Háború és háború

A mennyország szomorú.

1. Már nem érdekel, hogy meghalok, mondta Korim, majd hosszú csend után egy közeli bányatóra mutatott: – Azok ott hattyúk?

2. Hét gyerek fogta körül a vasúti felüljáró közepén, félkörben, guggolva, a korlátnak szinte nekiszorítva őt, éppen úgy, mint egy félórával ezelőtt, amikor megtámadták, hogy kirabolják, pontosan úgy, csak hát mostanra már senki nem akarta se megtámadni, se kirabolni, hisz nyilvánvalóvá vált, hogy a kiszámíthatatlan következmények miatt az effélét, mint ő, megtámadni és kirabolni ugyan lehet, de nem érdemes, mivel valószínűleg tényleg nincsen semmije, amije viszont van, az meg beláthatatlan teher, így aztán, mikor ez – Korim kusza, viharos, de a számukra „tulajdonképpen rohadtul unalmas” monológjának egy bizonyos pontján – lassan eldőlt, nagyjából azon a ponton különben, ahol az fejének az elvesztéséről kezdett beszélni, akkor nem álltak fel, nem hagyták ott, mint egy bolondot, hanem maradtak úgy, ahogy voltak, és azért, amiért jöttek, félkörben, guggolva, mozdulatlanul, mert közben lassan rájuk esteledett, mert az alkonyat ipari csöndjében leereszkedő sötét elnémította őket, s mert ez a rezzenetlen, szótlan állapot fejezte ki amúgy is a legmélyebben figyelmüket, melynek, hogy Korim kiúszott belőle, egyetlen tárgya maradt csupán: a sínek odalent.

3. Nem kérte senki, hogy beszéljen, azt akarták, hogy adja oda a pénzt, ennek ellenére ő nem adta oda, hanem azt mondta, nincsen, és beszélt, előbb akadozva, később gördülékenyebben, végül leállíthatatlanul, de beszélt, és jól láthatóan azért, mert megijedt a hét gyerek szemétől, vagy ahogy aztán saját maga fedte fel: mert a gyomra összerándult a félelemtől, és neki, mondta, ha a gyomrát a félelem elkezdi szorítani, feltétlenül beszélnie kell, sőt mivel nem múlt el ez a félelem, mert nem lehetett tudni, van-e náluk fegyver, egyre jobban belesodródott ebbe a beszédbe, azaz egyre inkább belesodródott abba, hogy mindent elmeséljen nekik, mindent végre, valakinek, hiszen amióta titokban – és az utolsó pillanatban! – nekiindult „a nagy útnak”, mint nevezte, azóta nem váltott szót senkivel, egyetlen szót sem, mert túl veszélyesnek ítélte, meg nem is nagyon lett volna kivel, minthogy útközben olyannal nemigen akadhatott össze, aki ártatlan lett volna, vagy akitől nem kellett tartania, tudniillik neki senki nem volt elég ártatlan, és neki mindenkitől tartania kellett, mert ő, mondta még az elején, mindenkiben ugyanazt az embert látja, azt, aki közvetlenül vagy háttérszerűen, de kapcsolatban áll az üldözőivel, valamilyen közeli vagy távoli, de kétségbevonhatatlan összeköttetésben azokkal, akik szerinte minden lépéséről tudnak, csak épp ő a gyorsabb, mesélte később, „legalább egy fél nappal” mindig gyorsabb, mint azok, viszont az időpontok és a helyszínek futó győzelmeinek áraként: tényleg egyetlen szót sem senkivel, csak most, félelemből, a félelem természetes nyomása alatt életének egyre fontosabb területeire térve, bizalmas és egyre bizalmasabb, mély és egyre mélyebb betekintést adva így, hogy megvesztegesse ezzel, hogy maga felé fordítsa őket, hogy támadóiból egész egyszerűen kimossa a támadót, s hogy meggyőzze mind a hetet: valaki itt nem pusztán megadta magát, hanem ezzel a megadással támadóinak szinte elébe sietett.

4. Kátrányszag volt a levegőben, émelyítő, átható, tömény kátrányszag mindenütt, és ezen nem segíthetett az erős szél sem, mert ez a szél, mely egyébként már csontig átjárta őket, ezt a szagot csak felcsapta és körbekergette, de nem tudta kicserélni másra, hiszen az egész környéken, kilométereken át, s főleg itt, a keletről beérkező és rögtön legyezőélekként szétfutó sínek torkolata meg a hátuk mögül idelátszó rákosrendezői teherpályaudvar között, ebből volt a levegő, ebből a kátrányszagból, amelyről aztán végül is elég nehezen lehetett megmondani, hogy a lecsapódott korom meg füst, a száz- és százezer átdübörgő szerelvény, a szennyes talpfák, zúzalékkövek és a sínek acéljának szaga mellett mi mindent foglalt még össze, ám kétségkívül nem csupán ezeket, hanem más, rejtettebb, épp csak körülírható vagy egyenesen megnevezhetetlen elemeket is, köztük az emberi hiábavalóságnak azt az irdatlan terhét bizonyosan, amit abban a száz- és százezer szerelvényben errefelé hordott át az innen, a felüljáró magasából nézve végképp ijesztő céltalansággá egybeállt milliónyi hánytató akarat, mint ahogy bizonyosan táplálta a kietlenségnek, az elhagyatottságnak, a kísérteties, üzemi dermedtségnek az a lebegő szelleme is, mely évtizedek alatt záródott rá lassan erre a tájra, s amelyben Korim igyekezett most elhelyezni önmagát, ő, aki menekültében eredetileg – észrevétlenül, gyorsan, hangtalanul – csak át akart menni a túloldalra, hogy folytassa útját a város feltételezett középpontja felé, most meg, mondhatni, be kellett rendezkednie a világnak ezen a huzatos, hideg pontján, megkapaszkodnia – korlát, járdaszegély, aszfalt, fém – a szemmagasságból jelentősebbnek tűnő, amúgy persze véletlen részletekben, hogy így azután egy vasúti felüljáró, ez itt pár száz méterre a rákosrendezői teherpályaudvar előtt, a világ egy nem létező szeletéből a világ egy létező szeletévé, új életének, vagy mint maga fogalmazott később, „ámokfutásának” egyik fontos korai állomásává váljon, egy felüljáró, amin különben, ha nem tartóztatják föl, csak vakon átsiet.

5. Hirtelen kezdődött, nem volt felvezetés, sejtelem, előkészület, ráfutás, pontosan a negyvennegyedik születésnapjának egy adott pillanatában csapott le rá a felismerés, és rögtön iszonyú fájdalmasan, éppen úgy, ahogy ők heten csaptak le rá itt a felüljáró közepén az előbb, mondta, éppen olyan váratlanul és előre megjósolhatatlanul, ült egy folyóparton, ahol különben is néha, mert nem volt kedve hazamenni az üres lakásba pont a születésnapján, ült, és tényleg hirtelen, beléhasított, mesélte, hogy szent isten!, semmit nem ért az egészből, hogy jaj, jaj, jaj, semmiről semmi fogalma nincs, hogy Jézus Mária, nem érti a világot, és már attól megrettent, hogy így fogalmazódik meg benne a dolog, a közhelynek, a banalitásnak, az émelyítő naivitásnak ezen a színvonalán, de hát erről volt szó, mondta, egyszeriben borzasztó ostobának látta önmagát negyvennégy évesen, egy üres, buta hólyagnak, ahogy negyvennégy éven át értette a világot, miközben pedig, látta be akkor ott a folyónál, nemhogy nem értette, hanem egyáltalán nem értett semmit az egészből, amiből az volt a legrosszabb, hogy negyvennégy éven át azt hitte, érti, holott nem értette, ez volt a legrosszabb azon a születésnapi estén, egyedül a mellett a folyó mellett, a legrosszabb, mert ráadásul ezzel a felismeréssel nem járt együtt az, hogy na, akkor viszont most már érti, mivel nem egy új tudást kapott ezzel cserébe azért a másikért, hanem valami ijesztő bonyolultságot, ha ettől kezdve a világra gondolt, márpedig azon az estén iszonyú mélyen gondolt a világra, és gyötörte magát, hogy megértse, de nem ment, csak egyre áttekinthetetlenebb lett az a bonyolultság, már az volt az érzése, hogy annak a világnak, amelynek a megértésével annyira kínozza magát, ez a bonyolultság az értelme, hogy a világ tehát azonos a saját bonyolultságával, már éppen itt tartott, és nem adta fel, amikor pár napra rá észrevette, hogy valami baj kezd lenni a fejével.

6. Akkor már hosszú évek óta egyedül élt, mesélte a hét gyereknek maga is guggolva és hátát a korlátnak nekiszorítva a felüljárón átsüvítő novemberi szélben, egyedül, mondta, mert a házassága a Hermész-ügy miatt már korábban tönkrement (s csak a kezével intett, hogy majd később elmondja, ez mi volt), utána pedig annyira „összeégette magát egy nagyon heves szerelemben”, hogy elhatározta, soha többé, nőnek még a közelébe se soha többé, ami persze nem jelentett teljes elszigeteltséget, mert mindig voltak egy-egy nehéz éjszakára nők, nézett Korim a gyerekekre, meg hát azzal együtt, hogy lényegében véve egyedül, természetesen a levéltári munkája miatt munkakapcsolatban, a szomszédai miatt szomszédkapcsolatban, az utcai közlekedés miatt utcakapcsolatban, a bevásárlások és a kocsmák miatt bevásárlás- és kocsmakapcsolatban állt különböző emberekkel, s így tovább, végül is, most visszagondolva, mondta, nagyon sok embernek maradt a közelében, ha ennek a közelségnek a legtávolabbi sarkában is, elég soknak, míg csak nem maradoztak el tőle ezek is, nagyjából attól az időszaktól fogva, mikor a levéltárban, a lépcsőházban, az utcán, a bevásárlásnál és a kocsmákban lassan kénytelen volt beszámolni róla, hogy sajnos azt hiszi, el fogja veszíteni a fejét, mert amikor megértették, hogy nem képletesen, átvitt értelemben gondolja a dolgot, hanem valóban úgy, ahogyan mondja, vagyis hogy a nyakáról a fejét, sajnos, valószínűleg el fogja veszíteni, akkor, mintha valami égő házból menekülnének, szinte elrohantak mellőle, és nagyon gyorsan felszámolódott körülötte minden, és ő ott állt, mint egy égő ház, hiszen kezdték azzal, hogy elhúzódtak tőle, és nem szólították meg a levéltárban, folytatták úgy, hogy nem fogadták a köszönését, és nem ettek vele egy asztalnál, míg végül, ha meglátták az utcán, kikerülték, értik?, kérdezte Korim a hét gyerektől, ha meglátták, hogy jön, kikerülték az utcán, ez érintette a legfájdalmasabban, tette hozzá, fájdalmasabban, mint ami a nyakcsigolyáin történt, mivel éppen ebben az állapotában lett volna a legnagyobb szüksége valami együttérzésre, mondta, és látszott rajta, hogy a legszívesebben a lehető legapróbb részletekig folytatná a dolgot, mint ahogy látszott a hét gyereken is, hogy nekik aztán hiába, mert ők heten már úgysem feleltek volna semmire, nem is érdekelte őket az egész, különösen attól a ponttól, hogy „a fószer a feje elvesztésébe belekezdett”, mint később másoknak beszámoltak róla, na, az nekik „annyi” volt, mondták, összenéztek, a legidősebb egyetértően odabólintott a többinek, ami valami olyasmit jelentett, hogy „hagyjuk, nem éri meg”, aztán csak guggoltak tovább szótlanul, és a sínek torkolatát figyelték, néha, mikor egy-egy tehervonat elzakatolt alattuk, valamelyik megkérdezte, mennyi még, mire mindig ugyanaz, a legidősebb mellett az egyik szőke, az órájára nézett, s csak annyit mondott, majd szól, ha itt lesz az ideje, és addig viszont kuss.

7. Ha Korim tudta volna, hogy a döntés, és éppen ez, megszületett, ha észrevette volna ezt az odabólintást, akkor persze semmi sem úgy történik, ahogy történt, de nem tudta, mivel nem vette észre, s láthatóan magában egész másképp értelmezte a dolgokat, mint ahogy azok voltak, neki ugyanis a helyzet – itt guggolni a szélben ezekkel a gyerekekkel – egyre nyugtalanítóbbá vált, éppen azért, mert nem történt semmi, és nem derült ki semmi, vagy hogy tényleg mit akarnak, és hogy akarnak-e valamit egyáltalán, neki magyarázatot kellett találnia, miért nem engedik el, vagy miért nem hagyják ott, ha egyszer meggyőzte őket, hogy nincs pénze, és fölösleges az egész, magyarázatot kellett volna, és ő meg is találta, csak a hét gyerek felől nézve nem a helyes magyarázatot, mert a számára, aki pontosan tudta, mennyi pénz van bevarrva kabátja jobb szárnyába, ennek a mozdulatlanságnak, ennek a némaságnak, annak, hogy nem csinálnak semmit, és nem történik semmi, egyre nagyobb és egyre félelmetesebb jelentősége lett, ahelyett, hogy a személyét tekintve egyre kisebb és egyre megnyugtatóbb jelentősége lett volna, ezért aztán, miközben minden pillanat első felében arra készült, hogy felugrik és rohanni kezd, addig ugyanazoknak a pillanatoknak a végén már maradt, mint aki pont ezt akarja, és beszélt, mint aki a dolgoknak még csak az elején tart, azaz egyszerre volt készen a menekülésre és a maradásra, de dönteni mindig a maradás mellett döntött, félelemből persze, többször is közölvén, mennyire jólesik neki, hogy a legbizalmasabb körbe kerülve végre meghallgatják, ahol neki van is mit mondania, sőt voltaképpen elképesztő sok mondanivalója van, mert az, ha most belegondol, mondta, tényleg a szó szoros értelmében elképesztő, mi mindent kell elmesélnie ahhoz, hogy világos legyen: szerdán, vagyis pontosan most nem tudja, hány, de úgy harminc-negyven órával ezelőtt jött el az a sorsdöntő nap, amikor megértette, hogy neki kell vágjon tényleg a „nagy útnak”, amikor megértette, hogy minden, Hermésztől az egyedüllétig, az ő számára egy irányba tart, amikor megértette, hogy valójában már úton is van, mert minden elrendeződött és minden összeomlott, azaz őelőtte minden elrendeződött, és őutána minden összeomlott, ahogyan az, mondta Korim, az efféle „nagy utaknál” a dolgok rendje szerint valószínűleg lenni is szokott.

8. Lámpa csak a feljáró és a levezető lépcsők felett égett, az újra meg újra rájuk csapó széltől egy-egy sivár, borzongó kúpban eresztve le a fényt, a kettő közt vagy harmincméternyi távon a felüljáró összes többi neonja mind ki volt verve, így aztán oda, ahol ők guggoltak, világosság már végképp nem jutott; mégis: egymást pontosan érzékelték, amiként az ég sötét, irdatlan tömegét is a kiütött neonok miatt, az eget, mely most önmagának ezt a sötét, irdatlan, csillagoktól reszkető tömegét akár ebben az alattuk szétterült óriás vasúti tájban is visszatükrözve láthatta volna, ha reszkető csillagjai és a sínek közé szórt számtalan szemaforpár tompa vöröse között lehetett volna valami kapcsolat; de nem volt kapcsolat közöttük, hisz nem volt közös rend, és nem volt közös összefüggés, csak külön rend és külön összefüggés fent és lent és mindenütt, mert vakon nézett egymásra csillag és szemaforerdő, és vak volt egymásra a létezés minden nagy tétele, vak a sötétség és vak a ragyogás, de vak a föld és vak az ég, hogy eképpen végül egy magasabb nézet elveszett tekintetében a tágasságnak egy halott szimmetriája jöjjön létre, s benne persze középen egy parányi folt: ahogy Korim… a felüljárón… meg a hét gyerek.

9. Komplett bolond, mesélték másnap a környéken valakinek, a figura, az abszolúte komplett bolond volt, egyszerű szalajtott hülye, mondták, akit azonban mégiscsak ki kellett volna nyírni valahogy, mert az ilyennél sohasem lehet tudni, nem köp-e mégis, végül is mindenkinek látta az arcát, tették aztán hozzá már egymás között, megjegyezhette, milyen ruhát, cipőt, és a többit viseltek akkor délután, igen, látták be másnap, ki kellett volna nyírni, csakhogy idejében senki nem gondolt rá, mindenki tök nyugodtan dekkolt fent a felüljárón, mert minden rendesen elő volt készítve odalent, csak nézték a torkolat felett a sötét vidéket, vártak a hatnegyvennyolcas első jelére a távolból, hogy akkor viszont rögtön lerohanjanak a töltéshez, elfoglalják a helyüket a bokrok mögött, és elkezdődjön a tánc, szóval senki, jegyezték meg, senkinek nem jutott az eszébe, hogy ezúttal a játék másképp is végződhet, másképp, azaz teljes győzelemmel, pedig az a legnagyobb, a tökéletes találat, vagyis a halál, ami után persze még egy ilyen pali is egyértelmű veszély, mert megszólalhat, mondták, megszólalhat teljesen váratlanul a nagy hisztériában a zsaruknak, és mindez azért alakult így, és ők azért gondolkodhattak ezen a módon, mivel egyáltalában nem figyeltek, nem, különben rájöhettek volna, hogy éppen ő aztán igazán nem jelenthetett semmiféle veszélyt a számukra, hisz azt sem tudta később, hogy egyáltalán történt-e itt valami hatnegyvennyolc tájban, ő ugyanis egyre mélyebbre merült a félelmében, és a félelme miatt az elbeszélésében, amelynek, mi tagadás, már az első pillanattól fogva tényleg nem volt semmiféle szerkezete, semmi olyasmi, amivel figyelmet kelthetett volna maga iránt, csak ritmusa és… teltsége, mert egyszerre akart elmondani mindent, mivelhogy minden egyszerre volt meg benne is, ami történt vele, amire rájött, az egyetlen egésszé állt össze azon a bizonyos szerda reggelen, harminc vagy negyven órával ezelőtt, innen kétszázhúsz kilométerre egy utazási irodában, amikor már éppen rákerült volna a sor, és megkérdezte volna, mikor megy a legközelebbi járat Budapestről, és mennyiért, mikor tehát a pultnál hirtelen megérezte, hogy ezt itt nem szabad megkérdeznie, s hogy ugyanabban a pillanatban meg is lásson valamit a pult reklámfalának tükröződésében, a Járási Ideggondozó két emberét ugyanis, két emberséges idiótának álcázott, valójában két, még a bőre pórusain is szimpla agressziót párologtató úgynevezett gondozónőt, a háta mögött, a bejáratnál.

10. A Járási Ideggondozó emberei, mondta Korim, sohasem magyarázták el neki azt, amiért elkezdett odajárni, hogy tudniillik az egész rendszer, a fejgyámtól a ligamentumig, végül is hogyan működik, nem adtak magyarázatot, és azért nem, mert nem tudtak volna, mert nem értettek belőle semmit, mert a fejükben valami egészen leírhatatlan sötétség uralkodott, csak bámultak először, mint borjú az újkapura, aztán meg úgy tettek, mintha maga a kérdés volna ostoba, s egyúttal jele, kézzelfogható bizonyítéka az ő őrültségének, már maga az, hogy ilyesmivel jön, néztek egymásra jelentőségteljesen, és egy icipicit bólintottak, már az elég beszédes, ugye, aztán valamivel elütötték a dolgot, aminek természetesen az lett az egyetlen következménye, hogy többé nem tett fel erre vonatkozó kérdéseket, hanem, miközben rendületlenül cipelte tovább a hátán az egész problémát, nekiállt saját maga megfejteni, mit is jelent akkor az a bizonyos fejgyám, és mit is jelent akkor az a bizonyos ligamentum, hogy miképpen fest is akkor tehát ez a kritikus összeillesztés, sóhajtott fel Korim, hogy miképpen is van, ahogyan az ő koponyáját gerincoszlopának a legfelső csigolyájára egyszerűen ráakasztották, már ha belegondolt akkoriban, mondta most, hogy a nyakszirtcsontízei beleékelődnek a fejgyámjába, már ahogy rágondolt, hogy a saját koponyáját a ligamentumokkal odaerősítették a gerincoszlopához, és ez az, ami az egészet tartja, már a puszta képtől, hogy látja ezt a belsőt, mialatt rágondol, végigborsózott a háta, és végigborsózik ma is, mert az elég rövid vizsgálódás és elég rövid önmegfigyelés után is nyilvánvaló volt, hogy ez az illesztés egyike a legleheletfinomabb, a legérzékenyebb, a legsérülékenyebb és a legvédtelenebb illesztéseknek a szervezetben, s hogy akkor következésképp itt is van a baj, ennél az összeillesztésnél kezdődött, állapította meg, és ennél az összeillesztésnél fejeződik is be, mert ha a röntgenfelvételekből az orvosok nem voltak képesek valami érdemlegeset kiolvasni, és hát ez történt, akkor őelőtte viszont egy percig nem volt kétséges, mikor már valamennyire beásta magát a vizsgálat és az önmegfigyelés egy kicsit is mélyebb rendjébe, hogy igen, a fájdalom bizony hogy ide, erre a kapcsolódási, erre a beékelési pontra, a fejgyám és a nyakszirtcsont eme találkozására mutat, ezért ide is kell magától értetődően minden figyelmet összpontosítani, vagy a ligamentumokra, akkor ezt még nem tudta pontosan, ezt még nem, amit azonban pontosan tudott, amit a napról napra, hétről hétre, hónapról hónapra növekvő nyaki és háti fájdalmon át egyértelműen érzékelt, az az volt, hogy a folyamat elkezdődött, és halad előre megfékezhetetlenül, és az egész aztán, tárgyilagosan nézve, mondta, a koponya és a gerincoszlop közötti viszony végleges megromlásához, végső soron tehát, egyáltalán nem képletesen szólva – mert miért?, mutatott a nyakára Korim, majd talán ez a vékony kis bőrnye tartja meg?! – a fej elvesztéséhez fog elkerülhetetlenül elvezetni.

11. Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét, nyolc, kilenc pár sínt lehetett odalent összeszámolni a felüljáró tetejéről, és ők heten nem is igen tehettek mást, mint hogy ezeket számolgatták, és tekintetüket újra meg újra ezeken vezették végig a torkolat felé a piros szemaforok fényétől is épp csak átsejlő sötétben, mást nemigen, míg várták, hogy a hatnegyvennyolcas feltűnjön végre a távolban, mert a feszültség, mely a korábbi nyugalom után mindannyiuk arcára hirtelen ki lett írva, a hatnegyvennyolcas megérkezésén kívül már semmi egyébre nem vonatkozott, a fószerrel ugyanis, ahogy az első pár kísérlet után végérvényesen nevezték a másnapi élménybeszámolókban, a fószerrel kapcsolatos kezdeti remények, hogy kirablásával a várakozás percei még jobban múlnak, odalettek már sarokba szorításának első negyedórája után, és még ha akartak sem lettek volna képesek akár csak egyetlen szavára is odafigyelni abban a továbbgyűrűző, végtelen monológban, amit az itt, a kör közepén, a korlátnak szorítva, leállíthatatlanul nyomott, mert csak nyomta, nyomta, mesélték másnap, ők meg egyszerűen kikapcsoltak, mondták, nem is lehetett volna bírni másképp, mint így, teljesen kikapcsolt aggyal, mivel különben, ha be vannak kapcsolva, fűzték hozzá, akkor már csak azért is ki kellett volna csinálni, hogy az ép eszüket ne veszítsék el, és ők sajnos ki is kapcsoltak a józan ész kedvéért, viszont így az egész miskárolás is elmaradt, pedig nem kellett volna, hogy elmaradjon, vádolták egymást, pedig nem jó, hogy így esett, ismételték meg többször is, hiszen normális esetben ők heten tudták a legjobban, mivel jár, ha egy efféle tanú, mint ez, nem tűnik el teljesen, nem beszélve arról, hogy nekik, akik a komolyabb kerületekben „érmetszőkként” már kezdtek nevet szerezni maguknak, a feladat nem lett volna sem igazán új, sem különösebben kockázatos.

12. Ami rászakadt, rázta meg a fejét még most is hitetlenkedve Korim, az kezdetben szinte felfoghatatlan és szinte elviselhetetlen volt, mert a dolgok bonyolultságának megpillantása és megállapítása után, az első szembenézést követően legelőször is egyetlen rövid menetben le kellett számoljon „betegesen hierarchikus világnézetével”, le kellett döntenie „a hamis piramist”, meg kellett szabadítsa magát a biztonságos eligazodásnak attól a rendkívül hatásos, de fölöttébb gyermekded délibábjától, hogy a világ az valami fokozhatatlan egész, és ennek az egésznek valami örökállandósága és örökállománya, és ezen az örökállandóságon és örökállományon belül egységes szerkezete, elemeinek szigorú összefüggése, a teljes rendszernek pedig valami határozott iránya, fejlődése, haladása, sebessége, azaz valami csinos, kerek tartalma van, mindezekre, tényleg már a legeslegelején egyszer s mindenkorra nemet kellett mondjon, hogy aztán jóval később, mondjuk úgy, mondta, hogy a századik lépés felé, helyesbítenie is kelljen azt, amit elsőre e hierarchikus gondolkodásmóddal való leszámolásnak nevezett, de nem azért volt szükség erre a helyesbítésre és leszámolásra, hogy ezzel ezt a piramissá emelkedett, saját értelmét nem tagadó világrendet mint félrevezetőt és helytelent el is veszítse örökre, mert nem, különös, rendkívül különös módon, mondta, nem veszített el semmit, az történt tudniillik, hogy az a bizonyos születésnapi este, az nem a veszteség, hanem a nyereség kiindulópontja lett, mégpedig a szinte felfoghatatlan, a szinte elviselhetetlen nyereségé, hiszen akkor ott, abban a lassú folyamatban a folyópart és a vívódás századik lépése között, rettenetes bonyolultságának megpillantásán át, a világról kitűnt ugyan, hogy nincsen, de az is, hogy viszont az összes rávonatkozó gondolatmenet nagyon is van, sőt hogy a maga ezer és ezer változatában csupán csak így létezik: az őt, a világot leíró emberi szellem ezer és ezer elképzeléseként, tehát, mondta, mint puszta szó, mint a vizek felett lebegő Ige, vagyis hát, tette hozzá, egyszeriben világossá vált, hogy hiba volt úgy vélekedni, a helyes feltétele a helyes választás, mivel nem választanunk kell, hanem megnyugodnunk, nem választani a helyes és a helytelen között, hanem megnyugodni, hogy nincs ránk bízva semmi, felfogni, hogy egyetlen nagy gondolatrendszer helyessége sem az igazságán múlik, mert nincs mihez hozzámérni, hanem a szépségén, és ez a szépség váltja ki a hitet, hogy e szépség: helyes – ez történt, mondta Korim, ez történt ama születésnapi este és a töprengésnek ama századik lépése közt, a hit mérhetetlen jelentőségének a megértése, annak a régi tudásnak az újbóli belátása, hogy a világot a rávonatkozó hit teremti meg és tartja fenn, s a benne való hit megszűnte törli el, aminek következtében persze, mondta, rögtön valami egészen bénító, iszonyatos gazdagság szakadt rá, mert hát attól fogva tudta, hogy minden, ami volt, megvan ma is, és ő váratlanul egy olyan irdatlan súlyos helyre tévedt, ahonnan jól látni, ó, hát, hogy is kezdje, sóhajtott fel, hát, hogy például… még mindig van Zeusz, és még mindig él az összes olymposzi isten, hogy az égben még mindig ott van Jahve meg az Úr, mögöttünk pedig a sarkok minden kísértete; hogy nem kell félnünk, és félnünk kell, mert semmi nem vész el nyomtalanul, mivel a nincsnek ugyanúgy megvan a rendszere, mint annak, ami létezik; és még mindig megvan Allah és a lázadó Herceg és a menny összes holt csillaga, de megvan a puszta Föld is a maga istentelen törvényeivel, amiként a pokol borzalmas ténye és a démoni birodalom is: valóság, ezer és ezer világ, mondta Korim, mindegyik külön – fenséges vagy ijesztő – rend szerint, ezer és ezer, emelte fel a hangját, egyetlen hiányzó összefüggésben – így gondolkodott a dolgokról akkor, mesélte most, s mikor eljutott idáig, és újra meg újra végigélte a meglétnek ezt a határtalan bőségét, akkor a fejével elkezdődött valami, aminek megjósolható kimeneteléről az imént már beszámolt, talán ezt a gazdagságot, az isteneknek és a múltnak ezt a bizonyos kimeríthetetlenségét nem bírta el, végül is nem tudja, a mai napig nem világos, pontosan hogyan is, mindenesetre a nyaki és a háti fájdalmakkal párhuzamosan hirtelen elkezdett: felejteni, tételről tételre, válogatás nélkül, szabálytalanul és rohamsebesen, előbb csak azt, hogy hova tette a kezében tartott kulcsot, és hogy melyik oldalon fejezte be tegnap az olvasást, aztán hogy mi történt három nappal ezelőtt egy szerdán reggeltől estig, majd a fontosat, a sürgőset, az unalmasat és a jelentéktelent, végül az anyja nevét felejteni, mondta, az őszibarack szagát felejteni, az ismerős arcokról, hogy honnan ismerősek, az elvégzett teendőkről, hogy már elvégezte őket, egyszóval, mondta, valóban elkezdett minden kimenni a fejéből, az egész világ, fokról fokra, de itt is, ezúttal is összefüggés és értelem nélkül, mintha még mindig elég volna az, ami így megmarad, vagy mintha valami folyton fontosabb lenne, mint amit egy magasabb, érthetetlen erő az ő számára feledésre ítélt.

13. Valahogy ihattam a Léthe vizéből, magyarázta Korim, s miközben csüggedten megcsóválta a fejét, ezzel is jelezve, hogy a dolog lefolyásának körülményeit ő már valószínűleg soha nem ismerheti meg, előhúzott egy doboz Marlborót: – Van valakinél tűz?

14. Nagyjából egykorúak voltak mind, a legfiatalabb tizenegy, a legidősebb talán tizenhárom-tizennégy éves lehetett, de legalább egyetlen borotvapenge egy tokban mindnél ott lapult, és nemcsak hogy ott lapult, hanem a legkisebbtől a legnagyobbig tökéletesen kezelte is mind azt a legalább egyet, amit „szimplának”, vagy azt a hármat, amit „készletnek” neveztek, egy sem akadt köztük, aki ne lett volna képes akár egyetlen szempillantás alatt előrántani, és belesimítani a magáét a két ujj közé a feszes tenyérbe, miközben a tekintet meg se rebben, csak rászegeződik az áldozatra, hogy aztán az éppen soron lévő villámgyorsan el is találja az eret a nyakon – ez volt az, amit ők a legjobban tudtak, különösen együtt, heten, egyszerre, ez példátlanul veszélyessé tette őket, és tényleg már most kezdett hírnevet szerezni nekik, persze gyakorolták is folyamatosan, míg eljutottak idáig, gyakorolták pontos kiképzési terv szerint, állandóan változtatott helyszíneken százszor és százszor végrehajtották, míg csak nem ment utánozhatatlan, fokozhatatlan sebességgel és összehangoltsággal, hogy aztán attól kezdve, hogy hibátlan szintre jutottak, attól kezdve, hogy egy támadásnál szó nélkül dőlt el, adott esetben ki lép előre, és ki marad és milyen rendben hátul, már nem volt helye a hencegésnek, egyszerűen nem is lehetett beszélni a dologról, annyira tökéletes volt együtt, meg az ilyenkor kiömlő vér látványa önmagában is a torkukra forrasztotta a szót, némává tette őket, fegyelmezetté és komollyá, sőt bizonyos értelemben nagyon is komollyá, mely még nekik is túlzott terhet jelentett, szükségük volt hát valamire, ami játékosabban, véletlenszerűbben, azaz némi kockázattal vezeti el őket a halálhoz, hisz ezt keresték mindannyian, így alakult, ez érdekelte őket, és ezért jártak ide, ez volt az ok, hogy jó néhány délutánt már itt töltöttek, a saját szórakoztatásukra, hetek óta jó néhány délutánt és kora estét.

15. A mozdulatában, mondta Korim másnap a MALÉV-irodában, annyira nem volt semmi kétértelmű, meg az egész annyira normális, olyan hétköznapi volt, ahogy benyúlt a cigarettásdobozért, annyira ártatlan és veszélytelen, tulajdonképpen csak amolyan rögtönzés, váratlan ötlet, hogy hátha valamivel, például egy ilyen barátságos gesztussal levezethet valamit a feszültségből, egyszerű próbálkozás, hogy egy efféle cigaretta-körbekínálással enyhíthet egy kicsit a helyzetén, szóval tényleg, mondta, annyira így volt, nem túloz, hogy mindenre számított, csak arra nem, hogy mire a keze kijut a Marlborós dobozzal a zsebéből, már ott is van rajta, a csuklóján, egy másik kéz, de nem markolta, mint egy bilincs, hanem megbénította, és ezt a csuklót egy pillanat alatt elöntötte a melegség, érezte, mesélte még másnap is megdöbbenve, ahogy elgyengülnek az izmai, de csak azok, amelyek a Marlborós dobozt tartották, és közben nem hangzott el egyetlen hang sem, sőt a hozzá legközelebbi gyerek kivételével, aki ilyen akrobatikus, valóban lélegzetelállító ügyességgel, félreértve az ő mozdulatát, lecsapott rá, a többi meg se rezzent, épp csak odanéztek a lehulló Marlborós dobozra, aztán az egyik felemelte, kivett belőle egy szálat, továbbadta a másiknak, és így ment aztán a doboz sorban végig, míg ő, Korim, ijedtében úgy csinált, mintha semmi se, mintha csak valami aprócska, nevetséges és szóra sem érdemes baleset történt volna, s maga sem tulajdonítva jelentőséget neki, a vétlen kezével ösztönösen átfogta a sebesült csuklót, de nem értette meg rögtön, mi történt, amikor pedig mégis, lassan, felfogta, akkor meg a hüvelykujját odaszorította a pici sebhez, mert csupán ennyi volt, mesélte, egy icipici vágás, és mire az ilyenkor szokásos hirtelen támadt eszeveszett dobogás, zakatolás, lárma csöndesedni kezdett a fejében, ugyanezt a fejet valami hideg nyugalom öntötte el, mint az előbb a csuklót a vér, vagyis, jelentette ki másnap határozottan, akkor már biztos volt benne, hogy meg fogják ölni.

16. A munka a levéltárban, mondta, miután megvárta, hogy az utolsó gyerek kezében is meggyulladjon a cigaretta, vagy fogalmazzon inkább úgy, fogalmazott így remegő hangon, hogy személy szerint az ő munkája ott igazán nem tartozott azok közé, amelyek megtörik, megalázzák, kizsákmányolják és fölemésztik az embert, nem, erről az ő esetében szó nincsen, sőt azt kell mondja, hogy „az emberek között játszott szerepében beállt elszomorító fordulat” után éppenhogy ez lett, ez maradt számára a legfőbb, az egyedüli menedék mind a kötelező, mind az önkéntes, azaz a munkaidőn túli, személyes jellegű elfoglaltságok terén, egy az utolsó hónapokban kialakult alapvető és az ő számára sorsdöntő felismerése miatt ugyanis, hogy tudniillik a történelem a valóság megközelíthetetlenségének még csak nem is a legelkeserítőbb, inkább a legmulatságosabb bizonyítéka, minden, amit mint helytörténész, ennek a történelemnek a tisztázása, létrehozása, megteremtése és ápolása érdekében tett, az a szabadság rendkívüli kegyelmébe emelte fel, mert amikor már képes volt megfogalmazni, hogy ez a bizonyos történelem a valóság emlékének, a múltra vonatkozó emberi tudásnak és képzeletnek, az ismeretnek és az ismerethiánynak, az elvétésnek, a hazugságnak, a túlzásnak, az adathűségnek, az adattévesztésnek, a helyes és helytelen értelmezésnek, a szuggesztiónak és az elegendő számú meggyőződés egy irányba terelésének egy – az eredetét tekintve véletlenszerű, célját tekintve pedig csak cinikus elvek szerint leírható – különleges keveréke, akkor a munka a levéltárban, vagy ahogy azt ők bent nevezték, az iratok szintre rendezése és annak minden fajtája tényleg maga volt a szabadság, hiszen mindegy volt, adott esetben mivel foglalkozik, mindegy, hogy az általános szintre rendezésnek, a középszintre rendezésnek vagy a darabszintre rendezésnek, hogy a fond- és állagjegyzékgondozásnak éppen melyike jutott őrá, bármit tett, bármelyik pontjára nyúlt is ennek az alig kétezer iratfolyóméternyi levéltárnak, azzal csak fenntartotta a történelmet, de a valóságnak folyton melléje nyúlt, hogy így fejezze ki a dolgot, viszont az, hogy tudta ezt, miközben végezte, folyton a háboríthatatlanság és a kimozdíthatatlanság, sőt bizonyos értelemben az érinthetetlenség feltétlen bizonyosságával ajándékozta meg, mint azt az embert, aki belátja, hogy amit csinál, az fölösleges, hisz értelmetlen, de azt is, hogy ennek a fölöslegességnek és értelmetlenségnek valami egészen rejtélyes, utánozhatatlan édessége van – igen, kétségkívül, mondta, a szabadságba emelkedett tehát a munkája által, csak egy baj volt ezzel, hogy sajnos nem az elégséges szabadságba emelkedett, ugyanis attól, hogy az utolsó hónapokban megízlelte ennek a szabadságnak a kivételességét, kezdte rögtön kevesellni is, és kezdett vágyódni, sóvárogni a legeslegnagyobb szabadság után, kezdett gondolkodni azon, mit kell ezért tennie, hova kell forduljon érte, vagyis kezdte égőn kínozni a kérdés a levéltárban, hogy ez a legeslegnagyobb szabadság vajon hol lehet.

17. Mindez persze, ez az ő egész története nagyon régre vezet vissza, mondta Korim, egészen odáig, mikor először jelentette ki, hogy most hogy egy totál őrült világban őbelőle szimpla őrültet csináljanak, na, azt azért nem, mert ha hülyeség lett volna is különösebben tagadni, hogy előbb-utóbb természetesen „ez lesz a vége”, vagyis hogy előbb-utóbb tényleg valami ilyesmi, tehát a megőrülés, az már akkor világos volt, hogy addig azért jön még egy s más, megőrülni, mondta, ezt ő különben sem valami baljós, már jó előre nyomasztó fenyegetésnek látja, amitől rettegnie kell, nem, egyáltalán, ettől ő személy szerint soha, egy pillanatig nem rettegett, egyszerűen csak arról van szó, magyarázta később a hét gyereknek, hogy egy napon „eltört nála a mécses”, mert most ha visszagondol, az ő története valójában nem is azzal a bizonyos folyóparttal indult, hanem jóval korábban, jóval a folyóparti események előtt, amikor egyszer elfogta egy addig ismeretlen, egy addig teljességgel ismeretlen mélységű és az ő egész lényét alapjaiban megrázó elkeseredés, hirtelen, egyik napról a másikra egyszer csak azon vette észre magát, hogy nagyon, hogy halálosan el van keseredve, amiként akkoriban fogalmazott, „a világ állapota” miatt, és ez nem valami gyorsan érkező és gyorsan múló hangulat következtében állt nála elő, hanem hát, ez egy olyan iszonyú éles bevillanás volt, mondta, ami örökre beég, tudniillik bevillant neki, hogy a világban, ha volt is, már nincsen semmiféle nemes, nem akarja eltúlozni, de tényleg, komolyan, hogy őkörülötte talán nem is volt, mindenesetre soha többé nem is lesz se szép, se jó, gyerekesen hangzik, meg amit ebből a történelemre vonatkozóan elkeseredésében leszűrt, gyerekesen, elismeri, és az is, ahogy ezzel az elkeseredéssel akkoriban szinte házalni kezdett napokon át és kocsmákon át, hogy találjon valakit, amint abban az „általános kiborulásában” nevezte, az „ég angyalai” közül, egészen addig, míg meg nem találta, el nem mondott neki mindent, majd elkeseredésében maga ellen nem fordított egy fegyvert, hálistennek, mondta most, sikertelenül, szóval az egész valóban nagyon-nagyon együgyű volt, ehhez nem fér kétség, viszont így indult minden, ebből az elkeseredésből lett ő, ez az egész „új Korim”, ezt követően kezdett el töprengeni a dolgokon, hogy hogy is vannak, és ha így és így vannak, akkor hogy mi várhat őrá személyesen, majd amikor megértette, hogy személyesen őrá az égadta világon nem vár semmi, mikor felfogta, hogy neki voltaképpen már abszolúte vége, akkor, nos, akkor határozta el, hogy jó, rendben, érti ő, így állnak vele a dolgok, de akkor most mi legyen, adja meg magát, múljon ki szép halkan a világból?, vagy mi?!, és éppen ez a kérdés, vagyis hogy a kérdést ilyen minden-mindegy-alapon tette fel, vezette őt nyílegyenesen a végső döntés napjáig, ama bizonyos szerda reggelig, amikor egyszer csak eldőlt, hogy most, hogy nincs tovább, hogy itt azonnal cselekednie kell, nyílegyenesen vezette, de ugyanakkor irgalmatlanul nehéz stációkon át, hiszen ők itt heten a megmondhatói, mondta még mindig guggolva a felüljáró közepén, miféle nehéz stációk vártak rá, előbb a folyóparton a világ bonyolultságának a megértésétől a további elmélyülésig, midőn a nemlétező világra vonatkozó gondolatmenetek iszonyatos gazdagságát s a hit kizárólagos teremtő erejét kellett neki, az isten háta mögötti helytörténésznek belátnia, majd amint rátört a felejtés és a fej elvesztésének alapos félelme, hogy végül a szabadság íze a levéltárban eljuttassa az utolsó stációhoz, ahol már nem volt hova tovább, ahol döntenie kellett, vagyis, ahol ki kellett jelentse, hogy ő a maga részéről nem csinálja tovább, és nem hagyja, hogy menjenek a dolgok, ahogy akarnak, hanem „cselekvőleg lép fel”, azaz másként, egészen másként tesz, mint körülötte a többiek, például úgy, hogy gondol egy nagyot, és nem marad, hanem elmegy, elmegy onnan, ahová rendelve volt, elmegy örökre, de nem csak hogy el, hanem azt találta ki, az ugrott be neki, hogy elmegy a világ közepébe, ahol eldőlnek a dolgok, ahol történnek és eldőlnek, mint Rómában hajdan, azaz úgy határozott, hogy összepakol és elmegy ebbe a „Rómába”, mert miért, tette fel magának a kérdést akkor, minek üljön ő itt Budapesttől kétszázhúsz kilométerre délkeleten egy levéltárban, ha ülhet a világ közepében is, hisz már így is, úgy is vége van, nem igaz?, és éppen kezdett kikristályosodni a gondolat az ő folyton fájó fejében, és kezdett nekilátni a nyelvtanulásnak, midőn egy késő délután, egyedül maradván a levéltárban, csak úgy elkezdett mászkálni, mondta, a polcok között, s tényleg teljesen véletlenül egy még soha nem bolygatott sarokhoz ért, egy még soha nem bolygatott polchoz, és leemelt ott egy még nem soha, de a második világháború óta biztosan nem bolygatott dobozt, s ebből az érdektelen családi iratokként regisztrált dobozból elővette a IV.3/1941–42-es jelzetű anyagot, elővette és ezzel megváltozott az élete, mert amit ott talált, az egyszer s mindenkorra eldöntötte, mit kell tennie, ha „cselekvőleg” kíván fellépni a „végső búcsún”, az egyszer s mindenkorra megmondta, mit csináljon annyi átgondolkodott, áttöprengett, áttépelődött évvel a háta mögött, tudniillik hogy hagyja őket a fenébe a háta mögött, mégpedig azonnal, mert az anyag, a V.3/10/1941–42-es jelzetű fasciculus nem hagyott kétséget afelől, hogy az elveszett nemesség feletti bánatában mi a teendő, azazhogy mi lesz az ő hátralévő dolga itt, vagyis hogy hol és főként miben is keresse ő, aki annyira meg volt fosztva tőle, azt a bizonyos, azt az olyannyira áhított, azt a legeslegnagyobb szabadságot ezen a földön.

18. A haletető csúzli, mesélték másnap a Bingó Bár előtt, ez érdekelte őket egyedül, nem az az észveszejtően tömény hülyeség, ami csak úgy dőlt a fószerból, dőlt vég nélkül, aki csak nem hagyta abba, sőt egyre nyilvánvalóbbá vált, lassan ugye egy óra múltán, hogy tulajdonképpen a saját iszonyatos dumájától csavarodott be teljesen, de nekik, mondták, tök fölöslegesen, abszolúte hiába strapálta magát, őnekik olyan volt a fószer, mint a szél a felüljárón, csak fújta és fújta, nem lehetett leállítani, de ők nem is gondoltak rá, minek, egyszerűen nem foglalkoztak vele, ugyanúgy nem, mint a széllel, hadd fújjon, mivel nekik csak az volt a fontos, az a három haletető csúzli, hogy hogy működik majd, ha megjön a hatnegyvennyolcas, akkor, pár perccel a személy megérkezése előtt már egyre inkább csak erre gondoltak mind, erre a három profi haletető csúzlira, amihez kéz alatt, mesélték, összesen kilencezer forintért jutottak a József Attilás Lengyelpiacon, ez a három profi német haletető csúzli lapult most a dzsekijük alatt, és nagyon kíváncsiak voltak, hogy hogy fognak szuperálni majd, mivel a hírek szerint ezekkel összehasonlíthatatlanul erősebben lehet lőni, mint a magyarral, a szabadkézi dobásról már nem is beszélve, egyesek szerint ez a német cucc nem is hogy csak erősebb, de a célzás és a találat is szinte százszázalékos, vita nélkül a legjobb tehát, terjedt el róla a hír, mégpedig a kéztartó sín miatt, mely közvetlenül a villát tartó nyélre van rászerelve, s amelyik a tartó kéz esetleges remegését, bizonytalankodását van hivatva a minimumra szorítani, mert végig feszesen tartja a kart egészen a könyékig, állítólag, mondták, állítólag, de hogy valójában mi lett, azt álmukban sem gondolták volna, mivel amit ez a szajré tényleg tudott, az fenomenális volt, mondták, s mondta főleg az a négy, amelyik elsőre még nem használhatta, az abszolúte fenomenális.

19. Alattuk egy újabb hosszú teher dübörgött el, és a felüljáró ismét finoman megremegett, s remegett végig, míg csak el nem ment – két ugrándozó, vörös pontot hagyva hátra – az utolsó vagon is, akkor csendesedni kezdett s hamarosan el is halt a kerekek zakatolása, majd a beállt csöndben, a két távolodó vörös pontocska nyomában, közvetlenül a sínek fölött, nem több, mint egy méter magasan egy csapat denevér tűnt fel s húzott el a szerelvény után Rákosrendező felé; minden nesz nélkül, egészen hangtalanul, mint valami középkori kísértetalakzat repültek zárt rendben, szorosan egymás mellett, egy állandó, egy rejtélyesen állandó sebességgel, suhantak szigorúan a két sín között tovább, olyan képet nyújtva így, mintha vontatnák magukat Budapestre, mintha kihasználnák a vonat mozgása keltette légfolyosót, hogy mutassa nekik az utat, s vigye őket, sodorja, szívja, s ők erőfeszítés nélkül, rezzenetlen, terített szárnyakkal érjék el a sötétben Budapestet, egy méter magasan a talpfák felett.

20. Különben nem dohányzik, mondta Korim, ez a Marlboro csak azért volt nála, mert útközben egyszer pénzt kellett váltania a kávéautomatánál, és a trafikos, akihez bement az egyik állomáson, kizárólag úgy volt hajlandó erre, ha vesz egy doboz cigarettát is, és ő nem tehetett mást, megvette, de aztán nem dobta el, mert azt gondolta, majd jó lesz valamire, és tessék, mondta, milyen jó lett, tényleg, most milyen jól jött, ugye, az előbb, még akkor is, ha neki nem volt szüksége rá, illetve egyszer, emelte fel a mutatóujját Korim, ezt meg kell mondja őszintén, egyetlenegyszer szívesen rágyújtott volna, mégpedig akkor, amikor dolgavégezetlenül eljött abból az IBUSZ-irodából a két ideggondozó miatt; elment mellettük, azok nyilván utána néztek, aztán meg jelentőségteljesen össze, de nem vetették rá magukat, legalábbis nem azonnal, hanem követni kezdték, lényegében, ebben biztos volt, ha nem fordult is hátra egy pillanatra sem, minden sejtjével tudta, hogy az a két ideggondozó jön utána, követi, azaz sejtről sejtre a nyomában van, s akkor ő, mondta Korim, hazament, gondolkodás nélkül hazament, és elkezdett pakolni, s noha túl volt már lakáseladáson, ingóság-elkótyavetyélésen, az évek alatt felhalmozódott iszonyú mennyiségű írott kacat, napló, jegyzet, fénymásolat és levél megsemmisítésén, fényképek s – az útlevelén kívül – valamennyi hivatalos okmány, bizonyítvány, anyakönyvi kivonat, TB-kártya, személyi igazolvány stb., stb. eltüzelésén, noha túl volt mindezeken, s nem nyomaszthatta már semmiféle fölösleges teher, ott, belépvén a lakásába, teljesen kétségbeesett, mert úgy érezte, most, hogy rögtön indulnia kéne, a rengeteg előkészület miatt éppen így nem dönthet, tudniillik azonnali indulás mellett, csakhogy, mondta, tévedett, mivel kiderült, hogy „rengeteg előkészületről” aztán szó nincsen, elégnek bizonyult ugyanis egy bő óra, és ő ott állt menetkészen, most gondolják csak meg, emelte fel a hangját, egyetlen óra elegendő volt, hogy annyi hónap után egyszeriben nekivágjon a nagy útnak, és kilépjen az ajtón egy lakásból, ahová soha többé nem fog visszatérni, egy óra, hogy egy tervből, hogy itt hagy mindent örökre, valóság legyen, na, és akkor, mikor teljes mértékben készen az indulásra ott állt kiürített lakása kellős közepén, és körbenézett, és sajnálat és szívösszeszorulás nélkül végigtekintett azon az ürességen, és megértette: egy óra elég, hogy mindent felszámoljunk, és ott álljunk teljes mértékben felszámolt lakásunk kellős közepén, hogy lelépjünk a bús picsába, na, akkor, mondta Korim, akkor szívesen rágyújtott volna, akkor szívesen elszívott volna egy jó cigarettát, különös, de megkívánta hirtelen az ízét, beleszívott volna egybe, jó mélyen, és kifújta volna a füstöt, jó lassan, de ez volt az egyetlen eset, hogy így megkívánta, se azelőtt, se azután, soha, egyetlenegyszer se, nem is érti, mi volt az egész.

21. Egy levéltárosnak, mondta Korim, s különösen egy főlevéltáros-várományosnak, mint amilyen ő volt, nagyon sokféle dologhoz kell értenie, egyet azonban elárulhat: azzal a képességgel, sem mint levéltáros, sem mint olyan, aki a főlevéltárosi címnek szinte már a küszöbén állt, nem rendelkezik, amely egy tehervonatok ütköző-, vagy őrbódéiban megteendő utazásnál elengedhetetlenül szükséges volna, ezért, amikor eldöntötte, hogy lényege szerint üldözés alatt állóként nem választja sem az autóbuszt, sem a személyvonatot, sem az autóstoppot, hisz a „rögzített és a bármely pontján ellenőrizhető útvonal” áldozataként rögtön bemérnék, azonosítanák, és könnyedén lecsapnának rá, elkezdődött egy szörnyű kálvária, képzeljék csak el, mondta Korim, ő, aki, hisz tudják, évtizedeken át kizárólag lakása, kocsmája, levéltára és, mondjuk, a boltja négyszögében élt, és ebből a négyszögből soha, és nem túloz, de tényleg szinte egyetlen órára se mozdult el, most nagy hirtelen kint találja magát egy pályaudvar elhagyatott s addig soha nem ismert hátsó fertályán, síneken bukdácsol, talpfákon egyensúlyoz, szemaforokra, váltókra figyel, s egy vonat vagy egy pályamunkás felbukkanásakor azonnal le kell vágódjon az árokba vagy egy bokor mögé, mert így ment ez, valóban, sínek, talpfák, szemaforok, váltók és levágódások, és már rögtön az elején a mozgó szerelvényre felugrani, majd meg a leugrás a mozgó szerelvényről, az állandó aggodalom kétszázhúsz kilométeren keresztül, hogy bakter, állomásfőnök vagy a féket s a tengelyt ellenőrző pályamunkás észreveszi, egyszerűen borzasztó volt, mondta, még itt is, hogy a háta mögött tudhatja már az egészet, rossz rágondolni, mire vállalkozott ezzel az úttal, mert most mit nevezzen kimerítőbbnek és elkeserítőbbnek, a csontig hatoló hideget a fékezőfülkében, vagy hogy nem tudott és nem is mert aludni ott; hogy olyan szűk volt bent a hely, hogy nem bírta kinyújtani a lábát, emiatt minduntalan fel kellett álljon, de hát az meg végképp elcsigázta, és így tovább, vagy hogy folyton csak kekszet, kávét meg csokoládét kapott a restikben, amitől két nap után folyton hányingere lett; de most tényleg, mondta a hét gyereknek, nagyon szar volt az egész, higgyék el neki, és nemcsak a hideg meg a kialvatlanság meg a lábzsibbadás meg az émelygés, nem, hanem hogy például jófelé mennek-e egyáltalán, ez mindig, szünet nélkül aggasztotta őt, ha az elején meggyőződött a szerelvény oldalán talált kocsiirányító bárcából, hogy az olvasott irány éppen megfelelő, mihelyt átmentek rajta, és elhagytak egy várost vagy egy falut, Békéscsabát, Mezőberényt, Gyomát vagy Szajolt, ő azon nyomban elbizonytalanodott, s ez a bizonytalanság kilométerről kilométerre egyre csak nőtt benne, és hamarosan már egy hajszál választotta el attól, hogy leugorjon, és felkapaszkodjon egy ellenkező irányba tartó vonatra, amit aztán mégse tett meg, mondván, majd egy nagyobb állomáson, ott több az esély, így határozott, de meg is bánta rögtön, bánta, hogy nem ugrott idejében, hogy mégis maradt, és teljesen el volt veszve ilyenkor, de mégis állandóan észnél kellett legyen, hogy mikor érnek egy-egy veszélyesebb területre, ahol jöhet bárki, jöhetnek a pályamunkások, a bakterek, a vonatvezetők, vagy ezek meg azok, mert akkor aztán vége, rögtön le a fülkéből valami fedezékbe, árok, épület vagy bokor, mikor mi, hát, ilyenformán, mondta Korim, ilyenformán jutott el idáig, át van fagyva, enne is végre valami sósat, vagy talán már nem is annyira, mindenesetre ha nem bánnák, menne most már szívesen tovább a belváros felé, mivel holnap reggelig, míg kinyit egy MALÉV-iroda, valamiféle éjszakai szállást feltétlenül találnia kell.

22. Döbbenetes volt, hogy a kiválasztott kavics, amely körülbelül akkora lehetett, mint egy gyerekököl, már rögtön az első lövésre egyszerűen szétrobbantotta az egyik üveget, nemcsak hallották a zakatolásban, de látták is, amint a sok közül az egyik elfutó ablak egy másodperc töredéke alatt ezernyi apró szilánkra szakad széjjel, mert megjött, mesélték másnap, egy kis késéssel, de meg, mondták, és ők az első jelre lerohantak a töltés mellé az előkészített fedezékbe, s ahogy eléjük robogott, felugrottak, és tűz!, hárman a haletetővel, hárman normál csúzlival, egy pedig csak kézzel, de ugyanabban a pillanatban, és csatárláncban, és tűz!, megsorozták a hatnegyvennyolcast, megsorozták, és rögtön az elsőnél már szétdörrent az ablak, de ők nem elégedtek meg ennyivel, hanem jött a második sorozat, csak a vészfék netalántáni sivítására kellett ügyelni, arra viszont minden porcikájukkal ügyelni kellett, és azonnal meg is állapítani, hogy nem, nem húzták meg, nem szólalt meg semmi abból a netalántáni sivító csikorgásból, valószínűleg odafent, ahol az ablaknál ülőnek nyilván már annyi volt, túl nagy lehetett a pánik, és az egész, ezt persze nehéz megérteni, de tényleg, az egész, számoltak be részletesebben is a dologról a Bingó Bár előtt, egyetlen szűk percen belül úgy húsz másodperc körül játszódhatott le, vagy, tették hozzá, még kevesebb alatt, irtóra nehéz ezt pontosan meghatározni, annyi azonban biztos, hogy észnél voltak mindannyian, és észnél is kellett lenni, figyelni a vészfék netalántánijára, de hogy nem történt semmi annak az egy percnek abban a bizonyos húsz másodpercnyi tartományában, megpróbálkoztak a második sorozattal is, és hallották, hogy ez is rendben, hallották, ahogy iszonyatos sebességgel be-becsapódnak a kavicsok, ta-ta-ta-ta-ta-ta-ta, a vagonok oldalán, végül jött az utolsók között egy, amelyik ismét célba ért, megint egy ablak, és iszonyatos sebességgel és iszonyatos hanggal, ahogy széjjelment a zakatolásban, de később, mikor leléceltek, azaz biztos távolba húzódtak vissza, és a maguk módján, vagyis egyre jobban elszállva elemezni kezdték a dolgot, az volt a vélemény, hogy a második találat csak a postavagoné lehetett, viszont az első, az, csuklott meg a hangjuk ebben az elszálltságban, az: talált, és aztán ezt ismételgették, attól kezdve ez járt körbe-körbe, mint egy csiklandó ujj, az egyik adta a másiknak, és ment tovább, s a végén már mindnyájan fuldokolva, csukolva, hörögve vonaglottak a földön abban a hülye röhögésben, amit, ha rájuk jött, sohasem tudtak abbahagyni, és nem tudták most sem, mondván: ez: talált!, és egymást csapkodták, mondván: ez: bazd meg: talált!, hát, mit szólsz hozzá, te fasz, te fasz, te fasz, dögönyözte az egyik a másikát, mert ez most: talált!, és így folytatódott a végkimerülésig, biztos távolban a helyszíntől és messze a sejtett ténytől, hogy valaki meghalt odafent, anélkül természetesen, hogy Korim mindebből bármit is gyaníthatott volna, mivel ő még azt sem tudta meg soha, mi történt azután, hogy a hét gyerek egyszer csak felugrott, és eltűnt a felüljáróról, mint a kámfor, mintha soha ott se lettek volna, elviharzott örökre mind a hét, őt meg erre mintha puskából lőtték volna ki, vissza se nézett, csak futott az ellenkező irányba, el innen, zakatolt benne, minél messzebb, minél távolabb, zihálta, egy volt csak fontos, hogy az irányt ne tévessze el a nagy rohanásban, a belvárosi irányt, hisz az volt a cél, Budapest belvárosa, s ott valamilyen éjszakai hely, ahol meghúzhatja magát, ahol fölmelegedhet, ahol ehet egy keveset, vagy nem, mindenesetre szállásra volt szüksége, ingyenes éjszakai férőhelyre, mert pénzt azt nem költhetett, hiszen nem lehetett tudni, mennyi kell másnap a jegyre, egy nyugalmasabb hely, mesélte a MALÉV-irodában, mindössze erre vágyott, amikor számára egészen váratlanul egyszeriben szabad volt újra, amikor se szó, se beszéd, hirtelen eltűntek, ő meg zsibbadt lábakkal, s a sebet is eleresztve, mert már elállt a vérzés, nekieredt a nem remélt lehetőségben, s csak rohant és rohant, amíg bírta, csak ment és ment a sűrűbb fény felé, gyalogolt a fáradtságtól és a félelemtől már teljesen kikészülve, s nem is érdekelte, mit szólnak hozzá, szart rá, mondta, hogy vajon nem épp az üldözőibe rohan-e bele így, csak nézte merőn a szembejövőket, csak bámult bele a tekintetek közepébe, keresvén azt az egyetlen embert, akit neki, aki itt áll kiéhezve és elcsigázva, érdemes volna megszólítani.

23. Ilyen és ilyen ember vagyok, mondta Korim széttárt kézzel, amikor egy csődülethez érve megpillantott egy fiatal párt, majd egyszerre érezvén a teljes súlyát annak, mennyire kimondhatatlan az, aki ő, s hogy ez mennyire nem érdekel senkit, csupán annyit fűzött még hozzá: – Nem tudtok valamit … éjszakára?

24. A zene, a hely, a tömeg, vagyis a rengeteg fiatal arc; a félhomály, a hangerő, a füst; a megszólított lány és a fiú, ahogy segítették a motozásnál és a pénztárnál, ahogy bevezették, ahogy elmagyarázták, mi merre van, miközben barátságosan ismételgették, hogy hát persze hogy tudnak megoldást, mert pontosan ez a legjobb megoldás, bejönni és itt maradni az Almássyban, nagyon acélos bulinak ígérkezik, Balaton, mondták, és Víg Mihály, és az ilyen el szokott tartani hajnalig, ne féljen; aztán a hihetetlen zsúfoltság, a bűz s végül a bávatag, az üres, a szomorú szemek mindenütt, egyszóval hirtelen és egyszerre ez az egész, mondta Korim másnap a MALÉV-irodán, az egyedüllét hosszú napjai, majd a felüljárós támadás veszélyes órája után egyszerűen letaglózta őt, még egy percet sem töltött odabent, máris szédült és zúgott a feje, és nem tudott alkalmazkodni semmihez, a szemei a félhomályhoz meg a füsthöz nem, a fülei pedig a számára most, annyi őrült zakatolás után különösen elviselhetetlen zajhoz nem, s egyáltalán, az elején mozogni se igen volt képes – mint másnap kifejezte – ebben a „kétségbeesetten szórakozó tolongásban”, előbb csak ácsorgott, aztán kezdett ide-oda sodródni az egymáshoz préselődött, verejtékező táncolók között, aztán valahogy kiverekedte magát szélre, ahol sikerült két szótlanul álldogáló csoport közé elsáncolódnia, s csak ott és akkor tudott mintegy szembefordulva a hangerővel, valamilyen védekező pozícióba beállni, mert beállt, tényleg, védekezőn, mindazzal szembe, ami itt váratlanul ráborult, és kezdte összeszedni magát, a gondolatatait, mivel azok, most, hogy biztos, bár pokolian zűrös fedezékbe ért, teljességgel szétestek a fejében, szétestek, és ő hiába próbálta összeszedni őket, azok egyre inkább mentek széjjel, a legszívesebben hagyta volna a fenébe a dolgot, és lefeküdt volna a sarokba, csakhogy nem tehette, és hosszú ideig nagyjából ez volt az utolsó döntés, amit hozni bírt, csak ácsorgott tovább, s azokkal az újra és újra széteső gondolatokkal a fejében a zenekart nézte a színpadon, aztán a tömeget, aztán megint a zenekart, megpróbált valamit kivenni a szünet nélkül egymásra következő számok szövegéből, de nem ment, csak egy-egy kifejezést csípett el, hogy „kész az egész” és hogy „mindennek vége”, meg a dalokból áradó jéghideg melankóliát – ez azonnal eljutott hozzá, bármilyen nagy volt is a zaj, nézte a három zenészt a színpadon, hátul a zöld hajú dobost, amint komoly, mozdulatlan, egy irányba szegezett szemekkel állva veri a dobokat, oldalt a sárga hajú basszusgitárost, amint lustán ringatja a testét a zene ütemére, s elöl a mikrofonnál a vele, Korimmal nagyjából egyivású énekest, aki a maga szigorú tekintetével olyannak tűnt, mintha valami halálos fáradtságról akarna folyton beszélni egy halálos fáradtságból, néha végignézett azzal a szigorú tekintetével a lenti sokadalmon, az ember azt hitte volna, hogy attól, amit ott lát, rögtön fogja magát, és lemegy a színpadról örökre, de mindig maradt, és énekelt tovább, szóval, mesélte Korim, nézte őket, és tehetetlen volt ezzel az irgalmatlan melankóliával szemben, elkábította, leverte, összeszorította a torkát, azaz számára ott, az első két-három órában az Almássy téri Központ a maga acélos bulijával egész egyszerűen nem volt menedék.

25. Ragaszthatatlan szív, dúdolták ők is kórusban az énekessel, de aztán elég hamar beálltak a THC-től, és már nem volt semmi baj, csak egy kis boldog kóválygás, ahogy az lenni szokott, úgyhogy, mondták másnap a telefonban egy közeli ismerősnek, miután bejött velük, és eltűnt a nyüzsiben, el is vesztették szem elől, pedig elképesztő egy pasi volt, ahogy odaállt eléjük még kint a téren, és azt mondta, ilyen és ilyen ember vagyok, nem tudnátok szállást valahol?, képzelje el, mondták ennek az ismerősnek, szó szerint ennyit szólt, hogy ilyen és ilyen ember, de nem mondta meg, milyen, csak hogy ilyen és ilyen, beszarás jó duma, nem?, és már ahogy kinézett, az óriási volt, hosszú, molyirtószagú, sötétszürke nagykabát és magas testalkatához képest egy egészen kicsi, kerek, kopasz fej két egészen nagy, elálló lapátfüllel, tényleg baszottul jól nézett ki, mondták újra meg újra, mint valami két lábon járó öreg denevér, aki persze, Korim, ebből a jellemzésből a legkevésbé sem ismert volna önmagára, s ha nem felejtette is el őket, a fiatal fiút és a lányt, akik behozták, mindenesetre az esélyét se látta annak, hogy még egyszer az életben, vagy legalábbis a tömegben itt összetalálkozik velük, mert aztán jóval később, két, vagy három óra múltán, hogy végleg átmelegedett, és kicsit kezdte már megszokni az atmoszférát a teremben, elmozdult a faltól, s elindult valami büféfélét keresni, hogy legelőször is igyon valamit, persze, tette hozzá, az alkoholt kivéve, erről jó néhány hónappal ezelőtt végleg lemondott, szóval nekivágott az iszonyatos zsúfoltságban, és Coca-Colát ivott, előbb két decit, aztán három decit, aztán megint három decit, nem volt üveges, csak gépi, de végül is jó volt, és a harmadik után már teljesen elment a kedve az evéstől, a gyomra tele lett, kezdett ismerkedni a hellyel, jól benne jártak már az éjszakában, s nagyjából látta már az Almássy téri Központ szóba jöhető helyeit, mert ezt próbálgatta, természetesen, azt, hogy hol húzhatná ki reggelig, ahol nem találják meg a biztonságiak, ha mégis befejeződne hajnal előtt az acélos buli; járkált ide-oda, felment a lépcsőkön, lenyomott néha egy-egy kilincset, de a kutya se figyelt rá, mert a végén, mondta, már mindenki, kivétel nélkül minden egyes fiú meg lány, be volt szívva, de nagyon, egyre több és több üveges szem meredt rá, és egyre több és több testbe botlott, ahogy ment erre-arra, néha pont őrá dőltek, mint a zsák, és nem is lehetett őket felállítani, úgyhogy a legvégén már elképesztően nézett ki az egész, ez az egész Almássy tér, előbb-utóbb ugyanis mindenki lekerült a padlóra, a lépcsőkre vagy a WC-k kövére, mint valami furcsa csatatéren, ahol a vereség lassan és belülről érlelődik, az énekes meg csak énekelt tovább, aztán befejezte, és ő, Korim, határozottan úgy találta, hogy nem is egy szám végén, hanem egy szám kellős közepén, hirtelen abbahagyta az éneklést, olyan volt, mint a halál, letette a nyakából a gitárt, és szó nélkül, ha lehet, még szigorúbb és még komolyabb tekintettel, mint az elején, kiment valahová hátra a színpad oldalán, s mivel ő, Korim, már pontosan tudta, hogy hova megy „éjszakára”, ha érzi, hogy itt bent kezd vége lenni, ezért mikor az énekes a maga furcsa módján befejezte a dolgot, gyorsan kijött a teremből egy ajtón balra, aztán egy kicsit fel egy lépcsőn, mivel már korábban kinézett magának egy olyan színpad mögötti díszlettároló-félét, mely tele volt kacatokkal, paravánokkal, bútorokkal és farostlemezekkel, amik között jól el lehetett bújni, s már épp a tároló felé vezető folyosófélén ment előre, amikor vele szemben váratlanul az énekes tűnt fel, feldúlt arccal, épp csak egy éles pillantást vetve rá, Korimra, mondta Korim, gondolta is rögtön, fűzte hozzá másnap, hogy ő lehetett valószínűleg Víg Mihály, elviharzott mellette hosszú léptekkel, s a hosszú haja csak úgy lobogott ezekre a hosszú léptekre, ő pedig egy rövid időre elbizonytalanodott, de aztán, hogy az énekest láthatóan egyáltalán nem érdekelte, mit keres itt egy idegen, maga is továbbment, behúzódott abba a díszlettárolóba, elhelyezkedett egy szekrény meg egy paraván mögött, talált ott valami meleg függönydarabot, arra feküdt és abba csavarta bele magát, szóval bevackolódott oda, és abban a pillanatban, ahogy lehajtotta a fejét, nem is csak hogy elaludt, hanem szinte elvesztette az eszméletét a fáradtságtól.

26. Kimondhatatlanul szép és elmondhatatlanul nyugalmas táj vette körül, és ő minden egyes sejtjében érezte ezt, érezte, magyarázta másnap, nem látta, mert a szeme csukva volt, a két karja pedig kinyújtva, lazán, s a lábai egy kicsit szétvetve, kényelmesen; és a vastag pázsit a teste alatt, mint a legfinomabb pehely, és a szél langyos fuvallatai, mint a legkedvesebb kéz, és a nap hullámzó fénye, mint egy-egy közvetlen közelből idesuhanó lehelet… és a körbeölelő növényzet lágy sűrűsége, és a távoli árnyékban pihenő állatok, és az ég, a kék vászon, odafönt, és a föld, az illatos tömeg, idelent, és ez, és az, mondta, véget nem érő, lezárhatatlan, befejezhetetlen egymásmellettiségben, de minden tény mozdíthatatlan állandóságban, ilyenformán ő is, maga is ebben az állandóságban és mozdíthatatlanságban, ahogy fekve, nyújtózva, kiszegezve, ahogy elterülve, belesüppedve, alámerülve, ahogy szinte odaterítve a békének ebbe a szédítő édességébe, mintha volna ilyen béke és ilyen édesség, mintha volna ilyen táj és ilyen nyugalom, mintha volna, mondta Korim, mintha… lehetne!

27. Nem mondhatná, szólította meg másnap a mellette ülő stewardesst a MALÉV-irodán, igazán nem mondhatná, hogy azok közé tartozik, akik csak úgy minden további nélkül veszik maguknak a bátorságot, és megszólítanak idegeneket, arra hivatkozva, hogy várakozni kell, de ő itt mellette, a stewardess kisasszony, a mosolyában azzal a két gödröcskével tényleg annyira szép, hogy neki, az elmúlt néhány percben, mióta leült, folyton oda-oda kellett néznie rá, aztán pedig vissza-visszakapnia a pillantását, és ez meg olyan sunyi dolog, ő ezt nem csinálja, inkább elárulja magát, hogy hát ez a helyzet, szerinte talán ez így nem olyan bántó, és nem olyan alattomos, és ő, a kisasszony talán nem haragszik meg érte, és nem tekinti sem leszólításnak, sem erőszakos, ostoba társaloghatnéknak, mindkettő távol áll tőle, egyszerűen a stewardess kisasszony nem csak annyira, de olyan módon gyönyörű, ami mellett ő szó nélkül úgysem bírna elmenni, ez nem udvarlás akar lenni, ha megbocsátja neki, hogy nem, ez nem, nem, semmiképpen, ő már nem udvarol, hanem a szépség, az a rendkívüli szépség, amit ő, Korim most itt a stewardess kisasszonyban meglátott, lerohanta, hát, ez van, látja?, mondta Korim, nem ő, Korim rohanja le a stewardess kisasszonyt, hanem a stewardess kisasszony szépsége rohanja le őt, Korimot, és ha már itt tart, tette hozzá ezen a ponton, hát, legalább, tényleg, elnézést kér, mert még a nevét se mondta meg, Korim György, a foglalkozására nézve viszont éppen ma nem nagyon akarna semmit se nyilatkozni, mivel most mindenről, ami ő, csak múlt időben beszélhetne, pedig ő önmagáról, éppen ma, és éppen a kisasszonynak, csak és kizárólag jövő időben szeretne beszélni, azt meg nemigen lehet, legföljebb úgy, ha elárulja, amiért végül is meg merte szólítani, hogy elmesélje, milyen egészen, de tényleg egészen elképesztő álma volt az elmúlt éjszaka, soha nem szokott álmodni, vagy soha nem szokott visszaemlékezni az álmaira, de az előző éjszaka teljes mértékben kivétel, mert nemcsak álmodott, hanem hajszálpontosan vissza is tud emlékezni erre az álomra, képzeljen el ugyanis egy kimondhatatlanul szép és egy elmondhatatlanul nyugalmas tájat, ahogy ő, Korim, minden sejtjében érzi, pedig le van hunyva a szeme, de érzi, a két karja meg csak úgy lazán ki van nyújtva, a lábai meg egy kicsit szétvetve, kényelmesen, és képzeljen el egy vastag pázsitot, ami olyan, mint a legfinomabb pehely, képzeljen el egy langyos szélfuvallatot, ami olyan, mint a legkedvesebb kéz, és végül képzelje maga elé a nap hullámzó fényét, ami olyan, mint valami közvetlen közelből idesuhanó lehelet, és egyáltalán, folytatta Korim, akkor a körbeölelő növényzet lágy sűrűsége, akkor a pihenő állatok a távoli árnyékban, messze, aztán az ég kék vászna odafönt, meg a föld illatos tömege idelent, és így tovább, ez és az, véget nem érő egymásutánban, de minden valami elmozdíthatatlan állandóságban, és ő meg benne ebben a teljességben, fekve, nyújtózva, kiszegezve, elterülve, belesüppedve és alámerülve, hogy mondja?, hihetetlen és hajmeresztő volt, ahogy szinte odaterítette ez az álom a békének valami szédítő édességébe, mintha volna ilyen édesség és ilyen béke, tudja?, mintha volna ilyen táj és ilyen nyugalom, tudja, kisasszony?, az egész olyan volt, mondta Korim, mintha volna… mintha lehetne!, pedig ha valaki, hát ő, Korim a megmondhatója, hogy még álomnak is képtelenség, nem mintha nem volna képtelenség már most az elején minden, ami vele kapcsolatos, hiszen gondolja csak el, gondoljon el egy embert, őt, Korim Györgyöt egy kisvárosban, kétszázhúsz kilométerre délkeletre innét, hol is kezdje, ez tényleg baromi módon nehéz, elkezdeni ezt az egészet, de ha nem untatja a története, úgyis várakozni kell, elmesél belőle egy-két apró részletet, hogy legalább tudni lehessen, ki beszél, hogy ki szólítja meg az embert, vagy hát hogy az ember végül is kinek tűri el, hogy se szó, se beszéd, egyszeriben megszólítsák.

