején mer eléd pofátlankodni! De… ne csinálj őrültséget! Hallgass most az egyszer rám! Hallgass a jó öreg Petrinára! Azonnal lépjünk meg innen! Föl az első vonatra, aztán usgyi! Mert ezek meglincselnek, ha rájönnek a disznóságra!” „Szó sincs róla – intette le gúnyosan Irimiás. – Fölkaroljuk az emberi méltóságért folytatott szívós, reménytelen küzdelmet… – Felemelte nevezetes mutatóujját, és megfenyegette Petrinát, – Csulafülű! Ez a mi időnk!” „Jaj nekem! – nyögte erre Petrina, mint aki igazolva látja balsejtelmeit. – Mindig tudtam! Mindig tudtam, hogy egyszer eljön a mi időnk! Bíztam… hittem… reménykedtem… És tessék! Ez lett a vége!” „Most mit bohóckodik?! – avatkozott közbe a hátuk mögül a »kölyök«. – Nemhogy örülne, és venne már egyszer komolyan valamit!” „Én?! – nyöszörgött Petrina. – Én olyan boldog vagyok, hogy mindjárt csorogni kezd a nyál a számból… – Fogát csikorgatva felnézett az égre, majd kétségbeesve csóválni kezdte a fejét. – Most mondd meg nekem, mit vétettem én? Hát bántottam én valakit?! Mondtam én valaha is egy rossz szót?! Könyörgök, mester, legalább hajlott koromra legyél tekintettel! Nézd őszülő fejemet!” De Irimiást nem lehetett kizökkenteni: eleresztette a füle mellett társa csengő szavait, s rejtélyes mosollyal így szólt: „A hálózat, csulafülű… – Petrina erre a szóra felkapta a fejét. – Érted már? – Megálltak, szembefordultak egymással, Irimiás kissé előredőlt. – Az Irimiás-féle nagy, országos pókháló… Világosodik már a tompa agyad? Bárhol… rezdül… valami…” Petrinába kezdett visszatérni az élet, előbb csak egy röpke pillanatra suhant át arcán valami mosolyféle, majd cinkos fény villant meg gombszemeiben, fülei belepirultak az izgalomba, és lényén egyre inkább úrrá lett a megindultság. „Bárhol… rezdül… valami… Azt hiszem, kezdem pedzeni a dolgot… – suttogta megrendülten. – Ez… fantasztikus lenne, hogy… úgy mondjam…” „Na látod – bólintott hűvösen Irimiás. – Előbb gondolkozz, utána vernyogjál.” A „kölyök” tisztes távolból figyelte a jelenetet, de éles hallása most is a segítségére volt: egyetlen szót sem mulasztott el, s mert mindebből egyelőre egy árva mukkot sem értett, gyorsan elismételte magában valamennyit, nehogy elfelejtse őket; cigarettát húzott elő, lassan, kimérten rágyújtott, s a füstöt – miként Irimiás szokta – csücsörítve, vékony sugárban fújta ki. Nem zárkózott fel hozzájuk, hanem mint eddig is, nyolc-tíz lépéssel leszakadva haladt a nyomukban, mert egyre inkább sértve érezte magát, amiért mestere egyáltalán „nem veszi a fáradságot, hogy végre beavassa az egészbe”, pedig tudhatná, hogy ő – ellentétben az örökké csak akadékoskodó Petrinával – a lelkét is kitenné érte, hiszen magában föltétlen hűséget fogadott. S e sérelem okozta megpróbáltatásnak sehogy sem akart vége szakadni, lelkében egyre nőtt a keserűség, hisz most már látnia kellett, Irimiás még arra sem méltatja, hogy legalább egy szót odavessen neki, nem!, egyszerűen tudomást sem vett róla, mintha „itt se lenne”, mintha az, hogy „Horgos Sándor, aki azért mégsem akárki, fölajánlotta szolgálatait”, az égvilágon nem jelentene neki semmit… Idegességében elkapart az arcán egy csúnya pattanást, s amikor már majdnem a pósteleki elágazáshoz értek, nem bírta tovább, utánuk iramodott, szembefordult Irimiással, és a dühtől remegve odakiáltotta: „Én így nem megyek magukkal!” Irimiás értetlenül nézett rá. „Tessék?” „Ha valami baja van velem, tessék, mondja meg! Mondja meg, hogy nem bízik bennem, és már itt sem vagyok!” „Hát neked meg mi bajod van?” – fortyant föl Petrina. „Nincs nekem az égvilágon semmi! Csak mondja meg, kellek-e magának, vagy nem! Mióta elindultunk, egy árva szót sem szólt hozzám, mindig csak Petrina, Petrina, Petrina! Ha annyira odáig van érte, akkor minek hívott?!” „Na várjunk csak – állította meg Irimiás nyugodtan. – Azt hiszem, értem már. Jegyezd meg, mit mondok most, mert még egyszer erre nem kerülhet sor… Azért hívtalak, mert szükségem van egy ilyen talpraesett fiatalemberre, mint te vagy. De csak akkor, ha a következőknek eleget tudsz tenni. Egy: csak akkor beszélj, ha kérdezlek. Kettő: ha rád bízok valamit, igyekezz azt rendesen megcsinálni. Három: szokj le arról, hogy velem szájalj. Egyelőre még én döntöm el, mit mondok neked, és mit nem. Világos?…” A „kölyök” meghunyászkodva sütötte le a szemét. „Igen. Én csak…” „Semmi én csak! Viselkedj férfi módjára… Egyébként… Ismerem a képességeidet, fiam. Bízom benne, hogy meg fogod állni a helyedet… Na gyerünk, indulás!” Petrina barátságosan rácsapott a „kölyök” vállára, aztán ottfelejtette a kezét, s vonszolni kezdte magával. „Tudod, te hóhányó, amikor én ilyen gyerek voltam, mint te, mukkanni se mertem, ha akár csak egy felnőttet is láttam a közelben! Megnémultam, mint a sír! Mert akkoriban nem volt ám kecmec! Ma bezzeg! Mit tudtok ti er… – Hirtelen megtorpant. – Mi ez?” „Micsoda?” „Hát ez a… zaj…” „Én nem hallok semmit” – mondta értetlenül a „kölyök”. „Még hogy nem hallasz! Most se?” Lélegzet-visszafojtva füleltek, néhány lépéssel előttük Irimiás is mozdulatlanul figyelt. A pósteleki elágazásnál álltak, csendesen szemerkélt az eső, sehol egy lélek, csak egy varjúcsapat körözött a távolban. Petrinának úgy tűnt, valahonnan… fentről hallja, s némán mutogatott is az égre, de Irimiás megrázta a fejét. „Inkább arról…” – mutatott a város felé. „Autó?…” „Nem tudom” – felelte nyugtalanul a mester. Nem mozdultak. A zúgás se nem erősödött se nem gyöngült. „Talán valami repülő…” – szólalt meg bizonytalanul a „kölyök”. „Nem. Nem valószínű… – mondta Irimiás. – Mindenesetre… lerövidítjük az utat. A pósteleki úton elmegyünk a Weinkheim-kastélyig, ott a régi úton haladunk tovább. Még nyerünk is vagy négy-öt órát…” „Tudod, mekkora sár van arra?!” – tiltakozott hevesen Petrina. „Tudom. De nem tetszik ez nekem. Jobb lesz, ha azt az utat választjuk. Arra biztosan nem találkozunk senkivel.” „Mire gondolsz?” „Mit tudom én? Gyerünk.” Lefordultak a kövesútról, s elindultak Póstelek felé. Petrina nyugtalanul forgatta hátra a fejét, s idegesen pásztázta végig a környéket, de nem látott semmit. Most már meg mert volna esküdni rá, hogy valahonnan fentről hallja. „De hát ez nem repülő… Inkább olyan, mintha egy templomi orgonán… Á, őrültség.” Megállt, lehajolt, rátámaszkodott az egyik kezére, s fülét majdnem odaérintette a földhöz. „Nem. Egészen biztos, hogy nem. Meg kell bolondulni.” A búgásnak meg csak nem lett vége. Se nem közeledett, se nem távolodott. S hiába kutatott emlékezetében, ez a zúgás egyszerűen nem hasonlított semmire. Se autózajra, se repülőgép-berregésre, se égzengésre… Rossz érzése támadt. Nyugtalanul kapkodta ide-oda a fejét, minden bokorban, minden csenevész fában, még a békanyállal benőtt útszéli keskeny csatornában is veszélyt szimatolt. S a legijesztőbb az volt, hogy azt sem tudta meghatározni, a közelből, vagy messzebbről fenyegeti őket ez a… valami… Gyanakodva a „kölyökhöz” fordult. „Mondd csak! Ettél te ma? Nem a gyomrod korog?” „Petrina, ne hülyéskedj! – szólt hátra feszülten Irimiás. – És szedd a lábad!”… Úgy három-négyszáz méterre jutottak már az elágazástól, amikor az amúgy is aggasztó, szüntelen búgásban újabb különös dolgot vettek észre. Petrina fedezte fel elsőként, szólni sem tudott, csak ijedten elvakkantotta magát, s némán, kidülledt szemmel mutatott fölfelé. Tőlük jobbra, az elmocsarasodott, élettelen föld felett úgy tizenöt-húsz méterrel egy lágyan ringó, áttetsző fehér fátyol lebegett, s lassan, méltóságteljesen ereszkedett lefelé. Még fel sem ocsúdhattak a meglepetéstől, amikor döbbenten látták, hogy ez a „fátyolszerű valami” abban a pillanatban, amint földet ér, egyszeriben semmivé foszlik. „Csípjetek belém!” – nyögte Petrina, s hitetlenkedve megrázta a fejét. A „kölyöknek” tátva maradt a szája a csodálkozástól, aztán, mikor látta, hogy se Irimiás, se Petrina nem tud mit mondani, magabiztosan megjegyezte. „Mi az, nem láttak még ködöt?” „Ez neked köd?! – csattant fel Petrina idegesen. – Ne beszélj itt hülyeségeket! Mérget veszek rá, hogy ez valami… olyan… esküvői fátyol… Mester, én rosszat sejtek…” Irimiás értetlenül nézte a helyet, ahová az előbb a fátyol leereszkedett. „Ez egy vicc. Petrina, szedd össze az eszed, és mondj valamit.” „Oda nézzenek!” – kiáltotta a „kölyök”. S nem messze az előbbitől, egy másik lassan alászálló fátyolra mutatott. Megbabonázva nézték, ahogy ez is eléri a földet, majd – mintha tényleg ködből volna – elenyészik… „Gyerünk innen, mester! – javasolta Petrina reszkető hangon. – Ahogy elnézem, mindjárt potyogni kezdenek a cigánygyerekek is…” „Biztos, hogy van erre valami magyarázat! – mondta határozottan Irimiás. – Csak tudnám, mi az ördög!… Az nem lehet, hogy egyszerre hülyültünk meg mind a hárman!” „Bezzeg, ha itt lenne Halicsné! – jegyezte meg vigyorogva a »kölyök«. – Az rögtön megmondaná, mi ez!” Irimiás felkapta a fejét. „Tessék?” Elhallgattak. A „kölyök” zavartan lesütötte a szemét. „Én csak úgy mondtam…” „Tudsz valamit?!” – szögezte neki a kérdést ijedten Petrina. „Én? – vigyorgott az. – Már hogy tudnék? Csak hülyeségből mondtam…” Szótlanul mentek tovább, s nemcsak Petrinában, de Irimiásban is felvetődött, hogy nem lenne-e szerencsésebb, ha azonnal visszafordulnának; elszánni azonban egyikőjük sem tudta magát, mert egyáltalán nem lehettek biztosak benne, hogy a visszatérés kevesebb kockázattal jár… Felgyorsították lépteiket, s ezúttal még Petrina sem tiltakozott ellene, sőt, ha rajta múlik, azonnal futásnak erednek, s meg sem állnak a városig; így aztán, amikor föltűnt a Weinkheim-kastély elhagyatott épülete, s Irimiás rövid pihenőt javasolt („Teljesen elgémberedett a lábam… Tüzet raktunk, eszünk valamit, megszárítkozunk, aztán megyünk tovább…”), kétségbeesetten felkiáltott. „Azt már nem! Csak nem képzeled, hogy egy percig is képes vagyok egy helyben maradni? Ezek után?” „Nem kell berezelni – nyugtatgatta Irimiás. – Az a helyzet, hogy túlságosan fáradtak vagyunk. Két napja alig aludtunk valamit. Kell ez a pihenő. Hosszú még az út.” „Jól van, de te mész elöl!” – kötötte ki Petrina, s némi bátorságot gyűjtve vagy tíz lépés távolságból követte őket; szíve a torkában dobogott, s még arra sem volt kedve, hogy visszavágjon a „kölyök” gúnyolására, aki Irimiás nyugalmát látva kissé felengedett, s őt a „bátraknak kijáró” megtiszteltetésben kívánta részesíteni… Megvárta, míg azok ketten befordulnak a kastélyhoz vezető ösvényre, majd ő maga is óvatosan, ide-oda kapkodva a fejét, utánuk osont, de amikor szembefordult a romos épület főbejáratával, tagjaiból kiszállt minden erő, s hiába látta, hogy Irimiásék is gyorsan egy bokor mögé húzódnak, ő képtelen volt félreugrani az ösvényről. Valahonnan – a kastélyból? vagy a kiégett s szétázott parkból? – vidám, csilingelő nevetést lehetett tisztán hallani. „Most fogok megbolondulni. Érzem.” A félelemtől kiverte a homlokát a verejték. „Ördög és pokol! Mibe keveredtünk?” Visszafojtotta a lélegzetét, s pattanásig megfeszült inakkal – oldalazva! – sikerült lehúzódnia egy bokor mögé. Újból fölerősödött a gyöngyöző kacarászás, olyan volt az egész, mintha egy jókedvű, vidám társaság viháncolna itt, mintha egészen természetes volna, hogy egy kedélyes társulat pont ezen az elhagyatott környéken, esőben, hidegben, szélben múlatja az időt… Ráadásul ez a kacagás… olyan furcsán csengett… Végigborsózott a hátán a hideg. Kilesett az ösvényre, majd alkalmasnak ítélve a pillanatot, eszeveszett futásnak eredt, s úgy vágódott be Irimiásék mellé, mint a háborúban, ha az egyik lövészárokból a másikba csak élete kockáztatásával juthat el az ember, mert az ellenség össztűz alatt tartja a területet. „Komám… – suttogta elfúló hangon, s a guggoló Irimiás mellé bújt. – Mi van itt?!” „Egyelőre nem látok semmit – felelte az halkan, nyugodtan, nagy önuralommal, szemeit le sem véve a néhai kastélyparkról. – De mindjárt kiderül.” „Ne! – nyögte Petrina. – Ne derüljön ki!” „Olyan, mintha rajcsúroznának…” – szólalt meg a „kölyök” izgatottan s türelmetlenül, mert alig várta már, hogy mestere végre megbízza valamivel. „Itt?! – vinnyogta Petrina. – Esőben?… Az isten háta mögött?… Mester, húzzuk innen a piszkost, míg nem késő!…” „Fogd már be a szád, nem hallok semmit!” „Én hallok! Én hallok! Épp azért mondom, hogy…” „Csend legyen már!” – dörrent rá Irimiás. A parkban, melynek tölgy- s diófáit, bukszusait és virágágyásait már teljesen benőtte a gaz, még mindig nem látszott semmi mozgás, így Irimiás úgy döntött, hogy – mivel innen csak egy része látható – óvatosan előrébb merészkednek; megragadta a kézzel-lábbal hadonászó Petrina karját, s őt is magával vonszolva lassan eljutottak a főbejáratig, majd ott jobbra kanyarodva lábujjhegyen lopakodtak előre a fal mellett. Irimiás haladt elöl, majd amikor az épület sarkához ért, óvatosan kilesett a park hátsó felére; egy pillanatra megmerevedett, aztán gyorsan visszahúzta a fejét. „Mi van?! – suttogta Petrina. – Meneküljünk?” „Látjátok azt a kis kalyibát ott? – kérdezte Irimiás fojtottan, s egy velük egy vonalban álló, megroggyant épületre mutatott. – Futás. Egyenként. Először én. Aztán te, Petrina. Utoljára te, kölyök. Világos?” S máris görnyedten szaladni kezdett a néhai nyári lak felé. „Én nem! – motyogta zavaros szemmel Petrina. – Az legalább húsz méter! Addig szitává lőnek!” „Gyerünk!” – lökte meg durván a „kölyök”, s Petrina, akit ez teljesen váratlanul ért, néhány lépés után elvesztette egyensúlyát, s elvágódott a sárban. Rögtön föl is pattant, majd újból levetette magát, s mint a gyík, kúszva érte el társát a nyári laknál. Az ijedtségtől jó ideig felnézni sem mert, kezeivel eltakarta a szemét, s mozdulatlanul feküdt a földön, aztán, amikor felfogta, hogy „isten kegyelméből” mégiscsak életben maradt, összeszedte a bátorságát, feltápászkodott, s egy résen át kikandikált a parkra. A látványt amúgy is fölborzolódott idegei már nem bírták elviselni. „Feküdj!” – sikoltotta, s újból levetette magát a földre. „Ne ordíts, te barom! – ripakodott rá Irimiás. – Ha még egy hangot hallok, megfojtalak!” A park hátsó részén, három hatalmas törzsű, kopasz tölgyfa előtt, egy kis tisztáson… áttetsző, fehér fátylakba csavarva egy… kisebb formájú test feküdt. Talán harminc méterre sem voltak tőle, úgyhogy még az arcát is ki lehetett venni, amit szabadon hagyott a fátyol; s ha nem tartották volna mindhárman képtelenségnek, s ha nem a saját kezükkel tették volna bele a Kráner ácsolta durva koporsóba, meg mertek volna esküdni rá, hogy a „kölyök” húgát látják, viaszfehér arccal, fürtökbe csavart rőtvörös hajjal, amint békésen szendereg… A fátylak végébe időnként belekapott a szél, a holttestet csendesen mosta az eső, s a három öreg tölgy úgy recsegett-ropogott, mintha azonnal ki akarna dőlni… S a tetem körül sehol egy lélek… csak ez az édes, csilingelő nevetés, ez a pajkos kacagás hallatszott mindenfelől, amolyan gondtalan, játékos hangok vidám muzsikája… A „kölyök” dermedten bámulta a tisztást, s nem lehetett tudni, mitől retteg jobban, attól, hogy húga csatakos, görcsbe merevedett testét most itt kell lássa hófehérben, tisztán, ebben a szörnyű nyugalomban, vagy attól-e, hogy egyszer csak megmozdul, fölkel, s elindul felé; lábai remegtek, szemei előtt elsötétült minden, a park, a fák, a kastély, az ég, csak ő ragyogott egyre fájóbban, egyre élesebben a kis tisztás közepére terítve. S a hirtelen beállt csöndben, abban a teljes némaságban, amelyben még az esőcseppek is hangtalanul pattantak széjjel a földön, s azt hihették, megsüketültek, hisz érezni igen, de hallani egyáltalán nem lehetett sem a szélzúgást, sem azt a különös, langyos fuvallatot, mely most könnyedén megérintette őket, ő mégis hallani vélte, hogy az előbbi szüntelen búgást s a csengő kacagást hirtelen ijesztő vinnyogások és horkanások váltják fel, s úgy látta, mintha máris indulnának érte, karjával eltakarta a szemét, és kitört belőle a sírás. „Látod ezt?” – suttogta Irimiás megkövülten, s úgy megszorította Petrina karját, hogy ujjai elfehéredtek. A test körül feltámadt a szél, s a tökéletes csöndben a vakítóan fehér tetem bizonytalanul felemelkedett… majd a tölgyfák csúcsának magasában hirtelen megbillent, rángatózva süllyedni kezdett, hogy aztán újból földet érjen a tisztás közepén. Erre az előbbi testetlen hangok dühös panaszkodásba kezdtek, mint egy elégedetlen kórus, melynek önhibáján kívül ismét kudarcot kellett vallania. Petrina zihált. „Te hitted ezt?” „Igyekszem elhinni” – mondta falfehéren Irimiás. „Vajon mióta próbálgatják már? Az a gyerek majdnem két napja halott.” „Petrina, talán most érzem először életemben, hogy félek.” „Komám… kérdezhetek valamit?” „Na, mondjad.” „Szerinted…?” „Szerintem?” „Szerinted… izé… pokol is van?