A Pincérfrakk utcai cicák

Van egy semmi csöpp utca Budán, a Pincérfrakk utca. Nekiszalad egy csúcsos hegynek, a másik felén pedig lehömpörödik, és eltűnik a Bujjbehamari erdőben. Nem mondhatnám, hogy valami széles utca, az autóbusz is csak két részletben fér el rajta; a Pincérfrakk utca 1/b kapuján mindig kiballag tizenkét fűrészes manó, és hosszában elfűrészelik az aranyszínű autóbuszokat – mivelhogy ott aranybuszok járnak –, aztán nagyot kiáltanak: „Mehet!” – s a két fél autóbusz egymás mögött vág neki a meredeknek.

Hanem másról nevezetes a Pincérfrakk utca!

Ha a Cincérfark utca felől mész, hármat se számolsz, egy magos kőfal előtt találod magad. Jó öreg kőfal az, tetején átfolyik a repkény. A fal mögött elhagyott ház, ajtaján ki-be röpködnek a fecskék, meg tavasztól új tavaszig a szél; udvarán vadon nő a kapor és a bojtorján, a jázmin és az orgona; a kerekes kút vizében olyan öreg békák élnek, hogy szemüveg nélkül a víztükörre szitáló holdfényt se látják. A fák sejtelmesen suhognak: bizonyos, hogy elátkozott királylányok, akik egy szép napon majd megrázzák magukat, és lobogó hajú szőke lányok lesznek. Leszállnak értük a kormány mellől az elfűrészelt autóbuszok sofőrei, a tejesember elejti ámultában a tündöklő teli tejesüvegeit, a pékinas bámultában a kiflis kosarát, és Dániel, az öreg csízszelídítő is visszafiatalodik ötven évet, hogy megkérje a legszőkébbik kezét.

Ugyan kik laknak abban az elhagyott házban?

Azaz a ház nyaktörő tetején.

Hét macska: a Pincérfrakk utca rémei, akiket a környéken csak így emlegetnek a békés budaiak, a Bujjbehamari erdőn csiperkegombára vadászók:

 

HÉTRETTENETES

 

Pedig senkit nem bántanak.

Ember- és kutyakerülő macskák, sőt cicák ők, azért is vonultak a magos kőfal mögé, ahol senki fia nem háborgatja őket.

Hacsak!!!

Hacsak nem azért rettenetesek, mert éjszakánként néha a kelleténél hangosabban énekelnek a tetőn, és énekükben a macskák örökös diadalmát zengik.

Valahogy ilyeténformán:

 

Héjjha, hajj, héjjha! Kutyák, ti csacskák! Ha elbóklásztok, ha kornyikáltok, utcán mászkáltok, ha elcsászkáltok, bután bocollásztok, ha nem vigyáztok: jönnek a macskák! Akkor jaj lesz neketek: porba hull a fejetek!

 

Persze, ez a neketek nem valami tökéletes csattanó a diadalmi énekben, ebben a macskahimnuszban, de hát egy macska se született Goethe vagy Vas István; különben is ennél nagyobb hibákat sózogatnak a környékbeliek a HÉTRETTENETES nyakába. Főleg a Cincérfark utcai kutyák ebben a főcsahosok.

De most lássuk a macskákat, a kutyákról majd később!

A főmacskáról először!

A hét Pincérfrakk utcai rém közt ő az egyetlen, akinek névjegye van; egyszer elveszített egy darabot, arról olvasta le Dániel, az öreg csízszelídítő a nevét:

 

MÖRRENMORCOGI MICÓ

 

Ebből tudták meg a környékbeliek, hogy kit tiszteljenek a főmacskában.

 

Ez itt a százfelé álló bajusza:   Így villog az a két nagy sárga szeme:   Ezek az apró, tűhegy-fogai!   A fűrészes manóknak se élesebb az   aranybuszt szétnyiszáló fűrészük!   Ezek a kutyakeserítő körmei:   Ez pedig a hosszan kígyózó farka:   ÉS ILYEN TELJES NAGYSÁGÁBAN Ő MAGA:   Csoda-e hát, hogy féltek tőle?   Hogy aki meglátta, elállt a szava a nagy ijedelemtől.   Hát még a hangja!   Ha azt is rajzolni lehetne!!!   Az lenne még kutyándis dolog,   ha illő ideemlegetni bármilyen kutyát!   Amikor nekiereszti, ezt-azt énekelgetve!   Például ezt a gügye dalocskát:   Ejhaj, dolmányom!   Hol van a pipadohányom?   Akárhol is, nem bánom,   holnapig megtalálom!