28. Második lett egy szépségversenyen, felelte kényszeredetten, s bár ekkor még esze ágában se volt beszédbe elegyedni a mellé telepedett férfival, sőt többször is megpróbálta megértetni vele, hogy ha valamihez, hát akkor ehhez aztán semmi kedve nincs, mégis belesodródott, valahogy úgy, hogy válaszolt, amikor hallgatnia kellett volna, valahogy úgy, hogy egy kérdésre nem a fejét fordította el, hanem ha egy-két szóval is, de reagált, és észre se vette szinte tényleg, már benne is volt abban a bizonyos elkerülni kívánt beszélgetésben egy vadidegennel, elmesélvén, mennyire tök kivan például, mert ki tudja, meddig, várakoznia kell, és abszolút szokatlan módon itt kell várakoznia, míg átvehet egy ráosztott és teljes kíséretre bejelentkezett tolókocsis utast, valami svájci öreghölgyet, akit megint csak példátlan módon neki kell majd kiszállítani a reptérre, és felvezetni az esti római járatra, szóval bár elhatározta, hogy nem, már ezzel, hogy ennyit elmondott, részt is vett egy csevegésben, amit egyáltalán nem akart; vagy ezért, vagy másért, mindegy, végül is nem bánta meg különösebben, mondta már később fent a gépen a többieknek, csak az elején olyan fura volt, azt hitte, bolond, vagy ilyesmi, olyan, aki magában beszél, viszont ez nem, ez más volt, ez egészen ártatlan, és nagy, aranyos fülekkel, neki mindig is ez volt a gyengéje, a nagy fül, ezzel olyan kedves lesz még az az arc is, ami mellett egyébként nyugodtan el lehetne menni, és neki olyan volt, meg ahogy elmesélte gyakorlatilag az egész életét, annak egyszerűen nem lehetett ellenállni, hallgatnia kellett, és ő megmondja őszintén, hallgatta is, noha az igazat megvallva, még most sem biztos benne, hogy az a férfi igazat beszélt, mert hát igaz lehet-e például az, hogy ilyen öregen, negyven-nem is tudja hány évesen valaki eladja mindenét, és elhatározza, hogy elmegy New Yorkba, de nem azért, mert újra akarja kezdeni az életét, hanem azért, mert be akarja fejezni, és éppen ott, az a férfi folyton így mondta, a „világ középpontjában”, igaz lehet-e ez, hát, ő nem is tudja, folytatta a fedélzeten, mindenesetre meggyőző volt, nem lehetett azt gondolni, hogy nem, csak hát az ember kételkedik, annyi mindent hallani manapság, és semmi nem igaz, persze ő, az a férfi nem tűnt olyannak, akiben az ember pont kételkedik, sőt, még ő is, mutatott saját magára, olyan dolgokat mondott el neki egy idő után, mert borzasztó sokat kellett várnia, amit, komolyan mondja, tényleg szinte soha senkinek, valahogy kinyílt annak a férfinak, mivel az is annyira őszinte volt, olyan kétségbeesett tulajdonképpen, folyton úgy érezte, mintha ő lenne az utolsó, akivel az a férfi beszél, tényleg olyan szomorú volt az egész, meg ahogy a szépségét dicsérte, és kérdezte, miért nem nevez be ő ezzel a szépséggel egy szépségkirálynő-választásra, megnyerné, mondta neki a férfi, maga egész biztosan megnyerné, mire ő, a végén, elárulta, hogy egyszer egy gyenge pillanatában megpróbálta, és elment egy ilyenre, de nagyon-nagyon kiábrándítónak találta, amit ott látott, nagyon keserűen jött el onnan, amikor egyszer benevezett egy efféle versenyre, és olyan jólesett neki, amikor a férfi erre azt felelte, nem, maga nem a második helyet érdemelte volna, ez képtelenség és teljességgel igazságtalan is, hanem, mondta az a férfi, az elsőt.

29. Egy azonnali jegyre volna szükség, mondta Korim a pultnál, aztán mikor áthajolván ezen a pulton elmagyarázta a kompjuterére meredő hivatalnoknőnek, miről is van szó, hogy tudniillik ez nem egyszerű út lesz, ő pedig nem egy egyszerű utas, azaz se nem turista, se nem családlátogató, se nem businessman, akkor nagy hümmögés és nagy fejcsóválgatás közben azt a választ kapta ettől a hivatalnoknőtől, hogy amennyiben be tudja fejezni ezt a pulton áthajolgatást, akkor egyetlen igen soványka reménye van, az „úgynevezett lászmini”, de még arra is várni kell, hogy kiderüljön, egyáltalán érdemes-e várni, fáradjon vissza tehát a kedves, micsoda?, kérdezte Korim, lászmini, mondta a hivatalnoknő szótagolva, ő meg csak forgatta-forgatta a szájában egy darabig, míg az elmúlt hónapok angol nyelvleckéiből beugrott neki, hogy hát a fenébe is, ez valószínűleg a „last minute” lesz, ja, így már érti, mondta erre, pedig dehogy értette, nem értett belőle semmit, ezt is a stewardess magyarázta meg, mikor tanácstalanul visszatért hozzá a padra, viszont amikor kiderült, hogy „úgynevezett vízum” is kell, és hogy neki ilyen persze nincsen, akkor még a stewardess szépséges arca is elkomorodott egy pillanatra, vízum?, néztek rá a pultnál, azt akarja ő, Korim, mondani, hogy nincs meg a vízuma?, de hát ez, hát, tudja ő, tudniillik Korim, hogy ez beletelhet akár egy hétbe is, mit akar akkor itt egy azonnali jegyigénnyel?, hát, igen, bólogatott szomorúan a stewardess, majd látva, hogy erre Korim kétségbeesetten lehuppan mellé, közölte, hogy megpróbál azért valamit, Korimnak nem szabad mindjárt elkeseredni, ezzel odament az egyik telefonkészülékhez, és elkezdett telefonálgatni, felhívott ezt, felhívott azt, a zajban Korim nem értette egy szavát sem, mindenesetre, mikor úgy egy fél óra múltán megjelent egy ember, és azt mondta, rendben, uram, vegye elintézettnek a dolgot, Korim ünnepélyesen kijelentette: a stewardess kisasszony az nemcsak a szépségének az erejével bilincselte le őt, hanem a varázserejével is, mert az az ember tényleg megjött, tizenötezer forint, mondta Korimnak, tizenötezer?, állt föl sápadtan ő, annyi, felelte az az ember, de be lehet menni egyedül is a konzulátusra, be lehet állni egyedül is egy hosszú sorba, és vissza lehet menni egyedül is úgy három-négy nap múlva, lehet így is, ha az embernek megvan az ideje rá, de ha nincs, akkor ennyi az ára, hát, igen, nézett rá a stewardess, más lehetősége nemigen adódik, mire Korim bement a WC-be, kivett három darab ötezrest a kabátja szárából, odaadta, az az ember azt mondta, legyen egészen nyugodt, ő kitölti, amit ki kell, ő beviszi, amit be kell, ő beáll, ahova be kell, ne idegeskedjen, az ügye a legjobb kezekben van, s már délutánra itt lesz az a fránya vízum, és utána tíz évig, hunyorgott az az ember, mielőtt az adatokat felvéve eltűnt volna a szeme elől, tíz évig nyugodtan aludhat, amire ő bejelentette a pultnál, hogy továbbra is igényt tart az azonnali jegyre, majd visszaült a stewardess mellé, és bevallotta, hogy nem tudja, elképzelni sem tudja, mi lesz vele itt, ha megérkezik az a tolókocsis öreghölgy, tényleg fogalma sincs, és nemcsak emiatt, mert ő, aki tulajdonképpen még soha nem ült repülőn életében, és nem ismeri a körülményeket, állandó eligazításra szorul, hanem és sokkal inkább azért, mert az az ég, amely a stewardess kisasszony megjelenésével kiderült őfölötte, be is fog borulni őfölötte rögtön, ha a stewardess kisasszonynak ezzel a tolókocsis öreghölggyel valóban távoznia kell.

30. Az iroda minden irányból feléjük lejtett, itt a kiszolgálópult mögött ülő hivatalnoknőktől a hátsó magasban székelő titkárságok ügyintézőin át a szórványos füzérekben ácsorgó utazni vágyókig nem volt szem, amelyik ne őket kereste volna, erre az egészre ugyanis, amit ők jelentettek, nem volt magyarázat: nem volt a stewardessruhás nő rendkívüli szépségére, vagyis hogy hogy lehet egy ilyen szépség stewardess, illetve hogy egy stewardess hogy lehet ennyire szép; nem volt Korim mosdatlan, büdös, gyűrött nagykabátos lényére, vagyis hogy egy amerikai utas hogy nézhet ki így, illetve hogy hogy lehet valaki ilyen külsőkkel amerikai utas; de különösen nehéz volt magyarázatot találni arra, hogy ezek ketten jól láthatóan a legnagyobb összefüggésben, a legmélyebb figyelemben s egy olyan beszélgetésben merülnek el, amelynek végső tartalmára következtetni nem is lehetett, hiszen már társalgásuk szenvedélyes volta sem árult el semmit ezen a szenvedélyen kívül, még annyit sem, hogy akkor most ismerik egymást, vagy nem, fennállhatott tudniillik az iroda szempontjából mind a két eset, egyszóval ez a királynői szerénységgel viselt szépség, meg ez a züllött koldusforma egymás mellett súlyosan megzavarta az iroda életét, sőt egy lassan formálódó botrányt jelentett ebben a térben, mert biztosnak látszott, hogy a stewardess nem királynő, és Korim nem koldus, így aztán nem maradt más, mint nézni őket, és várni: várni, hogy ez a furcsa csendélet egyszer csak szétessen, kioltódjon és megsemmisüljön, mivel kétség sem fért hozzá, hogy csendélet voltak a padon, Korim, ezzel a züllött koldusformájával, s ezzel a védtelen nem-evilágiságával, s a stewardess, ezzel a varázslatos testtel, s ennek a testnek a perzselő érzékiségével, csendélet tehát, melyre különleges szabályok vonatkoznak, és persze a környezet kivételes figyelme, mondta is a stewardess később a gépen, hogy a végén észrevette, és zavarba is jött, mikor észrevette, hogy mindenki őket nézi, sőt volt valami ijesztő, fűzte hozzá, ezekben a nézésekben, minden egyes szempár, mondta, ugyanazzal a tekintettel nézte őket, hogy is fogalmazzon, mintha egyetlen arc bámult volna rájuk, tényleg ijesztő volt, ijesztő és nevetséges, mesélte útban Róma felé.

31. Az elődeim lényegében véve nyugodtak voltak, szólalt meg Korim hosszabb csend után, majd savanyú képet vágva megvakarta a feje búbját, s külön nyomatékot adva minden egyes szónak, azt mondta: – Én mindig ideges.

32. A csecsbimbók finoman áttörtek a kikeményített blúz hófehér, meleg anyagán, a mély dekoltázs pedig határozottan kiemelte a nyak törékeny, nemes ívét, a vállak szelíd völgyeit, s két mellének meg-megringó, telt, üde tömegét, ám nem lehetett tudni, végül is ezek kényszerítették-e ki, hogy minden szem újra meg újra őt kereste, és őhozzá tért vissza, vagy a csípőjére feszülő rövid, sötétkék szoknya, mely szorosan egymás mellett tartotta hosszú combjait, illetve e szoknya törése, mely kirajzolta ölének vonalát; hogy ezek-e mind, vagy a vállra omló, dús, csillogó, fekete haj, a magas, tiszta homlok, a gyönyörűen metszett áll, a vastag, puha ajkak, az enyhén hajlott orr, vagy hát: a ragyogó szempár, melynek mélyén két halhatatlan fénycsöpp izzott kiolthatatlanul, egyszóval: tényleg nem lehetett eldönteni, mi és melyik, és az irodában tartózkodó férfiak és nők nem is döntötték el, csak nézték, egyiket a másik után, ennek a lázító szépségnek az alkotórészeit külön-külön, mégpedig – e szépség ünnepi és önmaguk közönséges voltánál fogva – egészen gátlástalanul nézték, a férfiak éhes, fojtott, durva, leplezetlen sóvárgással, a nők részletről részletre, felülről lefelé és lentről fölfelé haladva, a szenzációtól elkábulva, de egy rossz, irigy indulattól hajtva e tüzetes vizsgálat közben egyre mélyülő ellenszenvvel, sőt megvetéssel, mert azt mondták, amikor az egésznek vége lett, vagyis amikor ez a botrányos páros, ha nem is egyszerre, de végül örökre eltűnt a MALÉV-iroda kijáratában, azt mondták, a nők először, hogy nem, ők egyáltalán nem elfogultságból, vagy hogy ők is nők, és az egyik nő mindig úgy nézi a másikat, szó nincs ilyesmiről, de az mégiscsak sok, ahogy ez a kis stewardess, ribanc, mondta máris némelyikük, úgy tett, mintha a legártalmatlanabb angyalka volna a földön, valami kis szende, szolgálatkész, aranyos királykisasszonyka, miközben, hördültek föl a nők az irodában, mikor végre össze lehetett futni a pult mögött egy helyen, és ki lehetett tárgyalni a dolgokat, miközben azzal a testhez tapadó blúzzal, azzal a fenekére feszülő ultrarövid szoknyával, a hosszú combjainak és a combok között a fehér bugyijának a meg-megvillantgatásával, és egyáltalán, azzal, hogy ezen a testen az ég adta világon minden, de minden kilátszott, egyszerűen csak föltűnést akart kelteni, láttak ők már ilyen ártatlanságot épp eleget, meg ilyen kis ügyeskedést a praktikákkal, hogy ami vonzó rajtunk, az jól kijöjjön, de amit takargatni kell, az eltűnjön, nem, ők nem szólnának semmit, ha!, na, de ez a pofátlan hazugság, hogy ami abszolúte kurvás, az úgy legyen előadva, mintha valami szelíd fenséggel állnánk szemben, na, nem, ezt azért az ő korukban, mondták egybehangzóan, már nem lehet megetetni senkivel, és ehhez később, amikor hazatérés előtt még megálltak egy szóra valami parkban vagy kocsmában, a szemtanúvá lett férfiak, az az egy-két jegyvásárló vagy magasabb beosztású ügyintéző annyit tett hozzá, hogy az efféle nők mindig nyernek, valami iszonyatosan jó test, hatalmas, előremeredő cicik, és mondjuk, mondták, egy lassan ringó, gömbölyű segg, két ilyen cici, és egy ilyen segg, meg mondjuk, mondták, hozzá még valami hófehér fogsor egy bájos mosollyal, valami karcsú csípő, egy kis finom mozgás, végül egy pillantás a kellő időben, egy pillantás, mely közli veled, akinek különben is kiszáradt már a torka a látványtól, hogy tévedsz, nagyon nagyot tévedsz, ha azt hiszed, mindezt megkaphatod, hiszen, tudatja ez a pillantás, szűzzel állsz szemben, sőt egyenesen az első szűzzel, azzal, aki még csak nem is sejti, mire lett megteremtve, szóval ha mindez így együtt, akkor te kész vagy, jelentették ki ezek a férfiak a parkban vagy a kocsmában, akkor neked, mutattak hallgatóikra, véged, és belekezdtek, hogy leírják a MALÉV-irodában látott nőt a csecsbimbótól a karcsú bokáig, belekezdtek, de soha nem fejezték be, mivel ez a nő, ismételték meg újra meg újra, tulajdonképpen nem írható le semmiféle módon, mert most mit mond, hogy a csípőre feszülő szoknya a hosszú combokkal, ugyan mit, hogy a vállra omló haj, hogy a puha ajkak, hogy a homlok, az áll, az orr, most mit, tényleg!?, tették fel a kérdést – nem lehet, egész egyszerűen lehetetlen megfogni ezt a nőt, mert mintha a szépségében azt kellene megfogni, ami aljasan ellenállhatatlan, vagy, hogy teljesen őszinték legyenek: egy igazi, káprázatos, királyi nőstényt a sivár, az émelyítő, a hamis világban.

33. Ha valaki, hát akkor ő aztán valóban tiszta szívből azt kívánja, hogy sikerüljön neki, amit akar, állította a stewardess a többieknek a fedélzeten, viszont biztos, mondta, hogy a férfi onnantól kezdve már semeddig nem juthatott el, semeddig, a legvalószínűbb, hogy még akkor lekapcsolták, amikor ő – minthogy az majdnem három és fél órás késéssel, de megérkezett – a svájci öreghölgyet kitolva elbúcsúzott és elvált tőle az iroda ajtajában; lekapcsolták, mondta a stewardess határozottan, biztos, hogy le, hogy kik, azt nem tudja, akik ilyenkor lekapcsolni szoktak, rendőrök, idegápolók, biztonságiak, ez a fajta szokott, de százötven százalék, hogy le, mert azzal a felállással, ami ennek a férfinak van, már az csoda, hogy a MALÉV-irodáig eljutott, de hogy tovább is eljut, azt a férfi ismeretében nem hinné el senki, és nem hiszi ő sem, bármennyire is kívánja, hogy így legyen: át a városon, ki a Ferihegyi Repülőtérre, ott a jegyvizsgálók, a vámosok, a biztonságiak, aztán Amerika, nem, nem, nem, csóválta meg a fejét a stewardess, ez teljességgel elképzelhetetlen, és most, pár óra elteltével már ő maga is úgy gondol vissza, mintha álmodta volna az egészet, ugyanakkor viszont ennyire különleges álma már nagyon régóta nem volt, ezt bevallhatja, nem is tud egyelőre mit kezdeni vele, csupán beszél róla, aztán elraktározza a legfurcsább emlékei közé – csak azt nem tudja, mi az, amit így elraktározott, mondta, e pillanatban ugyanis még annyira benne van, még olyan közel van minden, hogy nem lát rá semmire, ezért aztán, hogy ez a férfi tulajdonképpen kicsoda, azt egyáltalán nem tudná megmondani, csak rögtön mentegetni kezdené, védeni, ahelyett, hogy állítana róla valamit, kimagyarázná tehát valami vád alól, hogy például ha elsőre olyan hülyének látszik is, ahogy már mondta, nem hülye, hanem hát, hogy is mondja csak, őnála, ennél a férfinál, valahogy minden olyan komoly, és ez annyira szokatlan, annyira, nem fél a szótól, megrázó, ez a komolyság mindenben, hogy jön valaki, aki tényleg el van szánva, rossz magyarsággal, mindenre, és nem viccel, nem teszi a fejét, nemcsak úgy mondja, aztán másnapra kialussza az egészet, hanem mindent igazán, és akkor a másik oldalon ott van ő, mutatott magára a stewardess, ezzel a beszélhetnékjével, ezzel a lelkesedésével, tényleg, a végén még őt nézik hülyének, hogy így beindult, ugye?, nem, nem, mondta, ő megértené, abszolút, ha a kolléganői így gondolnák, úgyhogy el is hallgat, abba is hagyja a nagy élménybeszámolót, bocs, ha uncsi volt, mondta, és maga is elnevette magát az általános derültségben, és már csak annyit fűzött hozzá, hogy szomorú, találkozunk véletlenül egy emberrel, beszélünk vele, megismerjük, hatással van ránk, aztán elveszítjük, és soha, de soha nem látjuk többé, ez, akárki akármit is mond, szomorú, de komolyan, ismételte meg ő is kacagva, igazán szomorú.

34. Hermész, mondta Korim, ez a név áll a középpontjában mindannak, amit élete valóságos kiindulásának, legmélyebb szellemi eredetének tekint, még soha nem beszélt erről senkinek, de most, a stewardess kisasszonynak feltétlenül el akarja mondani, hogy ő az, akihez végül eljutott, miután annyiszor próbálta meglelni a tovább már visszabonthatatlan kezdetet, miután annyiszor igyekezett megérteni, kinyomozni, a végére járni, és nem utolsósorban elmesélni azoknak, akikkel eddigi útja során összehozta a sors, hogy hol dőlt el: belőle nem lesz szabályos levéltáros, és itt nem arról van szó, hogy nem akart levéltáros lenni, ő őszintén levéltáros, csak nem szabályos levéltáros, és pontosan ennek az okát kutatta szüntelenül, és ment és ment állandóan visszafelé az időben, és mindig talált valamit, valami újat a múltjában, amelyről azt gondolta, megvan, ez volt az, vagyis kereste és kereste, hogy mi lehetett a forrása, az origója a felfordulásnak az életében, mely végül, harminc-negyven órával ezelőtt erre az útra rávezette, de egyre újabb és újabb ilyen forrásokra és origókra lelt, egyre újabb és újabb kiindulásokra és kezdetekre, egészen addig, míg el nem ért arra a pontra, ahol azt mondhatta, na, tényleg ez az a pont, amit kerestem, és ezt a pontot úgy hívták, Hermész, mert valóban: Hermész volt őneki, mondta, az abszolút origó, a hermészivel való találkozás, a nap, az óra, amikor először nézett szembe Hermésszel, amikor – fogalmazhat így is: – összeismerkedett vele, és belelátott a hermészi világba, abba, amellyé Hermész a világot tette, azaz ahol Hermész az úr – és ez a görög isten, a tizenkettedik a tizenkettőből, a rejtélyességével, a meghatározatlanságával, a túlontúli sokféleségével, az elhallgatott vonásaival, a sokat sejtetett csenddel lényének sötét oldaláról, ez mind, mind megbabonázta a képzeletét, pontosabban: fogságba ejtette ezt a képzeletet benne, nyugtalanná tette, egy olyan körbe vonta, amelyből nem volt kiút, mint egy átokból vagy ráolvasásból, Hermész volt tehát, de nem a vezérlő istene, hanem az elvezérlő isten, a félresodró, a kibillentő, az elhívó, a félrevonó, az elcsábító, az oldalról, a lentről fülbe sugdosó, és hogy miért éppen ő, és hogy miért éppen egy levéltárost kétszázhúsz kilométernyire Budapesttől, azt nem lehet tudni, és ő úgy érezte, soha nem is szabad kutatnia, miért, mindenesetre így történt, tudomást szerzett róla, talán a Homéroszi Himnuszokból, talán Kerényiből, talán a csodálatos Gravesből, ki a fene tudja már, melyikből, mondta Korim, és ez volt, ha fogalmazhat így, a beavatás fázisa, amit hamarosan a második követett, az elmélyülésé, melyben már csak és kizárólag Walter F. Otto grandiózus, utolérhetetlen művét, vagyis Die Götter Griechenlands olvasta, mégpedig csak és kizárólag az ide vágó fejezetet a magyar fordításból, de azt aztán rongyosra! – és attól kezdve a nyugtalanság beköltözött az életébe, attól kezdve a dolgok már nem olyanok voltak, mint azelőtt, attól kezdve másképp látta a dolgokat, a dolgok megváltoztak, s a világ a dolgokkal kezdte a legijesztőbb tartalmát mutatni felé, a kötetlenségét, a lehető legfélelmetesebb értelemben vett felszabadultságét tudniillik, mert Hermész, mondta Korim, ez azt jelenti, elveszíteni az otthonosságot, az odatartozást, a függést, a bizalmat, ez azt jelenti, hogy hirtelen feltűnik egy bizonytalansági tényező a nagy egészben, majd ugyanolyan hirtelen kiderül, hogy nem, ez a bizonytalanság az egyetlen tényező, mert Hermész, ez a törvények viszonylagos, alkalmi voltát jelenti, azt, hogy Hermész hozza és vonja vissza, vagyis engedi szabadjára őket, hisz erről van szó, mondta Korim a stewardessnek, hogy aki megpillantja őt, az többé nem lesz a foglya sem célnak, sem tudásnak, mert cél és tudás csak egy ócska köpeny, hogy egy ilyen költői fordulattal éljen, amit kénye-kedve szerint boríthat magára s vethet le magáról az ember, így és erre tanította meg őt Hermész, az éjszakai utak istene, az éjszakáé, amelynek hatalma Hermész jelenlétében azonnal kiterjed valamiképp a nappalokra is, mivel ha feltűnik valahol, azonnal át is alakítja az emberi világot, mégpedig úgy, hogy látszólag hagyja a nappalokat, látszólag elismeri az olymposi társak hatalmát, látszólag folyik minden Zeusz tervei szerint, miközben saját alattvalóinak Hermész odasúgja, nem egészen így van, és bevezeti őket az éjszakába, megmutatja nekik az utak felfoghatatlanul bonyolult káoszát, szembefordítja őket a hirtelennel, a váratlannal, a kiszámíthatatlannal és a véletlennel, a veszélynek és a tulajdonnak, a halálnak és a szexualitásnak egy nagyon homályos nyersességével, egyszóval kiküldi alattvalóit Zeusz világosságából a hermészi sötétbe, mint ahogy oda küldte ki őt is, Korimot, miután megérttette vele, hogy a megpillantása keltette nyugtalanságnak az ő, Korim szívében, soha nem lesz vége, amikor megmutatta magát neki, és ezzel a megmutatással meg is rontotta őt, mert ha valamit, hát, azt semmiképpen nem akarja mondani, hogy Hermésznek ez a megpillantása, ez a felfedezése, a Hermészre való rátalálás egyet jelentett volna azzal, hogy Hermészt megszerette, ő, mondta Korim, egyáltalán nem szerette meg Hermészt, hanem megijedt tőle, ez történt, ez a helyzet és nem más, megijedt, mint az az ember, aki felfogja, aki a megrontása pillanatában rádöbben, hogy megrontották, azaz olyan ismeret birtokába juttatták el, aminek a birtokát ő egyáltalán nem akarta, na, így van ő is, Korim, pontosan így, hisz mi egyebet kívánt volna maga is, mint amit a többiek, nem akart ő kiválni, kiemelkedni, neki nem voltak ilyen ambíciói, függést akart és biztonságot, áttekinthetőséget és otthonosságot, szóval csupa-csupa normális dolgot, amit aztán egy szempillantás alatt vesztett el, mikor Hermész belépett az életébe, és, nyugodtan mondhatja úgy, alattvalót csinált belőle, mert ez az alattvaló attól kezdve rohamsebesen távolodott el a saját feleségétől, saját szomszédaitól, saját munkatársaitól, mert még elmagyarázni, megértetni, bevallani is reménytelennek látszott, hogy a magatartásában beállt kétségtelen változás oka egy görög isten, nemhogy maga mellé állíthatta volna őket, képzelje csak el, mondta Korim a stewardessnek, képzelje el, hogy egy nap odalép a feleségéhez, vagy bent a levéltárban a munkatársaihoz, és azt mondja, tudom, észrevettetek rajtam egy különös változást, nos, a dolog mögött egy görög isten áll, na, képzelje el, mondta Korim, a hatást, az ő felesége meg egy ilyen vallomás!, az ő munkatársai meg egy ilyen magyarázat!, úgyhogy nem is igen történhetett más, mint ami történt: gyors válás odahaza, a levéltárban pedig a furcsálkodó odapillantgatásoktól a teljes kiközösítésig minden, sőt elmentek odáig, hogy kikerülték, és nem köszöntek neki vissza az utcán, ez nagyon fájt, mondta Korim, a saját kollégái, akikkel nap mint nap!, és egyszerűen nem köszönnek vissza az utcán, idáig jutott Hermész miatt, idáig, nem panaszképpen mondja, csak a tényt állapítja meg, panaszra ugyanis semmi oka nincs, eredetileg a legszabályosabb levéltárosként kezdte, és minden reménye megvolt rá, hogy eljusson a főlevéltárosi címig, ehelyett, na, most mondja, mondta Korim, Budapestig jutott, ha ugorhat egy jó nagyot az időben, egy budapesti MALÉV-irodáig, ahol abban bízik éppen, és tényleg bízik benne, hogy lesz vízum, és lesz jegy, s így ő, Korim, nemcsak a világhírű New Yorkot, de ezzel a maga hermészi bizonytalanba helyezett nagy céljait is, talán, ejtette le a hangját, elérheti – nem beszélve arról, fűzte hozzá, hogy ha kárpótlást akarna, mint ahogy nem akar, hogy ha cserébe óhajtana valamit, mint ahogy nem óhajt, akkor kárpótlásként, cserébe, hogy nem lett szabályos, az is ott lehetne, hogy néha, néhanapján látni véli magát Hermészt, az istent: olyankor, ha nagyon nyugodt, van ilyen, és egy árnyékos sarokba néz; olyankor, ha délután elalszik, s mikor felébred, a szobában, egy villanásra; vagy olyankor, ha nagyon siet valahová sötétedéskor, és vele egy sebességgel, oldalt, mint a hold, ahogy láthatóvá lesz, ahogy int egyet valahová a messzeségbe, nem neki, a caduceusával, és eltűnik.

35. A vízum megjött, de ők még akkor is ugyanott ültek, és ugyanúgy, a várakozóknak kitett padon, mert az öreghölgy viszont nem jött meg, és a jegy megszerzésének az esélyeiről sem mondtak többet a kiszolgálópultnál a vízum felmutatásakor, mint előtte, tudniillik azt, hogy ugyan mit türelmetlenkedik és kérdezősködik és ugrabugrál itt folyton, várjon nyugodtan a sorára, majd szólítják, ha kell, különben is, mások hetekig várnak egy-egy ilyen ügyben, akkor meg mit akar, amire Korim természetesen rábólintott, megnyugtatta az alkalmazottat, hogy vele ettől kezdve nem lesz semmi baj, ő ettől kezdve, hiszen megértette a dolgot, nem okoz több problémát, ezt megígéri, azzal visszaült a helyére a stewardess mellé, és néhány percig nem szólt semmit, csak várt, láthatóan szorongva, hogy vajon a magatartása nem váltott-e ki valami ellenszenvet az alkalmazottakban, amivel ő, magyarázta a stewardessnek, csak a saját helyzetét rontaná, aztán hirtelen, mint akinek egyszeriben kimegy a fejéből az egész, újra odafordult hozzá, és ott folytatta, ahol abbahagyta az imént, közölvén, hogy a legszívesebben itt maradna egy egész álló héten át, és csak mondaná és mondaná, maga sem érti pontosan, mi a fene lelte, hogy így rájött ez a beszélhetnék, és ráadásul csak és kizárólag önmagáról, nem csinált ilyet korábban egyáltalán, soha, nézett a stewardess szemébe Korim, régen ez elképzelhetetlen lett volna, sőt ha valamivel, hát akkor őt a legesleginkább azzal lehetett jellemezni, hogy önmagáról soha egyetlen szót se szólt senkinek, most meg, valamitől, valószínűleg a félelemtől, hogy megtámadták, a félelemtől, hogy a nyomában vannak, de nem biztos, csak valószínű, szóval valami ilyesmi miatt egyfolytában beszélnie kell, úgy érzi, el kell mondania mindent, a folyóparti részt, az Ideggondozósat, a hierarchiát, a felejtést, a szabadságot és a világ közepét, hogy be kell végre avatnia valakit, neki, aki soha nem érzett erre semmiféle késztetést, beavatnia az utolsó évek, az utolsó hónapok és az utolsó nap történetébe, hogy mi történt a levéltárban, hogy mi történt a fékezőfülkében, a felüljárón és mi az Almássy téren, szóval tényleg mindent, vagy hát jobban mondva, mondta, a lényeget, csak éppen ez, a lényegnek ez az elmesélése egyre nehezebb és nehezebb, és nem pusztán azért, mert a részletekből áll ez a lényeg össze, és a részleteknek őrjítő gazdagsága van, hanem annál a kijózanítóan hétköznapi oknál fogva is, hogy fáj a feje, egész pontosan, hogy a fejfájása, aminek nála van egy állandó szintje, most már átlépte ezt a szintet, és kezd egész elviselhetetlen lenni, nem pont a feje különben, mondta, hanem a nyaka, a válla és a tarkója itt fönt, mutatta a stewardessnek, ez az egész együtt ilyenkor, ha rázendít, kibírhatatlanná tud válni, és ezeknél a szakaszoknál hiába próbál meg mindenfélét, masszírozni, csavargatni a fejét, körözni a vállával, nem segít semmi, mert csak és csak az alvás segít, a teljes, öntudatlan kilazulás, miközben ővele éppen ez a legnagyobb baj, hogy ugyanis ezt az öntudatot nem tudja kilazítani, vagyis pontosabban a fejét, csak tartani, csak megfeszíteni így ezt a fejet, az izmok persze begörcsölnek, a ligamentumok persze tiltakoznak, vagyis hát az egész itt fönn lázadni kezd, és neki ilyenkor, mint most is, sajnos nincs más lehetősége, mint hogy egy kicsit lefekszik ide a padra, ha a kisasszony nem haragszik meg érte, mindössze egy percről van szó, de le kell feküdjön, hogy levegye a munkát a muscularisokról és a ligamentumokról, a trapeziusokról és a spleniusokról, a suboccipitalesekről és a sternocleidomastoideusokról, ezekről mindről le kell hogy vegye a terhet, különben már ma megtörténik az, aminek a bekövetkezésétől ő már évek óta retteg, hogy tudniillik elveszti a fejét, mert ez jönne másképp, leszakadna az egész hóbelevanc, és akkor aztán se New York, se semmi, akkor aztán, mondta Korim, vége lenne egy pillanat alatt.

36. A stewardess felállt, hogy helyet adjon, Korim pedig hanyatt feküdt, és lassan, óvatosan leeresztette a fejét a padra, de a szemét éppen csak lehunyta, nyithatta is ki rögtön, mert az utcai ajtó egyszeriben kivágódott, és betódult rajta egy csomó ember, ámbár helyesebb lenne azt mondani, hogy betörtek, hogy begázoltak az irodába, valami olyan brutális erőszakkal, mintha egyúttal le is akarnák gázolni az egészet, ellentmondást nem tűrő, harsány utasításokkal jelezvén jobbra és balra, előre és hátra, hogy akit ők itt most közrefognak, hogy akit ők itt most betolnak egy ragyogó ébenfekete tolószéken, hogy aki itt most begurul a jegyvásárlók és az alkalmazottak közé, annak kivételes oka van erre a betörésre, annak megfellebbezhetetlen joga van erre a legázolásra, miközben ezt az okot és jogot senkinek nincs se oka, se joga még csak feszegetni sem, vagyis csaknem fél napos késéssel, Korim legmélyebb keserűségére, a stewardessnek viszont végül is a legnagyobb megkönnyebbülésére az öreghölgy Svájcból, megérkezett, s a maga aprócska, összeszáradt, csont-bőr testével, a maga ezernyi ránccal barázdált, beesett arcával, a maga kicsi, fénytelen, szürke szemeivel és összezárt, cserepes ajkaival, viszont a fülében két irdatlan méretű s a vállát verdeső arany fülbevalóval azon nyomban és egyetlen hang nélkül tudatta, hogy pontosan ezzel a testtel, ezzel az arccal, ezekkel a szemekkel és ezzel a szájjal, azaz pontosan ezzel a megvető szótlansággal és pontosan ezekkel az irdatlan fülbevalókkal fogja irányítani, és ő fogja itt most néhány percen át azt, hogy mi történjen, és mi ne, de szólni tényleg nem szólt egyetlen szót sem, noha az sem mondható, hogy kíséretének tagjai kitalálták vagy megérezték volna a parancsait, inkább az derült ki, hogy egy picit elindították erre, aztán arra, egy picit gyorsítottak, egy picit lassítottak, miközben tekintetüket rátapasztották, miközben csüngtek rajta, mint az ő füleiben azok az arany fülbevalók, aztán egyszer csak egy leheletfinom intésétől világos lett, hogy mit akar, hogy merre akar menni, hogy melyik irányt kell választaniuk a pultok felé, aminek, ennek az irányválasztásnak tudniillik, már az alkalmazottak és a jegyre várakozók sem tudtak ellenállni, a munka ugyanis abbamaradt a pultok mögött, és a sorok is felbomlottak a pultok előtt, mint ahogy annak a különleges helyzetnek is vége szakadt, amelybe fejfájása miatt Korim és a stewardess került, hiszen Korimnak legalábbis fel kellett ülnie, hogy első ijedtsége után meggyőződjön róla, nem érte jöttek, a stewardessnek pedig indulnia is azonnal, hogy bejelentse: ő az, aki a szükséges formaságok végeztével a magyar légitársaság, illetve annak Segítő Kéz Szolgálata részéről a kívánt s itt kiválasztott gépig az öreghölgynek támogatója, kisegítője s a ferihegyi úton a szó szoros értelmében az útmutatója lesz.

37. A hortobágyi húsos palacsinta jó volt, tolmácsolták az öreghölgy szavait a szembenülő ideges alkalmazottnak, a levegő viszont, mosolyodott el finoman a kíséret összes tagja, Frau Hanzl tetszését nem nyerte el, eure Luft, ismételgette dörgő, rekedt férfihangján az öreghölgy, és kiábrándultan rázta a fejét, ist einfach unqualifizierbar, versteht ihr?, unqualifizierbar!, majd intett, hogy fordítsák felé a kompjuter képernyőjét, ott rábökött az egyik sorra, és attól kezdve hihetetlenül gyorsan zajlott le minden: nem telt bele egy-két perc, már ott is volt a kíséret kezében a jegy, már el is mondták a bemutatkozó stewardessnek, mi lesz a dolga „az utazásait mindig személyesen intéző s talán épp ezért rendkívül érzékeny Hanzl asszony” mellett, már fordították is meg a ragyogó, ébenfekete tolókocsit ezzel a rendkívül érzékeny Hanzl asszonnyal, már viharzottak is át a termen a kijárat felé, úgyhogy Korimnak, aki kétségbeesetten csak kapkodta ide-oda a fejét, mindössze annyi ideje maradt, hogy odaszaladjon a stewardesshez, és megpróbálja valahogy egyetlen mondatba belepasszírozni mindazt, amit amannak szerinte még feltétlenül tudnia kell, hiszen oly sok mindenre nem futotta, nézett rá elveszett ábrázattal, hiszen a lényegre pont, arra nem volt idő, hiszen a legfontosabbat, hogy mit is akar ő tulajdonképpen New Yorkban csinálni, még el se bírta mondani, hogy hát, mutatott a kabátja szárára, a kézirat!, hogy hát erről egyetlen szót se még, pedig ez a legeslegfontosabb, enélkül a stewardess kisasszony semmit nem fog megérteni az egészből, mert ez a kézirat, ragadta meg a kezét, s próbálta meg visszahúzni a nekilóduló menetből, a legcsodálatosabb, amit valaha írtak ezen a földön, de a stewardess kisasszonynak most már mondhatta, az már nem figyelt oda, csak annyit mondott mosolyogva, hogy sajnos mennie kell, amire viszont Korim sem tehetett mást, mint hogy előrefutott, és az ajtót a nagy sebességgel érkező tolókocsi előtt önmagával kitámasztva, s a zaklatottan intézkedő kíséret zsivaját túlkiabálva bevallja, milyen nagyon szép nap is volt ez, milyen felejthetetlen, s hogy engedje meg a stewardess kisasszony, hogy a két gödröcskét a mosolyából ő eltehesse az emlékezetébe örökre – tegye el, intett vissza mosolyogva a két gödröcskével a stewardess, majd becsukódott utánuk az ajtó, és Korim ott maradt egyedül a hirtelen beállt fülsiketítő csenddel meg ezzel a két gödröcskével az emlékezetében, örökre.

38. 119 000 forintért 1 hét Izland, hadarta unottan az egyik alkalmazott, 99 900 forintért 1 hét Nílus, 98 000 forintért 1 hét Tenerif, 75 900 forintért 5 nap London, 69 900 forintért 1 hét Ciprus, 55 000 forintért 1 hét Tunisz vagy 1 hét Mallorca, 49 900 forintért 1 hét török Riviéra, 39 900 forintért 1 hét Rodosz, 34 900 forintért 1 hét Korfu, 24 900 forintért 1 hét Dubrovnik, Athén-Thesszaloniki 1 hét a Meteora kolostorokkal 24 000 forint, Jesolo 1 hét 22 900 forintért, Salou Spanyolország 1 hét 19900 forintért, vagy Kraljevica 8 nap 18 200 forintért, de ha semmi nem tetszik, tette hozzá az előtte álló érdeklődőnek, aki még mindig tétovázni látszott, akkor, fordította félre a fejét az alkalmazott, akkor, biggyesztette le a száját, nyugodtan menjen máshová, azzal megnyomott egy gombot a kompjuterén, hátradőlt a székén, és olyan tekintettel nézett föl a mennyezetre, amelyből nyilvánvaló volt, hogy ő a maga részéről a felvilágosítást egyszer s mindenkorra befejezte.

39. Milyen repülőjegy?, kérdezte később Korim a pultnál, mikor odahívták, hogy közöljék vele a hírt, aztán, mint aki elkalandozó figyelmét próbálja újból összeszedni, masszírozni kezdte a homlokát, s az alkalmazott szavába vágva így folytatta: – Holnap? Milyen holnap?

40. Négyen jöttek összesen, három felnőtt asszony, úgy ötven és hatvan között, meg egy tizennyolcnak látszó, de tizenkét évnél biztosan nem idősebb gyereklány, és mindőjüknél ott volt egy-egy acélveder a felmosószerekkel, a baljukban pedig egy-egy feles ipari partvis: négy veder és négy partvis, és rajtuk négy szürke munkaköpeny, hogy ne lehessen eltéveszteni, kik ők, és mit akarnak, hogy ne lehessen kétség, mért állnak itt egy kissé mindenre és mindenkire alulról nézve föl, de különösen az egyik ügyintéző intését lesve így, innen lentről, az iroda kiszolgálóhelyiségei felől nyíló ajtó küszöbén – hogy aztán viszont, amikor ez az engedélyező intés az egyik fenti üvegkalitkából végre megérkezett, neki is lássanak a dolognak, először még csak óvatosan, bizonytalan előkészületeket téve, majd, hogy az utolsó ügyfél s az utolsó alkalmazott is eltűnt a kijáratnál, és lecsapódott a redőny odakint, teljes gyorsaságra kapcsolva a vedrekkel és a partvisokkal a négy egyforma munkaköpenyben: kettő előrement, kettő itt maradt az utcai oldalon, aztán a partvisokra csavart rongyokat meg-megmártogatva és le-lecsorgatva indultak is, kettő kettővel szemben, nyújtott, hosszú léptekkel, komolyan és szótlanul, nem is hallatszott más, csak ahogy a négy rongy siklik sebesen a műmárvány padló kockái fölött, aztán, amikor középre értek és elhaladtak egymás mellett, egy-egy apró cuppanás, majd újra a siklás a kövezet tetején, egészen végig, ott mártás és lecsorgatás, majd vissza, ugyanúgy és ugyanolyan szótlanul, míg csak a gyereklány, menet közben, a köpenye zsebébe nem nyúlt, és be nem kapcsolt, és fel nem erősített ott bent egy zsebrádiót, mert attól kezdve már egy visszhangzó, monoton, jeges gépzene sűrű taknyában gázoltak tovább, némán, kezükben a partvissal, üres, savószín szemüket a lucskos rongyra szegezve.

1. 1997. november 15-én, miután a kapitány a Ferihegy II. légikikötő személyzeti pihenőjében a járat állandó adatain kívül ismertette a légikísérők tízfőnyi csapatával a várható meteorológiai helyzetet, az utaslétszámot, valamint az air cargo-státust, majd összefoglalóan közölte, hogy kiegyensúlyozott, nyugodt utazással lehet számolniuk, a két CF5–80C2-es hajtóművel felszerelt, 12 700 kilométer maximális hatótávolságú, 91 378 liter üzemkapacitású, 47,57 méter szárnyfesztávú és 175,5 tonna felszállótömegű BOEING 767-es repülőgép – MA 090-es járatszám alatt – 127 turista és 12 komfortutassal a fedélzetén elindult a kifutópálya felé, és átlagos gurulási idő után 280 km/óra sebességnél 11 óra 56 perckor felemelkedett a betonról: a gép 12 óra 24 perckor Graz közelében érte el 9800 méteres utazómagasságát, s az ilyenkor szokásos légköri viszonyok között nem túl erős nyugati–északnyugati ellenszélben, a Stuttgart–Brüsszel–Belfast vonalon jutott ki az Atlanti-óceán fölé, ott beállt a megadott koordinációs helyzetbe, 4 óra 20 perc alatt megérkezett a dél-grönlandi bejelentkezési pontra, ahonnan kezdve, négy perc híján egy órával a cél előtt, tulajdonképpen meg is kezdte az ereszkedést, előbb aktuális magasságát csökkentve 800 méterrel, majd, amikor átvette irányítását a New Founland-i központ, 4200 méterről süllyedve folyamatosan tovább, hogy végül, már a New York-i Közelkörzet parancsnoklása alatt, a menetrendnek megfelelően, azaz amerikai idő szerint pontosan 15 óra 25 perckor landoljon a John Fitzgerald Kennedy repülőtér bal 36-os leszállópályáján az Újvilág földjére.

2. Ó, yes, yes, bólogatott készségesen Korim az Immigration Office fekete bőrű hivatalnokának, aztán az újra meg újra megismételt s egyre ingerültebben hangzó kérdésre, mikor már nem segített se az okmányaira való mutogatás, se a bólogatás, se a sok yes és yes, széttárta a karját, megcsóválta a fejét, és így szólt: – Nekem te hiába beszélsz, én nem értek ebből egy árva szót sem, no understand.

3. A szoba, ahová egy hosszú, szűk folyosón át elvezették, a leginkább még egy zárt gabonaszállító vagonra emlékeztetett, a falakat szürke acélbevonat takarta, ablak sehol, az ajtót kinyitni pedig csak kívülről lehetett, tényleg, mint egy üres vagon hirtelen, mesélte később Korim, mert két dolog volt, mondta, valami eltéveszthetetlen szag és valami finom remegés a padlón, amitől ő, hogy becsukták utána az ajtót, és otthagyták egyedül, tényleg úgy érezte, egy rohadt vagonba került, egy amerikai vagonba, de mégiscsak: vagonba, tudniillik ahogy belépett, azonnal átható gabonaszag csapta meg, és a padló remegését is rögtön megérezte a talpa alatt, a szagot nem lehetett mással összetéveszteni, szagolta éppen eleget Budapestre jövet, a remegésről pedig szintén nem gondolhatta, hogy valami érzékcsalódás a vibráló neonok miatt, mivel nemcsak úgy éppenhogy, bizonytalanul, és a többi, hanem a leghatározottabban bizsergett a talpa a padlón, sőt amikor véletlenül hozzáért a falhoz, nyomban érezte, hogy az is remeg, el lehet képzelni, hogy érezte magát egy ilyenben az ember, mondta, és hát ő éppen úgy is érezte magát, hiszen nem értett az egészből semmit, hogy mi a jófenét akarnak tőle, hogy mi a jófenét kérdeztek tőle, s egyáltalán, hogy mi a jófene ez itt, elővette a noteszét, amibe a legfontosabb szavakat összeírta még a gépen, hogy nem lesz jó, ez a zsebszótár a zsebében, ez így nem megy, ha beszélgetnie kell majd valakivel, ez túl kényelmetlen, túl lassú, túl körülményes, baromi sokat kell benne lapozni, keresgetni, ráadásul az övé, az ő zsebszótára három-négy helyen is, ahogy futtatta az ujjaival a lapokat, mindig továbbfutott, mint ahol meg kellett volna álljon, vagy azért, mert a keresett betűnél pont összetapadt, és az egész ugrott egyet előre, vagy pedig azért, mert azt gondolván lapozás közben, hogy na, ez megint tovább fog futni, megpróbálta lefékezni a lapok sebességét, csak hát persze éppen ezzel az ideges óvatossággal ugrasztotta túl a kívánt betűt, amivel meg el is kezdődött a türelmetlen aprómunka, másképp kellett tartani már akkor a szótárt, hogy laponként keressen tovább, egyszóval ez így, ez az egész, nagyon lelassította a dolgot, ezért aztán a noteszféle megoldáshoz nyúlt, kiírni a föltehetően legfontosabb szavakat, kitalálni egy rendet, ami megkönnyíti, azaz meggyorsítja a lapozást, és ő ki is talált, és el is készült vele a hosszú út alatt, és most újból elő kellett vegye, ha nem akart benne maradni a slamasztikában, elő kellett vegye egy angol mondatért, és ki kellett ezzel találjon valamit, valami megoldásfélét, hogy ne romoljon el a fejében az ünnepi hangulat, hiszen itt van, megjött, sikerült: sikerült, hogy úgy mondja, mondta, a lehetetlen, ezért össze kellett hozzon egy érthető mondatot, amelyből világos lesz, ki ő és mit akar, mégpedig egy olyat, amelyik csak a jövőről szól – ezt határozta el, hogy csak és kizárólag a jövőről beszél, meg fogja állni, mondta önmagának, mesélte később, hogy ami ebben az ünnepi hangulatában azért mégiscsak nyomja egy kicsit a szívét, arról hallgatni fog, ugyanis hazudni saját magának semmiképpen nem hazudhatott: az ünnepi hangulat mellett bizony ott volt benne egy kis adag szomorúság, mivel fájt neki, mikor kiszállt a gépből, és megpróbált visszanézni Magyarország felé, fájt, hogy nem látja innen ezt a Magyarországot, mert annyi minden mellett, hogy itt van, hogy megérkezett, és most már nem foghatja el semmiféle üldöző, s hogy ő, ez a kis pont a nagy világegyetemben, ez a jelentéktelen helytörténész Budapesttől kétszázhúsz kilométerrel egy poros levéltár mélyéről: itt áll A-me-ri-ká-ban!, és hamarosan nekilát a Nagy Tervnek, szóval mindeme boldogító érzés mellett tényleg ott volt, ahogy lejött a többi utassal a repülőgép lépcsőjén, s – míg a többiek a buszt rohamozgatták – visszanézett a leszállópálya betonján a dörgő szélben, hogy: jaj, soha többé, ő ezzel a boldogító megérkezéssel elvágta végleg a szálakat, nem lesz többé múlt, nem lesz többé Magyarország, sőt ki is mondta hangosan, mikor a stewardessek sürgetésére ő is elindult a buszhoz, és még egyszer utoljára elnézett abba az irányba, ahol Magyarországnak szerinte lennie kellett, hogy: jaj, az ő számára ez a Magyarország most már örökre elveszett.

4. Az ipsével végül is nincsen semmi probléma, számolt be felettesének a kelet-európai bevándorlók ellenőrzésével megbízott repülőtéri biztonsági alkalmazott, egyszerűen csak poggyász nélkül érkezett, egyetlen aprócska táska nem volt nála, mindössze a kabátja, amelynek alsó szárába belevarrt egy nagy valószínűséggel, mint a vallomásából és a tolmács betekintése után kitűnt, magánjellegű kéziratot, illetve egy, a pénzét tartalmazó borítékot ugyanott, de egyetlen icipici szatyor, vagy hátizsák, vagy mifene sem, semmi, ami miatt aztán természetesen gondolniuk kellett rá, mondjad, Andrew, bólintott a felettese, hogy volt poggyász esetleg, csak már nincsen, de akkor meg hol van most, szóval meg kellett vizsgálják, és ők meg is vizsgálták, mégpedig a vonatkozó előírások szerint és egy magyar tolmács bevonásával a lehető legalaposabban, de nem találták gyanúsnak, az ipse gyakorlatilag tiszta, és igaznak látszik, hogy poggyász nélkül jött, úgyhogy szerinte, mondta a biztonsági alkalmazott, átereszthető: pénze van, éspedig nagy mennyiségű cash, de keleti európaiaknál nem vizsgálják a pénzintézeti kártya hiányát, az útlevele, vízuma érvényes, és ezeken kívül fel tudott mutatni egy hotelkártyát New York City-ben, ahol megszállni kíván, ennek megtörténtét huszonnégy órán belül ellenőrizni fogják, s akkor az ügy lezárható, mert személyes véleménye szerint, mondjad, Andrew, biztatta a felettese, ennyi elég, az ipse feltehetően nem más, mint egy ártalmatlan, közönséges, tudós félnótás, aki azt varrhat és oda, amit és ahova akar, még a segge lukába is, villantotta ki vakítóan fehér fogsorát az alkalmazott, szóval az a javaslata, hogy hagyják békén, eresszék át, menjen isten hírével, oké, Andrew, egy gonddal legyen kevesebb, felelte erre a biztonság felettese, aminek elhangzása után egy fél órával Korim már szabad is volt újra, bár az igazat megvallva ő láthatóan eddig se igen vett róla tudomást, hogy nem az, mivel nem ezzel foglalkozott, különösen nem most a végén, mikor észrevette, a tolmács figyelni kezdi, mit mond, hanem hogy végigmondja, amit elkezdett, hogy befejezze, amibe belefogott az imént, mert azt szerette volna, hogy megtudják: esetleg, később, valamikor, ha célját eléri, akár még maga az Amerikai Egyesült Államok is büszke lesz rá talán, hogy a Nagy Terv itt és éppen itt vált valóra – nem, hárította el mosolyogva a tolmács, és lassan végigsimított középen elválasztott, koponyájára tapadt, hófehér haján, bármennyire is kedves alaknak tartja, erre most sajnos nincs idő, ezt Korimnak meg kell értenie, amire ő, Korim, azt válaszolta, hogy a legteljesebb mértékben meg is érti, s már nem is tartja fel tovább, csak annyit fűzne még hozzá, hogy egy, mondta, itt az ő esetében valami rendkívüli szépnek az örökkévalóságba való elhelyezéséről van szó, tehát amiért ő ideutazott, az veszélytelenebb, hogy így fejezze ki a dolgot, mint egy lepke röpte egy város felett, mármint, tette hozzá, a város szempontjából nézve, és kettő, mondta, hogy köszönet, legalább ennyit engedjen meg neki, hogy a segítségéért ebben a slamasztikában odavethesse a tolmács úrnak, hogy köszönet, és nem is tartja fel most már tényleg tovább, mert csak ennyit akart, hogy köszönet és köszönet, vagy ahogy ezt itt mondják, pillantott bele a noteszébe Korim, hogy thanks, many thanks, mister.

5. Odaadta neki a névjegykártyáját, mesélte később magából kikelve a tolmács, és dühösen hátat fordított megszeppent szeretőjének az ágyon, de csak hogy szabaduljon tőle, mert másképp nem lehetett, az ürge csak lökte, lökte, ő meg azt mondta neki, na, jól van, pajtás, most erre tényleg nincs idő, itt a telefonja, majd egyszer hívja fel, érti?!, ennyi volt, nem több, mi van ebben, hát odaadta!, egy udvariassági gesztus, egy szar névjegykártya, az ilyet szórja széjjel az ember, mint a szaros magot a szomorú szántóvető, kész, rázta a fejét teljesen nekikeseredve a tolmács, neki egyszerűen vége, nem megy, semmi nem megy, nem jut itt ő az égadta világon semmire, majdnem négy éve már, hogy Amerikába, de semmi, csak ez a szar, szar, szar, szar, szar, szar, szar, püfölte a párnát, szar állás az Immigration Office-nál, és még ő lehetett hálás nekik, hogy egyáltalán felvették külsősnek, hálás ezért a szarért, de most már minden mindegy, egy illanat tört része alatt kirúgták, olyan simán, olyan olajos könnyűséggel, hogy csak kint fogta fel, mikor kiért az épületből, hogy tényleg, egy rohadt névjegykártya miatt, de így jár az, aki korpa közé keveredik, tolmácsolni egy ilyen szenny intézménynek, tolmácsolni bunkók és állatok között, ezért tényleg valami ilyesmi jár, seggberugás egy büdös illanat alatt, mert bunkók és bunkók ezek a bunkó magyarok, és állatok, igenis a legeslegsötétebb állatok ezek az állat útlevélellenőrök, vámosok, biztonságiak és így tovább, az egész szennyes pereputty mind állat, kezdett el hisztérikusan bólogatni maga elé a tolmács, és mind bunkó, bunkó és bunkó, köszönjük, Mister Sarvary, mondták, tudja, minálunk ez súlyos függelemsértés, személyes kontaktus kezdeményezése vagy elfogadása, ez a közszolgálati törvény stb., stb., beszarás!, mondta a tolmács szinte a sírás határán a dühtől, azt mondta ez az állat, hogy Sarvary, állandóan így hív, pedig pontosan tudja, hogy Sharvary vagyok, a kurva édesanyját, de egy állat, mit kezdjen ő egy ilyen állattal, az egésznek soha nem lesz vége, ő, fúrta be a fejét a párnába a tolmács, egyszerűen képtelen átvenni ezt a szennyes tempót, ő költő, üvöltötte hirtelen a szeretője felé, költő és videoművész, és nem tolmács, érthető?!, a seggét kitörölhetné velük, az ilyenekkel, mint ez a szennyes nigger, a seggét, annyira nincsenek sehol se őhozzá képest, mert azt hiszi, hajolt szeretője arcába, azt hiszi, ezek közül akárcsak egy is sejti, hogy kicsoda ő?!, tényleg azt hiszi?!, akkor menjen közel egy ilyenhez, és nézze meg jobban, mert akkor látni fogja, hogy állat mind, vagy bunkó, fulladt el a hangja, s fordított újra hátat, s vetette magát a paplanra a tolmács, s újra odafordult a szeretőjéhez, ő persze ahogy csak tudott, segített a marhának, a marha bunkójának, mert ő viszont egy seggfej, a legeslegnagyobb seggfej ezen az egész szennyes kontinensen, mert minek segít, ki kérte, ki a fasz fizet neki egy centtel is többet, mert segíteni próbál a tehetetlen bunkóknak, például ennek a szerencsétlen fasznak, még mindig ott áll szerinte, kezében az ő szaros névjegykártyájával, ahelyett, hogy eldugná a seggébe, és elhúzna a jó büdös picsába onnan, le merné fogadni, hogy még mindig ott áll földbe gyökerezett lábbal, bárgyú pofával, mint egy tehén, mert azt se tudja, mi a fasz az a baggage, azt se tudja, bár ő megmagyarázta neki, csak áll ott, szinte látja maga előtt, mint aki egyszer s mindenkorra beszart a gatyába, és nincs, aki kitörölje a seggét, mind ilyen, ne haragudjon a drága, eresztette le a hangját a tolmács, ne haragudjon, hogy így elvesztette az önuralmát, de hát elvesztette az önuralmával együtt az állását is, és mi miatt, drága, egy bunkó miatt, mert mind ilyen, de tényleg, mind, mind, mind – mind egy szálig!

6. Csak az exitet figyelni, mondta maga elé hangosan Korim, csak az exitet, ahol az exit ki van írva, csak arra szabad, máshova nem, mert el fog tévedni, exit, igen, itt, erre, egyenesen, de nem zavart senkit, mivel a kutyát nem érdekelte, hogy magában beszél, végül is voltak itt néhány ezren, akik pontosan ugyanezt tették és siettek szédelegve erre-arra, táblákra és eligazító jelekre szegezett szemekkel, majd balra fordultak, megálltak, vissza, aztán jobbra, megálltak és megint vissza, végül előre és előre egy újabb és újabb tanácstalanságig, éppen úgy tehát, mint Korim, az exitet nézni és csak azt, mindent az exitre alapozni és nem véteni el, és nagyon, de nagyon odafigyelni, hogy a figyelem ne és ne kalandozzon el, mert elég itt, ebben az őrületes forgalomban egy pillanatnyi kihagyás, és kész, vége, annyi, már soha nem találja meg a helyes utat, és nem bizonytalanodni el, mondta magának, csak menni és menni a folyosókon és lépcsőkön át, és nem foglalkozni az ajtókkal a folyosók és a lépcsők oldalán, nem is nézni oda, és ha mégis, vakon túlmenni ezeken az oldalt nyíló oldalajtókon, túlmenni a csábító tényen, hogy egyiken-másikon ott áll, bár másféle betűkkel, hogy exit, túlmenni mindezen, nem törődni az oldalajtókkal, amiként ő nem is törődött és túl is ment, de tényleg, mesélte később, mint egy tébolyult útvesztőben, olyan volt neki, de nemcsak hogy útvesztő, hanem a tébolyult lépéstempó is, hogy irgalmatlan sebességet diktált itt valami az embereknek, így tehát mindig hirtelen kellett dönteni is, és ez volt a legeslegnehezebb, egy pillanat alatt választani két lehetséges irány közül, mert időről időre, ahogy ment előre a folyosókon és lépcsőkön át, jött egy-egy ilyen pont, ahol az ember ment volna tovább, de egy elbizonytalanító jel megállásra kényszerítette, megzavarta valami, egy nem ésszerű felirat egy zavarba ejtő helyen, és itt egyetlen szempillantás alatt el kellett dönteni, hogy akkor most aztán merre, hogy akkor most aztán melyik az az átkozott főirány, amerre menni kell, ez-é, avagy amaz, a megzavaró, amelyikről nem lehetett tudni, nem éppen a főirány módosítása-e, dönteni tehát szorongattatóan rövid idő alatt, ez gyötörte még, és keresni és menni és haladni előre, megállás nélkül, sőt a megállás mint ötlet teljes lehetetlenségének a biztos tudatában, mert valahogy a megállás mint eshetőség már abszolúte ki volt zárva innét, mintha mindannyiukba belevésték volna, hogy a Kapu odakint mindjárt bezár, és sietni kell, rohanni, ki hogy bírja, úgy, de megállás nélkül, menni és keresni és haladni az exit felé, ami különben, és ez volt a másik, mondta Korim, maga volt a legteljesebb homály, mert nem lehetett tudni, hogy mit is kell azalatt érteni, hogy kifelé, őbenne ugyanis például az volt, hogy kifelé, tehát kifelé az épületből a szabadba, egy buszhoz, amelyik beviszi a városba, vagy egy taxihoz, ha nem túl drága, majd meglátja, de hogy így kell-e elképzelni az egész kijárat-dolgot, hogy kint és szabad, arról fogalma sem volt, csak ment tovább egyre fokozódó bizonytalansággal, mint később elmondta, bizonytalansággal a folyósokon és a lépcsőkön, hogy ezek a folyosók és lépcsők vajon a helyesek-e, és nagyon meg volt már ijedve, mondta, de amikor észrevette, hogy az út egyszer csak kezd kicsúszni a lába alól, s belevillant, hogy esetleg már jó ideje rossz irányt követ, akkor ijedt csak meg igazán, és ebben az ijedtségben aztán már nem lehetett gondolkodni sem, és ő nem is gondolkodott egyáltalán, hanem azt tette, amit az ösztönei súgtak, rábízta magát a tömegre, elfogadta a vonulás főirányát, odakapcsolta magát ehhez a főirányhoz, vagyis felvette ennek a tömegnek a sebességét, és sodródott velük, mint egy falevél a sok között, hogy ilyen régiesen fejezze ki magát, mondta, mint egy falevél a tomboló viharban, és alig látott már maga körül valamit, túl gyors, túl heves, túlontúl zaklatott és vibráló és nehéz volt körülötte minden, és közben csak annyi volt világos, hogy ez a minden a velejéig más, mint képzelte, amiképpen tényleg más is volt minden a velejéig, és ettől még erősebb félelem fogta el, mesélte, félelem a szabadság földjén, megrettenés az ünnepi megkönnyebbülésben, mert az egész egyszerre zuhant rá, hogy megértse, hogy felfogja, hogy átlássa, és hogy megpróbáljon belőle kitalálni, de csupán a folyosók és a lépcsők jöttek sorban, vég nélkül, egymás után, ő meg csak, ahogy hajtogatja fennhangon a többivel együtt a beszéd, a sírás, a kiáltozás, a sikoltás és valami vad röhögés vegyes zsivajában, meg az időnként oda-odahullámzó dübörgésben és robajban és morajban, hogy exit, igen, arra, egyenesen.

7. Az érkezési csarnok kiszélesedő torkolata előtt, egy nagyjából kétszer két méteres négyzet négy sarkában négy olyasféle, láthatóan speciális feladatokra kiképzett, fekete egyenruhás, kézifegyverrel, gázspray-vel, gumibottal és még ki tudja, mivel felszerelt rohamsisakos őr állt mozdulatlanul, akik közül már egy is egyszerre harminckét irányba tudott nézni: négy marcona őr kissé szétvetett lábbal és körülöttük a tömeget csupán egy hozzávetőleg négyszer négy méteres négyzet vonaláig közel engedő vörös tilalmi zsinór, mindössze ennyi látszott a nyilvánvalóan példátlan biztonsági rendszerből, mely a folyamatosan özönlő embereket az első pillanatokban fogadta, mindössze ennyi, a kamerák nem, a falak mögött a lehető legközelebb elrejtett, ugrásra kész alakulatok nem, a repülőtér bejárata előtt parkoló különleges gépkocsi-különítmények nem, amiként az épületben valahol a nap mind a nyolcvanhatezernégyszáz másodpercét ellenőrző vezérkar főhadiszállását sem, és ez valóban példátlan volt, példátlan biztonsági elképzelés, hogy mindebből csak négy őr és négy darab vörös zsinór látható, mert amit védeniük kellett, s ami miatt csak özönlött és özönlött ide ez a rengeteg ember, az volt a legpéldátlanabb: mert jöttek a városiak, az átutazók és az idegenek, jöttek a tudósok, az amatőrök és a gyűjtők, jöttek a szenvedélybetegek, jöttek a tolvajok, és jöttek a nők és a férfiak és a gyerekek és az öregek, mert mindenki látni akarta, és mindenki megpróbált előrébb jutni, hogy tényleg lássa a négy zsinór és a négy őr által védett, fekete bársonnyal letakart, s felülről fehér pontfényekkel megvilágított széles oszlopot, s rajta a golyóálló üvegből készült vitrint, mert mindenki látni szerette volna a gyémántokat, ahogy egyszerűen csak nevezték, látni a világ egyik legértékesebb gyémántkollekcióját, ahogy a hirdetésekben állt, hiszen tényleg ott volt a föld huszonegy tündöklő csodája, a tiszta szénnek ez a huszonegy varázslatos inkarnációja, huszonegy páratlan darab kőbe dermedt örökkévaló ragyogás a Gemological Institute szervezésében, de számos egyéb intézmény és magánszemély jóvoltából, bár végül természetesen ezúttal is, mint mindig, ha gyémántokról volt szó valahol a glóbuszon, a háttérben a De Beers Consolidated Mines most nem titkolt fennhatósága alatt, huszonegy különlegesség, mint a katalógusok fogalmaztak, ami ebben az esetben egyáltalán nem is volt túlzás, hiszen amikor összeállították a gyémántértékelés négy klasszikus szempontja, a Colours, a Clearness, a Cut és a Carat szerinti gyűjteményt, mely az IF és a VVSI osztályozási csoportokon kívül egyetlen ennél alsóbb rangú osztályt nem érinthetett, akkor átfogó képet igyekeztek adni a fazetták, a diszperzió, a brillancia és a csiszolás félelmetes világáról, huszonegy csillaggal, állt a szövegben, az egész univerzumról, mivel különleges, írták, már a szándék maga is, minthogy nem csupán egy vagy két páratlan szépséggel kívánták elbűvölni a nézőket, hanem a páratlan szépséget magát akarták bemutatni huszonegy különböző és egymástól nagyon eltérő alakban, és hát tényleg, volt itt szinte minden, ami elképzelhető a river, a top wesselton s a wesselton színminőségen belül, a Tolkowsky, a Skandináv és az Eppler-féle aránymeghatározások szerinti huszonegy tökéletesség, volt Mazarin-, Peruzzi-, Markiz- és smaragdcsiszolású, volt ovális, körte, navett és félnavett, volt ötvenöt karátostól száznegyvenkét karátosig minden, és persze a két szenzáció, az ORLOV ezüstfoglalatban és a hatvanegy karátos borostyánszínű TIGRISSZEM, valami tényleg különleges, eszeveszett ragyogás a golyóálló vitrin alatt, és mindez a legelképesztőbb helyen, az Amerikai Egyesült Államok legforgalmasabb repülőterének legérzékenyebb pontján, ahol egy ilyen milliókat érő tündöklés nyilvánvalóan a legnehezebben védhető, de ahol mégis védték, történetesen négy darab vörös tilalmi zsinór és négy marcona őr kissé szétvetett lábbal.

8. Korim kilépett az utolsó folyosóra, és a távolban meglátta a csarnokot, s ahogy meglátta, emlékezett vissza később egy beszélgetésben, azonnal tudta, hogy a jó irányba jött, s végig a jó irányba, azaz, mondta magának, istennek hála, az útvesztőből kijutott, felgyorsította hát a lépteit, és minden lépés után egyre felszabadultabban, egyre kevesebb szorongással, s egyre inkább visszatalálva önmaga korábbi ünnepi hangulatához, nekieredt ennek az utolsó néhány száz méternek, amikor úgy körülbelül az út egyharmadánál, a csarnok fénye, lármája, biztonsága felé haladva, a szembejövők áradatából egyszer csak feltűnt neki egy alak, egy fiatal, húsz-huszonkét év körüli, alacsony, vékonydongájú fiú kockás nadrágban és olyan furcsa, táncoló járással, amint annak meg ő tűnik föl, és ahogy már vagy tíz méterre tőle hirtelen ránéz, sőt rámosolyodik, sőt felragyog a képe Korimtól, és annak az embernek a meglepetésével, aki a másikban örömmel ismer fel váratlanul egy régi ismerőst, a karját is üdvözlésre tárva szét közeledett egyre gyorsabban felé, amire természetesen ő, Korim is, ugye, mondta, lassítani s maga is bizonytalanul mosolyogni kezdett rá, és kérdő tekintettel várta, hogy odaérjenek egymás mellé, de amikor ez megtörtént, és egymás mellé értek, valami Korim számára egészen hihetetlen dolog történt, amitől egy szempillantás alatt elsötétedett előtte a világ, s azonnal össze is kellett görnyedjen, és le kellett kuporodjon a földre, mert az ütés hajszálpontosan a gyomorszáját találta el, ugyanis ez történt, igen, mesélte Korim, a fiú, feltehetően puszta szórakozásból, csak úgy rögtönözve, kiválasztott magának valakit az érkező utasok forgatagából, felvonta a szemöldökét, s barátságos szándékot mutatva megközelítette ezt a valakit, de csak gyomorszájon vágta, nem mondott neki semmit, semmi barátságosat, vagy vidámat, semmi ráismerés, semmi régi ismerős, csak puff, egy óriásit, számolt be a trinidadi fiú maga is aznap este egy lokálban a pincérnek, csak puff, mutatta egy heves mozdulattal, belebaszott a gyomorszájába, de akkorát, hogy a figura nyomban összecsuklott, játszotta el, hogyan, a trinidadi a pincérnek, a gyomrához kapott, összegörnyedt és egész egyszerűen egy hang, egy nyikkanás nélkül elterült a földön, szinte szétcsapódott, villogtatta a szuvas fogait a trinidadi, mint a tehén seggéből kipottyanó szar, érti-e, kérdezte a pincért, egyetlen hatalmas ütéssel, a fickó azt se mondta, bá, összeesett, ő meg, a fiú meg, mesélte Korim, mire ő felnézhetett, fel is szívódott a tömegben, egy szempillantás alatt elnyelte a föld, eltűnt, mintha soha ott se lett volna, miközben Korim csak nézett, értetlenül, körbe, mikor már fel bírt tápászkodni a földről, csak pislogott erre meg arra, teljesen elképedve, csak bámult bele segélykérőn és magyarázatot remélve annak a két-három embernek az arcába, akik a hóna alá nyúlva az imént felemelték, de azok nem adtak rá semmiféle magyarázatot, mint ahogy a többiek sem, mikor továbbindult, sőt láthatóan föl sem tűnt senkinek az egész dologból semmi, hisz azt se tudták, hogy ott van, és azt se, hogy ott volt, vagy ott lesz valaha a JFK repülőtér érkezési csarnokához vezető folyosó első egyharmadának határán.

9. Még nagyon fájt, amikor a gyémántokhoz ért, ez úgyszólván az arcára volt írva, és ahogy belépett a csarnokba, s ezekre a gyémántokra teljesen vakon megközelítette a tülekvő sokadalmat, úgy ment el mellettük, hogy a kezét a gyomráról nem is vette le, pontosabban, mesélte aztán, le se bírta volna venni onnan, annyira fájt az egész a gyémántoknál, a gyomra, a bordái, a tüdeje, a mája, s egyáltalán: az igazságtalanságtól, a gonoszságtól és az iménti támadás képtelenségétől minden egyes szerve az utolsó sejtig, ezért azt mondta magának, hogy ki innen, tényleg: nem nézni se jobbra, se balra, csak menni, és így tovább, és előre, ezt mondogatta, míg ment, és tovább, és előre, miközben észre sem vette, mikor alakult át az a fájdalmat enyhítő kéz a gyomrán az általános készenlét, az általános és feltétlen bizalmatlanság s a rá leselkedő általános veszély elhárító jelévé, mindenesetre, mesélte napokkal később egy kínai kifőzdében, így történt, a keze egyszer csak felvette ezt a tartást, s mikor végül átverekedte magát a csarnok sűrű káoszán, és kijutott, ha a szabadba nem is, de valamiféle betonárkádok közé, ezzel a bal kezével próbált meg minden arrajárót magától távol tartani, ezzel a kézzel igyekezett mindenkinek, aki a közelébe ért, a tudomására hozni, hogy nagyon meg van ijedve, és ebben az ijedtségben fel is van készülve minden eshetőségre, tehát senki őhozzá közel ne menjen, mutatta tüntetően, s csak járkált le és föl egy buszmegállót keresve, majd amikor felfogta, hogy ott, ahol járkál, minden telis-tele van buszmegállóval, de busz az viszont egyetlenegy se, akkor elkeseredve, hogy örökre itt marad, átment a túloldalra a taxik közé, beállt egy hosszú sor végére, mely egy hotelportásszerű nagydarab diszpécserhez vezetett – és ezt nagyon jól tette, mesélte később, hogy ugyanis elszánta magát, és beállt ebbe a sorba a betonárkádokkal szemben, mert ezzel vége is lett a szédelgésnek és tehetetlenkedésnek, mert ezzel el is ért egy pontot egy nagy gépezetben, ahol nem kellett megmagyarázni, ki ő és mit akar, mivel rögtön kiderült, ki és mit, ahogy ott állt a sorára várva, araszolgatva előre a nagydarab diszpécser felé, egyszóval ennek az elkeseredett, de szerencsés döntésnek a következtében ment most már olajozottan minden: ő felmutatta a céduláját a hotel nevével, amit még a budapesti stewardesstől kapott útravalóul, mint kipróbált, bejáratott és olcsó címet, a diszpécser kibetűzte, rábólintott, és azt mondta, twenty-five dollar, aztán már bent is ült egy hatalmas sárga taxiban, már söpörtek is, ide-oda kígyózva a sávok között, Manhattan felé, és ő még mindig a gyomránál tartotta a kezét ökölbe szorítva, még mindig ott, hogy megvédje magát, hogy visszaverje a következő támadást, ha itt ebben a szép nagy sárga taxiban egyszer csak a sofőr és közte le találna csapódni a rács, vagy ha egy pirosnál bedobnának valami bombát, csak úgy, az ablakon, vagy ha végül netán pont a sofőr hajolna át, a sofőr, akit első pillantásra pakisztáninak, afgánnak, iráninak, bengálnak vagy bangladesinek nézett, ő, hogy ráfogjon egy óriási mordályt, és azt mondja, Money, nézett bele Korim a noteszébe idegesen, or Life.

10. Szédítő volt a forgalom, mondta Korim a kínai étkezdében, s ettől meg hogy folyton újabb és újabb merénylettől tartott, valahogy minden felvillanó jelzőtábla megragadt a fejében: azt látta, Southern Parkway, Grand Central Expressway, Interborough Parkway és Atlantic Avenue, azt olvasta, Long Island, Jamaica Bay, Queens, Bronx és Brooklyn, és mind azonnal belevésődött a fejébe, mert benne, mesélte, ahogy haladtak egyre beljebb és beljebb a városban, nem az a felfoghatatlan, hisztérikusan lüktető, halálos egész ragadt meg a Brooklyn-híddal meg a Downtown felhőkarcolóival, melyre a még otthon rongyosra olvasott útikönyvekből joggal számíthatott, hanem egy-egy apróság, néhány kicsi részlet a nagy egészből, például az első csatornafedél egy járdaszegélynél, amelyen folyamatosan ömlött a gőz; az első lustán ringatózó, széles, régi Cadillac, amit megelőztek egy benzinkútnál; az első irdatlan, krómnikkel tűzoltóautó, meg még valami, eresztette le a hangját, de az, úgy lehetne mondani, mondta, hogy inkább csak égette ezt az agyat, mintsem beleégett volna, az történt ugyanis, mesélte tovább, hogy a taxi, ugye, suhant vele előre hangtalanul, mintha vajban úsztak volna, és ő, bal kezét természetesen védekezésül maga előtt tartva, nézett ki hol a jobb, hol a bal oldali ablakon, amikor egyszeriben olyan érzése támadt, hogy látnia kéne valamit, de nem látja, hogy fel kéne fogjon valamit abból, amit néz, de nem fogja föl, hogy időnként a leghatározottabban ott van valami előtte, szinte kiszúrja a szemét, de ő nem tudja, mi az, csak annyit, hogy enélkül, amibe megérkezett, nem értheti meg, s míg meg nem érti, addig csak azt ismételgetheti, amit ezen a késő délutánon és estén mondott ki többször is ünnepélyesen, hogy tudniillik: uram isten, ez itt tényleg a világ közepe, és ő, most már nincs efelől semmi kétség, tényleg a világ közepében van, de ennél többre nem futotta ezen az első délutánon, hogy ráfordultak a Canal Streetről a Boweryra, majd hamarosan lefékeztek a Suites hotel előtt, ennél többre nem, mondta Korim, és ez így tart azóta is, fűzte hozzá, vagyis még mindig fogalma sincs, mit kéne meglásson ebben az irtózatos városban, pedig ugyanúgy tudta, hogy ott van előtte, hogy elmegy mellette, hogy benne jár, mint amikor kifizette a huszonöt dollárt a szótlan sofőrnek, mint amikor kiszállt a hotel előtt, a taxi visszaindult, ő meg csak nézte, nézte két, gyorsan távolodó piros lámpáját, míg csak ki nem kanyarodott a kereszteződésnél, s el nem fordult a Boweryn a kínai negyed központja felé.

