A fecske meg a szalmaszál

Hol volt, hol nem, messze, messze, volt egy villás- farkú fecske, annak puha fecskefészke, a fészekben kilenc apró, sippogató kisfecskéje. Ott a fészek az ereszben, ott a fecske a fészekben kilenc fia között fészkel, játszadozgat anyafecskénk kilenc kicsi kisfecskével. Hanem egyszer – hajahaj! – jő rettentő csúnya baj: omlik puha fecskefészek, volt-nincs fészke a fecskének, nincsen fészke se magának, se a kilenc fiókának. Rakni kéne másik fészket kilenc síró kicsinyének. Száll a fecske, messze száll, szalmát szedni szálldogál, talál is egy szalmaszálat, éppen jó lesz gerendának. Csőre közé kapja hát, s röppen árkon- bokron át; száll hazáig sietve, azaz szállna, szálldogálna, ha a szalma a csőrében olyan nehéz nem lenne. Aj, te nehéz szalmaszál, fárad szegény csöpp madár, szegény fecske úgy elfárad, földre ejti, szalmaszálat, földre kereng szalmaszál, melléje ül le a porba a kis fecske, és busongva hull a könnye, hulldogál. Sárgarigó arra száll, kis fecskére rátalál. Kérdi tőle: „Mi a baj?” Könnyét törli szegény fecske, s felel sírva, hüppögetve: „Rigó pajtás, nagy a baj! Fészket rakni erre jártam, elejtettem szalmaszálam, hogyan rakjak immár fészket, hová tegyem fészektelen kilenc kicsi kisfecskémet?” „Sose búsulj! – szól a rigó. – Megmondom én, mi volna jó. Ketten könnyen fölemeljük, emeljük hát pajtás együtt!” S kétoldalról nekiállnak annak a nagy szalmaszálnak. Húzzák, vonják, de hiába: meg se moccan ott a porban az a kutya szalmaszála. Sírhatnak hát most már ketten, sírnak is nagy keservesen. Búbosbanka arra száll, a sírókra rátalál. Kérdi tőlük: „Mi a baj?” Könnyét törli szegény fecske, s felel sírva, hüppögetve: „Búbosbankám, nagy a baj! Fészket rakni erre jártam, elejtettem szalmaszálam, hogyan rakjak immár fészket, hová tegyem fészektelen kilenc kicsi kisfecskémet?” „Ne búsuljál, ne zokogjál, hárman könnyen fölemeljük, emeljük hát pajtás együtt!” S háromfelől nekiállnak annak a nagy szalmaszálnak. Húzzák, vonják, de hiába: meg se moccan ott a porban az a kutya szalmaszála. Sírhatnak hát most már hárman, sírnak is nagy búsulásban. Bajszos sármány arra száll, a sírókra rátalál. Kérdi tőlük: „Mi a baj?” Könnyét törli szegény fecske, s felel sírva, hüppögetve: „Aj, te sármány, nagy a baj! Fészket rakni erre jártam, elejtettem szalmaszálam, hogyan rakjak immár fészket, hová tegyem fészektelen kilenc kicsi kisfecskémet?” „Ne búsuljál, ne zokogjál, négyen könnyen fölemeljük, emeljük hát pajtás együtt!” S mind a négyen nekiállnak annak a nagy szalmaszálnak. Húzzák, vonják, de hiába: meg se moccan ott a porban az a kutya szalmaszála. Sírhatnak hát most már négyen, sírnak is ott az útszélen. Akkor arra száll egy cinke, egy szénfejű, csöpp picinyke. Kérdi tőlük: „Mi a baj?” Könnyét törli szegény fecske, s felel sírva hüppögetve: „Cinke pajtás, nagy a baj! Fészket rakni erre jártam, elejtettem szalmaszálam, hogyan rakjak immár fészket, hová tegyem fészektelen kilenc kicsi kisfecskémet?” „Ne búsuljál, ne zokogjál, öten könnyen fölemeljük, emeljük hát pajtás együtt!” S mind az öten nekiállnak annak a nagy szalmaszálnak. Húzzák, vonják, húzzák, vonják, végül öten megmozdítják, fölemelik azt a szalmát, a magosba fölragadják. Meg se állnak hazáig, a kis fecske házáig. Fészket rakott hát a fecske, csuda fészket az ereszbe, kilenc fia között fészkel, kilenc kicsi kisfecskével.