 

Ezt az együgyű dalocskát különösen kedveli. Egyébként igen jámbor lélek lakozik benne: a Füles és a Magyar Nemzet régi olvasója, és sokat látni, amint a tetőn elhasalva repülőprospektusokat böngészget. „Ha én egyszer a FRAKKAVION gépén utazhatnék!” – sóhajtozik Mörrenmorcogi Micó, és elnéz messze, a felhők fölé. Ebből is látható, hogy haragosfekete szőre ellenére álmodozásra született.

De az egyik öccse is, akinek Bilkeygorzó a neve.

Ő állandóan nősülni akar, éjjel-nappal házassági hirdetéseken töri a fejét. Amint kigondol egy mondatot, megy Mörrenmorcogi Micóhoz, és nyaggatni kezdi:

– Te Micó! Jó ez?

És már olvassa is fennhangon:

– Jó házból való budai macska nősülne; hozományra fütyülök, azaz nyávogok. Kalandorok kíméljenek!

 

– Nem jó – mondja Mörrenmorcogi Micó. – Túlságosan prózai, nincs benne semmi líra. Kérd meg Rafael öcsédet, hogy fogalmazza meg helyetted, az ő költői lelke mégis más. Ha ő rímbe szedi, az mégis más.

– Igaz. Az mégis más – bólint Bilkeygorzó –, Rafaelnak van valami költői vénája vagy micsodája.

Azzal megy Rafaelhoz, költői lelkületű öccséhez.

Rafael csak ránéz oldalvást a hirdetésre, nyújtózik egyet, s már mondja is a hirdetést frissen költött versben:

 

Jó házból való úri macs- ka szerint az élet kraccs egy gyöngéd cicahitves nélkül, tehát… hümm… azt tűzte ki célül: vár a tetőn egy cicalányra, ki vele házasságra állna!

 

– Mi az, hogy célül? – okvetetlenkedik Bilkeygorzó.

– Az egy mesteri cím – sértődik meg Rafael. – Te ehhez nem értesz azzal a prózai eszeddel. Ez költői szabadság!

– Igaz, igaz – dünnyög Bilkeygorzó. – Ehhez nem sokat értek, mivel én csak egy prózai tarka macska vagyok.

És várja a választ a hirdetésre, de soha senki nem jelentkezik.

A negyedik Pincérfrakk utcai rém még jámborabb lélek. Az ő neve Lédiell, ami már messziről elárulja, hogy viselője cicalány. Méghozzá teljesen fehér cica, a világ legeslegszelídebb fehér cicája. Rafael, a költői lelkületű cicatestvér ezt a dalocskát írta róla.

 

Lédiell, Lédiell! Tiedhez hasonló bundát, ilyen patyolatfehéret senki cica nem visel. Lédiell, Lédiell! Egy csöpp hiba van tebenned: hogy nem szeretsz karmolászni, körmeidben nem hiszel. Lédiell, Lédiell! Pincérfrakk utcai szépség! Nem fér ehhez semmi kétség, ebben szentül bízni kell!

 

Hohó!

Ilyen dalocskát Rafaelon kívül macska még nem költött. Rafaelnak is csak azért sikerült, mert olyan igen-nagyon szereti Lédiellt. Amikor a fehér cicalány a repkényes kőfal tetején sétál, mindig követi Rafael, nehogy lebukfencezzen a magasból, de ugyanígy van vele mindegyik Pincérfrakk utcai macska.

Lédiellnek ez igencsak jólesik.

Lédiellt még Mörrenmorcogi Micó is folyton kényezteti:

 

Mit kívánsz, húgocskám? Rókamájat? Medvehájat? Adok én, csak tátsd a szádat!

 

Lédiell csak a fejét rázza.

– Mit adhatnék neked, húgocskám? Csak szólj, ha valami kell! A jó öreg Mörrenmorcogi Micónak semmi nem drága, ha neked adhat valamit – suttog-buttog a fülébe atyaian, s mindig hosszan bámul utána a háztetőn.

Hátravan még az ötödik, hatodik, hetedik rém:

Háj!

Iháj!

Miháj!

Mindhárman faluról fölszármazott macskák: Háj Piszkéndről, Iháj Puskándról, Miháj Vencsellőről állt Mörrenmorcogi Micó szolgálatába.

Ők a testőrei.

Mint afféle zsoldosok, kicsit valóban vadak, de soha nem ok nélkül, csak ha a Cincérfark utcai kutyák kezdenek kalamolni a kapu körül – de hát a testőrök dolga a védelem. Ilyenkor Háj, Iháj és Miháj csak összenéz, azzal odasétálnak a kapuhoz, és a foguk közül kiszólnak a kémlelőnyíláson:

– Héj! Mi kéne, ha vóna? Mit helytelenkednek itt megest a Cincérfark utcai kutyák?