11. Kétszer fordította rá a kulcsot a zárra, és kétszer ellenőrizte le, hogy tart-e majd rendesen a biztonsági lánc is, aztán az ablakhoz lépett, nézte egy darabig a néptelen utcát, megpróbálta eltalálni, vajon mi lehet odalent, s csak akkor, mesélte napokkal később, addig egyszerűen nem volt képes leülni az ágyra, csak miután a zárral, a biztonsági lánccal s az ablakkal meg az utcával végzett, bírta rávenni magát, hogy leüljön és felfogja: ő itt egész testében remeg – de akkor még nem gondolhatott rá, hogy abbahagyja ezt a remegést, akkor rögtön, emlékezett vissza, még szó sem lehetett róla, hogy ne üljön és ne remegjen, vagy hogy lehiggadjon és átgondoljon bármit is, mert már az nagyon nagy teljesítmény volt, mondta, hogy le tudott ülni és remegni tudott, és ő percekig tényleg csak ült és remegett, sőt nem szégyelli bevallani, hogy utána meg, a remegés hosszú perceit követően, egy jó félóráig: sírt – szokott sírni, ismerte el, és most, miután a remegés kezdett csillapodni benne, ez a sírás fogta el, egy olyasféle görcsös, fuldokló zokogás, amely az embernek még a vállát is rázza, s amely gyötrelmes gyorsan jön és gyötrelmes lassan megy, de nem is ez volt a baj, ez a remegés meg sírás, mondta, hanem hogy olyan irdatlan mennyiségű és súlyú ténnyel kellett szembenéznie, annyiféle és olyan áttekinthetetlen szövevénnyel, hogy utána, tehát miután már a hüppögést is abba tudta hagyni, mintha az űrbe lépett volna ki, teljesen tompának érezte magát, és súlytalannak, a feje, hogy úgy mondja, mondta, kongott, nyelni akart, de nem bírt, ledőlni az ágyra, de még mozdulni sem, ráadásul bele is nyilallt a tarkójába a jól ismert fájdalom, olyan hevesen, hogy az első pillanatban azt hitte, menten leszakad a feje, s ezzel egyidőben a szemei is égni kezdtek, és irtózatos fáradtság tört rá, de lehet, fűzte hozzá, hogy megvolt ez már, megvolt ez a fájdalom, ez az égés és ez a fáradtság régóta, csak most bekapcsolt a fejében egy kapcsoló, és indult az egész, na, mindegy, mondta Korim, ezek után el lehet képzelni, hogy érezhette magát ebben az űrben, ebben a fájdalomban és égésben és fáradtságban, amikor elkezdte végre sorba szedni a megértésre, de legalábbis a számbavételre váró eseményeket, ült, mondta, ült görnyedten az ágyon, tudomásul vette, hogy tehát akkor fáj ez, ég az, és fáradt mindene, de nekilátott, kezdte ezt a számbavételt, kezdte sorba rakni a történteket, lehetőleg, mondta magának, az elejétől fogva, onnan, hogy a pénz a szükséges kiviteli engedély nélkül milyen elképesztően könnyedén csúszott át a magyar vámon, mert így kezdődött tényleg, hogy amikor eladta a lakást, az autót és az úgynevezett egyéb ingóságokat otthon, szóval amikor pénzzé tette mindenét, akkor kis tételekben, ahogy lehetett, kezdte átváltogatni dollárra a feketepiacon, na, de, magyarázta most, kiviteli engedély, az, ugye, sehol, így belevarrta a kabátja szárába a kézirat mellé az egészet, és egyszerűen kisétált vele az országból, a kutya nem kérdezte, a kutya nem vizsgálta, egyszerűen átment a vámon, és ezzel a legnyomasztóbb tehertől szabadult meg, és voltaképpen ennek is köszönhette a szó szoros értelmében vett felhőtlen utazását át az óceánon, nem is tud visszaemlékezni komolyabb problémára közben, még az volt a legnagyobb, hogy lett egy mérges pattanás az orra tövében, s hogy folyton keresnie kellett az útlevelét, a hotelkártyáját, a szótárát és a noteszét, nézni, hogy megvannak-e, leellenőrizni, hogy tényleg oda rakta-e őket, ahova gondolta éppen, egyszóval semmi, de semmi a repüléssel, élete első repülésével az égben, se félelem, se élvezet, csak nagy-nagy megkönnyebbülés, viszont aztán, amikor leszállt a gép, elkezdődtek a bajok, jött, ugye, mondta, az Immigration Office, a fiú, a buszmegálló és a taxi, de legfőképpen, hogy odabent, belül, mutatott a fejére, valami teljes beborulás, úgy érti, teljes átmeneti felfüggesztődés, ezt érezte és ezt értette meg a hotel első emeletén, és ezzel egyúttal azt is, hogy azonnal változtatnia kell, vál-toz-tat-ni-a, döntötte el, először is le kell engedje végre a bal kezét, aztán általában is meg kell nyugodnia, azaz meg kell tisztítania az utat önmaga előtt, mert hát végül, állt föl az ágyról s ment újból az ablakhoz, minden, lényegében véve, a jó irányba tart, csak neki kell megtalálnia az úgynevezett belső békét, és megszoknia, hogy itt van és itt is marad, és akkor visszafordult a szoba felé, hátát nekivetette az ablaknak, s mikor így végignézett a berendezésen, egyszerű asztal, szék, ágy, csap és kagyló, mikor elgondolta, hogy most itt fog élni és Nagy Tervét mostantól itt valósítja meg, akkor, ennek a szigorú elhatározásnak az eredményeképpen, már meg is bírta állni, hogy ne omoljon össze, s hogy ne kezdjen újra sírni, mert különben ez következett volna, vallotta be őszintén, összeomlás és sírás New Yorkban, a Suites Hotel első emeletén.

12. Ha a napi negyven dollárt beszorzom tízzel, az négyszáz dollár tíz napra, és ez képtelenség, mondta Korim az angyalnak, amikor az időeltolódás miatt ébren töltött éjszaka után hajnalban végre elnyomta az álom, majd hogy hiába várta, választ nem kapott, mert az angyal csak állt dermedten és csak nézett, nézett valamit az ő háta mögött, Korim a másik oldalára fordult, és így folytatta: – Néztem már én is. Nincs ott semmi.

13. Egy teljes napon át nem mozdult ki a hotelból, sőt még a szobájából sem, minek, rázta meg a fejét, egy nap igazán nem a világ, kimerült, magyarázta, jártányi ereje sincs, akkor meg miért erőltesse a dolgot, és különben is, mit számít, hogy ma, vagy holnap, vagy holnapután, szóval így, mesélte pár napra rá, valahogy így kezdődött, csak a biztonsági láncot ellenőrizte le olykor, meg egy ízben sűrű nononózás közepette elküldte a délelőtti takarítókat, mikor azok, hogy kopogásukra nem felelt, a saját kulcsukkal akartak bejönni, de ezeket a felriadásait leszámítva a nappal döntő részében aludt, mint akit agyonvertek, éjszaka pedig az utcát leste odalent, az utca belátható szakaszát, kábultan és órákon át, hogy mi van az egyik saroktól a másikig, végigpásztázta méterről méterre az egészet, azonosította az üzleteket, ez falemezbolt, mondta, az festékraktár, és mert éjszaka volt, és kevés mozgás, ezért mindig ugyanazt látta, az utcának mindig ugyanazt a változatlan állapotát, amitől lassan a legapróbb dolgok is belevésődtek a tudatába, a járda mellett parkoló autók sorrendje, a szemeteskukák körül szimatoló gazdátlan kutyák, egy-egy hazatérő lakó, vagy az a permetező fény, mely a szélben megzörrenő utcai lámpákból sütött, minden belevésődött, és figyelmét tényleg semmi nem kerülte el, még az sem, ahogy ő ott, az első emeleti ablakban, csak ül és néz lefelé, miközben azt hajtogatja saját magának, hogy nyugalom, ez a nap a pihenésé, a lelki és fizikai erőgyűjtésé, hiszen nem akármi volt, amin keresztülment, elég, ha slágvortokban egymás mellé rakja az üldözést még otthon, a felüljárót meg hogy elfelejtette a vízumot, aztán a várakozást, az izgalmat a vámon, végül a repülőtér, a támadás s a taxiban a nyomasztó érzés, hogy vakon halad itt előre valamiben, ezt mind egyetlen ember élte át, emlékeztette önmagát, egyetlen ember, minden támasz és védelem nélkül, csoda, ha most nem akar kimenni?, nem csoda, kérdezgette és mondogatta többször is, s csak ült, és nézett lefelé, ült az ablakban kábán és mozdulatlanul, s ha a megérkezését követő első nap mindez így esett, még inkább így esett ez a második napon, mivelhogy amikor újabb ájulásszerű alvás után eljött a, hányadik is?, a harmadik este, pontosan ugyanazt mondta akkor is, mint egy nappal azelőtt, tudniillik hogy még ma nem, ma semmiképp, majd holnap, holnap egész biztosan, aztán elkezdett járkálni a szobában, le és fel, az ablaktól az ajtóig, körbe-körbe a szűk helyen, és nehezen tudná megmondani, mesélte, hány ezerszer vagy inkább hány tízezerszer tette meg ezt a kört ezen a harmadik éjszakán, így ha az első teljes napját egyetlen szóval kívánná jellemezni, és azt mondaná: csak nézett, akkor a második teljes napjára viszont azt kellene mondja: csak ment, mert ez történt valóban, ment és ment, az éhségét időnként egy-egy még a repülői vacsorából félretett keksszel csillapítva, ment körbe és körbe az ablak s az ajtó között, míg végül szinte már összecsuklott a fáradtságtól, és anélkül zuhant bele az ágyba, hogy eldönthette volna, na, most itt jön a harmadik teljes nap, és ugyan mit tegyen.

14. A Rivington Street volt az övé, lefelé jobbra keletnek a Christie Streetbe, s egy hosszú, huzatos parkba torkollt az út, felfelé balra pedig a Bowery-ba, ezt kellett megjegyezze, mikor a rengeteg nappali alvás és éjszakázás után összezavarodva, hogy hány napja van már itt, az egyiken végül mégis kilépett a Suites Hotel kapuján, mindenesetre kilépett, mert nem húzhatta tovább, nem mondhatta el újra és újra, hogy ma nem, majd holnap, vagy holnapután, elő kellett bújjon, és ki kellett merészkedjen, mivel elfogyott a keksze, s már fájt a gyomra az éhségtől, egyszóval valamit ennie kellett, azután pedig rögtön, hangsúlyozta még most is, hogy épp mesélte a dolgot a kínainál, hangsúlyozta a leghatározottabban Korim: rögtön új helyet kellett keressen magának, hiszen a negyven dollár, amit itt fizetett naponta, lehetetlenné tette, hogy pár napnál tovább maradjon, és ez a pár nap lejárt, a haladéknak, amit önmagának adott, vége, ez talán, ez a nagyvonalúság önmagával, mondta önmagának, az első ijedtség és kimerültség után talán még elviselhető, de tartósan elképzelhetetlen, négyszer tíz az négyszáz dollár tíz napra, az háromszor négyszáz, az egy hónapra egyezer kétszáz dollár, még kimondani is sok, mondta ki Korim, na, ezt azért nem, ennyire jól azért, mondta, nem állunk, s miután, hogy biztos legyen a visszatalálás dolgában, vagy kétszer is lejárta az utcát a Christie Street és a Bowery között, kilépett a Bowery gyér forgalmába, s megcélozta az első alkalmasnak látszó boltot a túloldalon; megcélozta, és ez tulajdonképpen helyesnek is bizonyult, vagyis a célzással nem is volt semmi baj, csak a bátorsággal, ez a bátorság ugyanis pont a bolt ajtajában egy pillanat alatt elveszett, mert hát, villant belé, mit is fog ő itt mondani, azt se tudja, mi az, hogy éhes, nincs egyetlen angol szó se a fejében, a szótár meg, tapogatta a kabátja zsebét, természetesen fönt maradt, most mit csináljon, kérdezte tehetetlenül, s elkezdett le s föl sétálgatni a bejárat előtt, aztán egyszer csak elszánta magát, berontott a boltba, kétségbeesve leemelte az első élelmiszert, amit felismert a ládák között, két nagy füzér banán, s ugyanolyan kétségbeesett arccal, ahogy berohant, kifizette az ijedt boltosnak, s már kint is volt újra, s már rohant is előre az egyik banánt falva be a másik után, amikor hirtelen észrevett valamit vagy két utcával följebb a túlsó oldalon, egy nagy vöröstéglás épületet egy hatalmas hirdetéssel, s noha azt nem mondhatná, mesélte később, hogy ennek az egésznek a megpillantásával azonnal rendbe is jött minden, de azt igen, hogy legalább arra rádöbbent, össze kell szedje magát, úgyhogy megállt a járdán, s ahogy volt, a banánokkal a kezében a fejét ezekbe a kezekbe fogta, és azt mondta magának fennhangon, hogy hát, tényleg, mi ő, hát, egy szalajtott hülye tényleg, valami elmebeteg, hogy így viselkedik?!, ilyen minden méltóság nélkül?!, nyugalom, fogta a fejét a banánokkal a Boweryn, ha nem veszíti el ezt a méltóságot, még minden rendben lesz, még minden rendben, ismételte meg, ha nem veszíti el.

15. A Hotel Sunshine nagyjából abban a magasságban feküdt, ahol a Prince Street kifut a Bowery-re, s ahol följebb egy kicsit a Stanton Street nyílik, közvetlenül mellette állt a nagy vöröstéglás épület az óriásplakáttal, rajta tűzpiros betűkből mindössze egyetlen szó, hogy SAVE, és ez ötlött Korim szemébe, ezt látta meg ő már messziről, ez volt, ami lecsillapította kissé, hiszen olyannak tűnt ez a SAVE a boltból kirohanva és a banánt zabálva, mintha személy szerint neki írta volna ki valami jóságos kéz, az más kérdés, fűzte hozzá, hogy mikor odaért s megértette, miről van szó, akár még csalódhatott is volna ebben az útmutatásban, mert hát nem SAVE volt az, hanem SALE, ami alatt egy egyszerű autókölcsönzőt vagy autókereskedést kellett érteni – akár még csalódhatott is volna, valóban, viszont észrevette, s ezért mégsem csalódott, hogy a házon balra egy kis táblán ez olvasható, Hotel Sunshine 25 dollár, csupán ennyi, minden egyéb útbaigazítás nélkül, hogy akkor merre is keresse az ember azt a Sunshine Hotelt huszonötért, de az összeg s hogy akárcsak az előbb a SAVE esetében, a Sunshine szót itt is azonnal le tudta fordítani, megnyugtatták és felkeltették a kíváncsiságát, hiszen mi mást akart volna az előbb, mi egyebet határozott el éppen, mint hogy a lehető leghamarabb új szállást keres, huszonöt dollár, kóstolgatta Korim, huszonöt, ez harmincszor húsz, az hatszáz, meg harmincszor öt, az százötven, az tehát összesen hétszázötven dollár egy hónapra, nem rossz, mondta, mindenesetre lényegesen jobb, mint az az ezerkétszáz a Rivington Streeten, azonnal elkezdte tehát keresni, merre lehet a bejárat, de a nagy vöröstéglás épület mellett csupán egy koszos, lepusztult, hatemeletes ház állt, se egy felirat, valami eligazítás, hogy akkor hol, csak egy barna ajtó a falban, majd itt megkérdezi, határozta el, annyit végül is ki tud mondani, hogy Hotel Sunshine, a választ meg majd csak kikövetkezteti valahogy, kinyitotta hát az ajtót, s egy szűk és nagyon meredek lépcsőn elindult lefelé a házban, de egészen váratlan módon ez a lépcső egy erős rácshoz vezetett, nem egy ajtó, vagy lépcsőház, vagy valami forduló, hanem egy bezárt vasrács vágta el az utat; ő természetesen, mesélte később, már rosszat sejtve indult is volna vissza, amikor a vasrácson túl, amit egyéb ajtó már nem zárt el, valamiféle emberi beszéd ütötte meg a fülét, bezörget, döntötte el azonnal, végül is mi baj lehet belőle, ott van közöttük a rács, és tényleg bezörgetett, s már késő volt, amikor meglátta, hogy oldalt a rácsajtó mellett van egy csengő is, mert a zörgetésre valaki odabent durván szitkozódni kezdett, legalábbis, mesélte Korim, nagyon úgy hangzott, mint valami szitkozódásféle, s már ott is volt a rács túloldalán egy hatalmas, drabális, kopaszra nyírt férfi, belenézett egészen közelről az ő arcába, aztán mondani se mondott semmit, csak visszament, ahonnan jött, de már hallotta is, hogy berregni kezd valami, s nem volt ideje igazán gondolkozni, be kellett lépjen a kinyíló rácson; és belépett, s egy szűk előtérfélében találta magát, egy szintén vasráccsal s mögötte üvegfallal elválasztott kis irodaféle előtt, ahol bele kellett beszéljen egy nyílásba, amire belülről valaki rámutatott, ő azt mondta, Sunshine Hotel, azt felelték, yeah, Hotel Sunshine, s oldalra mutattak, egy újabb vasrács felé, Korim odanézett, de annyira megijedt, hogy csak egy pillanatig látta őket, és nem is mert visszanézni, olyan ijesztő figurák voltak, Hotel Sunshine?, kérdezte az a valaki odabentről, az üveg és vasrács túloldaláról kissé gyanakvó arccal, de erre ő, mesélte tovább, most mit mondjon, hogy igen?, azt kereste? de már, köszöni, nem?, úgyhogy már nem is emlékszik, mi a csuda jött ki a száján, mondta, fogalma sincs, mit tudott erre a kérdésre felelni, az biztos, hogy néhány pillanat múlva már kint is volt megint az utcán, s miközben lassan formálódni kezdett benne, hogy azonnal segítséget kell kérnie valakitől, olyan gyorsan szedte a lábait, ahogy csak bírta, vissza, zakatolt egy hang, ahogy sietett a Rivington Street felé, vissza a Suites-be, mondta léptei ütemére, s nem látott közben semmi mást, míg el nem érte a hotel kapuját, csak azoknak a sötét figuráknak a vigyorgó ábrázatát, nem hallott semmi mást, csak azt a berregést s a zár hideg, éles csattanását újra meg újra, s valami ismeretlen, rettentő, avas bűzt érzett, ami odabent csapta meg az orrát, de ami itt kísérte végig a hazafelé vezető úton a Hotel Sunshine-tól a Suites Hotelig, hogy aztán legalábbis ezt, ezt az emésztő bűzt ne is felejtse el soha többé ettől az emlékezetes délelőttől kezdve, amikor először lépett be, és ha megengedi, ezt most így fejezné ki, mondta beszélgetőtársának a kínai étterem asztalánál, amikor először: New York félelmetes kapuján.

16. Nem tehetett mást, így kellett lennie, aki elvette, az visszaadja, mert ez történt, elvette és visszaadta, amivel természetesen nem azt állítja, hogy minden rendben van, de legalább kap havi hatszázat egy darabig, ez még mindig több, mint ami eddig volt, több, mondta a tolmács teljesen elázva a mit sem értő mexikói taxisnak, több a semminél, pedig ha valamit nem látott előre, hát, akkor, mutatott a nyitott szájjal alvó Korimra a hátsó ülésen, ezt a fickót itt mellette nem, sok mindent, ingatta a fejét vigyorogva a tolmács, de ezt aztán álmában sem, hogy ugyanis ennek itt még lesz pofája felhívni őt, azok után, hogy miatta vágták ki, mint a taknyot, az állásából, de ez, ez nem szarozott, ez fogta és felhívta, azt hitte, hogy mert odaadta neki azt az átkozott névjegykártyát, ez már azt is jelenti, hogy felhívhatja, és ez felhívta, és könyörgött, hogy találkozzon vele, és segítsen neki, mert New Yorkban, így mondta ez a félnótás barom, mesélte a tolmács, ő még teljesen el van veszve, hallja?, kérdezte a mexikóit, azt mondta, el van veszve, hát, ez egyszerűen fenomenális, csapkodta a térdét a tolmács, mintha érdekelne ez bárkit is egy olyan városban, ahol mindenki teljesen el van veszve, úgyhogy már vágta is volna éppen le a kagylót, hogy a jó kurva anyukájával szórakozzon, ne vele, amikor egyszer csak a fickó kiböki, hogy van egy kis pénze, és ezért szállásra és arra volna szüksége, hogy valaki ott álljon mellette az első időkben, ilyeneket mondott ez a barom, pontosan ilyeneket, meg hogy mellette állni, viszont azt is, hogy úgy hatszáz dollárt tudna fizetni egy hónapra, többet nem, szabadkozott a telefonban, mert be kell osztania a pénzt, mondta, s egyáltalán, és ezen a ponton Korim nemigen tudta, hogy fogalmazzon egy ismeretlennek, nagy a baj, Sárváry úr, egy kicsit kikészült az utazástól, és ő, próbálta megmagyarázni, nem egyszerű utazó, ő nemcsak úgy jött New Yorkba, ő itt valamit csinálni fog, és ez az utolsó pillanat, szüksége van a segítségre, valakire, aki támogatja őt, persze nem kíván szinte semmit, csak olyasféléket, hogy tudja, van kihez forduljon, ha valamiben megszorul, tulajdonképpen csak ennyi, és ha tud, mondta neki Korim, jöjjön ide érte személyesen, mert ő még egyáltalán nem ismeri ki magát, vagy úgy is fogalmazhat, hogy fogalma sincs, hol van, miért, hol van?, kérdezte tőle amaz, azt legalább tudja, mi a neve a hotelnek, ahonnan beszél?, ezt kérdezte tőle, és nem volt mit csináljon, azért a rohadt hatszáz dollárért azonnal lement a Little Italy-ba, mert a fickó ott, a Bowery környékén várta a holnapot, hatszáz dollár, csattant fel a tolmács, és egyetértést remélve nézett a mexikóira, s ezért ült föl ő azonnal a metróra, nyomorult hatszáz dollár, és őneki ugrania kell, hát, nem így képzelte, mesélte tovább, meg se fordult a fejében, mikor megérkezett Amerikába, hogy ez lesz a vége, hogy az egyetlen, amit a birtokának mondhat, az egy három évre előre kifizetett bérlet a nyugati 159. utcában, azt meg végképp nem, hogy még ez fogja kihúzni a bajból, de most ez történt, ahogy ugyanis a fickó előállt a kérdéssel, neki rögtön bevillant, hogy nála ellehet a hátsó szobában, hatszáz az röhej, de neki most még ennyi is segít, egy óra múlva ott lesz, mondta a telefonba, egy óra múlva?, kiáltott föl boldogan Korim, majd közölte, hogy ő, Sárváry úr, megmentette az életét, aztán lement a hallba, kifizette a pultnál a számláját, amúgy százhatvan dollárt, számolt be neki később keserűen, azzal kiment az utcára, leült a hotellel szemközt a falemezbolt mellett egy kerítésszegélyre, és áldotta a percet, amikor súlyos kalandja után a Hotel Sunshine-ban végre ráébredt, hogy itt nincs tovább, itt nem lehet tétovázni, ha el akarja kerülni a totális csődöt és kudarcot, akkor rögtön segítséget kell hívjon, márpedig csak ő segíthet, kezdett el kutatni a zsebeiben a névjegykártya után, egyedül ő, húzta elő és silabizálta aztán a díszes betűket, ő, Mr. Joseph Sharvary, tel. 212-611 19 37.

17. Lehet, hogy ez az első ilyen eset az USA-ban, de én nem azért jöttem, hogy új életet kezdjek, mondta Korim rögtön az elején, s bár nem nagyon tudta eldönteni, sörtől elnehezült s asztalra borult beszélgetőtársa hallja-e, vagy már alszik, letette a poharát, aztán átnyúlt, a másik vállára tette a kezét, majd óvatosan körbenézve, lehalkított hangon hozzáfűzte: – Én a régit szeretném befejezni.

18. Mindent ő fizetett, a meleg ebédet a kínainál, a rengeteg sört, amit bevedeltek, aztán neki a cigarettát és föl az Upper West Side-ig még a taxit is, tényleg mindent, méghozzá boldogan és láthatólag kimondhatatlan megkönnyebbüléssel, mert mint azt örökösen hajtogatta, már nem látta az alagútban a fényt, vagyis már teljesen kezdett kicsúszni a lába alól a talaj, amikor életében a tolmács újra megjelent, állandóan ilyeneket mondott, és csak hálálkodott, és hálálkodott percekig, hogy aztán még elviselhetetlenebb legyen az egész, mert, mesélte a tolmács a konyhában, utána meg elkezdett ömleni belőle a szó, és mindent töviről-hegyire előadott, attól kezdve, hogy kijött a reptérről, de olyan részletességgel, hogy szinte minden egyes lépését leírta, hogy így vagy úgy tette-e a lábát egymás után, agyrém, de nem túloz, mondta, tényleg ez volt órákon át, mert kezdte azzal, hogy állítólag egy pali leütötte még bent az érkezési csarnok előtt, aztán hogy hogy nem, talált egy buszt, amivel bejöhetett volna, meg hogy hogy talált viszont egy taxit, és ki volt a taxis, és ő hogy tartotta a kezét, míg mentek befelé Manhattanbe, meg valami zűrös dolgot valamiről, amit látnia kellett volna az ablakon át, ahogy mentek befelé Manhattanbe, de ő mégse látta, de tényleg, méterről méterre mindent, Manhattanig, végül még a szállodájáról is, de komolyan, az összes berendezési tárgyat leírta neki, meg hogy mit csinált utána napokon át, hogy nem mert kijönni a szobájából, aztán meg hogy mégis banánért, nem viccel, mondta röhögve a tolmács a konyhaasztalon könyökölve, ez olyan, mintha viccelne, pedig nem viccel, a fickó tényleg ilyen, meg hogy közben betévedt valami börtönbe is, rácsokról beszélt, meg hogy ő azon nyomban elmenekült, szóval teljesen be van csavarodva, zavaros fej, zavaros szemek, abszolút dumaprés és abszolút dumaömleny, ráadásul van egy folyton visszatérő szövege, hogy ő meghalni jött ide, és ettől azért, bár azt hiszi, mondta, hogy lényegében ártalmatlan, azért ettől egy kicsit viszketni kezdett neki a dolog, mert ez a szöveg a meghalásról, ez végül is lehet egy kicsit szar is, ez végső soron nem is olyan baró, ezt még az ilyen ártalmatlannak látszó fickóktól is komolyan kell venni, úgyhogy neki is, mutatott rá szeretőjére az asztal túloldalán, neki is állandóan rajta kell tartania majd a szemét, ami meg ugyanakkor egyáltalán nem jelenti azt, hogy bármi ok volna az aggodalomra, ha volna, nem eresztette volna be, nem, nincsen, ez a fickó, és erre, mondta a tolmács, ha kell, megesküszik, csak beszél bele a vakvilágba, és egyetlen szavát sem lehet komolyan venni, de hát az ember nem lehet elég óvatos, van ez az egy ezrelék, és mi van, ha az jön be, és a fickó véletlenül éppen itt nála, itt, szívta meg a fogát a tolmács, azt azért nem szeretné, viszont meg mi a túrót tehetne mást, ma reggel még az is reménytelennek látszott, hogy egy százast szerez estére, most meg, tessék, még három óra sincs, és van hatszáz dolcsi, egy komplett kínai ebéd, kábé tizenöt sör és egy doboz Marlboro, ez azért nem olyan rossz, reggel még a legsötétebb gondolatok, aztán egyszeriben csak idepottyan az égből neki egy ilyen hatszáz dolláros fickó, ez a kis pénzeszsák, vigyorogott a tolmács, a hatszáz dollárjával havonta, nem, ezt azért nem lehetett csak úgy elereszteni, erre azért nem lehetett csak úgy nemet mondani, mert végül is mi van, elkussol itt, ásított egy nagyot s dőlt hátra a széken a tolmács, meglesz, meghúzza ő magát, nem fog ő, Korim, zavarni itt egy kicsit se, mivel neki, mondta, nagyon szerények az igényei, egy asztal, egy szék, hogy dolgozni tudjon majd, aztán egy ágy, egy lavór, meg a hétköznapi apróságok, ennyi és nem több, amire vágyik, és úgy látja, ő ezt itt maradéktalanul megkapja, nem is tudja, hogy fejezze ki, mennyire hálás és hogy mekkora kő esett le a szívéről, csak azt ne, vágott a szavába a tolmács, még egyszer már igazán nem szeretné hallani, és otthagyta Korimot a hátsó szobában, ő pedig, Korim, ott is maradt egyedül, tekintetével körbe-körbepásztázva ezt a hátsó szobát, a szobáját, mondta ki hangosan is, de nem túlságosan hangosan, nehogy meghallják odakint, Sárváry úr és az élettársa, mert tényleg, egyáltalán nem akart zavarni, és nem is fog, határozta el, leült az ágyra, aztán felkelt, és odalépett az ablakhoz, aztán újból az ágyra ült, és újból felkelt, és így ment ez, hosszú perceken át, hisz az öröm újra meg újra rátört, mint valami roham, és akkor neki újra meg újra le kellett ülnie, vagy föl kellett állnia, mikor éppen mit, végül hogy boldogsága teljes legyen, az asztalt óvatosan, nehogy zajt csapjon, odahúzta az ablakhoz, félrefordította, hogy jól essen majd rá a fény, és odahúzta a széket is, aztán csak nézte, nézte az ágyról az asztalt az ablaknál, ahogy éppen jól esik rá a fény, meg a széket az asztalnál, kissé elfordítva, hogy odaférjen majd, nézte ezt az egészet, és szemmel láthatóan alig bírt betelni vele, betelni, hogy van már hol lakjon, hogy van már asztala meg széke, s egyáltalán: hogy van Sárváry úr, s hogy van ez a lakás a nyugati 159. utca 547. számú házának legfelső emeletén, rögtön a padlásfeljáró mellett, névtábla nincs.

19. Gyerekkorában, kezdte Korim a konyhában másnap reggel, miközben neki háttal a gáztűzhelynél a tolmács szeretője főzött éppen valamit, tulajdonképpen már gyerekkorában mindig a vesztesekkel volt, vagyis nem, rázta meg a fejét, nem jól mondja, mert sokkal pontosabb, ha úgy fejezi ki magát, hogy az egész gyerekkora erről szólt, hogy ugyanis a vesztesekkel, kizárólag a vesztesekkel lenni, semmi mással nem tudni mit kezdeni, csak a szerencsétlenekkel, a bukottakkal, a meghurcoltakkal és a kiszolgáltatottakkal, csak őket kereste, csak hozzájuk érezte magát közel, csak az ő gondjaikat értette meg, és csak őket követte mindenben, még az iskolai tankönyvekben is, emlékszik, emlékezett fél fenékkel az ajtó melletti széken ülve Korim, emlékszik, hogy még az irodalomórákon is egyedül a tragikus sorsú költők hatottak rá, sőt valójában csak a költők tragikus vége, amikor megtörten, elhagyottan, az életről és halálról rájuk mért titkos tudás végső ismeretében elvérezve és megalázva ott látta őket ezeknek az iskolai tankönyveknek az oldalán, valami elemi idegenkedés a győztesektől, ez jellemezte őt, hogy soha nem tudott részt venni senkinek a győzelmi mámorában, nem bírt a dologgal sehogy sem azonosulni, mert azonosulni csak a vereséggel tudott, azzal viszont rögtön az első pillanatban, azaz bárkivel, azonnal, akire vereséget mértek; szóval így, mondta Korim, mialatt bizonytalanul felkelt a székről, és volt ennek, címezte a nő mozdulatlan hátának a szavait, valami különleges édessége, a fájdalomnak tudniillik, amit ilyenkor érzett, valami édes meleg, ami szétfutott benne, ha szembetalálta magát vele, mint ahogy pedig a győzelemmel és a győztesekkel mindig, kivétel nélkül a hideg, a jéghideg elutasítás, ez fogta el, ez ömlött szét benne, egyszerűen ha nem gyűlölte is, ha nem vetette is meg, de nem értette a győzelmet és a győzteseket, az az öröm, amit egy győztes érzett, az neki nem öröm volt, az a vereség pedig, ami egy győztes veresége volt, nem vereség, mert csupán ők, az igazságtalanul számkivetettek, a kegyetlenül kiűzöttek, hogy mondja?, a magányra és a szeretetlenségre ítéltettek álltak közel a szívéhez, így aztán nem csoda, ha már ettől a bizonyos gyerekkortól kezdve folyton félresodródott, visszahúzódott, hátralépett és gyengének bizonyult, amiként az sem, hogy felnőttkorában aztán ennek az állandó félresodródásnak, visszahúzódásnak, hátralépésnek és gyengeségnek a következtében maga is egyetlen nagy vereséggé lett – noha ugyanakkor, tett egy lépést a konyhaajtó felé Korim, nem arról van szó, hogy a hasonló sorsúakra látva a vesztesekben pusztán önmagát ismerte volna fel, és csak azért alakult így minden, ilyen önző és végtelenül visszataszító oknál fogva, mert nem, jelentette ki, a személyes sorsát egyrészt végül is nem lehetett feltűnően nehéznek mondani, volt apja, anyja, család, gyerekkor, másrészt mély vonzalmát a vereségre kárhoztatottakhoz, ennek a vonzalomnak a mélységes mélyét egy tőle, az ő személyétől teljesen független, nagy erő határozta meg, egy megingathatatlan tudás, amely szerint az efféle lelki állapot, mint az övé gyerekkorában, mely együttérzésből, jóindulatból és feltétlen bizalomból állt, az mindenestől és megfellebbezhetetlenül helyes, bár, sóhajtott föl az ajtóban s próbálta meg a nő figyelmét ezzel a sóhajtással legalább egy kicsit magára vonni, az is lehet, hogy ezek csak erőltetett magyarázatok, amolyan fölösleges erőfeszítések a megértésre, mivelhogy mindennek a legalján talán csak annyi van, hogy, egyszerű szavakkal szólva, mondta Korim, ő egy szomorú kisgyerek volt, hogy tehát vannak vidám meg szomorú kisgyerekek, és ő a szomorúak közé tartozott, azok közé, akiket valami lassan emésztő szomorúság vezet egész életükön át, mint ahogy őt is valami ilyesmi vezette, lehet, hogy erről van szó, ki tudja, mindenesetre nem akarja terhelni a kisasszonyt tovább, nyomta le csendesen az ajtó kilincsét, már úgyis mennie kell vissza a szobájába, csak valahogy kikívánkozott belőle ez az egész a szomorúságról és a vereségről, nem is érti, miért, és hogy mi lelte, nevetséges, de reméli, nem zavart, csak főzzön a kisasszony nyugodtan tovább, és hát, akkor, mondta búcsúzóul a még mindig mozdulatlanul álldogáló nő hátának a gáztűzhelynél, hogy akkor ő megy, és hát… a viszontlátásra.

20. Ha a WC-t nem számoljuk, mely a padlásfeljáró mellett nyílt odakint a lépcsőházban, a lakás három egybenyíló szobából, egy konyhából, egy zuhanyozóból és egy kis hátsó lomtárféléből, azaz három meg egy meg egy meg egy, összesen hat helyiségből állt, de Korim éppen csak bekukkantott az ajtókon, amikor este a háziak elmentek s neki végre alkalma lett volna rá, hogy alaposabban is szemügyre vegye, hova került, csak lefékezett itt is, ott is egy-egy küszöbön, és csak vetett egy közömbös pillantást befelé, mert nem, őt nem érdekelte a sivár berendezés, a tépett, szanaszéjjel rohadt tapéta a falakon, az üres szekrény s az a négy-öt leszakadt polc, ő nem volt kíváncsi az éjjeliszekrénynek használt rozzant kofferra, a rózsa nélküli rozsdás zuhanyozóra, a csupasz villanykörtékre s a négyféle kombinált biztonsági zárra a bejárati ajtón, mert őt az efféle dolgokból levonható következtetések helyett jól láthatóan csak az érdekelte s csak arra volt kíváncsi, hogy hogyan tudná végre összeszedni a bátorságát, és odaállni eléjük, ha visszajönnek, és azt mondani, Sárváry úr, nagyon kérem, holnap szakítson még rám egy kis időt, világosan látszott a későbbiekből, hogy ezzel az órákon át tartó ide-oda mászkálással csak ezt akarta, erre készült, ezt gyakorolta, míg csak meg nem jöttek úgy éjjel egy óra körül, ezt, hogy odalépjen és kirukkoljon az újabb, de most már, ígérte, tényleg a legutolsó kéréssel, hogy ugyanis Sárváry úr, próbálgatta hangosan, majd mondta ki úgy éjjel egy körül Korim a valóságban is, Sárváry úr, toppant eléjük, mikor beléptek a lakásba, nagyon kéri, kísérje már el holnap egy boltba, ahol ő, Korim, megveheti a munkájához szükséges eszközöket, mivel nem tud még jól, mint tudják, angolul, és a kérését, mondta, még csak össze tudná állítani előre a fejében, de a választ már nem értené meg ugyanazzal a fejjel, egy számítógépet szeretne, bökte ki, egy egyszerű számítógépet a munkájához, mondta űzött szemekkel, a Sárváry úrnak ez nyilván egy kis semmiség, de neki, fogta meg a tolmács karját Korim, miközben a nő lehajtotta a fejét, s ott hagyván őket, szótlanul bement az egyik szobába, neki felbecsülhetetlen jótétemény volna, hiszen nemcsak hogy itt van örökösen ez a probléma az angollal, de nem ért, egyáltalán nem, a számítógépekhez sem, látni látta már őket a levéltárban, még otthon, magyarázta, de hogy miképpen működnek, arról sajnos fogalma sincs, ezért nem tudja, mit vegyen, csak azt, hogy mit akar velük valahogy megcsinálni, na, hát, ez attól függ, vágott közbe ingerülten a szemmel láthatóan leginkább már ágyba kívánkozó tolmács, mitől?, kérdezte Korim, hát, hogy mi az, amit meg akar velük csinálni, jött a válasz, hogy ő?, kérdezte Korim, hogy mit akar?, tárta szét a kezét, hát, ha volna egy perce még a számára, mondta, máris előadná egészen röviden, mire a másik kényszeredett képet vágva a konyha felé intett a fejével, s elindult befelé, Korim pedig rögtön utánanyomult, leült vele szemben az asztalhoz, aztán megköszörülte a torkát, és nem mondott semmit, aztán megköszörülte még egyszer, de akkor se mondott semmit, végül már csak köszörülte és köszörülte vagy egy teljes percig, mert egyszerűen nem bírta elkezdeni, mint aki belekeveredett ebbe a tehetetlen állapotba, hogy kezdené, de nem megy, hogy belefogna, de valami mindig megakasztja, mint aki belekeveredett, és nem tud kimászni belőle, míg a másik, a tolmács meg csak ült, álmosan és idegesen, hogy mi a bánatos életbe nem kezdi már, s miközben erre várt, folyton a hófehér haját tapogatta, folyton a középen futó választékot az ujjaival, hogy leellenőrizze, vajon ez a választék itt a feje búbjától a homlokáig még mindig és tényleg egyenes-e.

21. Állt a levéltár közepén, pontosabban előrejött a nagyobb fénybe a hátsó polcok felől, nem volt bent már senki, mindenki hazament, mert elmúlt négy, talán negyed öt, vagy közel fél öt is lehetett, előrejött, kezében a családi iratokként, történetesen a Wlassich család irataiként nyilvántartásba vett fasciculusszal, megállt a nagy lámpa alatt, a köteg tartalmát kipakolta az asztalra, és kibontotta, beletúrt, belelapozott, végignézte az elékerült anyagot, mégpedig azzal a szándékkal, hogy ha már annyi évtized után most véletlenül a kezébe akadt, akkor rendet tesz benne, ha kell, míg egyszer csak a naplójegyzetek és levelek, a vagyoni összesítések és végrendelet-másolatok, az okmányok és dokumentumok között egy olyan palliumhoz ért a IV.3/10/1941–42-es jelzés alatt, amely nem felelt meg, azonnal látta: nem felelt meg a „családi iratok” megjelölésnek, mert nem naplójegyzet volt és nem levél, nem vagyoni összesítés és nem végrendelet-másolat, nem családi okmány és nem családi dokumentum, hanem valami más, ezt látta tényleg rögtön, amint a kezébe vette a lapokat, látta az első percben, de előbb csak úgy megvizsgálta az egészet, lapozott előre-hátra, évszámot, neveket vagy intézményt keresve, lapozott ide-oda, hogy meglelvén a dolog nyitját, majd ellássa a megfelelő korrekciós javaslattal, azaz előkészítse a további feldolgozásra, keresett valami számot tehát, valami nevet, vagy bármit, amivel azonosítani lehet az ilyesmit, de nem talált, a nagyjából, szemre úgy százötven, száznyolcvan gépelt, de számozatlan kézirat nem tartalmazott ugyanis semmit önmagán kívül, sem címet, sem évszámot, sem a szöveg végén valami eligazítást, hogy ki írta, vagy hol, vagy valami, semmi, ráncolta a homlokát Korim a levéltárban a nagyasztalnál, de hát, kérdezte, mi a csuda ez az egész, azzal nekiállt megvizsgálni a papír fajtáját és minőségét, a gépelés fajtáját és minőségét, valamint az íráskép fajtáját és minőségét, de ez, amit itt talált, egyáltalán nem egyezett a fasciculusban talált egyéb és egymással viszont rokonságban, így összefüggésben állónak látszó palliumokkal, ez az egy kézirat jól láthatóan nem volt rokonságban, így összefüggésben a többivel, ezért másodjára már más módszert választott, elkezdte ugyanis olvasni a szöveget, fogta az egészet, és elkezdte olvasni az elejétől, miközben leült, lassan, óvatosan, nehogy eltévessze maga alatt a széket – ült és olvasott, s az óra a bejárati üvegajtó fölött előbb ötöt, aztán hatot, aztán meg hetet mutatott, de fel se nézett, csak olvasott tovább, nyolc, kilenc, tíz, tizenegy óra volt már, de ő még mindig ugyanúgy és ugyanott, és akkor felnézett, s látta, tizenegy óra hét perc, még mondta is, a mindenit, már tizenegy hét?, s gyorsan összepakolt, a többi anyagot összerakta és visszakötözte, ezt, az azonosítatlant és azonosíthatatlant pedig beletette egy madzagos irattartóba, és a hóna alá csapta, s így, a hóna alatt a talált kézirattal lekapcsolta a villanyokat, bezárta maga mögött az üveges bejárati ajtót, és elindult hazafelé, hogy aztán otthon már üljön is le újra, s már kezdje is olvasni megint, elölről, az egészet.

22. Odahaza, törte meg aztán Korim a rászakadt csöndet, odahaza egy levéltárban dolgozott, s egy nap, úgy fél öt vagy nem sokkal fél öt előtt lehetett, talált a hátsó polcok egyikén egy már évtizedek óta nem háborgatott iratköteget, előrehozta hát, előrejött tehát a nagyobb fénybe, hogy jobban lásson, megállt a nagylámpa alatt, amely alá az egész levéltár központi asztalát állították, és kibontotta ezt a köteget, kibontotta, vagyis beletúrt, belelapozott, végignézte az előkerült palliumokat, mégpedig azzal a szándékkal, mondta az álmosan pislogó tolmácsnak, hogy rendet tesz közöttük, ha kell, míg egyszer csak, ahogy nézte a különben a Wlassich családra vonatkozó naplójegyzeteket és leveleket, a vagyoni összesítéseket és végrendelet-másolatokat, az okmányokat és dokumentumokat, mert ilyesmik voltak benne, ahogy így nézte ezeket, egyszer csak közöttük egy olyan palliumhoz ért, még ma is emlékszik, a IV. 3/10/1941–42-es jelzet alatt, amely nem felelt meg, ő azonnal látta, hogy nem, a családi iratok megjelölésnek, amit pedig a római négyesen az ő levéltárában érteni kellett, mert ez, amit talált, nem naplójegyzet volt és nem vagyoni összesítés, nem levél és nem végrendelet-másolat, de nem is okmány és nem is dokumentum, hanem valami teljesen más, ezt ő, Korim, tényleg rögtön látta, ahogy a kezébe fogta a lapokat, és kezdte is vizsgálgatni az egészet, lapozott ide-oda, hogy meglelvén a dolog nyitját, majd ellássa a megfelelő korrekciós javaslattal, azaz, magyarázta a tolmácsnak, hogy előkészítse a további feldolgozásra, keresett egy számot tehát, egy nevet, vagy bármit, amivel azonosítani lehet az ilyesmit, de nem talált, a nagyjából, szemre úgy százötven-százhatvan gépelt, de számozatlan kézirat nem tartalmazott semmit önmagán kívül, sem címet, sem évszámot, sem a végén valami eligazítást, hogy ki írta, vagy hol, vagy valami, semmi, nézett tanácstalanul az anyagra akkor, mesélte most Korim, azzal nekiállt megvizsgálni a papír fajtáját és minőségét, a gépelés fajtáját és minőségét, valamint az íráskép fajtáját és minőségét, de amit talált, az egyáltalán nem egyezett a fasciculusban talált egyéb, de egymással viszont rokonságban, így összefüggésben állónak látszó palliumokkal, ez az egy kézirat, jól láthatóan, hangsúlyozta Korim az álmosságtól időnként le-lebólintgató tolmácsnak, nem volt rokonságban, így összefüggésben a többivel, ezért másodjára már más módszert alkalmazott, mondta, elkezdte ugyanis olvasni a szöveget, fogta az egészet, és elkezdte olvasni az elejéről, csak ült és olvasott, mesélte, az órák meg csak mentek a levéltárban, de ő nem bírt mozdulni, míg csak el nem olvasta végig, akkor lekapcsolta a villanyt, bezárt, hazament, és folytatta megint, mert úgy érezte, azonnal el kell olvasnia újra, amit a véletlen így a keze ügyébe adott, azonnal, mondta jelentőségteljesen Korim, mert ahogy eljutott ebben a szövegben az első három mondatig, tudta, hogy nem mindennapi anyag került a birtokába, nem mindennapi, mondta Korim, sőt így a Sárváry úrnak már most azt mondaná, hogy világra szóló, elképesztő, megrendítő és zseniális anyag birtokába jutott, és csak olvasta és olvasta a mondatokat egymás után, s hajnalra, még fel se jött a nap, még sötét volt, de úgy hat körül lehetett, ő már tudta, hogy valamit tennie kell, nagy dolgok fogalmazódtak meg benne, és nagy elhatározások az életéről, a haláláról, s arról, hogy ezt az iratot nem a levéltárba vissza, hanem előre kell juttassa a halhatatlanságba, ahová való, ezt értette meg ő akkor, erre tette föl ő akkor az életét, amit, ezt az utóbbi megjegyzését a Sárváry úr értheti a szó legszorosabb értelmében is, mert azon a hajnalon ő tényleg eldöntötte, hogy ha már úgyis meg akart halni, hisz ez volt az igazság, akkor a szó legszorosabb értelmében felteszi az életét erre a halhatatlanságra, így történt, mondta, hogy már aznaptól elkezdte tanulmányozni az örökkévalóság eszköztárát, hogy így fejezze ki magát, hogy tudniillik milyen mód volt eddig a történelemben arra, hogy valamit, egy szent hírt, egy szent kinyilatkoztatást valaki az örökkévalóság felé útnak indítson, megvizsgálta a könyv, a pergamen, a film, a mikrofilm, a kő stb., stb. lehetőségeit és adottságait, de végül is nem tudta, mit tegyen, a könyv, állapította meg, a pergamen, a film, a mikrofilm stb., stb., mind-mind elpusztítható, mint ahogy el is pusztítják, mi volna hát, tette föl magának a kérdést, ami elpusztíthatatlan, s akkor, pár hónapra rá, de úgy is mondhatja, hogy pár hónappal ezelőtt az egyik vendéglőben, ahová vasárnaponként néha lejárt, kihallgatott egy beszélgetést a szomszéd asztalnál, két fiatal, mesélte Korim, két fiatalember vitázott, történetesen, mosolyodott el sokat sejtetően, arról, hogy az úgynevezett Internet az első a történelemben, amelyben ott a gyakorlati eshetőség az örökkévalóságra, annyi számítógép van már a világon, hogy a számítógép gyakorlatilag elpusztíthatatlan, márpedig, hallgatta ki ebből ő, Korim, a számára sorsdöntő következtetést, ami elpusztíthatatlan, az más szavakkal, ugye, örökkévaló, otthagyta az ételt, mondania sem kell talán, azonnal, most már nem emlékszik, pontosan mi volt, talán sólet füstölt oldalassal, otthagyta, felállt, és azonnal hazament, hogy megnyugodjon, aztán másnap már fel is kutatott a könyvtárban minden elképzelhető anyagot, rengeteg könyvet olvasott végig, a neki teljességgel ismeretlen szakterület számtalan kiváló és kevésbé kiváló szerzőinek munkáit, míg egyre erősebb lett benne a meggyőződés, hogy ezt kell tennie, bele kell írja ebbe a különösen hangzó s teljességgel szellemi, mivel csak a számítógép által fenntartott képzeletben létező, ott azonban halhatatlan Internetbe a levéltárban talált csodálatos szépségű költeményt, bele kell írnia, hogy beleírja ezzel az örökkévalóságba, mert ha ez sikerül, mondta magának, akkor már nem hal meg hiába, ha hiába is élt, akkor, ha ezt sikerül megvalósítani, biztatta magát még otthon az első időkben, akkor lesz értelme a halálának, ha már, engedte le a hangját Korim a konyhaasztalnál, az életének semmi volt.

23. Jöjjön nyugodtan mellette, intette másnap a tolmács Korimot, aki folyton a háta mögé húzódott, s úgy követte az utcán, majd a földalattin, végül a lépcsőn a 47. utcai aluljáróból fölfelé, ne hátul, szólt rá, hanem mellette, és szép nyugodtan, de hiába intette és hiába szólt rá, Korim tíz-húsz lépés után valahogy önkéntelenül is újra meg újra a tolmács háta mögé húzódott vissza, így aztán egy idő múlva már nem is mondta többet, hagyta a fenébe, mint elmesélte otthon, az egészet, ha annyira hátul akar jönni, mondta, hát, akkor jöjjön hátul, neki végül is édesmindegy, hol, a lényeg, határozta el s jelentette is ki nyíltan Korimnak, hogy ez az utolsó közös kalandjuk, mert ő nem ér rá, ő nagyon elfoglalt, ezt még elintézi, de aztán ettől kezdve Korimnak már meg kell állnia a saját lábán egyedül, egyedül, hallja?!, reccsent rá, mert nagyon úgy nézett ki, hogy Korimnak nemcsak hogy nem nagyon fűlik ehhez a foga, de még nem is figyel, csak kullog ész nélkül a háta mögött, akkor legalább figyeljen, vágta oda dühösen, pedig Korim nagyon is figyelt, csak ezen kívül száz, sőt ezer, sőt százezer dologra kellett még egyidejűleg odafigyelnie, hiszen a megérkezése és a Sunshine Hotelba tett ijesztő kirándulása óta most volt istenigazából először normális módon idekint, és első ízben úgy, hogy egyáltalán képes volt felfogni, mi történik körülötte, csak közben félt, mesélte másnap reggel a konyhában, félt, és még ma is fél, vallotta be, fél, mert nem tudja, mint ahogy nem is tudta, mitől kéne és mitől nem, hogy mire kéne vigyázni, és mire nem, így aztán az első lépéseknél még természetesen mindenre igyekezett, ahogy ment a tolmács mögött, vigyázott, hogy ne maradjon le, de ne is siessen túlságosan, ügyelt, hogy a jó helyre nyomja be a metrójegyét az automatába, s hogy valamilyen nem-közömbös arckifejezéssel nehogy felhívja magára a figyelmet, egyszóval próbált megfelelni valaminek, amiről nem is tudta, hogy micsoda, így olyan kimerülten érte el Sárváry úr mögött a Photo feliratú üzletet a 47. utcában, hogy csak vánszorogni bírt jóformán, amint beléptek, s fölfelé kellett menni rögtön egy emeletre, csak vánszorogni fölfelé a lépcsőn, úgyhogy nem is nagyon tudta megjegyezni, mi történik, Sárváry úr, mesélte a nőnek, megszólított egy hászid eladót a pult mögött, az mondott valamit, és erre nekik várni kellett, alig voltak a boltban, mindössze egy vevő állt előttük, de legalább húsz percet várni kellett, míg a hászid a pult mögül előjött, s odavezette őket egy csomó számítógéphez, és magyarázni kezdett, de ő, Korim, mesélte, persze nem értett a dologból egy árva szót sem, csak a végét, amikor Sárváry úr közölte vele, hogy megvan az optimális szerkezet, amire neki, Korimnak szüksége lenne, és hogy home page-et akar-e csinálni, mire az ő tanácstalan arcát látva csak legyintett egyet, viccesen, mesélte Korim, és hála istennek megoldotta az egészet saját maga, neki csak annyi dolga maradt, hogy fizessen, összesen ezerkettőszáz-nyolcvankilenc dollárt, ő ki is fizette, amiért kaptak egy könnyű kis csomagot, azzal haza, ő, Korim, nem is mert még kérdezni se semmit, annyira nyomta ez az ezerkettőszáznyolcvankilenc dollár az egyik oldalról, a másikról meg az a könnyű kis csomag, csak csendben mentek vissza a földalattival, aztán átszálltak egy másikra és tovább, csak mentek így szótlanul a 159. utca felé, és egy hang nem sok, annyi se, nyilván Sárváry úr is elfáradt a sok utazásban, ezért, de tényleg egyetlen szót se, nézett rá néha fenyegetően a tolmács is az úton, mikor úgy érezte, a másik megpróbál megszólalni, mert azt már nem, hogy megint belekezdjen valamelyik idiotikus monológjába, legyen csend, legalább addig, míg hazaérnek, majd akkor, mesélte a tolmács, akkor elmagyarázza neki, mit kell csinálnia, és így is lett, elmagyarázta neki, bekapcsolta és megtanította, melyik gombot és mikor, de ez minden, mondta, és ez az utolsó, megmutogatta, melyik billentyű mire jó, s hogy hogyan tud hosszú ékezeteket csinálni, aztán kért tőle nem is kétszáz, mint eredetileg tervezte az éjjel, mikor ráállt, hogy segít a bevásárlásban, hanem egyenesen négyszáz dollárt kölcsön, a fickónak a bőre alatt is pénz van, azazhogy a kabátja alatt is, nevetett rá szeretőjére az asztalnál, képzelje el, az egész vagyonkáját egy, a kabátja szárába belevarrt zsebben őrizgeti, és onnan fizetett, képzelje el, ilyen nincs, onnan, mint valami bugyellárisból, hahotázott a tolmács, le is gombolta róla rögtön a négyszáz dolcsit, így ez már összesen egy komplett ezres, drága, és kijött tőle, mesélte, de azért megmondta neki őszintén, mikor kijött tőle, hogy Korim úr, maga itt így nem sokáig fogja húzni, mert ha nem szedi ki a kabátja szárából azonnal a pénzét, már a szaga olyan, hogy legközelebb, ha kiteszi a lábát, megölik a szagáért a sarkon.

24. Egy hagyományos kompjuter alatt, magyarázta a tolmács, a normál rend szerint egy monitort, egy házat, egy klaviatúrát, egy egeret, egy modemet és különböző szoftvereket kell érteni, a magáéban, mondta a zavartan bólogató Korimnak, minden megvan együtt, sőt magának egy olyan készüléke van, amely így, ahogy van, mutatott rá az asztalon kibontott laptopra, azonnal képes nemcsak az Internet-kapcsolatra, ez természetes, hanem home page létrehozására is, ami magának kell, mivel már van egy providere, ezt egy kétszázharminc dolláros letéttel hónapokra biztosítottuk, ahol a maga dolga csak annyi – de várjon, kezdjük az elején, sóhajtott fel Korim ijedt tekintetét látva a tolmács: ha ezt a gombot megnyomja, tette az ujját a készülék hátoldalára, akkor bekapcsolta az egészet, s akkor megjelennek ilyen kis színes ikonok, látja?, kérdezte rájuk mutatva, látja ezeket itt?, aztán nekiállt, hogy végigmondja a dolgot, de tényleg a lehető legegyszerűbb szavakkal és adatokkal, mert a fickó felfogóképessége, számolt be róla a szeretőjének, katasztrofális, nem beszélve a reakcióidejéről, na, mindegy, mondta, elkezdte neki az elejéről, onnan, hogyha ezt és ezt látja a monitoron, akkor ezt és ezt kell csinálnia, s előbb még kezdte volna elmagyarázni is, mi miért van, s mi mit jelent, de hamarosan ezt teljességgel haszontalannak ítélve csak a mechanikus reakciókra oktatta ki és gyakoroltatta be, mert végül is csak ezt lehetett vele csinálni, mesélte a nőnek, hogy mindent, de mindent, ahogy bemutat, azonnal be is gyakoroltat, így hát a fickó, mondta a tolmács, úgy tanulta meg cirka három keserves órán belül a home page készítés titkát, hogy nemigen értett meg belőle semmit, viszont most már tudja, hogy hogy kell behívni a Wordöt az Office 97-esből, hogy aztán begépelhesse a kis szövegét, és hogy aztán a nap végén, ha abba akarja hagyni, előbb a hipertexttel formalizálnia kell, majd elmentenie, végül felvenni a kapcsolatot a szerverével, benyomni a bejelentkezési kódját, a jelszavát, a szolgáltatóját, a saját nevét stb., stb., de tényleg mindent a legkisebb lépésektől a legkisebb lépésekig, egészen addig, hogy hogy küldje el a home page-ére az anyagot, hogy hogy tud egyéni passwordöt megadni, hogy ő maga hogy kontrollálhatja, hogy tényleg megvan-e már az anyag a szerverén, s hogy tényleg elérhető-e már a kiemelt kulcsszavak alapján a keresőprogramok számára, ezt mind, de mind, mondta még mindig hitetlenkedve a tolmács, a lehető legprimitívebb módszerrel belésulykolva, a fickó agya ugyanis abszolúte lukas, ami bemegy, az átmegy rajta, ha hall valamit, összeráncolja az erőfeszítéstől a homlokát, az egész fickó egyetlen nagy erőfeszítés, de látni, ahogy folyik kifelé belőle, ami belement, látni, ahogy nem marad meg benne semmi abból, amit megkapott, így hát el lehet képzelni, mondta másnap a konyhában Korim is, el lehet képzelni, min ment keresztül, míg megtanulta az egészet, mert nemcsak hogy elismeri, hogy az ő agya már nem a régi, de egyenesen kijelenti, hogy ez az agy rossz, elromlott, kaputt, vége, már nem jó semmire, és csak Sárváry úr lebilincselő pedagógiai képességének lehet köszönni, na, meg, tette hozzá Korim hamiskás mosollyal, a végtelen türelmének, hogy valami mégis sikerült, mert mi tagadás, ő van leginkább meglepődve, de a keze alatt most már ez a hihetetlen csoda, ez a kis pár dekás készülék: működik, alig tudja ő maga is elhinni, de így van, mesélte lelkesen, képzelje a kisasszony, ül bent a szobában, az asztalon, és középen, pontosan középre igazítva, ott fekszik a gép, ő odaül, és kész, megy a dolog, nevette el magát hirtelen, megy, mert benyomja ezt meg azt, és tényleg az történik, amit a Sárváry úr megjósolt neki, úgyhogy pár nap gyakorlás még, mondta halkan a mint mindig, most is szótlan s a gáztűzhelynél neki most is csak a hátát mutató nőnek, és talán nekikezdhet, már csak pár nap, mondta, és belevág, mert pár nap szigorú edzés még, és hozzá fog látni a dologhoz, nekifekszik, belelendül, rááll, vagyis egy nap végleg odaül, és írni kezd valamit az örökkévalóságnak, ő, Korim György, New Yorkban, a 159. utca 547-es számú házának tetején, összesen egyezerkettőszáznyolcvankilenc dollárért, amiből kettőszázharminc a letét.

25. Keresett egy abszolút biztos helyet a szobában, s megfogadván a tolmács tanácsát, a kabátjából kivett maradék pénzét oda dugta el, jó erősen, egy madzaggal, rögzítette az ágyrugók között, visszahajtotta rá a matracot, lesimította az ágyneműt, majd a helyiség különböző pontjairól, álló és guggoló helyzetből egyaránt, leellenőrizte, vajon nem látszik-e az idegen szemnek, azzal már kész is volt minden az indulásra, mert úgy döntött, hogy indul, úgy, hogy míg a tolmács által kikötött órák lefutnak, amikor tehát a délután öt és az éjjel három között az egy telefonvonalat kompjuterezésre használni nem lehetett, ő fel fogja térképezni a várost, hogy mégis tudja, hol van, miben él, hova csöppent, vagyis pontosabban, hogy mit is választott voltaképp, amikor New Yorkkal terve végrehajtására, azaz az örökkévalóság megközelítésére és a személyes halálra a világ közepét választotta, fel fogja térképezni, számolt be elhatározásáról a konyhában a nőnek, be fogja járni, és meg fogja ismerni, amiként úgy is tett, már a kompjuter vásárlásának és a gyakorlás kezdetének másnapján, nem sokkal öt óra után lejött a lépcsőn, kilépett a házból, és elindult az utcán, először csupán pár száz métert előre, aztán vissza, és újra és megint, hátra-hátrapillantgatva, hogy megismerje az épületeket majd szemből is, később, vagy egy jó óra múltán pedig már lemerészkedett a 159. utca és a Washington Avenue sarkán lévő földalatti állomásra, ott egy fali térképen hosszan tanulmányozni kezdte a metrójáratokat, de felszállni, jegyet venni, továbbmenni aznap még nem mert, erre bátorságot már csak a következő napon gyűjtött, de akkor viszont igen, akkor vett jegyet, felszállt az első érkező szerelvényre, és elutazott a Times Square-ig, mert annak a neve ismerősen csengett a fülének, aztán onnantól gyalog addig ment lefelé a Broadway-n, míg szinte már összeesett a fáradtságtól, és ezt tette napokon át, végül mindig vissza a tolmács által javasolt busszal vagy földalattival, amiknek, ezeknek az egyre bátrabb és bátrabb kirándulásoknak már egy hét múlva az lett az eredménye, hogy kezdett megtanulni élni a városban, hogy kezdett már nem halálos félelmet kelteni benne, ha közlekednie kellett, vagy be kellett vásároljon a sarki vietnaminál, s egyáltalán: megtanult nem félni minden egyes embertől, aki melléállt a buszon, vagy akivel szembetalálkozott az utcán, mindezt kezdte valóban megtanulni, csak egy dolog nem változott egy hét múlva sem, a nyugtalansága ugyanis, a nyugtalansága, hogy amit így lassan megtanulgat, azt változatlanul nem érti, hogy nem enyhül az érzése amiatt, s hogy még mindig a fogságában tartja, ami közvetlenül a megérkezése után, még abban az emlékezetes taxiban fogta el, hogy tudniillik látnia kéne valamit itt, ezek között a gigantikus épületek között, de csak meresztgeti a szemét, és nem látja, tényleg érezte minden pillanatban a Times Square-től az East Village-ig, Chelse-től a Lower East Side-ig, a Central Parkban, a Downtownban, a kínai negyedben és a Greenwich Village-ben, mindenütt ott dolgozott benne, hogy itt bármi, amit lát, irtózatos erővel emlékezteti valamire, de hogy mi az, arról fogalma sincs, fogalma se, mondta a nőnek, de az ezúttal is szótlanul állt a gáztűzhelynél, s Korimnak hátat fordítva főzött valamit egy szürke lábosban, úgyhogy Korim csak beszélni mert neki, de megszólítani, óvatosan arra kényszeríteni, hogy egyszer forduljon meg és mondjon valamit, azt nem, és így nem is tehetett mást, mint hogy beszélt neki valóban minden délben, ha összetalálkoztak a konyhában, mesélt neki mindenről, ami az eszébe jutott, s ezzel megpróbálta kitalálni, vajon miképp is bírhatná szóra, megpróbálta megtudni, miért is nem beszél, mert ösztönösen is hozzá húzott a ház lakói közül, ez látszott ezeken a déli erőfeszítésein, látszott, hogy a kedvét keresi, így aztán csak mondta és mondta minden délben, beszámolt neki mindenről a kompjutergyakorlatoktól a felhőkarcolókig, s közben csak nézte a görnyedt hátát a gáztűzhelynél, a zsíros haját, ahogy csimbókokban a sovány vállára hull, a kék frottírköpenyének a lelógó övét oldalt, a csontos derekánál, s aztán, hogy egy konyharuhával a két fülénél fogva hogy emeli le a forró lábost a tűzről, s hogy suhan el mellette a szobájukba, némán, a szemét lesütve, mint aki örökre megriadt valamitől.

26. Más ember lett itt Amerikában, állította egy nap Korim a nőnek, egy hét telt el, és ő már nem ugyanaz, aki volt, de ezt ne úgy értse, hogy valami alapvető elromlott vagy megjavult volna benne, hanem az apróságok, amik az ő esetében már nem is nagyon azok, például a felejtése, az például, döbbent rá egy vagy két nappal ezelőtt, szinte azt mondhatná, teljességgel elmúlt, ha ilyet egyáltalán lehetne mondani, hogy a felejtés elmúlik, de az ő esetében, mondta Korim, valahogy mégiscsak erről van szó, mert azt vette észre úgy egy-két nappal ezelőtt, hogy tényleg nem felejt, hogy ami történik vele, az mind megmarad a fejében, már nem kell keresgetnie a dolgokat maga körül, igaz, mondta, hogy maga körül alig van valami, de mégis, azt, ami van, azt mindig megtalálja, sőt keresnie se kell, meg az események, amik történnek vele, régen ez úgy volt, hogy már a következő nap nem emlékezett, most meg mindenre és hajszálpontosan, hogy merre járt, mit látott, egy arc, vagy valami, egy kirakat, egy épület most abszolút ottmarad benne, mi ez, kérdezte Korim, ha nem Amerika, ő legalábbis mással nem tudja magyarázni, csak ezzel, Amerikával, hogy itt talán más volna a levegő, meg minden, a víz, mit tudja ő, de valami gyökeresen más lehet, mert más lett ő is, és még a nyaka, a válla sem okoz akkora gondot, mint korábban otthon, ami azt jelenti, hogy az állandó szorongás is kisebb benne, hogy el találja hagyni a fejét, ez mind-mind tényleg jó, hisz azt az utat teszi szabaddá, amelyen neki haladnia kell, mert nem tudja, mondta-e már a kisasszonynak, kérdezte Korim a konyhában, hogy végső soron ez az egész Amerika úgy jött neki, hogy elhatározta, véget vet most már az életének, csak azt nem tudta, hogyan, azt tudta, és a lehető leghatározottabban, hogy be akarja fejezni, de azt nem, hogy milyen módon kellene, el is tűnhetne szép csendben a világból, gondolta először, amikor megfogalmazódott benne a dolog, egyszerűen fogná magát, mondta, és kimúlna, és még ma sem igazán gondolja másként, mivel nem azért van itt, hogy valami ravasz módon, az önzetlen áldozat reklámjával például nevet szerezzen magának a vég előtt, annyi ilyen van, de ő egyáltalán nem tartozik ezek közé, nem, ilyesmiről az ő esetében szó sincsen, az ő esetében ugyanis egészen másról van szó, arról történetesen, hogy amikor mindez kezdett alakot ölteni a fejében, akkor a sors egy ijesztő kegye őt, hogy is mondja csak, mondja úgy, mondta, hogy szerencsés megtalálóvá tette, és attól kezdve ő nem egy halálra szánt ember volt már, mint addig joggal gondolhatta, hanem ez a szerencsés megtaláló, valami afféle alak, mint amilyen például az, aki, már halállal a szívében, de egy nap tesz-vesz a kertben, ültet, kapál, ás és gyomlál, s egyszer csak a földből előaranylik valami, na, valahogy így képzelje el a kisasszony is, mondta Korim, ami vele történt, mert annak a kertben tevékenykedő alaknak attól fogva már mindegy, őt attól fogva már az az előaranyló micsoda határozza meg, és vele ugyanez esett meg, áttételesen persze, áttételesen, de ugyanúgy talált valamit, tudniillik a levéltárban, ahol az idáig dolgozott, előkerült véletlenül egy kézirat, amelynek sem a forrása, sem a kelte, sem a szerzője, sem, és ez a legkülönösebb, emelte föl az ujját figyelmeztetésül Korim, a célja nem világos és nem is lesz soha, egy kézirat került elő, amivel nem rohant azonnal az igazgató-főlevéltároshoz, ahogyan pedig tennie kellett volna, hanem elkövette azt, amit egy levéltáros sohasem követhet el: magához vette, és attól a pillanattól fogva, ezt tudja jól, meg is szűnt valódi levéltáros lenni, mert ezzel a levéltárosból egyszerű tolvaj lett, a szóban forgó levéltári anyagból pedig élete kizárólagos kincse, az egyetlen kezébe jutott fontos dokumentum, amely annyira magával ragadta, hogy úgy vélte, nem is tarthatja meg, mint egy afféle tolvaj, hanem tudatnia kell az egész világgal, mint egy másféle tolvaj, csak nem a mával, döntötte el, mely éppen most veszíti el az efféle dolgokhoz szükséges minden méltóságát, és nem is a jövővel, amelyik majd később veszti el, de nem is a múlttal, amelyik már régen elvesztette, hanem az örökkévalósággal kell tudatnia, hogy ez a rejtélyes mű létezik, azaz, tűnődött akkoriban, emlékezett vissza most, rá kell bíznia egy olyan formára, és jött egy vendéglői beszélgetés kihallgatása után hirtelen az idea, a számítógépek milliárdjai által alkotott képzeletre, mely a közös emberi emlékezet általános kihunytával az örökkévalóság pillanatnyi szigete lett, és most mindegy, ezt szeretné nagyon aláhúzni, mindegy, hogy ez az egész a számítógépekkel meddig marad fenn, a lényeg, magyarázta Korim a nőnek a konyhában, hogy egyszer megszületett, és ezt az irdatlan mennyiségű számítógépet összekapcsolták, létrejött bennük, általuk, közöttük egy tér a képzeletben, mely nem mutat rokonságot csak és kizárólag az örökkévalóval, ezt sejtette ő meg s bizonyosodott meg róla hosszú-hosszú töprengés után, és oda is akarja beleírni, amit talált, mert azt hiszi, helyes, ha úgy ítéli meg, hogy örökkévalót csak örökkévalóval, aztán jöhet a többi, a sár és a sötétség, eresztette le a hangját Korim, jöhet egy csatornapart vagy egy üres, hideg szoba, neki aztán igazán tök mindegy lesz már, mint ahogy mindegy is már jó ideje, hogy hogyan végzi, golyóval-e vagy mással, a lényeg, hogy elkezdje és befejezze, itt a világ közepén, amit így elhatározott, hogy átadja azt, ha lehet ezen a ponton egy kicsit patetikus, amit megkapott, hogy átemelje a képzeletnek ebbe az elvi kontinensébe ezt a szívbe markoló beszámolót, melyről csak annyit, hisz majd megmutatja úgyis, hogy durván szólva arról a földről szól, ahol már nincsenek angyalok, s azzal tényleg, mondta Korim, ha ez megvan, jöhet a sötétség meg a sár.

27. Az ágyon ült a kabátjával az ölében, s épp a kéziratcsomó úgynevezett boszorkányöltésekkel bevarrt alkalmi rejtekhelyének száját bontogatta ki egy, a háziaktól kölcsönkért kisollóval, hogy kivegye végre onnan az anyagot, s ünnepélyesen nekilásson a munkának, amikor egyszer csak csendesen, hogy alig lehetett hallani, kinyílt az ajtó, s a küszöbön megjelent a tolmács szeretője, kezében egy kihajtott, színes magazinnal; csak nézett befelé a küszöbről, nem pont Korim szemébe, hanem valahogy úgy laposan arrafelé, csak álldogált így egy ideig, ugyanolyan némán és ugyanolyan riadtan, mint eddig mindig is, s már úgy látszott, megint nem fog mondani semmit, és azt is megbánva, hogy egyáltalán bejött, vissza is lép, és el is tűnik Korim szeme elől, amikor végül, talán épp azért, mert ő is, Korim is, legalább annyira zavarba jött a nő váratlan megjelenésétől, mint amilyenben az volt, nagyon halkan, alig érthetően, a kihajtott magazin egy fényképére mutatva megkérdezte: Did you see the diamonds?, s mikor erre Korim a meglepetéstől még megnyikkanni sem tudott, nemhogy válaszolni, s csak ült dermedten, a kabátjával az ölében, hogy ujjai közt még a kisolló is megállt a levegőben, akkor lassan leeresztette a magazint, lehajtotta a fejét, kifordult a küszöbről, és ugyanolyan halkan, ahogy kinyitotta az előbb, be is csukta maga mögött az ajtót.

28. Örökkévalót csak örökkévalóval, mondta Korim hangosan önmagának, aztán, mert a hosszú ülésben elnyomta az egyik oldalát, most a másikkal kuporodott föl az ablakpárkányra, s csak nézte a szemközti épületek tűzlétráinak villámait a homlokzatokon, csak figyelte a tetők lapos sivatagjait s a novemberi szél hajtotta őrült felhők vonulását az égen, és azt mondta még: – Holnap reggel, holnapnál tovább nem várhatok.

1. A kézirat leheletfinom, hajlékony mondatai szerint a hajó a leginkább még az egyiptomi tengerjárókra emlékeztetett, mégsem lehetett azonban tudni, hogy valójában merről vetette ide a víz, a mostanában össze-vissza fújó vad szelek miatt ugyanis jöhetett Gázából, Byblosból, Lukkából vagy tényleg Thotmes birodalmából, de sodorhatta az Akrotiriről, Pylosból, Alasiya-ból, vagy akár a távoli Lipari-szigetekről is a vihar, egy biztos, pötyögtette be Korim a betűket, a krétaiak, akik összeverődtek a parton, ilyen hajót nemhogy nem láttak eddig, de efféléről még hírből sem hallottak soha errefelé, és elsősorban azért nem, mert egy, mutogatták egymásnak hüledezve, a tatot nem emelték meg, kettő: nem a létező legtöbb, azaz huszonöt-huszonöt, hanem harminc-harminc evező volt, legalábbis eredetileg, felszerelve, és három, és egyáltalán, értelmezték a dolgot egy hatalmas szikla védelméből, a most persze széjjelszaggatott, de azért kikövetkeztethető vitorla alakja és nagysága, az orr előremeredő díszítménye s a kétsoros ívelt kötélnyaláb szokatlan elhelyezése is mind-mind ismeretlennek tetszett, ismeretlennek és még pusztulásában is ijesztőnek, ahogy az óriási hullámok előbb behajtották Lebena felől a kommoszi öbölbe, majd felnyársalván egy zátonnyal, féloldalra döntötték s úgyszólván odamutatták a rémüldöző helybélieknek az összetört testet, hogy ezzel a felnyársalással egyúttal meg is mentsék a további zúzódásoktól, és mintegy ki is emeljék az őrjöngő vízből, és bemutassák: egy emberi szemmel nézve mégiscsak gigantikus alkotmánnyal miképp is bánik el, ha úgy akarja, ez a víz, ez a vihar, ez az ezernyi fékezhetetlen hullám, egy ilyen soha nem látott, különös építésű tengerjáró kereskedelmi hajóval, amelyen minden halott volt, minden, vagy legalábbis annak látszott, és csakugyan úgy is kellett legyen, mondogatták ott kint a krétaiak, mivel ezt, ezt a pokoli tébolyt ebben a gyilkos szélben egyszerűen nem élhette túl senki és semmi, nincs az az isten, hajtogatták a szikla mögött, hogy bárki, ezt a rettenetes katasztrófát, és épségben, az az isten, rázták meg újra és újra a fejüket a parton, még nem született meg, és legjobb tudásuk szerint nem is fog már megszületni valószínűleg soha.

