A Pincérfrakk utcai cicák
A nyulacska csengője
| Almafa ágára felakasztotta |
|
| Fölébredt, héj, kutya mája! |
|
| Aztán elpityerdül bánatosan, |
|
| Csak hilintázzon ágamon!” |
|
| keserves könnyeket hullat, |
| s szalad négy fürge lábán, |
|
| hintázhat holtig az ágon!” |
|
| keserves könnyhullatással |
|
| s szalad négy fürge lábán, |
|
| A te bolondos csengettyűd |
| ugyan mivégre kell nekem?” |
|
| s szalad négy fürge lábán, |
| szalad a kút mellől tova. |
|
| A te csöpp csengettyűdért |
|
| pityereg egy sort magában, |
| s szalad négy fürge lábán, |
|
| s szalad négy fürge lábán, |
|
| kő fejszét nem csorbítja, |
|
| hogy ég-föld szakad bele. |
|
|
A kártyázó egerek
| volt egy öreg ház padlásán |
|
| Igen szellős volt a padlás, |
| s huzatos padláson nem jó, |
| szemét nem hunyta le éjjel, |
| sétált a padláson széjjel, |
| sétált hosszába-keresztbe, |
|
| s így szóltak két kisegerek: |
|
| Végül ím kártyára leltek – |
| No ezen egy jót nevettek, |
| olyan szép volt az a kártya; |
|
| „Zurrogi szomszéd, vivát! |
|
| mert igazat szóltál, szomszéd, |
| jobban megy az idő játszva!” |
|
| zörgő diót kap a nyertes. |
|
| Lecsap Zürrögi egy lapot: |
| „Jó, csak bele ne szakadj!” |
|
| Zürrögi kártyája csattan: |
| „Adok én, egy lapra többet!” |
|
| Mert elnyerte Zurrogitól, |
| elnyerte Zürrögi szomszéd, |
|
| nem adott vissza egy szemet, |
|
| veszekszenek nappal-éjjel, |
| sétálván bosszúsan széjjel, |
|
|
Kacor király
| Hol volt, hol nem a világon, |
| tél-túl Hetedhétországon, |
| volt egy asszony valahol. |
| hát még a hosszú bajusza; |
|
| csak egy nagy bibéje volt: |
| belé nyalt-falt mindenbe. |
|
| egy szép napon meglesték, |
| s nyakon csípték őkelmét: |
| Sipp-supp! csak a fejire! |
| Rá, hogy meg ne sántuljon, |
| s többet el ne csábuljon. |
| szégyenszemre kiseprűzték. |
|
| Hát egy lompos farkú róka |
|
| Róka nem látott még macskát, |
| macska nem látott még rókát: |
| macska felborzolja magát. |
| „Hogyha meg nem sérteném, |
| kit tiszteljek önben én?” |
|
| „Én vagyok a Kacor király! |
|
| Soha hírét nem hallottam, |
|
| reszket, mint a kocsonya, |
|
| botcsinálta királyságnak. |
|
| benn alszik Kacor király, |
| Mert Kacor királyom alszik, |
| s jaj neked, ha megharagszik. |
| Retteg tőle minden állat, |
|
| Soha hírét nem hallottam, |
|
| mert ott Kacor király alszik, |
| jaj neked, ha megharagszik. |
| Retteg tőle minden állat, |
|
| Loncsos medve nagyot néz, |
| Soha hírét nem hallottam, |
|
| S megy a róka barlangjára, |
|
| Mert itt Kacor király alszik, |
| jaj neked, ha megharagszik. |
| Retteg tőle minden állat, |
|
| szalad a barlangtól tova, |
| s megint rátalál a nyúlra. |
| hogy az a bősz Kacor király |
| Egyre csak azt hajtogatják: |
| soha hírét nem hallották, |
|
| mert itt Kacor király alszik, |
| jaj neked, ha megharagszik. |
| Röpülj eszed nélkül, huss, |
| Retteg tőle minden állat, |
|
| „Tudom, tudom, strázsa uram, |
| meg a farkas küldtek erre, |
| hogy meghívjam holnap délre |
| a hatalmas Kacor királyt, |
|
| „Várj egy kicsit féltérden! |
|
| Kacor királyhoz egy szóra, |
|
| s járják vadul a bolondját, |
| áll a kisnyúl szakácsnak, |
| hogy nem ér a tűzbe, nem; |
|
| Sütnek-főznek Kacor királyt várva, |
| készülődnek a nagy lakomára. |
|
| az asztalra egy nagy kancsó |
|
| „Jösztök-e már, róka koma? |
| Készen vár a nagy lakoma!” |
| „Várjatok még egy kicsit, |
| pödörinti hosszú bajszát.” |
|
| Végre indul Kacor király, |
| félelmesen villog bajsza, |
| de a varjút szemmel tartja, |
| az is fél Kacor királytól, |
| lesi félszemmel az ágról. |
|
| rettenetes Kacor király?” |
|
| Félsze támad a kisnyúlnak, |
|
| lohol, azt se tudja, hova. |
|
| Az is elszalad a nyárssal, |
|
| Varjú se marad meg magnak – |
|
| Kacor király a strázsára: |
|
|
A fecske meg a szalmaszál
A hetvenkedő sün
| „Ha kellek, utánam fuss!” |
|
| Innét nem mész el ugyan!” |
|
| egy róka a sűrűben cselleng, |
| hát hirtelen útját állja. |
|
| Farkashájt ehetnék éppen! |
| Jó, hogy ideállsz elébem!” |
|
| majd nyakát szegve szalad! |
|
| Ott helyben úgy megijedt, |
| s bőriben veszteg maradt. |
|
|
Csepükóc Tiriri
| „Tiriri, eressz közéjük!” |
|
| Van még egy szürke Csacsi
|
| s egy csengős kis Barika.