Azok akkor már eszük nélkül iszkolnak a Bujjbehamari erdőig. Be a fák közé! A holdsugárban fehérlő sziklákat is magukra húznák dunyhának, nehogy meglássák őket a Pincérfrakk utcai macskák.

De azok ugyan nem loholnak utánuk.

Tehát:

ez a díszes kompánia tartja rettegésben a Pincérfrakk utcát. Csoda-e, hogy a nevük HÉTRETTENETES?

Beszéljünk a kutyákról is!

Nagy ádázkodás dúl világeleje óta a kutyák és a macskák közt. Senki tudós ember nem tudja az okát, akárhány könyvet írtak össze erről, talán mert sose kérdezik meg az érdekelt feleket: a kutyákat és a macskákat. Ennek a Pincérfrakk utca–Cincérfark utcai ádázkodásnak a titkát azonban könnyebb kibogozni.

Figyeljük meg őket, miket csahintanak, miket nyávintanak egymás felé.

Azt mondja Mörrenmorcogi Micó:

– Kényes urak ezek a budai kutyák, a Cincérfark utcaiak különösen. Ha csak egyet látok, már bizsereg a körmöm.

I. Lajos szerint jellemhiba, ha valaki csak nyávogni tud. Az ugatás felségesebb dolog, mert bizonyos komolyság kell hozzá.

– És származás – vakkant közbe II. Lajos. – A macskák származásáról jobb lesz, ha hallgatok.

 

Mert a származás valami, komák, ezt meg kell vallani. Nincsen egyetlen macskahős, ki jobb körökben ismerős. Tetőn császkáló nyávogók! Tejnyalintásról csácsogók! Fület sért a nyivákolásuk, de egyszer mind ebrúdra hányjuk! Mindegyik Lajos kitalál valami macskabecsmérlőt: Van macskának nyakörve? Nincs, nincs, nincs! Van macskának póráza? Nincs, nincs, nincs! Kutyaházikója van? Nincs, nincs, nincs! És se vége, se hossza a csahintgató hencegésnek: Láttatok már macskákon posztómellényt, pirosat? Nem, nem, nem! Megnyírják a macskákat? Púderezik, fürdetik? Nem, nem, nem! Hogyha jön a karácsony, macskák kapnak műcsontot? Nem, nem, nem!

 

A macskák fenn a meredek tetőn hasalnak ilyenkor, és nagyokat vihognak.

– Meggárgyultak ezek! – böki oldalba Micó Bilkeygorzót. – Örülnek a póráznak, a csatos nyakörvnek.

– Hadd szaladjak oda – kunyorál Miháj. – Vencsellői körmeimre, lekarmolom róluk a piros posztómellényt!

Rafael, a költői lelkületű macska azt dunnyogja, hogy költött egy vészdalt. Mörrenmorcogi Micó megengedi neki, hogy elszavalja a kémény mellett. Rafael nem is kéreti magát, villogó szemekkel lebámul a kapu körül kujtorgó Lajosokra, és rázendít:

 

Kutyapörkölt, kutyahurka, kutyacsülke, kutyamája, kutyazúza, kutyaflekken, kutyasódar, kutyafája! Aki macska, ne cicázzon! Oda gyorsan! A kutyákra!

 

Huss!

Le a meredek tetőről! Neki a Cincérfark utcaiaknak!

Szánt Miháj vencsellői körme a kutyabundában. Háj piszkéndi fogai is hegyesek, Iháj puskándi farka is nagyokat sóz a Lajosok szeme közé. Bilkeygorzó és Rafael se nyámnyila, sőt! az a fehérséges fehér Lédiell is betyárosan csépel, hogy Mörrenmorcogi Micó atyai szíve repes a gyönyörűségtől. Mondja is, amikor a kutyák már a Bujjbehamari erdőben lihegnek a nagy megszaladástól:

– Viszik a nemes kutyabőrt! Mentik a gyáva cenkek!

Hogy el ne felejtsem, miközben a szót szóba öltöm, ez a Mörrenmorcogi Micó remekmód tudott sakkozni! Capablanca játszmáit, a hajdani világbajnokét, egytől egyig kívülről fújta.

 

Átalugrok hét mezőt, leütöm a királynőt! Lépek egyet a paraszttal, s máris összedől az asztal. Sakkot adni jó a bástyám, két lovam van, az se hátrány! Sakkot adva nem borongok, inkább harsány mattot mondok!

 

Ilyen versikéket fújt, nyújtózkodva a meredek háztetőn. De nemcsak fújt, hanem ma is fújja, mert ma is verhetetlen.