2. Örökre jöttek, mesélte Korim a konyhában a nőnek, majd hogy az, szokott helyzetében, vagyis háttal és ezúttal is némán, csak állt a tűzhelynél, s miközben valamit kavargatott egy lábosban, egy kis mozdulattal sem jelezte, hogy értené, amit hall, vagy hogy jelentőséget tulajdonítana a dolognak, ő nem ment vissza a szobájába a szótárért, mint ilyenkor gyakran tette, hanem lemondván arról, hogy megmagyarázza ezt az örökrét meg ezt a jönnit, inkább megpróbálta elütni valamivel az egészet, és a lábos felé mutatva zavartan így szólt: – Megint … valami finom?

3. A vihar csak másnap délután csillapodott le annyira, hogy egy kommoszi kishajó kimerészkedhetett a vízre, és odaevezhetett a zátonyhoz, így hát csak másnap, írta be Korim, a szél elültével, kora délután derült ki, hogy ami kintről nézve roncs volt és menthetetlen, az közelről nézve roncsnak roncs ugyan, de nem egészen menthetetlen, az alkalmi segélyexpedíció legnagyobb megdöbbenésére ugyanis három, de lehet hogy négy élőt is találtak az egyik kajütben, amelyiket nem öntött el a víz, három, adták tudtul kézjelekkel a parton maradottaknak, vagy esetleg négy élő is van egy-egy oszlophoz kötözve, akik bár nem voltak eszméletüknél, de kétségtelenül éltek, legalábbis háromnál biztosra lehetett venni, és talán a negyediknél is volt valami szívhang, úgyhogy ezt a négyet levágták az oszlopról, és kihozták, a többit nem, azokat elnyelte és megölte a betóduló víz, azok ott, számoltak be róla később, hatvanan? nyolcvanan? százan?, ki tudja?, már örök álmukat aludták, amikor rájuk találtak, és nekik, így fejezték ki a dolgot a beszámolók, már nem fájt többé semmi; viszont ezek hárman, mondták a mentők, vagy talán négyen is, a csodával határos módon túlélték, így aztán azonnal emelték is kifelé őket a kajütből, már vitték is át a kishajóra rögtön, egyiket a másik után, azzal már indultak is, mert a többit hagyták, hagyták az egész hajót úgy, ahogy volt, hisz tudták, mi jön, tudták pontosan, hogy be fog következni, ami aztán tényleg be is következett, hogy tudniillik pontosan két nappal később egy erős hullámzás közben egyszer csak a végképp elroncsolódott hajótest hirtelen kettétört, és lefordult a zátonyról, aztán hihetetlenül gyorsan, mindössze néhány perc alatt el is süllyedt a tengerben, hogy egy szűk negyedóra múltán az utolsó hullám is kisimuljon utána, és kifusson a partra, ahol ott állt a teljes kommoszi halászfalu, valamennyi férfi és nő és öreg és gyermek, szótlanul és mozdulatlanul, mivel ama negyedóra múltán ebből az ijesztően idegen, hatalmas hajóból nem maradt semmi, de semmi, még az az utolsó hullám sem, csak három biztosan élő, és egy, amelyik talán élni fog, összesen négyen tehát a hatvanból, a nyolcvanból, a százból, csupán négy ember a katasztrófa után.

4. A nevüket a gyógyulás gyötrelmes napjait követően minden alkalommal másként és másként ejtették ki, ezért a helybéliek annak alapján nevezték el őket, amit az első napon hallottak vagy véltek hallani tőlük, így lett az egyikből Kasser, a másikból Falke, a harmadikból Bengazza, a negyedikből pedig Toot, ezt és így találták a leghelyesebbnek, ha mindenki biztosra vette is, hogy e négy – és itt rendkívül szokatlanul hangzó – névvel csak megközelítették, de el korántsem találták a feltehető eredetit, ám az igazat megvallva még ez okozta a legkevesebb fejtörést, mivel ellentétben azokkal, akiket régebben dobott itt a partra a víz, s akiknél név, származás, lakhely és sors fokozatosan és voltaképp gyorsan kiderült, addig ezeknél minden: név, származás, lakhely és sors egyre homályosabb lett, azaz idegenségük és különlegességük nem csökkent, hanem megdöbbentő módon nőtt a napok előrehaladtával, így aztán, mikor eltelt már annyi idő, hogy felkelhettek a betegágyakból, s a maguk érthetetlenül óvatos módján kimerészkedtek a szabadba, amelynek pillanatát különben a kézirat, jelentette ki Korim a konyhában, csodálatos fejezetben, chapter, dolgozta ki, akkor ott állt négy teljességgel rejtélyes férfi, akikről kevesebbet lehetett tudni a semminél, s akik a kíváncsiskodást folyton ugyanúgy hárították el, hogy tudniillik nem arra válaszoltak a közösként elfogadott, de mindkét oldalról erősen törve beszélt babiloni nyelven, language, amire a kérdés vonatkozott, hanem folyton valami másra, úgyhogy még Mastemann, a néhány hete a sziget keleti részén fekvő Gurniából idevetődött idegen is tűnődni látszott, és nem nyilvánított véleményt, ő, aki sohasem tűnődött, és mindig kinyilvánította a véleményét, még Mastemann is hallgatott, ahogy nézte őket a szekere mögül, nézte, ahogy szótlanul végigsétálnak az aprócska falun, ahogy elballagnak a fügefák felé, majd végül ahogy letelepszenek az egyik olívaligetben, hogy a hűsítő árnyékban ücsörögve megfigyeljék, mint bukik le a nap, the sun, a nyugati horizonton.

5. Az egész, mondta Korim a nőnek, olyan, mintha az édenkertről szólna, az összes mondat, mondta, ami a kéziratban ettől kezdve a faluról, a tengerpartról, a környék minden képzeletet felülmúló szépségéről beszél, mintha nem közölni szeretne valamit, hanem vissza akarná vezetni önmagát a paradicsomba, mivel nemcsak megemlíti, szóba hozza, kijelenti ezt a szépséget, de hosszan el is időz benne, azaz meg is teremti a maga különleges módján, mely aztán így, vagyis ez a bizonyos szépség, beauty, már nem csupán ebből a tájból áll, hanem amit betölt, a nyugalomból ugyanis, és a derűből, annak sugárzó nyugalmából és derűjéből, hogy ami jól van, az kétségbevonhatatlanul örök, és hát itt, a szöveg szerint, ecsetelte Korim, valahogy az egész nagyon jól van, mert jól van megteremtve, hiszen minden, a napfény ragyogó vöröse, a sziklák éles fehérsége, a völgyek sejtelmes zöldje s a sziklák és völgyek közt közlekedő emberek nemes bája, illetve, így mondta Korim: illetve az ebben a vörösben és fehérben és zöldben és bájban az utakon haladó öszvér vontatta szekerek, a szélben száradó poliphálók, az amulettek a nyakban, az ékszerek a hajban, az olajütők és fazekasműhelyek, a halászhajók és az oltárok a magasban, egyszóval a föld tehát, meg a tenger és az ég, the sky, itt mind nyugalmas és derűs, mégis a szó legteljesebb értelmében valóságos, legalábbis ekképpen ecsetelte a dolgokat Korim, ekképpen próbált a ma reggeli munka alapján felvázolni egy képet a nőnek, viszont ha valamikor, hát akkor éppen most hiába is próbálta ezt felvázolni, és hiába is próbált bármit ecsetelni, mert a nő ezúttal nemcsak hogy a szokott helyzetében állt, de erősen össze is volt verve, mint azt Korim egyszeriben csak, a nőnek egy véletlen félfordulatánál észrevette, vagyis nemcsak arról volt szó, hogy megint nem lehetett tudni, vajon milyen nyelven hallgatja, és hallgatja-e egyáltalán, amit neki ő, Korim ma is, mint mindig, délelőtt tizenegytől úgy déli fél egyig-egyig magyarul – s időnként a szótárból meg a jegyzetfüzetéből egy-egy angol szóval is megtámasztva – előad, hanem hogy az arcán véraláfutások látszottak, a szeme bedagadt, a szája és a homloka pedig fel volt horzsolva, talán az éjjel kint járhatott a városban?, és megtámadták hazafelé?, erről Korimnak fogalma sem lehetett, de nagyon bántotta a dolog, ezért, bár úgy tett, mint aki nem lát semmit, és folytatta rendületlenül, még aznap este, amikor a hosszú napokra eltűnt tolmács végre megjelent a konyhában, összeszedte a bátorságát, és szinte odarohant hozzá a kérdéssel, hogy mi történt, és hogy ki merte bántani a kisasszonyt, hozzá, magyarázta az később magából kikelve a szeretőjének, hozzá, kiáltotta dühösen neki, aki az ágy egyik sarkába felkuporodva riadtan nézte, mint rohangászik ő, a tolmács ide-oda a szobában, hát, mit képzel ez, hát, mi köze van ennek a bárgyú fasznak ahhoz, hogy velük mi történik, vagy mi nem, hát, képzelje, képes, és odadörgölőzik hozzá, és elkezd kérdezősködni az életükről, na, nem!, mondta fenyegetően a szeretőjének, úgy elküldte a bánatos sunyi valagba, hogy alig kapott levegőt, csak hápogott, hogy csak ezt akarta és azt akarta, mire ő, a tolmács, mindössze annyit felelt, hogy ha nem akar ő, Korim is kapni egyet a pofájába, akkor azonnal elhúz innen az ilyen kérdésekkel, amire természetesen Korim mint a gyík osont vissza a szobájába, és olyan halkan tette be maga után az ajtót, hogy még egy légy se rebbent fel a zajra, még egy légy se, fújtatott a tolmács, a zajra, amit az az ajtó okozott.

6. Leszállt az éj, és feljöttek a csillagok, de ők négyen még nem tértek vissza Kommoszba, hanem alapos körültekintéssel újra és újra meggyőződvén a terület biztonságáról, maradtak ott, ahol a napnyugta érte őket, a falu fölött, északra, az olívaligetben, ahol egy öreg fatörzsnek vetve hátukat, jó ideig csak ültek szótlanul az ereszkedő sötétben, míg Bengazza meg nem szólalt, és a maga dörmögő hangján elő nem adta, hogy talán kéne mondani valamit a falubelieknek, ő nem tudja, mit gondolnak erről a többiek, de esetleg jó volna valami megnyugtató formulát találni, mit is keresnek itt, azonban javaslatát csupán hosszú csend fogadta, látszott, hogy senkinek nem akarózik megtörni ezt a csendet, s amikor meg mégis megtört ez a csend, akkor meg már másra terelődött a szó, történetesen arra, hogy nem volt szebb, mint egy efféle napnyugta a hegyek és a tenger fölött, egy napnyugta, mondta Kasser, ez a rendkívüli színjáték, a leereszkedő sötét, az átmenetnek és a folytonosságnak ez a pompázatos látszata, minden átmenetnek és folytonosságnak, mondta Falke, ez a nagyszerű drámája, egy gigantikus előadás, egy gyönyörű freskó valamiről, ami nincs, de egyúttal az elillanás, az elmúlás, a kihunyás, a hamvadás különleges példázata is, és a színek ünnepélyes bemutatkozása, mondta Kasser, a vörös és a lila, a sárga és a barna, a kék és a fehér lélegzetelállító megdicsőítése, a megfestett égnek egy démonikus megjelenítése, ez mind, mind, mondta Kasser, és mennyi minden még, mondta Falke is, mert akkor még nem beszéltek arról az ezernyi rezdülésről, amit egy naplemente a nézőjében keltett, arról a súlyos elfogódottságról, ami ezt a nézőt szemlélődése közben feltétlenül elfogta, egy napnyugta tehát, mondta Kasser, az elbúcsúzásnak ez a reménységgel teli szépsége, az útnak indulás, az eltávozás, a sötétbe lépés e varázslatos jelképe, de az elnyugvásnak, a lepihenésnek és a közeledő álomnak a biztos ígérete is, igen, ez mind, mind együtt, és mennyi minden még, mondta Falke, és mennyi minden, mondta Kasser is, de akkorra már kissé hűvös lett a ligetben, s mert az öltözékként kapott lenvászon ágyékkötő nem volt elég e hűvösség ellen, így visszaindultak a faluba, leereszkedtek a keskeny ösvényen az aprócska kőházak közé, hogy elfoglalják azt az egyet, mely megérkezésükkor üresen állt, s amit ideiglenes szállásként a derék mentőktől, a kommoszi poliphalászoktól bizonytalan időre, bármeddig, szólt a biztatás, megkaptak, hogy elfoglalják és leheveredjenek a fekhelyeikre, az innen bentről már kellemes kommoszi éjszakában, amit aztán, ezt az elfoglalást és leheveredést, mint mindig, úgy ezúttal is rövid, nyugtalan alvás követett, s már itt is volt a hajnal, már itt is az új nap, a pirkadattal, mely a fény legeslegelső jelére persze mind a négyőjüket kint találta már, kint a ház előtt az egyik fügefa mellett a harmatos füvön, a fény első fátyolos sejtelmére ott guggoltak mind, és nézték, hogy támad föl a nap az öböl keleti oldalán, mert abban mindannyian egyetértettek, hogy aligha létezett szebb ezen a földön, mint egy napfelkelte, egy hajnal tehát, mondta Kasser, ez a csodálatos emelkedés, a fény megszületésének ez a torokszorító megismétlése, a dolgok és a körvonalak, az élesség és a látás visszatérésének ez a tékozló megünneplése, minden visszatérés és magának a teljesség visszatérésének az ünnepe, mondta Falke, a szabályosság és a rend bekövetkezésének biztonságot nyújtó pillanata, a születés, és a megszületés e központi szertartása, biztos, hogy nem volt szebb, mondta Kasser, s akkor még nem szóltak arról, mi ment végbe egy emberben, aki mindezt látta, aki mindennek a káprázatnak a csendes szemlélője volt itt, igen, mondta Falke, mert ha az ellenkező irányt jelezte is, mint a napnyugtáé, a hajnal a maga józan világosságával ugyanúgy az elindulás és a kezdet, a jótékony erő forrása volt, mint amaz, de a bizalomé is, mondta Kasser, mert volt valami a feltétlen bizalomból minden egyes reggelben, és mennyi minden volt benne még, tette hozzá Falke is, de addigra már teljesen kivilágosodott, és a maga ragyogó pompájával beköszöntött Kommoszba a reggel, s ők lassan, egymás után megmozdultak ebben a reggelben, és visszamentek a házba, mert mindannyian egyetértettek Toottal, mikor az halkan megjegyezte, hogy na, jó, rendben, ez mind igaz, de most már talán itt az idő a falusiaktól tegnap ajándékba kapott élelmet, a halat, a datolyát, a fügét és a szőlőt, végre elfogyasztani.

7. Tizenkét nap telt el, mióta a hajó zátonyra futott a viharban, de ők, írta be Korim, a kommosziak, még ugyanúgy nem tudtak a négy túlélőről semmit, mint az első napon, azzal az egyetlen válasszal pedig, amit sikerült az egyikből kipréselni, meg nemigen bírtak mit kezdeni, tudniillik mikor megkérdezték, hogy de hát legalább annyit áruljanak el, hová készültek eredetileg, vagy hát hogy jutottak idáig, a válasz az volt, hogy ide készültek eredetileg, és hogy amióta az eszüket tudják, mind a négyen, ide is akartak jönni, ez volt a válasz, ezt felelték rá-rámosolyodva a kommosziakra a megmentettek, majd ezután rögtön ők kezdtek el kérdéseket feltenni a helybélieknek, mégpedig felettébb különös kérdéseket, olyanokat ugyanis, hogy például hol vannak a legfontosabb erődítmények a szigeten, hogy hány katonája van a központi hadseregnek, hogy mi az általános vélekedés a háborúról, s hogy egyáltalán miképp fest a hadművészet helyzete Krétán, ilyesféle értelmetlen kérdéseket szegeztek a kommosziaknak, majd mikor ezek azt válaszolták erre, hogy itt nincsenek erődítmények, nincs központi hadsereg, csak a flotta Amnisszoszban, s hogy egyáltalán, a fegyvereket itt csak az ünnepi szertartásokon használják az ifjú férfiak, akkor meg sokat sejtetően mosolyogni kezdtek, és bólogatni, mint akik már előre sejtették, hogy ez lesz a válasz, s összességében ez után a beszélgetés után olyan jó kedve kerekedett mint a négynek, hogy a halászok végképp nem értettek az egészből semmit, csak figyelték őket, ahogy nap nap után egyre nyugodtabbak és kiegyensúlyozottabbak lesznek, ahogy egyre több és több időt töltenek el az asszonyokkal a gabonaőrlőknél és az olajütőkben, s a férfiakkal a parti halászhajókon meg a műhelyekben, részt kérvén a munkákból mindenütt, hogy aztán minden áldott este újra és újra kisétáljanak a magaslatra az olívaligetek felé, és az éjszaka egy részét ott töltsék a csillagos ég alatt, de hogy ott mit csinálnak, és hogy ott miről folyik a szó, arról tényleg nem lehetett a faluban tudni az égadta világon semmit, még Mastemann is csak hallgatott tovább, s naphosszat csak ült mozdulatlanul a kommoszi téren a szekere mellett, csak ült, és nézett maga elé, miközben a macskái a ketrecekben időnként észbontó nyivákolásba kezdtek, mert, mesélték a négy jövevénynek a hajókon és a műhelyekben, Mastemann, az állítólagos gurniai macskaárus, noha úgy tesz, mintha arra várna, hogy valaki vesz még a macskáiból azonfelül, ami megérkezése után rögtön elfogyott, valójában, mondták a kommosziak, másra vár, de hogy mire, azt persze itt nem árulja el senkinek, mindenesetre Mastemannt, pötyögtette be Korim, általában félelem fogadta Kommoszban, és félelem veszi körül ma is, hisz bár nem csinál semmit, csak ül a szekere mellett, és egy vörös macskát simogat az ölében, de mióta itt van, a dolgok rosszul mennek a faluban, a tengerben nincs hal és nincs szerencse, az olíva száradni kezdett, terjed a vita az asszonyok közt, s még a szél is megbolondult odafönt, ám ők hiába járnak föl az áldozatokkal a legfőbb szentélyekhez, s hiába imádkoznak Eileitheiához a rend szerint, nem változik semmi, Mastemann marad, és mint egy árnyék borul rá Kommoszra, pedig ők már nagyon várják, hogy amire Mastemann vár, az bekövetkezzék, mert akkor Mastemann elmegy, s akkor talán visszatér a régi élet és a régi szerencse Kommoszba is, s még a madarak is megnyugszanak az égben, mivel képzeljék csak el, mesélték a férfiak ijedten, még azok is, a madarak, a sirályok és a fecskék, a bíbicek és a foglyok, mintha az eszüket vesztették volna, össze-vissza röpködnek, és cikáznak és zuhangatnak és vijjognak, és berepülnek a házakba, és a sarkokat keresik, mintha el akarnának bújni, nem érti senki, mi történt velük, de mindenki azt reméli, eljön a nap, és Mastemann elmegy, fogja a vörös macskáját meg a többit a ketrecekben, felül a szekerére, és eltűnik végre a phaisztoszi úton, amelyen érkezett.

8. Ő már számtalanszor végigolvasta, ült ki Korim másnap a konyhába, mikor egy amolyan hosszú, ajtó mögötti hallgatózás után úgy ítélte, hogy a tolmáccsal odakint nem kell számolnia, tényleg, ő már végigment rajta vagy ötször, sőt talán tízszer is, de a kézirat rejtélyes volta nem enyhült, megmagyarázhatatlan tartalma, kiismerhetetlen üzenete egyetlen pillanatra sem lett világosabb, vagyis hát úgy van vele az ember, mondta, hogy amit nem értett benne az első oldalon, pontosan azt nem érti benne az utolsón sem, mégis megbabonázza az embert, és nem ereszti el abból a varázslatos térből és időből, amelybe belevonja, mert miközben falja ez az ember az oldalakat, egyre mélyebb meggyőződés támad benne, hogy amit ez a rejtély, ez a megmagyarázhatatlanság és kiismerhetetlenség eltakar, annál nincs a földön fontosabb, legalábbis belőle ez a meggyőződés már kiirthatatlan, így aztán az a helyzet, hogy neki önmagának már nemigen kell magyarázgatnia, miért csinálja ezt, vagyis hogy miért rendelte alá utolsó heteit ennek a rendkívüli tevékenységnek, mert mi van, mondta a megint háttal álló nőnek, reggel ötkor felébred, five o’clock, magától különben, mint már évek óta, iszik egy kávét, és reméli, hogy azzal a kis csörömpöléssel senkit nem zavar, aztán már fél hat, hat felé ott is ül a laptopja előtt, már nyomja is befelé a kívánt gombokat a működéshez, és megy minden, mint a karikacsapás, aztán tizenegy tájban hosszú szünetet tart a nyaka és a háta miatt, és ugye, ilyenkor van az, hogy egy kis fekvés után beszámol itt a konyhában a kisasszonynak az aznapi fejleményekről, akkor egy konzervkaja a lenti vietnamitól, egy zsömlével és egy pohár borral, s azzal már meg sem áll ötig, hogy a megállapodás szerint akkor kikapcsolja a készüléket, és átadja a vonalat a tolmács úréknak, és kabátot húzzon, és nekiinduljon a városnak tízig-tizenegyig, nem mondja, hogy félelem nélkül, mert van benne félelem, csak megszokta már, hogy van, meg különben is, ez a félelem nem elég, hogy lemondjon erről a napi kirándulásról este öt felé, mivel… nem emlékszik rá, beszélt-e már róla, vagy sem… de… nem hagyja békén őt egy érzés, hogy is fejezze ki, hogy mintha járt már volna itt, vagy nem is, rázta meg a fejét gyorsan, nem így kell mondja, nem úgy, hogy járt már itt, hanem hogy olyan, mintha látta volna már ezt a várost valahol, tudja ő, hogy nevetségesen hangzik az egész, mert ugyan honnét látta volna, tán a Körös-partról?, de mit csináljon, ha hülyeség is ezt mondani, de mégis az a helyzet, mondta, hogy van egy egészen különleges érzése, amikor kint jár Manhattanben, és nézi ezeket a gigantikus, észbontó felhőkarcolókat, egy érzés csak, de nem tud tőle szabadulni, és mindennap ötkor elhatározza, hogy a végére jár, de persze aztán semminek nem jár a végére, holtfáradtan, este tíz, tizenegy körül, hazatér, ott a számítógépe, elolvassa még egyszer az aznapiakat, és csak akkor, közvetlenül lefekvés előtt, ha nem talál benne egyetlen hibát sem, csak akkor menti el, ahogy mondják, így telnek el a napok, vagyis így telik el az ő élete itt New Yorkban, ezt írná haza, ha lenne kinek írni, és ezt is mondja most, hogy tudniillik soha nem gondolta volna, hogy ilyen szépek lesznek ezek az utolsó hetek, the last weeks, azok után, amiken ő keresztülment, meg sem fordult benne, de épp ezért meséli most el, hogy a kisasszonnyal is megtörténhet ugyanez, hogy van egy rossz szakasza az életének, bad period, mondjuk, mondta Korim, de aztán jön egy fordulat, turning point, és minden jóra fordul, bármi történik is az emberrel néha, mondta vigasztalón Korim a nőnek, ez a fordulat, turning point, egyik napról a másikra egyszer csak bekövetkezhet bárkinél, ez így van, nem lehet folyton, nézte a nő sovány, görbe hátát, ugyanabban a szörnyűségben élni, shudder, majd amikor ijedten észrevette, hogy a nő válla lassan rázkódni kezd egy fokozatosan erősödő zokogástól, hozzátette még, hogy ebben a fordulópontban feltétlenül bízni is kell, hope és turning point és shudder, és ő most arra kérné a kisasszonyt, hogy próbáljon meg bízni egy ilyen fordulópontban, mert jóra fordul, eresztette le a hangját, egészen biztosan jóra.

9. Arról beszéltek este a ligetben, miközben az erős holdfényben a lenti mélyben ingó tenger irdatlan tömegét figyelték, hogy volt egy nehezen megfogalmazható, de magával ragadó összefüggés ember és táj között, a figyelő ember és a szemlélt tárgy közt, egy nagyszerű összefüggés, amelynek révén ez az ember az egészre látott, sőt a helyzet az, mondta Falke, hogy ez volt az egyetlen eset az emberi létezésben, mikor valóban és kétségek nélkül az egészre lehetett látni, minden egyéb az egésszel csupán képzelődés volt, gondolat, álom, itt azonban, mondta Falke, ez az egész valóságos és tényleg az, nem hamis tündöklés, csalárd vízió, nem odaképzelt, odagondolt, odaálmodott valamiféle, hanem az élet egésze működés közben, erre pillantott rá az a tájban szemlélődő ember, a téli nyugalomban és a tavaszi robbanásban működő életre, a részleteiben feltáruló egészre, a természet tehát, mondta Kasser, az első és utolsó kétségbevonhatatlan bizonyosság, a tapasztalat eleje és vége, ugyanakkor az ámulaté is, mert ha valahol, akkor itt, a természet egésze előtt csak megindulni és megrendülni lehetett, mint valami előtt, aminek ugyan a lényegét nem értettük, de tudtuk, hogy ránk vonatkozik, csak megindulni és megrendülni, mondta Kasser, abban a kivételes helyzetben, hogy megítélhetjük ezt az egészben ragyogó szépséget, még ha ez az ítélet nem egyéb is, mint elfogódott csodálat e szépség iránt, mert szép volt, mondta Kasser, és végigmutatott az odalent a távolban ringó tengeri horizonton, szép a hullámoknak ez a szakadatlan végtelenje, a tarajukon megcsillanó esti fény, de szépek a hegyek a hátuk mögött, s távolabb az alföldek, a folyók és az erdőségek is, szép és mérhetetlenül gazdag, mondta Kasser, mivel ezt feltétlenül hozzá kell tenni, ezt a mérhetetlenséget és gazdagságot, hiszen ha végigment az ember azon, hogy mire is gondolt, amikor a természetről beszélt, akkor a gazdagságába és a mérhetetlenségébe szinte bele is roppanhatott, annyira gazdag és annyira mérhetetlen volt ez a természet, s ez még csak a résztvevők milliárdjaira vonatkozott, de nem vonatkozott a milliárdnyi mechanizmusra és almechanizmusra, pedig arra is vonatkoznia kellett, vagy hát végső soron, mondta Falke, az egyetlen isteni jelenlétre, ahogy a cél ismeretlen voltát neveztük, s amely a résztvevők és a mechanizmusok e felfoghatatlan milliárdját bizonyíthatatlanul, de feltehetően áthatotta, így beszéltek odafönt az olívaligetben azon az estén, amikor aztán hosszú hallgatás után Toot szóba hozta, hogy van valami a madarak nyugtalanító viselkedése mögött, ami miatt most már ezzel foglalkozniuk kell, legalábbis, mondta Korim két nappal később a nőnek, ettől kezdve egyre gyakrabban jött föl, hogy mi ez, és mi legyen, és mire véljék az egészet, míg aztán egyszer csak eljött az idő, és be kellett lássák, hogy úgynevezett nyugtalanító jelenségekre már nem csupán a madaraknál, birds, hanem a kecskéknél, a teheneknél és a majmoknál, monkeys, is fel kell figyeljenek, az állatok viselkedésében beállt félelmetes változásokra, hogy például a kecskék nem bírnak megmaradni a szirtek oldalában, és lezuhannak a mélybe; hogy a tehenek néha minden látható ok nélkül megvadulnak és futásnak erednek; hogy a majmok sikoltozva be-berontanak a faluba, de ezen a rohangászáson és sikoltozáson kívül nem csinálnak semmi egyebet és így tovább, és akkortól már persze híre sem volt a korábbi jókedvnek és kiegyensúlyozottságnak, s bár továbbra is végezték a munkát a nők és férfiak mellett, bár bejártak még az olajütőkbe, oil-mill, s részt vettek a fáklyás poliphalászatokban, octopus-fishing, de az olívaligetben, szemben a kommoszi öböllel, esténként, már nem titkolta egyikük sem, hogy oda ez a jókedv végérvényesen, már nem leplezték egymás előtt, hogy bizony itt az ideje kimondani, amit végül Bengazza egy ízben tényleg ki is mondott, tudniillik hogy fájdalom, de úgy tűnik, innét is menniük kell, iszonyatos égi háború, heavenly war, előjeleit véli ő látni, mondta, ebben az állati változásban, olyat, ami pusztítóbb minden elképzelhetőnél, mintha mégiscsak volna valami, ami valóságos, noha nem azonos a természettel, valami, mondta, ami nem engedi, hogy ezen a gyönyörű szigeten ez a gyönyörű sziget megmaradjon, mintha csak tűrhetetlen volna, hogy ezek a pelaszgok itt a békéjüket megteremtették, és nem hajlandók lerombolni, ruin, mintha mindez botrányos volna, mondta Bengazza, mintha elviselhetetlen.

10. Mastemann csak hallgatott, továbbra sem nyilvánítva véleményt semmiről, és ezt a hallgatását, írta be Korim, csak akkor törte meg, ha olykor kedve kerekedett a főtéren átsiető nők előtt még egyszer elismételni, miféle ajánlat is az övé, mert van itt minden, mosolygott rájuk s mutatott a ketrecek felé, líbiai fakómacska és mocsári hiúz, núbiai kadiz, arab quttha és egyiptomi mau, van, mondta, bubasztini bastet, ománi kaffer és végül birmamacska is, minden, ami szem-szájnak ingere, ahogy kifejezte, vagyis nem csupán az, ami van, de az is, ami lesz majd, egyszóval tényleg minden, amit elképzelni bírnak, így beszélt, ám azoknak hiába, mert egyetlen átsiető nőt nem sikerült megnyernie, sőt inkább megijedtek tőle és a macskáitól is, s kissé dobogó szívvel megszaporázva a lépteiket már szaladtak is tovább, Mastemann meg, a maga sovány, hórihorgas alakjával, földig érő, fekete selyemköpenyében maradt egyedül, maradt egy szál egymaga a főtér közepén, és mintha egyáltalán nem zavarná, hogy belerekedt a szó, visszaült a helyére a szekér mellé, az ölébe vette a vörös macskáját, és folytatta a simogatást, és egyáltalán: folytatta ezt a naphosszat üldögélést a szekér árnyékában, mintha az égadta világon nem érdekelné senki és semmi, s mint akit nem is tudna kibillenteni senki és semmi ebből a komor nyugalomból, ahogy tényleg így is történt, amikor egy alkalommal Falke megállt a ketrecek előtt, és megpróbált szóba elegyedni vele, mert Mastemann csak hallgatott, és világoskék szemeivel csak nézett, nézett Falke szemeibe, járt már arra?, kérdezte tőle Falke, és Phaisztosz felé mutatott, úgy tudni, az egyik legcsodálatosabb palota ott van, nagy mű, nagyszerű építőmesterek, akárcsak feljebb a híres Knosszosz, járt már arra bizonyára, puhatolózott Falke, és biztos látta a freskókat is odabent, talán még a Királynőt is?, kérdezte, de a másiknak a szeme sem rebbent, csak nézte őt, és akkor, folytatta Falke, ott vannak azok a nevezetes vázák és kancsók és csészék és ékszerek és a szobrok, Mastemann úr, mondta lelkesen Falke, a szentélyek tetején, micsoda látvány, Mastemann úr, és ez az egész ezerötszáz év, ahogy az egyiptomiak mondják, ne nevezzük ezt itt mind, mind megismételhetetlen csodának?, de Mastemann komor tekintetét ez a lelkesedés a legkevésbé sem derítette fel, egyszerűen, mesélte Korim a konyhában, semmi nem hatotta meg abból, amivel Falke próbálkozott, így nem is tehetett mást, mármint Falke, mondta Korim, mint hogy fejet hajt, és zavartan otthagyja a főtér közepén, mint ahogy tényleg meg is hajtotta a fejét, és ott is hagyta, hadd üljön akkor a szekér árnyékában továbbra is egyedül, és hadd simogassa azt a vörös macskát az ölében, ha sem Phaisztosz, sem Knosszosz, sem a kígyós Istennők a szentélyek tetején.

11. Bajban lenne, mondta Korim a következő napon a nőnek, aki ezúttal, befejezvén a főzést, a lehullott szemetet söpörgette össze a tűzhely körül, bajban, mondta, ha pontosan le kéne írnia Kasser, Falke, Bengazza és Toot külsejét, mert végül is annyi, de annyi óra eltöltése után s most nap mint nap a lehető legintenzívebb együttlétben velük, sem tudna pontos képet adni róla, melyik magas például és melyik alacsony, vagy hogy melyik kövér és melyik sovány, őszintén szólva, ha nagyon megszorítanák, azzal vágná ki magát, hogy közepes termetűek és átlagos külsejűek mind a négyen, viszont az arcukat, a tekintetüket azt az olvasás első pillanatától fogva látja maga előtt, mégpedig a lehető legélesebben és a lehető legelevenebben látja, mert Kasser finom és merengő, Falke szelíd és keserű, Bengazza zárkózott és fáradt, Toot kemény és távolságtartó tekintetét elég egyszer meglátni, hogy az ember soha többé ne felejtse el, és vele ez történt, mondta Korim, ez a négy arc, ez a négy tekintet, s négyőjüknek ez a finom, keserű, fáradt keménysége az első pillanatoktól fogva nem megy ki a fejéből, sőt jobb, ha már most bevallja, még itt az elején, hogy elég csak rájuk gondolnia, és elszorul a szíve, hisz azt már az olvasásnak abban az első néhány pillanatában azonnal tudni lehetett, hogy négyőjük helyzete, és most itt nem válogatná sokáig a szavakat, egyértelműen a védteleneké, azaz e finom, keserű, fáradt és kemény tekintetek mögött a helyzet az, hogy minden undefended, védtelen, mondta, igen, ezzel jött neki, képzelje el, mesélte aznap késő este az ágyban a tolmács is a szeretőjének, nem tudja, mondta, hogy a másikat mivel boldogítja nap mint nap, és főleg nem, hogy miért és milyen nyelven, de ma, amikor elővigyázatlanul beleszaladt és az elcsípte még a küszöbön, őt ezzel a kísértetiesen bárgyú történettel szerencséltette, hogy van az a négy fickó abban a kéziratban, és hogy azok milyen védtelenek, hát, most mondja meg, már megbocsát a kedves, de ki a faszt érdekel, hogy most védtelenek, vagy nem, ki a nagyon jó istent, hogy mit művelnek abban a kéziratban, s hogy mit művel ő abban a hátsó szobában, a lényeg, hogy fizesse rendesen a lóvét, és hogy ne dugja bele azt a bárgyú orrát a dolgaikba, mivel az, és itt újból és ettől kezdve többször is a kedvesének nevezte a szeretőjét, az ő dolguk egyedül, hogy mi történik köztük, és mi nem, vagyis, megismétli: hogy köztük miféle nézeteltérések pattanhatnak vagy pattannak ki olykor, az kizárólag rájuk tartozik, így aztán nagyon reméli, mondta, hogy ezeken a nagy konyhai beszélgetéseken, míg ő, a tolmács, házon kívül van, nem hangzik el felőlük nézve az égvilágon semmi, nagyon reméli, hogy meg sem próbál a kedves bármit a saját életükről akárcsak megemlíteni is, őszintén szólva azt sem érti, mire jók ezek a nagy beszélgetések a konyhában, ráadásul magyarul, amiből ő, a kedves szinte semmit nem ért, de rendben, végül is a palit hagyhatja beszélni, ezt nem tilthatja meg, viszont róluk, különösen az ő új munkájáról, a nőnek hallgatnia kell, ezt jól megjegyezte, reméli, a kedves, mondta a tolmács, majd ahogy az egyik kezével a fejét feltámasztva feküdt az ágyon, a másikkal, a szabad kezével előbb elindult a nő felé, aztán félúton mégis meggondolta magát, s hófehér hajának választékához nyúlt, hogy orrnyergétől vezetvén fölfelé az ujját gépiesen leellenőrizze, vajon nem tévedt-e át egy-egy hajszál vagy hajtincs az ellenkező oldalról az innensőre, megzavarván így a választék középen futó szabályos vonalát.

12. Én úgy hiszem, hogy nincs utána semmi, mondta Korim egyszer teljesen váratlanul egy hosszú csendben, majd meg sem magyarázva, mire gondol egyáltalán, s hogy miről jutott az eszébe két mondat közt az egész, kinézett az ablakon a sivár esőbe, és hozzátette még: – Csak egy nagy sötét, egy nagy villanyoltás, aztán ahogy lekapcsolják még ezt a nagy sötétet is.

13. Szakadt odakint, és jeges, viharos szél fújt a tenger felől, az emberek nem közlekedtek, hanem szinte menekültek az utcákon valami meleg hely felé, így aztán ezekben a napokban csak ilyen le-lemenekülésnek lehetett nevezni azt is, amikor Korim vagy a nő lejöttek bevásárolni a vietnamihoz, épp csak megvették a szokásosat, Korim rendszerint valami felmelegítendő konzervet, bort, kenyeret, édességet, ilyesmit, a nő chilibabot, lencsét, kukoricát, krumplit, hagymát, rizst, olajat, mikor mi fogyott ki, meg húst, többnyire valami szárnyast, aztán már siettek is vissza, föl a lakásba, ahonnan nem mozdult ki többé egyikük sem a következő bevásárlásig, a nő nekiállt megfőzni az ebédet, közben takarított és mosott is egy kicsit, Korim pedig tartva magát a szigorú munkarendhez, és gyorsan letudván az ebédet, visszaült az asztalhoz, hogy dolgozzon ötig, akkor elmentette az anyagot, kikapcsolta a készüléket, s maradt a szobájában, maradt, de nem csinált semmit, csak feküdt az ágyon órákon át és mozdulatlanul, mint egy halott, nézte a csupasz falakat, hallgatta az ablakot verdeső esőt, majd magára húzott egy pokrócot, és hagyta, hogy elnyomja az álom.

14. Egy napon aztán azzal állított be a konyhába, hogy a sorsdöntő nap elérkezett, de persze arról, mondta, hogy eljön, és így lesz, még közvetlenül előtte sem lehetett sejteni semmit; az aggodalom, anxiety, természetesen nagy volt Kommoszban; folyamatosan jártak fel a szentélyekhez, s bemutattak minden lehetséges áldozatot, sacrifice, de faggatták a papnőket is, figyelték, mi megy végbe az állatokban, figyelték, mi történik a növényekben, és figyelték a földet, az eget, a tengert és a napot, a szelet és a fényt, az árnyékok hosszát, a csecsemők sírását, az ételek ízét, az öregek légzését, mindent, ám előre látni, hogy melyik lesz a sorsdöntő nap, decisive day, nem volt képes senki, csak amikor már itt volt, akkor tudták, hogy eljött, egyetlen pillanat alatt értették meg a körbenállók, és vitték szerteszét a hírt, mert elég volt tényleg megpillantani, a főtér közepén, mondta Korim, elég volt a döbbenettől megdermedve végignézni, ahogy felbukkan a főtér torkolatában, ahogy előretámolyog, majd ahogy összecsuklik középen, és ott marad mozdulatlanul, hogy tudják, ez a döntő, ez a végzetes jel, nincs tovább, az aggodalmaknak és a sajgó szorongásnak vége, elérkezett a félelem és a menekülés ideje, mert ha egy oroszlán, lion, hisz ez történt, lejön az emberek közé, hogy meghaljon a főtéren, akkor abból már nem következik más, csak félelem és menekülés, más nem, mint újra meg újra elmondani, hogy az Istenekre, mi ez?!, egyszer csak megjelenik a főtéren?!, iszonyatos kínok között előreimbolyog?!, majd belenéz még az innen-onnan odaszaladó fazekasok és olajütők szemébe, szinte mindegyikébe külön-külön, és összerogy?!, és oldalra dől a kövezeten?!, hát, mi, tették fel a kérdést, ha nem a legutolsó intés, ha nem a legvégső és a legvilágosabb üzenet arról, hogy itt a baj, mert itt van, így értették, és pontosan így, valamennyien, everybody, aztán csend lett Kommoszban, a gyerekek és a madarak sírni kezdtek a csendben, a nők és a férfiak pedig pakolni, összerakni, málházni és átgondolni, hogy legyen – és a szekerek már ott is álltak a házak előtt, a marhákat és a kecskéket már neki is indították a pásztorokkal, már meg is esett minden, búcsúzás és könyörgés a szentélyeknél, megállás még utoljára az első magasabb kanyarulatban, visszanézés és könny és keserűség és pánik ebben a visszanézésben, mondta Korim, megtörtént minden néhány nap alatt, s ők már úton voltak, és Kommosz kiürült, már együtt is, mindannyian, a hegyek között, a védelem és a nagyobb biztonság, a magyarázat és a megmenekülés reményében, csak néhány nap, és mindannyian ott a phaisztoszi úton.

15. Mastemann eltűnt, mesélte az egyik kommoszi halász Tootnak a hegyek között, egyszerűen az egyik pillanatban még ott volt, a másikban meg már nyoma veszett, s a legfurcsább az egészben, hogy mindenestől tűnt el, nem maradt utána semmi, se a szekérből, se a köpenyéből valami, de még egy macskahajszál sem, a főtéren még ott ült a szokott helyén, erre többen is megesküsznek, tehát az oroszlán kimúlásánál még feltétlen ott kellett legyen, de azután már nem látta senki, és ezt úgy értse, mármint Toot, hogy a szekeret se, hogy eldöcögött volna valamerre, senki nem emlékszik, hova lett például legalább ez a szekér, vagy hogy a macskák közben mit csináltak, senki nem hallott egyetlen nyivákolást se, csak azt tudja mindenki, hogy az első este a riadalomban, ahogy megkezdődött a pakolás a házakban és a hajók kivontatása a parton, hogy akkor már hűlt helye volt Mastemannak, mintha erre várt volna, mintha a döglött oroszlán lett volna számára a jel, amelyre megindult innen, így nem csoda, ha az az általános vélemény, mondta ez a halász, hogy a megszabadulás Mastemanntól éppen olyan nyugtalanító, mint volt a jelenléte eddig, sőt tulajdonképpen, mondta a halász, itt mindenki úgy érzi, lehet, hogy igazából meg se szabadultak tőle, csak most nincs itt, és ez így lesz most már, állítják néhányan, hogy ahová ez a Mastemann egyszer odaveti az árnyékát, onnan ez az árnyék soha nem mozdul el, hát, sokan látják így, fejezte be a halász, Toot meg bevárta a társait, hogy elmondja, mit hallott, de azokhoz éppen nem lehetett odafordulni ilyesmivel, úgyhogy várt a beszámolóval, várt, míg befejezik a beszélgetést, de végül aztán az történt, hogy kiment a fejéből az egész, vagyis hát pontosabban, írta be Korim, elment a kedve attól, hogy beszámoljon róla, mert inkább Kassert hallgatta, ahogy az időről beszél, meg a mellettük haladó szekér zörgését, ahogy kapaszkodik fölfelé a meredek ösvényen, aztán meg az öszvér lélegzését figyelte inkább a szekér előtt, meg a vadméhek zöngését az esti napfény beeső pászmájában az út fölött, végül inkább egy ismeretlen, magányos madár énekét: bent, a sűrű fák között, a sötétben.

16. A menet lassan haladt, az ösvény meredek volt és keskeny, néha épp csak elfért rajta a szekér, máskor meg, és nem is ritkán, annyira összeszűkült egy-egy vízmosás áztatta szakaszon, gulch, hogy a szélessége nem volt még egy szekérnyomnyi se, így ilyenkor az egyik oldalt emelni kellett, s a levegőben tartani, míg a belső két kerék átgurult, előtte meg persze minden nehezet lerakni róla, hogy egyáltalán az a hat-nyolc ember, aki egy-egy szekeret kísért, meg tudja emelni valahogy, szóval megragadni, felemelni, és így vinni át a veszélyes pontokon, hát, nem nehéz elképzelni, mondta Korim, milyen sebességgel jutottak előre a hegyek között, ráadásul a legmelegebb órákban közlekedni nem is lehetett, annyira tűzött a nap, úgyhogy ilyenkor be kellett vonulni az árnyékba, s oldalra, a hegy tövébe vezetni az állatokat is, és a fejükre bevizezett bőröket, vásznakat dobni, hogy ne lágyuljon meg az agyuk a forróságban, így mentek, s így ment egyik nap a másik után, és a gyengébbek már szédültek a kimerültségtől, de az állatokon is látszott, milyen fáradtak, mikor végre elérték a messzénai síkot, és megpillantották a síkságból kiemelkedő hegyet, s oldalában a palotát, the palace, ott van Phaisztosz, mutatták az elcsigázott gyerekeknek, itt vagyunk, mondogatták az öregeknek, megérkeztünk, biztatták egymást is, aztán egy árnyas-erdős ligetesben, grove, letelepedtek mind, és egy teljes napig csak nézték szemben a lankás hegyoldalt, csak bámulták a palota falait, ahogy ragyognak a napfényben, csak figyelték fent a tetők rengetegét, elmélyülten és szótlanul, kivéve Kasser, akiből most, hogy leheveredtek ők is egy ciprusfa alá, megállíthatatlanul ömleni kezdett a szó, nyilván a végtelen fáradtság volt az ok, the cause, az oka annak, hogy csak beszélt és beszélt, mondván, hogy ha végigmegy az ember gondolatban, mi mindentől kell búcsúznia, szinte befejezhetetlen a sor, mert mivel is kezdje azon dolgok közül, amiknek a megszületése az ő véleménye szerint csoda, az esetleges pusztulása pedig felmérhetetlen veszteség, mert itt van például ez a gyönyörű építmény a magasban, amint egyik oldalával a messzénai síkra, a másikkal az Ida hegyre néz, vagy ott a messzi Zakro, Mallia, Kydonia és persze Knosszosz is, aztán a kőszentélyek, a Potnia-templomok, a vázák, a rhütonok és a pecsétnyomók műhelyei, az ékszerek és a freskók, az énekek és a táncok, az ünnepek, a játékok, a versenyek és az áldozatok, és ez még csak az, amit ők láttak eddig, vagy amiről Egyiptomban és Babilóniában és Föníciában és Alasiyában tudnak, mert a valóságos csoda és a valóságos veszteség, ha elvész tényleg, mondta Kasser, az az ember, the man in Crete, mondta Korim, amelyik képes volt, és létrehozta, és aki most minden jel szerint elveszíti ezt, az ő észjárása és kimeríthetetlen tehetsége, az ő kedélye és életszeretete, az ő ügyessége és bátorsága, ez a példátlan csoda és ez a példátlan veszteség, mondta Kasser, s a társai csak hallgatták, de nem szóltak rá egy szót sem, mert tudták, miről beszél, maradtak csendben, és nézték odafönt Phaisztosz fáklyafényeit, the torchlights, nézték, ahogy lassan leereszkedik az este, végül még Toot is megjegyezte, az áhítatos csöndben, hogy ez a legszebb, amit valaha látott, majd megköszörülte a torkát, hanyatt feküdt, a feje alatt összekulcsolta a kezét, és mielőtt elaludt volna, arra figyelmeztette a többieket, hogy na, jó, rendben, a csodálatból ennyi elég, mert holnap az első dolguk az utat megtalálni a nagy kikötő felé, ez, és hogy megtudják, van-e lent hajó, és hogy merre megy, pontosan ez, és semmi más, mondta le-lecsukódó szempillákkal, ami holnap az első dolguk kell legyen.

17. Látták Phaisztosz palotáját messziről, mondta Korim, és egészen közelről a híres lépcsősort is a nyugati oldalon, de nem követték a kommosziakat, akik híreikkel és félelmeikkel befelé igyekeztek, hanem elbúcsúztak tőlük, s miután megtudták, merre van a kikötő, neki is indultak a lejtős, kanyargós úton, és akkor történt, mondta Korim a nőnek, még reggel volt, és épp hogy feljött a nap, ők négyen úton voltak már a tengerhez, amikor hirtelen elborult felettük az ég, és besötétedett, darkness, reggel volt, és sűrű, súlyos, áthatolhatatlan sötétség borult rájuk, és mindez egy pillanat alatt, s ők rémülten nézték az eget, és csak mentek botladozva tovább ebben a felfoghatatlan sötétben, aztán egyre gyorsabban mentek, végül rohantak már, ahogy csak bírtak, rohantak, és nézték az eget, de hiába mentek, és hiába rohantak, és hiába nézték az eget vakon és kétségbeesve, mert ez a sötétség teljes volt, és végleges, nem lehetett kiérni alóla, nem volt kiút belőle, nem volt menekvés tőle, mert rájuk borult az örök éjszaka, kiáltotta a félelemtől minden izében reszketve Bengazza, perennial night, suttogta magyarázón a nőnek Korim is, mire az, a nő a tűzhelynél ijedten hátranézett, talán épp ez a váratlan suttogás ijesztette meg, aztán visszafordult a lábosaihoz, és megkavarta bennük az ételt, majd felsóhajtott, és odalépett a szellőzőablakhoz, kinyitotta, kinézett, a kézfejével végigsimított a homlokán, végül becsukta az ablakot, s háttal Korimnak leült a székére a tűzhely mellett, s csak várta, várta, hogy megfőjjön az étel a lábosokban.

18. A kikötőben, the harbour, mozdulni sem lehetett az emberektől: volt ott helybéli luvi, líbiai, kükládiai és argoliszi, de volt egyiptomi, küthérai, méloszi, kószi, s a legtöbben Théráról, ezekből egy egészen nagy tömeg, szóval mindenféle vegyesen, de mind, mondta Korim, ugyanabban a zűrzavarban és pánikban, s talán éppen ez, ahogy rohangásztak és kiáltoztak és térdre rogytak és futottak tovább megint, csillapította le Tootékat annyira, hogy képesek voltak erőt venni a félelmükön, s ahelyett, hogy nekiszaladtak volna a tengernek, mint olyan sokan az ide özönlők közül, elvonultak az általános hisztériából egy félreeső zugba; elvonultak, s noha jó ideig, és ez nagyon sok időt jelentett, semmi mással nem tudtak törődni, csak hogy felkészüljenek a halálra, amikor észrevették, hogy a katasztrófa nem követeli azonnal az életüket, mérlegelni kezdték, vajon van-e egyáltalán bármi esélyük a menekülésre, run away, és Bengazza szerint ilyen esély feltétlenül volt, és ez az esély ugyanaz, jelentette ki, mint tegnap is, tudniillik a tenger, azaz, mondta Bengazza, meg kell tudniuk, van-e a vízen olyan hajó, amelyikre ők négyen felférnek itt, legalábbis meg kell próbálniuk, mutatott a fáklyákkal megvilágított öbölre, the bay, és ezzel, meg hogy egyáltalán beszélni bírt a menekülésről, láthatóan máris erőt öntött a többiekbe, csak Kasser hallgatott el hirtelen, rá mintha nem hatottak volna annyira Bengazza szavai, ő csak lógatta a fejét, és nem szólt egy szót sem, és még a végén is, mikor a többiek kimondták, hogy igen, meg kell kísérelni, legalább meg kell próbálni valamit, s indultak a partra, ő még akkor is csak ült abban a zugban lehajtott fejjel, és nem mozdult, nem akart menni, úgy kellett magukkal cipeljék, mert mint jóval később, már egy Alasiya felé haladó hajó fedélzetén elmesélte, felettük az a borzalmas sötétség, meg hogy hamarosan a hamu is elkezdett hullani az égből, számára a biztos végítélet bekövetkeztét jelentették, és nem azt, hogy itt volna az ideje a menekvésnek, az esélylatolgatásnak és a reménynek, őrajta akkor, mondta Kasser már félúton Alasiya felé, amikor észlelte az első hamupernyedarabokat a levegőben, teljesen úrrá lett a reménytelenség, mert úgy gondolta, tudja már, mi történt, és hogy helyesen tudja, hogy valahol a közelben, ő Knosszoszra gondolt, ég az egész világ, és biztosra vette, hogy nem téved, hogy ég a föld, meg ami fölötte, meg ami alatta van, vége, szögezte le magában, most már tényleg vége ennek a világnak, és az elkövetkezendő világoknak is, és ezek után nem tudott mit mondani, és nem tudta megmagyarázni, miért, csak hagyta, hogy magukkal cipeljék a többiek a partra, hagyta, hogy ide-oda taszigálják a fékevesztett tömegben, aztán hagyta, hogy fellökjék egy hajóra, de nem volt a tudatában, mi történik vele, s mi zajlik körülötte, csak kiült a hajó orrába, prow, mondta Korim, és benne, tette hozzá, most már így is marad meg ebben a fejezetben, hogy ott ül, a hajóorrban, de nem előrenéz, hanem csak úgy maga elé, és ing és ring vele a hajóorr, ahogy emelkedik és süllyed az egész a hullámok között, így látjuk őt, mondta Korim, ahogy ing és ring a hajóorrban, s a hátuk mögött Kréta a teljes sötétség alatt, előttük meg, a bizonytalan távolban, valahol Alasiya, a menedék.

19. A kisasszonynak tudnia kell, jött ki másnap a konyhába Korim, s foglalta el a helyét az asztalnál, hogy amikor ő először olvasta el abban a bizonyos messzi levéltárban idáig, hogy eltűnnek egy hajóval Alasiya felé, akkor teljesen meg volt döbbenve, mert a történet, the story, vagy mi is ez voltaképp, egészen magával ragadta, mint mesélte már, viszont nem értett belőle semmit, így higgye el neki a kisasszony, nem túloz, hogy semmit, mert az embernek elsőre talán még meglehet az az érzése, hogy érti, amit olvas vagy hall, nyilván a kisasszony is így van vele, de másodjára már ez az érzés odalesz, mintha soha nem is lett volna, mert hiszen abban az emberben, aki olvassa vagy hallja, már másodjára felvetődhet, mint ahogy fel is vetődik természetesen, a kérdés, hogy Toot szavajárásával, na, jó, rendben, kivetette őket a víz, végigéltek néhány szép hetet, megismerték a földi paradicsomot, aztán jött a végítélet, na, jó, rendben, lehet ilyet írni is, titokban, valami nem nyilvános céllal, a világnak hátat fordítva, mint ennek a kéziratnak a szerzője tette, lehet, de: minek – na, ez talán így egy kicsit durva, mondta Korim, tehát egy kicsit coarse, de benne így vetődött föl először, ilyen nyersen és egyszerűen, hogy ez az egész csodálatos, nagyszerű, magával ragadó, de: minek, minek és minek, vagyis hogy vajon mért talál ki valaki vagy titokban, vagy nem nyilvános céllal, vagy a világnak hátat fordítva ilyesmit, hogy ezt a négy embert a ködből és a teljes homályból egyszer csak elővezeti, aztán meg dobálja őket ide-oda egy időtlen messzeségben, egy legendákba veszett elképzelt világban, mi értelme ennek, tette fel magában a kérdést, és, mondta Korim, teszi fel magában ma is, megint és ugyanazzal az eredménnyel, mert ez az eredmény a semmi, nem tudja ugyanis a választ, mint ahogy nem tudta akkor sem, a levéltárban, amikor először olvasta, csak egy lélegzetvételnyi szünetet tartva fölemelte a fejét a kéziratból, hogy gondolkozzon, ahogy nem sokkal ezelőtt most is fölemelte, hogy ebben a lélegzetvételnyi szünetben a home lapjára helyezze az egészet, és az egész Kréta már a home lapon, jelentette be diadalmasan Korim, nyitva tehát a világnak, vagy hát sokkal pontosabban: nyitva az örökkévalóságnak, a kisasszony tudja, hogy ez mit jelent, hogy tudniillik most már a krétai fejezetet bárki elolvashatja, és ezt úgy kell érteni, hogy bárki az örökkévalóságból, csak kattint egyet, mikor meglátja az Alta Vista keresőprogramban az ő címét, kattint, és ott van, és ott lesz, nézett a nőre lelkesen Korim, Sárváry úr útmutatásai alapján most már az első fejezetet az egész örökkévalónak odaadta, csak néhány kattintás, és kész, lelkesedett Korim, de ha azt akarta ezzel, hogy fellelkesítse a tűzhely mellett ülő nőt is, akkor kudarcot vallott megint, mert még a figyelmét sem sikerült magára vonni, hisz az csak ült görnyedten a székén, néha odafordult a tűzhelyhez, és levette vagy magasabbra állította a lángot, mikor hogy, aztán megrázta vagy megkavarta egy fakanállal, ami a lábosban rotyogott.

20. A minoszi birodalom, mondta Korim, a Minotaurosz, a Thézeusz, az Ariadné és a labirintus, az ezerötszáz év megismételhetetlen béke, az emberi szépség és lendület és érzékiség, a kettős bárd és a Kamaresz-vázák, az ópiumistennők és a szent barlangok, az európai kultúra bölcsője, ahogy nevezik, a virágkor, a tizenötödik század, aztán Théra, mondta keserűen, végül a mükénéiek és az acháj hordák, az érthetetlen és fájdalmas és tökéletes pusztulás, kisasszony, ennyit tudunk, mondta, majd elhallgatott, s mert a nő ekkor épp odaért hozzá a kövezet sepregetésében, felhúzta a lábát, hogy a seprű beférjen a széke alá, felhúzta, a nő meg kiseperte alóla a szemetet, s mielőtt ment volna az ajtó felé, hogy ott is összehúzza, feltehetően köszönetféleképpen a készséges lábemelésért, és egészen halkan, idegen akcentussal odaszólt Korimnak, hogy: jo – aztán tényleg haladt tovább az ajtóhoz, kisepergette mindkét sarkot és a küszöbnél is a rést valamennyire, egy kupacot csinált belőle gondosan, felseperte a lapátra, majd odalépett a szellőzőablakhoz, kinyitotta és kiszórta az egészet valahová a szélbe, az égbe, a nyomorúságos tetők és a rongyos kémények közé, s mikor becsukta azt a szellőzőablakot, még hallani lehetett, ahogy egy üres konzervesdoboz nagyokat koppanva elkezd ugrálni lefelé, majd lassan elnémul a szélben, az égben, a tetők és kémények között.

21. Nemsokára megjön a hó, mondta Korim, s csak bámult mereven kifelé az ablakon, majd megmasszírozta a szemeit, ránézett a konyhaszekrényen ketyegő csörgőórára, aztán köszönés nélkül kiment a konyhából, és behúzta maga után a szobaajtót.

1. Ha már a biztonságot kérdik, akkor efelől egész nyugodtak lehetnek, mivel a biztonság az ő esetében teljességgel fennáll – ezzel kezdte a tolmács, szigorúan tartva magát az eredeti utasításhoz, hogy üljön egyenesen, ne forogjon, csak nézzen előre nyugodtan a Lincolnban, aztán annyit tett hozzá, hogy egyedül az élettársánál lehetne valami, de az gyengeelméjű, szóval orvosi eset, és emiatt teljességgel elhanyagolható, egy Puerto Rico-i mocsár abszolút reménytelenségéből, kilátástalanságából és mocskából emelte ki egy évvel ezelőtt, a nőnek senkije, semmije a világon, se otthon, ahonnan beszökött az Államokba, se itt, ahol egy darab papírja nem volt, míg vele össze nem hozta a sors, az életét neki köszönheti, tudják, mindent, sőt még a mindennél is többet, mert tisztában van vele, hogy ezt a mindent egyetlen pillanat alatt, ha nem úgy viseli magát, ahogy kell, bármikor elveszítheti, szóval nem nagy eresztés, de ezt kapta ki, és neki megfelel, mert az igaz, hogy gyenge az elméje, de főzni tud, összeseperni tud, és be tudja melegíteni az ágyat, értik nyilván, mire gondol, na, meg lakik velük még valaki, de arról tulajdonképpen csak a rend kedvéért beszél, mivel csak amolyan alkalmi jöttment a fickó, egy őrült magyar, pár hétre, míg nem talál magának valami véglegeset, van egy hátsó szoba fent, mutatott a tolmács föl a házra, mert éppen elgurultak előtte megint, na, azt adták oda neki, voltaképp magyarbarátságból, mert megesett rajta a szívük, egy teljességgel lökött figura és teljességgel elhanyagolható, egyszerűen nincsenek körvonalai, a legrövidebben és a legjobban így jellemezhetné, szóval ez az őrült magyar, az a Puerto Rico-i meg ő, felőle nézve így áll a helyzet, ez az őszinte igazság, teljes a biztonság nála, barátok nincsenek, egyedül állja a sarat, szervezetnek nem tagja, csak egy-két alkalmi cimbora a videókölcsönzőkből meg a repülőtérről, ahol korábban dolgozott, hát, ennyi, mondta, s mikor idáig eljutott, azt kérte, tegyenek föl neki nyugodtan még kérdéseket, de a hátsó ülésen nem mozdult semmi, és semmiféle kérdés nem hangzott el, csak mentek még síri csöndben egy utolsó kört a tolmács háztömbje körül, úgyhogy mikor végül kiszállhatott és felmehetett a lakásba, volt min töprengenie útközben, mondta is neki Korim, mikor összetalálkoztak a lépcsőházban, a tolmács felfele, Korim meg lefele ment, hogy jó estét, Sárváry úr, a Sárváry úr nagyon elgondolkozott, de ha nem haragszik, így a lépcsőházban, szeretné elmondani, hisz alig látják egymást odafönt, hogy a múltkor az a szerencsétlen eset, az félreértés volt, neki meg se fordult soha a fejében, hogy belekotnyeleskedjen, hogy belekíváncsiskodjon, hogy beleavatkozzon a mások életébe, őtőle az ilyesmi különösen távol áll, ám ha félre lehetett érteni, akkor benne volt a hiba, amiért most elnézést kér, de tényleg, kiáltotta a tolmács után Korim – viszont hiába kiáltotta, mivel az utolsó szavakat már csak az üres falaknak kiálthatta, a tolmács ugyanis egy kézlegyintéssel, hogy ugyan hagyja őt békén, már fent is járt a következő emeleten, így aztán ő, Korim, némi zavart tétovázás után folytatta útját lefelé, és pontosan öt óra tíz perckor kilépett az utcára, mert elkezdte megint, azaz elkezdhette újra, hisz annak a viharos, esős, elviselhetetlen időjárásnak pár napja vége lett, és felváltotta a száraz hideg, és ő mehetett ismét, folytathatta a gyaloglásait a New York-i rejtély nyomában, ahogy a nőnek nevezte, lement a metrón a Columbus Circle-ig, onnan a nyakát nyújtogatva az irdatlan épületek között végigtalpalt a Broadway-n, aztán vagy a Fifth Avenue-n, vagy a Park Avenue-n a Union Square magasságáig, onnan meg hol a Greenwich Village felé kanyarodott, hol elgyalogolt a Sohóig, és ott járta be a Wooster, a Greene és a Mercer utcáit, hogy a China Towntól, vagy még lejjebb, a World Trade Center palotáitól forduljon vissza metróra ülvén, vissza a Columbus Circle-ig, s a Washington Streetig tovább, holtfáradtan és rendre ugyanazzal a tanácstalansággal a rejtély felől, vissza a 159. utcai lakásba, hogy átolvassa még egyszer az aznapiakat, és ha rendben lévőnek találta, elmentse a megfelelő gombbal, azaz, mint megjegyezte, ment minden szabályosan és akadálytalanul, egy helyes, megnyugtató rend szerint, vagyis, mondta, ahogy nőtt a költészet odaát, úgy fogytak az ő napjai emitt, de őt ez nem rettegéssel tölti el, hanem éppen ellenkezőleg, a legteljesebb mértékben elégedett, hisz jól tudja, mi az ő egyetlen esélye itt, hogy ugyanis marad minden ebben a halálos egyensúlyban, marad az örökkévalóság és a fogyó napok között, hogy marad így, az eredeti terveknek megfelelően, hogy csak nő, nő az egyik oldalon, a másikon meg egyre fogy.

2. Bent, a szoba sarkában, szemben az ággyal, ment a TV, és ez a TV egy olyan csatornára volt beállítva, amelyen kizárólag egy úgynevezett örökreklám futott: egy vidám és megnyerő férfi meg egy vidám és megnyerő nő gyémántékszereket és gyémántokkal kirakott karórákat ajánlgatott amolyan telefonos vásárlásra, ami azt jelentette, hogy a képernyőn látható tárgyakat a jobb alsó sarokban feltüntetett és szenzációsnak mondott árért egy legalul folyamatosan elfutó telefonszám feltárcsázásával azonnal meg lehetett rendelni, miközben az ékszerek és az órák, illetve a beléjük épített drágakövek időnként szikrázón megcsillantak a rájuk eső reflektorfényben; ilyenkor először a nő, majd a férfi tréfás hangon elnézést kért a nézőktől, mondván, hogy sajnos olyan kamerával ők még nem rendelkeznek, amely ezt a ragyogást kiküszöbölné, úgyhogy csak ragyog és csillog, nevetett a nézők szemébe a nő, csak vakít és tündököl, nevetett a férfi is, és ebben a szobában nem is nevettek hiába, mert bár a tolmács szeretője menet közben az érdeklődésnek a leghalványabb jelét nem árulta el, ezen a ponton, ahogy a napok döntő részében ruhástól hevervén a vetetlen ágyon, tekintetét a képernyőre szegezte, egy kicsit mindig elmosolyodott, nyilván ezerszer hallotta már ezeket a tréfás kiszólásokat, és mégis, amikor a műsorvezető nő azt mondta, a műsorvezető férfi meg ezt, akkor ő soha nem tudta megállni, hogy ne mosolyodjon el, felvillant, hogy TELESHOP, TELESHOP, TELESHOP, belibbent a nő, és befutott utána a férfi, felhangzott a gépi taps, és megjelentek a vörösen izzó bársonyszövetek ügyesen meggyűrt hullámai közt az első ékszerek, felhangzott a gondtalan csivitelés súlyról, értékről, méretről és árról, aztán jött a nő poénja meg a férfié a kameráról, a reflektorfényről meg a ragyogásról, végül az egésznek vége lett, búcsúzás, integetés, valami tusszerű zenei vég, de rögtön kezdődött is az egész elölről megint, hogy bejöttek, hogy taps, hogy vörös bársony és a két poén, így folyt ez újra és újra, az ismétlés kíméletlen közönyével, azt égetvén bele a néző agyba, hogy ez a bejövetel, ez a taps, ez a vörös bársony a két poénnal mintegy örökre van, ő meg tényleg csak nézte, nézte az ágyról a besötétített szobában, mint akit megbabonáztak, és amikor azok nevettek, egy kicsit mindig velük nevetett ő is.

3. A dóm, foglalta össze neki Korim egy nap odakint a konyhában, egyszerűen lenyűgöző volt, így hát le is nyűgözte őket, enthralling, és voltaképpen nem lehet eldönteni, mondta, mi a döbbenetesebb, a leírás erről a dómról, tehát a leírás erről az ő lenyűgözöttségükről, vagy hogy a kézirat a krétai rész után – emlékszik még, figyelmeztette Korim a nőt, tudja, ahogy elmennek a hajóval Alasiya felé, mögöttük pedig az a sötét végítélet, the day of doom – szóval hogy a kézirat, miután ezt a Krétát lezárta, az nem továbblép, nem folytatódik, nem kibontakozik és nem előrehalad, hanem: újrakezdődik, resumption – az első, ő meg van győződve róla, hogy az első és az egyetlen ilyen gondolat ez, hogy elindul egy, minek nevezze, egy történetféle, aztán úgy folytatódik, hogy újrakezdődik, érti, a névtelen szerző a Wlassich családból úgy határoz, hogy nekikezd egy ilyen történetfélének, és el is jut valameddig a hőseivel, de ott aztán nem megy tovább, hanem a legnagyobb természetességgel, a matter of course, kezdi az egészet elölről, viszont nem úgy, hogy megbánja, amit eddig írt, és eldobja, és újrakezdi, hanem hogy nem bánja meg, nem dobja el, de kezdi újra, mert hát ez történt, mondta Korim, az Alasiya-ba való elhajózás után ők négyen egy teljesen más világban bukkantak fel, és az a legkülönösebb, tette hozzá, hogy az emberben emiatt, amikor elolvassa, nincs semmiféle elégedetlenkedés vagy idegenkedés, nem mondja magában, hogy á, szóval időutazás, na, még ez hiányzott neki, még egy időutazás, hogy az egyik korból a másikba, hát, miért gondolja újra valaki, hogy a dilettáns képzeletnek az efféle csődjárataiból még nem volt elég?!, nem, nem ezt mondja az ember, amikor olvassa, hanem azonnal elfogadja, hogy így helyes, azonnal magától értetődőnek érzi, hogy így van, hogy ez a négy, valahogy megint a homályos előtörténetből idekerült alak most ott ül a Domkloster egy sarki sörházában az ablaknál, mint ahogy tényleg ott is ültek, és néztek kifelé a számukra lenyűgöző épületre, nézték, hogy készül napról napra, hogy kerül a helyére az egyik kődarab a másik után, miközben egyáltalán nem volt véletlen, hogy éppen ebben a sarki sörházban ültek nap mint nap, tudniillik ez volt, és éppen ez az asztal, a legkedvezőbb pont, ahonnét közvetlen közelből és délnyugatról figyelhették az egészet, innen látszott leginkább, hogy ez a dóm, ha elkészül, minden dómok közül a legeslegelképesztőbb dóm lesz a világon, és a kulcsszó itt az, hangsúlyozta a nőnek Korim, mivel hangsúlyozta ezt nagyon a kézirat is, hogy délnyugatról nézni, southwest, az úgynevezett déli torony tövéből, annak is egy bizonyos pontjáról, tényleg nagyjából onnan, ahol ez az ő asztaluk állt, a súlyos tölgyfából készült törzsasztal, már nyugodt lélekkel hívhatták így, hiszen maga Hirschhardt, a sörház gazdája hatalmazta fel őket erre, tekintsék a törzsasztaluknak, mondta nekik a maga örökké durva, goromba modorából egyáltalán nem következő kedélyességgel egy hét után, legyen ez, meine liebe Herren, a maguk kizárólagos törzsasztala, ismételgette aztán többször is, ami hát nemcsak rang volt, hanem tény is, fact, mert mindig oda ültek, amikor Hirschhardt kinyitott, ahogy nyílt az ajtó, ők már meg is jelentek, és el is foglalták ezt az ablak melletti helyet a kilátás miatt, mintha valahonnan figyelték volna Hirschhardtot, olyan hirtelen tűntek föl mindig, mint ahogy lényegében véve figyelték is, és várták is a közelben már, mivel hajnaltól fogva ébren voltak mind, s mikor Hirschhardt széthajtotta az ajtólapokat a sörház kapuján, ők már be is fejeztek egy több órás reggeli sétát a dóm felé, végig, Marienburgból a Rajna partján a hűvös szélben, aztán a deutz-i kompnál balra, és be a Neumarkton, aztán a St. Martin templom és a Rathaus között át az Alter Markton is, hogy végül a Martinsviertel szűk sikátorain keresztül érjék el a dómot, the cathedral, és akörül folytassák tovább, miközben sok szó tulajdonképpen nem esett, mert a Rajna-parton tényleg hűvös volt még a szél, és ők, mondta Korim, eléggé átfázva lépték át Hirschhardt küszöbét, amikor az úgy kilenc felé végre kinyitott.

4. A hír, hogy Kölnben egyáltalán valami készül, menekülésük alsó-bajorországi szakaszán, egy vásárban jutott el Falke fülébe, mégpedig úgy, mesélte Korim, hogy mert érdeklődést mutatott az egyik könyvárus sátránál egy bizonyos Sulpiz Boisserée úr műve iránt, tudniillik belelapozott, sőt aztán egy kicsit félre is állt vele, hogy elmélyedjen benne, a könyvárus, the bookseller, miután meggyőződött róla, hogy Falke nem lopni akar, hanem komoly vevő, elmesélte neki, hogy igen, az ő, Falke választása a legkiválóbb érzékre vall, mert nagy dolgok vannak készülőben Kölnben, sőt, ő, a könyvárus, azt mondaná, hogy világraszóló szenzáció épül ott, és erről az a könyv, amit Falke a kezébe vett, a legkitűnőbb munka, csak ajánlani tudja, a lehető legkomolyabban ajánlani, egy réges-régi kereskedőcsalád fiatal sarja a szerző, aki egy életre eljegyezvén magát a művészettel, ennek az életnek a fő célját abban jelölte meg, hogy egy világbotrányt, hogy így fejezze ki a dolgot, egy világszenzációval tüntet el, tudniillik a jó úr, hajolt közelebb Falkéhoz a könyvárus, nyilván maga is pontosan tudja, mi történt 1248-ban, amikor Konrad von Hochstaden érsek lerakta a dóm alapkövét, mint ahogy bizonyára azt is, mi lett ennek az emberfeletti gondolatnak, lerakni ezzel a kővel a világ legmagasabb és legragyogóbb katedrálisának az alapját, a további sorsa, mert Gerhardról van szó természetesen, az építőmesterről, meg az ördögről, the devil, mondta a könyvárus, meg arról, hogy ennek a Gerhardnak a fölöttébb furcsa halála, vagyis 1279 után a dómot befejezni nem bírta senki, sem Arnold mester 1308-ig, sem a fia, Johannes 1330-ig, sem Michael von Savoyen 1350 után, sőt senki nem volt képes lényeges előrehaladást is akár elérni itt, arról van ugyanis szó, fűzte tovább a könyvárus, hogy az első 312 évet követően az építkezést leállították, és úgy állt ott, leállítva egy végtelenül szomorú torzóban, hogy csak a Chor, azaz a kórus, a Sakristei, azaz a sekrestye, illetve a déli torony első 58 métere készült el a nagy műből, a többi nem, és a szóbeszéd szerint az ok persze Gerhard, az ő szövetsége az ördöggel, az ő kissé zavaros története valamiféle csatornaépítés körüli titokkal, mindenesetre az biztos, hogy 1279-ben az állványzatról, ahogy mondják: az eszét vesztve, a mélybe vetette magát, és attól fogva átok ült az egészen, és valóban nem sikerült befejezni sok-sok évszázadon át, a dóm abban a botrányos állapotban állt a Rajna partján, ahogyan tulajdonképpen már a harang felhúzása, 1437 után hagyták, azt mondogatták, a hiányzó irdatlan tallérok miatt, valójában azonban Gerhardra, folyton Gerhardra terelődött a szó, mert ott sejtette mindenki, és joggal, az okot, the cause, mondta a könyvárus, és akkor jött 1814!, és 1814-ben, vagyis 246 évvel a teljes munkafelfüggesztés után ez a lelkes, jóravaló, szenvedélyes férfi, ez a Sulpiz egyszer csak valahogy megtalálta a XIII. századi rajzokat a dómról, azokat az Ansichten, Risse und einzelne Theile des Doms von Köln, amelyekből ez a Gerhard dolgozott, megtalálta, a rabjuk lett, és ezzel neki is rohant a Gerhard-féle átoknak, és most itt van a könyv, mutatott a Falke kezében tartott műre a könyvárus, és itt a hír is, hogy épül, mégis, az alapkőletételhez képest 621 évvel újra, úgyhogy a jó úr nagyon okosan tette, hogy kézbe vette, s most nagyon okosan teszi, hogy ott is tartja, s majd az ő rendkívül kedvezményes áráért hazaviszi, ugye, és tanulmányozni kezdi, mert olyan mű birtokába jut ily módon, amely még sok örömet fog okozni neki, s amely túlzás nélkül a párját ritkítja, eresztette le a hangját végül a könyvárus, az egész mostani világon.

