Az aranyhalacska és a csuka

Hol volt, hol nem, a Dunában, volt egy csöpp aranyhalacska, olyan kicsi, mint az ujjam, a legeslegkisebb ujjam, volt hát egy aranyhalacska, aki mindig maga úszkált Duna fodros hullámában; úszkált apja háza körül, sétált le és föl a vízben, fickándozott a farkával, míg egy ízben találkozott a csukával, a Duna és minden vizek urával. Úszott a nagy uszonyával, iszonyú nagy uszonyával, fröcskölte a vizet fennen, olyan gyorsan ment a vízben, mint a villamos a parton, vagy annál is sebesebben. Meglátta a csöpp aranyhal s ráköszönt, de gyönge hangon: – Jó napot kívánok, csuka bácsi! Hogy tetszik lenni? Mit tetszik csinálni? Azt mondta erre a csuka, a Duna és minden vizek ura: – Hallod-e, te kölök! Kinevetsz? Mindjárt elnáspángollak, hogy meggebedsz! – Csuka bácsi, kérem, én nem nevettem, csak köszöntem – felet az aranyhalacska; de a csuka, a Duna és minden vizek ura, mérgesen csak azt mondta: – Megállj!… Megállj, te kölök!… S a méregtől, ha lett volna neki, csak úgy kunkorodott volna a bajsza. Azzal magát fogja, és az aranyhalacska után úszik nyomba. Menekül ám a csöpp aranyhal, nem mer szembeszállni olyan nagy hallal, mint a csuka, a Duna és minden vizek ura. Úszik hazáig sebesen, hazaért csuromvizesen, nyomában úszik a csuka, a Duna és minden vizek ura. Zsupsz! Udvarukba úszik a csöpp aranyhal; ott söpröget az apja egy söprűvel, de naggyal. Kérdi a fiát: – Hát te, fiam, honnan loholsz ugyan? – Jaj, jaj – mondja az aranyhalacska –, a csuka úszik a nyomomba Köszöntem neki, de hiába, azt mondta: „Hallod-e, te kölök! Kinevetsz? Mindjárt elnáspángollak, hogy meggebedsz!” – Micsoda? – kiált az aranyhalacska apja. – Még hogy megver a csuka? – Azzal a söprűjét kapja, és úgy elveri a csukát, a Duna és minden vizek urát, hogy azóta az aranyhal fiát, azt a csöpp aranyhalacskát, azt a kicsit, icipicit, olyan kicsit, mint az ujjam, a legeslegkisebb ujjam, mindig mindenkor mindenütt békiben úszkálni hagyja.