Van egy pompás játszótársa a sakkban. Kováts Nikoláj nevezetű.

Ez a Nikoláj gyerek kútkávafestő. Mindig festékes a ruhája, moshatnak rá otthon, mert nem vigyáz se a farmerjára, se az ingére. Az a dolga, hogy kékre és zöldre pingálja a Pincérfrakk utcai kútkávákat, sőt! az Ördögárok előtt ő csíkozza a sarki zebrákat. És olyan papírsárkányokat tud szerkeszteni, hogy sose szállnak a felhőkig, de még a legalacsonyabb Pincérfrakk utcai ház tetejéig se.

Nem baj!

Sakkozni pompásmód tud.

De Mörrenmorcogi Micó csak a háztetőn szeret játszani, ott érzi otthon magát. Nikoláj szédül a meredek tetőn, mivelhogy tériszonya van, hanem a sakk miatt, a játék kedvéért félrerakja a félelmet. Föl a tetőre!

– Mit szeretsz a világon legjobban, te Nikoláj? – kérdezgeti Mörrenmorcogi Micó.

– Sakkozni és nyerni! – büszkélkedik Nikoláj.

– És mit szeretsz másodszor a legjobban?

– Sakkozni és veszíteni.

– No, jól van. Gyere!

És elkezdik húzogatni a figurákat ott a tetőn.

Nikoláj egy kézzel a kéménybe fogódzik, olyan fenemód szédül. De azért játszik, mert igen erősen buzog benne a játékszenvedély.

Mörrenmorcogi Micó énekelget, nyújtózkodik, félig lehunyja a szemét, és fejfájásra panaszkodik, de csak ravaszkodásból, mert egyáltalán nem fáj a feje, sőt! vág az esze, mint a tigris. Egy csöpp dalocskába kezd:

 

Megy a vonat, fut a vonat, kitt-kitt-kitt! Bemattolok a háztetőn valakit! Siss, a vonat, suss, a vonat, kett-kett-kett! Olyan rosszul áll a szénád: megverlek! Hess, a vonat, huss, a vonat, katt-katt-katt! Fogd a fejed, Nikolájom: susztermatt!

 

Azzal vége is a partinak.

Nikoláj nagy dühében elereszti a kéményt, s hármat kalimpálva a földre hömpörödik.

Szerencsére nem nagyon üti meg magát, mert az orgonabokorba esik, onnan pedig a bojtorján közé térdepel. Olyannak látszik, mintha egy nagy orgonacsokor lenne, az orra legalábbis lila színekben pompázik. Meg se áll a Bujjbehamari erdőig, ott mérgében kékre pingál néhány rekettyebokrot. A galagonyákat és a jujubafákat békén hagyja, de mindene csupa festék. Lesz kapsz otthon!

Bizonyos, hogy három napig feléje se néz a kútkávafestésnek és a zebracsíkozásnak.

Aztán egy szép napon – ami hamar eljő – megint fölkunyorálja magát a tetőre, s kezdődik megint minden elölről:

azaz megkapja újra Mörrenmorcogi Micótól a mattot.

Vissza a kutyákra!

Mert kutyálkodásba kezdtek.

Azzal kezdődött, hogy VI. Lajos, a farkaskutya nagy merészen kisétált a Cincérfark utcából, oda a Pincérfrakk utca 1/b elé, hogy bámészkodjon egy kicsit. Igen tetszett neki, ahogy a tizenkét fűrészes manó fűrészelte-nyiszálta-sarabolta az aranybuszokat. Repesve vakkantgatott magában, amikor a buszok, azaz a félbuszok nekiveselkedtek a meredeknek.

Egyszer csak meglátott egy kölyök sárgarigót, amint az önfeledten a porban játszadozott.

– No, téged elkaplak! – hörrentett nagyot, s futván futott a rigócska felé.

A kölyökrigó ijedten röppent föl, egy arasszal VI. Lajos orra előtt. „Csak megmeneküljek!” – fohászkodott riadtan.

De ott kaffogott-lihegett-lobogott mögötte az ádáz farkaskutya.

„Hajszálon lóg csak az életem” – ijedezett a rigócska.

 

DE AKKOR

 

Mörrenmorcogi Micó toppant az útra, nagy ugrással a repkényes, magos kőfalról.

Neki VI. Lajosnak!

Jobbról egy pofon!

Balról egy pofon!

VI. Lajos orrára egy harmadik pofon – ez volt a kegyelemdöfés! Elterült az út közepén szegény szerencsétlen VI. Lajos, s hiába volt fényességes nappal, egyszerre meglátta az égen a Fiastyúkot, a Göncölszekeret, és isten tudja, még hány csillagot.