…” Irimiás nyelt egy nagyot. „Ki tudja. Lehet.” Hirtelen újból csönd lett. Csak a búgás, csak az erősödött föl egy kissé. A tetem megint emelkedni kezdett, majd úgy két méterrel a tisztás fölött megremegett, aztán hihetetlen sebességgel röpülni kezdett fölfelé, s hamarosan elveszett a mozdulatlan, komor felhők között. Szél söpört végig a parkon, megremegtek a tölgyfák, s maga a rozzant nyári lak is, aztán még hallották, amint a csengő-bongó hangok diadalmasan felharsannak a fejük fölött, majd lassan elenyésztek, s nem maradt utánuk más, csak néhány ereszkedő fátyoldarab, csak a cserepek zörgése a kastély roggyant tetején, meg a leszakadt bádogereszek ijesztő csattogása, ahogy neki-nekiütődnek a falnak… Percekig dermedten meredtek a tisztásra, majd hogy nem történt semmi, lassan észhez tértek. „Azt hiszem, vége” – mondta Irimiás, majd csuklott egy nagyot. „Merem remélni – suttogta Petrina. – Élesszük föl ezt a kölyköt.” Megragadták a hóna alatt a mindvégig reszketve kuporgó gyereket, s talpra állították. „Na, szedd össze magad – biztatta Petrina, maga is meg-megroggyanó lábakon állva. – Nincs semmi baj.” „Hagyjanak békén… – hüppögte a »kölyök«. – Eresszenek el!” „Jól van, na! Nincs már mitől féljél!” „Engem hagyjanak itt! Nem megyek sehová!” „Dehogynem jössz, elég volt már a sírás-rívásból! Különben sincs már ott semmi…” A „kölyök” odaállt a réshez, s kinézett a tisztásra. „Hova… hova lett?” „Elszállt, mint a köd” – felelte Petrina, s megkapaszkodott egy kiálló tégladarabban. „Mint a köd.” A „kölyök” bátortalanul megjegyezte: „Akkor nekem volt igazam.” „Pontosan – szólalt meg Irimiás, hogy végre abba tudta hagyni a csuklást. – El kell ismerjem, hogy neked volt igazad.” „De… maguk mit… maguk láttak valamit?” „Részemről csak ködöt – mondta Petrina, majd maga elé bámult, s keserűen megrázta a fejét. – Mindenütt csak köd és köd.” A „kölyök” nyugtalanul Irimiásra nézett. „De hát… mi volt ez?” „Lázálom – felelte falfehéren Irimiás; hangja olyan gyönge volt, hogy a „kölyök” önkéntelenül közelebb hajolt hozzá. – Kimerültek vagyunk. Főleg te. Ezen tulajdonképpen… igazán nem lehet csodálkozni.” „Egy cseppet sem – csatlakozott Petrina. – Az ember aztán ilyenkor mindenféléket lát. A fronton volt úgy is, hogy éjszakánként seprűnyélen lovagoló boszorkányok kergettek. Komolyan.” Végigmentek az ösvényen, majd hosszú ideig szótlanul haladtak a pósteleki úton az olykor bokáig érő pocsolyákat kerülgetve, s ahogy közeledtek a régi úthoz, mely nyílegyenesen vezetett a város délkeleti részéhez, Petrina egyre aggasztóbbnak ítélte Irimiás állapotát. A mester érezhetően majd szétpattant a feszültségtől, térde meg-megbicsaklott, s többször is úgy tűnt, még egy lépés, és menten összecsuklik. Arca sápadt volt, vonásai fellazultak, szemei üvegesen bámultak a semmibe. Szerencsére a „kölyök” mindebből semmit nem vett észre, mert egyrészt Irimiás és Petrina szavainak hatására sikerült megnyugodnia („Hát persze! Mi más lehetett, mint lázálom! Össze kell szednem magam, mert még a végén kiröhögnek!…”), másrészt egészen felvillanyozta, hogy Petrina amolyan felderítő szereppel ruházta föl, s a menet élére állhatott. Irimiás hirtelen megállt, Petrina ijedten ugrott oda hozzá, hogy ha kell, segítsen. De Irimiás ellökte társa karját, szembefordult vele, és ráüvöltött. „Te görény!!! Mért nem takarodsz már a francba?! Elegem van belőled! Értem!!?” Petrina gyorsan lesütötte a szemét. Erre Irimiás megragadta a gallérjánál fogva, megpróbálta felemelni, majd hogy nem sikerült, durván lökött rajta egyet. Petrina elvesztette az egyensúlyát, s néhány lépés után elterült a sárban. „Komám… – mondta könyörgő hangon. – Ne veszítsd el a…” „Még visszapofázol?!” – bődült rá Irimiás, odarohant Petrinához, felrántotta a földről, és teljes erőből arcul csapta. Aztán csak álltak egymással szemben, Petrina elveszetten s kétségbeesve meredt rá, ő meg egyszeriben kijózanodott, s már csak végtelen fáradtságot érzett, és valami tökéletes ürességet, a reménytelenségnek ama halálos nyomását, amit a csapdába esett állat, ha rádöbben, hogy nincs többé menekvés. „Mester… – dadogta Petrina. – Én… nem haragszom…” Irimiás lehorgasztotta a fejét. „Ne haragudj, csulafülű…” …Elindultak újra, Petrina intett a megkövülten bámuló „kölyöknek”, hogy „menjél csak, nincs már semmi baj”, időnként mélyet sóhajtott, s megpiszkálta a fülét. „Én evangelista vagyok…” „Talán evangelikus, nem?” – javította ki Irimiás. „Az, az, na! Úgy akartam mondani… – kapott a szón Petrina, s megkönnyebbülten felsóhajtott, mert látta, hogy társa »túl van a nehezén«… – Hát te?” „Én? Engem meg se kereszteltek. Biztos tudták, úgyse javítana a helyzeten…” „Pszt! – hadonászott »rémülten« Petrina, s fölfelé mutogatott. – Csendesebben!” „Ugyan már, csulafülű… – mondta Irimiás keserűen. – Most már teljesen mindegy…” „Hát lehet, hogy neked mindegy, de nekem nem! Ha azokra a forró üstökre gondolok, megáll bennem a szusz!” „Minden másképp van – szólalt meg Irimiás hosszú csend után. – Hiába láttunk most valamit, ez még semmit nem jelent. Menny? Pokol? Túlvilág? Badarság. Biztos vagyok benne, hogy teljesen mellétrafálunk ezekkel. És hiába működik szüntelenül a képzeletünk, egy csöppet sem jutunk közelebb az igazsághoz.” Petrina erre végképp megnyugodott. Most már tudta, hogy „minden rendben van”, mint ahogy azt is, mit kell most mondjon, hogy társa végleg visszanyerje régi önmagát. „Legalább ne üvölts! – pisszegte le. – Nincs elég bajunk?” „Mert az Isten nem nyilatkozik meg a betűben, csulafülű. És egyáltalán nem nyilatkozik meg semmiben. Nem mutatja magát. Nincs is.” „Én hívő ember vagyok! – vágott közbe felháborodottan Petrina. – Legalább rám legyél tekintettel, te istentelen!” „Tévedés volt. Mert az előbb megértettem, hogy köztem és egy bogár között, egy bogár és egy folyó között, egy folyó és egy kiáltás között, mely átível fölötte, semmiféle különbség nincsen. Minden üresen és értelmetlenül működik, a függés s egy időtlen, vad lengés kényszerében, és csupán képzeletünk, s nem érzékeink örökös kudarca kísért meg minket szüntelen a hittel, hogy föl tudjuk tornászni magunkat a nyomorúság odvaiból. Nincs menekvés, csulafülű.” „Ezt épp most mondod? – tiltakozott Petrina. – Most? Hogy láttuk, amit láttunk?” Irimiás keserűen elfintorította az arcát. „Épp ezért mondom, hogy sohasem fogunk kitörni. Nagyon meg van ez csinálva. A legjobb, ha te sem erőlködsz, és nem hiszel a szemednek. Ez csapda, Petrina. És mi mindig örökösen belehullunk. Amikor azt hisszük, épp szabadulunk, csak megigazítjuk a lakatokat. Nagyon meg van ez csinálva.” Petrina most már valóban feldühödött. „Én egy mukkot se értek! Nekem ne verselj, a mindenit! Beszélj világosan!” „Akasszuk föl magunkat, csulafülű – javasolta szomorúan Irimiás. – Legalább hamarabb vége. Különben teljesen mindegy. Ne akasszuk föl magunkat.” „Komám, rajtad aztán nem lehet eligazodni! Hagyjuk abba, mert mindjárt sírok…” Egy darabig szótlanul gyalogoltak, de Petrinát sehogy sem hagyta nyugodni a dolog. „Tudod, mi a te bajod, mesterem? Hogy nem vagy megkeresztelve.” „Az meglehet.” Már a régi úton jártak, a „kölyök” kalandra éhesen pásztázta elöl a vidéket, de a nyári kocsikerekek vájta mély kátyúkon kívül más veszély nem leselkedett rájuk; fejük fölött néha elhúzott egy károgó varjúcsapat, olykor szaporábban kezdett hullani az eső, s ahogy közeledtek a városhoz, mintha a szél is megerősödött volna. „Na és most?” – kérdezte Petrina. „Tessék?” „Na és most mi lesz?” „Hogyhogy mi lesz? – mondta összeszorított fogai közt Irimiás. – Pályánk fölfelé ível. Eddig neked mondták meg, mit kell csinálni, most majd te leszel az, aki mondja. De pontosan ugyanazt. Szóról szóra.” Cigarettára gyújtottak, s komoran fújták a füstöt. Sötétedett, mire elérték a város délkeleti kerületét, kihalt utcákon vágtak át, az ablakokban égtek a villanyok, s odabent szótlanul ültek a gőzölgő tányérok felett. „Na – állt meg Irimiás, amikor a »Mérő« elé értek. – Ide betérünk egy kicsit.” Beléptek a füstös, fülledt kocsmába, mely már zsúfolásig tele volt emberekkel, s a fuvarosok, adótisztviselők, kőművesek és diákok harsányan röhögő, vitatkozó csoportjain keresztülfurakodva beálltak a pult előtt kígyózó sor végére. A csapos, aki már akkor felismerte Irimiást, amikor belépett az ajtón, fürgén a pult végébe szaladt, s odaszólt neki: „Nocsak, nocsak! Kit látnak szemeim! Tiszteletem! Magának is, tréfamester! – Áthajol a pulton, kezet nyújtott, s halkan megkérdezte. – Mivel szolgálhatok az uraknak?” Irimiás figyelemre sem méltatva a feléje nyújtott kezet, hűvösen válaszolt. „Kétszer egy kevert, és kisfröccs.” „Igenis, urak – mondta egy kissé meghökkenve a csapos, és visszarántotta a kezét. – Kétszer egy deci kevert, és egy kisfröccs. Máris.” Fürgén visszaszaladt a pult közepéig, gyorsan kitöltötte az italokat, készségesen átnyújtotta.. „A vendégeim az urak.” „Köszönjük – mondta Irimiás. – Mi a helyzet, Weisz?” A csapos feltűrt ingébe törölte verejtékező homlokát, ide-oda pislantva körbenézett, és belehajolt Irimiás arcába. „Elszabadultak a lovak a vágóhídról… – súgta izgatottan. – Állítólag.” „A lovak?” „Azok bizony. Épp most hallottam, hogy még mindig nem bírták megfogni őket. Egy csapat ló, kérem. Ide-oda rohangásznak a városban. Állítólag.” Irimiás biccentett, aztán a poharakat a feje fölé emelve újból átvágta magát a tömegen, s nagy nehezen odaért Petrináékhoz, akik az ablak mellett csináltak egy kis helyet maguknak. „Fröccsöt hoztam, kölyök.” „Köszönöm, látom, tudja.” „Nem volt nehéz rájönni. No, egészségünkre!” Felhajtották az italt, Petrina körbekínálta társait, rágyújtottak. Irimiás egy kezet érzett a vállán. „Jó estét! Hát maga?! Hogy az ördögbe kerül ide? Jaj, de örülök!” Egy kopasz, alacsony, paprikavörös emberke állt mellette, s bizalmasan nyújtotta a kezét. „Á, a híres tréfacsináló! Tiszteletem!” – fordult Petrinához. „Mi van veled, Tóth?” „Hát csak rendesen, ahogy lehet, ugye, a mostani időkbe! És maguk? Komolyan, van két, nem!, legalább három éve, hogy a színüket se láttam! Valami komoly?” Petrina bólintott. „Meglehetősen.” „Ja, az más… – mentegetőzött a kopasz zavartan, s Irimiáshoz fordult. – Hallotta már? A Szabónak vége.” „Ühüm – morgott az, s felhajtotta a maradékot. – Mi a helyzet, Tóth?” A kopasz odahajolt a füléhez. „Kaptam lakást.” „Ne mondja, gratulálok. Más?” „Hát folyik az élet – válaszolta tompán Tóth. – Most volt a szavazás. Tudja, hányan nem mentek el? Hm. Sejtheti. Egytől egyig tudom a nevüket. Itt van mind.” S a homlokára mutatott. „Na, ez derék, Tóth – mondta fáradtan Irimiás. – Látom, nem vesztegeti az idejét.” „Világos – tárta szét a kezét a kopasz. – Az ember tudja a helyét. Nem igaz?” „Na, akkor álljon be a sorba, és hozzon nekünk valamit!” – szólalt meg Petrina. A kopasz készségesen előrehajolt. „Mit isznak az urak? A vendégeim.” „Kevertet.” „Máris, egy perc az egész.” Egy pillanat alatt a pultnál termett, magához intette a csapost, s már visszatért, kezében a tele poharakkal. „A viszontlátás örömére!” „Egészségére!” – mondta Irimiás. „Mindhalálig!” – mondta Petrina. „Na, mondjanak már valamit! Arrafelé mi újság?” – kérdezte Tóth, s kidüllesztette a szemeit. „Merrefelé?” – nézett rá kérdőn Petrina. „Hát csak úgy mondom. Általában.” „Ja? Hát most jövünk épp egy feltámadásról.” A kopasz elővillantotta sárga fogait. „Maga nem változott Petrina! Ha-haha! Épp most jövünk egy feltámadásról? Ez jó! Magára ismerek!” „Nem hiszi, igaz? – jegyezte meg savanyúan Petrina. – Meglátja, csúnya véget fog érni. Ne öltözzön túl melegen, ha úgy érzi, ütött az utolsó órája!” A Tóthot rázta a röhögés. „Na jól van, urak! – pihegett aztán. – Megyek vissza a cimborákhoz. Látjuk még egymást?” „Sajnos, Tóth – mondta szomorkás mosollyal Petrina –, ez elkerülhetetlen.” Kiléptek a „Mérőből”, s elindultak a jegenyékkel szegélyezett sugárúton a városközpont felé. Az arcukba fújt a szél, szemükbe vágott az eső, s mert odabent már rájuk melegedett a kabát, borzongva rázkódtak össze. A Templom térig egy teremtett lélekkel sem találkoztak, Petrina meg is jegyezte: „Mi van itt? Kijárási tilalom?” „Nem, ősz van – mondta szomorúan Irimiás. – Most odaülnek a kályhák mellé, aztán csak tavasszal állnak föl. Órákig gubbasztanak az ablakokban, míg csak rájuk nem esteledik. Esznek, isznak, megszorongatják egymást az ágyban, a dunyha alatt. Aztán egyszer-egyszer érzik, hogy nem megy tovább, jól megverik a gyereket, vagy belerúgnak a macskába, s megint elvannak egy darabig. Így megy ez, csulafülű.” A főtéren egy csoport állította meg őket. „Nem láttak semmit?” – kérdezte egy hórihorgas ember. „Nem, semmit” – felelte Irimiás. „Ha látnak valamit, azonnal szóljanak. Mi itt várjuk a híreket, itt megtalálnak minket.” „Rendben. Viszlát.” Pár lépés után Petrina megkérdezte: „Lehet, hogy én vagyok a hülye. De mi van, ha ezek? Pedig úgy egyébként teljesen normálisnak látszottak. Mit kellene látnunk?” „Lovakat” – válaszolta Irimiás. „Lovakat? Miféle lovakat?” „Elszabadultak a vágóhídról.” Végigmentek a néptelen főutcán, s bekanyarodtak a Nagyrománváros felé. Az Eminescu utca és a Sétány kereszteződésénél aztán meglátták őket. Bent, az Eminescu utca közepén, egy utcai kút körül vagy nyolc-tíz ló legelészett. Szőrükön meg-megvillant a lámpák gyenge fénye, s míg észre nem vették a rájuk bámuló embereket, békésen harapdálták a füvet; aztán szinte egyszerre kapták fel a fejüket, az egyik felnyerített, s egy perc alatt eltűntek az utca ellenkező végén. „Te kinek drukkolsz?” – kérdezte vigyorogva a „kölyök”. „Saját magamnak” – felelte Petrina idegesen. A Steigerwald-féle kocsmában alig lézengett néhány ember, amikor benyitottak, azok is hamarosan elhagyták a helyiséget; későre járt. Steigerwald az egyik sarokba felszerelt tv-készüléket babrálta. „Az istenit ebbe a rohadt dögbe!” – szitkozódott, s észre sem vette az érkezőket. „Jó estét!” – dörrent rá Irimiás. Steigerwald hirtelen hátrakapta a fejét. „Adjon isten! Hát maguk?” „Nincs semmi baj – nyugtatta meg Petrina. – Nincs semmi baj.” „Akkor jó. Már azt hittem” – morogta a kocsmáros, s beállt a pult mögé. „Ez a rohadt dög – mutatott a készülékre dühösen. – Egy órája csavargatom, de az istennek nem akar visszajönni a kép.” „Na, akkor pihenjen egy kicsit. Adjon két kevertet. A fiatalúrnak fröccsöt.” Leültek az egyik asztalhoz, kigombolták kabátjaikat, s újabb cigarettára gyújtottak. „Kölyök – mondta Irimiás. – Megiszod, és átmész Páyerhez. Tudod, hol lakik. Na. Megmondod neki, hogy itt várom.” „Oké” – felelte az, s visszagombolta magán a kabátot. Kivette a kocsmáros kezéből a poharát, felhajtotta a bort, s fürgén kiugrott az ajtón. „Steigerwald” – állította meg a kocsmáros kezéből a poharát, felhajtotta a bort, s fürgén kiugrott az ajtón. „Steigerwald” – állította meg a kocsmárost Irimiás, aki – hogy letette eléjük a poharakat – visszaindult a pulthoz. „Na, mégiscsak van valami baj” – aggodalmaskodott az, s behemót testét ledobta melléjük egy székre. „Semmi baj – nyugtatta meg Irimiás. – Holnapra kell egy teherautó.” „Mikor hozod vissza?” „Még holnap estére. És ma itt alszunk.” „Rendben – bólintott megkönnyebbülten Steigerwald, majd nehézkesen feltápászkodott. – Mikor fizetsz?” „Most.” „Tessék?!” „Rosszul hallottad – javította ki a mester. – Holnap.” Kinyílt az ajtó, s a „kölyök” szaladt be. „Rögtön jön” – közölte, s visszaült a helyére. „Jól van, öcskös. Kérjél magadnak még egy fröccsöt. És szólj neki, hogy csináljon nekünk bablevest.” „Csülökkel!” – tette hozzá