Zöldbajusz Marci királysága

Volt valahol egy öreg láda, oldalán négy lángolópiros tulipánnal, tetején ezüstkulcsra nyíló aranylakattal s mindenfelől telis-tele rajzolt ákombákommal, valamilyen ismeretlen mester keze által. Valaki a lakatot kikulcsolta, a láda tetejét nagy nyikorgással fölemelte, de nem talált a láda öblében semmi egyebet, csak az itt következő mesét.

Hírességes vitéz volt Kalpagóriában, hírességes vitéz és nagy vadász Zöldbajusz Marci. Ha vitézkedni indult, azaz fát irtani, csak vállára kapta a fadöntögető fejszét, ha vadászatra, elő a duplacsövű puskát, s neki a világnak! Ha egy fát kidöntött, ott az erdőn fölaprította, s toronyba rakva hordta haza a tenyerén, egyenesen szíve szerelme: Hétvilágszépe Lionella konyhájáig, hadd fűtse a kemencét. Ha vadászni jött kedve, röptében durrantotta le a magasságból a szélnél-gyorsabb madarat is, medvékről, farkasokról, elefántokról nem is szólva. Nem csuda, hogy hírességes vitéz és nagy vadász volt Kalpagóriában Zöldbajusz Marci.

Egy este is éppen vadászgatott, mert holdvilágon különösen jól látott ez a Marci gyerek, amikor elébe állt egy vörös róka meg egy zöld csuka, s párosan jelentették neki.

– Aj, Zöldbajusz Marci! Ne vadászgass, ne járd az erdőt, mert nagy baj van otthon! Alig jöttél el otthonról, belopódzott a kertek alatt az a gonosz Berengár, a vogézek királya, s kezdte körüludvarolni Hétvilágszépe Lionellát, hogy eredjen vele vogézföldre.

Igazat szólt a vörös róka meg a zöld csuka, mert csakugyan ott istenkedett Berengár király Hétvilágszépe Lionella előtt.

Hanem beszélhetett az a fő-fő vogéz, Hétvilágszépe Lionella hármat dobbantott:

– Menj az utadra, Berengár király! Az én szívem szerelme Zöldbajusz Marci, mért mennék veled akárhová?

Ahajhaj!

Pirosra vált Berengár király két orcája, mint a mezei pipacs, feketén villogott a szeme, hogy az ördögé se feketébben. Fölemelte azt az átkozott bal kezét, a másikat meg arra a gonosz szívére szorította, s iszonytató dühében szörnyű átkot mondott Hétvilágszépe Lionellára.

– Ha nem jössz velem Vogéziába – kiáltotta bosszúsan –, ha nem leszel a feleségem, ugyan nem leszel Zöldbajusz Marcié se! Mert tudd meg, te makacs leány, hogy ebben a miccenetben elvarázsollak: legyen fa belőled, fába szorulva éld az életedet, egészen a világ végezetéig!

Úgy is tett Berengár király, ahogy ígérte volt. Mire hazaért Zöldbajusz Marci az erdőből, sehol nem találta szíve szerelmét; tárva-nyitva a kapu, üres volt a ház, a tűz kialudt a kemencében. Csak egy pirostarajos kiskakas kukorékolt keservesen az udvaron:

– Ne forgolódj a házban, Zöldbajusz Marci, ne keresgéld Hétvilágszépe Lionellát! Az a gonosz Berengár király járt itt érte, s mivel nem ment vele Vogéziába, hogy a felesége legyen, elátkozta a te szíved szerelmét, s fa lett belőle, úgy kell élje az életét, egészen a világ végezetéig.

No, szegény Marci! Hírességes Zöldbajusz vitéz! Most micsinálsz? Leült csak árva feje az udvaron, töprengett három nap, három éjjel, töprenkedett egyre, hogy mitévő legyen. Végezetül fölnyergelte lángfuvintó táltosát, kézbe kapta a trombitacsövű pisztolyát, s világgá indult, megkeresni Hétvilágszépe Lionellát, s kiváltani átka börtönéből.