Mire magához tért, a rigócska már otthon lakmározott a jó puha fészekben, s mesélte a testvéreinek, hogyan járt.

Mörrenmorcogi Micó is fenn hasalt újra a tetőn, mondogatva Lédiellnek:

– Megkapta jól a kutya kutyája! Lekevertem vagy hármat valamelyik Lajosnak.

Aztán elgondolkozva tette hozzá:

– Nem mintha nem kedvelném magam is a rigómájat. De az más lapra tartozik. Semmiféle kutya ne helytelenkedjen a Pincérfrakk utcában! Táguljanak innen! Nem igaz, húgocskám?

– De igaz – kedveskedik bátyjának Lédiell. – Neked mindig nagy igazságod van.

Merészet gondoltak a Cincérfark utcai kutyák.

Rá a macskákra!

A HÉTRETTENETESRE!

Mert hova jut a világ, ha már fényességes nappal is pofonokkal merik traktálni a Lajosokat, s éppen VI. Lajost, a farkaskutyát.

Nem sokat töprengtek a haditaktikán: elhatározták, hogy az éjszaka leple alatt megrohamozzák az elhagyott házat, bedöntik a rozsdás vaskaput, aztán jöhet HÉTRETTENETESEK szánombánomja – megkapják a magukét. Főleg VI. Lajos meresztgette nagy dühösen a szemét.

 

Megállj, megállj, Micó! Nem sül ki ebből a te fejedre, nem sül ki, pajtás, semmi jó!

 

A többi Lajos ezt üvöltötte kórusban:

 

Előre! Ne hátra! Rá, rá, rá a macskákra!

 

És leszállt a szép holdvilágos este, estére az éjszaka. Lopakodnak a kutyák, csak befelé kaffantgatnak, néma kórusban közelednek az elhagyott ház felé.

Hajladoznak az enyhe szélben az elhagyott ház udvarán a fák, susog bennük az elátkozott királylányok lelke.

Dániel, az öreg csízszelídítő már kiejtette kezéből a Kincses Kalendáriumot, úgy aludt el a Bujjbehamari erdőben álló kerek kunyhóban; vígságosan horkol, horkolászik kicsi ágyán a tizenkét fűrészes manó, mivel az aranyszínű autóbuszok is aludni tértek a messzi autóbusz-szállodában. Két öreg béka vitatkozik még a kerekes kútban.

– Hol a szemüvegem? – kérdi az egyik. – Nem láttad?

– Az orrodon! Ott csücsül az orrodon – felel a másik csúfondárosan. – Mert az orrodig se látsz.

Ezüstszegélyű hálóingben sétál az égen a Hold, csillagok szikráznak körülötte, a Fiastyúk, a Göncölszekér s még sok millió más fényes csillag.

 

Csöndes éjszaka. Hét kutya surran. Hét Lajos.

 

Különben egyetlen lélek se jár a Pincérfrakk utcában.

Csak fenn, a repkénnyel befolyt magos kőfalon lapul csöndben a HÉTRETTENETESBŐL négy:

 

Mörrenmorcogi Micó Bilkeygorzó Rafael Lédiell!

 

A rozsdás vaskapu mögött a három testőr:

 

Háj Iháj Miháj!

 

Végre – a hét kutya ott áll a kapu előtt.

Süket csönd. Csak az udvar fái suhognak hajladozva.

II. Lajos, a kuvasz félni kezd.

„Helyesen csináljuk-e – gondolja –, ha három pofonért elégtételt veszünk? Ismeretlen végű kaland ez! Vagy nem is olyan ismeretlen a vége?”

Remeg II. Lajos mája (közben persze a többi Lajosé is), s félelmében egy buta énekbe kezd:

 

Akármi jön, akármi lesz, nem tántorít el semmi nesz. Méghogy mi vagyunk csacskák? Ezért megfizettek, macskák!

 

És vigyázatlanul nekidől a rozsdás kapunak.

– Nyikk-nyekk! – nagyot nyikorog a kapu. A túlsó felén felébred a három testőr, mivel szégyenszemre éppen elbóbiskoltak egy kicsit.

 

Szőrét borzolva áll Háj Iháj Miháj!

 

De nem szólnak semmit, csak fölrántják az ajtót: három kutyát nyakon csípnek, jól megkarmolásznak, piszkéndi, puskándi, vencsellői módon.

Ugrik a kőfal tetejéről Mörrenmorcogi Micó – újra VI. Lajos kerül a körme közé.

Bilkeygorzó I. Lajost, a komondort csépeli.

Rafael, félretéve költői lelkét, nagy prózai pofonokat ad II. Lajosnak, a kuvasznak, aki éktelen jajgatással menekül:

– Tudtam, tudtam!