vigyorogva Petrina. Pár perc múlva egy tagbaszakadt, hájas, ősz hajú férfi lépett be az ivóba; kezében esernyő, s nyilván már alváshoz készülhetett, mert át sem öltözött, csak egy felöltőt húzott pizsamája fölé. A lábán műszőr papucsot viselt. „Hallottam hírét, hogy újból a városunkba tért, miszter – mondta álmatagon, s egészen lassan leereszkedett egy székre Irimiás mellé. – Nem ellenkezem, ha meg akarja szorítani a kezemet.” Irimiás komoran bámult maga elé, majd Páyer szavaira felkapta a fejét, s elégedetten elmosolyodott. „Mély tiszteletem. Nagyon remélem, nem álmából zavartam fel.” Páyer lehunyta a szemét, s epésen válaszolt. „Az álmomat nem zavarta meg, bízom benne, hogy nem is fogja.” Irimiás arcáról nem hervadt le a mosoly. Lábait keresztbe vetette, hátradőlt, s hosszan kifújta a füstöt. „Térjünk a tárgyra.” „Ne félemlítsen meg már az elején – emelte fel a kezét a jövevény lassan, de magabiztosan. – Kérjen nekem valamit! Ha már kihúzott az ágyamból.” „Mit inna?” „Ne azt kérdezze, mit innék. Az itt nincs. Kérjen egy deci szilvát.” Csukott szempillákkal, mintha aludna, hallgatta Irimiást, s csak akkor emelte fel ismét a kezét, hogy szót kér, amikor a kocsmáros megérkezett a pálinkával, s ő egy lassú mozdulattal felhajtotta az egészet. „Egy pillanat! Hova rohanunk? Nem is ismerem a tisztelt kollégákat…” Petrina felpattant. „Petrina lennék, vagy… vagyok, ezt maga döntse el.” A „kölyök” nem mozdult. „Horgos.” Páyer felhúzta leeresztett szemhéjait. „Jó modorú fiatalember – mondta, s elismerően Irimiásra pillantott. – Ebből még lesz valaki.” „Örülök, hogy segítőtársaim elnyerik lassan a rokonszenvét, fegyverkereskedő úr.” Páyer védekezőn hátravetette a fejét. „Kíméljen meg az effajta minősítésektől. Nem vagyok a szakma megszállottja, azt hiszem, ismer. Maradjunk Páyerben.” „Rendben van – mosolygott Irimiás, s elnyomta cigarettáját az asztal alsó lapján. – A helyzet a következő. Némi… nyersanyaggal nagy hálára kötelezne. Minél változatosabb, annál jobb.” Páyer lehunyta szemeit. „Pusztán elvi szinten érdeklődik, vagy bizonyos összeggel máris hozzá tudna járulni ahhoz, hogy könnyebben viseljem el azt a megaláztatást, amit maga a puszta élet számomra jelent?” „Természetesen.” A vendég elismerően bólintott. „Ismét csak megerősíthetem, hogy maga egy talpig úriember, kolléga. Sajnos egyre kevesebb hasonló modorú társával van szerencsém megismerkedni.” „Velünk vacsorázik?” – kérdezte hervadhatatlan mosollyal Irimiás, amikor Steigerwald megjelent az asztaluk mellett a bablevesekkel. „Mit tud ajánlani?” „Semmit” – felelte tömören a kocsmáros. „Úgy érti, hogy amit maga ide tudna hozni, az ehetetlen?” – tudakolta fáradtan Páyer. „Úgy.” „Akkor nem kérek semmit. – Felkelt, kissé meghajtotta magát, a »kölyök« felé külön biccentett. – Uraim, ajánlom magamat. A részleteket majd később, ha jól értettem.” Irimiás is felállt, s kezet nyújtott. „Valóban. A hétvégén megkeresem. Jó pihenést.” „Kolléga, én utoljára pontosan huszonhat évvel ezelőtt aludtam egyfolytában öt és fél óra hosszat, azóta félálomban forgolódom. Mindenesetre köszönöm.” Még egyszer meghajtotta magát, s lassú léptekkel, álmatag tekintettel elhagyta a kocsmát. A vacsora végeztével Steigerwald morogva megvetette fekhelyüket az egyik sarokban, némán megfenyegette öklével a bedöglött készüléket, s kifelé indult. „Nincs egy bibliája?” – szólt utána Petrina. Steigerwald lassított, megállt, s szembefordult vele. „Biblia? Minek az magának?” „Gondoltam, elalvás előtt olvasgatnék még egy kicsit. Tudja, mindig olyan nyugodt leszek utána.” „Hogy nem ég le a pofádról a bőr! – morgott Irimiás. – Utoljára gyerekkorodban volt a kezedben könyv, de abban is a képeket nézegetted…” „Ne hallgasson rá! – tiltakozott Petrina sértett képet vágva. – Irigyel, ennyi az egész.” Steigerwald megvakarta az üstökét. „Hát itten csak olyan jó detektíves könyvek vannak. Hozzak egyet?” „Isten ments! – hárította el Petrina. – Az nem jó!” Steigerwald savanyú képet vágott, majd eltűnt egy udvari ajtó mögött. „Micsoda egy sötét bunkó ez a Steigerwald… – morogta. Petrina. – Esküszöm, egy éhes medve barátságosabb a legrosszabb rémálomban, mint ő.” Irimiás lefeküdt a helyére, s magára húzta a takarót. „Az lehet. De túlél mindnyájunkat.” A „kölyök” leoltotta a villanyt, elcsendesedtek. Csak Petrina mormolása hallatszott még egy ideig, amint küszködve próbálja felidézni a valaha nagyanyjától hallott ima szövegét:

 

Miatyánk… na, Miatyánk, aki ott vagy az égben, izé, a mennyben, dicsértessék amiurunk Jézus Krisztus, nem… áldják… áldjuk… vagyis áldják meg a Te neved, és legyen meg a… szóval minden úgy legyen, ahogy teneked az jó… az égben, meg a földön is, mindenütt, ahova elér a kezed… amiként a földön a földön… a mennyben… vagy hol a pokolban, ámen…

Csöndesen, kiapadhatatlanul esett az eső, a föltámadó és hirtelen elhaló szélben megremegett a pocsolyák dermedt felszíne, ám oly erőtlenül ettől a vigasztalan érintéstől, hogy még csak fel sem szakadtak rajtuk az éjszakai védelem halott hártyái, s ahelyett, hogy visszanyerték volna a tegnapi fáradt csillogást, egyre kíméletlenebbül nyelték magukba a keletről lassan előrekúszó fényt. A fák törzsét, néha meg-megreccsenő ágait, a letapadt, rothadó gazt, s magát a „kastélyt” is finom, síkos lepedék borította be, mintha a sötétség surranó ügynökei megjelölték volna őket a következő éjszakáig, amikor aztán folytatódhat a szívós, emésztő pusztulás. Amikor a hold, messze magasan az összefüggő felhőtakaró fölött, észrevétlenül legördült a nyugati horizonton, s ők hunyorogva belebámultak a néhai főbejárat tátongó nyílásán s a magas ablakhasadékokon megtorpanó világosságba, lassan megértették, hogy ma hajnalra valami megváltozott, valami nincsen egészen a helyén, aztán hamarosan rádöbbentek, hogy amitől titkon annyira féltek, mégis bekövetkezett: álmuk, mely tegnap még akkora lelkesedéssel hajtotta előre őket, véget ért, s most itt a keserű ébredés… A kezdeti zavarodottságot csakhamar riadt beismerés váltotta föl, hiszen már látták, hogy ostobán elsiették a „dolgokat”, kivonulásukat nem a józan megfontolás, hanem egy gonosz lendület vezérelte, s mert felégették maguk mögött a hazafelé vezető egyetlen utat is, az egyre ésszerűbbnek látszó visszavonulásra még csak esélyük sem maradt. Mert most, a hajnal e nyomorúságos órájában, amikor elzsibbadt tagjaikat gyúrva, a hidegtől reszketve, lila szájjal, bűzölögve az éhségtől feltápászkodtak vackaikról, tapasztalniuk kellett, hogy ugyanaz a „kastély”, mely tegnap még vágyaik közeli valóra váltását ígérte, mára már – e kegyetlen fényben – ridegen, könyörtelenül tartja fogva őket. Morogva s egyre elkeseredettebben barangolták be újra a halott épület sivár termeit, komoran, s elszótlanodva kerülgették a vad összevisszaságban széthajigált rozsdás gépek roncsait, s e temetői csöndben mind fojtóbban nehezedett rájuk a gyanú, hogy csapdába kerültek, hogy együgyű áldozatai csupán egy alattomos összeesküvésnek, s most itt állnak otthontalanul, becsapottan, kifosztva és megalázva valamennyien. Schmidtné tért vissza elsőként a hajnali homályban oly szánalmas látványt nyújtó fekhelyeikhez, dideregve visszaült gombóccá gyűrődött cókmókjaira, s csalódottan nézett a növekvő fénybe. A szemfesték, melyet „tőle” kapott ajándékba, szétmázolódott puffadt arcán, szája keserű volt, torka száraz, gyomra fájt, s még ahhoz sem érzett magában elég erőt, hogy zilált hajzatát megigazítsa, s rendbe hozza valahogy öltözékét. Mert hiába: a „vele” töltött néhány csodálatos óra emléke kevés volt ahhoz, hogy most, amikor egyre nyilvánvalóbbá vált előtte Irimiás durva szószegése, továbbra is féken tartsa benne a szorongást, hogy talán már minden elveszett… Nem volt könnyű, de hát mi mást tehetett volna: igyekezett beletörődni abba, hogy Irimiás („…Amíg ez az ügy végső formáját el nem nyeri…”) nem viszi el innét, s így álma, hogy kiszabadul végre Schmidt „koszos mancsai közül”, és itt hagyhatja ezt a „büdös vidéket”, hónapok, vagy tán évek („Istenem, évek, megint évek…!”) múlva válhat csak valóra; de arra a szörnyű gondolatra, hogy még ez is hazugság, s ő netán már árkon-bokron túl van, újabb kalandra éhesen, ökölbe szorult a keze. Igaz, ha visszagondol arra a tegnapi éjszakára, amikor a kocsmaraktár hátsó zugában odaadta magát Irimiásnak, még most is, ebben a gyötrelmes órában is be kellett vallja, hogy nem csalódott: azoknak a gyönyörű pillanatoknak, a beteljesülés földöntúli perceinek kárpótolniuk kellene mindenért; csak éppen „a hazudott szerelemre”, az ő „tisztán izzó érzelmeinek” ilyen sárba tiprására nincs bocsánat ezen a világon! Pedig mi másról volna szó most, amikor a búcsúzáskor titokban odasúgott szavakról („Még hajnal előtt, biztosan!…”) végérvényesen kiderült, hogy „mind piszkos hazugság”!… Reményvesztetten, de mégis makacs sóvárgással bámult a főbejárat hatalmas nyílásán át a hullámzó esőbe, meggörnyedt, szíve összeszorult, borzas haja elgyötört arcába hullt. De hiába kényszerítette magát, hogy inkább bosszúvágyának, s ne a tehetetlen beletörődés kínzó szomorúságának engedjen, minduntalan Irimiás cirógató hangját vélte hallani, folyton az ő magas, szálas, tekintélyt parancsoló, szikár alakja jelent meg előtte, orrának határozott, magabiztos íve, elkeskenyedett, puha ajkai, szemeinek ellenállhatatlan ragyogása, újból és újból érezte finom ujjainak önfeledt játékát a hajában, tenyere melegét a mellein s a combján, és minden képzelt vagy valódi zörrenésben-zajban őt remélte már, így aztán – amikor visszatértek a többiek, és ugyanazt a gyászos keserűséget látta rajtuk, mint amitől ő maga szenvedett – a büszke ellenállás utolsó, gyönge gátjait is elsodorta benne a kétségbeesés. „Mi lesz velem nélküle?!… Az isten szerelmére, hát… hagyjon el, de… ne most! Most még ne!… Legalább egyszer!… Egy órát!… Egy percet!… Mit érdekel engem, hogy ezekkel mit csinál, csak… velem! Velem… ne! Ha mást nem is, legalább azt engedje meg, hogy a szeretője legyek! Az ágyasa!… A cselédje! Mit bánom én! Rúgjon belém, verjen, mint egy kutyát, csak… most az egyszer jöjjön vissza még!…” …Ölükben a szegényes elemózsiával csüggedten ültek a falnál, s szótlanul rágtak a beáramló hideg, kékes, pirkadati fényben. Odakint nagyot reccsent a kopasz, megroggyant torony, mely a „kastély” jobb szélén álló kápolna hajdani harangját rejtette valamikor, s az épület belsejéből messzi-fojtott robaj hallatszott, mintha valahol újból beszakadt volna a padló… Nem volt mit tenni, most már be kellett lássák, hogy a további tétlen várakozás hiábavaló, hiszen Irimiás „még világos előtt” ígérte jöttét, s már a pirkadatnak is jócskán vége van. De megtörni a csöndet, kimondani a súlyos szavakat, hogy „itt valami nagy disznóság történt”, még egyikük sem merte, hiszen rettentő nehéz volt most „a megváltó Irimiásban” egyszeriben „rohadt gazembert”, „koszos hazudozót”, „aljas tolvajt” látni, arról nem is beszélve, hogy végül is még mindig nem lehetett határozottan tudni, mi történt… Hátha csak közbejött valami?… Hátha csak késnek, mert rossz az út, mert esik az eső, mert… Kráner felkelt, odament a főbejárathoz, vállával nekidőlt a nedves falnak, s idegesen végigpásztázta a kövesútról lekanyarodó ösvényt; cigarettára gyújtott, aztán dühösen ellökte magát, csapott egyet a levegőbe, és visszaült a helyére. Kisvártatva remegő hangon így szólt: „…Emberek… Nekem az az érzésem, hogy… csúnyán becsaptak minket!…” Erre még az is lesütötte a szemét, aki eddig nem maga elé bámult, s valamennyien kínosan feszengeni kezdtek. „Mondom, becsaptak minket, emberek!” – emelte fel hangját Kráner. De nem mozdult senki, az ijedt csendben fenyegetően visszhangoztak keményen pattogó szavai. „Mi az, mindenki megsüketült?! – ordított föl magából kikelve Kráner, s felpattant. – Egy szavuk sincs?!” „Én megmondtam! – tört ki Schmidt elborult tekintettel. – Én mindjárt az elején megmondtam!” A szája remegett, s vádlón az összekuporodott Futakira szegezte mutatóujját. „Azt ígérte – bődült el Kráner, szemei kidülledtek, kissé előredőlt –, azt ígérte, hogy fölépíti itt nekünk a kánaánt!… Tessék! Nézzék meg! Ez a mi kánaánunk! Ez lett belőle, hogy az ég rogyna le az összes zsiványra ezen a nyomorult világon! Idecsalt minket erre a… erre a romtanyára, mi meg! Mint a birkák!…” „Ő meg – toldotta hozzá Schmidt – szépen elmasírozott az ellenkező irányba!… Ki tudja, hol jár azóta?! Most már bottal üthetjük a nyomát!…” „És ki tudja, melyik kocsmában herdálja el a pénzünket?!” „Egyévi munkánk! – folytatta reszkető hangon Schmidt. – Egyévi nyomorult gürcölés! És egy fillérem se maradt! Megint nincs egy rohadt fillérem se!” Kráner – mint a ketrecbe zárt állat – vadul járkálni kezdett föl s alá, kezét ökölbe szorította, s néha nagyot csapott a levegőbe. „De ezt megkeserüli! Ezt még megbánja ez a gazember! Kráner ezt nem hagyja annyiban! Mert én megtalálom, ha a föld alá bújik is! És esküszöm, hogy a puszta két kezemmel, ezzel, ni!, ezzel fogom meg!” Futaki idegesen fölemelte a kezét. „Lassan a testtel! Azért lassabban a testtel! És ha két perc múlva felbukkan?! Akkor mit fog itt ordibálni?! He?!” Schmidt felpattant. „Még te beszélsz? Még meg mersz szólalni?! Hát kinek köszönhetem, hogy kiraboltak?! Kinek?!” Kráner odalépett hozzá, s mélyen a szemébe nézett. „Várjon csak! – s mély lélegzetet vett. – Rendben van! Várunk két percet! Két teljes percet! Akkor majd meglátjuk… mi lesz itt!” Magával húzta Schmidtet, megálltak a főbejárat küszöbén, Kráner szétvetette a lábait, s előre-hátra ingatni kezdte a testét. „Na?! Tessék! Már jön is – gúnyolódott Schmidt, s Futaki felé fordította a fejét. – Hallod?! Jön ám már a megváltód! Te szerencsétlen!” „Hallgasson! – vágott közbe Kráner, s megszorította Schmidt karját. – Várjuk csak ki azt a két percet! Majd aztán meglátjuk, mekkora lesz a szája!” Futaki a térdére hajtotta a fejét. Néma csend lett. Schmidtné ijedten összekuporodott a sarokban. Halics nyelt egy nagyot, majd – mert homályosan sejtette, mi készül – alig hallhatóan azt mondta: „Hát ez rettenetes… hogy még… ilyenkor is… egymást…!” Az iskolaigazgató fölemelkedett a helyéről. „De emberek! – mondta békítően Kráneréknek. – Micsoda dolog ez? Ez nem… megoldás! Gondolk…!” „Kuss legyen, te pojáca!” – sziszegte felé Kráner, s fenyegető pillantására az iskolaigazgató gyorsan visszaült. „Na, komám?! – kérdezte tompán Schmidt, háttal Futakinak, az ösvényt bámulva. – Lejárt már az a két perc?” Futaki felemelte a fejét, kezeivel átölelte fölhúzott térdeit. „Most mondd meg nekem, mi értelme ennek a cirkusznak. Komolyan azt hiszed, hogy én tehetek róla?” Schmidt paprikavörös lett. „Hát ki győzködött engem a kocsmában?! Mi?! – S lassan elindult felé. – Ki hajtogatta, hogy legyek csak nyugodt, mert majd így meg úgy?! He?!” „Neked elment az eszed, komám! – emelte fel a hangját Futaki is, s idegesen fészkelődni kezdett. – Megbolondultál?” De Schmidt már ott állt előtte, ő már felkelni sem tudott. „Add vissza a pénzemet! – sziszegte vérben forgó szemmel. – Hallottad, mit mondtam?! Add vissza a pénzemet!” Futaki hátrahúzódott a falig, hátát nekivetette. „Nálam ugyan hiába keresed a pénzed! Térj már észre!” Schmidt lehunyta a szemét. „Utoljára mondom, add vissza a pénzemet!” „Emberek! Vigyék innen, mert ez tényleg megbol…!” – kiáltotta Futaki, de befejezni már nem tudta, mert Schmidt teljes erőből az arcába rúgott. Futaki feje hátracsuklott, egy pillanatra mozdulatlanná dermedt, orrából dőlni kezdett a vér, majd lassan oldalra csúszott. De addigra már az asszony is, Halics is, az iskolaigazgató is odaugrottak, hátracsavarták Schmidt karját, majd dulakodva, nagy nehezen elvonszolták onnan. Kráner idegesen vigyorgott, szétvetett lábakkal, karba font kézzel állt a nyílásban, majd Schmidték felé indult. Schmidtné, Kránerné és Halicsné ijedten, rikácsolva sürgölődtek az eszméletlen Futaki körül, majd Schmidtné észbe kapott, fogott egy rongyot, kiszaladt a teraszra, belemártotta egy pocsolyába, s visszafutott; letérdelt Futaki mellé, törölgetni kezdte az arcát, majd ráripakodott a siránkozó Halicsnéra. „Ahelyett, hogy itt sipítozik, hozzon inkább egy vastag rongyot, amivel felitatjuk a vért!”