5. Voigtel, a Dombaumeister, ez a név hangzott el a leggyakrabban, meg hogy Dombauverein és Dombau-fonds, meg Westfassade és Nordfassade, és Südturm és Nordturm, és hát legelső- és legutolsósorban, hogy hány ezer tallér és márka tegnap, és hány ezer tallér és márka ma, ez ömlött a mogorva Hirschhardt-ból nap mint nap megállíthatatlanul, aki miközben elismerte, hogy amennyiben a dóm valaha is elkészül, az a világ csodája lesz, amire akkor, mint kifejezte, biztos idenéz majd a művelt világ, viszont soha nem mulasztotta el rögtön hozzátenni, hogy szerinte azonban semmiképp nem készül el, mert egy ilyen Dombauverein és egy ilyen Dombau-fonds mellett ez lehetetlen, mondta, ahogy folyik ez az állandó csetepaté a Kirche és a Staat között, hogy ki fizessen épp, abból nem jön ki semmi jó, nemhogy ez a világraszóló csoda, és így tovább, mindegy volt, mi került szóba, Hirschhardt kimeríthetetlen volt a csepülésben, a károgásban, a savanyú megjegyzésekben és a kételyek bejelentésében, hol a kőfaragókat szidta, hol az ácsokat, hol a kőszállítókat, hol meg Königswinter, Staudernheim, Oberkirchen, Rinteln és Hildesheim kőfejtőit, a lényeg, hogy szidhasson valakit, így nézett ki, mesélte Korim, ugyanakkor viszont Hirschhardt-nál jobban senki nem volt tisztában azzal, mi történik odakint az ablak előtt, például tudta, hogy most éppen 368 kőfaragó, 15 kőcsiszoló, 14 ács, 37 kőműves és 113 segédmunkás dolgozik ott, tudta, mi hangzott el az egyházi és a királyi megbízottak legutóbbi tárgyalásain, tudott az összetűzésekről az ácsok és a kőfaragók, a kőfaragók és a kőművesek, illetve a kőművesek és az ácsok között, tudott a betegségekről, az ellátmány hiányosságairól, a verekedésekről és a balesetekről, egyszerűen tényleg mindenről mindent, amit tudni lehetett, így aztán, ha Kasseréknek el kellett is viselniük a hirschhardti tehertételt, viszont épp Hirschhardt révén kaptak képet arról, hogy amit látnak, az legalább részben mit takar el, mert Hirschhardt azt is tudta, hogy ki volt Voigtel elődje, Zwirner, a fáradhatatlan teherbírású, de végül fiatalon elhalt Dombaumeister, hogy kicsoda a régmúltból Virneburg és Gennep, Saarwerden és Moers, de azt is, hogy most kicsoda Rosenthal, Schmitz és Wiersbitzky, hogy ki Anton Camp, Carl Abelshauser és Augustinys Weggang, és hogy hogy működnek a csörlők, a csigák és a kőszállító kocsik, és hogy hogy épülnek az ácsművek, a faliftek és a gőzgépek itt, egyszóval Hirschhardtot nem lehetett megfogni semmivel, persze Kasserék nem is próbálták meg, azaz kérdéseket sem tettek fel szinte soha, jól tudván, hogy azokkal csak újabb Hirschhardt-féle kirohanásos előadásokat szabadítanának magukra, úgyhogy időnként rá-rábólintottak a szavaira, de semmi több, mert ezt szerették a legjobban mind a négyen, a csöndet a sörházban, egy korsó csapolt világos mellett a csöndet, tehát leginkább a reggeleket és a délelőttöket, amikor még alig volt valaki rajtuk kívül a söntésben, csak ülni az ablaknál, belekortyolni a sörbe, és nézni, hogy készül odakint a dóm.

6. Már Boisserée Ansichten-jében volt egy – 1300-ból és valószínűleg Johannestól, Arnold mester fiától származó – rajz a nyugati homlokzatról, egyébként önmagában véve is különös szépséggel megáldva, amely valamit elárult a tervbe vett építmény mögött meghúzódó rendkívüli szándékokról, de a végső lökést – először Falkénak, majd az ő beszámolója után a többieknek – az a nyomat adta meg, amit aztán az egész birodalomban többször is láttak kifüggesztve a borbélyműhelyektől a vendégfogadókig, s amelyet W. von Abbema rézkarca után maga Richard Voigtel festett át a Verein-Gedenkblatt számára, nyilván, hogy felhívja a figyelmet, mi történik Kölnben, szóval egy nyomat 1867-ben, Carl Mayer nürnbergi műhelyéből, ennyi volt, és ez el is döntötte, merre menjenek, mert az ő szemükkel nézve, állt a kéziratban, ebben a nyomaton látható gigantikus elképzelésben egy szempillantás alatt fel lehetett ismerni, amiként ők egy szempillantás alatt fel is ismerték a védelem emlékművének a nagyszerű lehetőségét, a védelemét, pötyögtette be Korim, amelynek ők négyen, mint Kasser árulta el egy idegennek, aki a többinél ügyesebben firtatta, kik ők, csupán űzött megszállottai, de ma, azaz egy hete nagyjából már nem így mondta, például Hirschhardt-nak, hanem úgy, hogy: egyszerű védelmi szakemberek, tudja, mondta neki, amikor már látszott, hogy Hirschhardt-nak valamit mondani kell, tudja, ők négyen a legfőképpen azért vannak itt, hogy ne csupán kutassák, ne csupán elemezgessék, hanem elsősorban, sőt a legelsősorban, hogy csodálják, ami itt folyik, amivel aztán megint csak nem mondtak olyat, amit ne vállalhattak volna különben is, mert csodálták, attól fogva, hogy leszálltak a postakocsiról, és megpillantották, csak csodálni tudták, mivel csak és kizárólag csodálni lehetett, leszálltak, megpillantották, és azonnal rabul ejtette őket, azonnal, vagyis ahhoz a pillanathoz nem volt fogható semmi, mert sejteni Boisserée könyvéből, gyanítani a rajzból és a nyomatból, az egész más volt, mint odaállni a déli torony tövébe, és meglátni a valóságban, hogy igaz, amit sejtettek és gyanítottak, persze úgy kellett odaállni, mesélte Korim a konyhában, pontosan abba a közelségbe és pontra és szögbe a délnyugati sarkon, hogy ne lehessen tévedés, de ők sem a közelséget, sem a pontot, sem a szöget nem tévesztették el, és meg is látták, és meg is győződtek róla, hogy itt nem egyszerűen egy dóm építéséről van szó, nem egy gótikus szent hely befejezéséről, amit századokkal ezelőtt abbahagytak, hanem egy gigászi tömbről, egy olyan hihetetlen, minden képzeletet felülmúló építményről, amelynek ugyan meg lesz építve mindene, a szentélye, a kereszt-, a fő- és a két mellékhajója, az ablakai és a kapui minden oldalon a szabály szerint, de valójában nem lesz fontos, hogy ilyen vagy olyan a hajója, hogy ilyen vagy olyan az ablaka és a kapuja, mert egyetlen, ég felé törő, hatalmas, irdatlan, óriási tömeg lesz, amelynek közvetlen közelében létrejön egy pont, mondta magában vagy hatszáz évvel ezelőtt Gerhard, egy nézet, mondta titokban minden Dombaumeister egészen Voigtelig, egy szempont, ahonnan ez a gyönyörű amiens-i mintadarab egyetlen toronytömegnek látszik, azaz egy állás, amelyből kitűnik majd a lényege, the essence, és ők négyen ezt fedezték fel a gerhardi legendában, a Johannes-féle rajzon, az Abbema-Voigtel nyomatban, illetve most, megérkezésükkor, a valóságban is, és meg voltak döbbenve, és megkeresték a legmegfelelőbb helyet, ahol ezt a döbbenetet önmagukban tovább tanulmányozhatták, és ezt aztán tényleg nem is volt nehéz, a sörházat tudniillik, hogy aztán lássák napról napra, hogy elhiggyék végre nap nap után, hogy amit látnak itt, az nem a tervező képzelet illékony tüneménye, hanem igaz, felfoghatatlan és létezik.

7. Néha nagyon szeretek megállni, és abbahagyni mindent, csak úgy, mondta egyszer egy ízben Korim a konyhában, majd, miután nagy csöndet tartott, s csak a padlót nézte percekig, felemelte a fejét, és nagyon lassan hozzáfűzte még: – Mert megszakad bennem, és én elfáradok.

8. A nap reggel öt óra előtt kezdődött a számára, ekkor ébredt föl, magától, és egy pillanat alatt; kipattantak a szemei, azonnal felült az ágyban, és szinte rögtön fel is fogta, hol van, és mit kell tennie: megmosdani a lavórban, és a trikóra, amelyben aludt, inget húzni, majd pulóvert és az egyszínű szürke zakót, aztán föl a jégeralsót és a hózentrógeres nadrágot, végül a zoknit a radiátorról és a cipőt az ágy alól, mindezt szinte egyetlen perc alatt, mintha minden időre menne, s már oda is állhatott az ajtóhoz, és hallgatózhatott, hogy nincs-e valaki kint, de soha nem volt még ilyenkor, így lassan nyithatta is kifelé az ajtót, éspedig úgy, hogy ne nyikorduljon meg, és főleg ne kattanjon egy nagyot, amikor lenyomja a kilincset, mivel ez a kilincs, ha nem vigyázott, irtózatos nagy zajt tudott okozni a csendben, na, és akkor ki, lábujjhegyen, az összekötő folyosóra, onnan a konyhába és a lépcsőházba, majd kopogás a WC-ajtón, de persze ilyenkor még ott se senki, na, és pisálni és szarni, visszajönni, feltenni a konyhában forrni a vizet, előkészíteni a kávéőrleményt, amit a háziak teásdoboza mellett tartott a gázsütő fölött, aztán leforrázni a kávét, megcukrozni, és a lehető leghalkabban visszaosonni a hátsó szobába, így kezdődött minden reggel, és így is ment tovább, egy állandó, változatlan rend szerint, és tényleg soha nem történt másként, mivel idáig jutva ilyenkor például azonnal az asztalhoz ült, s a kávét kortyolgatva, kavargatva bekapcsolta a laptopot, bekapcsolta, vagyis nekikezdett a munkának az ablakon beeső örökké szürke fényben, azaz előbb leellenőrizte, hogy minden, amit tegnap este elmentett, az valóban megvan-e ma is, majd a baljára tette a kézirat megfelelő oldalát, folytatta a szöveg böngészését, s kezdte gondosan, szóról szóra, két ujjal bepötyögtetni az egészet, és aztán jött a tizenegy óra, amikorra már annyira megfájdult a háta, hogy le kellett feküdjön egy kicsit, majd felállni, és jól megforgatni a derekát, de főleg a fejét körbe-körbe, és vissza, és elölről megint, azután pedig pihenésképpen le a vietnamihoz az aznapi ebédért, majd vissza a konyhába a nőhöz, és ott a szótárral s a notesszal az ölében, vagy egy jó órát, néha másfelet is elbeszélgetni vele, vagyis elmondani neki minden új fejleményt, aztán be a szobába, enni, és nekilátni újra a munkának, és az egészet folytatni úgy ötig, de néha csak fél ötig, mert olykor már fél öt felé abbahagyta, és lefeküdt az ágyra, mivel nem bírta a nyaka és a háta, illetve a nehéz feje miatt, de egy fél óra ilyenkor is elég volt, szemben a régi időkkel, na, és akkor újabb fülelés az ajtónál, mert hacsak elkerülhető volt, nem akart találkozni a házigazdával, aztán, hogy úgy ítélte, nem is fog, akkor ki, persze már kabátban, kalapban az összekötő folyosón s a konyhán át a lépcsőházba, és le a lépcsőn, és amilyen gyorsan csak lehetett, ki a házból is, hogy ne találkozzon senkivel, mert a köszönés, ha rákerült a sor, még mindig problémát okozott, hogy akkor most good evening, vagy good day, vagy esetleg csak röviden, biccentéssel annyi, hogy hi, szóval jobb volt megúsznia, na, és kint aztán, amikor már az utcára ért, akkor a szokott útvonalon be New Yorkba, ahogy nevezte ezt, és vissza is ugyanúgy, és föl a lépcsőházba, és néha sokáig állni, és hallgatózni a bejárati ajtónál, mert odabent gyakran a tolmács hangját hallotta dörögni, sőt olykor megesett, hogy nem perceket, de egy fél órát is végigdidergett, míg végre beslisszanhatott az összekötő folyosón a szobájába, ott akkor leheletfinoman becsukni az ajtót, és lassan kiereszteni a tüdejéből a visszatartott levegőt, és lassan beszívni újra, miközben már le lehetett pakolni a székre a kabátot, a zakót, az inget, a nadrágot és a jégeralsót, a zoknit pedig rá a radiátorra, a cipőt meg az ágy alá, azzal lefeküdni végre, és holtfáradtan, de még mindig nesztelenül szedni a levegőt, és óvatosnak lenni a takaró alatt a fordulásnál is, hogy ne recsegjen a rugó, mert félni, mindig félni, hogy áthallatszik valami őtőle, hiszen azoktól mindig fojtott kiabálás hallatszott át, a férfié, a vékony falon.

9. Valami Kirsárt, vagy mi, most meg ezzel jön, mondta a tolmács a szeretőjének, és hitetlenkedve megcsóválta a fejét, belefutott megint a konyhában az előző este, sőt olyan érzése van, hogy a pali a szó szoros értelmében vadászik rá, áll lesben valahol a bejárati ajtó, a konyha és a folyosó között, és arra vár, mikor tudna „véletlenül” összetalálkozni vele, szerinte ez a helyzet, és ő meg már menekül előle, a saját lakásában azt figyeli, mielőtt a konyhába menne, hogy nincs-e kint a pali, ez mégiscsak tűrhetetlen, pedig észrevette magán, hogy ezt teszi, áll az ajtó mögött, és hallgatózik, és még így sem ússza meg mindig ezeket a „véletlen” találkozásokat, mint tegnap este is, a kedves már aludt, mikor ezzel a Misfarttal ugrott elé, hogy hallgassa csak meg egy percre, hol tart éppen a munka, tudniillik hogy ez a Firshárt, vagy ki, mivel beszéli tele valakiknek a fejét, az egészből egy szót nem lehet érteni persze, teljesen zavaros minden, úgy beszél, mintha neki, a tolmácsnak valahonnan már tudnia kéne, ki a fene az a Dirsmars, és egyáltalán, a pali a legijesztőbb értelemben őrült, és most már nem kétséges, hogy veszélyes is, látja a szemén, egyszóval, mondta, véget kell vetnie a dolognak, mivel érzi, hogy ha nem teszi meg, annak rossz vége lesz, így hát azt tudja mondani, hogy Korimnak meg vannak nála számlálva a napjai, mert Korimot azonnal ki fogja rúgni, ha ez a mostani nagy ajánlat, élete legnagyobb dobása bejön neki, higgye el, mondta a tolmács a szeretőjének, ha sikerül, márpedig nagyon úgy néz ki, hogy most már a jó isten sem akadályozhatja meg, akkor itt egyszer s mindenkorra vége a nyomornak, lesz új TV, videó, miegymás, amit akar, lesz új gáztűzhely, konyhaszekrény, szóval egy teljesen új élet az utolsó lábosig, ne izguljon, Korim is ki lesz rúgva, nem kell itt többé kerülgetni, meg bújkálni előle, mint valami patkánynak a saját lakásukban, mint ahogy nem kell neki sem esténként a saját konyhájában azt hallgatnia, hogy mi van valami Birshárttal, Hirschhardt, javította ki Korim nagy zavarban, mert nem tudta a balszerencsés helyzet kikényszerítette elbeszélését hogyan befejezni, Hirschhardt-nak hívják, és úgy képzelje el a maga elé a Sárváry úr, mint olyan valakit, aki gyűlöli a homályt maga körül, és mivel a homályt a tudás hiányának értelmezi, ezért nemcsak gyűlöli, de szégyelli is, és megpróbálja eltüntetni valahogy, Kasserék esetében például úgy, hogy hallja a mellékes, elejtett és többnyire félreértett, apró megjegyzéseket, és azokból a maga módján teljességgel megalapozatlan következtetéseket von le, vagyis abszolúte önkényesen a képzeletéből kiegészíti azt a keveset és homályosat, amit hallott, és már ezzel áll a helybéliek elé, mint aki mindent tud, ezzel és így ül oda az asztalaikhoz, és számol be róluk, hogy az érintettek azért ne hallják, lehalkított hangon, mondván, hogy hát persze hogy különös szerzet az a négy ott az ablaknál, nem beszélnek, jönnek-mennek, senki nem tudja róluk, kifélék-mifélék, a nevük idegen, a származásukról semmi, hát, persze hogy különös alakok mind, viszont úgy nézzenek rájuk, mint akik a königgrätzi dicsőségből, vagy más szóval a königgrätzi pokolból jönnek, úgy, mint akik látták, idestova négy esztendővel ezelőtt, azon a bizonyos július 3-án a porosz diadalt, és ebben a diadalban azt a negyvenháromezer halottat, és ez csak az osztrákok vesztesége az emberanyagban, mondta Hirschhardt a helybéli sörözőknek, egy nap alatt negyvenháromezer fő csak az ellenséges oldalon, és hát, kéri szépen, mondta, aki egy nap alatt legalább negyvenháromezer osztrákot lát holtan, az már nem ugyanaz az ember, pedig ők négyen ott, mutatott a nevezettekre Hirschhardt, a nagy hadvezér közvetlen környezetéből jönnek maguk is, más szóval a védelmi tanács emberei, úgyhogy nem először szagolnak puskaport, tehát nem először állnak szemben egy csatában a halállal, zengette meg az utolsó szót Hirschhardt, de a königgrätzi pokol még őket is megdöbbentette, mármint, tette gyorsan hozzá, az a pokol az osztrákoknak, így érti, szóval hogy a königgrätzi hősök, eképpen nézzenek azokra ott, és ne csodálkozzanak, ha nincsenek túl mulatós kedvükben, ami után természetesen a helybéliek tényleg így is néztek rájuk, és azt is gondolták magukban, ha oda-odapillantgattak, hogy ja, igen, a königgrätziek, beléptek a söntésbe, körülnéztek, hol van üres asztal, és hol van ismerős, aztán helyet kerestek maguknak, kikérték a sört, és miközben laposan oda-odapillantgattak az ablak felé, megállapítván, hogy igen, megint ott ülnek a helyükön a hősök Königgrätz-ből, újra és újra meghallgatták Hirschhardt-ot is, újra és újra a dicsőséges csatát, a nagy győzelmet és diadalt egyrészről, másrészről a poklot, a negyvenháromezer halottat, és annak a négy embernek a történetét, akiknek egyetlen nap alatt a fényes diadal mellett ezzel a negyvenháromezer halállal is szembe kellett nézniük.

10. Kasserék természetesen tisztában voltak vele, magyarázta Korim a nőnek, hogy a sörház gazdája össze-vissza beszél, de mivel azt vették észre, hogy a helybéliek a gazda hazug történetei miatt lényegében békén hagyják őket, csak néha-néha próbálták meg Hirschhardt-nál szóvá tenni a dolgot, és megkérdezni tőle, miért mondja róluk, hogy a königgrätzi hősök, hiszen ők soha nem jártak Königgrätzben, és nem is állítottak még hasonlót sem, mint ahogy csak időnként kísérelték meg megértetni vele, hogy menekülésük Königgrätz elől nem azt jelenti, hogy menekülésük Königgrätz-ből, és így tovább, s hogy ők nem Moltke emberei, és nem is katonák, és ha menekülnek, akkor nem egy háborúból, hanem egy háború elől, de mindezt tényleg csupán néha-néha, időnként, mert Hirschhardt-nak hiába beszéltek, Hirschhardt ebből nem értett semmit, csak bólogatott az izzadt, csontkopasz, busa fejével, csak mosolygott hamiskásan, mint aki mindent jobban tud, úgyhogy hagyták is az egészet, és nem próbálkoztak tovább, Kasser visszakanyarodott az eredeti gondolatmenethez, the original thread, vagyis folytatta a tulajdonképpen már a megérkezésük óta zajló beszélgetést, mondván, hogy egyrészt a készülődés a tökéletes bukásra, amiről szó van, az nem vitatható, hiszen a történelem kétségbevonhatatlanul az erőszak, the violence, mind kiterjedtebb uralma felé vezetett, ugyanakkor viszont most a búcsúzó szemrevétel semmiképpen nem hagyhatja figyelmen kívül, milyen csodálatos dolgok születtek itt, milyen tündökletes emberi munka, köztük is elsősorban a szentség, the holiness, felfedezése, a láthatatlan téré és időé, az istené és az istenié, mert nem volt nagyszerűbb, mondta Kasser, mint az az ember, aki ráébredt, hogy van istene, aki ráismert a szentség bűvöletes tényére, és aki mindezt a saját ráébredésével és ráismerésével maga teremtette meg, mert hatalmas pillanatok voltak, mondta, és hatalmas teljesítmények, de mind között, minden pillanat és teljesítmény csúcsán az egyedüli Isten ragyogott, the God, meg ismét csak az az ember, aki szemlélte őt, aki felépített egy egész univerzumot magában, mint egy katedrálist az ég felé, s hogy egyáltalán szüksége támadt az élők között a szent tartományokra!, ez az, ami őt, Kassert, szinte elképeszti ebben az egyértelmű bukásban, ebben a heves zuhanásban a végső vereség felé, mert elképesztő, igen, vette át a szót Falke, de még inkább elképesztő a személyesség ebben az istenben, mivel az ember e legnagyobb felfedezésével, hogy lehet Isten az Égben, és lehet Ég a Föld felett, nemcsak egy Úrhoz jutott a világ trónusán, hanem egy személyes Istenhez, aki megszólítható, tehát mi történt?, kérdezte Falke, és what’ s happened?, kérdezte Korim is, az otthonosság kiterjesztése az egész világra, az, jött a válasz, és ez döbbenetes, mondták, ez elképesztő, ez felülmúlhatatlan gondolat, a gyönge és gyarló ember, aki önmagánál sokkalta, de sokkalta hatalmasabb univerzumot teremtett, hiszen végső soron ez a varázslatos, ez a nagyság, amit az ember önmaga fölé tornyozott, hogy lényegesen nagyobbat teremtett meg annál, aki ő – az a kicsi lény, mondta Falke, ahogy belekapaszkodik a maga teremtette óriásiba, hogy védje őt, és kifejezze, ez káprázatosan szép és felejthetetlen, de megrendítő is, poignant, mert aztán uralni ezt a nagyságot persze már nem tudja, mert kezelni ezt az óriásit már nem képes, és összeomlik, s az meg, amit így teremtett, ráborul, hogy aztán kezdődjék az egész elölről, s folytatódjék vég nélkül, mivel ez, mondta Falke, a bukás fokozatos előkészítése alatt sem változott, hogy egyre nagyobbat és egyre jobban összeomlani alatta, ez mindig változatlan, mert változatlan volt az emésztő, az irdatlan feszültség a monumentális és aprócska megteremtője között.

11. A beszélgetés késő estéig zajlott, és a szeretet meg a jó felfedezésének, vagyis, mint Toot kifejezte, a két legjellegzetesebb európai találmánynak a dicséretével fejeződött be, nagyjából akkor különben, mondta Korim, amikor Hirschhardt végigjárta az asztalokat, és elszámolt a sörözőkkel, hogy azután hazaküldje őket, és elköszönjön Kasseréktől is, minden pontosan úgy zajlott tehát, ahogy tegnap vagy tegnapelőtt, és senki nem sejtette, hogy hamarosan minden megváltozik, és minden korábbi rend felborul, még Kasserék sem látták előre, még ők is, útban hazafelé a Rajna-parton, csupán azon vitatkoztak a sok sörtől egy kissé elnehezülve már, hogy vajon van-e valami jelentősége az építkezésre nézve annak a különös, ijesztő alaknak, aki az utóbbi napokban tűnt fel a dóm környékén; egy hórihorgas, nagyon sovány, világoskék szemű és fekete selyemköpenyben járó férfi, vették észre az ablakból, Herr von Mastemann, vágta ki Hirschhardt, amikor tudakozódtak nála, de ennél pontosabbat sem tőle, sem mástól nem lehetett megtudni, ha zagyvaságból nem is volt hiány: az egyik nap elterjedt például, hogy a Staat, de a másikon már, hogy a Kirche embere, egyszer azt mondták, az Alpokon túlról jött, máskor meg, hogy valamelyik északkeleti hercegségből, s ha fenn is állt a lehetősége, hogy valami ezekből végül igaz, biztosat senki nem tudott, csak újabb mendemondák, hearsays, kaptak lábra, hogy például látták az építésvezetővel, aztán az ácsok főnökével, végül magával Voigtel úrral is; meg hogy van egy egészen fiatal, göndör hajú inasa, akinek egyetlen látható feladata egy hordozható, összecsukható székkel megjelenni délelőttönként a dóm előtt, majd azt a főhomlokzattal szemben, pontosan középen felállítani, hogy az ura abban helyezkedjen el, amikor megérkezik, s ott üljön órákon át, csendben és mozdulatlanul; aztán szó volt még arról, hogy a nők, the women, kiváltképp a cselédlányok a vendégfogadóban, ahol megszállt, egész egyszerűen megbolondulnak tőle, és elvesztik a fejüket, meg hogy nem issza a sört, sőt hogy itt, Szent Orsolya híres városában botrányos mód egyenesen bort iszik, wine, szóval ilyesféle apróságok mindenfelől, mondta Korim, de semmi olyan, amiből valami határozott, biztos kép kikerekedhetett volna, semmi a lényegről, semmi a fontosról, ami után természetesen ennek a von Mastemannak a híre szinte óráról órára romlott, egész Köln csak figyelt, és félt, így aztán nem is volt többé semmi esély arra, hogy kiderüljön róla az igazság, the truth, mivel az olyan akadálytalanul terjengő rémhírekkel szemben, mint például hogy a közvetlen közelében mindig nagyon hideg van, vagy hogy azok a világoskék szemek nem is kékek, és nem is igaziak, hanem különlegesen szikrázó acélból vannak, s hogy így ez a von Mastemann tulajdonképpen tökéletesen vak, nos, tehát az efféle híresztelésekkel szemben az igazság már persze érdektelennek tetszett, úgyhogy kiderítésére nem is akadt többé senki jelentkező, s még Toot is, aki a legkevésbé hajlott rá, hogy hitelt adjon a szóbeszédnek, még ő is úgy fogalmazott, hogy azért az embernek mégiscsak beleborsózik a háta, amikor látja, hogy ott ül ez a Mastemann a két szikrázó acélszemével órákon át, és mozdulatlanul figyeli a dómot.

12. A baj megállíthatatlanul közeledett, magyarázta Korim a konyhában, és ezt számos jel mutatta már jó előre, mégis volt egy szó, amelyik eldöntötte a dolgot Kölnben, amelyik után már nem volt kétséges, mi következik, s amelyik úgy hangzott, Festungsgürtel – ez volt, mondta Korim, illetőleg a hozzá kapcsolódó esemény, mely fontosabbá lett minden egyébnél, legalábbis Kasserék számára, mert ha a sörházban és a városban tapasztalható ideges lelkesedés növekedése, vagy az utcákon egyre gyakrabban végigmasírozó katonai alakulatok jelenléte természetesen már önmagában is gondolkodóba ejtette őket, valójában még nem igazította el, erre csak ez a katonásan pattogó szó volt képes, azaz amikor a sörházat esténként elárasztó bakák nyers zsivalyában Hirschhardt odaült az asztalukhoz, és előadta, hogy a városban állomásozó hadvezetés, vagyis az úgynevezett Festungsgouverneur, tehát maga General-Lieutenant von Frankenberg – az érsek úr dühödt tiltakozása ellenére – elrendelte a Festungsgürtel kiürítését egy lőtér létesítése miatt, Festungsgürtel, nyomta meg a szót Hirschhardt, itt van, mint a jó urak nyilván tudják, a dómépítkezés lélektani központja, azaz a kőraktár, az úgynevezett Domsteinlagerplatz, a Bahnhof am Thürmchen közvetlen közelében, és most jött meg a parancs, és Voigtel úrnak, végveszélybe sodorva ezzel az egész építkezést, azonnal le kell állítania a további vasúti szállításokat, és azonnal el kell kezdenie a kőanyag elvermelését, szinte titokban és futva, mert a rendelet azonnalra szól, és már a hangvétele elárulja, hogy nincs kegyelem, tényleg rögtön végre kell hajtani, és Voigtel úr mit tehet, próbálja menteni a menthetőt, s amit lehet, azt kihozatja, amit meg nem, azt elásatja ott, mivel hiába is hivatkozna a dómépítés mindenek felett való jelentőségére, a válasz úgyis az volna, hogy mindenek felett való jelentősége csupán a nagy német birodalom dicsőségének van, Festungsgürtel, mondta tehát jelentőségteljesen bólogatva Hirschhardt újra meg újra, majd látva, hogy vendégei ettől teljesen elnémulnak, megkísérelte őket a közelgő Krieg nagyszerű esélyeinek a latolgatásával felvidítani, de nem lehetett, Kasserék csak ültek döbbenten, maguk elé nézve, aztán újabb kérdéseket tettek fel, hogy jobban értsék, mi történt, de Hirschhardt csak megismételni tudta, amit már elmondott, majd visszatért kurjongató bakái közé, és láthatóan teljes boldogságban, a maga komor állandóságából ezúttal határozottan kiszabadulva még arra is hajlandó volt, amire korábban soha, hogy tudniillik maga is megigyon velük egy nagy korsó sört, és beszálljon abba a dörgő kórusba, amely már a gaz franciák feletti győzelem dicsőségéről énekelt.

13. A pénzt letették a söntéspult szélére, és anélkül mentek el, hogy távozásuk Hirschhardtnak feltűnt volna az általános lelkesedésben – észrevétlenül letették, és csendben kimentek, amiből a kisasszony nyilván már pontosan tudja, jegyezte meg Korim, mi következett ezután, tulajdonképpen tehát el se kéne mondja, annyira előre lehet innentől látni, meg persze az ő szavaival az egész teljesen más, azokat a mondatokat, amelyekkel a kézirat kifejezi magát, lehetetlen jól visszaadni, például itt is, ezen a ponton, leírhatatlanul szép, ahogy hosszan foglalkozik az utolsó estével, the last evening, a hazafelé vezető úttal a Rajna-parton, aztán ahogy ülnek a szálláshelyükön az ágyak szélén, és sokáig nem szólnak egymáshoz semmit, aztán az egész utolsó éjszaka, ahogy várják a pirkadatot, és ahogy úgy nagyon nehezen elkezdődik végül egy beszélgetés, természetesen a dómról, arról a délnyugati pontról, amelyet ők holnaptól kezdve nem látnak soha többé, nevermore, a délnyugati pozícióról, amelyből nézve a dóm belülről is tökéletesen tömör építménynek tetszik, a támpillérek mesterműveiről, a falszerkezet csodálatos kiképzéséről, a homlokzat vibráló csipkézetéről, amelyek eltüntetik a nehézséget és a súlyt, meg persze újra meg újra a nagy metafizikáról folyt a szó, az emberi képzelet felülmúlhatatlan remekművéről, a menny, a föld és az alvilág rendjéről, a láthatatlan tartomány teremtéséről, mert mondani sem kell talán, hogy attól a pillanattól fogva, amikor Hirschhardt beszámolójából világossá vált, mi kezdődött el a Festungsgürtelre vonatkozó kiürítési paranccsal, a döntés is azonnal megszületett, tudniillik hogy innen, ebből a Kölnből, tétovázás nélkül menniük kell, innen, mondta Bengazza, ahol most a rendkívüli építkezés szellemét a bakák művészete váltja fel, the art of soldiers, kereste ki a szótárból Korim, és tudja, fűzte hozzá, már megint úgy zárul egy fejezet, hogy semmi nem lesz világosabb Kasserék felől, és semmi afelől, hogy mire megy ki itt a játék, s hogy mit akar ez a kézirat, mit higgyünk róla, miközben az ember, aki olvassa vagy hallja, már megint nem érzi úgy, hogy jó helyen keres, amikor Kasserék lebegő alakját magyarázni próbálja, mert persze érteni szeretné, mi ez az egész, ő, Korim legalábbis így van vele, de egyelőre csak nézi, nézi a képet, ez van a fejében épp, most írta be a gépbe, ahogy másnap Kasserrel s a többiekkel az üléseken elporzik Kölnből a hajnali postakocsi, a képet, melynek végén a göndör hajú ifjú szolgát látni, amint feltűnik a dóm előtt a téren, egyik kezében az összecsukható szék, a másik hanyagul a zsebben, és kicsit fúj a szél, és kicsit meg-meglebbennek azok a göndör fürtök az ifjú fején, ahogy pont szemben a nyugati homlokzattal felállítja azt a széket, majd odaáll mellé, és vár, és nem történik semmi, csak ácsorog ott, most már mindkét kezét a zsebébe dugva, a téren senki, még hajnal van, a szék üres.

1. Éjjel negyed három fele járt, és már messziről meg lehetett állapítani, hogy nagyon be van rúgva, mert attól kezdve, hogy belépett az ajtón, és elordította magát, hogy María, folyton nekiesett a falnak, aztán újra meg újra a puffanás, a felkászálódás és a káromkodás hangjai, egyre tisztábban és egyre félreérthetetlenebbül, ahogy közeledett, ő meg, amennyire ez csak lehetséges volt, elbújt a paplan alatt, sem a lába, sem a keze, sem a feje nem látszott ki alóla, elbújt, és reszketett, és visszatartotta a lélegzetét, és szorosan odahúzódott a falhoz, hogy minél több szabad hely maradjon az ágyon, s ő minél kevesebb helyet foglaljon el – de hogy valójában mennyire részeg, azt bentről tulajdonképpen nem is lehetett biztosan megítélni, csak akkor, amikor amannak hosszas küzdelem után sikerült megtalálnia és lenyomnia a kilincset, és betaszította a szobaajtót, ekkor ugyanis már nyilvánvalóvá vált, hogy az eszméletvesztés határán imbolyog, és ennek megfelelően a szobaajtónak ezzel a betaszításával azon nyomban össze is csuklott a küszöbön, és teljes csend lett, a tolmács meg se moccant, és nem mozdult ő sem a paplan alatt, hanem minden izmát megfeszítve tényleg megpróbálta a lélegzetét a végsőkig visszafojtani, viszont annyira vert a szíve a félelemtől, hogy ez persze mégsem tartott a végsőkig, és akkor éppen attól az erőfeszítéstől, hogy ne csapjon zajt semmiképp, felnyögött a paplan alatt, aztán csak feküdt dermedten perceken át, de nem történt semmi, még mindig nem hallatszott más, csak az, ami a teljes csendben az alattuk lakó szomszéd rádiójából ideszűrődött, vagyis a Three Jesus The cold Love című számának döngő basszusa, a kántáló nyegle énekhang már nem, és a vijjogó szintetizátor sem, csak a basszus kitartón, homályosan – s akkor ő, mert azt lehetett hinni, hogy a tolmács most már reggelig nem mozdul onnan, tett egy bátortalan mozdulatot az ágyban, egy kissé lehúzta a fejéről a paplant, hogy odanézzen, s kezdjen esetleg segíteni, amire teljességgel váratlanul, sőt egyenesen megdöbbentő hirtelenséggel a tolmács felpattant a küszöbről, mintha eddig az egész csak amolyan viccelődés lett volna, felpattant, és imbolyogva ugyan, de megállt az ajtóban, aztán a szája szögletében valami ijesztőnek szánt félmosollyal elkezdte nézni a nőt az ágyon, majd, megint csak hirtelen, az arca halálosan komolyra váltott, a tekintete megkeményedett, s a két szeme olyan lett, mint két penge, ő pedig ettől aztán tényleg annyira megijedt, hogy még a paplant sem merte visszahúzni, csak reszketett, a falhoz húzódva, egész testében csak reszketett, María, ordította megint a tolmács, és valahogy olyan furcsán megnyújtotta azt az „í”-t, mintha gyűlölné vagy gúnyolná, majd odalépett az ágyhoz, egyetlen mozdulattal lerántotta a paplant a földre, aztán letépte róla a hálóinget is, ő pedig még csak sikoltani sem bírt, ahogy végigreccsent a hálóing a testén, ahogy leszakadt róla, s egyszeriben ott kuporgott csupaszon, még sikoltani sem, csak engedelmeskedni, amikor a tolmács rekedt, szinte suttogó parancsának értelmében hasra fordult, és feltérdelt az ágyon, följebb a segged, koszos ribanc, morogta a tolmács, és előhúzta a hímvesszejét, de minthogy ezúttal magyarul beszélt, neki kellett kitalálnia, mit akar, és ő ki is találta, és följebb emelte, a tolmács meg irtózatos erővel belé is hatolt, és a fájdalomtól csak behunyta a szemét, de megint nem sikoltott, pedig a tolmács közben olyan erővel szorította a nyakát is, hogy mindenképpen sikoltania kellett volna, ehelyett azonban csak a könny kezdett el csorogni a szeméből, és kibírta, és a tolmács végre eleresztette a nyakát, mert meg kellett ragadja a vállánál fogva, hisz még neki is nyilvánvaló volt, hogy ha nem teszi, a nő az egyre durvább lökésektől egyszerűen előreesik, megfogta tehát, és egyre elkeseredettebb erővel rántotta az ölére, ám képtelen volt az élvezetre, ezért amikor elfáradt, egyszerűen félredobta őt, félre az ágyon, majd hanyatt dőlt, széttárta a lábát, és lekonyuló hímvesszejére mutatva megint odaintette magához, s akkor neki a szájába kellett vennie, de a tolmács így sem boldogult, így hát dühödten az arcába vágott, mondván, hogy egy koszos portorikói ribanc, ő meg az ütéstől lezuhant a földre, és ott is maradt, mert nem volt ereje már, hogy visszamásszon, és folytassa valamivel, meg aztán a tolmács is elveszítette az öntudatát újra, és elterült, majd nagyra nyílt szájjal horkolni kezdett, ily módon tehát adódott végre valami halvány remény, hogy elkúszhat onnan, és ő el is kúszott, amilyen messzire csak lehetett, aztán pedig magára húzott egy plédet, és megpróbált nem nézni az ágy felé, megpróbált egy pillantást se vetni arra, ahol a másik ebben a szinte teljes eszméletlenségben feküdt, nehogy meglássa azt a széteső, kitátott szájat a fogakkal és a nyelvvel, nehogy megpillantsa, ahogy ez a száj a levegőt szedi, s ahogy csorog a szélén, ahogy lassan csorog a szélén kifelé a nyál.

2. Ő videóművész és költő, mondta a tolmács másnap délben Korimnak a konyhaasztalnál, és nagyon szeretné, ha Korim ezt egyszer s mindenkorra megjegyezné, hogy tehát ami őt érdekli, az csak kizárólag a művészet, erre rendelte a sors, erre készült egész életében, erre született, ezért ezzel foglalkozik, illetve ezzel fog hamarosan, újra, néhány évi kényszerszünet után; egy hatalmas videómű lesz, mondta, globális és alapvető, az időről és a térről, a csendről és a szóról, és mindenekfelett természetesen az érzékekről, az ösztönökről és a végső indulatokról, az ember örök alapzatáról, a férfi és a nő viszonyáról, a természetről és a kozmoszról, megkerülhetetlen és megfellebbezhetetlen művet tervez, és reméli, Korim érti, mire gondol, hogy megkerülhetetlen és megfellebbezhetetlen, mert úgy fognak beszélni róla, hogy még egy olyan apró pontocska is, mint Korim, büszke lesz rá, hogy ismerte őt, majd elmesélheti, hogy igen, ültem a konyhájában, laktam nála hetekig, befogadott, megesett a szíve rajtam, és segített, támogatott, fedelet adott a fejem fölé, reméli, mégpedig nagyon reméli, hogy Korim így fog beszélni, mert rajta nem múlik, ő már most előre garantálja a sikert, hiszen nem lehet másképp, most már elindul, kimozdul az egész, és napokon belül minden megoldódik, lesz kamerája, vágóasztala, miegymás, mégpedig, hangsúlyozta a következő szót különös éllel a tolmács, saját kamerája, vágóasztala és miegymás, majd újból megtöltötte sörrel a poharakat, nagy erővel összekoccintotta őket, aztán a magáét az utolsó cseppig kiitta, nem is nyelt közben, csak úgy egyszerűen leöntötte a torkán, a szeme vörös volt, az arca püffedt, és a keze erősen remegett, úgyhogy amikor rá akart gyújtani, csak többszöri próbálkozás után sikerült az öngyújtó lángjával eltalálni a cigarettát – és ha akar valamit tudni, dőlt rá aztán az asztalra, akkor tessék, mondta szigorú képet vágva, felemelkedett a székről, betámolygott a szobába, majd egy paksamétával tért vissza, és lecsapta Korim elé, tessék, hajolt az arcába, ebből megsejthet, ki-ka-pizs-gál-hat valamit, miről van szó, tessék, biztatta Korimot, s rámutatott a gumival átkötött dossziéra, ki lehet bontani, és meg lehet nézni, és Korim lassan, mintha hímes tojás lenne, mintha egy gyors mozdulat már összetörhetne benne valamit, leszedte róla a gumit, kihajtotta, aztán engedelmesen olvasni kezdte az első oldalt, tessék, csapott rá a lapokra ingerülten a tolmács, olvassa, csak olvassa nyugodtan, legalább megérti, kivel ül szemben, és ki is az a Sárváry József, az idő, csattant fel, meg a tér, és visszaült a helyére, mindkét karjával felkönyökölt az asztalra, és rájuk hajtotta fejét, miközben az egyik kezében ott maradt a cigaretta, és füstje lassan kígyózott fölfelé, igen, vette át a szót ekkor megszeppenve Korim, ő ezt nagyon érti, és nagyon tetszik neki, tulajdonképpen ő nap mint nap össze van kötve vele, mármint a művészettel, a Sárváry úr tudja, hogy a kézirat is, amivel ő foglalkozik, a legeslegmagasabbrendű művészet, így aztán ő igazán meg tudja érteni az alkotói problémákat, persze csak nagyon távolról, neki személy szerint nincs köze hozzá, csak csodálja, és alárendeli magát neki, mint ahogy az egész életét is alárendelte most, az életét, ami nem ért különben már semmit, mert az egy büdös, megveszekedett fityinget se ér, mordult fel rákontrázva a tolmács, és átfordította a karján a fejét a másik irányba, viszont ugyanakkor a művészet, mondta Korim lelkesen, az neki is a mindent jelenti már, például ahogy a harmadik fejezet kezdődik, az egyenesen lélegzetelállító, mert képzelje el a Sárváry úr, most ott tart a begépelésnél, elnézést, de ő már csak így fejezi ki, hogy begépelés, a harmadik résznél, és képzelje el, hogy már a bassanói fejezet megy, és ahogy ez a kézirat leírja ezt a Bassanót, és ahogy ők négyen továbbindulnak Velence felé, az példátlanul szép, tudja, a várakozás egy úti batárra, mely felveszi őket, és közben a lassú séták ebben a Bassanóban, a kimeríthetetlen beszélgetések arról, ami a legszebb szerintük az emberi teremtéstörténetben, vagyis egy rendkívüli érzelem és ezzel egy rendkívüli világ felfedezése, vagyis Kasser gondolatmenete a szerelemről, és Falke válaszai, a fölépítések és alátámasztások tehát, mert valahogy így beszélgettek ezúttal is, hogy Kasser fölépített valamit, Falke pedig alátámasztotta és továbbvezette azt, és olykor Toot is beleszólt, és Bengazza is, és, Sárváry úr!, itt az egészben az a legcsodálatosabb, ahogy sokáig nem is kerül szóba egy nagyon lényeges elem, amelynek azonban, miután kiderül, sejtelmesen fontos jelentősége lesz, hogy tudniillik van köztük egy sebesült, a kézirat ezt egészen az indulásig teljesen elhallgatja, sőt még akkor is csupán a tényt közli, és azt is csak egyszer, amikor a bassanói mansio udvarán, ahol a Trento felől érkező Mastemann épp lovakat cserél egy hajnalon, a fogadós nagy hajlongások közepette elővezeti, hogy négy zarándokféle szállt meg nála egy hete, útban Velencébe, és az egyik sebesült, és ő nem tudja, hová és kinek jelentse az ügyet, mert neki, fogta suttogóra, az egész kompánia fölöttébb gyanús, nem lehet tudni, honnan jöttek, és mit akarnak, csak azt, hogy Velence az úti cél, de nagyon furcsa a viselkedésük, suttogott tovább a fogadós, egész áldott nap csak üldögélnek meg andalognak, és biztos, hogy nem igazi zarándokok, mivel egyrészt folyton a nőkről beszélnek, másrészt meg olyan istentelen és érthetetlen módon, hogy abból aztán a megbotránkoztató voltán kívül a földi halandó egy szót sem ért, végül szerinte az öltözetük is inkább álruha, szóval nem tetszik, egyáltalán nem tetszik a fizimiskájuk, ennyit mondott a fogadós, majd Mastemann intésére visszahátrált a hintótól, hogy azután egy jó óra múlva végképp összezavarodjon, mikor ez a trentóinak látszó nemesúr búcsúzóul egyszer csak azt találta mondani, hogy úgy döntött, az úti unalom elűzésére magával viszi azt a szóban forgó négyet, amennyiben azoknak is megfelel ő – a szakadt szíjak kicserélve, az új lovak bekötve, a málhák megigazítva és megerősítve a hintó tetején, és ő csak rohant, hogy végrehajtsa a parancsot, és közölje azzal a néggyel a jó hírt, de nem értette az egészet, egyáltalán nem, viszont határozottan megkönnyebbült, hogy elmennek végre, így aztán mikor végül kigördültek a kapun, és elhajtottak Padova felé, már nem is erőlködött tovább, hogy megértse, csak vetette a keresztet, csak nézte az eltűnő hintót az úton, s csak álldogált a mansio előtt még sokáig, míg el nem ült utánuk a por.

3. Pietro Alvise Mastemann, hajtotta meg ültében a fejét egy kissé a férfi, majd olyan zárt arccal dőlt hátra, s kínálta hellyel őket, ami rögtön világossá tette, hogy a meghívás kétségbevonhatatlan nagyvonalúsága mögött nem jóindulat, vagy segítőkészség, vagy társaságra vágyó szándék, vagy valami kíváncsiság, hanem a legjobb esetben is egy gőgös kedély pillanatnyi szeszélye a magyarázat; az elhelyezkedés ebből következően nehéz volt, hogy tudniillik ők hova is üljenek, hiszen Mastemann szinte teljesen elfoglalta az egyik ülést, a másikon meg egyszerre négyen sehogyan sem fértek el, próbálták, de nem ment, bárhogy húzódtak is össze hárman, a negyediknek hely már semmiképpen nem jutott, így aztán ez a negyedik, történetesen Falke, némi tanácstalan, görnyedt ácsorgás után, hosszas bocsánatkérés közepette, de nagy merészen végül Mastemann ülésére ereszkedett le, mégpedig úgy, ahogy lehetett, vagyis egy kicsit beljebb tolta a székről a takarókat, a könyveket, az elemózsiás kosarakat meg az itineráriumokat, és beszorította magát az oldalfalhoz, miközben ő, Mastemann, meg se moccant, miközben ő, Mastemann a lábait hanyagul keresztbe vetve és kényelmesen hátradőlve csak úgy az ablakon át vizsgált valamit, amiből mindössze egyetlen dologra következtethettek, a türelmetlenségére, hogy végre helyezkedjenek már el, s ő adhassa már meg a jelet az indulásra – szóval a helyzet ilyen volt az első percekben, és aztán se nagyon változott, Mastemann intett a kocsisnak, a hintó elindult, de odabent az üléseken maradt a némaság, pedig hát ők négyen úgy érezték, ha valamikor, akkor most már itt az ideje a bemutatkozásnak, csak hát hogy az ördögbe kezdjék?, Mastemann láthatóan nem kívánta a beszélgetést, viszont nekik meg egyre kínosabb lett, hogy nem estek még rajta túl, márpedig úgy volna rendjén, köszörülgették a torkukat, úgy, hogy előadják, kik ők, honnan jönnek, és hová tartanak, így kéne lennie, na, de hát hogyan?, néztek össze, úgyhogy aztán a kezdeti hosszú hallgatást követően, amikorra egyáltalán meg mertek szólalni, csak egymás közt kezdték, azt is a lehető leghalkabban, hogy Mastemannt ne zavarják, mondván, hogy Bassanóban jó volt, mert jó volt látni fent a Grappa festői magaslatát, s a franciskánusok templomát az ódon toronnyal odalent, és járni az utcákat, és hallgatni a Brenta csobogását, és megállapítani, hogy milyen kedves emberek lakják, milyen barátságosak és nyíltak, különösen a fogadós, egyszóval hála az égnek Bassanóért, mondták, de különösen hála, hogy még továbbjutniuk is sikerült, noha a hálát ez utóbbi esetben természetesen nem az égnek, pillantottak rá, hanem egyes-egyedül Mastemann úrnak tartogatják, és rápillantottak még egyszer, de hiába, mert különös jótevőjük továbbra is a padovai út porába meredt, és csak ekkor, óvatos társalgásuknak csak ezen a pontján derengett fel bennük először, hogy Mastemann nemcsak nem beszél, de nem is kívánja, hogy ők beszéljenek, sőt egyáltalán nem kíván tőlük semmit, és félreértették, amikor így gondolták, egyszerűen beéri a puszta jelenlétükkel is, elég, hogy ott vannak, tudatta velük ezzel a hallgatással, másra nincs szüksége, csak arra, hogy ott legyenek, ami után természetesen már könnyű volt megállapítani, hogy Mastemannak az is tökéletesen mindegy, miről folyik a szó, ha folyik egyáltalán, és ez így voltaképpen nekik négyőjüknek is kellemesebbé tette az utat, mert hamarosan megértették, hogy folytathatják ott, ahol Bassanóban abbahagyták, folytathatják a szerelemről, pötyögtette be Korim, arról, amivé a szerelem teszi a világot, mondta Kasser, erről beszéltek, miközben a hintó sebesen suhant előre, s Bassanóból már semmi se látszott.

4. Korim a szobájában ült, és jól láthatóan nem tudta, mit tegyen, mit higgyen, és mire következtessen abból, ami a lakásban reggel óta történt, jól láthatóan, mivel szinte percenként felpattant ebből az ülésből, hogy rövid le-föl járkálás után újból idegesen visszaüljön, aztán megint a felpattanás és megint a járkálás, így ment ez tényleg vagy egy órán keresztül, viszont nem szorult nagyon magyarázatra, miért, hisz már ahogy kezdődött, az nagyon megijesztette, amikor negyed tíz körül a tolmács feltépte az ajtaját, és kituszkolta a leginkább csatatérre emlékeztető konyhába, közölvén vele, hogy barátságukra tekintettel azonnal meg kell igyanak együtt egy gyógyító erejű sört, majd folytatódott egy számára csupa homályos fenyegetést tartalmazó monológgal sok egymással össze nem függő dolog mellett főként arról, hogy valaminek állítólag a tegnapi nappal vége van, s hogy most ezzel végérvényesen lezárult egy fejezet, erre aztán persze ő vette át a szót, mert semmiképp nem akarta megtudni, melyik az a fejezet, s a tolmácson is látszott, hogy bármelyik pillanatban a lehető legellenségesebb hangulatba zuhanhat át, átvette tehát, és beszélt, ameddig csak bírta, illetve ameddig csak a tolmács az asztalra nem borult, s el nem nyomta az álom, akkor visszaiszkolt végre a szobájába, de ezzel megnyugodni még egyáltalán nem tudott, kezdődött ugyanis az összekuporodás az ágyon, meg ez a járkálás ide-oda, vagyis a küzdelem, hogy ne hallgatózzon, és ne érdekelje, ott van-e még a tolmács, vagy már újra a szobájába ment, és így tartott ez egészen addig, míg egy idő után, a kintről beszűrődő edénycsörömpölés és ordibálás közben ki nem jelentette, hogy elég, most már dolgoznia kell, dolgozni, mondta, leülni a kompjuter elé, és felvenni az elejtett fonalat, ezzel kezdett neki, és ezzel is folytatta, s a végén, mint másnap elmesélte, olyan mélyen sikerült elmerülnie a munkában, hogy amikor a nap végére érve abbahagyta, s a fülére szorított kézzel az ágyba lefeküdt, csak Kassert látta maga előtt, meg Falkét, Bengazzát és Tootot, és úgy is aludt el az időnként újra meg újra behallatszó edénycsörömpölésben és ordibálásban, hogy kizárólag ők voltak a fejében, így aztán tulajdonképpen nekik is köszönhette, amikor másnap délelőtt a szokott időben kimerészkedve a konyhába, egy varázslatos változás szemtanúja lett, mert mindent úgy talált, mintha tegnap nem is történt volna semmi: ami eltört, az összeseperve, ami szétfolyt, az fölmosva, az edényekben főtt megint az étel, a konyhaszekrényen ketyegett az óra, még a tolmács szeretője is a szokott helyén állt, neki háttal és mozdulatlanul, s mert mindez arra utalt, hogy a tolmács sincs a házban, ahogy az különben napközben lenni is szokott, túltéve magát a megdöbbenésen, ő maga is elfoglalta a helyét a konyhaasztalnál, és rögtön bele is kezdett, mintha ott folytathatná, ahol korábban abbahagyta, mondván, hogy egész este Kasserékkel volt, hogy tegnap egész este csak Kassert látta maga előtt, meg Falkét, Bengazzát és Tootot, és úgy is aludt el, hogy kizárólag ők voltak a fejében, sőt a kisasszonynak elárulhatja, hogy nemcsak a fejében voltak ott, hanem a szívében is, mert ma reggelre, mikor felébredt, és végiggondolta a dolgot, meg kellett állapítsa, hogy már csak ők léteznek a számára, velük él, velük tölti a napjait is, az éjszakáit is, sőt akár úgy is fogalmazhat, hogy rajtuk kívül nincs is senkije a világon, egyedül ők, mondta, akiket ily módon, meg talán amiatt is, mert a történetüket utoljára olvassa, nagyon közel érez már magához, és közelről is lát, tette hozzá, például ebben a pillanatban is, ahogy viszi őket a hintó Velence felé, hogy is írja le a kisasszonynak, látszott tűnődni most, talán ha szépen sorra venné mindet, úgy lehetne, itt van mindjárt a Kasser-féle arc: vastag szemöldök, sötét, csillogó szemek, hegyes áll és egészen magas homlok; vagy a Falkéé: keskeny metszésű mandulaszemek, hatalmas, horgas orr és sűrű, göndör, vállig érő haj; aztán ott van Bengazza, ugye, mondta Korim, a gyönyörű, zöldeskék, tiszta szem, a nőiesen finom orr s az erős ráncok a homlokon, vagy végül Toot a maga apró, kerek szemeivel, a tompa orrával s a szemek alatt, az orr körül meg az állon keresztben azokkal a mély barázdákkal, amiket mintha odavéstek volna – ezt látja most már nap mint nap egészen közelről, ezt látja minden pillanatban, és ezen a ponton talán bevallhatja, hogy a ma reggeli ébredés eme ráébredés mellett a felszínre hozott benne egy váratlan félelmet is, hogy ugyanis ki tudja, hanyadik olvasásra, de mintha már lassan sejtené, mivégre menekülnek itt, hogy tehát hová vezeti őket ez a különös kézirat, hogy miért, hogy soha nincs se múltjuk, se jövőjük, s hogy mi az oka körülöttük az állandó homálynak – csak nézi őket, mondta a konyhában a nőnek, csak nézi ezt a négy, neki oly kedves, rendkívüli arcot, és először van úgy, s rögtön egy félelemben, hogy mintha tudná, mintha sejtené.

5. Ha már csak egyetlen mondat volna hátra, akkor az az én esetemben nem lehetne más, mint hogy nem volt, drága kisasszony, annyira nem volt értelme semminek, jegyezte meg a következő napon egy szokásos hosszú csend után Korim, aztán csak bámult kifelé az ablakon, nézte a tűzfalakat, a háztetőket s a fenyegető, sötét felhőket az égen, végül csak annyit mondott: – De hát még sok mondat van hátra, és most meg itt a hó.

6. Hó, magyarázta Korim, hó, mutatott ki a szállingózó pelyhekre, viszont a szótár bent maradt, így hát el kellett menjen érte, hogy abból keresse ki, mit jelent a szó angolul, bement hát, és kikereste, s ettől kezdve, snow, snow, már nem mondogatta hiába, mert nemcsak azt érte el, hogy a nő odafordította a fejét, de azt is, hogy lejjebb véve a gázt az edények alatt, és lecsöpögtetve s félretéve a fakanalat, odajött hozzá, lehajolt, és maga is kinézett az ablakon, kinézett, és le is ült rögtön Korimmal szemben az asztal másik oldalán, aztán együtt figyelték a tetőket odakint, ahogy lassan, fokról fokra belepi őket a hó, együtt, tulajdonképpen először így, hogy Korim az egyik oldalon, a nő pedig a másikon, ha Korim hamarosan már nem is a havazást nézte, hanem a nőt, akinek az arca ebből a távolságból egyszerűen megdöbbentette, és annyira, hogy egy darabig nem is volt ereje elfordítani a fejét, és nem is pusztán egy friss zúzódás miatt, amelytől a nő a bal szemét láthatóan alig tudta nyitva tartani, hanem mert ez az arc, ilyen közelről lehetett csak látni, telis-tele volt régebbi sérülések nyomaival, ütések és horzsolások begyógyult, de odamaródott, végleg el nem mosódott jeleivel a homlokon, az állon és a járomcsont alatt, ez egészen elborzasztotta őt, és nagy zavarba jött, hogy nézi, miközben nem nézni meg nem bírta, ezért hát, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy ez így is marad, és hiába sikerül olykor elkapnia róla, ez az arc újra meg újra visszakényszeríti a tekintetét, akkor megpróbálván kiszakítani magát ebből a helyzetből, felkelt, odament a mosogatócsaphoz, és ivott egy pohár vizet, s akkor ez a pohár víz segített, és vissza tudott jönni az asztalhoz, és vissza tudott ülni a helyére úgy, hogy már nem azokkal a rettenetes sebesülésekkel szembe ült le, hanem a velencei hintó történetéhez, vagyis nem a nőre nézett, hanem az egyre sűrűbb havazásba, és azt mondta, itt most tél van, viszont ott meg tavasz volt, Spring in Veneto, és még az évszaknak is a lehető legcsodálatosabb szakasza, sütött a nap, de nem forrón, fújt a szél, de nem túl erősen, az ég nyugodt volt, és tiszta kék, az erdők pedig már zöldbe borultak a környező hegyekben, egyszóval nem is kívánhattak volna alkalmasabb időt az utazásra, s Mastemann hallgatása sem feszélyezte már őket, elfogadták, hogy így akarja, és nem kutatták azt sem, miért, csak ültek egy ideig maguk is csendben, míg a hintó szelíden ringott velük a jól kijárt úton, aztán Kasser folytatta gondolatmenetét a tiszta, az egészen tiszta szerelemről, the clear love, éspedig, fűzte hozzá, csak arról, vagyis a nem egészen tiszta szerelemről nem, az egészen tiszta szerelem ugyanis, amiről ő beszél, az a resistance, a lázadás legmélyebb s talán egyetlen nemes formája volt, mert csak ebben a szerelemben vált az ember tökéletesen, feltétel nélkül, minden ízében szabaddá, és vált ezzel természetesen a lehető legveszélyesebbé is a saját világa számára, mert így van, csatlakozott Falke, ha így gondolunk a szerelemre, akkor a szerelmes ember volt az egyedül veszélyes ember, ő volt az, aki őszintén megundorodván tőle, képtelenné vált a hazugságra, s aki a leginkább átérezte a lázító különbséget a maga természettől fogva tiszta szerelme és a világ természettől fogva tisztátalan rendje között, mivel őszerinte nem is arról van itt szó, hogy a szerelem volt maga a tökéletes szabadság, the perfect freedom, hanem hogy a szerelemben, ebben a szerelemben lett a legkibírhatatlanabb, ha az ember nem volt szabad, ami végül is ugyanaz, csak másképpen fogalmazva, mint amiről Kasser beszél, mindenesetre, vette vissza a szót Kasser, az a szabadság, amely a szerelemből származott, a legmagasabb rendű volt a teremtett emberi állapotok között, viszont milyen különös, mondta, hogy ez a szabadság ugyanakkor az örökre magányos emberre íródott csupán, vagyis hogy a szerelem volt a magány egyik legfeloldhatatlanabb esete is, és hogy így sohasem adódhatott össze az a millió és millió szerelem, az a millió és millió lázadás, tehát az eszményi ellenére létező világ kibírhatatlan voltára vonatkozó millió és millió tapasztalat, aminek következtében aztán ez a világ soha nem is élhette át a maga első gyökeres forradalmát, mert ez jött, ez következett volna, egy gyökeres forradalom a valójában mindig az eszmények ellenére létező világban, mint ahogy nem jött és nem következett el, és most már soha többé nem is következhet, eresztette le a hangját végül Kasser, aztán csend lett, és sokáig nem szólalt meg egyikük sem, így csak a kocsis hangja hallatszott be a bakról, ahogy a lovakat biztatja egy emelkedőn, azután meg már csak a kerekek zörgése, ahogy futott, szaladt velük a hintó a Brenta-völgyben, már jóval Bassano után.

7. Jo, mutatott ki az ablakon a tolmács szeretője, és búcsúzóul egy pillanatig még rámosolyodott a kinti havazásra, majd fájdalmasan összerándult az arca, s odakapva a sérült szeméhez, fölkelt, visszament a tűzhelyhez, és gyorsan megkavarta az ételt a két edényben – és ezzel vége is lett a részéről az egész havazásnak, mert ettől kezdve nemcsak nem mozdult el a tűzhely mellől, de még csak nem is nézett többé hátra az ablak felé, hogy akkor most hogy áll odakint a helyzet, hogy esik-e még, vagy hogy abbahagyta-e, semmi, egyetlen mozdulat, egyetlen pillantás se, amely elárulta volna, hogy van valami köze ahhoz, akit az előbb mindez még látható örömmel töltött el, így aztán Korim se igen tehetett egyebet, mint hogy lemond az eddig elég nyilvánvalóan az arcára írt reményről, miszerint ezúttal a hóesés békéjében együttérzésének, pontosabban együttérzése kifejezésének is végre valamiféle formát talál, vagyis visszatért maga is a régi kerékvágásba, és folytatta ugyanúgy, ha nem is ugyanott, mert időközben, mondta, a hintó már elérte Cittadellát, majd rövid pihenő után ment is Padova felé, Mastemannt, úgy tűnt, elnyomta az álom, és elaludt lassan Falke és Kasser is, csak Bengazza és Toot beszélgettek még, mondván, hogy minden védelem közül a legnagyobb védelem magától értetődően a víz, és ezért olyan páratlan az ötlet, egy egész várost a vízre építeni, sehová inkább, jelentette ki Toot, ő a maga részéről sehová nem vágyott jobban, mint éppen arra a helyre, ahol a védelmi szemlélet, defense-viewpoint, ennyire alapvető, mert itt tényleg így kezdődött, azzal a kérdéssel, hogy mi volna a legbiztonságosabb megoldás, már Aquileiában így vetődött fel, és dőlt el ez a kérdés a longobárd támadás idején, hogy aztán Antenoreo uralkodása alatt a gondolat tovább finomodjon, s hogy Malamocco és Chioggia, Caorle, Jesolo és Heracliana után végre eljussanak a helyes megoldásig, amikor ugyanis a frankok lidói benyomulása miatt 810-ben a doge a Rialto szigetére költözött, mert ez volt az abszolút helyes megoldás valóban, és csak ennek az abszolút helyes megoldásnak a nyomán jött létre az Urbs Venetorum, és ez, tehát a megtámadhatatlanság felfedezése a Rialtón, valamint a békére alapozott döntés, tehát a kereskedelem vezetett el a jelenlegi állapotokhoz, oda, hogy eljött, mert el kellett jönnie a helyes döntés mellett az igazi döntéshozónak is – na, de mire gondol pontosan, hallották meg ekkor az ezek szerint mégsem alvó Mastemann hangját a szembenső ülésről, s a megszólalása olyan váratlan volt és meglepő, hogy még Kasser és Falke is azonnal felriadtak, hogy mire gondolnak?, fordult oda zavartan Toot, hát, arra, felelte udvariasan, hogy ők mindig is úgy vélték, az igazi, a valódi védelem az emberi települések számára szinte magától értetődően a víz, és ezért tartották mindig is páratlan ötletnek, hogy egy egész várost a vízre építsenek, sehová inkább, mondta halkan Toot, ő személy szerint sehová nem vágyott jobban, mint éppen arra a helyre, ahol az úgynevezett védelmi szemlélet ennyire alapvető, mert Velencében, mint Mastemann úr bizonyára tudja, tényleg így kezdődött, azzal a kérdéssel, hogy mi volna a legbiztonságosabb megoldás, már Aquileiában így vetődött fel a hun veszélynél, s dőlt el a longobárd támadás idején, hogy aztán Antenoreo uralkodása alatt, Mastemann úr, mondta Toot, a gondolat tovább finomodjon, s hogy Malamocco és Chioggia, Caorle, Jesolo és Heracliana után végre eljussanak a helyes megoldásig, amikor ugyanis 810-ben Pipin lidói behatolásának az elgondolkoztató ténye miatt a doge a Rialto szigetére költözött, mert ez volt az abszolút megoldás, és egyúttal az abszolút helyes is, és csak ennek az abszolút helyes megoldásnak a nyomán jött létre az Urbs Venetorum, és ez, a megtámadhatatlanság felfedezése a Rialtón, valamint a békére alapozott döntés, tehát a kereskedelem vezetett el a mai állapotokhoz, oda, hogy eljött, mert el kellett jönnie a helyes döntés mellett az igazi döntéshozónak is – na, de kire gondol pontosan, ismételte meg Mastemann, s türelmetlenül felvonta a szemöldökét, hát, arra, válaszolt ezúttal Bengazza, aki nem csupán megtestesítette a köztársaság lényegét, hanem értelmezte is, végrendeletében kifejtvén, hogy Velence csak és kizárólag a béke megőrzése révén, the conservation of the peace, maradhat fenn a ragyogásban, semmi egyéb módon nem, Mocenigo doge, bólogatott Toot, Tomaso Mocenigo végrendelete, erről beszélnek, a híres végrendeletről, a firenzei szövetségnek s ezzel a háború elutasításának erről a nagyszerű dokumentumáról, a velencei béke első határozott megfogalmazásáról, ily módon tehát a békéről általában, és Mocenigo szavairól, amelyek azonnal bejárták a hercegségeket, úgyhogy a dologról már mindent tudni lehetett, és nem is ért senkit váratlanul, amikor megérkezett a hír, hogy mi történt ezelőtt két héttel a Palazzo Ducaléban, és ők is emiatt indultak el, amúgy is teljesen tanácstalan lévén, hova menjenek, emiatt kerekedtek fel, mégpedig rögtön, a végrendelet kihirdetésének, Mocenigo március végi utolsó szavainak, végül a Serenissima első szavazási eredményének a hírére, azonnal nekiindultak, mert úgy fogalmazták meg maguknak, hogy ugyan hova is mehetnének ők, egy háborús rémálom űzöttjei, máshová, mint Mocenigo Velencéjébe, abba a káprázatos városba, amely oly sok hányattatás után most már, úgy látszik, maga is a legteljesebb békét keresi.

8. Frissen illatozó gesztenyeligeteken haladtak át, úgyhogy egy kis ideig csend lett a hintóban, mesélte Korim, s amikor meg újra kezdődött a beszélgetés, the conversation, már a szépségről és az ésszerűségről folyt a szó, Velence szépségéről és a fundamentális ésszerűségről természetesen, tudniillik Kasser, Mastemann változatlan, hűvös némasága, de most már nyilvánvaló figyelme közben, azt kezdte fejtegetni, hogy szinte soha nem fordult még elő a civilizált emberi történetben a szépségnek és az ésszerűségnek ilyen példátlan találkozása, és ezzel azt akarja mondani, mondta, hogy itt a páratlan szépségnek, ami Velence, valóban az alapzata a tiszta, az áttekinthető, a világos ésszerűség, ami megint csak Velence, hogy tehát míg minden más jelentős városnál a szépség folyton a zavaros véletlen, a sötét esetleges, vagyis a túlzó gondolat s a homályos értelmetlen kavargásából állt elő, addig Velence esetében a szépség az értelem párája volt, arra épült, a szó szoros értelmében a fundamentumoktól, a világos, az áttekinthető, a világos döntésekre, a nagyon is földi kihívásokra adott helyes válaszokra, mert gondolják csak meg, fordult Kasser a többiekhez, de persze teljes tudatában Mastemann éber voltának is, gondolják meg, hogy kezdődött az egész, hát úgy, hogy a folyamatos támadások, a folyamatos veszély, the continuous danger, egyszerűen rákényszerítette a majdani velenceieket, hogy beköltözzenek a lagúnákba, hihetetlen, de elképesztően helyes elhatározás volt, és folyamatosan lett egyre helyesebb, aminek következtében létrejött egy város, amelyet minden pontján a kikényszerített ésszerűség épített fel, egy város, mondta Falke, amelynél különösebbet, álomibbat, varázslatosabbat, magic, ember még soha nem teremtett, és amely a hihetetlen, de zseniális választás folytán lerombolhatatlannak, elpusztíthatatlannak, azaz emberi erővel megsemmisíthetetlennek bizonyult – és nagyon szépnek, emelte meg kissé a fejét Falke, mivel a márvány és a penész, mondta, a pompa és a foszlás, az aranyló bíbor és az ólmos homály e megfejthetetlen birodalma az ésszerűség fundamentumán ugyanakkor a legteljesebb mértékben képtelen is, és haszontalan, absurd and useless, megfoghatatlan, fokozhatatlan luxus, egy követhetetlen és megközelíthetetlen képzelet óhajára valami egészen magával ragadó, nem evilági vakmerőség, csupa kiismerhetetlen rejtjelesség, csupa súlyos érzékiség, kacér illanékonyság, veszélyes játék, de a halál emlékezetének a teljes tárháza is a szelíd, gomolygó szomorúságtól a sívó rettegésig – és itt, mondta Korim, ő már nem is tudja folytatni tovább, egyszerűen nem képes se felidézni, se követni a kézirat nyelvezetét és szellemét, úgyhogy tulajdonképpen szó szerint kellene csinálnia kivételesen, úgy, hogy fogja és kihozza, és ezúttal szóról szóra felolvassa innentől a teljes fejezetet, mert az ő szavaival ezt most érzékeltetni tényleg nem lehet, ehhez a maga szegényes szókincse és mondatfűzésének zaklatott káosza nemhogy nem elég, de egyenesen megölné vele az egészet, ezért aztán nem is erőlteti, pusztán csak kéri, hogy a kisasszony képzelje el, milyen lehetett, amikor ez a Kasser és ez a Falke Mastemannak ebben a hintójában a hajnali Bacino S. Marcóról, vagy a Ca d’Oro vadonatúj homlokzatáról beszélt, hiszen hát ez azért természetesen megtörtént, és így történt meg, egy olyan emelkedettségben, amelytől úgy tűnt, még a hintó is sebesebben suhan előre a frissen illatozó gesztenyeligetek rügyező fái közt, csak Mastemannra nem hatott ez az emelkedettség, csak Mastemann látszott megint olyannak most, mint akinek mindegy, mit kérdezett, és mindegy, mi a válasz, mert csak az érdekli, ahogy a hintó ring az úton, ahogy ring, és ahogy elringatja a fáradó utast a bársonyülésen.

9. Korim az éjszakát szinte teljesen ébren töltötte, úgy kettő-fél háromig eleve le sem vetkőzött, csak mászkált ide-oda az ajtó és az asztal között, aztán meg levetkőzött és lefeküdt ugyan, de sehogy sem jött a szemére álom; forgolódott, hányta-vetette magát, kitakarózott, mert melege volt, aztán betakarózott, mert fázott, végül már csak a fűtőtest zúgását hallgatta s a plafon repedéseit vizsgálgatta egészen hajnalig, így hát nagyon látszott rajta, hogy nem aludt az éjjel, amikor másnap délelőtt kiment a konyhába, azaz szembetűnően más volt, mint lenni szokott: a szemei égtek, a haja össze-vissza állt a koponyáján, az inge kilógott a nadrágból, és váratlanul nem is az asztalhoz ült, hanem egyszer-kétszer ugyan megtorpanva, de a tűzhelyhez ment, és megállt közvetlenül a nő mögött, mert el akarta mondani már régen, szólalt meg nagy zavarban, már nagyon régóta szeretne róla beszélni, csak valahogy soha nem sikerült, de most mindenképp, hogy hát őróla természetesen mindent lehet tudni, ő magáról már mindent elmesélt, és így a kisasszony előtt sem titok, mit keres itt Amerikában, mit csinál, miért, és hogy ha befejezi, akkor mi következik, ezt az egészet több ízben előadta már, de egy dolgot még soha nem hozott szóba, hogy tudniillik mit is jelentenek ők, és különösen a kisasszony, neki személyesen, vagyis csak azt szeretné mondani, hogy a számára ennek a háznak a lakói és különösen a kisasszony jelentik az egyetlen kapcsolatot az élőkkel, tehát hogy a két legutolsó ember az életében az a kisasszony és a Sárváry úr, ne haragudjon rá, amiért ilyen zaklatottan, ilyen összevissza, ilyen hebehurgyán tudja csak közölni, de mit csináljon, tényleg csak így, hogy nagyon fontosak neki, és hogy nagyon fontos minden, ami velük itt történik, és ha volna a kisasszonynak valami szomorúsága, akkor ő, Korim, ezt teljesen megértené, és nagyon sajnálná, és neki is fájna akkor, ha itt valakit szomorúnak látna, csak ezt akarta, csak ennyit akart mondani, halkult el a hangja, aztán állt még egy darabig a nő mögött, de mert az éppen csak odanézett a végén egy pillanatra, s nagyon halkan, a maga sajátos akcentusában mindössze annyit mondott, értek, majd azonnal vissza is kapta a fejét, ő, mint aki érzi, hogy a másik most már a közelségét nem viseli el tovább, gyorsan ellépett onnan, leült az asztalhoz, és felejtetni igyekezvén a kétségtelen zavart, amit okozott, azonnal visszatért a megszokott tárgyhoz, tudatván, hogy a hintó időközben már közel jutott Padovához, és egészen addig, míg el nem érték a városhatárt, csak nevek hangzottak el, különböző nevek és találgatások, hogy ugyanis ki lesz az új doge, hogy mi lesz a választás eredménye, tehát hogy Velencében Tomaso Mocenigo halála után ki lesz az úr, Francesco Barbo?, ízlelgették, Antonio Contarini?, Marino Cavallo?, esetleg Pietro Loredan?, vagy netán Mocenigo öccse, Leonardo Mocenigo?, nem elképzelhetetlen, jelentette ki Toot, egyik sincs kizárva, csatlakozott Bengazza, igen, bólintott Falke is, bármelyik lehet, egyedül egy nem történhet meg, hogy tudniillik egy bizonyos Francesco Foscarira essen a választás, a milánói szövetség és ezzel a háború megveszekedett hívére, mindenkire, vette át a szót Kasser, s pillantott Mastemann szemébe, csak rá nem, a San Marco dúsgazdag prokurátorára, az egyetlenre, akitől Tommaso Mocenigo oly emlékezetes beszédben óvta a köztársaságot és a békét, mint ahogy sikeresen is óvta, mert a negyvenegy tagú választó testület már az első napon bebizonyította Mocenigo szavainak az erejét és a saját bölcsességét, hiszen ez a Foscari mindössze három árva szavazatot kapott, és nyilván a következő napokon ez a szám előbb kettőre, majd egyre zsugorodhatott, ezt nem lehet tudni, magyarázta Kasser Mastemannak, nekik újabb hírük nincs az első választás eredménye óta, de szerintük nem kétséges, hogy vagy Barbo, vagy Contarini, vagy Cavallo, vagy Loredan, vagy Leonardo Mocenigo, csak Foscari nem, és szerinte biztos, hogy meg is van már az utód, és hogy azt nem Francesco Foscarinak hívják, eltelt már az első választás óta két hét, s talán már Padovában megtudnak valamit – ezt mondta Kasser, de Mastemann megint nem szólt rá egy szót sem, bár most biztosra lehetett venni, hogy nem azért, mert aludt, hiszen, ha csak egy résnyire is, de a szemei nyitva voltak, igen, mondta Korim, talán nem aludt, mindenesetre olyan testtartást vett fel, hogy egyikőjüknek sem volt bátorsága tovább erőltetni a beszélgetést, így aztán hamarosan csend lett megint, és úgy lépték át Padova határát, hogy ezt a csendet még közülük sem törte meg senki: odakint már jó ideje teljes sötétségbe borult a völgy, a hintó el-elriasztott néha egy-egy tétova őzet az úton, aztán elérték a városkaput, az őrök bevilágítottak fáklyáikkal az ülésekre, majd elmagyarázván a kocsisnak, hogy a keresett szálláshelyet hol találja, visszaléptek, és vigyázzba vágva magukat útjukra engedték őket, tehát Padova, foglalta össze Korim a nőnek, késő éjszaka már, egy fogadó udvara, a kiszaladó gazda és személyzete, csaholó kutyák és a fáradtságtól szédelgő lovak, egyszóval, mondta Korim, a megérkezés nem sokkal éjfél előtt 1423. április 28-án.