És Lédiell?

IX. Lajos, a dakszli jut neki. Hiába cicalány csak, IX. Lajosnak ő is elég. Szelíd kis pofonokat ad neki, de mégiscsak pofonokat. IX. Lajos, a dakszli sírva fakad. A többi Lajos már mind elhordta az irháját, vágtatnak a Bujjbehamari erdőbe, azon is túl; ő azonban ott marad fogságban.

A HÉTRETTENETES körülállja. De Lédiell nem engedi bántani, félreléptet vele a kertben, és bezárja egy csízkalitkába IX. Lajost. Dániel, az öreg csízszelídítő felejtette ott egyszer:

éppen jó az a kalitka IX. Lajosnak.

Aludj békén reggelig, szegény fogoly.

Alig hajnalodik, Mörrenmorcogi Micó tanácsot ül rettenetes társaival a meredek háztetőn. Ő trónol középen, a többiek körben hasalnak. Csak Lédiell marad a fogoly mellett, friss tejjel és zsemlyével kínálgatja. IX. Lajos, a dakszli szepeg egy kicsit, aztán nekiáll a hajnali reggelinek.

– Nem élnek rosszul a macskák – kockáztatja meg révetegen, közben figyel a tetőre, hátha meghallja, mi készül ellene. Méghozzá azért is reszket: hátha megmérgezi őt Lédiell.

Lédiell, a fehérséges fehér cica, megérezve IX. Lajos félelmét, szelíden ezt mondja:

 

Egyél, egyél csak, lefetyelj! Nem mérgezett a cicatej!

 

Mörrenmorcogi Micó igen dühös Lédiellre, amért egy kutyával barátkozik, de nem mutatja. Lédiell pedig tudja, hogy mindent megengedhet magának a rettenetes nagymacskával, Mörrenmorcogi Micóval szemben.

És folyik, folydogál vég nélkül a meredektetős tanácskozás.

Látván IX. Lajos reszketegségét, Lédiell elhatározza, hogy mesét mond neki. Hátha eltereli a félelemből valami vígságosabb irányba. Nem tehet róla, hogy olyan mesét talál ki, amelyikben kutyák és macskák hadakoznak, s a kutyák kapják meg a magukét.

Ül a csízkalitka előtt, és mondja álmos kis cicahangon:

 

Hol volt, hol nem volt, Buda városába volt egy macska, egy fekete, kutyák vad rettenete: Mörrenmorcogi Micó világraszóló neve! Hát egy szép napon ez a szóban forgó macska, e Mörrenmorcogi Micó megszomjazott, de nagyon! Ha meg, micsinált? a Közértbe sétikált, oda egy akó tejért, mivelhogy a tányérjába egy akó tej belefért. Karján kosara, abban viszi az üveget, kéri üvegbe a tejet, egy akóval, épp eleget, aztán szaporán lépeget a tejjel haza. Ahogy lépeget, kezd dúdolgatni magában egy kis éneket: „Ejhaj, dolmányom! Hol van a pipadohányom? Akárhol is, nem bánom, holnapig megtalálom!” Hol? Hol? Hol lehet? Kérdi, de nincs felelet, sőt hamar abba kell hagyja azt a kedves éneket, mert veszélybe lépeget. Vész leselkedik, szörnyű mégpedig! Hét kutya toppan elébe, s ahány kutya, annyiféle, cibálnák őt hét darabra, hát nem megy a játék babra, hanem vérre, macskavérre! Puli mondja: „Herr, herr, herr!” Farkaskutya: „Hörr, hörr, hörr!” Bősz komondor: „Morr, morr, morr!” Kuvasz, pincsi, foxi, vizsla velük ugat összevissza: „Herr, herr, herr! Hörr, hörr, hörr! Morr, morr, morr! Mörr, mörr, mörr! Szépen összegyűltünk heten, macskának itt nincs kegyelem! Herr, herr! Hörr, hörr! Morr, morr! Mörrrrr!” Szól a macska, a fekete, szól Mörrenmorcogi Micó: „Heten jöttök ellenemre? Jöhet kutya, aki van, de még azt megengedjétek, hogy a tejem megigyam.” „Jó, jó! Vakk, vakk, vakk! Herr! Hörr! Morr! Mörr! Igyad csak!” Így ugatnak összevissza – A macska a tejet issza, üvegből kortyintva jót, iszik tejet, egy akót. Tejtől víg erőre kap aj, Mörrenmorcogi Micó, s kutyák között széjjelcsap! Haragosan áll a bajsza, vagdalkozik jobbra-balra. Puli azt se mondja: „Nyekk!” Farkaskutya azt se: „Nyikk!” Bősz komondor azt se: „Nyakk!” Kuvasz azt se mondja: „Mukk!” Foxi azt se mondja: „Makk!” Vizsla azt se mondja: „Nyiff!” Pincsikutya azt se: „Nyaff!” Elszaladnak hétfele, árkon átal, bokron átal, szörnyű nagy sivalkodással, s néz utánuk víg vihánccal, néz Mörrenmorcogi Micó, a macska, a fekete.