… Futaki lassan visszanyerte az eszméletét; felnyitotta, a szemeit, kábultan nézte a mennyezetet, Schmidtné föléje hajló, aggodalmas arcát, aztán hirtelen éles fájdalmat érzett, s megpróbált fölülni. „Jaj, az isten áldja meg! Maradjon nyugton! – kiáltott rá Kránerné. – Még nem állt el a vérzés!” Visszafektették a takarókra, Kránerné kiszaladt, hogy kimossa a vért a ruhából, Halicsné pedig Futaki mellé térdelt, s halkan imádkozni kezdett. „Vigyék innen ezt a boszorkányt… – nyögte Futaki. – Még élek…” Schmidt zihálva, zavaros tekintettel gubbasztott az ellenkező sarokban, ökölbe szorított kezeit az ágyékára nyomta, mintha csak ezzel tudná kényszeríteni magát, hogy egy helyben maradjon. „Hát kérem – csóválta meg a fejét az iskolaigazgató, aki Haliccsal a háta mögött elállta az utat előtte, nehogy ismét Futakira vesse magát –, én egyszerűen nem hiszek a szememnek! Maga egy komoly, felnőtt ember! Hát hogy képzeli ezt?! Csak úgy fogja magát, és bántalmaz egy másik embert?! Tudja, mi ez, kérem? Önkényeskedés!” „Hagyjon békén!” – morogta az a foga között. „Pontosan! – lépett közelebb Kráner. – Mert magának aztán igazán semmi köze sincs az egészhez! Minek üti bele mindenbe az orrát?! Különben is, megérdemelte ez a paraszt, csak azt kapta, ami kijárt neki!…” „Maga csak hallgasson, maga jómadár!… – csattant fel az iskolaigazgató. – Maga… éppen hogy maga tüzelte fel! Azt hiszi, nem láttam? Jobb lesz, ha hallgat!” „Azt ajánlom… – mondta sötétben villogó szemmel Kráner, s megragadta az iskolaigazgatót – én azt ajánlom, menjen innen, amíg szépen van!… Nem szeretném, ha összeakasztanánk a…!” Ebben a pillanatban egy zengő, határozott, szigorú hang harsant fel a küszöbről. „Mi történik itt?!” Mindenki odakapta a fejét, Halicsné ijedten felkiáltott, Schmidt felpattant, Kráner önkéntelenül hátrálni kezdett. Irimiás állt a főbejáratnál. Csukaszürke esőkabátját állig begombolta, kalapját mélyen a homlokába húzta. Szúrós szemmel „jártatta körbe a tekintetét”, kezeit zsebébe süllyesztette, szájában elázott cigaretta lógott. Dermedt csend lett. Futaki is felült, majd szédelegve lábra állt, felitatta az orrából még szivárgó vért, majd a rongyot gyorsan a háta mögé dugta. Halicsné megdöbbent arccal keresztet vetett, aztán lekapta kezeit, mert Halics némán hadonászva intett neki, hogy „… azonnal hagyja abba!”. „Azt kérdeztem, mi történik itt?” – ismételte meg Irimiás zordan. Kiköpte a csikket, egy új cigarettát dugott a szája sarkába, s rágyújtott. A telepesek lehorgasztott fővel álltak előtte. „Már azt hittük, nem jön…” – szólalt meg bizonytalanul Kránerné, s kényszeredetten elmosolyodott. Irimiás megnézte az óráját, és bosszúsan megkocogtatta az üvegét. „Hat óra negyvenhárom. Ez pontos.” Kránerné alig hallhatóan válaszolt. „Csak hát, ugye… azt tetszett mondani, hogy még éjjel…” Irimiás összeráncolta a szemöldökét. „Mit képzelnek, mi vagyok én, taxisofőr? A lelkem kiteszem magukért, három napja nem alszom, órákat gyalogolok az esőben, lótok-futok egyik hivatalból a másikba, hogy elhárítsam az akadályokat, és akkor maguk?! – Elindult feléjük, vetett egy pillantást földúlt fekhelyeikre, majd megállt Futaki előtt. – Magával meg mi van?” Futaki szégyenkezve lehorgasztotta a fejét. „Eleredt az orrom vére.” „Azt látom. De miért?” Futaki nem felelt. „Hát, barátom… – sóhajtott fel Irimiás – …igazán nem ezt vártam magától. De maguktól sem! – fordult a többiek felé. – És még csak a legeslegelején tartunk! Mi lesz ezután? Megkéselik egymást? Nem… – intette le Kránert, aki épp meg akart szólalni –, nem érdekelnek a részletek! Bőven elég nekem, amit láttam. Szomorú, mondhatom, nagyon szomorú!” Végigsétált a telepesek előtt, komoran nézett maga elé, aztán, amikor újra a főbejárathoz ért, szembefordult velük. „Nézzék, én nem tudom, mi történt itt pontosan. És nem is akarom, mert nincs időnk ilyen piszlicsáré dolgokkal tölteni a drága perceket. De nem fogom elfelejteni, főleg magának nem, Futaki barátom. De most az egyszer még elnézem maguknak ezt a dolgot. Egy feltétellel: hogy ilyesmi soha többé nem fordul elő! Világos?! – Kis szünetet tartott, majd gondterhelt arcot vágva végigsimította homlokát. – Most pedig térjünk a tárgyra! – Beleszívott a már körmére égő cigarettába, aztán eltaposta a kövezeten. – Fontos bejelentenivalóim vannak.” Mintha csak valami gonosz kábulatból ébredtek volna fel, egy csapásra kijózanodtak valamennyien. És egyszerűen nem értették, mi történt velük az elmúlt órákban, miféle ördögi praktika áldozataiként tompult el bennük minden józan megfontolás, mi lelte őket, hogy fejvesztve egymásnak rontottak, mint „a koszos malacok, ha késik a moslék”, és miként volt lehetséges, hogy ők, akik az eltelt évek végérvényesnek tűnő kilátástalanságából kitörve végre a szabadság bódító levegőjét szippanthatták be, mint a rabok a ketrecben rohangáltak értelmetlenül s kétségbeesve, s még látásuk is elhomályosodott, hisz mi mással volna magyarázható, hogy jövendő otthonukban csupán a romlásra, bűzre, sivárságra „volt szemük”, és kihullott agyukból az ígéret, melynek erejétől „újjáépül, ami leromlott, felemelkedik, ami lefelé tartott”! S mintha csak rossz álomból ébrednének, meghunyászkodva vették körbe Irimiást. E fölszabadulásnál talán csak szégyenük volt mélyebb, hisz megbocsáthatatlan türelmetlenségükben szinte valamennyien megtagadták azt, aki – még ha késett is néhány órácskát… – mégiscsak megtartotta adott szavát, s akinek végül is mindent köszönhetnek; e fájó szégyent csak fokozta, hogy minderről neki persze sejtelme sincs, mit sem tud arról, hogy ők, akikre „föltette életét”, az előbb még lepocskondiázták, becsmérelték, sárba tiporták, gondolkozás nélkül megvádolták azzal, aminek eleven cáfolata, hogy itt áll előttük tettre készen, így aztán növekvő lelkiismeret-furdalással, s emiatt természetesen rendíthetetlen bizalommal és egyetértéssel hallgatták végig, s mielőtt még pontosan érteni lehetett volna, miről is van szó, máris lelkesen bólogatni kezdtek, különösen Kráner és Schmidt, akik jól tudták, mekkora a vétkük. Pedig azok a „megváltozott, kedvezőtlen körülmények”, melyekről Irimiás beszélt, akár el is keseríthették volna őket, hiszen kiderült, hogy „az Almássy-majorral kapcsolatos terveinket bizonytalan időre fel kell függesztenünk”, mert bizonyos körök „a jelen helyzetben nem vennék jó néven”, ha effajta számukra „homályos céllal bíró” létesítmény születne itt, s különösen abban látnak kivetnivalót, mint Irimiástól megtudták, hogy a major és a város közötti nagy távolság, a „kastély” szinte megközelíthetetlen volta számukra „majdhogynem minimálisra” szorítja a folyamatos ellenőrzés gyakorlásának lehetőségét… Ebben a helyzetben, folytatta Irimiás némi izzással amúgy is zengő hangjában, a valamennyiüket komolyan foglalkoztató terv valóra váltása érdekében „az egyetlen járható út, ha ideig-óráig szétszóródunk a megyében”, egészen addig, míg már annyira „össze nem zavarodnak ezek az urak, hogy nyomunkat vesztve nyugodtan visszatérhetünk ide, s megkezdhetjük eredeti elképzelésünk kivitelezését…” Fokozódó büszkeséggel vették tudomásul, hogy személyük ettől a perctől fogva „különleges jelentőséggel bír, mert egy olyan ügy kiválasztottjai” ők, melyben a hűség, a buzgalom s a fokozott éberség egyenesen elengedhetetlen. S noha számos gondolat valódi értelme rejtve maradt előttük (különösen az olyasfélék, mint „célunk túlmutat önmagán”), az rögtön világossá lett előttük, hogy szétszóródásuk csupán „taktikai csel”, s ha egymással bizonyos ideig nem is, Irimiással folyamatos és élénk kapcsolatban fognak maradni… „Ám ne gondolják – emelte fel a hangját ekkor a mester –, hogy ez idő alatt tétlenül várjuk majd, hogy a dolgok csak úgy maguktól jobbra forduljanak!” Gyorsan múló meghökkenéssel hallgatták, hogy feladatuk környezetük folyamatos és éber figyelemmel kísérése lesz, azoknak a véleményeknek, mendemondáknak és eseményeknek szigorú számbavétele, melyek „az ügy szempontjából föltétlen jelentőséggel bírnak”, hiszen valamennyiüknek el kell tudni sajátítani azt a nélkülözhetetlen képességet, amelynek segítségével „külön lehet választani a kedvező s a kedvezőtlen jeleket, magyarul: a jót a rossztól”, mert ő – Irimiás – nagyon reméli, egyikük sem gondolja komolyan, hogy enélkül akár egy lépéssel is előrejuthatnak az általa már részletesen felvázolt úton… Amikor pedig Schmidtnek arra a kérdésére, hogy „És miből fogunk megélni addig?”, azt a választ kapták, hogy csak „nyugalom, emberek, nyugalom: minden meg van szervezve, minden át van gondolva, mindannyiuknak munkája lesz, s a kezdeti időkben a legszükségesebbre elegendő összeggel fognak rendelkezni a közös tőkéből”, egy csapásra eltűnt az emlékezetükből a ma hajnali pánik maradék nyoma is, s már csak az maradt hátra, hogy összecsomagoljanak, és felpakolják holmijaikat odakint az ösvény elején, a kövesútnál veszteglő teherautó tetejére… Lázas sietséggel láttak munkához, s bár egy kissé akadozva, mégis megindult közöttük a vidám fecsegés; jó példával főként Halics járt elöl, aki egy-egy szatyorral vagy bőrönddel a kezében hol a medvemozgású Kráner, hol a hosszú léptű, férfias járású felesége háta mögé lopózva majomszerűen utánozni kezdte őket, majd hogy sajátjaival végzett, a még mindig erősen szédelgő Futaki bőröndjeit cipelte ki az útra, mondván, hogy „Bajban ismerszik meg a jó barát…” Mire mindent kihordtak az út mellé, a „kölyöknek” is sikerült megfordulni a teherautóval (miután hosszas könyörgésre Irimiás megengedte neki, hogy a kormánykerék mögé ülhessen egy kicsit), így aztán nem volt hátra más, mint hogy utolsó pillantást vetve jövendő életük színterére némán elbúcsúzzanak a „kastélytól”, s felszálljanak a nyitott platóra. „Na, édes egykomáim! – dugta ki a fejét Petrina a vezetőfülke ablakán. – Úgy helyezkedjenek el, hogy még ezzel a szédítően gyors járgánnyal is legalább két óra lesz az út! Kabátokat begombolni, csuklyákat, kalapokat a fejre, és nyugodtan fordítsanak hátat a reményteljes jövőnek, különben az arcukba csap ez a rohadt eső…” A csomagok majdnem a fél platót elfoglalták, ezért csak úgy fértek el, ha két sorban szorosan egymáshoz bújtak, így nem csoda, hogy amikor Irimiás felbőgette a motort, s a teherautó rángatózva elindult velük – vissza, a város felé –, ismét ugyanazt a lelkesedést, a „megbonthatatlan összetartozásnak” ugyanazt a melegét érezték, amely olyannyira megédesítette tegnapi útjuk emlékezetes szakaszát. Különösen Kráner és Schmidt fogadkozott erősen, hogy soha többé nem engednek ostoba indulataiknak, s hogy ők lesznek az elsők, akik, ha bármiféle viszálykodásra kerülne sor a jövőben közöttük, azonnal megakadályozzák azt. Schmidt, aki hiába próbálta az előbbi vidám ricsajban valahogy jelét adni Futakinak, hogy már „nagyon megbánta, amit tett”, sehogy sem sikerült „összetalálkoznia” vele az ösvényen, meg aztán belőle is hiányzott ehhez a kellő bátorság, így csak most szánta el magát, hogy „legalább egy cigarettával” megkínálja komáját, de úgy beszorult Kránerné és Halics közé, hogy a kezét sem bírta megmozdítani. „Nem baj – nyugtatta magát –, legkésőbb akkor, ha leszállunk erről a nyavalyás tragacsról… Mégse válhatunk el így, haragban!” Schmidtné kipirult arccal, boldogan csillogó szemekkel nézte a gyorsan távolodó majort, a gazzal s vadrepkénnyel benőtt hatalmas épületet, a négy sarkán kiemelkedő nyomorúságos tornyocskákat, a mögöttük végtelenbe futó kövesút hullámzását, s a megkönnyebbüléstől, hogy „kedvese” mégis visszatért, olyan izgalomba jött, amitől aztán tudomást sem vett az arcába csapódó esőről, a szélről, pedig őt nem védte semmi, hiába húzta a fejére a csuklyát, mert a hátsó sor szélére került a nagy zűrzavarban. Most már nem lehettek s nem is voltak kétségei, tudta, bizalmát Irimiásban többé semmi sem rendítheti meg, mint ahogy egyszeriben – itt fönt, a száguldó teherautó tetején – megértette jövendő szerepét is: különös, álomi árnyként fogja követni őt, hol szeretőként, hol cselédként, hol meg asszonyként jelenve meg, s ha kell, akár semmivé lesz, hogy aztán újból ott teremjen; megérti majd mozdulatait, pontosan megtanulja hangsúlyainak titkos értelmét, megfejti álmait, s ha – ne adj isten! – bármi bántódás éri, ő lesz az, akinek ölébe hajthatja a fejét… És megtanul várni, és felkészül minden megpróbáltatásra, és ha egyszer úgy hozza a sors, hogy Irimiásnak örökre el kell hagynia őt, bele fog törődni, hisz mit is tehetne mást: csöndesen tölti akkor majd hátralévő napjait, megköti szemfödelét, s azzal a büszke tudattal térhet a sírba, hogy „egy nagy ember és egy igazi férfi” néhai kedvese lehetett… A mellette szorongó Halics jókedvét semmi sem tudta lerontani, bár eső, szél s a zötykölődés őt sem kímélte túlságosan: bütykös lábai dermedten lapultak a csizmában, a vezetőfülke tetejéről időnként a nyakába zúdult a víz, s a néha oldalról támadó szélrohamoktól potyogott a könnye; nemcsak Irimiás visszatérése derítette fel, de felvillanyozta maga az utazás puszta ténye is, hisz régebben gyakran mondogatta, hogy ő személy szerint „sohasem tudott ellenállni a sebesség mámorának”, s most aztán itt volt az alkalom: Irimiás – mit sem törődve a kövesút veszélyes gödreivel – talpig nyomta a gázt, s ha ő olykor-olykor résnyire ki tudta nyitni a szemét, boldogan látta, amint szédítő iramban rohan mellettük a táj, s hamarosan meg is fogant benne a terv: még nem késő, különösen most nem, hogy valóra váltsa régen dédelgetett álmát, s már a kellő szavakat kereste, amellyel Irimiást majd rábírja arra, hogy segítsen ebben, amikor hirtelen belehasított a felismerés: egy sofőrnek igencsak kerülnie kell azokat az alkalmakat, melyekről ő már – sajnos! – „öreg korára való tekintettel” nem tudna lemondani… Így aztán elhatározta, hogy amennyire csak tudja, kiélvezi most az utazás örömeit, hogy majd barátságos poharazgatásai közben minden részletében fel tudja idézni leendő cimboráinak, mert a puszta képzeletet, melyre eddig hagyatkozhatott, egyszerűen „lefőzi a személyes tapasztalat…” Halicsné volt az egyedüli, aki „ebben az őrült rohanásban” nem talált semmi örömöt, hisz – férjével ellentétben – esküdt ellensége volt minden újmódi szédületnek, s mert szinte biztos volt benne, hogy ha ez így megy tovább, a nyakukat törik, félelmében imára kulcsolta ujjait, s védelemért esedezett a Jóistenhez, ne hagyja őket magukra ebben az életveszélyben; de hiába próbálta rábírni a többieket („Az Úrjézus szent nevére kérem magukat, szóljanak ennek az ámokfutónak, lassítson legalább!”), azok „oda se bagóztak” a vad motor- s szélzúgásban ijedt mormolására, sőt!, mintha még „a kedvüket is lelnék ebben a veszedelemben!” …Kránerék s maga az iskolaigazgató is szinte gyerekes örömmel, büszkén feszítettek a teherautó tetején, s némi gőggel hunyorogtak a kopár vidékre, amely szédítő iramban rohant mellettük el. Határozottan így képzelték útjukat, ilyen szélsebesen, ilyen kábító gyorsaságban, keresztül mindenen, legyőzhetetlenül!… Büszkén figyelték az elsuhanó tájat, melyet – lám! lám! – mégsem nyomorult koldus módjára, de felemelt fővel, magabiztosan, végső diadallal hagyhatnak itt!