Ha elindult Marci, az a hírességes Zöldbajusz vitéz, meg is érkezett vogézföldre, Vogézia királyához, ahhoz a gonosz Berengárhoz. Ott volt Berengár palotájának udvarában, ott volt szíve szerelme, egy fába szorulva. Csak nézett ki a fából a két szomorú nefelejcs-szemével, nézte Zöldbajusz Marcit, de egy szó nem sok, annyit se tudott mondani.

Több se kellett a hírességes vitéznek, csak rámosolygott a fába szorult Hétvilágszépére, s ment föl a palota márványgrádicsán Berengárhoz, ment bátran, hogy leszámoljon vele, s hogy visszaváltsa az átokból szíve szerelmét.

Igen ám!

De Berengár király elbújt Marci elől, mert tudta, hogy a hírességes vitéz nem sokat kukoricázik, ha a keze közé kerül. Szaladt a pincébe, s behúzódott egy hasas boroshordó mögé, de nem volt nyugta, s loholt föl a padlásra, hogy a kéménybe szökjön. Ment utána Zöldbajusz Marci, ment a padlásra döngő léptekkel, hogy füstölgött a palota padlása. Akkor onnét is szaladt a gonosz Berengár, s besuttyant a palota templomába, a templomtorony falába nyomakodva egészen, s maga elé varázsolt a falra egy virággal kirakott szőnyeget, hátha nem veszi észre mögötte Marci.

De bizony észrevette, úgy rezgett, reszketett, hullámlott az a szőnyeg, s mögötte ott happogott levegő után a félelemtől berezelt Berengár király.

Akkor Zöldbajusz Marci csak ugratott egyet a lángfuvintó táltosával, csőre töltötte a trombitanyakú pisztolyát, s olyat durrantott vele, hogy ég-föld belerengett, dőlt a templomtorony, mint a kártyavár. Vánszorgott elő Berengár király, olyan fehéren, mint a hétszer mosott gyolcs, térdre vetette magát a hírességes vitéz előtt, úgy könyörgött:

– Ne bánts, ne nyuvassz meg, Zöldbajusz Marci! Visszavarázsolom Hétvilágszépe Lionellát, élj vele boldogan; neked adom a királyságomat, egész Vogéziával, csak az életemet hagyd meg!

Jól van, nem bántotta nagyon a hírességes vitéz, alig hármat sózott csak Berengár füle közé, hogy három napig csuklott, három napig nyökögött tőle. De mindjárt visszavarázsolta a gonosz a fába szorult Hétvilágszépét újra leánnyá, s most olyan szép leány lett, hogy Tizenhétvilágszépe lett a neve.

Mindjárt lakodalmat laktak, csengő-bongó vigasságot csaptak. Annyi étel-ital volt az asztalokon, hogy még a kutyák is csonttal hajigálóztak, a macskák is tokaji aszút ittak. Olyan muzsikusokat fogadott a lakodalomba Zöldbajusz Marci, akiknek a szája hét napig nem vásott el a flótától, kezük el nem fáradt a vonó huzigálásától. A főmuzsikus, Nyirettyűs Rafael felröppent a levegőbe, s körülröpdöste vogézföldet, hogy mindenhol hallják a hírességes Zöldbajusz Marci és Tizenhétvilágszépe Lionella lakodalmas muzsikáját.

Így lett Zöldbajusz vitéz Vogézia királya, s szíve szerelme Vogézia királynéja. A gonosz Berengárt pedig száműzték Kalpagóriába, ott őrzi ma is a kondát Marci falujának a legelőjén. Zöldbajusz Marci király néhanap a nyakára küld egy királyi fekete macskát, hogy kémlelje ki, tisztességes kondás-e Berengár. Ő pedig ül Vogézia trónján, s uralkodik igazságosztó nagy hírrel, szíve szerelmével, Tizenhétvilágszépe Lionellával együtt.

Nézzetek be az udvarába, ha Vogéziában jártok!