 

És néz Lédiell nagy diadallal IX. Lajosra. Szegény IX. Lajos, a dakszli ott kuporog a csízkalitka sarkában, és megerednek a könnyei.

– Ne sírj! – kérleli Lédiell. – Ez csak egy példabeszéd, az életből ellesve.

– Elég baj az – szipog-szepeg IX. Lajos. – Mért mesélsz nekem ilyeneket?

Lédiell belátja, hogy igaza van a fogolynak, és csöndesen lehajtja a fehérséges fehér fejét.

Miközben a fogoly dakszli, IX. Lajos ott reszket a csízkalitkában, Mörrenmorcogi Micó nagy elhatározásra jut a tanácstestülettel.

– Felhívom telefonon a nagybácsinkat. Neki van gyakorlata az efféle fogolyügyekben. Majd ő segít nekünk egy jó tanáccsal.

És már nyúl a telefonért, ami éppen ott van a keze ügyében a meredek háztetőn. A Krisztina Központot tárcsázza, ahol nagy nehezen végre fölveszik a kagylót.

– Olvasunk ott vagy trafikálunk? – türelmetlenkedik, de amikor egy kedves női hang jelentkezik, igyekszik a legbarátságosabb hangján duruzsolni: – Halló! Központ? Itt Mörrenmorcogi Micó! Igen, Pincérfrakk utca. 999-999! Interurbán vonalat kérek. Szíveskedjenek kapcsolni a nagybátyámat, Csíkosbunda Kázmért. Igen, igen! Csíkosbunda. Mint tigrisbunda. Cím: Pakisztán, Páfrányfalva. SÜRGŐS!

Ha sürgős, a Krisztina Központ sürgősen kapcsol. Szalad a hívás a telefondróton, hegyen-völgyön át, szalad a tenger alatt, ahol kékfejű halak szaglásszák körül a telefondrótot, fölötte meg emeletes hajók úszkálnak a tengeren, sirályok röpködnek, de akkorák, mint valami darumadár. Egykettőre megérkezik a hívás a pakisztáni dzsungelbe, egyenesen Páfrányfalvára.

– Halló! Ki az? Ki zavar? – dörren egy FÉLELMETES HANG a telefonba, hogy Mörrenmorcogi Micónak egy szempillantásra még a lélegzete is eláll. De hamar összeszedi magát.

– É…é…é…én vagyok, Kázmér bátyám. A Micó.

– Hangosabban, mert odavágok! – horkant Csíkosbunda Kázmér. – Nem szaporítom a szót fölöslegesen!

– A Micó beszél – nyekegi Mörrenmorcogi Micó. – A Micó gyerök – folytatja tájszólásban, mert amikor nagy ritkán megijed, mindig őzni kezd, mint egy szegedi papucskészítő mester.

– Aha – békül meg FŐFŐRETTENETES, a híres Csíkosbunda Kázmér. – Aha! Hát mija, Micó öcsém? Mi fáj, mi nem fáj? Kit kéne megnyuvasztani? – Mert ő meg ilyen kedélyesen szokta meg az atyafiaival.

A telefon körül ott lebzsel a tetőn Bilkeygorzó, Rafael, Háj, Iháj, Miháj. „Na, mit mond?” – sugdosódnak.

Mörrenmorcogi Micó gyorsan eldicsekszik a Cincérfark utcai kutyák csihi-puhálásával, végül a dicső nagybáty tanácsát kéri, hogy mi legyen a fogollyal.

A vidám haditudósítás közben egyszer csak elkomorodik, aztán elsápad.

– Nem, nem, Kázmér bátyám! Arra nem gondoltunk. Az túl erős büntetés lenne. Különben is csak dakszli az illető.

– Akkor is! – dörren Kázmér bácsi a telefonba. – Ha macskák is vagytok, ne felejtsétek, hogy valaha ti is tigrisek voltatok, nem gyáva cenkek, akik egy kis vér láttán ájuldoznak. Ez a végső szavam! És most hagyjatok aludni, mert itt Pakisztánban már beállt az esős évszak. No, isten áldjon, Micó fijam, híjjá máskor is! – És lecsapja atyafiságosan a kagylót.