… Csak azt sajnálták, amikor elrobogtak a telep előtt, majd elérték az útkaparó háza mellett a hosszú kanyart, hogy a rohanásban nem láthatták, mint marja szét a sárga irigység a kocsmárost, Horgosékat meg a vak Kerekest… Futaki megdagadt orrát tapogatta óvatosan, s megnyugodva állapította meg, hogy nagyobb baj nélkül „megúszta a dolgot”, hiszen egészen addig, míg az éles fájdalom nem csökkent egy kicsit, hozzá sem mert nyúlni, s így nem tudhatta, orrcsontja nem tört-e el. Még mindig nem tért magához egészen, szédült, s enyhe hányingere volt. Fejében zűrzavarosan kavargott minden, hol Schmidt eltorzult, vörös képét látta, hol a mögötte ugrásra kész Kránert, aztán Irimiás szigorú tekintetét érezte ismét magán, amint szinte perzseli őt… Ahogy lassan szűnni kezdett orrában a fájdalom, úgy fedezte fel egymás után egyéb sérüléseit: egyik metszőfogából letörött egy darab, alsó ajkán felhasadt a bőr. Alig hallotta a mellette szorongó iskolaigazgató kedélyeskedő szavait („Na, azért ne vegye már annyira a szívére a dolgot! Látja, hogy végül mégiscsak jóra fordult minden…”), mert zúgott a füle, s kínjában ide-oda forgatta a fejét, nem tudván eldönteni, hova köpje ki a szájában összegyűlt, megalvadt, sós ízű vért; csak akkor kezdte egy kicsit jobban érezni magát, amikor megpillantotta az elsuhanó telepet, látta egy villanásnyira az elhagyatott malmot, Halicsék házának megroppant tetejét, de bármennyire is mocorgott, forgolódott, a gépházból sajnos semmit sem láthatott, mert mire kedvezőbb helyzetbe került, már a kocsma előtt húzott el velük a teherautó. Egy félénk pillantást vetett a mögötte kuporgó Schmidtre, aztán bevallotta magának, hogy bármilyen furcsa, semmiféle haragot nem érez iránta; ami őt illeti, ismeri jól, mindig is tudta, Schmidtet milyen gyorsan elragadja az indulat, így – mielőtt a bosszú gondolata felvetődhetett volna benne – máris teljes szívével megbocsátott neki, s elhatározta, amilyen hamar csak lehet, értésére adja ezt, hiszen azt is sejtette, mi dúlhat most benne. Szomorúan figyelte a rohanó fákat az út két oldalán, s úgy érezte, annak, ami a „kastélyban” történt, mindenképpen be kellett következnie. A zaj, a süvítő szél, az oldalról időnként becsapódó eső egy ideig elterelték figyelmét Schmidtről is, Irimiásról is, nagy nehezen előhalászott egy cigarettát, s előregörnyedve, tenyerével takarva a gyufát, sikerült rágyújtania. Messze maguk mögött hagyták már a telepet, a kocsmát, s amennyire így hunyorogva ki-kipislanthatott oldalra, úgy ítélte meg, hogy már csak két-háromszáz méter választhatja el őket a villanyteleptől, s onnan aztán már egy fél óra alatt biztosan bent lesznek a városban. Figyelmét nem kerülte el, hogy az iskolaigazgató is, s a másik oldalán kuporgó Kráner is milyen büszkén és lelkesen forgatják ide-oda a fejüket, mintha semmi sem történt volna, mintha mindaz, ami a „kastélyban” megesett, gyorsan múló, emlékezetre sem érdemes dolog volna csupán; ő azonban egy cseppet sem érezte úgy, hogy Irimiás megérkezésével minden baj elhárult volna a fejük fölül… S bár kétségtelenül abban a pillanatban, amikor meglátták, hogy ott áll a küszöbön, „nagyot fordult a kocka”, ez az egész sietős kapkodás, ez a furcsa rohanás itt, ezen a néptelen kövesúton, egyáltalán nem arra utalt, mintha valami pontosan eltervezett irányba haladnának, hanem úgy tűnt, mintha fejvesztve menekülnének csupán, mintha csak úgy céltalanul, bizonytalanul száguldanának bele „a vakvilágba”, anélkül hogy akárcsak sejtenék, mi vár majd rájuk, ha megállnak egyáltalán még valaha… Baljós érzéssel állapította meg, hogy halvány fogalma sincs arról, mit forgat a fejében Irimiás, mint ahogy tökéletesen homályban maradt előtte az is, miért kellett ilyen nagy sietséggel elhagyniuk a majort. Egy villanásnyira eszébe jutott az a riasztó kép, amelytől az elmúlt években sehogysem tudott megszabadulni: ismét látta önmagát, amint kopott felöltőjében, botjára támaszkodva, éhesen és a végsőkig elkeseredve gyalogol a kövesúton, mögötte lassan homályba vész a telep, előtte bizonytalanul elmosódik a látóhatár… S most itt, a motor bőgő robajától eltompulva be kellett vallania, hogy előérzete nem csalta meg: koldusszegényen, éhesen, összetörve ül egy hirtelen megjelenő teherautó tetején, s robog egy ki tudja, merre vezető úton, bele az ismeretlenbe, s még csak azt sem határozhatja meg, ha majd kettéválik az út, merre forduljon, mert csupán tehetetlenül beletörődnie lehet, hogy életének irányát egy zörgő, rángatózó, ócska, vánszorgó „tragacs” akarata szabja meg. „Úgy látszik, nincs menekvés – gondolta fásultan. – Akár így, akár úgy, mindenképpen elveszek. Holnap egy idegen szobában ébredek, s ugyanúgy nem tudhatom, mi vár majd rám, mintha egyedül vágtam volna neki… Szétrakom majd az asztalon meg a priccsen, ha lesz egyáltalán, ócska kacatjaimat, s alkonyatkor megint nézhetem, hogy tűnik el az ablakból a fény…” Ijedten döbbent rá, hogy már abban a pillanatban megrendült a hite Irimiásban, amikor meglátta a „kastély” bejáratában… Talán ha nem jött volna vissza, még maradt volna valami kevés remény… De így? Hisz már a „kastélyban” érezte, hogy szavai mélyén titkolt keserűség lappang, hisz már akkor látta, hogy valami mindörökre odavan, amikor megpillantotta lehorgasztott fejjel a teherautó mellett, míg ők felpakolták csomagjaikat!… És egyszeriben, hirtelen minden megvilágosodott előtte… Már nincs benne erő, már nincs benne lendület, végképp „kiveszett belőle is a régi tűz”, ő maga is ügyetlenül téblábol csupán, s már csak a megszokás hajtja, és most már értette, hogy a kocsmai beszéd idétlen körmönfontságával egyszerűen leplezni akarta előttük, akik még hittek benne, hogy tehetetlen, akárcsak ők, mert többé nem reméli, hogy értelmet tud adni annak, aminek fojtó szorításából számára sem adatott meg a szabadulás. Orra lüktetett, hányingere csak nem akart múlni, s még a cigaretta sem esett most jól neki, el is hajította, mielőtt végigszívta volna. Áthajtottak a „Büdös” hídján, amely alatt – hínártól és békanyáltól – mozdulatlanná dermedt már a víz, az út mellett szaporodni kezdtek az akácok, s olykor már egy-egy távoli romos tanyaépület is föltűnt, néhány akác aludt köröttük; az eső alábbhagyott ugyan, de a szél egyre dühödtebben rohamozta meg őket, s félő volt, hogy még lesodorja valamelyik csomagjukat a kupac tetejéről. Embernek egyelőre nyomát sem látták, a legnagyobb meglepetésükre később sem találkoztak egy teremtett lélekkel sem, amikor befordulva az eleki útelágazásnál, végighajtottak a városba vezető úton. „Mi van itt? – harsogta Kráner. – Dögvész?” Majd megnyugodva vették szemügyre, amikor a „Mérőhöz” értek, az ajtó előtt szédelgő két esőkabátos alakot, amint egymás nyakába borulva részegen gajdolnak valamit; bekanyarodtak a Főtérre vezető utcába, s mint valami hosszú börtön után, szomjasan itták magukba a földszintes házak, csukott zsalugáterek, díszes esőcsatornák s a faragott nagykapuk látványát. Most persze rohant az idő, s mielőtt még kedvükre szemügyre vehettek volna mindent, már fékezett is a teherautó az állomás előtti tágas tér közepén. „Na, emberek! – kiáltotta Petrina hátra, de csak a fejét dugta ki a vezetőfülke ablakán. – Vége a sétakocsikázásnak!” „Várjanak! – állította meg a lekászálódni készülőket Irimiás, s kiszállt a kormány mellől. – Csak Schmidték, Kránerék meg Halicsék szedelőzködjenek! Maga, Futaki, meg maga, iskolaigazgató úr, maradjanak még!” Ő ment elöl, kemény, határozott lépésekkel, a többiek felpakolva, botladozva követték. Beléptek a váróterembe, lerakták a holmikat az egyik sarokba, és közrefogták Irimiást. „Van idő, úgyhogy nyugodtan megbeszélhetünk mindent. Nagyon átfáztak?” „Hát, azt hiszem, úgy fogunk prüszkölni mindnyájan ma este, hogy annak a rendje! – heherészett Kránerné. – Nincs itt valami kocsma? Meginnék most valamit!” „De van – felelte Irimiás, aztán az órájára nézett. – Jöjjenek.” A resti majdnem üres volt még, csak egy vasutas támasztotta a pultot rogyadozó lábakkal. „Maguk, Schmidt – kezdte Irimiás, amikor felhajtottak egy-egy pohár erős pálinkát –, Elekre mennek. – Előhúzta levéltárcáját, egy cédulát vett ki belőle, és Schmidt kezébe nyomta. – Erre minden fel van írva. Hogy kit keressenek, hogy milyen utca, hányas szám, és így tovább. Megmondják, hogy én küldtem magukat. Világos?” „Világos” – bólintott Schmidt. „Megmondják, hogy néhány nap múlva én is meglátogatom. De addig is adjon maguknak munkát, kosztot, lakást. Érthető?” „Érthető. De mi ez, mi lesz a dolog?” „Ez egy hentes – mutatott a cédulára. Irimiás. – Van ott munka bőven. Maga, Schmidtné, majd kiszolgál. Maga meg segít neki. Bízom benne, hogy megállják a helyüket.” „Arra mérget lehet venni” – erősködött Schmidt. „Rendben van. A vonat, nézzük csak… – s ismét megnézte az óráját – … igen, körülbelül húsz perc múlva jön. – Kránerékhez fordult. – Maguk meg Keresztúron kapnak majd munkát. Nem írtam fel, ezért jól véssenek az agyukba mindent. A maguk embere: Kalmár. Kalmár István. Az utca nevét nem tudom, de először elmennek a katolikus templomhoz, egy van csak, így nem lehet eltéveszteni. A templom jobb oldalán van egy utca. Megjegyezték? Na, abban az utcában addig mennek, míg nem látják kiírva a jobb oldalán, hogy női szabó. Ott lakik a Kalmár. Mondja meg neki, hogy a „Dönci” küldte magukat, ezt jól jegyezzék meg, mert lehet, hogy nem emlékszik a rendes nevemre. Mondják meg neki, hogy munka kell maguknak, szállás és koszt. Azonnal. Van hátul egy mosókonyhájuk, mondja meg neki, hogy abba szállásolja el magukat. Mindent megjegyeztek?” „Igen – karattyolta felvillanyozva Kránerné. – Templom, ott be jobbra egy utcába, aztán már ki van írva. Nem lesz semmi probléma.” „Ezt már szeretem – mosolyodott el Irimiás, majd Halicshoz fordult. – Na, maguk, Halics, fölszállnak a pósteleki buszra, innen indul óránként az állomás előtti térről. Pósteleken elmennek az evangélikus parókiára, és megkeresik Gyivicsán esperest. Nem felejtik el?” „Gyivicsán” – ismételte meg Halicsné készségesen. „Úgy van. Megmondják neki, magukat küldtem. Évek óta nyaggat, hogy kerítsek neki vagy két embert, hát maguknál jobbat nem is ajánlhatnék. Ott bőven van hely, még választhatnak is, van misebor, Halics, maga meg, Halicsné kitakarít a templomban, s főz hármójukra, s ellátja a háztartást…” Halicsék kivirultak a boldogságtól. „Hogy is köszönjük meg a jóságát? – hálálkodott könnybe lábadt szemmel Halicsné. – Magának köszönhetünk mindent!” „Ugyan, ugyan – hárította el Irimiás. – Majd ráérnek még hálálkodni. Na, most figyeljenek rám mindannyian. Az első időkre, míg nem rendeződnek el a dolgok, kapnak ezer-ezer forintot a közös pénzből. Jól osszák be, semmi pazarlás! Ne felejtsék el, mi tart minket össze! Egy percre se feledkezzenek meg arról, hogy mi a feladatuk. Mindent alaposan megfigyelnek Eleken, Pósteleken és Keresztúron, mert csak így juthatunk előre! Én majd néhány nap múlva mind a hármójukat meglátogatom, s akkor részletesen megtárgyalunk mindent. Van kérdésük?” Kráner megköszörülte a torkát. „Mindent megértettünk, azt hiszem. De most ünnepélyesen… no, szóval… szeretnénk megköszönni magának, amit… értünk, ugye…” Irimiás védekezőn maga elé emelte a kezét. „Emberek, semmi hálálkodás. Ez: kötelességem. Most pedig – s fölállt – itt az ideje, hogy elváljunk. Rengeteg elintéznivaló vár rám… Fontos tárgyalások…” Halics odaugrott hozzá, s elérzékenyülve megszorította a kezét. „Aztán vigyázzon magára! – motyogta. – Mert tudja, hogy féltjük! Nehogy valami baja essen!” „Ne féltsenek engem – mondta mosolyogva Irimiás, s elindult a kijárat felé. – Magukra vigyázzanak, és ne feledjék: fokozott éberség!” Kilépett az állomás ajtaján, odament a teherautóhoz, s magához intette az iskolaigazgatót. „Figyeljen ide! Magát letesszük a Strébernél, üljön be az »Iparba«, körülbelül egy óra múlva magáért megyek. Ott megbeszéljük a továbbiakat. Futaki hova lett?” „Itt vagyok” – mondta az, s kilépett az autó másik oldalán. „Maga…” Futaki felemelte a kezét. „Rám ne legyen gondja.” Irimiás meghökkenve nézett az arcába. „Mi van magával?” „Velem? Semmi az égvilágon. De én tudom, hogy hova megyek. Éjjeliőrnek csak fölvesznek valahol.” Irimiás ingerülten leintette. „Maga most is önfejű. Magára máshol nagyobb szükség lenne, de jó, legyen. Menjen el a Nagyrománvárosba, az Aranyháromszög mellett, tudja, hol van? Na, az Aranyháromszög mellett van egy építkezés. Ott keresnek éjjeliőrt, van szállás is. Egyelőre itt van ezer forint. Fizessen be valahol egy ebédet. Ajánlom a Steigerwaldot, az ott van egy köpésre, és meg lehet enni.” Futaki lehorgasztotta a fejét. „Köszönöm. A köpésre gondolt?” Irimiás kelletlenül elhúzta a száját. „Magával most nem lehet beszélni. Szedje össze magát. Este legyen ott Steigerwaldnál. Megállapodtunk?” Kinyújtotta a kezét, Futaki bizonytalanul elfogadta, másik kezével zsebre gyűrte a pénzt, aztán szó nélkül otthagyta Irimiást a teherautó mellett, s botjára támaszkodva elindult a „Csókos út” felé. „A bőröndjei!” – kiáltott utána Petrina a vezetőfülkéből, majd kiugrott, s felsegítette a visszatérő Futaki hátára. „Nem nehéz?” – kérdezte idétlenül az iskolaigazgató, aztán gyorsan kezet nyújtott. „Nem túlzottan – felelte halkan Futaki. – Viszlát.” Újból elindult, Irimiás, Petrina, a „kölyök”, az iskolaigazgató tanácstalan képet vágva néztek utána, majd visszaszálltak a teherautóba, az iskolaigazgató felmászott a platóra, s elindultak vissza, a belvárosba. Futaki lankadtan haladt előre, úgy érezte, menten összeroskad a bőröndök súlya alatt, s amikor aztán elért az első keresztutcához, leeresztette őket, kibontotta a szíjakat, s némi gondolkodás után az egyiket belehajította az út menti árokba, és egy bőrönddel folytatta tovább útját. Elkeseredve, céljavesztetten kanyarodott egyik utcából a másikba, időnként letette a bőröndöt, hogy egy kicsit kifújja magát, aztán újból elindult… Ha olykor jött szembe vele valaki, lehorgasztott fejjel ment el mellette, mert úgy érezte, ha belenézne ezekbe az idegen szemekbe, csak még inkább elkeserítené tulajdon szerencsétlensége. Hisz ő már elveszett ember… „És milyen ostoba! Hogy bíztam még tegnap is, hogy reménykedtem! Aztán most tessék, nézhetem magam! Itt bandukolok bevert orral, törött foggal, felhasadt szájjal, sárosan és véresen, mintha ezzel kéne fizetnem az ostobaságért… De azért… nincs igazság… nincs igazság…” – hajtogatta nekibúsulva aztán este is, amikor felkapcsolta a villanyt az Aranyháromszög melletti építkezés egyik fabarakkjában, s üres tekintettel meredt nyúzott képmására a koszos ablakocska üvegén. „Ez a Futaki a legnagyobb balek, akit csak ismertem – jegyezte meg Petrina, ahogy végighajtottak a belváros felé vezető utcán. – Most meg mi lelte? Mit képzelt, hogy itten van már az ígéret földje? Vagy mi az ördögöt? Láttátok, milyen pofát vágott? A bedagadt orrával?!” „Hallgass, Petrina! – morgott Irimiás. – Ha sokat beszélsz, bedagad az orrod neked is.” A „kölyök” felvihogott közöttük. „Na, Petrina, most aztán megnémultál, mi?” „Még hogy én!? – csattant fel az. – Azt hiszed, megijedek én akárkitől is?!” „Petrina, fogd már be a szád! – mondta ingerülten Irimiás. – Ne hátulról gyere, ha akarsz valamit, bökd ki!” Petrina elvigyorodott, s megvakarta az üstökét. „Hát, mester, ha már így áll a helyzet… – kezdte tétován. – Nem kertelek én, nehogy azt hidd!… Minek nekünk Páyer?” Irimiás beharapta az ajkát, lassított, átengedett egy öregasszonyt az úton, aztán rátaposott a gázra. „Ne avatkozz a felnőttek dolgába” – mondta komoran. „Mester, én azért szeretném tudni. Minek az nekünk?…” Irimiás dühösen nézett előre. „Mert kell.” „Mester, én nem tudom, de… csak nem?!…” „De!” – kiáltott rá Irimiás. „Mester, te fel akarod robbantani az egész világot!… – bökte ki ijedt arcot vágva Petrina. – Te már nem akarsz semmit.” Irimiás nem felelt. Fékezett. A Stréber előtt álltak. Az iskolaigazgató leugrott a platóról, előrement a vezetőfülkéhez, búcsút intett, aztán határozott léptekkel átment az utca túloldalára, s benyitott az „Ipar” ajtaján. „Fél kilenc múlt – jegyezte meg a »kölyök«. – Mit fognak mondani?…” Petrina legyintett. „A százados úr elmehet a francba! Mi az, hogy késni? Én ilyet nem ismerek! Örüljön, hogy egyáltalán elmegyünk! Ha Petrina meglátogat valakit, az annak megtiszteltetés! Érted, kölyök? Ezt jól jegyezd meg, mert nem mondom még egyszer!” „Ha, ha – gúnyolódott a »kölyök«, s Petrina arcába fújta a füstöt. – Rossz vicc.” „Vésd bele abba a tompa agyadba, hogy a vicc olyan, mint az élet – nyilatkozta ki Petrina ünnepélyesen. – Rosszul kezdődik, rosszul végződik. Közte jó.” Irimiás szótlanul nézte az utat. Most, hogy az ügy végére ért, nem érzett semmi büszkeséget. Szemei tompán meredtek előre, arca szürke volt. Görcsösen szorította a kormányt, halántékán erősen lüktetett egy vastag ér. Látta az ép házakat az utca két oldalán. A kerteket. A rozzant kapukat. A kéményeket a kicsapódó füsttel. Sem gyűlöletet, sem undort nem érzett. Képzelete hűvösen működött.

