A fázó rókafiak

Hol volt, hol nem, erdő-mélyen, rengeteg erdő sűrüjében, fák sűrű lombja alatt, bokrok vad-tüskés árnya alatt, volt egy rókalyuk telistele, azaz lakója egy öreg róka, körötte hét csöpp rókafióka – Hét kicsi kölyke ott élt vele. Erdő-mélyen, fák hűvösében, bokrok ágbogas vad sűrüjében, ahol születtek, rókalyuk alján hét kicsi rókák ott hömpörögtek nyulat álmodva hosszú fülekkel az öreg róka mellett a szalmán. Hanem egy éjjel, vak éjszaka, fölsír a szalmán a rókalyukban, fölsír egy apró rókafióka: „Fá-á-á-zok, mama!” Hat kicsi társát mind fölveri. Az öreg róka így szól neki „Ej, kutya kölyke! Hogy fázhatsz nyáron? Ez aztán szégyen! Mi lesz itt télen? Hallod-e, hékám, csöpp varasbékám: ha fázni kezdesz, majd télen megvesz, meg a hideg fagy, előre látom! Ne halljam többet: »Jaj, fázo-hok!« Mert egyet elnáspángolok!” Hét kicsi kölyke előre fél – Anyjukat kérdik, az öreg rókát: „Mi az a hideg? Mi az a tél?” Az mordul egyet: „Majd meglátjátok! De mars aludni, mert odavágok!” Hét kicsi kölyke elaluszik. Hanem álmukban nem szaladoznak fürge nyuszik. Fagyot álmodnak, vad hideget, előre félik hét kicsi rókák, hét rókakölykek a zord telet. Másnap reggel hét kicsi róka, hét kicsi fázó rókafióka tanácsot ülvén imígy beszél: „Kérdjük meg, fickók, más okosoktól, ugyan mi fán is terem a tél!” Azzal szépen, erdő-mélyen, rengeteg erdő sűrüjében szétszaladoznak megtudni végre, mért is gondoljon hét kicsi róka, rókafióka olyan vacogva arra a télre. Elébük toppan medve koma. Körül esengik, körül nosza: „Mondd meg, te Talpas, mi az a tél? Ahogy itt állunk, itt álldigálunk, hét kicsi rókák előre fázunk, mindegyikünk már előre fél!” Azt mondja medve koma: „Haj, kölykek! Haj, micsoda? Mi a tél? Biza tudom, épp ezért átaluszom! Barlangom mélyén, brumma, elkél a meleg dunna, s tarthat a kutyaidő, nem bújok addig elő!” Hét kicsi róka továbbszalad, erdő-mélyen, fák sűrüjében egy ordas farkas útba akad. Körül esengik: „Ordas koma! Te segíts rajtunk, segíts, nosza! Mi fán teremhet ugyan a tél? Ahogy itt állunk, itt álldigálunk, hét kicsi rókák előre fázunk, mindegyikünk már előre fél!” Azt mondja farkas koma: „Mit, kölykek? Héj, micsoda? Mi a tél? No, mondhatom, koppan a körmöm a fagyon! Rágondolni se jó, mikor lehull a hó!” Hét kicsi róka továbbszalad, erdő-mélyen, fák sűrüjében egy szál nyulacska útba akad. Azt kérincsélik: „Aj, te Füles! Süss ide, kérlek, de légy ügyes! Lelkedre, mondd meg, mi az a tél? Ahogy itt állunk, itt álldigálunk, hét kicsi rókák előre fázunk, mindegyikünk már előre fél!” Azt mondja Füles koma: „Mit kérdtek? Mi micsoda? Mi a tél? Haj, tudom én! Eleget fázok, fagyon bokázok, amíg valamit enni találok tél idején!” Hét kicsi róka továbbszalad, erdő-mélyen, fák sűrüjében egy tarka madár útba akad. Kérdik esengve: „Madár koma! Segíts mirajtunk, segíts, nosza! Mi fán teremhet ugyan a tél? Ahogy itt állunk, itt álldigálunk, hét kicsi rókák előre fázunk, mindegyikünk már előre fél!” Azt mondja madár koma: „Mit? Hogy a tél micsoda? Fickók, azt nem tudom én. Mert ősszel messzire szállok, délen melegre találok tél idején!” Hét kicsi róka továbbszalad, erdő-mélyen, fák sűrüjében hányféle állat útba akad! Sorjába kérdik: „Mi az a tél?” Sorra mind imígy beszél: „Várjatok a végire, hamarost elér ide!” S erdő-mélyen, fák sűrüjében, telik az idő ugyan szépen. Előbb az ősz jön: hull a levél, csupasz az erdő sok fája-bokra hulldos a levél, hull hulladozva, messzire száll a madár, sárgul az őszi határ; jön, jön a tél. Barlangba bújik a medve, brumma! Tavaszig elkél a meleg dunna! Hull a hó, hull vastagon: szalad a farkas behorpadt hassal, és körme koppan, kopp! – a fagyon. Futkos a havon a nyúl, nagy füle hátrakonyúl. Hol a füvecske, a jó? Vastagon belepte a hó. Nohát, ha itt a tél, hét kicsi róka, rókafióka nyár ideje óta mindegyre fél? Nem kell azoknak félni már! Nagy róka lett a hét betyár: nem rókakölykek, vacogók, a tél hírére szaladók. Van már bundájuk, szép veres, hozzá a kedvük is hegyes, hullhat a hó, fúhat a szél, a rókát nem bántja a tél. Ha bántaná, hát haj-haja, e mese tovább tartana.