10. Az urak bizonyára megbocsátják majd neki a késedelmes és közvetett megnyilatkozást, mondta Mastemann kocsisa másnap kora hajnalban, amikor a személyzettel felébresztvén összetrombitálta őket a fogadó egyik asztalánál, de ha valami meg tudja még gyötörni az urát, akkor az egy utazás egy hatlovas fogattal a számára szörnyű venetói utakon, ilyenkor egyszerűen úgy érzi az úr, hogy kiesnek a veséi, összetörnek a csontjai, beszakad a feje, és az elégtelen vérkeringés miatt elveszti mind a két lábát, tehát nagy megpróbáltatás neki az egész, beszélni, társalogni, lenni nem bír, és emiatt ritkán szánja el magát efféle kalandra, s most is csak azért vállalkozott rá, mert a kötelességei elszólították, el, mondta a kocsis, a hír miatt, mégpedig a jó hír okán, amelyről parancsba adta beszámolni ezen a hajnalon, az történt ugyanis, húzott elő a kebeléből egy darab papirost, hogy amikor megérkeztek az éjjel, Mastemann úr, mint talán még hallották, nem azt kérte, hogy vetett ággyal fogadják, hanem hogy készítsenek elő a számára egy kényelmes, takarókkal jól kibélelt s a nyitott ablakkal szembefordított karosszéket, valamint egy lábzsámolyt, a legjobban tudniillik, ha nagyon elcsigázott, és gondolni sem bír az ágyban alvásra, ebben a formában tudja valamennyire kipihenni magát, úgyhogy így is lett, a cselédség kibélelt neki egy ilyen karosszéket, amit Mastemann úr, ahogy felkísérték a szobájába s némi tisztálkodáson és étkezésen is átesett, el is foglalt rögtön, majd úgy háromórányi szendergés után, vagyis nagyjából négy óra körül felébresztette és magához rendelte őt, a kizárólag neki, a gazdájának köszönhetően írástudó kocsist, s azzal tisztelte meg, hogy szinte titkári minőségre emelvén ezzel, egy amolyan feljegyzésfélét diktált le egy egész oldalon, egy üzenet írásos lényegét, az üzenetét, magyarázta a kocsis, amelyet neki ma hajnalban, azaz most, hiánytalanul át kell adnia, átadni, éspedig úgy, hogy az értelmét, ha szükséges, szorgalmasan meg kell világítsa, s az esetleges kérdéseikre türelmesen válaszolnia kell, és ő így is szeretne, pontosan a kapott parancs szerint, a feladatának megfelelni, tehát kéri, hogy amennyiben akár egyetlen kifejezés, szó, gondolat nem volna már az első hallásra érthető, akkor azonnal szóljanak közbe, és kérdezzenek – ennyit bocsátott előre bevezetőül a kocsis, s odanyújtotta a kezében tartogatott papirost, csak úgy általánosságban feléjük, ezért nem is nyúlt érte először senki, csak akkor, amikor egy kissé határozottabban tolta Kasser elé, s az meg nem vette el, Bengazza csak ekkor fogta meg, kereste ki az elejét, s kezdte olvasni a legszebb kocsisírással írt egyoldalas levelet, aztán átnyújtotta Falkénak, az is elolvasta, s így ment körbe egészen addig, míg vissza nem került Bengazzához, hogy azután nagy csönd telepedjen rájuk, s a kérdések is csak nagyon akadozva induljanak el, mert hiába tették föl ezeket a kérdéseket, s a kocsis is hiába felelt rájuk szorgalmasan és türelmesen, a levél a maga voltaképpeni lényegéről semmit nem árult el, ha egyáltalán, vetette közbe Korim a következő napon a nőnek a tűzhelynél, ha egyáltalán levélnek, the letter, lehetett nevezni még, mert hisz valójában tizenhárom egymástól függetlennek tetsző, hosszabb-rövidebb kijelentésből állt az egész, mint például, hogy NE FÉLJENEK FOSCARITÓL, amire különben a kocsis, mikor megkérdezték, mit értsenek ezalatt, mindössze annyit válaszolt, hogy eme szakaszról Mastemann úr csak a helyes hangsúlyozást kötötte a lelkére, hogy ugyanis a FÉLJENEK szót kell majd hangsúlyoznia, és ő most ezt is hangsúlyozza, ennyi volt a magyarázat, ennél többet a kocsisból kipréselni nem lehetett, mint ahogy ugyanígy jártak AZ EMBERI ÉLET A HÁBORÚ SZELLEME kezdetű sorral is, mert itt meg a kocsis váratlanul a háború dicsőítésébe kezdett, the glorification of the war, mondván, hogy a férfiakat a nagy tett emeli meg, és a férfi a nagyságra vágyik, a nagyság feltétele viszont nem egyszerűen a nagy tettre való képesség, hanem a nagy tett maga, amelyet felépíteni, kibontakoztatni, végrehajtani kizárólag a veszélyben lehet, mégpedig, fogalmazott a kocsis nyilvánvalóan nem a saját szavaival, a veszély tetőpontján, amikor az élet tartósan kétségbe van vonva, ez pedig maga a háború, és Kasser csak nézte a kocsist, elhűlve és teljességgel tanácstalanul, majd ugyanígy elhűlt és teljességgel tanácstalan társaira pillantott, aztán még egyszer végigfutott Mastemann levelén, vagy háromszor is újraolvasta a tizenharmadik szakaszt, hogy ugyanis A GYŐZELEMÉ AZ IGAZSÁG, és megkérdezte, mivel tudná ezt a kocsis kiegészíteni, mire az úgy felelt, hogy Mastemann úr tudomása szerint a választótanács összesen tíz napig tartó szavazással döntött az új doge személye felől, és csak fokozatosan látta be, csak lépésről lépésre, hogy Cavallo túlságosan vén és tehetetlen, hogy Barbo túlságosan nyomorék és hiú, hogy Contarini túl veszedelmes, mert egyeduralomra hajló, s hogy Loredan pedig a flotta élére kell, és nem a Palazzo Ducaléba, egyszóval hogy csupán egyetlen valódi jelölt jöhet szóba, csupán az, akire dicsősége fenntartásához Velencének szüksége van, csak a győztes, akit végül huszonhat szavazattal a tizedik napon Velence doge-jának megválasztottak, a nagy Foscari természetesen, Foscari?, biztos?, kérdezte Kasser, igen, bólintott a kocsis, és a papiros aljára mutatott, ahol ott állt, kétszer is vastagon aláhúzva, hogy Francesco Foscari, a S. Marco tiszteletreméltó prokurátora, huszonhat szavazat tizenöt ellenében.

11. Ha azt mondja, jelentette ki Korim, hogy a csalódás leírhatatlan volt, indescribable, akkor csak egy szokásos, bevett fordulattal él, amit neki, a kisasszonynak semmiképpen nem kell szó szerint érteni, Kasserék csalódását ugyanis a kézirat nagyon is érzékletesen, nagyon is finom szemmel és minden részletre kiterjedően írja le, azt az egész reggelt, the morning, ami a kocsissal való beszélgetést követte, s aminek a végén nagyon nehezen, de megértették, hogy a hajnali üzenet egyik célja tudatni, miszerint Mastemann az utazást innentől már nem velük együtt képzeli el – és éppen ez a lényeg, állította Korim, ez az érzékletesség, ez a finom szemrevétel, ez a részletezettség, vagyis hogy a kézirat ezen a ponton hirtelen rendkívül alapossá válik, aminek következtében aztán az a felettébb furcsa helyzet áll elő, hogy neki most, itt a harmadik fejezet végén, búcsúzóul, nem is arról kell mesélnie, mi történt a padovai fogadóban a különlegesen kiképzett és különleges feladattal megbízott kocsis fellépte után, hanem magáról a leírás, description, nem mindennapi voltáról, vagyis nem arról, hogy miután felfogták a dolgot, Kasserék maguk is lehetetlennek tartották volna továbbmenni Mastemannal, hiszen az üzenet tizenharmadik szakasza szerint afelé a Velence felé, ahová ők igyekeztek, most már se Mastemannal, se mással nem vezetett többé semmiféle út, hanem hogy innentől minden, a legapróbb esemény és a legapróbb mozzanat is iszonyatosan fontossá lett, egyszerűen úgy tudná jellemezni az egészet, próbálta megvilágítani Korim a nőnek, mintha ez a kézirat váratlanul meghőkölne a történetben, meghőkölne és körülnézne és számba venné az összes ott létező személyt, tárgyat, állapotot, viszonyt és körülményt, miközben teljesen összezavarja a lényeges és a lényegtelen közti határt, azaz feloldja és semmissé teszi: mert jönnek ugyan a látszólag jelentős dolgok, hogy például Kasserék még sokáig ültek ott az asztalnál a kocsissal szemben, majd az felállt, meghajolt, és kiment, hogy nem sokkal ezután elkezdődjön a hintó felkészítése, a málhák eligazítása, a szíjak ellenőrzése s a tengelyek vizsgálata, ám ezt követően, ha lehet, még határozottabb részletességgel jönnek a látszólag jelentéktelen apróságok is, hogy például milyen volt a napfény, amelyik betűzött odakintről, mit világított meg, és mit hagyott árnyékban; hogy hogy ugattak a kutyák, hogy néztek ki, hányan voltak, és hogy csendesedtek el; vagy hogy mit csinált a személyzet az emeleti szobáktól a pincéig, s hogy milyen volt egy kancsóban a tegnapról ottfelejtett bor, és ez az egész, a lényeges és a lényegtelen, essential and inessential, szorosan egymás mellett, egymás fölé nőve, és egymásból épülve föl, mintha itt most a feladat egy olyan állapot leírása lenne, amelynek megjelenítéséhez szó szerint minden elhanyagolhatatlan – szóval így, mondta Korim, nagyjából ilyen módon tudja jellemezni a kéziratban beállt gyökeres változást, ami közben az ember, emelte fel a hangját, már észre sem veszi, hogy rá is átragadt Kasserék csalódottsága és elkeseredése, s ezért aztán ebben a csalódottságban és elkeseredésben figyelheti, mi van még hátra, mert persze van még valami, mondta, a Velence felé vezető fejezet a maga olvasóját nem ezen a ponton engedi el, hanem ott és akkor, amikor Mastemann merev, hamuszürke arccal, hosszú, sötétkék bársonyköpenyben és csillogó, fekete csizmában egyszer csak megjelenik az emeleti fordulóban, levonul a földszintre, odaejt a lesúnyt fejű fogadós markába néhány dukátot, majd anélkül, hogy akár csak egy pillantást is vetne rájuk az asztalnál, kilép az épületből, beszáll a hintóba, és elhajtat a Brenta-csatorna mellett, ők meg ott maradnak az asztal körül, aztán odalép hozzájuk a fogadós, letesz eléjük egy pici fehér vászonzacskót, előadván, hogy ezt a trentói nagyúr parancsa szerint távozása után kell átadja az urak közül annak, akit sebesültnek mondanak, s akkor kibontják, és nézik, és megállapítják, hogy a legfinomabb sebhintőpor van benne, és így, és ezzel fejeződik be a harmadik rész, állt föl Korim, s indult vissza a szobájába, Mastemannak e titokzatos gesztusával, meg ahogy fizetnek végül ők is, fordult hátra az ajtóból, ahogy elbúcsúznak a fogadóstól, s ahogy kilépnek a kapun a ragyogó reggeli fénybe.

12. Mindennek azonos súlya van, és minden halaszthatatlanul fontos, jött ki Korim másnap délben a nőhöz, majd nem is palástolva, hogy valami történt vele, és egy kicsit kétségbe van esve, ezúttal le sem ült megszokott helyére, hanem elkezdett ide-oda járkálni a konyhában, aztán kijelentette, hogy vagy értelmét vesztette az egész, amit ő itt gondol és csinál, vagy egy döntő felismerés küszöbére érkezett, azzal visszarohant a szobájába, és attól kezdve napokon keresztül egyszerűen nem is jött elő, se délelőttönként, se ötkor, se éjjelente, úgyhogy a harmadik nap este már a tolmács szeretőjének kellett rányitnia az ajtót, s aggodalmas arccal megkérdezni, hogy It’s all right?, és jominden?, mert ilyen még nem fordult elő, hogy ennyi ideig ki se dugja a fejét, amiből azért már lehetett gondolni valami bajra, de Korim csak annyit felelt, hogy igen, It’ s all right, majd felkelt az ágyról, ahol ruhástól feküdt, rámosolyodott a nőre, és tőle egészen szokatlan felszabadultságban közölte, hogy ma még gondolkodnia kell, de holnap tizenegy tájban újra a konyhában lesz, és mindent el fog mondani, holnap, tessékelte ki szinte a nőt, efelől legyen teljesen nyugodt, s aztán kiszólt még egyszer utána, hogy tizenegy körül, és biztosan, s már kattant is a zár, s az ajtó becsukódott a nő mögött.

13. Haj, mindennek azonos súlya van, és minden halaszthatatlanul fontos, nyilatkozta ki Korim a következő nap pontban tizenegykor, és mivel nagyon lassan ejtette ki a szavakat, egy nagyon hosszú szünetet is tartott ezután, amelynek végén, mint aki már elmondott mindent, amit el akart, csak megismételte párszor, jelentőségteljesen: – Azonos, kisasszony, és halaszthatatlan.

1. A szekrényt vitték le legelőször, a nagy ruhásszekrényt a hátsó szobából, de nagyon sokáig nem derült ki, miért, vagy hogy ki küldte őket, és mit akarnak, csak sapkáikat a markukban gyűrögetve, egy teljességgel követhetetlen angol hadovanyelven motyogtak valamit az ajtóban, és a tolmács aláírásával fölmutattak egy papírt a nőnek, aztán benyomultak a lakásba, és már neki is fogtak a dolognak, ami egy jó darabig persze semmi egyebet nem jelentett, mint hogy ide-oda mászkáltak a helyiségek között, és hümmögtek, és hámmogtak, és méricskéltek, és minden útjukba kerülő tárgyat odébbtaszítottak egy kicsikét, egyszóval láthatólag szemrevételezték, listába vették, sorrendbe állították a berendezést a hűtőszekrénytől a felmosórongyig, a papírcsillártól az ablakfüggönynek használt pokrócokig, mintegy fölfűzték tehát a dolgokat egy láthatatlan szálra, s egy határozott szempont szerint osztályozni kezdték őket, de hogy mi ez a szempont, arról, ismertnek tételezve fel, nem árultak el semmit, úgyhogy mikor végül – tüntető pillantással az órájukra s alázatos tekintettel a háziakra – mind a négyen leültek a konyha padlójára, és nekiláttak a reggelijüknek, sem az ijedt zavarában háttérbe húzódó nő, sem a számítógépe mellől kiűzött s most bamba képpel erre-arra őgyelgő Korim nem mert szólni ez ellen egy szót sem, csak maradt mindkettő az eredeti állapotban, az egyik ebben az ijedt zavarban, a másik abban a bamba őgyelgésben, a tolmács pedig nem volt sehol, hogy megmagyarázza, mi ez, sőt nem is került elő se aznap, se másnap, ezért aztán, ha az ő hozzájárulását sejtve benne tudomásul is vették, a leghalványabb elképzelésük sem volt róla, hogy a reggeli befejeztével, a maguk érthetetlen anyanyelvén néha oda-oda mordulva a háziakra, miért kezdik el lehordani egy, az épület előtt várakozó teherautóhoz az összes mozdítható holmit az összes helyiségből, hogy miért ürítik ki a gáztűzhelytől és a konyhaasztaltól a varrókészletig és az utolsó repedt sótartóig, tehát szisztematikusan az egész lakást, amiként nem értették azt sem, hogy az éjszakára még otthagyott ágyak könyörtelen eltakarítása után a következő nap reggelén mit akarnak itt megint, mert megjelentek újra, becsöngettek, az ajtó melletti sarokba ledobtak valami hatalmas lila műanyag szalagot, és a sapkáikat a markukban gyűrögetve kórusban azt mondták, morning, azzal már folytatódott is a tegnapi lidércnyomás, csak ezúttal fordítva, most ugyanis arról a ház előtt parkoló teherautóról megszámlálhatatlanul sok csomagot kezdtek el hurcolni fölfelé, irdatlan mennyiségű fa- és papírdobozt, köztük jó néhány hatalmas, súlyos tárgyat, melyeket vállon átvetett hevederekkel időnként csak ketten, sőt olykor csak négyen bírtak idáig felcipelni, hordták órákon át a teherautóról, s a dobozok már dél körül fejmagasságig betöltöttek mindent, se leülni, se lefeküdni, de még járkálni se nagyon lehetett, így hát ők ketten, a tolmács szeretője és Korim csak álltak egymás mellett a konyha egyik sarkába szorulva, nézték maguk körül ezt a képtelen felfordulást, végül – hogy úgy négy óra tájban elmentek a szállítómunkások, s hirtelen csend szakadt a lakásra – magyarázatot keresve lassan, óvatosan elkezdték bontogatni a csomagokat.

2. A West Side Elevated Highway-n mentek, és nagyon vidámnak látszott mind a négy, a tegnapi catrafuse-nak ugyanis, azaz a szajrénak tegnapról, számukra felbecsülhetetlen jelentősége volt, nagy fogás, mondogatták egymás hátát csapdosva, s újra és újra összeröhögtek a sofőrfülkében, lenyúlni tudniillik a bozgorok cuccát, a megadott szeméttelep helyett tegnap este szépen elfurikázni az egészet Greenpoint mögötti szálláshelyükre, sokkal egyszerűbben ment, mint gondolták, hisz az aláhamisított szemétlerakodójegy nem tűnt fel senkinek, ki a fenének tűnt volna föl, ezek a catrafuse-t úgyis kidobták, Mister Maneát pedig, a jótevőjüket, ahogy nevezték, az ilyesmi nem érdekli, biztatták egymást, úgyhogy most megvan mindenük, hunyorogtak elégedetten, ágy, szekrény, asztal, szék, tűzhely és az apróságok, minden, ami kell, megszereztek egy teljes lakberendezést, ez azért nem akármi, a kávéscsészéig és a cipőkeféig tényleg mindent, s mindössze egyetlen pennyért, amit Vasile babonából búcsúzáskor hátradobott – méghogy a szeméttelepre, néztek össze tegnap reggel, méghogy ezt a szekrényt, ezt az ágyat, ezt az asztalt és széket és tűzhelyet és kávéscsészét és cipőkefét és mindent kihajítani, szóba sem jöhet, döntötték el, majd szépen hazaviszik este, a kutyának se fog feltűnni, hová, a lényeg, hogy eltüntessék, és már ugyan miért ne tüntessék el éppen Greenpointban, felszerelvén vele egy, a Newtown Creekre néző teljesen üres épületben egy teljesen üres lakást, történetesen a sajátjukat, amit az Újvilágba történt megérkezésüket követően, azaz szűk két héttel ezelőtt hétszázötven dollár ellenében, vagyis fejenként száznyolcvannyolcért Mister Manea ajánlott fel nekik a meló mellé, és ez rögtön eldőlt, már tegnap reggeli előtt, amikor szemrevételezték az elszállítanivalót, döntöttek, és kész, elkezdték lehurcobálni a dolgokat, de már maguknak hurcobálták, a lakók nem számítottak egy percig sem, Mă bozgoroaică curvă  împuţită, mondták alázatos mosoly kíséretében a nőnek, Dăte la o parte bozgor  împuţit, mondták laposan félrenézve a férfinak, s bár jó lett volna röhögni, de nem röhögtek, csak hurcobálták, röhögni azt csak később, este, amikor jól megrakodva elindultak Greenpoint felé, meg most, túlesvén az egynapos izgalmon, hogy vajon lebuknak-e, de nem, senki nem kérdezte, nem ellenőrizte, nem kérte számon, hová vitték valójában a catrafuse-t, az égadta világon senki, így aztán boldogan hajtottak a West Side Elevated Highway-t most már elhagyva a Twelfth Avenue őrületes forgalmában, szóval csak akkor és most engedték meg maguknak a röhögést, ültek a sofőrfülkében, és röhögtek, aztán abbahagyták és néztek kifelé, csillogó szemmel és a döbbenettől elnyílt szájjal csak bámulták a reflektorok zűrzavarát odakint, kezüket az ölükbe ejtve, három pár kéz kiegyenesíthetetlen ujjakkal, harminc örökre görbe ujj a mérhetetlen fogni- és cipelnivalótól, három pár az ölben, meg az az egy, a Vasile-é, amelyik a kormányt forgatta jobbra-balra, hasítván előre az ismeretlen, a félelmetes, a reménybe dermedt város kellős közepén.

3. Elmentek, mondta Korim a felfordulás első estéjén a nőnek, és nagyon szomorúnak látszott az üres lakásban, vagy inkább megtörtnek, levertnek, csüggedtnek, s ugyanakkor rendkívül feszültnek is, folyton a nyakszirtjét masszírozta, s a fejével körözött, ment be a szobájába, aztán jött ki máris, és újra be, és újra ki, láthatóan nem bírt egy helyben maradni, ki-be, ki-be, s mikor a konyhába ért, mindig benézett a nyitva hagyott ajtó résén a hátsó helyiségbe, és mindig ott látta a nőt e résen át az ágyon, ahogy mozdulatlanul ül, és vár, de rögtön el is kapta a pillantását, és odébblépett, és nem szólt, csak már este, mikor végül elszánta magát, bement hozzá, és leült mellé, de hogy megnyugtassa és ne felizgassa, nem arról kezdett el neki beszélni, amiről eredetileg akart, nem a folyosói WC-ben tett felfedezéséről, vagy hogy mit tegyenek, ha a kilakoltatás elkezdődik, mert ő a maga részéről biztosra vette, hogy itt más, mint kilakoltatás, nem jöhet, nem, nem ezekről, mesélte később valakinek, hanem – tényleg megnyugtatásképpen – arról, hogy itt egyidejűleg, ugye, három nagy fejezetet kell még bemutatnia, ő már hagyná, és túlrohanna, és eltekintene az egésztől, de nem teheti, mert akkor nem lesz világos, clear, aminek a magyarázatát korábban ígérte, ő sem ugorhatta át azt a három nagy fejezetet, three chapters, az elmúlt napokban, nem mondhatta, hogy na, minden absolutely clear, tehát hagyom a fenébe, nem írok be többé egyetlen sort sem, pedig mondhatta volna, mert tényleg absolutely clear lett minden, viszont mégis be kellett fejeznie, nem hagyhatta félbe a dolgot, egy levéltáros, archivist, nem hagy félbe semmit csak úgy, pusztán azért, mert hirtelen megfejti a rejtvényt, the rebus, mivel hát különben ez történt, a rejtvényt megfejtette hirtelen, igaz ugyan, hogy az anyag tökéletes ismeretében is csak most, de megfejtette, s ez alapvetően átalakította a terveit, vagyis ezzel minden megváltozott, viszont mielőtt rátérne, jelentette ki, mi ez a minden, csak annyit mond, Corstopitum, csak annyit, Gibraltár, és még annyit, hogy Róma, mert mindenképp vissza kell térjen oda, ahol abbahagyta, mert csak folyamatában érteni meg, mint mindent ezen a földön, csak és kizárólag a Continuous Understanding, kereste ki jegyzetfüzetéből az ide illőnek ítélt kifejezést, tehát vissza mindenekelőtt Corstopitum iszonyatos időjárásához, mert iszonyatos volt tényleg az örökösen szitáló esőknek ez a vigasztalan birodalma, iszonyatos, enormity, a szünet nélkül zúgó, csontig hatoló, jeges szeleknek ez a megfellebbezhetetlen hatalma, de még iszonyatosabb, tette hozzá, az az emberfeletti erőfeszítés, amellyel a kézirat Corstopitum, majd Gibraltár és Róma megrajzolására törekedett, itt ugyanis, a negyedik fejezettől már nem a kiválasztott tények és körülményeik korábbról megismert s hihetetlenül aprólékos számbavételével kísérletezett, hanem a kiválasztott tényekben és körülményeikben való példátlanul intenzív elmélyedéssel, amit úgy képzeljen maga elé a kisasszony, mondta a nőnek, aki azonban roppant idegesen ezúttal sem rá, hanem kifelé, a folyosói zajokra figyelt, miközben egy fekete-fehér reklámfüzetet lapozgatott az ölében, hogy például a Segedunumtól, tehát a Tyne-folyó torkolatától nyugatra a negyedik helyőrségi állomásig, majd onnan a Corstopitumig vezető utat, road, összesen négyszer írja le szoros egymásutánban a fejezet kezdete, négyszer ugyanazt, olykor csupán egy-egy mellékmondattal bővítvén ki az előzőt, sőt még gyakrabban csak egy-egy jelzővel, határozóval pontosítva, valahogy oly módon, mintha négy lélegzetvételt, four breathes, akarna tulajdonképpen leírni, s persze mindazt, ami egy-egy ilyen lélegzetvételbe arról az útról a ködben és az esőben egyáltalán belefér, négy lélegzetvételt, s így négyszer ugyanazt a hadtápútról az Isteni Vallum mentén, négyszer, hogy miképp váltottak lovakat Condercumnál, hogy mi volt Kasserék első benyomása a Vallum bástyáiról, az erődökről s a közbeeső helyőrségekről, s hogy miképp állították meg őket hat mérfölddel Vindovala előtt, ahol csak a kísérő turma parancsnokának erélyes fellépése s a praefectus fabrum útvonalengedélye győzte meg az erőd centurióját, hogy át kell engedje őket Vindovala felé, de ugyanazt tudja elmondani a Gibraltár-fejezetről is, ahol a leírás az ismétlésnek egy másik különleges alakzatával él, mégpedig úgy, hogy egy hihetetlenül élesen megrajzolt képet, a picture, újra és újra felidéz, s a képnek ezzel az állandó életben tartásával szinte beleégeti az olvasói agyba az egészet, például ahogy a látványt rögzíti az ötödik részben, a látványt, amellyel Kasserék szembesültek, amikor a Calpét a szárazföld felől elérve, az Albergueria nevű óriási fogadófélébe történt megérkezésük és elhelyezkedésük után, majd azt követően, hogy lementek pénzt váltani a földszintre, és az ablakon kinéztek, először pillantották meg a galeonék, a fregattok és korvettek, a naviguelák, a karavellák és a hulkok kísérteties gyülekezetét odalent az öböl nehéz ködpászmái mögött, a velencei, a genovai és a kasztíliai, a breton, az algíri és a firenzei, a vizcayai, a pisai, a lisszaboni és a még ki tudja, miféle hajóknak azt a síron túli, dermedt mozdulatlanságát, amelyik már akkor, az első pillanatban elárulta, mit jelent itt, ha beáll a calma chicha, a szélcsend, itt, mondta Korim, Gibraltár veszedelmes szűke, halálos sziklái között – nos, ezzel találja szemben magát az az olvasói agy, az ilyen és az ehhez hasonló képek egyre mélyülő körvonalaival, mint ahogy ezzel találta szemben magát ő is, midőn a negyedik, majd az ötödik fejezet beírásakor szédítő iramban zuhanni kezdett a megértés, hogy így fejezze ki a dolgot, a megértés végső terepe felé.

4. Nagyjából kellett úgy tíz perc, hogy a leheletével bemelegítse reggelenként, beakasztotta a riglit az ajtón, kigombolkozott, leült az ülőkére, aztán csak lehelt, lehelt, míg nem kezdte el érezni, hogy egy kicsit már melegszik odabent, többnyire öt után, negyed hat felé foglalta el a helyét, ilyenkor biztos volt benne, hogy nem zavarják meg, túl korán lett volna a háziaknak, tehát ő nyugodt lehetett, és hát, nyugodt is volt, sőt ami azt illeti, számolt be róla jóval később egy este, egyedül itt volt nyugodt, kellett neki ez a reggeli félóra, ez a biztonság és csend a folyosói WC-n, mert kábé ennyit ült, míg várta, hogy megjöjjön az inger, ezért aztán volt ideje bámészkodni, nézelődni is, és ő bámészkodott és nézelődött is, még gondolatai nem voltak, csak ahogy álmosan nézelődik az ember, amitől aztán nagyon a fejébe ivódik minden, ami előtte van – ahogy mondják, mondta, még a repedést is ismerte a falakon, az ajtón vagy a betonpadlón, így hát nem csoda, ha észrevette az egyik reggel, a neki jobbra eső fal tetején, amit egész a mennyezetig becsempéztek, hogy az egyik csempe körül valami nincs rendjén, hogy másképpen van, mint tegnap vagy tegnapelőtt, nem rögtön vette észre, mert amíg ült, a letolt nadrágban a térdére könyökölve, nem fölfele nézett, hanem lefelé, meg előre, a riglire, csak amikor aztán végzett, és húzta fel a nadrágját, akkor nézett arra véletlenül, s látta meg fönt a változást, a csempe körül ugyanis kiszedték a fugatömítést, állapította meg, olyan egyértelműen hiányzott az a fugatömítés onnan, hogy neki azon nyomban szemet szúrt a dolog, lehajtotta a WC tetejét, ráállt, hogy jobban elérje, és megkopogtatta, hallani lehetett, hogy üres, akkor az egyik sarkát benyomva kiügyeskedte valahogyan a csempét, és hát, egy üreget talált, ki volt mélyítve a csempe mögött rendesen, és tele volt tömve nejlonzacskókkal az egész, ajajaj, mondta akkor Korim, mint a liszt, de nem nézte meg jobban, nem nyitott ki egyet sem, mert megijedt egy kicsit, rögtön arra gondolt, hogy az van benne, bár őszintén bevallja, magyarázta később, pontosan nem tudta, mi az az az, de tudta, máshonnan, valahonnan, de a dolog egyértelmű volt, s hogy ki tehette oda, nem is találgatta akkor, bárki odatehette ugyanis, és ez is volt elsőre a legvalószínűbb, hogy valaki az alsóbb lakók közül, úgyhogy a helyére illesztette a csempét, befejezte a gombolkozást, lehúzta a WC-t, és gyorsan visszament a lakásba.

5. A közeli dolgok között erős összefüggés van, a távoli dolgok között pedig gyenge, a nagyon távoliak között viszont nincsen, és ez az isten, mondta Korim hosszú töprengés után, majd hogy nem tudta hirtelen, hangosan is kimondta-e, vagy csak magában, néhányszor megköszörülte a torkát, aztán ahelyett, hogy azonnal visszatért volna félbeszakított elbeszéléséhez, egy jó darabig nem szólt semmit, csak a papír surrogását hallgatta, ahogy a tolmács szeretője lapoz a reklámfüzetben.

6. A hideget Kasser viselte a legrosszabbul, törte meg később a csendet, már rögtön az indulásnál, ahogy kiszálltak az óriási deceresből a Tyne partján, s ahogy megkapták lovaikat és a melléjük rendelt kísérő turma védelmében nekiindultak a Vallum belső oldalán, annyira elkezdett fázni, hogy mikor megérkeztek az első helyőrséghez, garrison, úgy kellett leszedni a lóról, annyira elgémberedett, azt mondta, egyetlen tagja sincs már, amelyik engedelmeskedne az akaratának, bevitték tehát az erődbe, fort, odaültették a tűzhöz, fire, s két szolgálatára odarendelt calo egész addig dörzsölgette a hátát, a karját s a lábait, míg tovább nem indultak Condercum felé, ott aztán újból ugyanez, és így ment végig, míg csak a harmadik nap délutánján meg nem érkeztek Corstopitumba, mert ez volt az úti cél, és ez volt a kezdet, a Praetorius Fabrum embereiként s annak tartozván majdani beszámolási kötelezettséggel a Fal állapotáról, innen kezdték el ugyanis bejárni a Legistenibb Császár Halhatatlan Művét, jó néhány nap pihenő után persze, amire főként azért volt szükség, hogy legyen idő a briganti gyógyfüvek jótékony gőzével, vapour, kikúrálni Kasser nyavalyáit, ami Kasserre ugyancsak ráfért volna a Calpéhoz történt megérkezésük után is, mivel az út viszontagságai Lisszabonból, ott, a következő részben is őt gyötörték meg a leginkább – s egyáltalán, nézett maga elé Korim, Kasser az egyetlen négyőjük közül, aki valamilyen finom, de határozott változáson, mutation, megy át a kézirat második felében, az ő érzékenysége vagy túlérzékenysége, az ő sérülékenysége vagy sebezhetősége lesz egyre nyilvánvalóbb, amit csak kiemel, hogy a többiek figyelme is folyamatosan mélyül Kasser iránt, hol Bengazzának, hol Tootnak jut eszébe a medinai herceg oltalma alatt haladó batárban, hogy megkérdezze tőle, rendben van-e „minden”, máskor meg, például már bent az Albergueriában, Falke próbál meg titokban egy felcsert találni s talál is „a Senor Casser körül ólálkodó különleges baj esetleges elhárítására”, szóval, magyarázta Korim, Kasserre egy árnyalattal, nuance, mindig jobban figyelnek a negyedik fejezettől kezdve, mint egymásra vagy saját magukra, így aztán ez az állandó figyelem nyugtalanító árnyékot vet már megérkezésük első óráira is, például amikor helyet foglalnak az Albergueria zsúfolt földszintjén az egyik asztal mellett, s lopva mind azt lesi, Kasser megeszi-e, amit a fogadósné odatesz elé, vagy később, vacsora után, amikor azt igyekeznek kitalálni, odahallgat-e egyáltalán a körülöttük zajló beszédre, amelyben a számtalan jelenlévő a maga számtalan nyelvén mind az öbölben kialakult baljós helyzet tablójának egy-egy lidércnyomásos elemét taglalja: a mozdulatlan hajók lassú ringását a ködben … a halálos szélcsend reménytelen ürességét … vagy a gibraltári parthoz, tehát a hozzájuk legközelebb sodródott genovai karakok és velencei galera da mercatók veszteglő árnyait, amint árbocaik eresztékei, mint valami fojtott jajveszékelés, meg-megnyikordulnak a süket csendben.

7. A Praetorius Fabrum paranccsal felérő Mandatuma szerint az volt a dolguk, hogy megvizsgálják a Dicsőséges Építmény minőségét, hogy véleményt alkossanak az elvégzett munka értékéről, s hogy szakértő tanácsokkal lássák el a Fal rendkívül és folyamatos tuitio-járól, azaz karbantartásáról, e karbantartás emberi és tárgyi szükségleteiről, illetve idő- és térbeli szervezetéről dönteni köteles ingeniariusi vezérkart Eburacumban, ahol a VI. Legio Victrix állomásozott, valójában azonban, mesélte Korim a tolmács szeretőjének az ágyon, inkább azért küldték és hívták őket, hogy csodálják és megcsodálják ezt a példátlan művet, hogy elragadtatással és bámulattal nyilatkozzanak majd róla, s hogy eme elragadtatás és bámulat megerősítse megteremtőit, mindenekelőtt Britannia Romana ez idő szerinti legatus-át, Aulus Platorius Nepost a távoli Londiniumban afelől, hogy valóban a legpéldátlanabbat, a legdicsőségesebbet s a leghalhatatlanabbat hozták létre: már a Mandatum választott stílusából, nyelvezetének ünnepélyességéből kiolvasható volt, hogy ezt várják tőlük, és ők se igen vállalták volna a szárazföldi utazás szörnyű s a tengeri átkelés még szörnyebb nehézségeit, ha nem vették volna biztosra, hogy a Legistenibb Fenségnek ez a gigantikus terve, the Project, erre a csodálatra és elragadtatásra és bámulatra messzemenően rá is szolgált – és nem is érte őket csalódás: a Hadrianus-fal, ahogy azt az egyszerű legionariusok nyelvén nevezték, tényleg elkápráztatta valamennyiőjüket, több volt és más volt, mint amit az előzetes hírek és mendemondák alapján a kialakult várakozás sejtetni engedett, a maga fizikai valójában, amint mérföldeken át kígyózott a caledoniai hegyek kopár gerincein a nyugati végpont, Ituna Aestuarium felé, szinte megbabonázta, bewitch, a szemlélőt, így azt a négyet is, aki az úti fáradalmak kipihenése után, s ami Kassert illette: medve-, róka-, szarvas- és birkabőrök válogatott rétegeit magára öltve, aztán hetekig járta a Vallum vonalát, igen, mondta Korim, szemlélődők és nem szakértők, azok voltak, függetlenül küldetésük mélyen hivatalos kereteitől, amiképpen szemlélődők maradtak mindvégig a gibraltári Calpe tövében megbújó part menti Albergueria vendégeiként is, ahol ugyan mint II. János király térképészeti tanácsának a küldöttei, vicariouses, helyezkedtek el, de valójában annak az öbölnek a szemléletére rendezkedtek be az emeleti szobákban, amely öbölben, Falke kifejezésével, a világ határát, border of the world, kellett tisztelniük, a világ és ezzel együtt, fűzte hozzá Toot, a bizonyosság, az igazolható állítások, a világosság és rendezettség, összefoglalóan tehát: a valóság határát a bizonytalannal, a még nem igazolható állítások csábító erejével, a sötétség iránti olthatatlan szomjúsággal, az áttekinthetetlen homállyal, a hihetetlennel és a képtelen esélyével, egyszóval azzal szemben, ami a létező mögött terül el, az emberi világ itt meghúzott végét, csatlakozott a második este az asztalnál a beszélgetéshez Bengazza is, amin túl, azt mondják, nincsen semmi, és azt mondják: nem is lehet, emelte föl a hangját, és ezzel, ahogy a hangját felemelte, első ízben árulta el jövetelük vagy inkább idevetődésük legmélyebb célját, the aim, hogy ugyanis itt várják be a Nagy Hírt, amiként azt eredetileg, még Lisszabonban, Kasser fogalmazta meg, tudniillik annyit, mondta Korim, a kisasszonynak máris tudnia kell, hogy itt, az ötödik fejezetben a teljes keresztény világ, de különösen Izabella és János királysága mind egy egészen példa nélkül álló izgalomban égett, és Kasser, Bengazza, Falke és Toot is, akik mint a lisszaboni udvar Matematikai Juntájának, másrészről pedig mint Medina-Sidonia Hercegének, a nagy tekintélyű Don Enrique de Guzmannak a személyes alárendeltjei és őszinte hívei, maguk is úgy vélték, hogy a János által elvetett, ám az Izabella által végül támogatott vakmerő expedíció sokkal, de sokkal több önmagánál, azaz sokkal, de sokkal nagyobb a jelentősége, mint azt egy puszta kaland esetében gondolná az ember, mert amennyiben, fejtegette Toot még idefelé jövet, señor Colombo esztelen vállalkozása célt ér, azzal Gibraltárnak, és Gibraltárral a világnak, és a világgal a határoltnak, és a határolttal minden eddiginek vége lesz, elvész, jelentette ki Toot, a rejtett végzet a fogalmakban, értelmét veszti a meglévő és a meg nem lévő elrendelt különbsége, eltűnik, mondta, a megnevezhetetlen, és így a helyes, bár mérhetetlen arány az isteni és a földi dolgok között, hogy ez az egész felcserélje a véglegességet a felfedezés veszedelmes eufóriájával, a lehetetlent kutató figyelem sugárzó tartományával, a tévedésre ébredő s a tévedésből felébredt személyiség tiszteletével, vagyis hogy a sors láza helyett a józanság mámora jöjjön el, instead of fever of fate the intoxication of sobriety, igen, vette át a szót Kasser, így hát a helynek rendkívüli fontossága van, Gibraltár, pillantott ki az ablakon eltűnődve, a Calpe és Abila Sziklája, mondta csendesen, a héraklészi Kapu tehát, suttogta szinte, mely a Semmire néz, nézhet most egyszeriben a Valamire – azzal elhallgatott, s elhallgattak akkor, e második este, a többiek is, csak ültek és bámultak maguk elé szótlanul, az arcukra lassan leereszkedett egy árnyék, mintha a szélcsend, a rettegett calma chicha öbölbe szorult foglyaira gondolna mind, az öbölre odalent, a ködre, az újra és újra odaszűrődő jajveszékelő hangra a veszteglő hajók árbocai felől.

8. A két fejezet, mondta Korim, Kasser alakjának folyamatos kiemelése, az ismétlés és az elmélyítés eszközeinek túlhajtott, mértéktelen használata legalább itt, a negyedik és az ötödik részben már az első olvasásnál el kellett volna igazítsák a szerző voltaképpeni szándéka s így a kézirat tulajdonképpeni mondanivalója felől, az ő ostoba, készületlen, beteg feje azonban egészen az elmúlt napokig ebből semmit, de semmit nem fogott fel, a szöveg megmagyarázhatatlan, homályos eredete, sugárzásának költői ereje, illetve az a tény, hogy az ilyen irodalmak esetén alkalmazott hagyományoknak a lehető leghatározottabban hátat fordít, megsüketítette és megvakította, sőt egész egyszerűen megsemmisítette őt, mintha közvetlen közelből ágyúval, cannon, lőttek volna rá, pedig hát, csóválta meg a fejét, mindvégig ott volt a szemei előtt a magyarázat, látnia kellett, és látta is, sőt: csodálta, csak nem értette, amit lát, és amit csodál, hogy ugyanis a kéziratot csupán egy dolog érdekli igazán: az őrületig körbeírt valóság, a tébolyult részletezésekkel, a mániákus ismétlésekkel megidézett helyzet belekarcolása a képzeletbe, és ezt szó szerint gondolja, magyarázta Korim, úgy, mintha az a szerző nem tollal és szavakkal írná, egyszerűen, hanem körömmel vájná bele abba a papírba és abba a képzeletbe a dolgot, számtalan részletezés és ismétlés és elmélyítés nehezíti az olvasást, miközben amit részletez, amit ismétel és amit elmélyít, az örökre odaég az agyba, brain, mindig ugyanazokat a mondatokat használja ezeken a helyeken, de mindig a módosítás és a kiegészítés, a bővítés és a visszavonás, az egyszerűsítés és a sötétítés leheletfinom eszközeivel él, ám az embert, látszott tűnődni Korim, furcsa mód ez az ismétlődés és a többi, és a többi nem feszélyezi, nem idegesíti, nem untatja, hanem elbújtatja, nézett föl a mennyezetre tűnődve Korim, belerejti, mondta, az idézett világba, na, de erről majd később, szakította félbe önmagát, most inkább arról még, tovább, hogy a járás Onnumtól Maiáig és vissza tényleg elkezdődött, és aki nem lehetett a közvetlen közelükben a pihenőknél vagy este az alkalmi szálláshelyeken, az csak annyit látott, hogy az út Onnum és Maia között éppolyan, mint Maia és Onnum közt, a három decurio elől, a négy lovas mögöttük, s hátul a turma harminckét katonája az erősen páncélozott lovakon, pedig nem, rázta meg a fejét Korim, egyetlen út volt az egész, egyetlen folyamatos előre a hatalmas Vallum kígyózó vonalán, és egyetlen véget nem érő beszéd, talking, sötétedés után, amikor megpihentek Aesica, Magnis vagy Luguvalium erődjeinek fűtött menedékeiben, egy befejezhetetlen és lezárhatatlan beszámoló a tűz mellett a medvebőrökön, ahol is újra meg újra meg kellett állapítsák, hogy mindaz, amit aznap láttak, a faragásra alkalmas kövek kiválasztásának helyes módszere, a természeti adottságokhoz való alkalmazkodás páratlan ügyessége, a szállítás, a kijelölés, az alapozás és a falazás hibátlan megszervezése, a II. Legio Augusta legionarius-építőinek hozzáértése és találékonysága, azaz a kivitelezés művészete, art of implementation, szinte semmi ahhoz képest, amit a Vallum mint gondolat, a Vallum mint szellem jelent, hiszen benne, mondta Bengazza, a határ megtestesülése van, az elbűvölően világos tudás arról, hogy mi a Birodalom, és mi az, ami nem, egyszerűen elképesztő, mondta Falke, hogy a Vallum Hadrianum mit választ el mitől, mivel minden emberi szándék mélyén, vette át a szót Toot, az ember legelemibb szintjén tehát, in the primary level of human, a biztonság és az élvezet iránti olthatatlan szomjúság dolgozik, a tulajdon és a hatalom adta nem természeti szabadság megszerzésére törekvő sívó vágy, és ezen az úton, jegyezte meg, az ember nagyon-nagyon messzire jutott, és ez volt a szép, a kifejtetlennel szemben felépíteni a választékosat, a szétaprózottal szemben a monumentálisat, a kiszolgáltatottsággal szemben a biztonságot, a megtámadottsággal szemben a védelmezőt, a vaddal a finomat, a fogsággal a korlátlanságot, egyszóval az alacsonyrendű helyett a magasrendűt, de úgy is mondhatná, mondta Bengazza, hogy a háború helyett a békét, instead of war the peace, mert ez volt a meghaladhatatlan és a mindenekfölött, az ember legnagyobb teljesítménye, a béke, az isteni Hadrianus és a rendíthetetlen Pax, s mindennek tündökletes jelképe itt, a Vallum mérföldeken át, hogy aztán ez az egész, a maga belső tartalmát tekintve, a maga tökéletes ellentétébe forduljon, hiszen már Gibraltárban, az Albergueria asztalánál, a szintúgy véget nem érő beszélgetések ugyanis ama legfőbbnek, ama meghaladhatatlannak és mindenekfölöttinek az új kockázat és az új vakmerőség nagyszerű képességét, a személyiség bátorságát és kíváncsiságát, a megértés, understanding, kiirthatatlan vágyát nevezték – a reggeli s az esti összejövetelek lázas zsivajában, az Albergueria irdatlan földszintjén, a tétlenség hosszú napjai alatt, míg az 1493. esztendő s ezzel a világtörténelem egyik legdöntőbb hírére vártak, a hírre, hogy Colombo admirális visszatér-e győzedelmesen, vagy örökre nyoma vész a világ vége utáni mérhetetlen homályban.

9. Kerülje meg, utasították a sofőrt a hátsó ülésről, forduljon jobbra a saroknál, tegyen egy kört, és amikor újból ideér a 159. utcához, akkor vegye le azt az elbaszott lábát a gázról, és menjen végig egészen lassan a házak előtt, mert az nem igaz, hogy nem találják meg, az egyszerűen nem igaz, hogy ezek az elbaszott házak ennyire hasonlítsanak egymásra, hogy a kurva anyjába jöjjenek rá, amire különben meg föltétlen rá kell jöjjenek, és rá is fognak, mondták, előbb vagy utóbb, de be fog nekik ugrani, hol van, mert ha kell, egész éjjel itt fognak körözni, mert itt volt valahol a jobb oldalon, vagy ez, mondta az egyik, vagy az ott a vietnami mellett, mondta a másik, a múltkor háromszor mentek körbe, hogy a lófaszba történhetett meg, hogy ennyire nem figyeltek oda, de tényleg, szólt hátra a sofőr, ilyen nincs, hogy egy ennyire elbaszott két fickó összejöjjön két normális anyának, háromszor mennek végig vele, aztán a fazon kilép, ők meg vissza se nézve belehúznak, és most nem tudja senki, melyik az, és hol keressék, és neki ne parancsolgassanak, hogy mit csináljon a gázzal, vagy mit ne, mert azonnal itt hagyja őket a faszba, vezessenek ők, és találják meg egyedül, végső soron, jegyezték meg hátul erre, addig mennek itt körbe-körbe, míg elő nem dugja azt a redves pofáját az a büdös patkány, álljanak le itt, javasolta az egyik, nem, vágta rá a másik, csak haladjanak tovább, na, most akkor, csapott a kormányra dühösen a sofőr, tényleg azt akarják, hogy egész éjjel itt forogjon ebben a mocskos, redves, elbaszott sikátorban?! – és mentek tovább, lépésben a 159. utcán, olyan lassan, hogy a gyalogosok lehagyták őket – aztán befordultak a sarkon, megkerülték a háztömböt, majd visszakanyarodtak újra a 159.-re, egy Lincoln három utassal, ennyit látott a vietnami fűszeres, amikor egy idő után eldöntötte, kimegy, és megnézi már, mi az ördög lehet odakint, mert az a kocsi folyton elgördült az üzlet kirakata előtt, hogy azután pár perc múltán ismét megjelenjen, és kezdődjön elölről az egész, egy világoskék Lincoln Continental MK III-as, mesélte később a feleségének, krómozott díszlécek, belül bőrkárpit, hátul a káprázatos macskaszemlámpák, meg persze az a lassú, méltóságteljes, varázslatos rugózása a kasztninak.

10. Az Albergueria nem fogadó volt, mondta Korim a nőnek az ágyon, már a mérete elárulta, hogy nem az, ugyanis ekkorát, ilyen szokatlanul, ilyen hihetetlenül nagyot nem épít senki, az Albergueriát sem építették, ha az ember építés alatt valami tervszerűre gondol, ez csak úgy épült, épült éveken át, egyre bővült, magasodott, kiegészült, terjeszkedett, expansion, odafönt, mondta Korim, megszámlálhatatlan helyiség, több- és többféle lépcsőház, rengeteg emelet, zugok és beugrók, kiöblösödések és átjárók, egy folyosó itt, egy folyosó ott, teljességgel áttekinthetetlen szerkezetben, és egy-egy ilyen folyosón, hirtelen, homályos vonzáskörzettel, egy konyha vagy egy mosoda, az ajtók leszedve, és dől ki állandóan a gőz, the steam, vagy aztán, valahol, az egyik emeleten, két szállószoba közt egészen váratlanul, egy nyitott fürdő hatalmas dézsákkal, és a dézsákban gőzölgő férfiak, körülöttük pedig ide-oda futkározó vékony berber fiúk törülközővel a szemérmükön, és lépcsők vezettek mindenfelé e helyiségek belsejéből is, ezért aztán különböző szintek álltak elő, és e különböző szinteken néha egy-egy irodaféle, office, cégjelzésekkel az ajtókon, s előttük hosszú, türelmetlen sorokban provance-iak, szárdok, kasztíliaiak és normandok, bretonok, pikárdok, gascogne-iak, katalánok és így tovább felsorolhatatlanul, meg aztán papok, matrózok, jegyzők, és árusok, pénzváltók és tolmácsok, a lépcsőkön és a folyosókon kurvák, granadai és algíri kurvák, whores, mindenütt – olyan óriásinak, olyan zavarosnak és olyan bonyolultnak tűnt minden, hogy átlátni már senki nem látta át, mert nem egy tulajdonos volt itt, hanem számtalan, és mindegyik csak azt a területet tartotta szemmel, amelyik hozzá tartozott, a többivel nem törődött, így fogalma sem lehetett az egészről, meg nem is érdekelt senkit ez az egész, és meg kell mondja, masszírozgatta Korim a tarkóját, hogy ha így volt ez az emeleteken, akkor még inkább így volt odalent, down below, tudniillik a káosz és az áttekinthetetlen helyzet, the impenetrable situation, az uralkodott a földszinten is, amikor képtelenség eldönteni, mi ez itt, ez a vagy ötven mór oszlop tartotta csodálatos, festett mennyezet, és e mennyezet alatt ez az irdatlan, osztatlan hodály, hogy: étterem? vámház? orvosi rendelő? ivó? pénzváltóhely? gyóntatóhely? matróztoborzó-iroda? kupleráj? borbélyüzlet? vagy mind? együtt? – mind, együtt, felelte Korim, a földszint, downstairs, egyszerre volt ez az egész, iszonyatos ricsaj reggel, délben, este és éjjel, és irtózatos tömegű ember, és folytonos jövés-menés, és ráadásul, fűzte hozzá Korim hunyorogva, mintha egy kicsit kívül a történelmen is, mivel hát, együtt voltak itt ellenségek és menekültek, bújtatottak és üldözők, elbukottak és éppen elbukók, egyszóval az algíri kalózok szimatoló ügynöke az aragóniai inkvizíció titkos ágensével, rejtőző moriszkó lőporárusok a Stella Maris-szobrocskákkal házaló medinai vándorkereskedőkkel, capocorsinók útban Tádzsúra, Miszúrába és Algír felé, s mellettük közvetlenül a szomorú, hazátlan, gyönyörű szefárdok, akiket alig egy éve Izabella, s a megtört szicíliai zsidók, akiket meg maga Szicília kergetett el, és mindannyian tényleg remény és kétségbeesés, undor és álom, számítás és csodavárás szakadékai közt, itt, a Katolikus Vándorkirályok pár évvel ezelőtt visszavett birtokán, és mindannyian, túl a várakozáson, an other expectancy, hogy ugyanis megjön-e, feltűnik-e újra, visszatérhet-e az a három törékeny karavella, s ezzel megváltozik-e a világ, amely most, itt, az Albergueriában mintha az öbölben rekedt hajókkal együtt maga is amolyan szélcsendbe került volna, s mintegy felfüggesztette működését, megengedvén, hogy így legyen, hogy e káoszt és zűrzavart a földszinten és az emeleteken egy odakint aztán elementárisan hiányzó erő, a béke, the peace, egyensúlyozza ki, az a béke, amit Kasser, Bengazza, Falke és Toot is, Lisszabonból útban Ceutára, boldogan élvezett – hát, így, de lényegében, in point of fact, ez volt a corstopitumi villa vastag, biztonságos falai között is, odabent ugyanis, mondta, valami belső nyugalom fogta meg az embert, amelybe már belépni felért egy újjászületéssel, ahogy Falke kifejezte, mikor hetek múltán, hogy alaposan bejárták a Vallumot, visszatértek, mert Corstopitum jelentette számukra a biztonság értelmét, azt, aminek megoltalmazására, vagy harminc mérföldre innét megépült ama rendkívüli fal, hisz belépni, mondjuk, mondta Korim, a cursus publicus által rendelkezésükre bocsátott villa fürdőjébe, vetni egy pillantást a káprázatos mozaikokra a padlón s a falakon, leereszkedni a medence vizébe, és hagyni, hogy átjárja elgémberedett tagjaikat a gyors meleg, mindez olyan érzés volt, a nyugalomnak olyan felemelő luxusa, aminek védelmére legalább egy efféle Vallumnak tényleg állnia kellett, hogy létezzen a corstopitumi biztonság, nyugalom és béke, mely a valódi győzelmet jelentette, győzelmet azzal szemben, ami túl van a Vallumon, győzelmet a barbár sötétséggel, a durva szükséggel, a gyilkos szenvedéllyel és a sóvárgó bírvággyal szemben, diadalt afölött, triumph, magyarázta Korim, amit Kasserék egy ízben a vercoviciumi erőd bástyái mögül egy odaát, valami tüskés bokorban megbúvó pikt lázadó vad tekintetében láttak, diadalt a veszély állandósága, diadalt az állatias örökkévaló fölött.

11. Zaj hallatszott a bejárati ajtó felől: a tolmács szeretője odakapta a fejét, s míg várta, hogy talán kinyílik, egész testében megfeszült; szemeiben félelem, de az ajtónál végül is semmi, az újságot akkor újból szétnyitotta, föléhajolt, nézte a képet, egy bross volt éppen, szikrázó gyémánttal a közepén, nézte, nézte, majd lassan egyet lapozott.

12. A syriai íjászok centuriójának jellegzetes öltözékében érkezett, egyszerű legionarius-sisak tollas sisakforgóval, puha bőrtunika, sodronyvért, nyaksál, vastag köpeny, oldalán hosszú hegyű gladius, a kezében pedig az elmaradhatatlan hüvelykujjgyűrű, mégis inkább szertartásrendezőnek nevezné, mondta Korim, amolyan master of ritual-nak, aki a faltól való visszatértüket követő héten tűnt föl a villában szolgáló személyzet között, senki nem tudta, ki küldte, a Praetorius Fabrum-e, vagy a cursus publicus, netán az auxiliáris cohorsok vezérkara, avagy a II. Legio valamely ismeretlen elöljárója Eburacumból, mindenesetre egy nap két szolgáló között, akik a Pons Aeliusból származó ellátmány befejezéseképpen egy-egy nagy tál válogatott gyümölccsel, fruits, jelentek meg a villa központi csarnokában, a közös étkezések helyszínén, belépett, megnevezte magát, Lucius Sentius Castusnak hívják, mondta, aztán meghajtotta a fejét, s a kellő hatás nem is titkolt céljával egy lélegzetnyi csendet tartva magára irányította Kasserék figyelmét, és előadta, hogy nem megbízásból jön, nem megbízásból, ismételte meg, és nagyon megtisztelő volna számára, very dignified, ha úgy tekintenék, mint akinek küldetése befejeztével nemcsak a küldetése, de a léte is véget ér, egyszerű hírhozó tehát, aki egyidejűleg egy hírrel és ajánlattal érkezett, és ezekkel is akarja magát mint küldöttet megsemmisíteni, sőt ha megengedik neki, úgy fejezné ki, hogy híre és ajánlata végeztével majd mint Corax tűnik el – itt elhallgatott, silence, egy pillanatig úgy tűnt, azt vizsgálja négyőjük arcán, értik-e, aztán belefogott egy, az ő, Korim számára különösen érthetetlen, szinte csak utalásokból, jelzésekből, célzásokból összeállított beszámolóba, akképpen kell mondja, mondta Korim, hogy ez a Castus valamiféle titkos beszédet tartott, amely a kézirat tanúsága szerint Kasseréknél rendkívüli megértésre talált, neki azonban, Korimnak, kifejezetten nehéz, difficult, erről világos képet alkotnia, minthogy olyan dolgok, olyan nevek és olyan fordulatok között kellene összefüggéseket meglátnia és továbbadnia, amelyek között az összefüggések teljességgel hiányoznak, és nemcsak az ő beteg fejéből, hanem egyáltalán is, mert hiszen a Sol Invictus és a feltámadás, a bika és a frígiai sapka, a kenyér, a vér és a víz, vagy az oltár, a Pater és az újjászületés szavak elhangzása annyit elárult, hogy itt a legtitkosabb misztérium, a Mithra-kultusz egyik beavatottja szól, de hogy mit mond, rázta meg a fejét Korim, azt képtelenség megérteni, a kézirat csupán közli Castus beszédét, de nem segít, nem magyarázza és nem értelmezi, még áttételesen sem, hanem mint oly gyakran ebben a fejezetben: megismétli, történetesen háromszor ismétli meg szoros egymásutánban az egészet, aminek a végén már nagyon élesen látjuk ugyan a jelenetet, amint Kasser, Bengazza, Falke és Toot a hatalmas babérágakkal feldíszített étkezőhelyiség heverőin fekve, az izgalomtól csillogó szemmel hallgatják ezt a Castust, aki ígérete szerint majd Corax-ként, azaz Hollóként tűnik el, mögöttük a meglepett képű szolgahad, előttük a tálakon illatozó datolya, mazsola, dió és mandula a corstopitumi castrum cukrászainak ragyogó süteményei közt, nagyon mélyen belevésődik az emberbe tehát, és Castus tört mondatai is nagyon mélyen ott maradnak az emberben, viszont mindez nem vezetett sehová, it didn’t lead nowhere, csak a homályba, a legeslegteljesebb homályba, vagy esetleg annyit kijelenthet, jelentette ki Korim, hogy egy úgynevezett mithraeum oszthatatlan homályába vezetett legfeljebb, mivel a beszéd vége felé, amikor Kasser a többiek nevében is némán bólintott neki, Castus mintha arra célzott volna, hogy egy közelebbről meg nem határozott Pater várja őket Sol újjászületésének napján a brocolitiumi mithraeumba, ő lesz az, mutatott magára Castus, vagy más, egy Corax, egy Nimphaeus, vagy egy Miles, aki eljön értük, hogy elvezesse őket a barlangba, ezt nem lehet tudni, valaki majd jön, és az lesz a vezető, the guide, aztán két karját felemelte, a mennyezetre függesztette a tekintetét, majd így szólt: légy kedves, te is akard, hogy megidézzünk, mint a vöröslő Sol Invictust, az Acimenius szép módjára, vagy mint Osirist, az Abrakolót, vagy mint a legszentebb Mithrát, te pedig fogd meg a bika szarvát a perzsa üreg sziklái alatt, a bikáét, aki megveti a lábát, hogy aztán kövessen – ezt mondván leeresztette a karjait, meghajtotta a fejét, hozzátette még halkan, outum soluit libens merito, azzal távozott, leave taking, egyszóval rejtély, titok, talány és misztérium, ez lengi be a negyedik fejezet végét teljesen, éppen úgy, mint a következő rész egy rendkívül lényeges elemét is, ahol eme rejtélynek, titoknak, talánynak és misztériumnak ugyanilyen súlyos jelentősége van, csak mindez ott az Albergueriában várakozó csoportok egyikének a jellemzésére szolgál, a szefárdokéra és a szicíliai testvéreikére, folyton vissza-visszatér ugyanis egy kép, ahogy tudniillik egy szefárd vagy egy szicíliai, foglalkozzék különben bármivel, legyen koldus, könyvnyomtató, szabó vagy cipész, fordítson épp tolmácsként vagy írnokként görögből, törökből, olaszból vagy örményből, váltson pénzt éppen, vagy húzzon fogat, mindegy, never mind, mondta Korim, de egyszeriben csak azt látni, hogy hirtelen kiesik a szerepéből, és átlép egy másik világba, in an other world, váratlanul megáll a kezében a szabóolló vagy a suszterkés, megáll a kezében a köpülőcsésze vagy a kiszámolt maravédi, és még csak nem is egy pillanatra, hanem olykor egy-egy hosszú percre is, azt mondhatnánk, hogy elmereng, brood, tökéletesen megszűnik szabónak vagy suszternek, koldusnak vagy tolmácsnak lenni, valami egészen mássá lesz, a tekintete tűnődő, hiába szólongatják, nem vesz róla tudomást, s akkor, mert már oly sokáig tart, a vele szemben álló is elhallgat, már nem szólongatja és nem rázza, csak nézi a különös mód átszellemült arcot, a révült szempárt, amint fölfele néz, ezt a gyönyörű arcot és ezeket a gyönyörű szemeket, beautiful faces and beautiful eyes, erre újra és újra visszatér a kézirat, egy kissé úgy, mintha maga is elmerengne, tűnődőn, révetegen, hirtelen abbahagyja az egészet, és megpihen ezeken az arcokon és szemeken, a kézirat, mondta Korim, amelyről ekkor már tudni lehet, legalábbis ő ezt már az első olvasásra tudta, sőt ez volt az egyetlen, amit már a kezdet kezdetétől biztosan tudott, hogy: őrült írta az egészet, és ezért nincs ott a címlap, és ezért nincs ott a név.

13. Későre járt, de nem mozdult egyikük sem, Korim – szótárával és jegyzetfüzetével a kézben – szünet nélkül mesélt és magyarázott, a tolmács szeretője pedig még mindig ugyanazt az újságot tartotta az ölében; néha felnézett belőle, néha összehajtotta egy percre, de nem rakta félre egy pillanatra sem, ha oda-odafordult is az ajtó felé, ha fejét kissé félrebillentve bele-belehallgatott is a levegőbe, folyton ugyanoda tért vissza, a képekhez a fekete-fehér füzetben, az árral és telefonszámmal megjelölt nyakláncok, fülbevalók, karperecek és gyűrűk színtelen ragyogásához a durva papíron.

14. Bujaság, erotika, szenvedély és érzékiség, folytatta Korim rövid gondolkozás után s látható zavarban a nőnek, félrevezetné a kisasszonyt, ha elhallgatná, ha eltussolná, ha megpróbálna nem beszélni róla, mindama dolgok mellett ugyanis, amikről eddig szó volt, van még egy nagyon lényeges vonása a teljes összeomlás, vagyis a római rész felé sodródó szövegnek, hogy tudniillik végtelenül át van itatva érzékiséggel, a későbbiek miatt ezt egyszerűen nem tagadhatja el, az egész Albergueria, mint mondta, tele van kurvákkal, a mondatok pedig, amikor ide-oda járnak az Albergueria különböző színterein, folyton beleütköznek ezekbe a kurvákba, s ilyenkor, ezt meg kell mondja nyíltan, a leírások példátlanul szemérmetlenek, állnak a lépcsőkön és a lépcsőfordulókban, állnak hanyagul a folyosók, az emeletek és az átjárók világos vagy homályos szögleteiben, de a kézirat mondatai nem érik be azzal, hogy bemutassák: a hatalmas kebleknek és faroknak, a ringó csípőknek és karcsú bokáknak, a dús hajzatoknak és a gömbölyű vállaknak egy miféle színes, kavargó vására ez, hanem követik őket, amikor egy matróz vagy egy jegyző, egy árus vagy egy pénzváltó, amikor andalúziaiak és pisaiak, lisszaboniak és görögök, amikor kamaszok és leszbikusok, és amikor vének és rémülten maguk mögé pislongató papok oldalán, nyelvükkel kéjesen az ajkukat nyalva s csábító pillantásokkal alkalmi kuncsaftjaikat máris tüzelve eltűnnek egy közeli sötét szobában, igen, pirult bele Korim hirtelen, ezek a mondatok felhajtják a függönyt ott, ahol minden körülmények között minden függönynek le kéne mennie, és nem, ő erről, ennél részletesebben, már nem kíván beszámolni, pusztán jeleznie kell, hogy az ötödik fejezet, the fifth chapter, kíméletlen gondossággal mutatja be mindazt, ami e szobák sötétjében történik, a szerelmi műveletek kimeríthetetlen sorozatát, a kurvák és kuncsaftjaik közt zajló trágár beszédet, a szerelmi aktusok sivár vagy bonyolult hangulatát, jeges vagy forró szenvedélyét, az ébredő s a kialvó vágyat, a botrányosan hajlékony szerelmi tarifát, ám amikor mindezt megteszi, akkor nem ábrázolja romlottnak ezt a világot, és nem élvezi, amikor leírja, és nincs is benne semmi beteges vagy elítélő, hazug vagy brutális, csak rendkívüli alapossággal és rendkívüli érzékenységgel jár el, hogy így fejezze ki magát, tárta szét a kezét Korim, és mert ez az alapos és érzékeny módszer megdöbbentően hatásos, a fejezet közepétől ez is adja meg a dolgok tónusát, bármi új tűnik is föl ekkortól az Albergueria terében, az rögtön magába szívja ezt az érzékiséget, elsősorban Mastemann, aki itt, ezen a ponton, s ezúttal is meglehetősen váratlanul tűnik föl ismét, megelégelvén tudniillik az öbölben uralkodó veszedelmes, veszteglő csöndet, egy csónakkal kihozatja magát a partra egy Genovába készülő coccáról, s néhány szolga kíséretében kivesz egy szobát az Albergueria emeletén, Mastemann, emelte meg a hangját egy kissé Korim, akinek jó oka volt, hogy ne döntsön rögtön így, hisz számolnia kellett a spanyol fennhatóság alatt álló Gibraltárban a rá mint genovaira nehezedő gyűlölettel, the hate, valamelyest hasonlóan ahhoz, mint az előző részben is, amikor a tisztelgő vendégségbe érkezőktől, az eburacumi első cohors primipilusától, a corstopitumi castrum librariusától, végül magától a britanniai tartózkodásuk ötödik hetében megérkező Praetorius Fabrumtól Kasserék először hallanak a frumentariusok rejtélyes vezetőjéről, aki – mint mondják – a legmagasabb császári kegyben áll, s akit hol zseniálisnak, hol elvetemültnek, hol dicsőnek, hol alávalónak, de mindenképpen a Legfélelmetesebbként jellemeznek a közös étkezőhelyiség barátságos babérjai alatt, the most Fearful – először ekkor a frumentariusokról, mondta Korim, a cursus publicus sejtjeibe beleépített császári titkosrendőrség mindent és mindenkit tökéletesen ellenőrizni képes rendszeréről az örökkévaló Hadrianus bizalmas szolgálatára, hogy semmi ne maradjon homályban, akár Londiniumban, akár Alexandriában, akár Tarraco-ban, Germániában vagy Athénben is tartózkodik éppen a halhatatlan Róma.

15. Kasser ekkor már nagyon beteg volt, Kasser was ill, mesélte Korim, a napok nagy részét ágyban töltötte, és csak az esti étkezésekhez kelt fel, viszont nem tudta senki, miféle kór támadta meg, mert betegségét egyetlen tünet jellemezte, hogy tudniillik rettenetesen fázott; nem volt láza, nem köhögött, nem fájt semmije, csak rázta a hideg éjjel-nappal, egész teste, keze-lába, mindene egyfolytában remegett, pedig fűtöttek, a két odarendelt rabszolga folyamatosan tüzelt, és olyan meleget csináltak, hogy róluk állandóan szakadt a víz, Kassernak azonban nem használt, fázott továbbra is, és nem lehetett csinálni semmit, nézte orvos Corstopitumból, vizsgálták Eburacumból, itatták gyökérteával, etették gyíkhússal, bármivel próbálkoztak, nem segített, ráadásul a három vendég s a három beszámoló a mindent behálózó frumentariusokról és Mastemannról láthatóan rontott az állapotán, mégpedig döntő módon rontott, így a Praefectus Fabrum látogatása után már nem is jött ki esténként a vacsorához, hanem hozzá mentek be a többiek, de beszélni, talk, ilyenkor sem tudtak vele igazán, hiszen vagy olyan erősen reszketett a takarók és a bőrök alatt, hogy társalgásra gondolni sem lehetett, vagy pedig a hallgatásnak abban a mély vermében találták, amelyből meg sem próbálták kimozdítani, egyszóval csöndben és csak kevés szó mellett folytak az esték, the nights, s egyáltalán, csöndben és csak kevés szó mellett teltek maguk a napok is, a reggeleket és a délelőttöket Bengazza, Falke és Toot a Vallumról megírandó jelentés fogalmazgatásával töltötték, délután fürdőbe mentek, hogy alkonyatra visszatérjenek a villa nyugalmába – ez zajlott a felszínen, mondta Korim, valójában azonban, mint a kézirat fogalmaz, Kasser bent az ágyban és reszketésben, a többiek a jelentés fölött s a fürdő habjai közt, de egyetlen dolgot műveltek mindannyian: hallgattak Mastemannról, senki nem hozta szóba, a nevét sem ejtették ki, mégis: még a levegő is súlyos volt tőle, alakja és története, mely a három látogató részletes előadásából érzékletesen állt előttük, szinte rátelepedett a gondolataikra, hogy aztán egy újabb hét múlva már teljesen nyilvánvalóvá váljék: nemcsak hallgatnak róla, hanem várják, számítanak rá, hogy jön, biztosra veszik, hogy mint a cursus publicus britanniai Magistere fel fogja keresni őket, a szöveg nem győz visszatérni rá, hogyan figyelték a villa előtt zajló eseményeket, hogyan rezzentek össze, ha a szolgák vendéget jelentettek, de Mastemann nem jött és nem kereste fel őket, he was not coming, mert arra csak a következő fejezetben került sor, ahol megérkezésének első estéjén mint a genovai Dominante különleges megbízottja mutatkozott be, finom illatfelhőt sodorva magával helyet kért az asztaluknál, biccentett, leült, röviden belenézett az arcukba, majd mielőtt ők négyen a kilétüket fölfedhették volna, János király dicséretébe kezdett, mintha tudná, kikhez ült oda, mondván, hogy az ő szemében és Genova szemében a portugál király az eljövendő idő, az új szellem, a Nuova Europa, vagyis maga a tökéletes uralkodó, aki döntéseit nem az indulataira, nem az elkötelezettségeire és nem sorsa véletlenjeire alapozza, hanem azokat az értelmének alávetett indulatai, elkötelezettségei és véletlenjei szerint hozza meg, aztán áttért a Nagy Hír taglalására, és Colombót hol signor Colombónak, hol a „mi Cristofórónk”-nak nevezvén, s teljesen megdöbbentve ezzel négyőjüket, a híres expedícióról már úgy beszélt, mint ami sikeresen bevégeztetett, végül nehéz malagai vöröset rendelt a fogadósnétól mindannyiuknak, s bejelentette, hogy új világ jön, a new world coming, amelyben nem egyszerűen Colombo admirális, hanem maga a genovai szellem győzedelmeskedik, mégpedig, emelte fel a hangját is, a poharát is, mindent áthatóan és mindenre kiterjedően – a genovai szellem, magyarázta Korim a nőnek, az, amely a Mastemann legkisebb mozdulatát is követő tekintetekből ítélve, itt, az Albergueriában, áthatóan és mindenre kiterjedően volt gyűlöletes.

16. Ha meghalunk, az egész gépezet megy tovább, és az emberek azt gondolják, ez a legborzalmasabb, szakította félbe később önmagát Korim, aztán lehajtotta a fejét, töprengett egy ideig, majd fájdalmas képet vágva belekezdett egy lassú fejkörzésbe, s közben azt mondta: – Pedig csak ebből, hogy megy tovább, lehet rendesen megérteni, hogy nincs is gépezet.

17. A kurvák megbolondultak, folytatta aztán, és ezt signor Mastemann megjelenése magyarázta egyedül, senki nem látta világosan, mi az oka ennek, s főként, hogy ami belőle áradt, az a delejes erő, az miben áll, de a tényt mással összekapcsolni nem lehetett, Mastemann megjött, és az Albergueria megváltozott, elfoglalt egy lakosztályt az egyik emeleten, és a földszintre példátlan módon csend borult, csend, míg csak megérkezésének első estéjén le nem jött onnan, s egy láthatóan rögtönözve kiválasztott asztalnál, a Kasserékénél különben, el nem helyezkedett, mert akkor megindult újra az élet, noha semmi nem úgy ment már tovább, mint azelőtt, vagyis szabó, suszter, tolmács és matróz, ha folytatták is, amit abbahagytak, fél szemmel mind azt leste, mit csinál Mastemann, pedig hát mit csinált volna?, tárta szét a kezét Korim, ült szemben Kasserékkal, és beszélt, bort töltött, koccintott és hátradőlt, azaz semmi olyat, ami ezt az általános borzongást, this general rigor, önmagában indokolta volna, ugyanakkor meg igaz, hogy elég volt ránézni, és rögtön félni kezdett tőle az ember, ijesztően világoskék, mozdulatlan szemek, lyukacsos arcbőr, hatalmas orr, hegyes áll, az ujjai hosszúak, finomak, elegánsak, ébenfekete köpenye pedig, ahogy bélésének lángoló vöröse ki-kivillant olykor, mindenkinek a torkára forrasztotta a szót, egyszóval gyűlölet és félelem, hate and fear, ezt váltotta ki a földszinten a szabók, suszterek, tolmácsok és matrózok között, de mindez semmi nem volt ahhoz képest, amilyen hatást Mastemann a kurvákra gyakorolt, mert ők viszont nemcsak megborzongtak tőle, hanem egyenesen kifordultak önmagukból, ha megjelent, bárhol tűnt föl, a környéken álló algíri vagy granadai szépségek azonnal odafutottak, és körbevették, és úgy viselkedtek vele, mint valami ellenállhatatlan mágussal, megrohamozták tudniillik, mintha megbabonázta volna őket, megérintették a köpenyét, és könyörögtek neki, hogy velük menjen el, ingyen, suttogták a fülébe, egész éjjel és tetőtől talpig mindent, búgták neki, és közben hisztérikusan nevetgéltek, és ugráltak, és szaladgáltak körülötte, és belecsimpaszkodtak a nyakába, és rángatták, tapogatták, húzták-vonták, és kifordult szemmel sóhajtoztak, mint akiknek már Mastemann puszta közelsége is maga a kéj, szóval látványosan az eszét vesztette mind Mastemann eljövetelével, és ezzel a rájuk épült virágzó ipar is gyorsan és látványosan tönkrement, mert elkezdődött egy korszak, epoch, amelytől fogva e kurvák valamennyien nem a pénzt, hanem a kielégülést keresték a szerelmi ügyletekben, kielégülést azonban nem találtak, mivel senki nem tudta kielégíteni őket, ne kezdj velük, mert kicsinálnak, hangzott a férfiak közt az általános figyelmeztetés, ők használnak téged, és nem te őket, adta az egyik a másiknak tovább, és közben mindenki tudta, honnan fúj a szél, mindenki tudta, hogy az ok Mastemann, így a gyűlölet és a félelem óráról órára nőtt a békesség alatt, hate under the quietude, valahogy úgy, ahogy Corstopitumban mélyült el ugyanez, hisz másnak nevezni, mint gyűlöletnek és félelemnek, amit Bengazzáék éreztek az ismeretlen Magister iránt, aligha lehetett, meghallgatták a nyomasztó beszámolókat a primipilustól és a librariustól, megjegyezték jól a Praetorius Fabrum keserű szavait, megrágták még egyszer, mondta Korim, hogy ügynöki hálózatának kiépítésekor Mastemann a cursus publicus régóta olajozottan működő rendszerét milyen páratlan ügyességgel használta fel, és már gyűlölték, és féltek tőle, pedig még nem is látták, megvetették, és megborzongtak, pedig találkozóról szó se volt, csak Kasser nem árulta el, mit érez, mondta Korim, csak róla nem lehetett tudni, hogyan vélekedik a dologról, mert nem szólt egy szót sem, és nem nyilvánított véleményt sem Corstopitumban, amikor esténként bejöttek hozzá a többiek, sem az Albergueria asztalánál, ahol már szinte egyáltalán nem vett részt a beszélgetésekben: többnyire csak ült szótlanul, nézte az öblöt az ablakon át, a hajófáklyákat a ködpászmák között, a galeonék, fregattok és korvettek, a naviguelák, karavellák és hulkok kísérteties gyülekezetét, amint arra várnak, hogy tizenegy nap után, after eleven days, végre feltámadjon a szél.