Az ügyirat a nyolc óra tizenötös eligazítás után néhány perccel került a fogalmazók kezébe, s a feladat szinte megoldhatatlannak tűnt. Meglepetésnek, dühnek, vagy méltatlankodásnak azonban a nyoma sem látszott rajtuk, csak beszédes némasággal egymásra néztek, hogy: íme, az elszomorító gyorsasággal hanyatló általános színvonal újabb meggyőző és kétségbevonhatatlan bizonyítékával találkoznak ezúttal is. Elég volt ugyanis csupán egy pillantást vetni a ferdén kúszó sorokra, a macskakaparásos írásra, s máris nyilvánvalóvá vált, hogy a munka, mely előttük áll, a lehetetlen megkísértése, hiszen megint egy „lehangoló, durva abrakadabrából” kell valami épet, tisztát s illőt csinálniuk. A rendelkezésre álló érthetetlenül szűkre szabott idő, s egy hibátlan megoldás valószerűtlensége szorongással és mély aggodalommal, a feladat rendkívüli nehézsége ugyanakkor hősies akarással töltötte el őket. Csak „a hosszú évek tapasztalataival, a kiforrottsággal, a tekintélyt parancsoló rutinnal” volt magyarázható, hogy mint mindig, ezúttal is egy pillanat alatt függetleníteni tudták magukat a körülöttük futkosó, fecsegő kollégák idegesítő zsivajától, egyszeriben megszűnt körülöttük a világ, s figyelmüket maradéktalanul az ügyiratra összpontosíthatták. A bevezető mondatokkal viszonylag hamar végeztek, csupán a fogalmazás megszokott homályosságán, a nyilvánvalóan laikus jelentésíró „idétlen körmönfontságán” kellett enyhíteniük egy kissé, így az első szövegrész „mondhatni” érintetlenül került az úgynevezett „végső változatba”: Bár tegnap többször is leszögeztem, hogy nem tartom szerencsésnek ilyen jellegű információk írásba foglalását, hogy lássa hajlandóságomat – meg természetes ügyszeretetem cáfolhatatlan bizonyítékaképpen –, az alábbiakban eleget teszek megbízásának. Jelentésemben külön is figyelembe vettem, hogy Ön feltétel nélküli őszinteségre biztatott. Már itt meg kell jegyeznem, hogy embereim alkalmasságához kétség sem férhet, erről remélem, már tegnap is sikerült meggyőznöm Önt. Ezt csak azért tartom fontosnak e helyt is megismételni, mert az alábbi hevenyészett vázlatból esetleg más következtetést vonhat le. Külön felhívom figyelmét: ahhoz, hogy bázisom működésképes maradhasson, embereimmel kizárólag én fogom tartani a kapcsolatot, minden más teljes kudarchoz… stb. stb… Ám amint a Schmidtné jelzésű részhez értek, rögtön a legnagyobb nehézségekkel kerültek szembe, mert mit kezdjenek olyan parlagi kifejezésekkel, hogy például ostoba, nagycsöcsű nőstény, miként adjanak formát – hivatásukhoz hűen – az ilyesfajta slendrián fogalmazásnak úgy, hogy tartalma azért semmiképp ne szenvedjen csorbát?! Hosszas tanakodás után végül „a szellemileg éretlen, főként női mivoltát kidomborító személy” változatot tartották kielégítőnek, de fellélegezni sem maradt idejük, mert máris szemben találták magukat az ócska kurva szörnyű durvaságával. Pontatlanságuk miatt le kellett mondaniuk „a kétes hírű nőszemély”, „a félvilági nő”, s „a feslett asszony” és egy sor más, az első pillanatban még a megoldás csalóka látszatát keltő frázisokról; idegesen zongoráztak ujjaikkal az egymással szembefordított íróasztal tetején, kínlódva kerülték a másik tekintetét, majd a kisebbfajta kudarccal felérő „testét aggály nélkül áruba bocsátó nő”-ben egyeztek meg. Nem volt azonban könnyebb dolguk a következő mondat első részével sem, de aztán egy hirtelen megvilágosodás kegyelméből a lefeküdt már fűvel-fával, s ha mégsem, akkor az pusztán a véletlen műve lehet szörnyű hétköznapiasságát sikerült felcserélniük a viszonylag szerencsés „mintaképe a házassági hűtlenségnek” tárgyilagosságával. Őszinte meglepetésükre ettől kezdve három olyan mondatot is találtak gyors egymásutánban, amelyeket változtatás nélkül be lehetett gépelni a hivatalos változatba, majd rögtön ezután ismét megakadtak. Hiába törték ugyanis a fejüket, hiába dobálóztak jobbnál jobbnak tűnő szavakkal, az olcsó kölni és valami pállott bűz együtteséből felszálló kísérteties trágyaszag helyett sehogy sem találtak megfelelőt; már ott tartottak, hogy nem bírván tovább, felpattannak, visszaadják a munkát a Századosnak, járjon ez akár avval, hogy távozniuk kell a hivatal kötelékéből, amikor az egyik félénk mosolyú öregecske gépírókisasszony jóvoltából az asztalukra kerülő párolgó feketekávé kellemes illata egy kissé lecsillapította őket. Újból fontolgatni kezdték a szóba jöhető megoldásokat, míg aztán egy újabb görcs fenyegető rémét elkerülendő – megállapodtak abban, hogy nem gyötrik tovább magukat ezzel, hanem egyszerűen beírják: „Kellemetlen testszagát nem hagyományos módon igyekezett enyhíteni.” „Kolléga, szörnyű módon röpül az idő!” – jegyezte meg az egyik fogalmazó, amikor a Schmidtnével foglalkozó részt sikerült befejezniük, s társa ijedten nézett az órájára: bizony, bizony, már csak egy bő órájuk maradt az ebédig… Elhatározták, hogy a továbbiakban megpróbálnak lendíteni valamiképp a dolgon, s ez tulajdonképpen nem jelentett mást, mint hogy egyre gyakrabban érték be nem túlzottan sikeres változatokkal, „igaz ugyanakkor, hogy azért az eredmény csapnivaló”. Örömmel állapították meg, hogy az új technika segítségével a következő megpróbáltatáson, mely a Kránerné feliratot viselte, sokkal gyorsabban estek át. A lepcses szájú pletykafészek kifejezést sietve sikerült felcserélniük a végső soron megnyugtató „légből kapott hírek könnyelmű továbbítójá”-ra, s nem okozott különösebb nehézséget a komolyan mérlegelni kellene, hogyan lehetne tartósan bevarrni a száját, s a hízott koca megfelelő helyettesítése sem. Külön örömükre szolgált, hogy jó néhány mondatot szinte változatlanul emelhettek át a jelentés hivatalos változatába, s már kezdtek fellélegezni, amikor a Halicsné jelzésű szöveg végére értek, mert az itt szereplő – vallási tébollyal és bizonyos ferde hajlamokkal vádolt – személyt jellemző „poros jasszkifejezések” fordítása szinte játszi könnyedséggel sikerült. De a Halicscsal foglalkozó rész elborzasztó pongyolaságai láttán újból rá kellett döbbeniük, hogy a neheze csak ezután következik: mikor már azt hitték, a jelentésíró nyelvi forrásának sűrű szövedékébe látnak, be kellett vallják, hogy erejük véges, tehetségük korlátozott, ötletességük megint csődöt mond. Mert a szesszel töltött ráncos kukacot még csak le tudták fordítani egyszerű „apró termetű, idős alkoholista”-ként, de a pattogó pojácával, a mozdíthatatlan tompasággal, a vak téblábolással – szégyen ide, szégyen oda – nem tudtak mit kezdeni; így hosszas gyötrelem után cinkos, néma egyetértésben kihagyták a szövegből, mert bíztak benne, hogy a Századosnak nem lesz türelme mindezt végigböngészni, s az ügyirat – annak rendje és módja szerint – olvasatlanul az irattárba kerül… Fáradtan, szemüket masszírozva dőltek hátra a széken, s bosszankodva látták, hogy kollégáik vidáman fecserészve már az ebédhez készülődnek: némileg rendet teremtenek az akták között, szomszédaikkal gondtalan, felszabadult beszédbe elegyedve fésülködnek, rendezkednek, kezet mosnak, hogy aztán néhány perc múlva párosával vagy hármasával kitóduljanak a folyosóra vezető ajtón. Szomorúan fölsóhajtottak, majd belátva, hogy „az ebéd most igazán nagy luxus lenne”, vajas zsemlét, illetve száraz kekszet rágcsálva újból munkájukba mélyedtek. De még ezt a szegényes örömöt is megtagadta tőlük a sors – az étel ízetlenné vált, a rágás gyötrelemmé –, mert amivel a Schmidtről szóló szövegrészben találkoztak, nagyobb megpróbáltatást jelentett minden eddiginél: a homályosságnak, az érthetetlenségnek, a slendriánságnak, a szándékos vagy öntudatlan elkenésnek olyan fokával kellett itt szembesülniük, mely – mint egyikőjük megjegyezte – „tevékenységük, munkájuk, küzdelmük arculcsapásával egyenértékű”… Mert hát mit akar az jelenteni, hogy a „primitív érzéketlenség kereszteződése a hideglelősen (!) jelentéktelen ürességgel az irányíthatatlan sötétség szakadékában”?!… A nyelvnek micsoda bemocskolása, a találomra alkalmazott képeknek miféle zűrzavara ez?! Hol van itten az emberi szellemet – állítólag! – jellemző tisztaságra, világosságra, pontosságra törekvésnek akár csak a leghalványabb nyoma is?! És legnagyobb elborzadásukra a Schmidt-féle rész teljes egészében ilyenféle mondatokból állt, ráadásul ettől kezdve a jelentésíró kézírása megmagyarázhatatlan okok folytán egyszeriben szinte reménytelenül olvashatatlanná vált, mintha írás közben berúgott volna… Már-már ismét ott tartottak, hogy feladják, s kérik a munkakönyvüket, mert az „mégiscsak borzasztó, hogy nap nap után effajta megoldhatatlan feladat elé állítanak bennünket, elismerés meg persze semmi!”, amikor – mint már egyszer a mai nap folyamán – újból a kedves mosollyal eléjük tálalt feketekávé gőzölgő illata térítette őket jobb belátásra. Elkezdték hát irtani a csillapíthatatlan ostobaság, az artikulálatlan panasz, a vigasztalan lét sűrű sötétjébe merevedett mozdulatlan aggodalom s az ehhez hasonló további szörnyűségeket, míg aztán e jellemrajz végéhez érve kínjukban vigyorogva tapasztalták, hogy csupán néhány kötőszó s mindössze két állítmány maradt érintetlenül. S mert eleve reménytelen kísérlet lett volna valamiképpen megfejteni a jelentésíró tulajdonképpeni közlendőjének tartalmát, ezért egy kényszerű huszárvágással a Schmidtre vonatkozó förmedvényt egyetlen egészséges mondattal cserélték fel: „Csökkent értelmi képességei, s az erővel szemben tanúsított meghunyászkodása különös mód alkalmassá teszik a szóban forgó tevékenység magas fokon történő teljesítésére.” A név nélkül szereplő, egyszerűen Az iskolaigazgatóként felvázolt személyre vonatkozó szövegben aztán nemhogy csökkent volna, de – ha lehetséges ez egyáltalán – még fokozódott is a homály, a zűrzavar s a dühítően okoskodó körmönfontság. „Úgy látszik – jegyezte meg sápadtan az egyik fogalmazó, s fejcsóválva mutatta föl a gyűrött piszkozatot társának, aki hervadtan ült már szemben vele, az írógép mögött –, úgy látszik itt már teljesen becsavarodott ez a félnótás.” Ha egy vízbe ugrani készülő az utolsó pillanatban még esetleg tanácstalanul töprengene a hídon, ugorjon-e, vagy ne, azt javasolnám neki, gondoljon az iskolaigazgatóra, s mindjárt tudni fogja, hogy csak egy lehetősége maradt: az ugrás. Hitetlenkedve, kimerülten, a végsőkig elkeseredett ábrázattal bámultak egymásra. Mi ez, gúnyt űznek itten a hivatalból?! Az írógép mellett magába roskadt fogalmazó némán intett kollégájának, hogy hagyja, nem érdemes, ezzel úgysem lehet már mit kezdeni, menjenek tovább. Termetre akár egy aszott, napszítta uborka, értelmi képességeire nézve pedig nem ér föl még Schmidthez sem, pedig az már szép teljesítmény… „Írjuk be – javasolta megtörten a gép mögött ülő –, hogy… hogy… Alkata megviselt, tehetségtelen…” Kollégája bosszúsan csettintett egyet. „Hogy jön ez a kettő egymás mellé?!” „Hát tehetek én róla?! – vágott vissza a másik. – Ő írta így! Nekünk meg mégiscsak ragaszkodnunk kell a tartalom…” „Na jó – bólintott emez. – Folytatom.” Gyávaságát öntömjénezéssel, üres gőggel, vérlázítóan korlátolt ostobasággal orvosolja. Hajlik az érzelmességre, az idétlen pátoszra, ahogy az már onánikus pofáknál lenni szokott stb. stb. Most már – ezek után – nyilvánvaló volt, hogy hiába is törekednének kompromisszumra, be kell érjék fél-, sőt olykor kifejezetten hozzájuk méltatlan megoldásokkal is; ezért aztán hosszas vita után a „Gyáva. Érzelmes beállítottságú. Nemileg éretlen.” változatban egyeztek ki. Nem lehetett már letagadni, hogy amikor kissé „erőszakosan végeztek” az iskolaigazgatóval, az új technika keltette rossz lelkiismeretük lassacskán komoly bűntudattá mélyült, s így fojtó szorongással kezdtek hozzá a Kráner jelzetű szöveghez, és egyre ingerültebbek lettek mindketten, mert látniuk kellett, mennyire rohan velük az idő. Az egyik fogalmazó dühösen az órájára mutatott, s körbeintett a teremben, mire kollégája csak tehetetlenül legyintett, mert hisz ő is észrevette a mozgolódást, mely kétségbevonhatatlan bizonyítéka volt annak, hogy percek múlva lejár a munkaidő. „Lehetséges volna? – csóválta meg a fejét. – Az ember épp hogy csak belemerül a munkába, már csöngetnek is. Én ezt nem értem. Úgy röppennek el a napok, hogy az ember csak kapkodja a fejét…” S mire az idegesítő leginkább egy lompos bivalyra emlékeztető tuskót felcserélték az „erős testalkatú, eredetileg kovács volt”-ra, s megtalálták a bamba nézésű, sötét, közveszélyes lajhár emberi megfelelőjét, már valamennyi kollégájuk hazaindult, s ők kénytelenek voltak szó nélkül eltűrni, amint búcsúzóul odavetettek nekik egy-egy kárörvendő, vagy éppen gúnyosan elismerő szót, mert tisztában voltak vele, ha most akár csak egy pillanatra megszakítják a munkát, az a veszély fenyegeti őket, hogy dühösen „lecsapják az egészet”, fittyet hányva a holnapi, minden bizonnyal igen súlyos következményeknek. (Fél hat felé aztán, hogy gyötrődve lezárták s véglegesítették a Kránerről szóló részt, egy percnyi cigarettaszünetet engedélyeztek maguknak. Megropogtatták elzsibbadt tagjaikat, nyögdécselve megmasszírozták fájdalomtól égő vállukat, s szótlanul, lehunyt szemmel végigszívtak egy cigarettát. „Na, folytassuk – mondta akkor az egyik fogalmazó. – Olvasom, figyelj… Az egyetlen veszélyes figura – szólt a Futaki jelzetű szövegrész első mondata. – De nem komoly. Lázongásra való hajlamánál ugyanis csak beszarisága nagyobb. Sokra vihetné, de képtelen megszabadulni makacs rögeszméitől. Engem szórakoztat, és biztos vagyok benne, hogy a leginkább rá tudok majd számítani… stb. stb. Írjad – diktálta az első fogalmazó. – Veszélyes, de használható. Értelmileg a többiek fölött áll. Sánta.” „Kész?” – sóhajtott föl a másik. Társa kimerülten bólintott. „Írd oda a nevét. Legalulra. Azt mondja, hogy… izé, Irimiás.” „Tessék?” „Mondom: I-ri-mi-ás, süket vagy?” „Úgy írjam, ahogy…?” „Igen, úgy! Hogy a fenébe lehet ezt másképpen írni!” Az ügyiratot elhelyezték az irattartóban, majd az összes dossziét becsúsztatták a megfelelő fiókokba, gondosan bezárták őket, majd a kulcsokat felakasztották a kijárat melletti táblára. Szótlanul belebújtak kabátjaikba, s behúzták maguk mögött az ajtót. Odalent, a kapu előtt kezet fogtak. „Mivel mész?” „Busszal.” „Na, akkor viszlát” – mondta az első fogalmazó. „Jó napunk volt, mi?” – jegyezte meg a társa. „Az, a fene essen bele.” „Csak legalább már egyszer az életbe észrevennék, mit gürcölünk mi egy nap – morgott a második fogalmazó. – De semmi.” „Hát elismerés, az aztán nincs” – csóválta meg a fejét emez. Még egyszer kezet ráztak, elváltak egymástól, s amikor hazaértek végre, mindkettejüket ugyanaz a kérdés fogadta az előszobában. „Nehéz napod volt, apukám?” Mire ők, fáradtan, a melegben megborzongva mit is mondhattak volna mást, mint hogy: „Semmi különös. Csak a szokásos, anyukám…”