Mörrenmorcogi Micó elégedetlenül ül, és fölöttébb zavartan csóválja a farkát.

– Mit ajánl? – kérdezi Bilkeygorzó.

– Hogy vegyük a vérét – felel csüggedten Micó. – Egy dakszlinak! Azt már nem! Még ha egy komondor vagy pláne egy bernáthegyi kutya volna. Az már valami! Akkor lehetne valamit kezdeni!

IX. Lajos hallva, hogy miket mondogatnak a feje fölött, hangosan elsírja magát. „Kutyasors ez” – gondolja.

Lédiell fölkiabál az udvarról, fogva IX. Lajos fejét:

– Szép kis nagybácsi, mondhatom! Akkor lássam, amikor a hátam közepét!

Háj, Iháj, Miháj, csak hümmög, de nem nyilvánítanak véleményt.

– Én látni se bírom a vért – krákog zavartan Rafael.

– Nem is lesz vér – szögezi le szokatlanul szelíden Mörrenmorcogi Micó.

És IX. Lajos, a dakszli, megnyugodva fekteti le fejét a csízkalitka padlójára.

Mörrenmorcogi Micó megáll a meredek tető legmeredekebb tetején, a kémény mellett, ahonnan Kováts Nikoláj egyszer lekalimpált. Fennhangon hirdeti ki, hogy a maga esze után mit határozott a fogolyról.

– Nem bántjuk IX. Lajost! A többiek, a nagyok elszaladtak, régen túljárnak már a Bujjbehamari erdőn. Ez itt maradt. Legyen a barátunk!

Lédiell szólal meg elsőnek:

– Van neked szíved, Micó! Ezért szeretlek.

Bilkeygorzó csak ennyit mond:

– Jól van.

Rafael hirtelen egy versezetet költ, s belényávogja IX. Lajos fülébe:

 

Ha ez már így esett, nem lesz Lajos e dakszli, szebb nevezet az Edvárd! Jó dolgod lesz közöttünk, megvédünk mindig, megládd!

 

És Háj, Iháj, Miháj mehet haza, mert nem kell már testőr a Pincérfrakk utcába. Háj megy Piszkéndre, Iháj Puskándra, Miháj Vencsellőre.

Bilkeygorzó megnősült végre, odavitte a feleségét az elhagyott házba. Hogy el ne felejtsem, cicáné neve igen szépséges, úgy hívják, hogy Annabella.

Megjelent Rafael verskötete, a Nyávogiszerenád. Jó kritikákat kapott rá fővárosi és vidéki lapokban is.

Mörrenmorcogi Micó két hétre elrepült Párizsba, a FRAKKAVION gépén persze, de három nap múlva hazajött, olyan erős honvágy gyötörte.

Lédiell otthon maradt, békésen játszadozni az újrakeresztelt Edvárddal, a dakszlival, de a többiek is szépen megférnek vele, csak azért mérgesek, mert nem megy utánuk a meredek háztetőre.

Kováts Nikoláj eljárogat sakkozni Mörrenmorcogi Micóhoz, s noha Lasker Emánuelt többször is maga alá gyűrte néhány nehéz partiban, a Főmacskától kapja számolatlanul a mattokat, de az se veszi el a kedvét. Csak azon csudálkozik, hogy milyen békésen megférnek a HÉTRETTENETESEK egy kutyával. Olyankor megmagyarázzák neki, hogy FŐ A BARÁTSÁG!

Járnak az aranyautóbuszok továbbra is a Pincérfrakk utcában, fűrészel a tizenkét fűrészes manó, s mennek a meredeken egymás mögött a fél autóbuszok.

Ha a Cincérfark utca felől mész, hármat se számolsz, egy magos kőfal előtt találod magad. Jó öreg kőfal az, tetején átfolyik a repkény. A fal mögött elhagyott ház, ajtaján ki-be röpködnek a fecskék meg tavasztól új tavaszig a szél; udvarán vadon nő a kapor és a bojtorján, a jázmin és az orgona; a kerekes kút vizében olyan öreg békák élnek, hogy szemüveg nélkül a víztükörre szitáló holdfényt se látják. A fák sejtelmesen suhognak: bizonyos, hogy elátkozott királylányok, akik egy szép napon majd megrázzák magukat, és lobogó hajú szőke lányok lesznek. Leszállnak értük a kormány mellől az elfűrészelt autóbuszok sofőrei, a tejesember elejti ámultában a tündöklő teli tejesüvegeit, a pékinas bámultában a kiflis kosarát, és Dániel, az öreg csízszelídítő is visszafiatalodik ötven évet, hogy megkérje a legszőkébbik kezét.

Leselkedjetek be a rozsdás vaskapun, ha netán arra jártok!