18. Castus pontosan hét nap múlva és egy nappal azután jelent meg újra értük, hogy költői himnuszra emlékeztető lelkes beszámolójukat az isteni Vallumról átadták a Praetorius Fabrumnak, s ezzel dolguk Britanniában tulajdonképpen véget ért, újra ő, hajtotta meg a fejét Castus, a Pater küldötteként s azzal a megtisztelő feladattal, hogy Brocolitiába vezesse őket Sol és Apolló szent ünnepén, a nagy áldozat, emelte fel jobb kezét a magasba, és a nagy lakoma alkalmából, a Bika leölésének és Mithra újjászületésének dicsőséges napján a részesülni vágyók megtisztulására – de csak Bengazza, Falke és Toot indultak el, Kasser nem vállalkozhatott egy ilyen utazásra, lovon, s ha lehet, még kegyetlenebb időjárásban, mint eddig bármikor, nem, erre ő már, felelte halkan Falke kérdésére, nem képes egyáltalán, menjenek csak nélküle, mondta, és majd számoljanak be mindenről részletesen, így hát Bengazzáék, összeszedvén a szertartáshoz szükséges köpenyeket és álarcokat, vastag prémekbe öltözve s ezúttal az előírásoknak megfelelően kíséret nélkül, tehát a legnagyobb titokban, viszont történetükben először tényleg Kasser nélkül, without Kasser, vágtak neki az útnak, amit aztán gyors vágtában, háromszor cserélve lovakat, egy rövid éjszaka alatt sikerült is megtenniük a szembe hasító jeges szélben, the wind – embertelenül nehéz vágta volt, mesélték visszatérésük után Kasser betegágyánál, de odaértek időre, vagyis már pirkadat előtt megérkeztek Brocolitiába, ahol Castus a tábortól kissé nyugatra egy barlang rejtett kapujához irányította őket, de mintha csak megérezte volna, hogy eltitkolnak előle valamit, egyre szomorúbb és szomorúbb tekintettel nézett rájuk, nem kérdezte ugyan, és tulajdonképpen nem is várta, hogy elárulják, mi az, de látszott rajta, hogy tudja, valami történt még az úton, amit nem mondanak el, csillogott a szemük, mikor elmesélték, Mithra újjászületése, a Bika vérének kiontása, a lakoma, a liturgia és maga a Pater milyen felemelő volt és milyen csodálatos, de Kasser észrevette, hogy e csillogó szemekben van egy rejtett árnyalat, ami másról beszél, és nem is tévedett, no error, nem, fogalmaz a kézirat, mert az úton valóban történt valami, a második mansiónál ugyanis, Cilurnum és Onnum között, ahol megálltak lovat váltani s egy kevés mézes bort inni a forró kupákból, váratlanul beleütköztek abba, amire, ha számoltak is vele, hogy megtörténhet, felkészülniük nem lehetett, indultak már éppen, léptettek kifelé a mansio udvaráról az útra, amikor hirtelen egy csapat lovas tört ki az éjszakából, ismeretlen, még a leginkább a helvét auxiliárisokra emlékeztető, pikkelypáncél-egyenruhák, teljes fegyverzet, scutum és gladius, és egyszerűen legázolták őket, le kellett vessék magukat az árokba, ha nem akarták, hogy lovaikkal együtt ott maradjanak holtan, körülbelül egy turma lovas zárt alakzatban s középen egy magas férfi rangjelzés nélkül, földig érő, lobogó köpenyben, csak egy pillantást vetett rájuk, ahogy tápászkodtak fel az árokból, egy pillantás volt az egész, és már viharzott is tovább a lovasaival Onnum felé, de Bengazzáéknak elég volt, hogy rájöjjenek, kit láttak, és ebből a pillantásból felmérjék, igaz-e a hír; nagyon komoly, nagyon szigorú volt ez a tekintet, áll a kéziratban, vagy hát ez nem is elég jó így, vetette közbe Korim, hogy komoly, mert olyasféle komolyság és szigor volt ez, seriousness and dourness, amellyel a gyilkos közli az áldozatával, hogy most jött el az utolsó pillanat, vagyis, foglalta össze Korim, és hangja nagyon keserűen csengett, a halál urát látták meg benne, the Lord of Death, az árok széléről, Cilurnum és Onnum között, s a gibraltári fejezet csupán annyiban tér el ettől, hogy míg itt az irtóztató távolságtól, mely elválasztotta őket, ott az irtóztató közelségtől tör rá Bengazzáékra a félelem, hisz azt talán felesleges is mondani, magyarázta Korim, hogy az Albergueria asztalánál, mikor Mastemann odaült közéjük, és rendszeres előadásába belekezdett, tapasztalni, hogy ennyire közel van hozzájuk egy ennyire ijesztő arc, több volt, mint félelmetes: megfagyott az ereikben a vér.

19. A malagai bort kedvelte a leginkább, a sűrű, édes, nehéz malagait, partra lépésének első estéin, melyek rendre Kasserék társaságában zajlottak le, egyik kancsóval rendelte a másik után; töltött, ivott, és töltött újra, és biztatta a többieket is, hogy igyanak vele bátran, mindannyian, aztán a háta mögé odagyűlő kurvák sóvárgó karéjában csak beszélt és beszélt, talk and talk, és senki nem mert közbeszólni, mert Genováról és a világ feletti minden eddiginél nagyobb hatalomról folyt a szó – Genova, ejtette ki a szót, egészen úgy, mint aki ezzel lényegében már be is fejezte, és: Genova, tette aztán még hozzá, és neveket sorolt, Ambrosio Boccanera, Ugo Vento és Manuel Pessagno nevét, de mivel látta, hogy hallgatóinak ezek egyáltalán nem mondanak semmit, odahajolt Bengazzához, és csendesen megkérdezte tőle, hogy akkor talán majd Bartolomeo, Daniel és Marco Lomellini lesz egy kicsit ismerős? – nem, rázta meg a fejét Bengazza, no, he said, mire Mastemann Toothoz fordult, hogy vajon Baltazár Suárez nevezetes mondata, miszerint „olyan emberek ezek, akik az egész világot sem tartják túl nagynak ahhoz, hogy megszerezzék”, neki mond-e valamit, nem, nem mond, felelte Toot megzavarodva, pedig az egész világot, bökte erre mutatóujját Tootra Mastemann, ekképpen hangzik a tökéletes megfogalmazás, állította, mivel nemcsak hogy az övéké lesz hamarosan, hanem a következő példátlan eset áll elő: Genova nagy korszaka eljön, majd elmúlik a dolgok természete szerint, nem így azonban a genovai szellem, the spirit, és hogy ugyanis a világ Genova kihunytával is majd a genovai rugóra jár, és akarják tudni, mi az a genovai rugó?, kérdezte, s poharát feltartotta a fénybe, nos, az, amikor a Nobili Novi, vagyis az egyszerű kereskedők világát legyőzi a Nobili Vecchi, a pusztán pénzzel foglalkozó kereskedő, más szóval a genovai géniusz, dörgött rájuk Mastemann, mely az asientók és a juro de resguardók, a váltók és hitelek, az értékpapírok és a kamatok, egyetlen kifejezéssel tehát: a borsa generale rendszerének kidolgozásával megteremt egy vadonatúj glóbuszt, ahol a pénz és műveletei már nem a valóságra épülnek, hanem az értelemre, ahol a valósággal való foglalkozás már csak a mezítlábas szerencsétleneket sújtja, a genovai győztesnek csak és kizárólag a negoziatione dei cambi jut, azaz összefoglalóan, mondta Mastemann zengő hangon: új rend jön létre a földön, ahol az, ami uralkodik, átszellemül, s ahol a banchieri di contók, a cambiatorik és a heroldik, tehát nagyjából kétszáz ember Lyonban, Besanconban vagy Piacenzában időnként azért gyűlik majd össze, hogy nyilvánvaló legyen, övék a világ, övék a pénz, a líra, az oncio, a maravédi és a dukát, a reál és a livre tournois mögött övék a korlátlan hatalom – kétszáz ember mindössze, eresztette le a hangját Mastemann, aztán megforgatta a bort a poharában, odabiccentett a társaság felé, s az utolsó cseppig kiitta mind.

20. Kétszáz?, kérdezte utolsó közös estéjükön Mastemanntól Kasser, s ezzel tulajdonképpen el is kezdődött a csomagolás, the wrapping, volt ugyanis egy pillanat, amikor az ezt megelőző éjszaka mentek felfelé a lépcsőn a szobáikba, és egymásra néztek, és egyetlen szó nélkül eldőlt, hogy nincs tovább, itt az ideje pakolni, vagyis nincs értelme várni, a Hír, ha megjön is, s ha úgy lesz is, ahogy azt Mastemann sugallta, őket nem érinti már, the news are not for them, mert hittek Mastemannak, s hát Mastemannak nem hinni nem is lehetett, szavai mint a pörölycsapások hullottak Kasserék fejére, és estéről estére egyre inkább meggyőzték őket az új világról, mely fertőzöttségét már születésével magában hordta, egyszóval elhatározták ők már az indulást korábban is, és Kasser kérdése, amit Mastemann különben el is eresztett a füle mellett, most mindehhez csak a zenét adta meg, the music – kétszáz?, kérdezte másodszor is, és Mastemann másodszor sem hallotta meg, de a többiek igen, rajtuk látszott, hogy megértették, tényleg itt az idő, s ha megjön a szél, nincs ok maradni már, mindegy, hogy a korábban remélt irányok melyikéből jön majd meg a Hír, mindegy, hogy Palosból vagy Santa Féből, hogy Luis de Santangel, Juan Cabrera vagy Imigo Lopez de Mandoza környezetéből érkezik-e meg legelőször, számukra ez az új világ borzalmasabbnak ígérkezett minden réginél, awful like the old, Mastemann meg csak mondta és mondta még ezen az utolsó estéjükön is, a bor La Rochelle-ből, rabszolga, hódprém és viasz Britanniából, a spanyol só, a lakk és a sáfrány, a ceutai cukor, a faggyú és a kecskebőr, a gyapjú Nápolyból és a dzserbai szivacs, a görög olaj és a német fa, de mindez csak egy tétel egy darab papíron, értik?, hivatkozás és állítás, a lényeg, hogy mi áll bent a scartafaccio lapjain, a döntő, hogy mi van a nagy risconto-vásárok bekötött könyveiben, erre figyeljenek majd, mert ez lesz a valóság, mondta, és felhajtott egy újabb pohár bort – aztán másnap egy csapat languedoc-i matróz érkezett, akik arról számoltak be, hogy néhány magógot láttak lejönni a Calpéról a tengerpart felé, és ez volt az első jó jel, amit hamarosan követett a többi is, hogy végül, mikor egy csoport andalúziai zarándok azzal állított be egy nap, hogy lent az öbölben egy óriási, öreg albatrosz repül egész alacsonyan a víz fölött, már mindenki értse, a szélcsend, a calma chicha kegyetlen uralma véget ért, the lull is over, és valóban, néhány óra múlva még Kasserék szobáiba is betörtek a boldog szolgák, közölvén a napok óta bezárkózott urakkal, hogy feltámadt a szél, és megrezzentek a vitorlák, és megmozdultak a hajók, előbb csak lassan, majd egyre nagyobb sebességgel elindulhattak mind a coccák és fregattok, a karakkok és galionok, amire megbolydult hirtelen az egész Albergueria, és elindultak Kasserék is, háttal Gibraltárnak át Ceutába, hogy ott – az eredeti terveknek megfelelően – egy új portolán összeállítására a megbízást Ortiz püspöktől felvegyék, tehát tudták, mi következik most, amiképpen tudták Corstopitumban is, mikor eljött a búcsú, hogy mifelé mennek, míg keresztüljutnak a Csatornán, hogy mi áll előttük a normandiai partokon, what comes at the beach of Normandia, csak Kasser nem tudhatta meg, átjut-e valaha is a túloldalra, őt becsavarták a legmelegebb bőrökbe, kivezették a cursus publicus által külön az ő rendelkezésére bocsátott carruca dormitoriához, óvatosan felsegítették és elhelyezték benne, aztán lóra szálltak, és körbevették, és nekiindultak a rettenetes szélnek; köd szakadt rájuk Condercumnál, farkasok támadták meg őket Pons Aelius előtt, aztán a túlságosan is törékenynek tetsző navis longa a római kikötőben, a viharos tenger a felkorbácsolt, hatalmas hullámokkal, végül a nappali sötétség, mely ráereszkedett a partra, a száműzött Nap, mondta Korim, hogy semmiféle fény, hogy semmiféle fény!

21. Hosszan nézett maga elé, és jó sokáig nem szólt egy árva szót sem, aztán vett egy mély lélegzetet, hogy mára lezárja valahogy, és odapillantott a nőre, de az a maga részéről némileg korábban zárta le, mert hátával az ágy mögötti falnak támaszkodva, előrebukó fejjel és az arcába hulló hajjal már aludt, Korim észre sem vette, csak most a végén, hogy ő is be akarta fejezni már, viszont így nem volt szükség semmiféle záró fordulatra, óvatosan felkelt az ágyról, s lábujjhegyen kiment a szobából, de aztán rövid gondolkozás után visszatért, a felcsavart ágyneműből, amit a szállítómunkások azért otthagytak nekik, kiválasztotta az egyik paplant, és betakarta vele a nőt, majd a saját szobájába ment, és csak úgy ruhástól lefeküdt az ágyra, de nem bírt elaludni, csak jó sokára, akkor viszont azonnal, egy szempillantás alatt, úgyhogy betakarózni vagy levetkőzni sem volt idő, aminek az lett a következménye, hogy úgy is ébredt fel, ruhástól és egész testében dideregve, még sötét volt odakint, s ő egy darabig a derengő tetőket nézegette az ablakból, és dörzsölgette a tagjait, hogy felmelegedjen, aztán odaült újra az ágyra, bekapcsolta a laptopot, beütötte a kulcsszavakat, és még egyszer leellenőrizte, vajon bejön-e mind a home-page-en, hogy vajon nem követett-e el mégis valami hibát, és nincs-e tévedés, de nem volt tévedés, és nem követett el hibát, a kívánt műveletek után a leírt kézirat első mondatai máris ott világítottak a képernyőn, akkor kikapcsolta a készüléket, összecsukta, és félretette, s várta, hogy elkezdődjön a kilakoltatás, azonban nem a kilakoltatás kezdődött el, mesélte később, hanem, hogy úgy mondja, az új beköltözés, mivel leginkább még arra hasonlított, a beköltözésre, hisz csak jöttek és jöttek a dobozok és a ládák, csak álltak kint a konyhában a nővel, félrehúzódtak az ajtó melletti sarokba, és csak nézték, mit művel megint az a négy szállítómunkás, és mindezt úgy, hogy a ház feje, a tolmács sehol, mintha a föld nyelte volna el, és csak hordták és hordták a dobozokat és a ládákat, már elborítottak mindent, már nem volt egy talpalatnyi hely se, a négy munkás akkor aláíratott egy másik papírt a nővel, és elpucolt, ők meg ott maradtak az ablaknál a konyhában, és csak nézték ezt a teljes felfordulást, és nem értettek semmit, a nő végül bátortalanul kibontott egy csomagot, ami hozzá a legközelebb állt, feltépte a papírt, és megnézte, mi az, egy mikrohullámú sütő volt, és így jöttek azután sorban egymás után, mert akkor már nekiláttak a bontogatásnak, Korim is beszállt, és bontott, kézzel vagy késsel, mit hogyan lehetett, egy hűtőszekrény, mondta, egy asztal, egy csillár, egy szőnyeg, étkészlet, fürdőkád, lábos és hajszárító, végül ott álltak a nap végén a lassan ereszkedő sötétben, és a tolmács szeretője csak járkált ide-oda a rettenetes mennyiségű csomagolóanyag tetején, csak ment erre-arra a rettenetes mennyiségű tárgy között, és a kezét tördelve, riadt tekintettel néha Korimra nézett, de Korim nem válaszolt, csak járkált, és ment ő is ide-oda, néha megállt egy ponton, lehajolt, s megnézett egy széket, vagy egy függönyt, vagy egy csaptelepet, hogy tényleg szék, függöny és csaptelep-e, aztán visszatért a bejárati ajtóhoz, oda, ahová ma reggel a szállítómunkások azt a vastag, lila műanyag szalagot dobták, kihajtotta, vizsgálgatta, majd hangosan is felolvasta, ami rá volt írva, hogy start over again, és azt mondta, őszerinte ez egy óriási masni, talán valami játék … vagy nyeremény lehet, mert mintha ezzel lett volna átkötve az egész, de a nő ezt is elengedte a füle mellett, és nem hagyta abba a föl-alá járkálást a zűrzavarban, és addig tartott ez így, míg el nem fáradtak mind a ketten, és le nem ült a nő az ágyra, és Korim mellé nem telepedett, éppúgy, mint tegnap, mert tényleg olyan volt, tulajdonképp pontosan olyan megmagyarázhatatlan és nyugtalanító, mint a múlt éjjel, legalábbis, mint Korim jóval később elmesélte valakinek, a tolmács szeretőjének a szorongó tekintetéből ítélve feltétlenül, ezért aztán úgy is alakult minden, mint akkor, a nő, hátát a falnak vetve és ki-kipillantgatva a bejárat felé a nyitva hagyott ajtókon, ugyanabban a reklámfüzetben lapozgatott, Korim pedig, hogy elterelje a másik figyelmét, folytatta ott, ahol az éjszaka abbahagyta, mert eljött, jelentette ki ünnepélyesen, elérkezett az utolsó felvonás, a befejezés és a vég, és ezzel az a fontos perc is, amikor végre elárulhatja, mit is takar nála és miben is áll az a mindent eldöntő, az a terveit alapjaiban megrendítő, az a számára oly megvilágosító erejű felismerés.

22. A mondatoknak van szerkezete, a szavak állnak, pont, pont, vesszőcske, mind-mind a helyén, mégis, mondta Korim, és megint elkezdett körözni a fejével, ami itt, az utolsó részben történik, az tényleg csak egyféleképpen jellemezhető, mégpedig úgy, hogy: összeomlás, összeomlás és összeomlás, collapse, collapse and collapse, mivel a mondatok, mintha megőrülnének, nem egyszerűen nekilódulnak, hanem valami kétségbeesett sebességre kapcsolva belefognak egy eszeveszett rohanásba, crazy rush, ő se az a kiköpött ómagyar, mutatott magára, ezt nem állítja, neki is megvan nyilván a maga görgős, hengeres, darálós beszédmódja, hogy mindent egyetlen mondatba sűrítsen bele, és hogy egy egyetlen, utolsó, mély lélegzetvétellel, tényleg, az egészet, tudja ő ezt jól, de ami a hatodik fejezetben van, the sixth chapter, az teljesen más, mert itt a nyelv egyszerűen felmondja a szolgálatot, és nem arra használódik, amire való, elindul egy mondat, és nem akar megállni, de nem azért, mert – mondjuk így – zuhan egy szakadékban, tehát nem valami tehetetlenség hajtja, hanem egy tébolyult szigor, mintha az ellenkező irányba szabadulna el benne a pokol, mint amerre el szokott, tudniillik nála, a kéziratban a fegyelem felé, the discipline, arról van szó, magyarázta Korim a nőnek, hogy jön ez az óriási mondat, és elkezdi hajszolni magát, hogy minél pontosabb és minél érzékletesebb legyen, emiatt felvonultatja azt, amit a nyelv elbír, meg azt is, amit nem bír el, jönnek a szavak a mondatokban, egymásra boltozódnak és egymásba torlódnak, de azután nem mint egy közlekedési balesetben, szerte-szanaszét, hanem mint egy kirakósjátékban, amely életre-halálra megy, sűrűn, töményen, zártan, levegőtlen szorosságban, na, ez az, valahogy így, bólogatott Korim, hogy mintha minden mondat, all the sentences, halálosan fontos volna, és ettől függene az élet és halál, life and death, zajlik szédületes iramban az egész, és amit leír, amit felépít és körberak és megjelenít, az annyira bonyolult, so complicated, hogy belőle voltaképpen már semmi nem érthető, igen, jelentette ki Korim, jobb is így, hogy már most elárulta a legfontosabbat, hiszen a hatodik rész Rómája embertelenül bonyolult, és ez a lényeg, mondta, meg az, hogy ennél az embertelen bonyolultságánál fogva a kézirat innentől valójában olvashatatlan – olvashatatlan és közben példátlanul szép, ezt érezte már a kezdet kezdetén, amikor – mint ezt mesélte már – egy innen nagyon-nagyon messzire fekvő magyarországi levéltárban, még az özönvíz előtt, legeslegelőször a végére jutott, és ezt érezte, akárhányszor olvasta is el, újra meg újra, és érzi ma is, hogy érthetetlen és gyönyörű, inapprehensible and beautiful, amelynek tartalmából aztán első nekirugaszkodásra mindössze annyit lehetett kibogozni, hogy az aurelianusi városfalak egyik kapujánál állnak, éspedig a Porta Appiánál, már kívül a falakon, talán úgy száz méterre onnan, egy kisebb szentélykő körül, és nézik az utat, nézik a Via Appiát, ahogy nyílegyenesen megérkezik dél felől, állnak, és nem történik semmi, a Porta Appiánál ősz van vagy koratavasz, ez eldönthetetlen, a kapu a Portánál leeresztve, s az őrségből egyelőre csak két arc látható a manőverszoba lőrésein át, és kétoldalt a pusztaság, és a felvert gyom, a kapu mellett pedig a kút s körülötte cisiariusok – nos, ennyi az, amit kezdetben és nagyjából ki lehetett hámozni a legutolsó fejezetből, meg hát, csücsörítette a száját sokatmondóan Korim, hogy minden, de minden iszonyú bonyolult.

23. Várakoztak egy Mercurius-szentély mellett, körülbelül száz-százötven méterre a Porta Appia előtt, Bengazza ült, Falke állt, Toot pedig a jobb lábát felrakta egy kőre, és karjait átkulcsolva a térdére támaszkodott – és tényleg nem történt más, mondta Korim, ez a várakozás volt a középpontban, expectancy in the heart of things, vagyis egy kicsit közelebbről nézve: a történetben megszűnt az előrehaladó idő, és ily módon megszűnt maga a történet is, bármi tűnt is fel az óriásivá nőtt mondatokban, bármilyen új elem jelent is meg ott, az nem vezetett sehová, nem készített elő semmit, nem bevezetés volt, vagy zárlat, nem ok vagy indítás, csupán eleme egy hihetetlen sebességgel odavillantott képnek, részlete, sejtje, darabja, alkatrésze egy hallatlanul komplikált egésznek, mely mozdulatlanul áll az óriás mondatok között, így most ha azt mondja, mondta Korim, hogy a hatodik rész végső soron nem más, mint egy gigantikus leltár, akkor téved és tévedésbe is ejt, ugyanakkor viszont mást nem mondhat semmiképpen, és épp ez az ellentmondás volt az, amely annyira nyugtalanította egész az utolsó napokig, egymást kizáró állítások, amelyekkel nem tudott mit kezdeni, mikor tudta, hogy mind a kettő igaz, de az meg hogy lehet, és nem és nem és nem boldogult, mert egyrészt így van, mondta jelentőségteljes mosollyal, a hatodik fejezet, ahogy állnak ott hárman, Kasser nélkül, a Via Appia torkolatában, és az utat figyelik dél felől, és beindul a monumentális leltár, hogy a Roma Quadratától a Vesta-templomig, és a Via Sacrától az Aqua Claudiáig, ez egyrészt így van, tényleg, másrészt viszont, kezdtek kigyúlni Korim szemében a fények, nem.

24. Felkelt, kiment a szobából, majd egy perc múlva egy vastag papírcsomóval tért vissza, leült a nő mellé, a kéziratot az ölébe vette, s egy darabig keresgélt benne, aztán mentegetőzve, hogy ezúttal és kivételesen erre a segítségre szüksége van, kiemelt néhány lapot, és bele-belepillantva folytatta ott, ahol abbahagyta az imént, mondván, hogy jöttek az úton Róma felé, jöttek a rabszolgák, a libertusok és a tenuirok, a lépcsőkészítők és a női cipészek, a rézöntők, üvegfúvók, pékek és téglaégetők, a pompeji gyapjúszövők és az arretiumi fazekasok, kallósok, borbélyok, kuruzslók és vízhordók, lovagok, szenátorok s nyomukban accensusok, viatorok, praecók és librariusok, aztán jöttek a ludimagisterek, a grammaticusok és a rhetorok, a virágárusok, a capsariusok és a kalácssütők, jöttek a kocsmárosok, a gladiátorok, a zarándokok és a delatorok, végül jöttek a libitinariusok, a vespillonok és a dissignatorok, jöttek, de már nem jönnek, mondta Bengazza, és az üres útra nézett, nem, vette át a szót Falke, mert nincs Forum és nincs Palatinus, nincs Capitolium és nincs Campus Marcus, és nincs meg a Saepta, az Emporium a Tiberis-parton, a csodálatos Horti Caesaris és a Comitium és a Cura, nincs meg az Arx, a Tabularium, a Regia és a Cybele-szentély, és nincsenek meg a ragyogó templomok sem, se a Saturnusé, se az Augustáé, se a Jupiteré, se a Dianáé, hisz felverte már a fű a Colosseumot és a Pantheont is, nem hoz törvényt már sem a szenátus, sem a császár, mert sem a szenátus, sem a császár nincsen a helyén, és így tovább a végtelenségig, magyarázta Korim, csak mondták és mondták, egymás szájából véve ki a szót, csak ömlött és ömlött belőlük, hogy micsoda mérhetetlenségben áradt ide minden földi jó, mert jött a gabona, folytatta Toot, és jött a hasáb- és rönkfa a Vicus Materariusra, a Via Sacrára pedig a méz, a gyümölcs, a virág és az ékszer, a Forum Boariumra a marhák és a Forum Suariumra a disznók, a Piscatoriumra a hal, a Holitoriumra a zöldség, az Aventinus lábához pedig a Tiberis-partra az olaj, a bor, a papyrus és a fűszerek, de nincs már miért áradjon e mérhetetlen földi jó, vette vissza a szót Bengazza, mert nincs már többé élet és nincsenek többé ünnepek, és soha többé nem lesz már sem kocsiverseny, sem Saturnalia, hisz elfeledték már Cerest és Florát, és nem rendezik meg többé a Ludi Romanit és nem lesz még egyszer Ludi Victoriae Sullanae sem, mert hát romokban a fürdők, Caracalla és Diocletianus thermái összeroskadva, és kiapadtak már a nagy vízvezetékek is, száraz az Aqua Appia, és az Aqua Marcia üres, és már mindegy, mondta Toot, hol lakott Catullus, Cicero vagy Augustus, már mindegy, hol álltak a nagy, a lenyűgöző, az utolérhetetlen paloták, már nem érdekes, hogy milyen bort ittak, hogy falernusit vagy massiliait, hogy chiosit vagy aquileiait, már mindegy, már nem érdekes, már nincs meg és nem árad és nincs miért, eképpen folyik a maga tébolyult módján ez oldalról oldalra, lapozgatott kissé elveszetten Korim, és persze ő most, tette hozzá, képtelen érzékeltetni a vibráló fegyelmet, ami ezt az egészet hajtja, mivel nem egyszerűen csak sorolódik minden egymás után, hanem azt kell mondja, hogy a leltár mellett ömlik egyidejűleg még ezernyi más, hisz hol arról olvas az ember, mondjuk a Forum Boarium és a Caracalla Thermae között, hogy mit csinálnak a cisiariusok a kocsik előtt, hol meg arról, hogy hogy eresztik le a kaput – a rácsot és a fatáblát – a Portánál az őrök, aztán az Aquae és a Saturnaliae meg a Holitorium között hol arról van szó, hogy miképpen néz ki a terra sigillata egy rakomány kincseként, hol pedig arról, hogy a Via Appia két oldalán a ciprus, a pinea, az akantusz és a szeder levelén mennyire ül meg a por, igen, pontosan így, sóhajtott föl Korim, de ugyanakkor mindez együtt van a többivel, valahogy bele van ékelve minden a nagy felsorolásba, tehát úgy értse a kisasszony, hogy nem egymás után következnek a dolgok, hogy van a lista, mondjuk, a Rómába özönlő alakokról, és aztán jön, mondjuk, a por a ciprusokon, és azután megint egy darab leltár az idehordott irdatlan áruról, és aztán tovább, például, a cisiariusokról, nem, nem így, hanem úgy, hogy mindezek egyetlen szörnyű, pokoli, mindent felemésztő mondatba kerülnek bele, elindul valami az egyik dologról, de jön a másik, aztán a harmadik, és már ott is van a mondat az elsőnél megint, és így tovább, reméli, nézett a tolmács szeretőjére Korim, hogy a másik most már látja valamennyire, és elhiszi neki, hogy nem túlzott, mikor úgy fejezte ki: olvashatatlan és tiszta őrület!!!, mint ahogy bízik abban is, hogy a kisasszony tudja: ez az egész mindezek ellenére megrendítően szép, és ő meg is rendült különben, akárhányszor olvasta is el, mindig megrendült, míg csak el nem jutott három vagy hány nappal ezelőtt ehhez a hatodik fejezethez, míg ide nem jutott újra, mégpedig a begépelés végső napjaiban, mikor már azt hitte, kész, minden marad sötétben, na, akkor, mondta Korim csillogó szemmel, akkor, ott, a hatodik fejezet első mondatai után hirtelen rádöbbent a dolog nyitjára, csak így tudja mondani, mert másképpen nem lehet, hogy három vagy hány nappal ezelőtt egyszeriben ott találta magát a dolog nyitjánál, hogy váratlanul, annyi, de annyi olvasás és csodálat és próbálkozás és kínlódás után, hogy megértse, váratlanul elöntötte a szobáját egy rendkívüli erejű fény, és ő felugrott az ágyról ebben a fényben, és elkezdett ide-oda járkálni izgalmában, és felugrott, és járkált, és már mindent értett.

25. Olvasta az irtózatos és egyre irtózatosabb mondatokat, és beütötte őket a gépbe, de a feje nem ott járt, a feje egészen máshol járt, mesélte most a nőnek, így aztán mindaz, ami még hátra volt a kézirat utolsó fejezetéből, az szinte magától került fel a képernyőre, és hát volt még hátra jócskán, mondta, hisz ott állt előtte az egész anyag az útról, a közlekedés eszközeiről és Marcus Cornelius Mastemannról, aki ezeken az oldalakon, mintegy búcsúzásként, curator viarumnak nevezi magát – az útról tehát, hogy hogy kellett megépíteni, vagyis a lehető legrészletesebben arról, hogy mi az a statumen, mi az a rudus és nucleus és pavimentum, egy út kötelező méreteiről és kétoldalt a vízlevezető árkokról, valamint a crepinidesről és a milliariumok elhelyezésének és feliratozásának szabályairól, aztán hogy miképpen működött a centuria accessorum velatorum, az utak karbantartására létrehozott híres augustusi alakulat, majd pedig hogy mivel közlekedtek itt, azaz elsősorban a rengeteg kocsiról és szekérről a carpentumoktól a carruca-kik, a raedáktól az essedumokig, s természetesen a legtöbb a biroták, petorritumok és carrusok mellett a kétkerekű, tető nélküli cisiumokról, hogy végül már csak Mastemann maradjon, pontosabban a mindenkori curator viarum alapvető feladatainak és hatalmának a leírása, de persze ez az egész beleömlesztve a központi képbe, ahogy Bengazza, Falke és Toot állnak a Mercurius-szentélynél, és a Via Appiát figyelik, hátha valaki mégis feltűnik rajta, nos, tehát, mesélte Korim, ő csak írta, írta be a gépbe az utolsó mondatokat, de az agyában, bent, valami egészen más zajlott le percről percre, mert bent minden dübörgött, zúgott, zakatolt és csattogott, miközben megpróbálta megfogalmazni, mire is jutott abban a fényben, hiszen hát hol kezdődött?, kérdezte önmagától, ott, felelte, a levéltár után, mikor hazavitte annak idején, és elolvasta újra és újra, hogy újra és újra megkérdezze, jó, jó, de minek és minek és minek?!, ez volt az első kérdés, de ez volt az utolsó is, és ez foglalta magában az összes többit is, hogy tudniillik ha nyelv is az, amit a kézirat itt használ, akkor is miféle beszéd, hisz jól láthatóan nem szól senkihez, s hogy miért nem fektet rá súlyt, hogy az irodalmi művekkel szemben támasztott követelmények minimumának legalább megfeleljen, és egyáltalán, hogy mi ez, ha nem irodalmi mű, mert nem az, ez nyilvánvaló, és miért van, hogy a szerző a dilettáns megoldások tömegét alkalmazza, és közben esze ágában sincs félni attól, hogy dilettáns legyen, és egyáltalán, és egyáltalán, látszott az izgalom Korim tekintetében, hihetetlen élességgel leír négy figurát, és beveti őket a történelem egy pontján: miért éppen ott, és nem máshol, miért épp ez a négy, és nem más, mi az a köd, amelyből folyton elővezeti őket, és mi az a köd, amelybe kivezeti, miért ismétlődik meg újra minden, és Kasser a végén hova tűnik el, és mi ez az állandó, örökös rejtélyeskedés, és mi ez a fejezetről fejezetre fokozódó türelmetlenség, ki Mastemann, és miért, hogy minden esemény vele mindig ugyanarra a rugóra jár, de ugyanarra jár a többiekkel is, és legeslegfőképpen miért őrül meg teljesen, aki ezt írta, bárki is ő, akár tagja a Wlassich családnak, akár nem és írása csak véletlenül került a Wlassichok fasciculusába, egyszóval, emelte fel a hangját Korim az ágyon, hogy mit akar végső soron a kézirat, mert valami oka kellett, hogy legyen, valami oknak, mondogatta magában ő, Korim, akárhányszor csak erre gondolt, kellett itt lenni, és akkor eljött az a nap, innentől nézve, most nem tudja már pontosan, a harmadik vagy hányadik visszafelé, belefogott az őrült hatodikba, nekilátott az ördögi mondatoknak, amikor egyszeriben csak kigyúlt a fény, és egy pillanat alatt világos lett az egész, nehéz ezt megmagyarázni, hogy addig miért nem, és most éppen miért, ő azt hiszi, azért épp most, vagyis akkor, három vagy hány nappal ezelőtt, mert már pont eleget gondolkozott rajta az elmúlt hónapokban, és a gondolatai megértek rá, hogy végre világos legyen, és egész határozottan emlékszik rá, hogy amikor mindez zajlott benne, ez a fény- és megértés-dolog, akkor a szívét melegség öntötte el, ő most nem szégyenli, hogy így fejezze ki, sőt lehet hogy így is kellett volna kezdje, mivel nagyon valószínű, hogy ebből indult ki az egész, és ebből támadt az a világosság is, hogy elöntötte a melegség a szívét, nem akar egyáltalán érzelmeskedni, de hát így történt, egyvalaki, egy Wlassich, vagy ki, nekilátott, hogy négy csodálatos, tiszta, angyali férfit kitalál négy szeretetreméltó, lebegő, végtelenül finom alakot gyönyörű gondolatokkal, és végigfutva a ránk eső történelmen, keres benne egy pontot a számukra, amelyen át kivezetheti őket, igen, mondta Korim, és a keze remegett, a szemei pedig izzottak már, mintha belázasodott volna hirtelen, a kivezető út, azt kereste a számukra az a Wlassich, vagy bárhogy is hívják, kereste, de nem találta, valamilyen teljesen légies-irreálisat, őket négyen beleküldte a teljesen reálisba, a történelembe, vagyis a háborúk örökkévalóságába, és megpróbálta letelepíteni őket ott egy-egy ponton, amely békét ígért, de soha nem sikerült, pedig egyre pokolibb erővel és egyre ördögibb hűséggel, egyre démonibb érzékletességgel idézi fel ezt a reálisat, és írja bele a saját teremtményeit, de hiába, és egyre inkább hiába, mert csak háborúból háborúba vezet számukra út, háborúból békébe nem, és ez a Wlassich, vagy ki, egyre inkább kétségbe is esik ebben az egyszemélyes dilettáns rituáléban, és a végére megbolondul teljesen, mert nincs Kivezető Út, kisasszony, mondta Korim, és lehajtotta a fejét, és ez neki, aki annyira megszerette már ezt a négy férfit, kimondhatatlanul fáj, ők négyen, Bengazza, Falke, Toot és a végére eltűnő Kasser olyan mélyen élnek már benne, hogy most alig talál szavakat, amikkel elmondhatná, hogy csak viszi őket erre-arra a szobában azóta, hordja őket ki a konyháig, aztán meg vissza a szobába, mert hajtja valami, és szörnyű ez, kisasszony, nézett Korim kétségbeesett szemekkel a nőre, nincs meg számukra az a Kivezető Út, hogy most már így nevezze, csak háború és háború mindenhol, még őbenne is, és végleg, és most, hogy ráadásul kész is, és bent van már az egész anyag a home page-en, igazán nem tudja, mi vár rá, mert eredetileg azt hitte, arra épült minden terve, hogy a végén megnyugodva indulhat el majd az úgynevezett utolsó útra, de most, a lelkében ezzel a fájdalmas tehetetlenséggel kell elindulnia, és érzi, hogy ez nem jó így, valamit ki kéne találnia, valamit mindenképpen, mégsem viheti őket magával, valahol le kéne tegye, de nem, a feje ostoba, kongó őrült, csak fáj és nehéz és le akar szakadni a nyakáról, csak fáj az egész, és nem jut az eszébe semmi.

26. A tolmács szeretője Korimra nézett, és halkan megkérdezte, What’s there on your hand, de Korimot annyira meglepte, hogy a nő egyáltalán megszólalt, meg túl gyors is volt neki, amit hallott, hogy egy darabig nem tudott mit felelni, csak bólogatott, és nézett fel a mennyezetre, mint aki gondolkozik, majd félretolta az öléből a kéziratot, és odahúzta a szótárt, hogy hümmögve elkezdjen kikeresni belőle egy szót, amit nem értett, amikor aztán hirtelen összecsapta, és megkönnyebbülve felkiáltott, hogy „what’s” és „there”!, ja, érti már, nem „Whatser vagy mi a fene”, áhá, bólogatott, „what is there on your… vagyis my hand …”, és odatartotta, és megforgatta a szemei előtt mind a két kezét, de nem látott rajtuk semmi rendkívülit, míg végül aztán láthatólag beugrott neki, mit akar a másik, felsóhajtott, és baljával rámutatott egy heges sebre a jobb kézfején, ja, ez?, biggyesztette le a száját, régi ügy, old thing, nem érdekes, no interesting, egyszer réges-régen nagyon el volt éppen keseredve, már szinte szégyelli, annyira gyerekes volt az az elkeseredés, és a végén aztán ez történt, mondta, átlőtte egy pisztollyal, perforate with a colt, pillantott bele ismét a szótárba, de tényleg semmiség az egész, nem lett belőle baj, ő már úgy megszokta, hogy észre sem veszi, csak viszi magával most már örökre, ez biztos, ezt jól látja a kisasszony, mint ahogy viszi magával – és ezt ő nagyobb bajnak tartja – ezt a fejet is itt, ezen a fájó, gyenge nyakon, mutatott rá, túl van terhelve, masszírozgatta meg a tenyerével hátranyúlva, nem bírja már, körözött jobbról-balra a fejével mélyen, vagyis újból ugyanaz a probléma jött elő, egy rövid, átmeneti könnyebbség után visszatér újból ugyanaz a régi, kínzó súly, ami volt, hogy úgy érzi már, főleg az utóbbi napokban, hogy néha már tényleg le tudna szakadni az egész, ezzel abbahagyta a masszírozást is, a fejkörzést is, és ismét az ölébe vette a kéziratot, elkezdte benne rendezgetni az utolsó lapokat, s közben hozzáfűzte még, hogy tulajdonképpen nem is tudja elmondani, mi a vége, mert annyira sűrű és áttekinthetetlen itt már minden, még azt sem lehet pontosan meghatározni, mikor volt, tehát hogy időben hova helyezze el az ember, elhangzik ugyan egy-egy keserű monológféle a négyszázkettes földrengésről, majd néhány eszelős mondat szomorú fordulataként egy-egy célzás a vizigótok borzalmas teljesítményéről, meg Geiserich-ről és Theodorikról és Oresztészről és Odoakerről, végül Romulus Augustulusról is valami, inkább csak a név, de semmi több, tárta szét a kezét Korim, pusztán célzások és villanások, amikor mindössze annyi bizonyos, hogy Rómának ott a Porta Appiánál valóban mindörökre vége van, vége, jelentette ki Korim, de folytatni már nem tudta, mert váratlanul nagy zaj hallatszott odakintről, lábdobogás, zörgés, dörömbölés és mintha valami szitkozódásféle is – aztán túl sok idő már nem maradt a tűnődésre, hogy ki lehet, mi lehet, mert abból a lábdobogásból, zörgésből, dörömbölésből és szitkozódásból hamarosan egy ember lett, aki beordított a lépcsőházból, hogy Jó estét, édesem, és durván berúgta az ajtót.

27. Nem kell kérdezni semmit, örülni kell, állt meg a küszöbön imbolyogva a tolmács, s bár erre az imbolygásra az a rengeteg zacskó és szatyor, amivel felszerelte magát, épp elég magyarázat lehetett volna, mert még a nyakában s a két vállára akasztva is jutott belőlük valami, a valódi ok mibenlétéhez kétség sem fért, be volt rúgva ugyanis, a bevörösödött szemek, az egészen lassú pillantások és az akadozó beszéd azonnal elárulták, mint ahogy elárulta az is, hogy hallatlanul jó kedve volt, amit rögtön a többiek tudomására is hozott, mert amikor végignézett a lakáson, s valahol a dobozok és a ládák irdatlan sűrűjében észrevette a két kiszaladó alakot, olyan röhögésben tört ki, hogy percekig nem is bírta abbahagyni – saját magát hergelő röhögés volt, úgyhogy egyre jobban és jobban röhögött, végül már tehetetlenül neki kellett dőljön a falnak, s a szájából kezdett folyni a nyál, de akkor sem tudott leállni, sőt még amikor valamitől mégiscsak belefáradt, és kezdett csillapodni, és rákiáltott Korimra és a nőre, hogy mi lesz, meddig fognak még ott bámészkodni, nem látják a rengeteg szatyrot és csomagot, s azok gyorsan odaszaladtak és elvették tőle, még akkor is hiába volt minden, és hiába tett előre szabadon egy lépést, a másodikra már nem futotta, mivel végighordozván tekintetét a dobozok és ládák zűrzavarán, ismét elővette a röhögés, és csak röhögött tovább, s közben azt mondogatta fuldokolva, hogy start over again, és körbemutatott, és lezuhant a földre, aztán a nő odament hozzá, és felsegítette, s rátámaszkodva valahogy eljutott a belső szobáig, ott ledőlt az ágyra, rá Korim kéziratára, a szótárra, a jegyzetfüzetre, és rá a nő reklámfüzetére is, nyögött egy nagyot, és azon nyomban elaludt, a szája kinyílt, s már horkolt is, de a szemhéja nem csukódott le rendesen, ezért a nő nem mert elmozdulni onnan, mert nem lehetett biztos benne, hogy a tolmács nemcsak úgy viccel-e velük, ami persze nem derült ki, mert akár alvásból is ébredhetett, amikor pár perc múlva kinyitotta a szemét, és megint felordított, hogy start over again, de vicc is lehetett, mivel nagyon huncut képpel nézett a nőre, mikor a végén azt mondta neki, hogy ugyan jöjjön már közelebb, nem harap, ne féljen, üljön le mellé az ágyra, és ne reszkessen már annyira, mert mindjárt leken neki egyet, ha nem hagyja abba, értse már meg végre, hogy a nyomornak vége, próbáljon meg mostantól ő is, a nő is, úgy viselkedni, mint akinek van mit aprítani a tejbe, ugyanis van, ült fel a tolmács az ágyon, nem tudja, a nő észrevette-e, kacsintott rá, de egy szempillantás alatt átvarázsolta az életüket, fogta magát, elment a Hutchinsonhoz, megrendelte a start over again-t, ahol egyetlen nap alatt lecserélik a régit, és megtöltik az újjal, és ő bizony hogy lecseréltette az egész szart, ami itt volt, és bizony hogy megtöltötte az újjal, mert neki tényleg erre volt szüksége, egy ilyen zsenire, mint ez a Hutchinson a Hutchinson áruházban, akinek egy efféle elementáris alapötlet az eszébe jutott, hogy egyetlen nap alatt el a szarba, ami volt, de mindenestől, és egyetlen nap alatt be az újjal, de mindenestől, és akkor aztán tényleg jöhet a start!, amihez nem volt különben szükség semmi másra, csak arra, hogy felismerje az alkalmas pillanatot, és váltson, és ő felismerte, és váltott, és épp jókor, mert kezdett ez az egész itt túlságosan lerohadni, de neki elege volt abból, hogy csak számolgassa a centeket, hogy tudna-e belőle hozni valamit a vietnamitól, elég volt ebből, határozta el, és fogta, és a hajánál fogva kirántotta magát a mocsárból, váltott, és a kedvező pillanatot megragadta, így tudná leírni a legtömörebben a dolgot, mondta akadozva, most pedig, pattant föl az ágyról, s elindult kifelé, hogy megkeresse Korimot, most pedig, emelte meg a hangját, ünnepelni fognak, hé, hol kódorog a kismagyar?, kiáltotta be Korim szobájába, mire az gyorsan előbújt, és azt mondta, jó estét, Sárváry úr, de már rángatták is el, hol van az a szatyor, ordította boldogan a tolmács, majd némi kutatás után, még a bejárati ajtónál, saját maga találta meg, kivett belőle két palackot, felemelte a magasba, és azt kiáltotta ismét, start over again, aztán a nőnek oda kellett hoznia három poharat, ami nem is ment olyan egyszerűen, mert előbb még meg kellett találják a poharas dobozokat a felfordulásban, de végül előkerült, akkor kibontották az egyik palackot, a tolmács töltött, félig a levegőbe, félig a poharakba, és felemelte a sajátját – az új életre, mondta a megszeppent, de mosolyogni próbáló Korimnak, és vesszen, aminek vesznie kell, koccintott a még mindig nagyon riadt nővel is, majd tett egy széles mozdulatot, a poharát közben elejtette, de mintha észre sem vette volna, csak nézett fölfelé a magasba, jelezvén, hogy ünnepélyes bejelentésre készül, ekkor egy hosszú hatásszünet következett, aminek a befejeztével már csupán annyi hangzott el, hogy … ez az egész …, ez az egész …, és leeresztette a kezeit, a tekintete egy pillanatra kitisztult, megrázta a fejét, aztán megrázta még egyszer, kért egy új poharat, teletöltötte, felhajtotta, és odarendelte magához a nőt, átölelte a vállát, és megkérdezte tőle, szereti-e a pezsgőt, de meg sem várta a választ, hanem előhúzott a zsebéből egy kis dobozkát, beletette a nő kezébe, és egyenként rászorította az ujjait, majd egészen az arcába hajolt, mélyen a szemébe nézett, és suttogó hangon megkérdezte, hogy hát, a jó életet, azt szereti-e.

28. Taxival ment, már napok óta taxival, így hát most is, hazafelé, részegen a rengeteg cuccal, az egész hátsó ülés tele volt, és telepakolta, mielőtt beszállt, a hátsó csomagtartót is, csak azt nem tudja, mondta a taxisnak, hogy hogy a fenébe viszi föl a legfelső emeletre, csak azt nem, hogy hogy lesz képes, mert túl sok ez egynek, látja?, emelte fel az egyik szatyrot, ez itt kaviár, mégpedig Petrosian Beluga, aztán Stilton-sajt, befőtt és mi is?, kukkantott jobban bele, ja, mondta, a lazackrémes bagel, és látja ezt?, rántott fel egy másik csomagot a padlóról, ez meg pezsgő, M-Lafitte, a legdrágább márka, floridai bioeperrel, ez meg itten, túrt bele az egymásra hányt papírzacskókba maga mellett az ülésen, Gammel Danks, tudja, meg chorizo meg hering meg pár üveg bourgogne-i bor, világhírű különben, világhírű, ami után reméli, mondta a tolmács a taxisnak, hogy felfogja: ma este náluk nagy ünnepség lesz odahaza, sőt, egyenesen az élete legnagyobb ünnepe, és tudja, mit ünnepelnek?, hajolt előre a rácshoz, hogy a taxis jobban hallja a motorzúgásban, tudja, mit?, mert nem születésnap, nem névnap, nem házassági évforduló, nem keresztelő, nem, nem és nem, nem, a másik nem fogja eltalálni, mert kevés ember van New Yorkban, aki azt megünnepelheti, amit ő, tudniillik a bátorságot, a saját személyes bátorságát, azt, mutatott magára, hogy a megfelelő időben megtette a megfelelő lépést, hogy nem szart be, hogy nem lacafacázott, hogy amikor a döntést meg kellett hozni, hogy merje-e, akkor ő gondolkozás nélkül meghozta a döntést, és merte, mégpedig, és ez a legfőbb, a kellő pillanatban, sem előbb, sem később, pont, amikor kellett, így aztán a mai éjszaka a bátorság ünnepe lesz, és egy nagy művészi pálya újrakezdésének a döntő nyitánya, és ezért nagyon ki fognak rúgni a hámból ma éjjel, azt előre megígérheti, ők ketten máris ihatnának a dologra, itt van, ni, valami, ami alkalmas lesz talán, ezzel a zsebéből előhúzott, majd a biztonsági rács nyílásán átcsúsztatott a taxisnak egy lapos üveg bourbont, mire a taxis elvette, megnyalta az üveg száját, aztán bólogatva, heherészve visszaadta, oké, mondta neki erre a tolmács, oké, ha kell még, csak szóljon nyugodtan, az egészet megihatják, mert van még bőven, az egész mindenség tele van itt piával, csak azt nem tudja, jutott az eszébe megint, hogy hogy a bánatba viszi őket föl, ennyi cucc, rázta meg a fejét boldogan, el nem tudja képzelni, hogy jut fel a lakásba, de tényleg, támadt föl benne valami hirtelen ötlet, mit szólna hozzá a másik, ha együtt intéznék el a dolgot, egy-két dollárt neki megér, a másiknak meg nem szalad el a cab, jó, rendben, bólogatott erre vidám képpel a taxis, és aztán valóban segített is neki kipakolni a kocsiból, de csak a lépcsőház aljáig, odáig még vállalta, de tovább, a lépcsőn fölfelé már nem, csak heherészett, meg bólogatott, de azt mondta, mennie kell, így mindössze egy dollárt kapott, és a tolmács szidta is, mint a bokrot, míg jó párszor megfordulva a földszint és a legfelső emelet között valahogy felevickélt a cuccokkal a lépcsőn, de aztán annyira jó volt berúgni az ajtót, mesélte másnap reggel az ágyból a nőnek, aki az ajtónál állt, annyira jó volt ott megvetni a lábát, és nézni őt meg a kismagyart, ahogy bámulnak rá a rengeteg láda és doboz és szatyor és zacskó között, és a legesleghalványabb fogalmuk sincsen semmiről, hogy azon nyomban elfelejtett minden bosszúságot, és a legszívesebben megölelte volna őket, de talán így is tett, nem? kérdezte most, talán tényleg meg is ölelte őket, a nőt biztosan, próbálta leellenőrizni homályos emlékeit, neki rögtön odaadta a nyakéket, ugye?, aztán kicsomagolt egy asztalt és két széket, és Korimot leültette szemben magával, az biztos, odatett egy-két üveg pezsgőt elé, magyarra váltott, és elkezdte neki magyarázni, mit kell tennie az életben, hogy ne így menjen vele tovább, ilyen idiótán, ilyen haszontalanul, de az nemigen látszott odafigyelni az oktató szavakra, egyre csak azt akarta tudni, hogy hol is van az a magyar negyed, amiről ő, a tolmács, mint a legjobb paprikás szalámi forrásvidékéről New Yorkban, az imént beszélt neki, meg merne esküdni rá, hogy ezzel nyaggatta az elején, hogy akkor igen, a Zabar’s deli fölött, a 81. és a 82. utca táján, de mégis melyik és melyik Avenue-n, ez ment egy jó darabig, de hogy miért, arról fogalma sincs, és nem volt tegnap éjjel sem, ő csak arra emlékszik, hogy meg akarta neki magyarázni, mit tegyen, ha egyszer válaszút elé kerül, hogy hallgasson ugyanis az ösztöneire, és legyen bátor, bátor és bátor, ezt nyomta ő, vigyorodott el most az ágyban, és belefúrta a fejét a párnába, de az meg elkezdett valami olyasmit mondogatni, hogy Sárváry úr így, Sárváry úr úgy, az idő lejárt, a dolgát ő befejezte, és még egy sor ilyen ostobaságot, ahogy szokta, meg – most jut az eszébe! – kifizette a lakbért, és végül, úgy rémlik neki, hogy az összes úgynevezett maradék pénzét – ott kell legyen valahol a nadrágjában, ha igaz – átadta, hogy ő, mármint a tolmács, fizessen be a nevében egy örökbérletre a providere fenntartásához, az összeset, mondta Korim, hogy a providere biztosítsa örökre a helyet, és valami olyasmi rémlik még, hogy a vége felé megcsókolták egymást, röhögött a párnába fúrva a fejét a tolmács, szent szövetséget kötöttek a barátságukra, azt hiszi, de többet nem tud, egyszerűen nem emlékszik többre, most már ne nyaggassák, szaggat a feje, az agya helyén egy veder takony van, hagyják békén, még aludni akar egy kicsit, ha nincs itt, hát nincs itt, kit érdekel, de a nő csak állt az ajtóban és sírt, és újra meg újra elismételte, hogy elment, elment, itt hagyott mindent, de elment, és a szobája üres.

29. Bent a sarokban, szemben az ággyal, ment a TV, egy vadonatúj, nagyképernyős, távkapcsolós, kétszázötvencsatornás SONY MODELL, a hangja le volt véve, de a kép nem, az futott az elejétől a végéig, aztán újra és megint, ahogy belibben a vidám és megnyerő férfi a nővel, és ahogy lemegy a gyémántműsor, és véget ér, aztán elsötétedik, hogy kivilágosodjon megint, és kezdődjön az egész újra, amitől időről időre elsötétedett, és kivilágosodott, majd az ideges fényben lüktetni kezdett a szoba is – a tolmács hanyatt fekve, szétvetett lábakkal aludt az ágyon, mellette, neki háttal, az ablak felé, s az oldalára fordulva, ott feküdt a nő, a kék frottírköpenyét nem vette le, mivel a tolmács a paplant teljesen lehúzta róla, anélkül viszont fázott, ezért a köpenyt magán hagyta inkább ezen az első éjszakán, és csak feküdt, és nem bírt elaludni az izgalomtól, feküdt az oldalán, a térdeit felhúzta a hasáig, a szemei nyitva, és alig pislogott, s míg egyik kezével, a jobbal a fejét támasztotta alá a párnán, addig a másikat kinyújtva tartotta maga mellett, az ujjait pedig begörbítve és rászorítva a kis dobozra, mert görcsösen azt szorította még mindig, mert nem eresztette el, csak fogta, szorította boldogan, és nézett, nézett előre az idegesen vibráló kékes fényben, nézett előre, és alig pislogott.

1. Ment a jeges járdán, és nem nézett vissza, úgy lépett ki a házból s indult el a Washington Avenue-i megálló felé, hogy hátra egyetlen pillantást sem vetett, és nem azért, mesélte később, mert elhatározta volna, hanem mert tényleg minden mögötte volt, előtte pedig semmi, mondta, teljes üresség, meg a jeges járda, és őbenne is csak űr és űr, meg persze Kasserék négyen, ahogy cipelte őket magában a Washington Avenue felé, ez minden, amire emlékszik az első órából, hogy otthagyta a 159. utcai házat, kora hajnal volt, még sötét, alig egy-két ember az utcán, és csak úgy úsztak be elé a dolgok, az első pár száz jeges méteren még, az elmúlt éjszaka, ahogy a nagy ünneplés és baráti szövetségük számtalan megpecsételése után Sárváry úr, a megmentője is elcsendesedett, s ő bemehetett a szobájába, becsukta az ajtót, és végigdőlt az ágyon, nem visz magával semmit, döntötte el, aztán behunyta a szemét, de nem jött az álom, később halkan kinyílt az ajtó, a Sárváry úr kisasszonya volt, az ő hűséges hallgatója hosszú heteken át, nesztelenül odajött hozzá az ágyhoz, nyilván hogy ne ébressze fel, mert úgy tett, mintha már aludna mélyen, mert nem akart búcsút, mert akkor mit mondjon, hova megy, mégse mondhatta meg, hova, és a kisasszony ott ácsorgott az ágya mellett nagyon sokáig, biztosan figyelte, alszik-e tényleg, majd hogy ő semmilyen jelét nem adta, hogy nem, leguggolt az ágy mellé, és nagyon finoman, épp csak érintve, egyszer megsimogatta a kezét, a jobb kezét különben, mondta Korim, ezt, mutatta oda a hallgatójának, amelyiken ez a sebhely van, ennyi történt, és aztán kiment, éppolyan nesztelenül, ahogyan bejött, így már csak azt kellett valahogy kivárni türelemmel, hogy elteljen az éjszaka, de sajnos nagyon nehezen telt, folyton az óráját nézte, negyed három, fél négy, háromnegyed öt, ezekre jól emlékszik, meg hogy felkelt, felöltözött, megmosta az arcát és kiment a WC-re, elvégezte a dolgát, s mert hirtelen az eszébe jutott, felállt az ülőkére, s megnézte, mi van a zacskókkal, arról van szó ugyanis, magyarázta, hogy a múltkor felfedezett egy rejtekhelyet az egyik csempe mögött, és egy csomó kis zacskót talált ott valami finom porral töltve, sejtette rögtön, mi lehet, na, és most azt nézte meg, nem is tudja, miért, kíváncsiságból talán, hogy mi lett vele, de ahogy kibontotta a csempét, nem a zacskókat találta ott, hanem egy nagy csomó pénzt, de olyan sokat, hogy azon nyomban vissza is igazította a csempét, és gyorsan iszkolt is vissza a lakásba, nehogy meglássák esetleg a lejjebb fekvő emeletekről, s így esetleg meglássa az, aki ezt az egészet idedugta, visszaosont, behúzta csendesen a bejárati ajtót, aztán összehajtogatta az ágyneműjét a szobában, és szépen egymásra tornyozva az ágy szélére húzta, majd körülnézett még egyszer, utoljára, és mindent úgy hagyott, ugyan mihez nyúlt volna, a kabátján és az ötszáz dolláron kívül, amikre még szüksége volt, semmi más nem kellett neki, maradt tehát minden, a laptop, a szótár, a kézirat és a jegyzetfüzet, az apró cuccok meg néhány ing meg fehérnemű, amit már nem mos ki többé, szóval nem volt valami nagy, könnyes búcsú, minek is, rántotta meg a vállát Korim, miért fájdítsa a kisasszonyék szívét, mert biztos, hogy csak fájdította volna, azért eléggé megszokhatták már, hogy ő van, és nem, ezt nem, mondta magának, úgy megy el, ahogy jött, és kilépett az utcára, és tényleg csak az az űr volt a fejében meg Kasserék négyen, és az a szomorúság, hogy nincs őket hova vinnie.

2. Rákattintott a szövegre, és azt írta fölé, war and war, majd megadta mint file-nevet is, és elmentette, és leellenőrizte, hogy címként valóban rendben működik-e, aztán lenyomta az utolsó gombot, kikapcsolta a készüléket, összecsukta, és óvatosan lerakta az ágyra, azzal már kint is volt a házból, már futott is a járdán, szinte fej nélkül, hogy merre, úgyhogy hamarosan meg is állt, akkor megfordult, és elindult vissza az ellenkező irányba, ugyanolyan gyorsan, mint az előbb, és ugyanolyan bizonytalanul, így kétszáz méterre a háztól ismét lefékezett, elkezdte masszírozni a nyakát, és elkezdett körözni a fejével, aztán nézett előre, nézett hátra, mintha keresne valakit, de ezt a valakit nem találná, hisz korán volt még, járókelő alig, azok is messze, vagy két utcányira tőle, a Washington Avenue körül, itt csak néhány clochard látszott egy papundekli-várban, vele éppen szemben, a túloldalon, meg egy nagyon régi kék Lincoln, ahogy egy mellékutcából kikanyarodik a 159.-re, aztán kettesbe-hármasba kapcsol, s elhúz mellette visszafelé – és akkor most hová menjen, rítt le az arcáról a tökéletes tanácstalanság, és csak állt, és le lehetett olvasni róla, hogy tudta, de elfelejtette, hová, egy papírzsebkendő-darabot gyűrögetett a kabátzsebében, a torkát köszörülgette, és a cipője orrával egy üres Orbitos dobozt rugdosott a jeges hóban, a papír szinte már teljesen elmállott, úgyhogy elég nehezen lehetett odébb piszkálni, de Korim végül odébb piszkálta egy kicsit, sőt az egyik oldaláról a másikra fordítania is sikerült: egy lábbal, a cipőorrával, miközben köszörülgette a torkát, a zsebében gyűrögette a papír zsebkendőt, és hol erre, hol arra nézett, hátha eszébe jut, hogy merre akart menni.

3. Neki a piros egyes és a piros kilences is jó volt, mert a Washington Avenue-tól mind a kettő elvitte a Times Square-ig, ott kellett átszálljon egy feketével jelzett vonalra, amellyel viszont a Grand Central-nál az Upper East Side felé közlekedő zöld járatokat érhette el, tudniillik rögtön ide akart jönni, magyarázta hallgatójának Korim, már amikor tegnap éjjel a házigazdájának a szavaiból kivette, hogy New Yorkban van magyar negyed, már akkor eldöntötte, hogy a pisztolyt ott veszi meg, végül is nem tud angolul, magyarul kell hogy útba igazítsák, így hát házigazdájának az elbeszélése nagyon kapóra jött neki, őt ugyanis nem kérhette meg, már túl sokat fárasztotta, máshoz pedig, hisz nem beszél angolul, nem fordulhatott, csak egy magyarhoz, ismerte fel, akivel világosan megérteti majd magát, hogy mit akar, hogy hol lehet elintézni az ilyet, meg hát akiben megbízhat itt, a nyelv miatt, az is, gondolta rögtön, valószínűleg csak egy magyar, de aztán mikor egy piros kilencesre végül felszállt, leült egy termetes fekete asszonnyal szemben, és elkezdte vizsgálgatni az asszony feje fölött a vonaltérképet, akkor úgy határozott, hogy a Times Square és a Grand Central közti távolságot – mert nem értette, hogy a kettőt összekötő fekete jelzet a térképen milyen járműre vonatkozik – gyalog teszi meg, tehát a véletlen, a legeslegtisztább véletlen, az döntött, nem ő, csak ült ott a hatalmas fekete asszonnyal szemben, és belátta, hogy hiába próbálja kisilabizálni, azt a fekete vonalat a piros és a zöld járatok között nem érti, tehát akkor gyalog, szánta el magát, és így is lett, de fogalma sem volt semmiről, hogy ezen az utolsó napon tudniillik még milyen különös, végső ajándékot kap a sors kifürkészhetetlen akaratából, halvány sejtelme sem volt róla, mondta most lelkesen, de hát itt már, magyarázta, ezen az utolsó napon valahogy különben is minden sikerült, úgy haladt előre a végső célok felé, mintha valami nyílegyenesen vezette s fogta volna a kezét, leszállt a Times Square-en, feljött a metróból s elindult gyalog keleti irányba, szinte azt mondhatná, toronyiránt, és valahogy nagyon meglódult körülötte minden, ezt rögtön észrevette, azonnal megérezte, ahogy felért a metróból, hogy rettenetes sebességre kapcsolt körülötte a világ, ment az égigérő épületek között, a járdákon akkorra már elég nagy tömeg és az úttesten is elég nagy forgalom, nézte a házakat, nyújtogatta a nyakát, és belehasított a fejébe, hogy ezeknek a házaknak az értelmét hiába kereste, már nem éri fel, mert nagyon kereste, mesélte Korim, attól kezdve, hogy a nevezetes manhattani látképet először megpillantotta egy taxi ablakából, folyton látott valamit benne, aminek, úgy érezte, különleges jelentősége van, és folyton kutatta, vizsgálgatta, találgatta, mi ez a jelentőség, amikor nap mint nap, kábé öt körül, hogy a munkát befejezte, nekivágott és a házak közt, többnyire a Broadway-n végiggyalogolt – hiába próbálta megfogalmazni a dolgot, először úgy, hogy az egész irtózatosan emlékezteti valamire, később meg, hogy olyan, mintha járt már volna itt, végül pedig hogy ezt a világhírű panorámát, Manhattan lélegzetelállító felhőkarcolóit ő mintha látta volna már valahol, hiába, nem ment, fölöslegesen gyalogolt, és fölöslegesen próbálkozott, a rejtély megoldására nem jött rá, és ma hajnalban is, mondta, amikor elindult toronyiránt a Times Square forgatagából, ez jutott az eszébe rögtön, hogy tehát úgy kell elmenni innen, hogy nem érti, nem jön rá, és nem éri fel, mert nem sejtette, hogy pár percre van már csak attól, hogy megértse, pár percre csupán, hogy rájöjjön, és felérje végre, pár percre, mondta Korim, hogy nekieredt a felhőkarcolók között a Grand Central felé.

4. Elmegyünk valami mellett, és föl sem fogjuk, mi mellett mentünk el, nem tudja, fordult oda hallgatójához Korim, a másik ezt az érzést ismeri-e, de vele éppen ez történt, sőt a szó szoros értelmében ez, mert ahogy elhagyta azt a valamit, még nem volt a tudatában, csak néhány lépéssel később, amikor lefékezett, ugyanis elfogta valami furcsa sejtés, és meg kellett álljon, először nem tudta, mi az, mire vonatkozik, csak megtorpant, és nagyon erősen gondolkozott, aztán tett néhány lépést visszafelé, és araszolt hátra, míg ott nem találta magát egy hatalmas kirakat előtt, na, ezt hagyta el az imént, mondta, ez volt, ami mellett elhaladt, egy óriási kirakat, és a kirakat telis-tele TV-képernyőkkel, több emelet magasságban és húsz méter hosszan csak TV és TV, és mind bekapcsolva, mind működés közben, és mindegyikben más-más műsor futott, érezte ő, hogy valami nagyon fontosat jelentenek neki, de nem volt könnyű kitalálni, miért, reklámok, filmrészletek, szőke fürtök és westerncsizmák, tenger alatti korallsziget, hírmondók, rajzfilmek, koncertrészletek, és légi csaták, mi lehetett az, tűnődött a kirakat előtt, és járkál le s föl, de sokáig nem találta, aztán hirtelen mégis, mintha, közelebb lépett, odahajolt, s a második sorban, nagyjából épp szemmagasságban egyszer csak meglátott egy képet, egy középkori festményt, nem volt kétséges, hogy emellett ment el az imént és ez állította meg, de miért, hajolt Korim egyre közelebb, egy Brueghel-mű volt, a bábeli torony építéséről, amit egyébként mint hajdani történészhallgató, nagyon jól ismert, a kamera épp egy részletén időzött, ahogy Nimród király megérkezik az építkezésre, nagyon szigorú, nagyon komoly, nagyon félelmetes, mellette a holdvilágképű főtanácsadó, körülöttük néhány testőr, előttük négy kőmetsző a porban, nyilván valami ismertterjesztő film, jegyezte meg Korim, erre gondolhatott, de hangot azt természetesen az üvegen át nem lehetett hallani, csak az utcai ricsajt: a szirénát, a fékezést, az autótülkölést, aztán a kamera kezdett lassan távolodni a nimródi előtértől, s így kezdett a kép egészéből is egyre több és több látszani, végül ott állt Korim, szemben az irdatlan nagy toronnyal a tájban, a hét pokoli emelettel, ahogy befejezetlenül, elhagyatottan s átkozottan mered az utolsó égre, ja, érti már, a Bábel, az állította meg, na, hiszen, mondta magának, ha ilyen egyszerű volna az egész, hogy Bábel meg New York, akkor nem kellett volna egy rejtély nyomában heteken át hiába mászkálnia – nézte a képet, egy darabig álldogált még előtte, aztán mert a járókelők közül hirtelen kivált egy bőrdzsekis, magas kamasz fiú, s valahogy kihívóan elkezdte nézni, amit ő, kénytelen volt továbbmenni, s ezzel a dolog benne lépésről lépésre szépen el is csendesedett, haladt tovább a Grand Central irányába, itt-ott már kezdtek kinyitni az üzletek, főként a kisebb fűszerboltok és zöldségesek, meg egy kis könyvesbolt is, ahol a kereskedő épp kihúzott egy kerekeken guruló könyvesszekrényt a leértékelt könyvekkel, amire Korim megállt, bőven volt ideje, hisz soha nem volt ennyire szabad, úgyhogy megnézte a színes albumokat, ezt mindig megtette korábban is, ha az ötórás kirándulások során ilyennel találkozott, a kezébe vett egy könyvet, mert egy ismerős épületet fedezett fel a borítóján, az volt a címe, hogy Ely Jacques Kahn, s alatta kisebb betűkkel, hogy New York Architecht, Otto John Teegen 1931-es előszavával, belelapozott, tömérdek fekete-fehér fotó, nagy New York-i épületek, olyanok pont, állapította meg, mint amilyeneket a sétái során megfigyelt, képeket abból a bizonyos New York-i felhőkarcolósdiból – New York-i felhőkarcolósdi, mondogatta magában, s a fejében valahogy úgy zengeni kezdett a szó, aztán továbblapozott, de nem lapról lapra, hanem csak olyan rögtönzésszerűen, hátulról előreugratva, és elölről hátra, amikor hirtelen a 88. oldalon rá nem lelt egy fényképre, azt írták alá, View from East River. 120 Wall Street Building. New York City, és ekkor, mesélte aznap délután egy Mokka nevű étteremben, mintha villám csapott volna belé, gyorsan elkezdte az elejéről megint, és végiglapozta akkor már az összeset, Insurance Building, 42-44 West Thirty-Ninth Street Building, Number Two Park Avenue Building, N. W. Corner Sixth Avenue at Thirty-Seventh Street Building, International Telephon and Telegraph Building, Federation Building, S.E. Corner Broadway and Forty-First Street Building és így tovább, végig az egészet, majd újra megnézte a nevet a könyv elején, Ely Jacques Kahn, aztán még egyszer, Ely Jacques Kahn, aztán felemelte a tekintetét a borítóról, és elkezdte keresni a legközelebbi ilyen buildinget a Lower East Side-on és Alsó- Manhattan felé, és nem akart hinni a szemének, mondta, amikor megtalálta, az első pillanatban egyszerűen nem akarta elhinni, hogy úgy lehet, mert ott a szeme előtt az az épület a valóságban, meg azok, amelyek a könyvben voltak, kétségbevonhatatlan rokonságban álltak egymással, de ugyanakkor a bruegheli bábeltoronnyal is, és akkor megpróbált találni még ilyen épületeket, kirohant a következő kereszteződéshez, hogy jobban lásson, vagyis hogy jobban rálásson Alsó-Manhattanre, és fel is fedezte őket rögtön, de annyira meg volt döbbenve, hogy véletlenül lelépett a járdáról, kiállt a kereszteződésbe, majdnem elütötték, rádudáltak, visszaugrott, de csak nézte és nézte a távolban Alsó-Manhattant, mint akit megbabonáztak, és világosan látta, hogy egész New York tele van bábeltornyokkal, atyaúristen, hát, képzelje el, mondta még aznap délután is rendkívül izgatottan, itt mászkált köztük, heteken át itt kódorgott le-föl, és tudta, hogy fel kéne ismernie, de nem ismerte fel, viszont most már érti, szólt ünnepélyesen, most már felfogta, hogy a világ közepét, a világ középpontját, a világnak ezt a legfontosabb, legérzékenyebb, leghatalmasabb fővárosát valaki teleépítette bábeli tornyokkal, hét szint, vizsgálta összehúzott szemekkel a távoli panorámát, és mind a hét szint, mint a zikkuratoknál, lépcsőzetes, nagyon jól ismeri a témát, mesélte hallgatójának, amikor vagy húsz évvel ezelőtt egyetemre járt mint történész, amiből aztán helytörténészkedés lett, rengeteget elemezték a mezopotámiai tornyokat, és nem csak a bruegheli bábelképet, hanem a Koldewey-féle anyagot is, mert Robert Koldewey-nek hívták azt a német amatőr régészt, még most is tisztán emlékszik rá, aki Bábelt, az Esagilát és az Etemenankit megtalálta, részben kiásta, és egy maketten rekonstruálta is, így hát nem csoda, hogy amikor annak idején megérkezett a John Fitzgerald Kennedy repülőtérre, és beszállt a taxiba, és először kinézett az ablakon, és meglátta a híres panorámát, hogy akkor azonnal rájött, csak nem tudta, csak nem bírta megnevezni, ott bujkált a fájó agyának egy hátsó zugában, de nem jött elő, nem, mondta, csak ma, őszintén bevallja, hogy nem is érti, hogyhogy mégis, hogyhogy oda tálalták neki ezen az utolsó napon, mert úgy tűnt tényleg, mintha odaterítették volna elé, de úgy tűnt általában is, mert hajnal óta végig olyan érzése volt, hogy fogják a kezét, vezetik, és hogy azt a könyvet is, Ely Jacques Kahn, szinte a kezébe adták, mert hát mért pont azt és nem egy másikat választott, s mért pont annál a könyvesboltnál állt meg, és mért pont azon az utcán ment, és mért pont gyalog – egészen biztos, bólogatott mosolyogva Korim a Mokkában, hogy ott vannak mellette, vezetik, és fogják a kezét.