A doktor feltette szemüvegét, a már körmére égő cigarettáját elnyomta a szék karfáján, majd egy ellenőrző pillantást vetve a függöny s az ablak közötti résen át a telepre (és mintegy „jóváhagyólag” tudomásul véve, hogy odakint minden változatlan), kimérte a poharába engedélyezett pálinkaadagját, s fölöntötte vízzel. A szint minden tekintetben kielégítő meghatározása – hazaérkezése napján – nem kevés gondot okozott: a pálinka és a víz arányának megválasztásakor ugyanis, bármilyen nehezére is esett, figyelembe kellett vegye a kórházi főorvos unos-untalan ismételgetett, nyilvánvalóan túlzó fenyegetését (miszerint: „Ha nem hajlandó megtartóztatni magát az alkoholtól, és nem csökkenti radikálisan napi cigarettaadagját, úgy készüljön föl a legrosszabbra, s mielőbb szóljon egy papnak…”), így aztán hosszas vívódás után elvetette a „két rész tömény, egy rész víz” ötletét, s az „egy a háromhoz” arányba törődött bele. Lassan, apró kis kortyokkal kiitta poharát, s most, hogy túlesett már „az átmeneti időszak” tagadhatatlanul kínzó megpróbáltatásain, némi megnyugvással szögezte le, hogy még ehhez a „pokoli löttyhöz” is hozzá lehet szokni, hiszen ahhoz képest, hogy az első hígított adagot még felháborodva kiköpte, ezt a mostanit már nagyobb megrázkódtatás nélkül le tudta nyelni, talán merthogy időközben sikerült elsajátítania azt a képességet, amelynek birtokában külön lehetett választani e „moslékból” azt, ami pocsék, attól, ami elviselhető. Visszatette a helyére a poharat, gyorsan megigazította a félrecsúszott gyufát a cigarettás csomag tetején, majd elégedetten körbefuttatta tekintetét a karosszék mögül induló, színültig teli demizsonok „hadrendjén”, és megállapította, hogy bátran nézhet szembe a hamarosan beköszöntő téllel. Ez – persze – korántsem volt olyan „kézenfekvő”, hiszen amikor két nappal ezelőtt, úgymond „saját felelősségére” hazaeresztették a városi kórházból, s a mentőautó végre bekanyarodott a telep főbejáratán, hetek óta tartó, mind erősebben fojtogató szorongása egyszeriben határozott félelembe csapott át, mert majdnem biztos volt benne, hogy mindent elölről kell kezdenie: szobáját feldúlva, tárgyait széthányva találja majd, sőt, még – abban a pillanatban – azt sem tartotta kizártnak, hogy a „minden hájjal megkent” Kránerné, kihasználva távollétét, „koszos söprűivel és büdös vizes rongyaival” takarítás címén nekirontott az egész lakásnak, s alapjaiban rombolta szét mindazt, amit neki fáradságos munkával, nagy körültekintéssel évek alatt sikerült csak felépítenie. Ám félelme alaptalannak bizonyult: szobáját pontosan ugyanabban az állapotban láthatta viszont, ahogy három héttel azelőtt magára hagyta, füzeteit, ceruzáit, a poharat, a gyufát, a cigarettát hajszálpontosan ugyanabban a helyzetben találta meg, ahogyan azoknak lenniük kellett, arról nem is beszélve, hogy amikor a mentőautóval befordultak a mezsgyére, majd lefékeztek a háza előtt, nagy megkönnyebbülésére egyetlen kíváncsiskodó arcot sem fedezett fel szomszédai ablakában, s nemcsak azalatt nem zaklatták, míg a mentős – jelentős ellenszolgáltatás fejében – behordta csomagjait, az élelmiszeres szatyrokat s a Mopsznál feltöltött demizsonokat, de azóta sem vették maguknak a bátorságot, hogy nyugalmát megzavarják. Természetesen nem áltathatta magát azzal, hogy távollétében bármi lényeges történt volna „ezekkel a tompa agyú fajankókkal”, de azt azért elismerte, hogy valami csekélyke javulás mégiscsak észlelhető: mintha kihalt volna a telep, megszűnt az idegesítő ide-oda futkosás, a kitartóan zúgó eső, mint mindig, ha beköszöntött a visszavonhatatlan ősz, visszariasztotta őket attól, hogy kibújjanak vackaikból, így aztán meglepetés nélkül vette tudomásul, hogy még egyszer sem dugták ki a fejüket házaikból, csak Kerekest látta közülük éppen két nappal ezelőtt, a mentőkocsi ablakából, amint a Horgos-dűlőn ballagott a kövesút felé, de őt is csupán egy röpke pillanatra, mert gyorsan elfordította róla a tekintetét. „Remélem, a színüket sem látom tavaszig” – jegyezte fel naplójába, majd óvatosan felemelte ceruzáját, nehogy felsértse a papírt, mely – ezt is hosszú távollétének tudta be – úgy megszívta magát a párás levegőben, hogy elég volt egy kis figyelmetlenség, máris felhasadt… Így hát különösebb oka nemigen volt a nyugtalanságra, hiszen megfigyelőállását sértetlenül megőrizte számára egy „magasabb erő”, a por s a nyirkos levegő okozta pusztítás ellen pedig amúgy sem tehetett volna semmit, hiszen tudta, a romlással szemben nem véd meg „semmiféle beijedt hepciáskodás”. Mert (később korholta is magát emiatt) némi meghökkenéssel látta, amikor hazatértekor első ízben lépte át szobája küszöbét, hogy a hetekre magára hagyott helyiségben mindent finom por borít, s a holkerekből induló pókhálószövetek érzékeny szálai már majdnem összeérnek a mennyezeten; rögtön úrrá lett azonban ezen az oktalan zavarodottságon, gyorsan kitessékelte a jelentős „honoráriumtól” elérzékenyült, már éppen hálálkodni készülő mentőst, majd körbement a szobában, s elmélyülten tanulmányozni kezdte a „hanyatlás mértékét s jellegét”. Előbb mint „kifejezetten feleslegest”, majd mint „fölöttébb értelmetlent” elutasította a takarítás gondolatát, hiszen – nyilvánvaló – ezzel épp azt tenné tönkre, ami esetleg pontosabb megfigyelésekre ösztönözheti; így csupán az asztalt s az azon fekvő tárgyakat törölgette le, meg a pokrócokat rázta ki nagyjából, és azonnal munkához látott. Felidézte a hetekkel ezelőtti állapotot, majd szemügyre vette az egyes tárgyakat – a csupasz égőt a mennyezet közepén, a villanykapcsolót, a padlót, a falakat, a megroggyant ruhásszekrényt, az ajtó előtti szeméthalmot –, és a lehetőségekhez képest igyekezett hűen rögzíteni naplójában a változást. Aznap s egész éjjel, majd a rákövetkező napon is szinte megszakítás nélkül dolgozott, s a rövid, pár perces szendergéseket leszámítva csak akkor engedélyezett magának egy több mint hétórás, hosszú alvást, amikor úgy vélte, sikerült mindent részletesen feljegyeznie. Munkája végeztével örömmel állapította meg, hogy a kényszerű megszakítás után ereje, teherbírása nemhogy csökkent, de mintha még nőtt is volna valamelyest; igaz ugyan, hogy a „zavaró körülményekkel” szemben tanúsított ellenálló képessége viszont a korábbiakhoz képest észrevehetően romlott: míg régebben a vállairól leesett takaró, a folyton az orrhegyére csúszó szemüveg, vagy a bőrviszketés egyáltalán nem zökkentette ki, addig most a legjelentéktelenebb változás is elvonta figyelmét, s gondolatmenetét csak akkor tudta folytatni, ha visszaállította „az eredeti állapotot”, ha felszámolta „ezeket az idegesítő apróságokat”. E hanyatlásnak volt köszönhető, hogy kétnapi küszködés után ma reggel meg kellett szabaduljon attól a még a kórházban – „kéz alatt” – vásárolt ébresztőórától is, amelyet eredetileg azért vett meg, hosszas alkudozás és mérlegelés után, hogy általa szabályozni tudja a gyógyszerek bevételének szigorúan időhöz kötött rendjét; ám a fülhasogató, rémisztő tiktakoláshoz egyszerűen képtelen volt hozzászokni, kéz- és lábujjai önkéntelenül is átvették az óra pokoli ütemét, s amikor aztán – a szerkezet meghatározott időben megszólaló, ijesztő csörgésén túl – még azt is el kellett viselje, hogy már a fejével kénytelen bólogatni e sátáni találmány ritmusára, fogta az órát, kinyitotta a bejárati ajtót, s a dühtől remegve kihajította az udvarra. Nyugalma visszatért, s most, hogy órák óta élvezhette már a majdnem elveszített csöndet, nem is értette, miért nem szánta el magát erre a lépésre már korábban, tegnap vagy tegnapelőtt. Cigarettára gyújtott, hosszan maga elé fújta a füstöt, megigazította magán a félrecsúszott pokrócokat, majd ismét naplója fölé hajolt. „Hála istennek, szünet nélkül esik az eső. Tökéletes védelem. Tűrhetően érzem magam, bár a sok alvástól még kába vagyok egy kicsit. Sehol semmi mozgás. Az iskolaigazgatónál be van törve az ajtó meg az ablak, nem értem, mi történt, s mért nem javítja meg.” Felkapta a fejét, belefülelt a zúgó csendbe, aztán a gyufásskatulyán akadt meg a tekintete; egy pillanatig határozottan az az érzése támadt, hogy rögtön lecsúszik a cigarettás doboz tetejéről. Visszafojtott lélegzettel figyelt. De nem történt semmi. Újabb italt kevert, visszadugaszolta a demizsont, egy ronggyal felitatta a vizet az asztalról, a kancsót – Mopsztól vette ezt is harminc forintért – a helyére tolta, és felhajtotta a pálinkát. Kellemes bágyadtság tört rá, a takarók melegében hájas teste elernyedt, feje oldalra billent, szemhéjai lassan becsukódtak; de félálma nem tartott soká, mert a látványt pár percnél tovább nem bírta elviselni: egy kidülledt szemű ló rontott neki, ő egy kezében szorongatott vasrúddal teljes erőből – rémülten – fejbe vágta, s hiába próbálta, nem bírta abbahagyni az ütlegelést, egészen addig, míg csak meg nem pillantotta a széthasadt koponya mélyén a kocsonyás agyat… Elővette az asztal szélén szabályos rendbe rakott oszlopból a FUTAKI jelzésű füzetet, s folytatólagosan feljegyezte: „Nem mer előbújni a gépházból. Nyilván az ágyán döglik, horkol, vagy a mennyezetet bámulja. Vagy görbe botjával fektében az ágytámlát kopogtatja, mint egy fakopács, s a halál férgei után kutat a fában. Nem is sejti, hogy ezzel szolgáltatja ki leginkább önmagát annak, amitől annyira retteg. Ott leszek a temetéseden, te félnótás.” Újabb adagot kevert, komoran felhajtotta, majd egy korty vízzel bevette délelőtti gyógyszereit. A nap hátralévő részében két ízben is – déltájban és alkonyatkor – rögzítette a kinti „fényviszonyokat”, több vázlatot készített a mezsgye örökösen változó csatornajáratairól, majd, amikor épp befejezte már – Schmidték és Halicsék után – a Kránerék fülledt konyháját feltehetően jellemző állapotok leírását, hirtelen távoli harangszó ütötte meg a fülét. Határozottan emlékezett rá, hogy a kórházba kerülése előtti napon már hallotta egyszer ezeket a hangokat, mint ahogy abban is biztos volt, hogy kitűnő hallása ezúttal sem csalja meg. Mire föllapozta a napló aznap készült feljegyzéseit (de nyomát sem látta erre utaló jelzésnek, nyilván kiment a fejéből, vagy nem tulajdonított ennek különösebb jelentőséget), abba is maradt az egész… Azonnal rögzítette ezt a teljességgel érthetetlen eseményt, s körültekintően számba vette a lehetséges magyarázatokat: annyi bizonyos, hogy templom nincs a közelben, hacsak az évek óta lakatlan, pusztuló Hochmeiss-dűlői kápolnát nem tekinti annak, a várostól pedig akkora távolság választotta el a telepet, hogy ki kellett zárja azt is: esetleg onnan sodorta idáig a szél. Egy pillanatra megfordult a fejében, hátha Futaki, vagy Halics, netán Kráner szórakozik velük unalmában, de aztán ezt is el kellett vesse, hiszen kizárt, hogy bármelyikük is ilyen ügyesen tudna utánozni egy templomi harangot… De hát kifinomult hallása mégsem csaphatta be!… Vagy mégis?… Lehetséges, hogy különleges adottsága folytán már olyan érzékennyé vált, hogy valamely halk, közeli zúgásban távoli, fojtott harangszót képes felfedezni?… Tanácstalanul fülelt a csöndben, cigarettára gyújtott, majd hogy hosszú ideig nem történt semmi, úgy döntött, addig fölfüggeszti a dolgot, míg valami újabb jelzés nem segíti hozzá a helyes magyarázathoz. Felbontott egy babfőzelékkonzervet, kikanalazta a felét, majd eltolta magától, mert gyomra egyszerre képtelen volt néhány falatnál többet megemészteni. Elhatározta, hogy mindenképpen virrasztani fog, hisz nem lehetett tudni előre, vajon mikor szólalnak meg újból az előbbi „harangok”, s ha legközelebb is csak olyan rövid ideig lesznek hallhatók, mint az imént, elég egypár perc szendergés, és elmulasztja őket… Új adagot készített magának, bevette esti gyógyszereit, aztán lábával kitolta az asztal alól a bőröndöt, s hosszasan válogatott a magazinok között. Hajnalig lapozgatással, olvasgatással töltötte az időt, de hiába virrasztott, hiába győzte le álmosságát, a „harangok” nem szólaltak meg újra. Felkelt karosszékéből, néhány percnyi sétával frissítette fel elzsibbadt tagjait, majd visszaült, s mire a pirkadat kékje megfestette az ablak üvegét, mély álomba merült. Délfelé riadt csak föl, verejtékben úszva, s mint mindig, mióta rászokott a hosszú alvásra, ezúttal is dühösen, káromkodva forgatta ide-oda a fejét, mert bosszantotta az elpocsékolt idő. Gyorsan az orrára illesztette szemüvegét, elolvasta naplójában az utolsó mondatot, aztán hátradőlt a széken, s kinézett a résen át a mezsgyére. Kint épp hogy csak csepergett az eső, az égbolt változatlanul szürkén-komoran borult a telepre, Schmidték előtt a kopasz akác megadóan hajladozott a hideg szélben. „Döglenek mind – írta a doktor. – Vagy ülnek a konyhaasztalra könyökölve. Az iskolaigazgatót még törött ajtaja, ablaka sem hozza ki a sodrából. Ha megjön a tél, be fog fagyni a segge.” Hirtelen, mint akiben egyszerre csak megvilágosodik valami, kiegyenesedett a széken. Felemelte a fejét, szemét a mennyezetre szögezte, zihálva szedte a levegőt; aztán megszorította a ceruzát… „Most föláll – írta mélyülő révületben, de óvatosan, nehogy felsértse a papírt. – Megvakarja ágyékát, nyújtózkodik. Körbesétál a szobában, visszaül. Kimegy vizelni, visszatér. Leül. Föláll.” Lázasan rótta a betűket, s nemcsak látta, minden pontosan így történik odaát, de halálos biztonsággal tudta is, hogy ettől kezdve ez nem is lehet másként. Mert fokozatosan döbbent rá, hogy évek hosszú, gyötrelmes, szívós munkája végül meghozta gyümölcsét: olyan egyedülálló képesség birtokosa lett, amelynek kegyelméből már nemcsak a leírás készenlétével szegülhet szembe az örökösen egy irányba tartó dolgok kihívásának, hanem bizonyos fokig meg is határozhatja a látszólag szabadon örvénylő események elemi szerkezetét!