5. A király a kőmetszők között, ez teljesen megdöbbentett mindenkit Babilonban, nem volt törvény, ami vezessen, megroppant már, amire egy rend épülhetett, s ezzel tényleg eljött a kor, amikor egy nap a világ, melyben a kiszámíthatatlan, a szenzációs és az esztelen az úr, mégis, a kőmetszők közé odamenni, gyalog, mint egy ember, végigtalpalni a Marduk-úton s az Istar-kapun át a szemközti dombra, felrúgván az utolsó szokásokat, s így kinyilvánítani, hogy a birodalom elvesztette az erejét, a kötelező kíséret s az udvar jelenléte nélkül elhagyni a palotát, mindössze négy testőrrel s persze a rettegett holdvilágképű főtanácsadóval az oldalán, ez több volt, mint amit Babilon elviselt, a király, kiáltotta már messziről a főtanácsadó, a király, visszhangozták pimasz hangon hátul a testőrök is, de a kőmetszők a domboldalban azt hitték, csak tréfát akar űzni velük valaki, először fel se álltak, abba se hagyták a munkát, aztán mikor meglátták, hogy tényleg, azonnal a földre vetették magukat, de a tanácsadó a király szavait tolmácsolva felkeltette s visszaparancsolta őket, csak csinálják, csak folytassák, csak dolgozzanak, hangzott a királyi intés, az arc roppant szigorú volt, és félelmetes, de a tekintet zavart, a két szempár eszelős, Nimród palástban és jogarral a kezében – a munkások között: Marduk papjai már ennyiből tudták, hogy közel a végső ítélet, a szentélyekben ezért megszakítás nélkül folyt az áldozat, a király közvetlen beszédbe elegyedik a kőmetszőkkel a domboldalon: ez pusztító hír, mely még azokat is megrettenti, akik a heves élvezet és a gonosz felejtés bódulatába menekültek már lent a város értelmetlené lett vastag falai között; négyen a földre vetik magukat ismét, de felelni egy se mer, a kérdést se értették, a torkukban dobog a szívük a félelemtől, hogy a hatalmas Nimród ott áll előttük a tébolyban, a király azt kérdi, bírja-e majd a kő, rivall rájuk a bizalmas sustorgásból kihajolva a főtanácsadó, bírja, bírja, hajlonganak a kőmetszők, a király nem adja jelét, hogy a választ hallotta volna, ellép a leplezetlenül vigyorgó testőrök közt, s kiáll egy meredélyhez, innen, a domb oldalából tökéletes a kilátás, lába alatt mély szakadék, szemben ott magasodik az irtózatos torony, az Etemenanki, Nimród mozdulatlan, a folyó felől gyenge, száraz, forró szél csapja meg, Nimród az építkezést figyeli odaát, a szemben emelkedő iszonyatos gigászt, a lehetetlent, amely már majdnem készen áll, a háta mögött teljes a csend, a munkások kezében megdermed a véső és a kalapács, a király nézi, amit alkotott, a világraszóló épületet, az isten nélküli nagyság diadalmas remekművét, mely örökre szól – ő legalábbis így képzeli, hogy így történt valahogy, mondta Korim, mikor újdonsült barátjával, hisz mi másnak nevezhette volna, leültek egy italra a Mokka étteremben, másképp nemigen lehetett, ha az ember Brueghelnek hisz és nem Koldewey-nek, márpedig ő Brueghelnek és nem Koldewey-nek, ő abból indult ki, hogy a bruegheli kép az igaz, ugyanis valamiből feltétlenül ki kellett és ki kell indulnia, mert oka kell legyen annak is, hogy őt éppen ide, New Yorkba irányította egy titokzatos útmutatás, hogy bevégezvén a maga szerény művét, világos magyarázatot kapjon a bábeli összefüggésekről, és hát, mi lehetne az az ok és magyarázat?, ingatta a fejét mosolyogva Korim, ha nem megérteni és továbbadni, hogy az isten nélküli út ide vezet, a csodálatos, a lenyűgöző, a káprázatos emberhez, aki már csupán egyetlen dologra nem képes és nem is lesz soha, hogy uralja, amit megteremtett, mivel őszerinte valóban nincs semmi csodálatosabb, jelentette ki, mint az ember, hát, gondoljunk csak például a számítógépeinkre, az űrközpontjainkra, a mobiltelefonjainkra, a mikrochipjeinkre, az autóinkra, a gyógyszereinkre, a tévéinkre és lopakodó robotrepülőinkre, és akkor folytathatná még a végtelenségig, na, valószínű ez lehetett az ok és magyarázat, ami őt New Yorkba vezérelte, hogy kifejtve a lényegest a banálisból, tehát hogy a túl nagy túl nagy nekünk, megértse és továbbadja, mert mondja és nem győzi elégszer hangsúlyozni, hogy ez tényleg így van, ezt ő, Korim, most már nemcsak képzeli, hanem határozottan érzi, hogy a kezét fogják, és vezetik.

6. A Szabó Gyurit ismerték, csacsogta a kagylóba egy barátnőjének aznap éjjel a Mokka étterem tulajdonosnője, mikor hazatért, lezuhanyozott, bekapcsolta a TV-t, s odahúzta maga mellé a telefont, hozzájuk is berakott egy hete egy bábut az egyik asztalhoz, megengedték neki, szépen eligazította a kezét-lábát, és azóta ott ül, egy hete, a vendégek között, hát, olyan rendes, csendes, jóravaló férfi, ha olyan furcsa ötletei vannak is, szóval őt igen, persze, de akivel jött, egy olyan denevérfejűt, azt nem, azt először látták, na, hát egy olyan flúgos hapsit, csattant fel a nő, végig csak ő beszélt, azt a szómenést, kiáltott fel, azt nem tudja visszaadni, unicumot ittak sörrel, jó magyarosan, tizenegy unicumot fejenként, délután négytől éjjel kettőig, el lehet képzelni, a denevérfejű meg csak mondta, mondta, a Szabó Gyuri meg hallgatott, de nagyon berúgott ő is, meg az a másik is, hiába próbált a lelkére beszélni az illetőnek, mikor elkapta a WC-ből jövet, az egész ment tovább, már rég be kellett volna zárjon, és már rég kész volt a kasszával is, de még mindig nem akarózott menniük, így hát a végén szólnia kellett, meg leoltani a villanyt, ő utálja a legjobban, olyan, mintha még mindig Magyarországon volna, ott csinálták ezt folyton, hogy leoltogattak, de nem volt mit tenni, neki is le kellett párszor oltogatni, na, akkor végre abbahagyták, felálltak, és kimentek, a Szabó Gyurit azt sajnálja, ő a Szabó Béla bácsinak a második házasságából való fia, tudja, mondta a barátnőjének a telefonban a nő, aki a Lloydnál volt osztályvezető, szóval a Béla bácsié, igen, igen, és mindig is ilyen művészgyereknek látszott, szóval egy rém rendes jóravaló, de a másikról nem tud semmit, viszont az ilyenektől, őszintén megmondja, fél, sosem lehet tudni, mi jut hirtelen az eszükbe, ennek mondjuk semmi nem jutott, hála istennek, kiment szépen, miután fizetett, fellökött egy-két széket az ajtó felé, de kiment, végül is nem szólhat semmit, kiment, és szólt a társának, hogy rosszul van, és hánynia kell, hát, akkor hányjon, felelte az erre, Korim egy kicsit előrement a bejárat mögötti beugróba, és kihányta magát, meg is könnyebbült rögtön, s ahogy megkönnyebbült, ment is azonnal a kocsihoz, hogy segítsen tolni, de a társa megint rászólt, hogy nem kell, egyedül szokta, és ezután is egyedül fogja intézni a dolgot, de Korim nem hallgatott rá, hisz ezt mondta neki előszörre is, amikor délután innen egy sarokra, még a 81. utcában megszólította, hogy segíthet-e tolni, pontosan, szó szerint ezt válaszolta a másik akkor is, amiből, a kiejtésből, rögtön felismerték mindketten, hogy a másik magyar, Korimnál ez persze nem volt nehéz, can I help you, de a másiknál se, hogy: no, thanks – Korim akkor már hosszú órák óta próbált bátorságot gyűjteni, hogy megszólít valakit, de sem bátorságra nem talált magában, sem olyanra, aki magyarnak nézett volna ki, amikor egyszerre csak észrevett egy furcsa alakot, s elhűlve állapította meg, hogy ez az alak a 81. utca egyik buszmegállójában éppen egy életnagyságú kirakati bábut illeszt oda a megálló tábláját tartó rúdhoz, odaállította, mintha a bábu a buszra várna, majd egy lánccal odalakatolta az egyik kezénél és az egyik lábánál fogva, a bábu fejét pedig úgy fordította, hogy az az érkező busz felé nézzen, a bal karját meg egy kicsit fölfelé emelte, hogy úgy látszódjon, mintha leintené a buszt, azzal már lépett is volna vissza a kocsijához, hogy húzza tovább, de Korim akkor odalépett, és megkérdezte, tolhatja-e, mert szívesen segít.

7. Egyedül szokta, és egyedül szeretné intézni a dolgot továbbra is, közölte vele a férfi, de aztán hagyta, hogy Korim mégis segítsen neki, noha elég nyilvánvaló volt, hogy semmi szükség rá, hisz a ponyvával letakart rakományból, az itt-ott kilógó műanyag kezekből és lábakból rögtön meg lehetett állapítani, hogy baba és baba az egész, és semmi súlyuk nincsen, mindegy, Korim elkezdte tolni hátulról, a férfi meg húzta a rúdnál fogva, zörgött az egész, s ha rossz volt az út a jeges hóban, és zökkent, akkor hol az egyik, hol a másik oldalon csúszott kifelé valamelyik, amit így vagy Korimnak, vagy a férfinak kellett visszatolni a rakomány többi tagja közé, és tologatták is, és húzogatták és tolták és egész jól összeszoktak néhány perc alatt, aztán kiértek a 2. Avenue forgalmában, s akkor Korim már meg merte kérdezni, hogy nem tudja-e a másik véletlenül, hol van itt a magyar negyed, mert ő azt keresi – ez itt a magyar negyed, jött a válasz, és akkor meg azt meg tudná-e mondani, folytatta ő, hol talál egy olyan magyart a környéken, aki eligazítaná egy dologban, miféle dologban, Korim megköszörülte a torkát, egy pisztolyt akar venni, na, pisztolyt, felelte a férfi elkomorodva, azt itt bárhol vehet, és ezzel le is zárta a beszélgetést, s egy jó darabig eztán egyikük sem szólt egy szót sem, végül a férfi lefékezte a kocsit, leeresztette a rudat a kövezetre, és szembefordult Korimmal, kérdőn, hogy megmondaná, tulajdonképpen mit akar?, egy pisztolyt szeretne, ismételte meg ő, egy teljesen mindegy, milyen pisztolyt, tőle lehet kicsi, nagy, közepes, neki mindegy, ötszáz dollárja van rá, ez az utolsó pénze, és ez is csak ezért a pisztolyért, de nem akar ijesztgetni ezzel az egésszel, tette hozzá mentegetőzve, ő teljesen ártatlan, és szívesen elmeséli azonnal, miről van szó, de nincs-e itt például a közelben egy hely, ahol ezt megtehetné, és ahol ehetnének és ihatnának is valamit, nézett körbe Korim, mert már hajnal óta kint van, és teljesen elfagyott mindene, és jól jönne egy kis meleg, meg enni is, inni is nagyon szeretne már, szóval egy pisztolyt?, kérdezte a férfi, és hosszan vizsgálgatta Korimot, ő szívesen meghívja a másikat, erősködött az, legyen a vendége, és akkor közben ott elmeséli töviről-hegyire az egészet – enni-inni, tűnődött a férfi, hát, ami azt illeti, van itt egypár hely, mutatott körbe, s pár perc múlva már ott is ültek a Mokka étteremben, a falakon festett népi dísztányérok, a mennyezeten öntött műanyag tapéta, a falon végig tükör, az asztaloknál összesen három szomorú vendég, a pult mögött pedig a varjúarcú tulajdonosnő ovális szemüvegben és frufrura vágott hajjal – egyenek is, szólt oda egy idő után barátságosan, de csak Korim fogadta meg, s evett egy gulyáslevest csipetkével, a férfi nem kért, ő az asztalra kitett cukroszacskó közül vett el időnként egyet, letépte a szélüket, hátrahajtotta a fejét, kitátotta a száját, és mutatóujjával pöckölgetve beöntötte az utolsó szemig, ételt nem fogadott el, csak italt, azt igen, és ittak is, unicum sörrel, unicum sörrel, unicum sörrel, és Korim mesélt, ő meg hallgatott.

8. A baba ott ült egyedül egy asztalnál a pult közelében, s éppen úgy nézett ki, mintha valaki ülne ott, ugyanaz a rózsaszín műanyagból öntött, életnagyságú, csupasz kirakati bábu volt, mint amelyikből a kézikocsi rakománya állt odakint, csak ennek itt bent, a világosságban a rózsaszín bőre áttetszőbbnek, a tekintete merengőbbnek látszott a kintiekénél; rendesen ült a széken, a lábai behajlítva, hogy ülni tudjon, az egyik keze az ölében, a másik az asztalon feküdt, a fejét pedig úgy fordították el, csak egy egészen kicsit, a vállon, hogy valóban olybá tűnjön, a többiek fölött valahová a messzeségbe réved – a férfi rögtön ehhez az asztalhoz indult, s mire Korim levetette a kabátját, már oda is ült, így aztán ő maga is a baba mellett foglalt helyet, s bár az elején láthatólag elég nehezére esett megállni, hogy ne kérdezzen semmit róla, később már beleszokott, elfogadta, nem hozta szóba a dolgot, csak át-átpillantott a babára, aztán már azt sem, sőt egy idő után, az ötödik-hatodik unicumot követően, mikor a szesz már nagyon a fejébe szállt, kezdett kettejüknek beszélni, mert persze beszélt, azonnal belefogott, hogy megvilágítsa ismerősének, miről is van szó, kezdte a fejbántalmaknál és a bábeli megvilágosodásnál, majd folytatta a levéltárnál, a Sárváryéknál s az útnál végig Amerikába, aztán a kézirat jött, az örökkévalóság és a pisztoly, végül pedig Kasser, Bengazza, Falke és Toot, a kivezető út, hogy nem találja, s hogy itt viszi magában őket, de nagyon nyugtalan, és éppenhogy nem nyugodt, mint korábban mindig képzelte, hogy ezen a napon majd nyugodt lesz, mert nem tudja letenni őket, kapaszkodnak belé, és érzi, hogy mégsem viheti el ezt az egészet így, de mit csináljon, hol, hogyan oldja meg, sóhajtott fel, azzal kiment a WC-be, majd a WC és a vendéglő közötti szűk folyóson, mikor jött volna vissza, eléállt a frufrus hajú tulajdonosnő, elnézést kért, és azt mondta neki egy kicsit neheztelőleg, hogy ne itassa a társát, mert ők itt az étteremben jól ismerik, és nem szokott, és nem bírja, mire Korim azt mondta, ő sem, de akkor is, vágott a szavába egy kicsit ingerülten a nő, a társának ez egyáltalán nem tesz jót, tudja, mondta egy kicsit bizalmasan, s megigazította a frufruját, ez egy nagyon érzékeny, jóravaló fiú, és van ez a hóbortja ezekkel a kirakati bábukkal, amikkel telepakolja az egész negyedet, mert nemcsak itt ültet egyet az ő vendéglőjében, de máshol is, ahol megengedik, mert megengedik neki, mert olyan csendes, szelíd, jóravaló ember, van már vagy három a Grand Centralon, aztán a Public Libraryben meg egy a McDonald’s-nál, aztán egy moziban a 11. utcánál, meg itt a közelben egy újságkioszkban az újságospolcok előtt, de van neki otthon is, azt mondják, van a szobájában egy, aki fotelben ül, és nézi a TV-t, van egy a konyhában az asztalnál, és van egy az ablakban, ahogy állítólag bámul kifelé, szóval ő, a tulajdonosnő nem tagadja, hogy ez az egész hóbort létezik nála, de azért még nem bolond, valami nő miatt csinálja különben, mert azt mondják, nagyon szerette azt a nőt, s ezért… megértést kér, sőt hogy ő, Korim vigyázzon rá, ha tud, mert nem lehet itatni, baj lesz belőle, igen, felelte Korim készségesen, most már érti, és nagyon fog vigyázni természetesen, mivel neki is nagyon rokonszenves embernek látszik, és bevallja, hogy azonnal, ahogy meglátta, valahogy úgy egy pillanat alatt megszerette, vigyázni fog tehát, ígérte meg, de aztán mégsem tarthatta be a szavát, mert mikor visszaült hozzá a vendéglőben, az rögtön kért egy újabb kört, és nem lehetett lebeszélni a továbbiakról sem, így hát tényleg baj lett a dologból, bár nem egészen az, amit a tulajdonosnő jósolt, tudniillik ő lett rosszul, Korim, mégpedig nagyon rosszul, amikor befejezték, a hányás az valamit segített, de csak egy-két percig, utána újból rosszul lett, és egyre rosszabbul, már nem is tolta a kocsit, hanem inkább kapaszkodott belé, s azt hajtogatta a férfinak, akit ekkor már a barátjának nevezett, hogy őt nem érdekli a halál, s csak kapaszkodott, és szinte húzatta magát, s a lába folyton megcsúszott a hóban, ami most már, lehetett vagy négy óra, fél öt, keményre megfagyott.

9. Mentek a hóban valamerre, Korimnak mindegy volt, hová, de nagyon úgy látszott, hogy mindegy ez most a férfinak is, aki néha megigazította a ponyvát a babákon, aztán előrehajolt, s csak úgy vaktában húzta tovább a kocsiját; éles szél fújt, különösen az észak-déli Avenue-kon, úgyhogy ha be-betévedtek egy ilyenbe, amilyen gyorsan csak lehetett, menekültek onnan kifelé, menekültek, és sokáig nem szóltak egy szót sem, aztán a férfi hirtelen, mint aki egy hosszas töprengés végére ért, valamit hátraszólt, de Korim nem hallotta meg, így az kénytelen volt leereszteni a kormányrudat, odamenni hozzá, hogy végre eljusson az agyáig, mit mond, hogy tudniillik szép, amit a kéziratáról mesélt neki a Mokka étteremben, szép, bólogatott merev tekintettel a férfi, de ugye, csak kitalálta az egészet, vallja be, mert szép az a krétai meg a velencei meg a római dolog, de hát ismerje el nyugodtan, hogy csak a képzeletében létezik, nem, tiltakozott Korim imbolyogva, nem, nem ő találta ki, a kézirat létezik, és ott van még mindig a 159. utcában az ágyon, ha akarja, kapaszkodott meg gyorsan a kocsi hátuljában, mert egy pillanatra elengedte, akkor – akarja, felelte erre nagyon lassan forgó nyelvvel a férfi, mert ha igaz, akkor tényleg szép, emelte fel a fejét, és azzal a kivezető úttal is kéne csinálni valamit, ezért tudja, mit?, találkozzanak holnap este hat körül nála, hozza el azt a kéziratot, ha tényleg létezik, mert szép volna, nézett a babákra a ponyva alatt, megmutatni egy-két oldalt belőle otthon a kedvesének is –, ezzel az egyik zsebéből előhúzott egy névjegykártyát, itt a cím, mutatta Korimnak, és beledugta a kabátzsebébe, könnyű lesz megtalálni, szóval holnap este hatkor, mondta, s mint egy zsák, tehetetlenül előrezuhant, és ott maradt mozdulatlanul a hóban, Korim meg csak állt egy ideig, aztán elengedte a kocsi peremét, és tett egy lépést előre, hogy segítsen, de elvesztette az egyensúlyát, és ő maga is a másik mellé esett, hogy aztán a hideg végül a férfit térítse először észhez, vagy hát ha nem is észhez, mindenesetre ő kelt fel elsőnek, s Korimot ő cibálta fel, akkor álltak egymással szemben, mind a kettőnek szét volt vetve a lába, csak álltak, és imbolyogtak vagy egy teljes percen át, aztán a férfi váratlanul azt mondta, hogy Korim egy szeretetreméltó alak, de valahogy nincs középpontja sehol, azzal visszament a kocsi elejéhez, felemelte a rudat, s elindult a hóban megint, de Korim most már nem követte, már nem volt ereje tudniillik kapaszkodni sem, így csak nézte egy darabig őket, a férfit a babákkal, ahogy egyre távolodnak és távolodnak tőle, aztán elvánszorgott a legközelebbi kapubejárathoz, benyomta a külső ajtót, s a lépcső előtt a falnál lefeküdt a földre.

10. Négyszáznegyven dollár, tulajdonképpen ez háborította fel a legjobban, amikor megtalálta nála, mert honnan van négyszáznegyven dollárja egy ilyen utolsó piszok kis alaknak, ő, mutatott magára a sárgaoverálos, aki heti száznyolcvanért takarítja a ganét a házban, szereli a lefolyókat, hordja ki a szemetet, és sepri az utcán a redvás jeget, ő a belét lógatja ki, hogy keressen valamit, ennek meg, ennek az állatnak meg csak úgy a kabátzsebében ott van négyszáznegyven dollár, megy lefelé azon a mocskos lépcsőn, és látja ám, meg főleg érzi, hogy már megint ott fekszik egy ilyen kis piszok csavargó összehányva, büdösen, és úgy elöntötte az agyát a vér, de úgy, hogy a legszívesebben azonnal lelőtte volna, de csak belerúgott, aztán elkezdte húzni kifelé, és akkor találta meg nála, négyszáznegyven dollár, számolta össze, s tette el a levéltárcájába, és akkorát rúgott bele, hogy még most is fáj a rüsztje, valami csontot találhatott el, mert még most is érzi a rüsztjén a rúgást, négyszáznegyven, hát, képzelje el, remegett meg a hangja a dühtől, hát, úgy vágta ki a kapun, és úgy rugdosta le még a járdáról is az úttestre, mint egy darab szart, amitől undorodik az ember, mert undorodik, ragadta meg a karját az első emeleti lakónak a sárgaoverálos, és úgy gondolja, úgy helyes, ahogy ő bánt el vele, hogy csak fagyjon meg ott, vörösödött el a feje, csak feküdjön ott szépen, míg át nem megy rajta egy autó, s ő meg tényleg csak feküdt, és a szemét sem bírta kinyitni, annyira fájt, aztán mégis kinyitotta valahogy, és az iszonyatos autóstülkölésben meglátta, hol van, és elkezdett kievickélni a járda felé, de még sokáig nem bírta felfogni a dolgot, hogy mi történt vele, s miért fáj olyan istentelenül a hasa, a melle és az arca, feküdt egy jó ideig a járda peremén, aztán mintha valaki megkérdezte volna tőle, hogy jól van-e, hát, mit feleljen erre, azt mondta, jól, és átvillant az agyán, hogy ha nem akarja, hogy valami rendőr megtalálja, azonnal el kell mennie onnan, azonnal, zakatolt az agyában, és feltápászkodott, már világos volt, két iskolásgyerek nézett rá együttérzőn, s kérdezték még egyszer, hogy jól van-e, és ne hívjanak-e mentőt, ó, mentőt, próbált megszólalni Korim, azt nem, semmiképpen, nincs olyan különösebb baja, csak valami történt, nem érti, hogy, de most már minden rendben, hagyják csak nyugodtan, most már elboldogul maga is, amikor hirtelen rájött, hogy magyarul beszél, így hát gyorsan kipréselt volna magából valami angol mondatot, de nem volt rá képes, úgyhogy felállt, s elkezdett menni a járdán, iszonyatosan nehezen sikerült az egész, de valahogy eljutott a 2. Avenue és az 51. utca kereszteződéséhez, ott lebotladozott a metróba, s az már jobb volt, hullámzott a tömeg, nem tűnt fel annyira egy ilyen teljességgel összetört alak, mert össze volt törve darabokra, mesélte később a barátjának, annyira össze, hogy el sem bírta képzelni, hogy lesz belőle újra egyetlen ember, beszállt a metróba, de még nem tudta, hová, csak el erről a helyről, ez volt benne, s amikor úgy vélte, már eléggé messze van, akkor kiszállt, és elvánszorgott a térképekig, megnézte az állomás nevét, Brooklynban volt valahol, de hát mit is csináljon, ezen tépelődött, mesélte később, s akkor az eszébe jutott, hogy mivel váltak el, különös, mindent elfelejtett szinte az utolsó órákról, de erre emlékezett, hogy a kézirattal neki este hatkor újdonsült barátjánál kell lennie, a kézirat tehát, mondta magának, és elindult vissza egy hetessel a negyvenkettedik utca felé, de nagyon félt, mondta, mert nagyon látszott rajta, hogy össze van verve, mocskos volt, büdös volt, és össze volt hányva, félt, hogy valaki megállítja, míg hazaér, de senkinek nem volt esze ágában sem megállítani, az emberek elhúzódtak tőle, de nem kötött senki belé, így aztán elérte a nyugati negyvenkettedik utcát, és át is szállt egy kilencesre hazafelé, haza, mondogatta magában, mint valami imát, haza, vonszolta azt a testet, ami most már különböző darabokban volt, és amikor végül odaért a házhoz, és felment a lépcsőn, még mindig annyira rosszul érezte magát, hogy eszébe se jutott arra gondolni, hogy de hát ő innen tegnap végleg elment, pedig erre kellett volna, mondta a férfinak később, mert akkor jobban értette volna, miért érzi úgy magát, mint egy halott.

11. Mind a ketten a konyhában voltak a dobozok között, a nő hanyatt feküdt, kicsavarodva, s az arcát teljesen szétverték, a tolmács pedig fel volt akasztva a központi fűtés csövére, de a fején kiömlött vérből látszott, hogy vele valami egész közeli géppisztolysorozat végezhetett – nem bírt sikoltani, és nem bírt megmoccanni, állt a nyitott ajtóban, és lassan kitátotta a száját, viszont hang nem jött ki a torkán, aztán menni akart, hátra, kifelé, de egyetlen tagja nem engedelmeskedett, sőt amikor végül meg tudott mozdulni, a lábai akkor is előrevitték, közelebb hozzájuk, egyre közelebb, és a fejébe élesen belehasított egy szörnyű fájdalom, s akkor megállt, és megint nem mozdult, és nagyon sokáig tartott ez így, csak állt, és nem bírta a szemeit levenni róluk, az arca rémült volt, döbbent és öreg, ismét kinyitotta a száját, de hang még mindig nem jött ki belőle, és akkor tett egy lépést, de megbotlott valamiben, és majdnem elesett, a telefon volt, leguggolt érte, és nagyon lassan beütött egy számot a tárcsán, majd sokáig hallgatta a foglalt jelzés sípját, míg rájött, hogy saját magukat hívta fel, akkor meg elkezdett kutatni a zsebeiben, de amit keresett, és egyre kétségbeesettebben, azt nagyon sokáig nem találta, végül mégis, a névjegykártya volt, jaj, mondta aztán a telefonban, jaj, jaj, jaj, hajtogatta eszelősen, halottak, halottak mind a ketten, a kisasszony, a Sárváry úr, beszéljen hangosabban, szólt rá a férfi, ne suttogjon, hanem mondja el rendesen, mi történt, nem suttog, suttogta Korim, de megölték őket, és mind a kettő halott, a kisasszonynak kicsavarták a derekát, a Sárváry úr meg itt lóg a, a lehető leggyorsabban tűnjön el, kiáltotta a telefonban a férfi, jaj, mondta Korim, minden széjjel van verve, aztán eltartotta magától a kagylót, rémülten felemelte a tekintetét, majd kirohant a lépcsőházba, belökte a WC ajtaját, felugrott az ülőkére, és kiemelte a csempét a falból, aztán kiszedte a pénzt, összefogta, és visszarohant a lakásba, és felvette a telefont, már tudja, mondta a férfinak, tudja, mi történt, és elkezdte sorolni a dolgot a háziúr új munkájáról, a nagy bevásárlásról és a kezében tartott pénzről meg a fehér zacskókról a rejtekhelyen, és hogy hogy fedezte fel, mindent, egyre zűrzavarosabban és a saját szavaitól egyre jobban megijedve, ne suttogjon, szólt rá újból a férfi, mert nem hallja rendesen, de most már biztos benne, folytatta Korim, neki meg sem fordult ilyesmi a fejében, hogy éppen a Sárváry úr, pedig ő, és elsírta magát, és nagyon sírt, a másik hiába beszélt neki, Korim nem hallotta a sírástól, csak zokogott és zokogott, és a telefonkagylót sem bírta tartani, aztán a füléhez emelte, és hallgatott, halló, ott van még?, kérdezte a férfi, igen, felelte Korim, akkor tűnjön el onnan, a pénzt meg, most már, hogy megfogta, feltétlen hozza magával, de ne nyúljon semmihez többé, hanem el a házból, jöjjön az ő lakására, vagy ahová akar, hallja még?, ott van? – a kérdés sokáig kongott a dermesztő csöndben, de válasz nem érkezett, mert Korim leeresztette a kagylót, belegyűrte a kabátjába a pénzt, és hátrálni kezdett, s csak hátrált, és sírt megint, és így jutott ki a lakásból, aztán lebotorkált a lépcsőn, kilépett az utcára, ment vagy kétszáz métert, s akkor rohanni kezdett, s csak rohant, rohant előre, kezében a névjegykártyával, és annyira szorította azt a névjegykártyát, hogy a keze végig csillapíthatatlanul remegett.

12. Ültek a három csőfotelben; a TV-vel szemben egy kirakati bábu, mellette a férfi, őmellette pedig Korim, és nem hallatszott más, mint a lehalkított TV alapzaja, a képek alatti zúgás, meg a fürdőszoba felől fojtottan egy mosógép, ahogy morog, hörög és zakatol, mert ők nem beszéltek egyetlen szót sem – mikor Korim megjött, a férfi leültette, és leült melléje ő is, de nagyon sokáig nem kérdezett tőle semmit, csak nézett maga elé, s nagyon erősen gondolkozott, aztán felkelt, ivott egy pohár vizet, és visszaült, és azt mondta, ki fognak találni valamit, Korim ne nyugtalankodjon, mindenekelőtt azonban ki kell mossák a ruháját, mert így egyetlen lépést sem tehet, aztán segített neki vetkőzni, mivel az szemmel láthatóan nem nagyon értette, miért van erre szükség, és nem nagyon ment neki a gombolkozás, de végül egy kupacban a lába előtt lent volt róla minden, a férfi adott rá egy köpenyt, és kipakolván a ruhákból, kivitte őket a fürdőszobába, s a nagykabáttól a fehérneműkig az egészet berakta a mosógépbe, és beindította, aztán visszament, és megint leült a fotelba, és megint erősen gondolkozott, és így ültek ott vagy egy teljes órán át, amikor a mosógép egyszer csak egy ereszkedő hörgéssel elhallgatott a fürdőszobában, a férfi pedig azt mondta, hogy nagyjából tudnia kéne, mi történt, különben nem bír segíteni, de Korim azt felelte, hogy ő már korábban észrevette a WC-ben a rejtekhelyet, viszont az hitte, a lenti lakók közül valakié, hiszen a WC-jükbe onnan bárki feljárhatott, milyen rejtekhely?, vágott a szavába a férfi, hát, a rejtekhely, mondta Korim, mert felfedezte azt is, hogy a fehér zacskókat egy nap kicserélték pénzre, milyen zacskó?, milyen nap?, próbálta a másik megállítani, de nem gondolta, folytatta Korim, hogy őhozzájuk az egésznek köze van, annyira nem gondolta, hogy el is halasztotta róla a beszámolót, mert váratlanul felborult náluk az élet, jött egy csomó ember, és elvitt mindent a lakásból, és másnap meg mindent újonnan visszahozott, és ez annyira összezavarta a kisasszonyt, hogy neki azzal kellett foglalkoznia, és sajnos aztán elfelejtette az egészet, az eszébe se jutott, hogy a dolgok kulcsa éppen ez, és megint elkezdett sírni a fotelben, s a férfi egyetlen további kérdésére nem válaszolt, úgyhogy mindent annak kellett a továbbiakban egyedül elvégeznie, kikeresni a ruháiból kipakolt tárgyak közül az útlevelét, és megnézni, egyáltalán érvényes-e, aztán kiteregetni a vizes ruhákat a fürdőszobában, megszámolni, mennyi pénze van, végül kitalálni, az egész hogy legyen, és odaülni mellé újra, és csendesen azt mondani neki, az egyetlen megoldás, hogy amilyen gyorsan csak lehetséges, elmegy innen, de Korim nem felelt, csak nézte a TV-t a babával együtt, és sírt.

13. A hálószobában mindössze egy ágy volt, s az ablaknál, a falnak döntve egy kirakati baba állt, mint aki néz ezen a az ablakon kifelé, a konyhában csupán egy asztal négy székkel, s megint a baba az egyik széken, ahogy a jobb kezét épp emeli, s mutat valahová a mennyezetre vagy tovább, a nappaliban végül az a három fotel, a TV, a baba meg a férfi és most Korim, de semmi több, a lakás jóformán teljesen üresen kongott, csak a falak voltak teleragasztva fényképekkel, mégpedig ugyanazzal a fényképpel az egész lakás, egyetlen fénykép különböző méretben, kicsiben, nagyban, közepesben és óriásiban, de mindenütt ugyanaz, és mindegyiken ugyanaz, egy félgömb váza és üvegcserepek, s mikor a férfi reggel valami halk neszezésre kinyitotta a szemét, Korimot látta meg, amint már felöltözve, nagykabátban, mint aki arra vár, hogy elmehessen, a falnál oldalaz, és ezeket nézi, ment egyiktől a másikig, mindegyikhez odahajolt, és elmélyülten vizsgálgatta őket, majd amikor észrevette, hogy a férfi felébred, gyorsan kisietett a nappaliba, leült a fotelba a baba mellé, és a TV-re szegezte a szemét – kér egy kávét?, kérdezte tőle a férfi az ajtón át, és kiszállt az ágyból, de Korim nem válaszolt, csak bámulta a TV néma képernyőjét mereven tovább, így azután ő csupán magának csinált egy adagot a konyhában az automata főzővel, kitöltötte egy csészébe, megcukrozta, felkavarta, s beült vele Korim mellé a fotelba, a kedvese hol van?, szólalt meg akkor váratlanul Korim, elutazott, felelte hosszú hallgatás után a férfi, és ez itt?, meg a konyhában?, meg a buszmegálló?, intett a fejével Korim a babák felé, nagyon hasonlítanak rá, mondta ő, aztán aprókat kortyolva megitta a kávét, felkelt s kivitte a csészét a konyhába, de mire visszaért, Korim már mélyen benne járt egy történetben, mintha nem érzékelte volna, hogy ő még nincsen itt, mert két gyerek arcát pillantotta meg, amint fölé hajolnak, mondta, s azzal fenyegetik, hogy kihívják a mentőt, s hogy akkor sikerült egérutat nyernie, s egy darabig a metrón húzta meg magát, nagyon fájt mindene, különösen a hasánál, a mellkasánál és a nyakánál valami, és zúgott nagyon a feje is, és alig volt a lábában erő, de ment, és eljutott egy újabb metróállomásig, aztán még egy, és még egy, és még egy állomás, nem értem, miről beszél, szólt közbe a férfi, de Korim nem magyarázta meg, hanem elhallgatott, s akkor egy jó darabig mind a hárman a TV-t figyelték, rajzfilmek és reklámklipek váltogatták egymást, gyors, zaklatott, néma képek, mintha víz alá kerültek volna valamennyien – el kell mennie azonnal, hajtotta le a fejét akkor a férfi, ez egy nagyon kemény város, itt nincs idő gondolkozni a menekülésen, mert őt, Korimot vagy megölik, vagy a rendőrök kapják el, és az is nagyjából ugyanaz, rengeteg pénze van, döntse el, merre akar, ő, a férfi elintézi a dolgot, csak szedje össze magát valahogy, de Korimon látszott, hogy nincs ott, és el sem jut az agyáig a dolog, még sokáig figyelte összeráncolt szemöldökkel, mint aki nagyon erősen koncentrál valamire, a képernyőn villogó képek zűrzavarát, aztán felkelt a fotelból, odament a képekhez a falnál, felmutatott az egyikre, és a férfihoz fordulva azt kérdezte, ez hol van?

14. A nappaliban, a fotelek mögött ágyaztak meg neki, de csak lefeküdt, betakarózott, és nem aludt el, megvárta, míg a férfi bent a hálóban szuszogni, horkolni kezd, aztán felkelt, kiment a fürdőszobába, és végigtapogatta a fűtőtesteken a száradó ruhákat, majd odalépett a falhoz, és a képeket nézegette; egészen közel kellett hajoljon, mivel épp csak derengett valami a homályban, és ő közel is hajolt, és így nézte végig az összeset, ment egyiktől a másikig, és mindegyiket gondosan szemügyre vette, aztán lépett eggyel tovább, és lényegében ezt csinálta egész éjjel, járta sorra a helyiségeket, a fürdőszoba után a hálót, a háló után a nappalit, majd folytatta a fürdőszobában megint, s közben folyton visszatért a száradó ruhákhoz, és megtapogatta, eligazgatta őket a radiátoron, de már ott is volt ismét a fényképeknél, bámulta a különös, légies kupolát, ahogy hajtott ívei, egyszerű fémcsövekből, egy nagy félgömböt rajzolnak bele a térbe, nézte a nagy – méteres, félméteres – üvegcserepeket, melyekkel a félgömböt úgy nagyjából beborították, nézte az eresztékek szorítópántjait, s próbálta kivenni, mi az, ami világító neoncsövekből oda van írva rájuk, és minél közelebb dugta a fejét hozzájuk, annál jobban erőltette a szemét, és ilyenkor látszott a leginkább, hogy nagyon, hogy egyre mélyebben koncentrál valamire ezeken a képeken – aztán lassan kivilágosodott, és már könnyebb volt kivenni a részleteket, és ezt látta Korim:

egy tökéletesen üres helyiségben, fehér falak között, egy rendkívül könnyűnek tetsző, leheletfinom szerkezetet, talán egy ház, mondta maga elé, amikor ellépett az egyiktől, és odalépett a következőhöz, egy ősi építmény, magyarázta később a férfi, egy történelem előtti kunyhó, vagy hát inkább csak a váza alumíniumcsövekből és törött, szabálytalan üveglapokból az eszkimó iglu mintájára – hol van ez?, kérdezte akkor Korim, Schaffhausenben, felelte a férfi, és hol van ez a Schaffhausen?, Svájcban, jött a válasz, Zürich közelében, ott, ahol a Rajna áttöri a Jura-hegységet, és messze van?, kérdezte Korim, messze van ez a Schaffhausen?, messze?

15. A taxit kettőre hívta, és a taxi pontosan meg is érkezett, szólt Korimnak, hogy indulás, megigazította rajta a nagykabátot, s azt mondta neki, sajnos, ez még nedves egy kicsit, akkor leellenőrizte a belső zsebében, hogy a repülőjegy és az útlevél rendben megvannak-e, adott neki néhány utolsó tanácsot a JFK-n való tájékozódásról, s már mentek is le egy szó nélkül a földszintre, kiléptek a házból, a férfi megölelte őt, és beültek a taxiba, s akkor a taxi nekiindult Brooklynnak a gyorsforgalmi út felé, a férfi meg ott maradt a ház előtt, felemelte a kezét, s bizonytalanul integetett egy darabig, de Korim erről nem tudott, mert egyszer sem fordult hátra, mint ahogy nem nézett ki oldalra sem, csak ült egészen meggörnyedve a hátsó ülésen, s merev tekintetében, ahogy a sofőr válla fölött az útra szegezte, mintha az látszott volna, hogy már nem érdekli semmi, pusztán egyetlenegy: hogy mi van elöl, hogy mi van elöl, a sofőr válla fölött!

1. Négyen vannak benne, fordult oda Korim a zürichi tó partján egy padon a mellette ülő idős, nyúlszőrkalapos úrhoz, négy, a szívéhez nagyon közel álló ember, most megutaztatta őket, voltak Amerikában, de visszajöttek, hát, nem egészen oda, ahonnan indultak, de vissza lényegében, és most mielőtt az üldözői elfognák, mert üldözik nagyon, keres valami helyet, a place, amely alkalmas volna, egy különleges pontot, hogy ne kelljen újra tovább és tovább, mert innen már vele nem jöhetnek, ő Schaffhausenbe megy, de egyedül, a többieknek ki kellene szállni, és úgy is érzi különben, hogy itt ki is lehet – á, derült fel az idős úr arca erre, akinek Korim szavaiból kivennie eddig láthatóan semmit nem sikerült, á, pödörte meg a bajuszát, most már érti, és sétabotjával két jelet rajzolt a lábuk elé a latyakos hóba, Amerika, mutatott az egyikre, s derűsen mosolyogva húzni kezdett egy vonalat a kettő között, und Schaffhausen, bökött a bottal a másik pontra, majd jelezvén, hogy minden világos, rámutatott Korimra, aztán a bottal az egyik és a másik pontra, s azt mondta elégedetten, Sie-Amerika-Schaffhausen, This is wonderful und Grüessgott, igen, bólogatott Korim is, Amerikából Schaffhausenbe, csak közben ezeket négyen itt kéne hagynia, talán a tó, kapta hirtelen a víz felé a fejét, perhaps the Lake, kiáltotta a váratlan ötlettől felvillanyozódva, s már fel is pattant, és ott is hagyta a meglepett öregurat, aki aztán értetlen képet vágva egy darabig még a két pontot nézegette a lába előtt a latyakos hóban, végül a botjával elkaparta őket, felállt a padról, megköszörülte a torkát, és derűs tekintetét jobbra-balra vetve elsétált a fák között a híd felé.

2. A város sokkal, de sokkal kisebb volt, mint amilyenből érkezett, mégis a legnagyobb gondot a sietség mellett, hogy ne érjék utol, a tájékozódás okozta, már a repülőtéren állandóan eltévedt, aztán meg, amikor a Zürichbe induló gyorsvonatra segítő kezek feltették, két megállóval előbb szállt le, mint ahol le kellett volna, és így ment ez, folyton elhibázta, folyton eltájolódott, folyton kérdezett, és a zürichiek többnyire készségesen válaszolgattak is neki, már amennyire értették, mit akar, hisz még amikor egy villamossal bejutott a Bellevue Platz-ra, még ott is mindenkitől azt tudakolta, merre találja a centrumot, mondták neki, hogy ez a centrum, ne keresse, de ő láthatóan nem hitte el, csak topogott ott egy helyben, nagyon idegesen, és masszírozta a nyakát, körözött a fejével, és nem bírt dönteni, aztán mégis, kiválasztott egy irányt, s egy idő után, állandóan hátra-hátranézve, hogy követik-e, egy parkba jutott, kérdezte ott is, hogy revolver?, meg: centrum?, az előbbit nem értették, de az utóbbira helyeseltek ott is, hogy igen, ez az, erre Korim bosszúsan legyintett, és haladt tovább befelé, végül a park hátsó szegletében észrevett néhány alakot, szakadt ruhák, sötét pillantások, na, látszott rajta a megkönnyebbülés, talán ők lesznek azok, gyorsan odament hozzájuk, megállt előttük, és azt mondta, I want to buy a revolver, mire azok egy ideig nem szóltak semmit, csak méregették bizalmatlanul, aztán az egyik megrántotta a vállát, It’s O.K., It’s O.K., és intett neki, hogy jöjjön utána, de nagyon ideges volt, és nagyon sietett, Korim alig bírt a nyomában maradni, come, come, sürgette az, és szinte szaladt előtte, aztán egy bozótosban végre lefékezett egy padnál, ketten ültek rajta, vagyis a háttámláján, mert a lábuk az ülőkén volt, az egyik húsz, a másik harminc lehetett, de mind a kettő pontosan ugyanolyan bőrdzsekiben, bőrnadrágban, bakancsban és fülbevalóval, mintha ikrek lennének, és rendkívül idegesek voltak ezek is, folyton járt a lábuk az ülőkén, s a kezükkel megállás nélkül doboltak a térdükön, valamit beszéltek németül, amiből Korim egy árva szót nem értett, aztán a fiatalabb odafordult hozzá, és azt mondta lassan, tagoltan, hogy two hours here again, és mutatóujjával néhányszor a padra mutatott, hogy két óra múlva? two hours? and here?, kérdezett vissza Korim, it’s oké, mondta, it’s oké, aber cash, hajolt ekkor az arcába az idősebbik, dollár oké?, húzódott hátrébb Korim, three hundred dollar, vicsorított rá az, szóval three hundred, érti, bólogatott Korim egyetértően, rendben, it’s all right, és két óra múlva, two hours, here, mutatott ő is a padra, ezzel otthagyta őket, és elindult vissza a parkba, hamarosan az is feltűnt mögötte, aki idekísérte, pot, pot, pot, pot, suttogta a fülébe folyamatosan, s időnként valami Korim számára érthetetlen jelet rajzolt a tenyerébe, de közben kiértek a parkból, mire a kísérő feladta, és elmaradt – két óra, mondta magának Korim a Bellevue Platz-on, aztán nagy nehezen rábeszélt egy árust, hogy egy szendvicset és egy Colát dollárért adjon el neki, azt megette, megitta, várakozott egy ideig, a villamosokat nézte, ahogy megérkeznek a híd felől, elfordulnak, s egy szűk utcácskában csikorogva és csilingelve eltűnik mind, majd elindult a híd mellett a tóhoz, és akkor ott hátra-hátrakapva a fejét, nagyon sokáig gyalogolt, oldalt a víz, rajta egyetlen hajó, mellette fák s mögöttük házak, Bellerivestrasse, olvasta egy utcatáblán, de emberrel, ahogy haladt kifelé, egyre ritkábban találkozott, a végén jött valami vidámpark-féle, színes bódék, sátrak, óriáskerék, de minden zárva, ott aztán megfordult, és elindult visszafelé, oldalt újra a víz azzal az egyetlen hajóval, s újra a fák s a házak és egyre több ember és egyre erősebb szél, majd a Belleveu Platz, s a parkba onnan megint, ahol a pisztolyt s a lőszert egy nejlonzacskóba csavarva kapta meg, mutatták, hogy kell betölteni, kibiztosítani s meghúzni a ravaszt, aztán a nagyobbik eltette a pénzt, és megint rávicsorgott, majd mint valami varázslatban, egy szempillantás alatt elnyelte őket a föld, Korim pedig mehetett vissza a Bellevue-re, majd át a hídon, hogy a tó túlsó partján egy szélvédett helyen leüljön végre, mert elfáradt nagyon, mondta is egy idős öregúrnak a pad másik oldalán, hogy alig bírja erővel, pedig még bírnia kell, hisz ott vannak benne mind a négyen, és ez így nem maradhat, az öregúr meg csak bólogatott, hümmögött, és derűs arccal nézegette, a padjukkal éppen szemben, azt az egyetlen hajót a tavon.

3. Megy le a Limmat mellett, aztán tovább a Mythen-en a kikötő felé, mert neki, mint dokkmesternek, mikor a parti jegesedés is kárt tehet, a helyzetet feltétlen ellenőriznie kell, azt ugyanis, hogy a téli pihenőre behúzott állóvizes hajók körül a dokknál a megbízott szolgálat a vékony, de esetleg veszélyes jeget tényleg szabályszerűen megcsáklyázza-e, szóval megy, mesélte a lakásához közeli hentesnél az ismerősöknek, és a szép időre tekintettel ezúttal végig gyalog, amikor az Arborétum közepénél egyszer csak észreveszi ám, hogy valaki jön a nyomában; egy darabig nem foglalkozik vele, véletlen is lehet, gondolja, épp erre van dolga, ki tudja, nem elképzelhetetlen, csak jöjjön mögötte nyugodtan, ha úgy tetszik, majd lekanyarodik, és eltűnik valahol, csakhogy a fickó, emelte meg a hangját a dokkmester, nem kanyarodik le, és nem tűnik el, és nem tágít, sőt mikor a dokk lejáratához érnek, odaáll elé, és azt mondja neki, Mister Captain, és az ő szolgálati kabátjára mutogatva valami vadidegen nyelven, szerinte különben dánul, elkezd neki hadoválni, mire ő félretolja, és közli vele, hogy vagy mondja angolul, vagy hagyja békiben, erre a fickó nagy nehezen összeszed egy mondatot, amiből kiderül, hogy hát hajózni akar az istenadta, na, hajózni, feleli erre ő, azt most nem lehet, tél van, magyarázza neki, és ilyenkor megszűnik a vízi közlekedés, de hogy ő mindenképp akar, erősködik az, és egy csomó dollárt ránt elő a zsebéből, mondja is neki rögtön, hogy ember, ne erőlködjön, ez nem pénzkérdés, tél van, és ez ellen a dollár nem tehet semmit, csak a tavasz, ez jó, ezt jól megmondta a Gusti, csapott föl már ezen a ponton a nevetés a hentesboltban, de várjanak, csend, intette le hallgatóit a dokkmester, mert akkor már érdekelni kezdte a dolog őt magát is, és kérdi tőle, hogy egyébként meg mi a jófenét akar a tavon most azzal a hajóval, amire meg azt feleli a fickó, hogy – és most figyeljenek, pillantott körbe a kellő hatás kedvéért egy kis szünetet tartva – hogy rá akar írni valamit a vízre – azt hitte hirtelen, rosszul érti, de nem, képzeljék el, kiderült, hogy a fickó tényleg emiatt akarja az egészet, hogy egy hajóval a vízre ráírjon valamit, atyavilág, csapta össze a kezét, miközben újra kitört a nevetés, hát, persze hogy gondolnia kellett volna rá azonnal, hogy bolond, ahogy ott ágált, ahogy magyarázott, ahogy kalimpált a kezével, a szeme meg, mint valami eszelős terroristának, csak úgy villogott, igen, már az elég kellett volna legyen neki, hogy átlásson rajta, na, de végül hát, átlátott, s most már kizárólag a mulatság kedvéért, hunyorgott egyre növekvő hallgatóságára a dokkmester, elhatározta, hogy csak kiszedi már belőle, mi az a very important, amit annyira oda kell írjon, és kérdi tőle, hogy na, akkor mi az, mire a fickó elkezdi a hadovát megint, de hát egy szavát nem érteni, pedig akkor már minden elképzelhető módszert bevetett, hogy a kapitány úr, ahogy nevezte, megértse végre, mutogatta neki kézzel-lábbal, lerajzolta a lábával a hóba, hogy itt van a hajó, kifutnak a kikötőből, bemennek középre, és azután úgy haladnak, mint toll a papíron, like a pencil on the paper és egyszerűen ráírják a hajóval a vízre, hogy way that goes out – először valami ilyesmivel próbálkozott, s feszülten vizsgálta a dokkmester arcát, érti-e, aztán azt mondta, outgoing-way, de látszott, hogy a másik erre sem reagál, akkor egyezzenek meg abban, javasolta végül, hogy felírják azzal a hajóval, way out, rendben?, kérdezte reménykedve, és belecsimpaszkodott a másik kabátjába, de az ekkor a szó szoros értelmében lerázta magáról, és elindult a dokkba levezető úton, ő meg, Korim, csak állt, kifogyván az újabb és újabb ötletekből, egészen tehetetlenül, s mint aki csupán most hajlandó belátni, mi a szomorú helyzet, utána kiáltotta még, hogy no traffic on the lake?, mire a dokkmester néhány lépés után megállt, odafordult felé, és visszakiáltotta, hogy na, látja, értelmes ember a végén megérti, mert igen, pontosan erről van szó, hogy ugyanis no traffic on the lake, no traffic on the lake, és ez aztán szemmel láthatóan még sokáig ott visszhangzott Korimban, ahogy elindult a tó mellett visszafelé, mert nagyon lassan ment, mint aki nagyon le van sújtva, a háta egész meggörnyedt, a fejét lehorgasztotta, s ment a Mythen quai-n, s közben azt hajtogatta hangosan maga elé, hogy jó, de akkor jönnek vele mind, akkor jön vele az egész brancs Schaffhausenba.

4. Megtalálni a Főpályaudvart most már nem volt olyan nehéz, mivel az utat, amit a villamossal befelé jövet egyszer már megtett, valahogy sikerült megjegyeznie, de bent, mire minden elrendeződött, mire megértette, hogy a jegyvásárláshoz mindenképp frankot kell váltson, s így jegye lett, s a megfelelő vágányt meglelte, beesteledett, úgyhogy a szerelvényen, amire felszállt, alig akadt utas, különösen olyan nem, aki Korimnak megfelelt, Korimnak ugyanis kellett valaki, ez jól látszott rajta, kétszer-háromszor is végigment a kocsikon, szemügyre vette az embereket, csóválta a fejét, mert senki nem tetszett neki, míg végül aztán, mindössze egyetlen lélegzetvétellel az indulás, azaz a vonat legvégén álló kalauz sípja előtt egy erősen felhevült, zaklatott utas tűnt fel az utolsó vagonban, egy magas, nagyon vékony, negyven-negyvenöt év körüli nő, aki szinte bevágódott az ajtón, és feldúlt arcára még rá volt írva, milyen megpróbáltatásokat állt ki, hogy ezt a vonatot elérje, s egyáltalán, olyan ember benyomását keltette, aki már nem bízott benne, már reménytelennek látta, de meg kellett próbálnia mégis, és így is tényleg csak az utolsó pillanatban és a csodával határos módon, ráadásul mind a két keze tele csomagokkal, amikkel alig lehetett közlekedni, és a vonat is elindult azonnal, s a mozdony kétszer is nagyot rántott a szerelvényen, amitől ő, a rengeteg csomaggal meg mindannak súlya alatt, amit ez a hajsza eddig rámért, kis híján elesett, és majdnem beverte a fejét a poggyásztartóba, és nem is segített senki, az egyetlen ember, aki ugyanis segíthetett volna, egy fiatal arab, félrebillent testtartásából ítélve, aludt elöl, úgy látta onnan, ahol épp megkapaszkodott, így azután mást nem tehetett, minthogy a csomagjait ledobta a legközelebbi ülésre, és magát is közéjük vetve csak ült, lehunyta a szemét, és zihált, és sóhajtozott, és percekig így, hogy csak ült, nem mozdult és próbált lecsillapodni, miközben a vonat már a külvárosokban járt – na, Korim nagyjából akkor ért oda az utolsó vagonhoz, s pillantotta meg, amint a csomagjai közt és lehunyt szemmel még, can I help you, sietett oda rögtön, gyorsan felpakolta a poggyásztartóba a bőröndöt, a kézitáskát s a szatyrokat, majd lehuppant vele szemben az ülésre, és mélyen a szemébe nézett.

5. A rend szeretete a létezés fele, így hát a rend szeretete a szimmetria szeretete, a szimmetria szeretete pedig emlékezés az örökkévalóságra, szólalt meg hosszú hallgatás után, majd látva, hogy az csodálkozva néz rá, megerősítésül odabólintott útitársának, aztán felállt, az ablakon át a távolodó állomást vizsgálgatta, mintha azt próbálná leellenőrizni, üldözői ottmaradtak-e, végül visszaült, összehúzta magán a kabátját, és magyarázólag hozzáfűzte: – Egy-két óra, mindössze egy-két óra még.

6. Az elején egyáltalán nem értette, mit mond, és arra se túl gyorsan jött rá, vajon milyen nyelven beszél neki, ezért aztán, mesélte két nappal később a nő, hogy a pihenésre kibérelt házba a Jura-hegységben őutána a férje is megérkezett, csak akkor billent el valamerre az egész, amikor egyrészt ő is kifújta magát, másrészt meg, amikor a férfi elővett a zsebéből egy darab papírt, s odamutatta neki a nevet, Mario Merz, Schaffhausen, ez volt odaírva, képzelje el, mondta a férjének egész felindultan, pont Merz, aki őhozzá is annyira közel áll, teljesen elképedt, hogy mi lehet ez, míg lassan kiderült, hogy az illető nem mondani akar valamit, nem mesélni akar egy történetet, hanem kérdez, hogy tudniillik Schaffhausenben hol találja Merzet, és még ez is félreértésekhez vezetett, mégpedig mulatságos félreértésekhez, mert az illető Merznek nevezte, amit keresett, és hát Merzet, felelte ő neki emiatt, és most, hogy felidézte a dolgot, mind a két kezét a szája elé kapta, úgy nevetett, hát, Merz-et azt nem Schaffhausenben kell keresnie, hanem Torinóban, Merz, magyarázta neki a nő, ott él, és néha New York-ban, nem is érti tehát, hogy ki ajánlotta neki ezt a Schaffhausent, de Korim csak rázta, rázta a fejét, és mondta, no Torino, no New York, Schaffhausen, Merz in Schaffhausen, de nem jutott eszébe a megfelelő szó, csak nagy sokára, hogy sculpture, sculpture in Schaffhausen, mire a nő szemében ekkor hirtelen fény gyúlt, ó, kiáltott fel, és elnevette magát, I’m so crazy, rázta meg a fejét, hát, persze, van Merz-szobor Schaffhausenben, a schaffhauseni Hallen für die neue Kunst-múzeumban, ott megtalálja, sőt egyszerre kettőt is, ez az, kiáltott fel boldogan Korim, egy múzeum, egy múzeum, és ezzel aztán tisztázódtak is a dolgok, hogy ő mit akar, mit keres, hova megy és miért, mert akkor már azon nyomban előadta neki a teljes történetet, sajnos, csak magyarul, tárta szét a kezét, mert az angol most valahogy nem megy neki, a nyomában vannak, és nem jutnak az eszébe a szavak, legalábbis alig egy-kettő, úgyhogy egy ideig nem is erőltette, hanem inkább mondta így, hátha a nő valamit ebből is kisilabizál, mert Kasserről, Bengazzáról, Falkéról és Tootról mesélt, és leírta őket részletesen, hogy hogy jelentek meg Krétán és Britanniában, hogy hogy volt Rómában és Kölnben, meg hát természetesen a leginkább arról, hogy annyira odanőttek hozzá, hogy már nem tudja őket elereszteni, mert képzelje el, mondta az útitársnak, napok óta próbálja, de nem megy, és ezt tulajdonképpen csak ma értette meg, a zürichi tónál, the Zürich Lake, á, Zürich Lake, csillant fel a nő szeme az ismerős szóra, igen, ott, bólogatott Korim, ott lett egyszeriben világos, hogy ez nem fog menni, képtelen így elereszteni őket, hogy tudja, nincs meg az a kivezető út, így hát csak ma látta be, hogy vinnie kell őket magával, oda, ahová ő maga megy, Schaffhausenbe tehát, komorodott el az arca, a Hallen für die neue Kunstba, segítette ki a nő, és erre aztán egymásra nevettek.

7. Úgy hívják, Marie, hajtotta meg a fejét kedvesen a nő, és egy csodálatos férje van, őt gondozza, ápolja, védi, segíti, és tulajdonképpen ez teszi ki az életét, az ő neve pedig, mutatott magára Korim, my name is, mondta, György, Gyuri, á, akkor esetleg magyar?, találgatta a nő, Korim bólintott, hogy igen, az, ó, Magyarország, mosolygott rá erre a másik, annyit hallott már róla, de oly kevéssé ismeri, hát, meséljen neki egy kicsit a magyarokról, Schaffhausenig végül is van még egy kis idő, magyarok?, kérdezte Korim, s a nő bólintott, igen, igen, mire ő kijelentette, hogy magyarok nincsenek, hungarian no exist, már kihaltak, they died out, körülbelül úgy száz-százötven évvel ezelőtt kezdődött, és valami hihetetlen módon, tudniillik teljesen észrevétlenül, hungarian?, no exist?, csóválta meg a fejét hitetlenkedve a nő, yes, they died out, erősítette meg határozottan Korim, valamikor a múlt századtól fogva, mivel volt itt egy nagyon nagy keveredés, amiben a végére nem maradt egyetlen magyar sem, csak egy keverék, meg néhány sváb, cigány, szlovák meg osztrák meg zsidó meg román meg horvát meg szerb és így tovább, és főleg ezeknek a keveréke, de a magyarok eltűntek közben, győzködte a nőt Korim, csak Magyarország van még meg a magyarok helyén, Hungary yes, hungarian not, de már egyetlen őszinte, ép emlék se arról, micsoda különös, nagyszerű, büszke, fékezhetetlen népség volt ez itt, mert az volt, nagyon vad és nagyon tiszta törvények között, akiket kizárólag a nagy tettek örökös véghezvitele tartott ébren, barbárok, akik aztán lassan elvesztették az érdeklődésüket a kis tettekre berendezkedett világ iránt, és elvesztek, degenerálódtak, kipusztultak és elkeveredtek, és nem maradt belőlük más, csak a nyelvük, a költészetük és valami apró, hogyan?, jelezte akkor a nő a homlokát ráncolva, hogy nem érti, de így történt, és az a legérdekesebb, bár őt már nem érdekli egyáltalán, hogy degenerálódásukról és kihalásukról nem beszél senki, az egész ügyről nincs más, csak hazugság, tévedés, félreértés és hülyeség, sajnos, intett a nő kedvesen, ez már abszolúte nem világos neki, úgyhogy Korim abba is hagyta, és megkérte útitársát, írja fel egy papírra a múzeum pontos nevét, s miután ez megtörtént, s ő eltette a papírt, elhallgatott, és csak nézte a nőt, ahogy barátságos, érzékeny tekintetét le nem veszi róla, és lassan mesél neki valamit, hogy Korim megértse, de Korim nem értette meg, mert szemmel láthatóan kikapcsolt, csak nézte a nőt, a kedves arcot, aztán az apró állomások fényeit, ahogy jönnek és mennek egymás után.

8. A schaffhauseni állomás órája tizenegy harminchetet mutatott, és Korim ott állt az óra alatt; a peron teljesen kihalt volt, mindössze egyetlen árva vasutas látszott egy pillanatra – az, amelyik a forgalmi tárcsával a kezében fogadta és továbbengedte a vonatot –, de ő is tényleg csupán egy pillanatra, mert mielőtt Korim elszánta magát, és odalépett volna, már el is tűnt azzal a forgalmi tárcsával együtt a szolgálati helyiség ajtaja mögött; csend lett, az óra kattogott a feje felett, s a peronon végigvágott egy éles szélroham, akkor kijött az állomás elé, de ott se volt egy teremtett lélek sem, úgyhogy nekieredt a városnak, és addig ment, míg fel nem fedezett egy taxit egy szálloda előtt; a taxis már aludt a kormányra borulva, ezért meg kellett egy kicsit kocogtatnia az ablaküveget, mire az végre felriadt, kinyitotta az ajtót, ő benyújtotta a papírt a múzeum nevével, a taxis megnézte, mogorván bólintott, aztán intett neki, hogy rendben van, szálljon be, elviszi – és így esett, hogy alig tíz perccel a megérkezése után már ott is állt egy nagy, sötét, néma épület előtt, megkereste a bejáratot, leellenőrizte, hogy oldalt a táblán ugyanaz a név szerepel-e, mint a papíron, aztán elment balra, majd vissza a bejáratig, utána jobbra a sarokig, ahol az imént kiszállt, végül elkezdte körbejárni, mint aki felméri az egészet, s közben a nyakát masszírozva le nem vette a szemét az ablakokról, és nézte, és nézte őket, mint aki valami fényt keres rajtuk, valami villanást, árnyalatot, lebbenést, valamit, ami elárulhatja, hogy odabent van még némi élet, aztán újból visszaért a bejárathoz, és határozottan megzörgette az ajtót, és zörgetett és zörgetett, de nem történt semmi, és a biztonsági őr odabent meg mert volna esküdni, hogy mindez éjfélkor történt hajszálpontosan, éppen bepityegte a zsebrádiója az asztalon a tizenkettőt, és azonnal meghallotta a zörgetést, azt nem mondja, hogy rögtön az első pillanatban tudta, mit kell tennie, mert egy kicsit megzavarodott, tudniillik még soha nem zörgettek se éjfélkor, se később, mióta ő itt szolgálatban van, éjszaka? valaki? a bejáratnál?, gondolta de már ott is volt, és egy résnyire a kaput kinyitotta, ami azonban ezután történt, mesélte másnap reggel, mikor a kihallgatás után hazament, az annyira meglepte, hogy tényleg nem tudta, mit tegyen, mert a legegyszerűbb, ő tudja jól, az lett volna, ha azonnal, annak rendje-módja szerint elhajtja azt az illetőt, de az a néhány szó, amit a beszédjéből megértett, hogy sculpture, hungarian, mister direktor és New York, valahogy elbizonytalanította, mert hirtelen belehasított az agyába, hogy mi van, ha csak neki nem szóltak, és éppen hogy várni kellett volna ezt az illetőt, mi van, mondta a tejeskávéját szürcsölgetve, ha ő elkergeti, mint valami csavargót, és akkor reggel kiderül, hogy nem, nem jól döntött, mert az illető mondjuk híres művész, és várták, csak késett, és mondjuk se szállása, se egy telefonszáma, mert mondjuk elvesztette, mert mondjuk elveszett ráadásul a poggyásza is a gépen, amelyik késett, és abban volt mindene, hányszor, de hányszor megesett már ilyesmi ezekkel a művészekkel, legyintett sokat sejtetően az anyjának a biztonsági őr, úgyhogy becsukta a kaput, és gondolkozott, hogy ő bizony se elküldeni, se beengedni a múzeumba nem fogja, a direktor urat, hát, már éjfél elmúlt, mégsem hívhatja fel, akkor viszont mit csináljon, mit csináljon, töprengett, s ment vissza a helyére, amikor hirtelen az eszébe jutott az egyik teremőr, a Kalotaszegi úr, na, őt, éjfél ide, éjfél oda, fel fogja hívni, határozta el, és már kereste is a számot a dolgozói névjegyzékben, Kalotaszegi úr először is magyar származású, tehát ő legalább megérti, mit beszél itt összevissza ez az illető, majd őt idehívja, ő kikérdezi a pasast, és akkor együtt döntenek, mi legyen a teendő vele, Herr Kalotaszegi, mondta neki a telefonban, nagyon sajnálja, hogy zavarnia kell, de érkezett itt egy illető, valószínűleg egy magyar művész, de ő semmit sem tud az egészről, és amíg valaki nem beszél vele, ő nem tudja, mit tegyen, egy szavát se érteni, csak azt, hogy talán szobrász, talán New Yorkból jön, és talán magyar, és mondogatja állandóan, hogy mister direktor, mister direktor, úgyhogy ő egyedül, ugye, nem döntheti el, a pokolba tudta volna küldeni, mesélte másnap reggel a teremőr a direktorának, kizárólag altatóval bír aludni, és ha elalszik, és utána felébresztik, akkor aznap éjjel már képtelen még egyszer visszaaludni, felcsöngette éjfélkor, és behívta a múzeumba, hát, mit képzel ez?!, bevallja, az volt az első gondolata, hogy nem megy ő bizony sehova, mégiscsak felháborító, hogy egy olyan súlyos alvászavarban szenvedőt, mint őt, éjfél elmúlt, és felcsöngetik, de akkor mondja az őr a direktor úr nevét, hogy ez a fickó a direktor urat emlegeti, hát mégse akarta már megkockáztatni, hogy esetleg abból, hogy ő nem segít, másnapra valami nagy galiba támad, ezért hát összeszedte magát, lenyelte a mérgét, mert mégiscsak éjfél, felöltözött, és bejött a múzeumba, és jó, és nagyon jó, és el nem tudja most még mondani, milyen fantasztikus, hogy így esett, mert a direktor úr ismeri őt, nem szereti a nagy szavakat, de élete egyik legdöbbenetesebb éjszakája következett, és aminek ő itt ma fél egytől mostanáig a véletlen tanúja lett, az annyira felkavarta, hogy még most sem bír megnyugodni, s mivel még nagyon az élmények, a teljességgel felfoghatatlan élmények hatása alatt áll, az is lehet, hogy nem fogja mindjárt megtalálni a megfelelő szavakat, ezért eleve elnézést kér, de hát nagyon, de tényleg nagyon össze van törve, tulajdonképpen nincs is teljesen magánál, és a mentségére csak az szolgálhat, hogy egy perce nem volt még, hogy valami távolságot vegyen fel a történtekkel szemben, sőt egyenesen olyan érzése van, ahogy leültek itt az igazgatói irodában, mintha még nem is ért volna véget, s kezdődhetne elölről az egész azzal, hogy megérkezik – nem sokkal fél egy után lehetett, bekopogott a kapun, az őr kijött, és még egyszer elmagyarázta a dolgot, közben az illető, ahogy az őr nevezte, maga is odajött, addig ugyanis a bejárattól úgy tíz-tizenöt méterre várakozott, s az emeleti ablakokat figyelte, odajött, ő bemutatkozott, mire az annyira megörült, hogy magyarul szóltak hozzá, hogy egy szó nélkül megölelte, ami természetesen nagyon meglepte őt, hisz elszokott már az elmúlt évtizedekben, mióta Schaffhausenben él, az efféle heves és túlméretezett érzelemkitörésektől, úgyhogy eltolta magától, és megmondta a nevét, meg hogy kicsoda, és hogy segíteni akar, ha tud, mire az szintén bemutatkozott, dr. Korim Györgynek hívják, mondta, majd előadta, hogy egy nagyon nagy út végső állomásához érkezett, s hogy alig tudja kifejezni az örömét, hogy éppen most, a számára sorsdöntő éjszakán a problémáját egy magyarral és magyarul oszthatja meg, s akkor elárulta, hogy egy magyarországi kisváros levéltárosaként egy, az ő személyének a jelentőségét messze meghaladó ügyben New Yorkba ment, s most nem sokkal ezelőtt egy félelmetes üldözés után onnan érkezett, mert a célja Schaffhausen, a Hallen für die neue Kunst, és azon belül is Mario Merz világraszóló műve, ami állítólag itt benn van valahol, mutatott az épületre az illető, igen, válaszolta ő, valóban van náluk két Merz-alkotás az első emeleten, de akkor már látnivaló volt, hogy az illető egész testében reszket, nyilván átfázott már a várakozásban, így aztán kihívta az őrt, és azt javasolta neki, engedélyezze, hogy a meghallgatást bent folytassák, mivel idekint erősen fúj a szél, az őr beleegyezett, úgyhogy bementek az épületbe, magukra húzták a portásfülke ajtaját, leültek az asztalhoz, és Korim belekezdett, és nagyon messziről kezdte – kéri, vetette közbe az igazgató, hogy amennyire ez lehetséges, foglalja össze tömören, igen, bólintott a teremőr, mindent megtesz, hogy tömör legyen, de a történet annyira szövevényes, s ráadásul olyan friss az egész, hogy az ember nem tudja még, mi a lényeges és mi a lényegtelen, egy azonban biztos, pillantott fel az igazgatóra, nézte ezt az illetőt, vékony, magas, középkorú ember, kicsi, kopasz fej, lázasan csillogó szem, hatalmas, elálló fülek, és tudta ugyan, azonnal tudta, amint beültek a portásfülkébe, hogy bolond, azt viszont nem, hogy néhány perc alatt akkor vajon mivel nyerte meg, mivel megnyerte, maga mellé állította, és levette a lábáról, mert akkor már világos volt, hogy ha bolond is, de nem zavaros handabandázó, hanem oda kell figyelni rá, hisz a története vezet valahová, és így minden egyes szavának jelentősége van, mégpedig drámai jelentősége, amelynek, a drámának ugyanis, ettől kezdve ő maga is, érezte meg, a szereplője lett, Herr Kalotaszegi, vágott ismét közbe az igazgató, kéri, hogy a mindkettejükre váró kötelezettségek miatt fogja tényleg egy kicsit rövidebbre, ha lehet, igen, természetesen, bólogatott bűntudatosan a teremőr, szóval elmesélte a történetét attól a magyarországi kisvárostól kezdve, ahogy egy nap a munkahelyén, a levéltárban egy rejtélyes kéziratra lelt, egészen addig, hogy fogta ezt a kéziratot, elment New York-ba, miután, direktor úr, ez az ember felszámolta mindenét, eladta a lakását, eladta az ingóságait, otthagyott mindent, a környezetét, a munkáját, a nyelvét, a hazáját, és elment meghalni New York-ba, direktor úr, és hihetetlen labirintuson s egy meg nem nevezett borzalmon át, amelyről egyáltalán nem volt hajlandó beszélni, végül ide vetette egy véletlen, hogy tudniillik hallott valamit, és ezt hangsúlyozná, valamit egy szoborról, pontosabban látta egy fényképen ezt a szobrot, és elhatározta, hogy megnézi a valóságban is, mert beleszeretett, ez az ember, direktor úr, mondta a teremőr, a szó szoros értelmében beleszeretett Merz úr művébe, és el akart tölteni benne egy órát, mit akart?, hajolt előre az igazgató hitetlenkedve, egy órát el akart tölteni benne, ismételte meg a teremőr, amihez természetesen nem adhatta a hozzájárulását semmiképpen, egy teremőrnek, próbálta meg neki elmagyarázni, nem áll a módjában ilyesmi, tehát az illető kérését elutasította, de a történetét meghallgatta, és a történet, mint ahogy ezt most a direktor úr látja is nyilván rajta, leteperte őt, legyűrte benne az ellenállásnak, a tiltakozásnak még a gondolatát is, mert bevallja, hogy miközben hallgatta, egy idő után úgy érezte, hogy mindjárt megszakad a szíve, mivel biztos volt benne, hogy az illető nem a levegőbe beszél, ő Schaffhausenbe tényleg mint élete utolsó állomására érkezett, egy magyar, egy kis szerencsétlen, akinek van a fejében valami rögeszme, hogy azt a Magyarországon talált kéziratot, miután lenyűgözőnek találta, továbbítja az örökkévalóságba, érti, direktor úr?, kérdezte a teremőr, azért ment az illető New York-ba, mert azt gondolta, az a világ közepe, és a világ közepében akarta befejezni a dolgát, tudniillik a kézirat továbbítását, ahogy neki, a teremőrnek kifejezte, az örökkévalóságba, fogott egy számítógépet, az egész kéziratot beírta az Internetre, és ezzel készen is volt, magyarázta neki az illető, az Internet, hajtogatta néhány órával ezelőtt a portásfülke asztalánál, az eddigi legbiztosabb út az örökkévalóságba, hát, ez volt a rögeszméje, hajtotta le a fejét a teremőr, meg hogy mindenképpen meg kell halnia, mivel az ő számára értelmét vesztette az élet, ezt, pillantott ismét a direktor szemébe a teremőr, nagyon hangsúlyozta, állandóan mondogatta, hogy kizárólag őróla van szó egyedül, csak az ő számára vált értelmetlenné az élet, és ez kristálytisztán áll a fejében, viszont közben ama kézirat szereplői túlságosan is a szívéhez nőttek, magyarázta az illető, és ez az egyetlen, ami nem kristálytiszta neki most, mondta, hogy mit csináljon ezekkel a szívéhez nőtt alakokkal, ugyanis nem tágítanak tőle, mintha jönni akarnának vele, valami ilyesmit mondott, de ennél pontosabban nem beszélt, és pontosan nem árulta el, mire készül, csak tett még egy-egy kísérletet, hogy legalább láthassa Merz úr művét, amit neki, a teremőrnek, természetesen el kellett hárítania, majd reggel, csillapította folyton, nincs reggel, felelte erre Korim, aztán megfogta a kezét, a szemébe nézett, és így szólt, Kalotaszegi úr, két kérése volna ebben az esetben, az egyik, hogyha beszél a direktor úrral, és a direktor úr majd esetleg valamikor beszél a Merz úrral, akkor a direktor mondja meg neki, Merz úrnak feltétlenül, hogy rajta, Korimon, a szobra nagyon segített, mert amikor már azt hitte, nem, akkor az utolsó pillanatban még volt hova mennie, és ezt nagyon melegen, szívből köszöni neki, és kéri, mondják meg, hogy ő, Korim György Magyarországról mindig úgy fog gondolni rá, hogy a drága Merz úr, ez volt az egyik kérése, a másik pedig, és lényegében ezért ül ő most itt, mutatott magára a teremőr, hogy engedélyezzenek a számára egy táblát „Merz úr múzeumának a falán” valahol, átadott egy nagy rakás pénzt, mesélte a teremőr, hogy ebből készíttessék el, és csavaroztassák föl, és majd véssék rá egyetlen mondatban, mi történt vele, azt is leírta egy papírdarabra, mondta a teremőr, hogy mi legyen az a mondat, és odacsúsztatta neki, hogy lélekben így, indokolta Korim, ott maradhasson Merz úr közelében, a többiekkel együtt a lehető legközelebb, ekképpen magyarázta a dolgot, egy tábla tehát, direktor úr, és itt a pénz, és itt a cédula, nyújtotta át az asztalon, de ő, akkor még, amikor a Kalotaszegi előadta neki, hihetetlenül zűrzavarosnak találta az egészet, mesélte az igazgató a rendőrökkel szinte egy időben érkező feleségének az irodában, ugyanakkor volt benne, mondta, valami azonnal megragadó, és hát, valóban tragikus, úgyhogy kezdte kikérdezni a teremőrt, újra végigment a teljes történeten, és igyekezett összeilleszteni a Kalotaszegi-féle beszámolóban a még szanaszét álló darabokat, azzal az utolsó jelenettel, ahogy ez a Korim elköszön a teremőrtől, és kimegy – és sikerült is valamennyire, és össze is illesztette, és a történet csakugyan lélegzetelállító és megrendítő, ismerte el, bár istenigazából az győzte meg végérvényesen, amikor bekapcsolta a számítógépet, megnézte a történetben emlegetett Alta Vistában, s meggyőződött róla a saját szemével, hogy egy War and War cím alatt az a kézirat valóban létezik, és megkérte Kalotaszegit, hogy fordítsa le neki az első mondatokat, és azok a mondatok még abban a hevenyészett fordításban is olyan szépek, olyan lenyűgözőek voltak, hogy mire ő, mutatott a feleségére, megérkezett, már döntött, már eldöntötte, mit csinál, és hát miért múzeumigazgató ő, ha nem azért, hogy ilyen döntést hozzon egy ilyen éjszaka után, hogy ugyanis amint a rendőrökkel befejezte, azonnal nekilát, és a teremőrrel együtt kiválasztja a megfelelő helyet a falon odakint, mert úgy határozott, jelentette ki, hogy az a tábla fel fog kerülni a falra, egy egyszerű tábla, amin ott áll majd, mi történt Korim Györggyel az utolsó órán, amin ott lesz az a cédulára írt mondat szó szerint, mert ez az ember megérdemli, hogy náluk, egy tábla szövegében békét találjon, ő, eresztette le a hangját az igazgató, akinek a vég Schaffhausenben volt,

a vég tényleg Schaffhausenben.