… Felugrott megfigyelőpontjáról, s égő szemmel, izgatottan járkálni kezdett le s föl a szűk helyiség egyik sarkából a másikba… Megpróbálta némiképp fegyelmezni magát, de sikertelenül: olyan hirtelen tört rá ez a felismerés, olyan észrevétlenül lepte meg, olyan készületlenül érte, hogy az első pillanatokban még azt sem tartotta elképzelhetetlennek, hogy elveszítette józan eszét… „Lehetséges ez? Vagy megbolondultam?” Még hosszú ideig képtelen volt megnyugodni, torka kiszáradt az izgalomtól, szíve vadul dobogott, csorgott róla a verejték. Volt egy pillanat, amikor úgy érezte, menten szétpattan, a dolgok súlyát nem bírja tovább elviselni, hatalmas, elhízott testével szinte már loholt a szobában, míg aztán kifulladva, zihálva visszaroskadt a székbe. Annyi mindent kellett volna egy időben átgondolnia, hogy csak ült a hideg, éles fényben, agya szinte fájt, s a zűrzavar egyre növekedett benne… Óvatosan megfogta a ceruzát, a kupacból előhúzta a SCHMIDT jelzésű füzetet, kihajtotta a megfelelő oldalon, s bizonytalanul, mint akinek minden oka megvan rá, hogy féljen „tette esetleg súlyos következményeitől”, leírta a következő mondatot: „Háttal ül az ablaknak, alakja gyönge árnyékot vet a padlón.” Nyelt egy nagyot, letette a ceruzát, remegő kézzel kevert magának egy újabb pohár pálinkát, majd a felét kilötyögtetve felhajtotta. „Ölében egy piros lábas, benne paprikás krumpli. Nem eszik. Nincsen étvágya. Vizelnie kell, feláll, megkerüli a konyhaasztalt, kimegy az udvarra, a hátsó ajtón át. Visszatér, leül. Schmidtné kérdez tőle valamit. Nem felel. Lábával arrébb tolja az előbb a padlóra tett lábast. Nincsen étvágya.” A doktor még mindig remegő kézzel cigarettára gyújtott, végigtörölte izzadt homlokát, majd karjaival „repülő” mozdulatokat tett, hogy kiszellőztesse a hónalját. Megigazította vállain a pokrócokat, s újból naplója fölé hajolt. „Vagy megőrültem, vagy Isten kegyelméből ma kora délután rádöbbentem arra, hogy egy delejes erő birtokosa lettem. Puszta szavakkal meg bírom határozni a körülöttem folyó események szerkezetét. Egyelőre azonban még csak nem is sejtem, mit kell tennem. Vagy megőrültem…” Elbizonytalanodott. „Képzelődés az egész…” – morogta, s újabb kísérletet tett. Félretolta a naplót, s maga elé húzta a KRÁNER feliratú füzetet. Megkereste az utolsó bejegyzést, s lázasan írni kezdett megint. „A szobában fekszik, az ágyon, ruhástól. Csizmáját lelógatja, nehogy összesarazza az ágytakarót. Fülledt meleg van. Odakint a konyhában Kránerné csörömpöl az edényekkel. Kráner kiszól neki a nyitott ajtón. Kránerné mond valamit. Kráner dühösen hátat fordít az ajtónak, fejét belefúrja a párnába. Megpróbál aludni, becsukja a szemét. Alszik.” A doktor idegesen felsóhajtott, újabb adagot kevert, a demizsont visszadugaszolta, s nyugtalanul körbenézett a helyiségben. Ijedtséggel vegyes kételkedéssel fogalmazta meg újra magában, hogy „nincs mese, a figyelem összpontosításának egy bizonyos fokán megszabhatom, mi történjen a telepen. Mert csak az történik meg, ami megfogalmazódik. Csak, persze, tökéletesen homályos nekem, miképpen szabjam meg az irányt, mert hisz…” Ebben a pillanatban ismét meghallotta a „harangokat”. Csak annyi ideje volt, hogy megállapítsa, az este nem tévedett, igazi „hangokat” hall, arra azonban már nem futotta, hogy meghatározza, merről is jönnek ezek a kongó hangok, mert épp hogy csak eljutottak a doktorig, már el is enyésztek a továbbzúgó csöndben, s hogy végleg elhalt az utolsó kongás is, olyan üresség maradt a lelkében, mintha valami nagyon fontosat veszített volna el. E különös, messzi hangokból ugyanis „a remény egy már elveszettnek hitt dallamát” vélte kihallani, egy szinte már tárgytalan biztatást, egy döntő üzenet tökéletesen érthetetlen szavait, melyből itt már csak annyi volt érthető, hogy „valamiféle jót jelent, s irányt szab bizonytalan képességeimnek is”… Delejes leírásait felfüggesztette hát, sietve belebújt kabátjába, cigarettát, gyufát dugott a zsebébe, mert most mindennél fontosabbnak érezte, hogy legalább megkísérelje megtalálni e különös harangzúgás forráshelyét. Egy pillanatra megszédült a friss levegőn, megdörzsölte égő szemeit, majd – hogy semmiképpen ne hívja fel magára az otthon gubbasztó telepesek figyelmét – a hátsó kertbe vezető kapun ment ki, s amennyire csak bírta, sietősre fogta lépteit. Amikor a malomhoz ért, megtorpant, hiszen fogalma sem volt róla, vajon jó irányba indult-e el egyáltalán. Belépett a malom hatalmas kapuján, s a fönti szintek valamelyikéről vihogó hangok ütötték meg a fülét. „A Horgos lányok.” Kilépett az ajtón. Tanácstalanul nézett körbe, nem tudta, mitévő legyen. Kerülje meg a telepet, s induljon el a Szikes felé?… Vagy menjen a kövesúton a kocsma felé? Netán inkább az Almássy-major irányában volna érdemes próbálkoznia? Vagy maradjon itt, várja meg a malom előtt, hátha újból felhangzik a „harangszó”? Rágyújtott, megköszörülte a torkát, s mert egyáltalán nem tudta eldönteni, menjen-e, vagy maradjon, idegesen egy helyben topogott. Nézte az óriási épület körül futó akácokat, megborzongott a hideg, metsző szélben, s arra gondolt, vajon nem volt-e ostobaság ez a hirtelen séta, vajon nem kapkodta-e el, hiszen a két „harangszó” között is majd egy éjszaka telt el, miből gondolja hát most, hogy hamarosan újból hall valamit… Már ott tartott, hogy visszafordul, hazatér, s majd otthon, meleg takarói alatt várja meg, míg ismét történik valami, ám abban a pillanatban megint megkondultak a „harangok”… Kisietett a malom előtti térre, s ezúttal végre sikerült megfejtenie valamennyire a rejtélyt: a „harangszó” mintha a kövesút túloldaláról („Mintha a Hochmeiss-dűlő felől!…”) hallatszott volna, s most nemcsak az irányt tudta valamelyest meghatározni, de ismét meggyőződött róla, hogy e kongás félreérthetetlen üzenet, biztató hívás, vagy ígéret, nem beteges képzeletének szüleménye, nem egy hirtelen rátörő érzelmesség hamis játéka csupán… Lelkesen elindult a kövesúthoz, majd átvágott rajta, és sárral, pocsolyával mit sem törődve gyalogolt a Hochmeiss-dűlő felé, „szívében tele várakozással, reménységgel és bizakodással”… Úgy érezte, ez a „harangszó” kárpótolja minden eddigi gyötrelemért, az örökös megnevezés kínjáért is, méltó jutalom hát szívós kitartásáért… S ha e biztatást pontosabban is megérti majd, minden bizonnyal sikerülni fog, hogy birtokában egy különleges hatalomnak, egy mindeddig ismeretlen lendületet adjon „az emberi dolgoknak”… Szinte gyerekes öröm töltötte el, amikor a Hochmeiss-dűlő végén megpillantotta a kis, roggyant kápolnát, s bár nem volt tudomása arról, hogy az utolsó háborúban elpusztult, s azóta az élet semmi jelét nem mutató kis építményben „harang”, vagy bármi egyéb megmaradt volna, most miért is tartotta volna ezt olyan elképzelhetetlennek… Hiszen évek óta senki nem járt errefelé, hacsak egy-egy félnótás csavargó nem töltött itt olykor egy éjszakát… Megállt a kápolna főbejárata előtt, megpróbálta kinyitni az ajtót, de hiába feszítette, rángatta, nyomta egész testével, az meg sem mozdult. Megkerülte az épületet, s oldalt talált egy egészen kicsi, korhadt ajtócskát a málló falban; egy aprót lökött rajta, s az nyikorogva kinyílt. Lehajtotta a fejét, belépett a kápolnába: pókháló, por, piszok, bűz, sötétség fogadta, a padocskákból csak néhány törött darab maradt, az oltárból még annyi sem, az összevissza töredezett, foghíjas kövezetet felverte a gyom. Hirtelen megfordult, mert mintha zihálást hallott volna a néhai főbejárat melletti sarokból. Közelebb ment, s egy kuporgó alakot látott maga előtt: egy hihetetlenül vén, ráncos képű, félelemtől reszkető, összetöpörödött emberke feküdt a földön, a sötétben is rémülten villogó szemekkel. Amint észrevette, hogy felfedezték, kétségbeesetten felnyögött, s kúszva átmenekült az ellenkező sarokba. „Hát maga meg kicsoda?” – kérdezte határozott hangon a doktor, miután legyőzte pillanatnyi ijedtségét. A kis emberke nem felelt, csak még jobban összehúzta magát a sarokban, s ugrásra készen megfeszült. „Nem érti, mit kérdeztem?! – emelte fel a hangját a doktor. – Ki maga?!…” Az aggastyán érthetetlenül motyogni kezdett, s védekezőn maga elé emelte a kezét. Aztán sírásra fakadt. A doktor haragosan ráförmedt. „Mit keres maga itt? Körözik?” S amikor aztán a kis emberke csak nem hagyta abba a vernyogást, a doktor elveszítette türelmét. „Van itt harang?” – bődült rá. Az aggastyán ijedten talpra ugrott, egy szempillantás alatt abbahagyta a sírást, s hadonászni kezdett. „A-ang! A-ang!” – sipította, s intett a doktornak, hogy jöjjön utána. Kinyitott egy ajtócskát a főbejárat melletti beugróban, s fölfelé mutogatott. „A-ang! A-ang!” „Atyaisten! – morogta a doktor. – Ez egy elmebeteg! Honnan szöktél meg, te félkegyelmű?!” Ő ment elöl, a doktor néhány lépcsőfokkal lemaradt, s igyekezett közvetlenül a fal mellett haladni, nehogy leszakadjon a súlya alatt a korhadt, vészesen nyikorgó lépcső. Amikor felértek a kis harangtoronyba, amelyből már csak a téglafal maradt meg, a tornyot réges-rég lesodorta egy vihar vagy egy bomba, a doktor egy pillanat alatt kijózanodott órák óta tartó „beteges és nevetséges révületéből”. Egy kisebb formájú harang függött a csupasz tetejű tákolmány közepén, egy gerendára volt felakasztva, melynek egyik vége a téglafal tetejére, másik vége a lépcsőfeljáró egyik szelemenfájára támaszkodott. „Hogy bírtad föltenni oda a gerendát?” – kérdezte a doktor keserűen. Az aggastyán egy pillanatig mereven bámult rá, aztán odalépett a haranghoz. „Ö-ön a tö-ök! Ö-ön a tö-ök! Ö-ön a tö-ök!” – sipította artikulálatlan hangján, s egy vasdarabbal rémülten megkongatta. A doktor sápadtan nekidőlt a lejárat falának, aztán rákiáltott a lázasan kolompoló emberre. „Hagyd abba! Azonnal hagyd abba!” De az erre még jobban kétségbeesett. „Ö-ön a tö-ök! Ö-ön a tö-ök! Ö-ön a tö-ök!” – ordította makacsul, s még nagyobbakat ütött a harangra. „Jön az anyád kínja, te bolond!” – rivallt rá a doktor, majd összeszedte az erejét, lekászálódott a toronyból, gyorsan kilépett a szabadba, és igyekezett minél hamarabb elmenekülni innen, hogy ne hallja a ráncos kis aggastyán ijesztő, nyers rikácsolását, mely mint valami rekedt trombitaszó követte egészen a kövesútig. Alkonyodott, mire visszatért, s elfoglalta megfigyelőállását az ablak mellett. Csak lassan, percről percre nyerte vissza nyugalmát, aztán, amikor kezének remegése csillapodott annyira, hogy fel bírta emelni a demizsont, kevert magának egy italt, s cigarettára gyújtott. Felhajtotta a pálinkát, maga elé húzta naplófüzetét, s megpróbálta szavakba foglalni mindazt, amit az előbb át kellett élnie. Keserűen nézte a papírt, aztán azt írta be: „Megbocsáthatatlan hiba. Összekevertem az Ég Zengő Harangszavát a lélekharanggal. Egy koszos csavargó! Egy szökött elmebeteg! Én marha!” Betakaródzott pokrócaival, hátradőlt a székben, s kinézett a mezsgyére. Odakint csendesen szemerkélt az eső. Lassan visszanyerte önuralmát. Felidézte a kora délutáni eseményeket, „megvilágosodásának pillanatát”, majd előhúzta a HALICSNÉ jelzetű füzetet. Kinyitotta azon az oldalon, ahol a folyamatos bejegyzés megszakadt, s írni kezdett. „Ül a konyhában. Előtte a biblia, halkan mormolja a szöveget. Felnéz. Éhes. Kimegy a spájzba, kolbásszal, szalonnával, kenyérrel tér vissza. Csámcsogva rágni kezd, harap a kenyérből is. Néha lapoz a bibliában.” Bár a munka jó hatással volt a doktorra, mégis, miután átolvasta a kora délután óta írottakat SCHMIDT, KRÁNER, HALICSNÉ füzeteiben, szomorúan belátta, hogy teljesen elhibázta az egészet. Felkelt, járkálni kezdett a szobában, néha töprengve megállt, majd indult újból, aztán körbenézett a helyiségben, s tekintete megakadt az ajtón. „A fenébe is!” – mordult föl, elővette a ruhásszekrény aljából a szegesdobozt, majd markában néhány szöggel, másik kezében egy kalapáccsal odaállt az ajtó elé, majd egyre dühösebben csapva rá a szögek domború fejére, nyolc helyen beszegezte az ajtót. Megnyugodva tért vissza megfigyelőállásához, a hátára terítette a takarókat, aztán újabb italt kevert, némi gondolkozás után „fele-fele” arányban. Eltűnődve nézett maga elé, majd hirtelen felcsillant szemmel új füzetet vett elő. „Esett az eső, amikor…” – írta, de megcsóválta a fejét, s kihúzta az egészet. „Amikor Futaki felébredt, odakint zuhogott az eső, és…” – próbálkozott újra, de ezt is „kifejezetten csapnivalónak” találta. Megmasszírozta orrnyergét, visszaigazította a szemüvegét, majd felkönyökölt az asztalra, s tenyerébe támasztotta a fejét. Mint egy varázslatosan éles képet, úgy látta maga előtt a rá váró út egészét, ahogy kétoldalról lassan felkúszik rá a köd, s középen, egy vékony sávban ott ragyog minden jövőjében szétporló arc, vonásain a fulladás pokoli történetével. Ismét a ceruzáért nyúlt, s most már érezte, hogy jó nyomon jár; füzete van elég, pálinkája, gyógyszere kitart akár tavaszig is, s amíg csak ki nem rohadnak az ajtóból a szögek, senki sem fogja háborgatni. Óvatosan, nehogy felsértse a papírt, írni kezdett: „Egy október végi nap reggelén, nem sokkal azelőtt, hogy az irgalmatlanul hosszú őszi esők első cseppjei lehullottak a szikes, repedezett földre a telep nyugati oldalán (hogy aztán a bűzlő sártenger egészen az első fagyokig járhatatlanná tegye a dűlőutakat s megközelíthetetlenné váljon a város is), Futaki arra ébredt, hogy harangszót hall. Legközelebb négy kilométerre délnyugatra, a régi Hochmeiss-dűlőben állt egy magányos kápolna, de ott nemhogy harang nem volt, még a torony is ledőlt a háború idején, a város meg túl messze volt ahhoz, hogy onnan idáig bármi is elhallatsszon. S egyébként is: ezek a csengő-bongó, diadalmas hangok nem is távoli harangszóra emlékeztették, hanem úgy tűnt, mintha egészen közelről („Mintha a malom felől…”) sodorta volna őket erre a szél. Felült, hogy kilásson a konyha egérlyuknyi ablakán, de a félig bepárásodott üvegen túl a pirkadat kékjében s az egyre halkuló harangzúgásban fürdő telep még néma volt és mozdulatlan: a túloldalon, az egymástól távol álló házak közül csupán a doktor lefüggönyözött ablakán szűrődött ki fény, onnan is csak azért, mert lakója már évek óta képtelen volt sötétben elaludni. Visszatartotta a lélegzetét, hogy a harangzúgásapályban egyetlen félresodródó, zengő hangot se szalasszon el, mert tudni akarta, mi az igazság („Biztos alszol még, Futaki…”), s ehhez minden egyes hangra, ha mégoly árva is, szüksége volt. Puha, legendás macskalépteivel az ablakhoz sántikált a jéghideg konyhakövön („De hát senki sincs ébren? Nem hallja senki? Senki más?”), kinyitotta az ablaktáblákat, és kihajolt. Csípős, nyirkos levegő csapta meg, egy pillanatra be kellett hunynia a szemét; s a kakaskukorékolástól, a távoli csaholástól és a percekkel ezelőtt feltámadt éles, kíméletlen szél zúgásától csak mélyülő csöndben már hiába fülelt, nem hallott semmit saját tompa szívdobogásán kívül, mintha csak („…rám szeretne ijeszteni valaki”). Szomorúan nézte a baljós eget, a sáskajárásos nyár kiégett maradványait, és hirtelen ugyanazon az akácgallyon látta átvonulni a tavaszt, a nyarat, az őszt és a telet, mintha csak megérezte volna, hogy az örökkévalóság mozdulatlan gömbjében bohóckodik az idő egésze, a zűrzavar hepehupáin át ördögi egyenest csalva, és megteremtve a magasságot, a tébolyt szükségszerűséggé hamisítja… És látta önmagát, a bölcső és a koporsó fakeresztjén, amint kínlódva rándul egyet, hogy végül – rangjelzések és kitüntetések nélkül – lecsupaszítva a halottmosók kezére adja egy szárazon pattogó ítélet, a dolgos bőrnyúzók röhejébe, ahol aztán irgalmatlanul látnia kell az emberi dolgok mértékét, anélkül hogy akár csak egyetlen ösvény is visszavezesse, mert akkor már azt is tudni fogja, hogy olyan partiba keveredett a hamiskártyásokkal, amely már jó előre le van játszva, s amelynek végén utolsó fegyverétől is megfosztják, a reménytől, hogy egyszer még hazatalál. Oldalra fordította a fejét, a telep keleti oldalán álló, egykor zsúfolt és zajos, most düledező és elhagyatott épületek felé, és keserűen figyelte, amint a puffadt-vörös nap első sugarai áttörnek egy megkopasztott tetejű, omladozó tanyaház tetőgerendái között. „Végtére is döntenem kéne már. Nem maradhatok itt.” Visszabújt a meleg paplan alá, karjára hajtotta a fejét, de szemét nem tudta lehunyni: megrémisztették ezek a kísérteties harangok, de még inkább ez a hirtelen csönd, ez a fenyegető némaság, mert úgy érezte, most aztán minden megtörténhet. De nem mozdult semmi, mint ahogy ő sem moccant meg az ágyban, egészen addig, míg a körülötte hallgató tárgyak között egyszer csak elkezdődött valami ideges párbeszéd…