|
|
| kismalac szól a kakashoz: |
|
| „Hallod-e, kakas barátom, |
|
| „Iááá!” – nem jó hallani. |
|
| most kezdtek csak játszani! |
|
|
Mese az egér farkincájáról
| macskát ijesztgető hangú, |
|
| macskát ijesztgető hangú, |
|
| Talált egy nagy túrósdézsát, |
| s szedni a dézsától dézsmát |
| macskát ijesztgető hangút, |
|
| Mikor elvesztette farkát – |
| mert az egér farka nélkül |
| egy lyukas garast sem ér! |
|
| s farkincámat visszaadja, |
|
| s farkincámat visszaadja, |
|
| cipót, kiflit vagy zsemlyét, |
|
| s farkincámat visszaadja, |
|
| Pék csizmáját foltozd meg, |
| s farkincámat visszaadja, |
|
| A disznóhoz szaladj innét, |
| s pék nem marad mezítláb, |
|
| s farkincámat visszaadja, |
|
| s farkincámat visszaadja, |
|
| makkal szaladt disznóhoz, |
| s farkincáját visszaadta, |
|
|
A fázó rókafiak
| Mert egyet elnáspángolok!” |
|
| koppan a körmöm a fagyon! |
|
| amíg valamit enni találok |
|
| Fickók, azt nem tudom én. |
| Mert ősszel messzire szállok, |
|
| telik az idő ugyan szépen. |
|
| hozzá a kedvük is hegyes, |
| a rókát nem bántja a tél. |
|
|
Mörrenmorcogi Micó meséje
| megszomjazott, de nagyon! |
|
| sőt, hamar abba kell hagyja |
|
| s ahány kutya, annyiféle, |
| hát nem megy a játék babra, |
| hanem vérre, macskavérre! |
| Kuvasz, pincsi, foxi, vizsla |
| Szépen összegyűltünk heten, |
|
| de még azt megengedjétek, |
|
| s kutyák között széjjelcsap… |
| vagdalkozik jobbra-balra. |
| szörnyű nagy sivalkodással, |
| s néz utánuk víg vihánccal, |
|
|
A kunkorifarkú kakas
| Egyszer elébe gurul az úton, |
| hoppsza! egy ezüst garas. |
|
| az úton egy szakállas kecske. |
|
| már messziről így ordibál, |
|
| Övé volt az ezüst garas!” |
|
| „Kortyintson az legelőbb, |
| kortyintson legeslegelőbb, |
|
| A kecske így szól mekegve: |
|
| a te kedved olyan magas!” |
|
| Hát volt-nincs ezüst garas, |
| volt-nincs kedv, igen magas. |
|
|
A tréfás mackók
| sorra veszen minden tréfát. |
|
| vízen megyen, nem csobog, |
|
| Tovább folytatják a sétát, |
|
| vég vásznakat teregetnek… |
|
| Tovább folytatják a sétát, |
| szedi sorra a sok tréfát. |
|
| Az bizony a macska farka!” |
|
| Tovább folytatják a sétát, |
| szedi sorra a sok tréfát. |
|
| Az bizony a görögdinnye!” |
|
| Tovább folytatják a sétát, |
| szedi sorra a sok tréfát. |
|
| „Madarak szállnak szárnyak |
| jön egy király napkeletről, |
| mind megeszi szája nélkül… |
|
| Az bizony a hó és a nap!” |
|
| Tovább folytatják a sétát, |
| szedné még sorra a tréfát, |
|
| szőr maga, szőr nadrágja, |
| szilágyi bársony a szakálla… |
|
| szőr maga, szőr nadrágja, |
| szilágyi bársony a szakálla… |
|
|
A szőre-veres, orra-hegyes róka
| boglyos farka szál-egyenes, |
|
| egy szép napon sétálgatván, |
|
| boglyos farka szál-egyenes, |
| egy farkasverembe pottyant, |
| maga döngve beleroggyant, |
| és elnyúlt nagykeservesen |
|
| s mivel olyan szőre-veres, |
| boglyos farka szál-egyenes, |
| furfangra született róka, |
|
| boglyos farka szál-egyenes, |
| a farkast közelbe csalja. |
|
| hangját fennen kiereszti: |
|
| Harmadszor is újra kezdi, |
| s hangját fennen kiereszti: |
|
| Valaki egy nagyot nyekken, |
|
| emígy szól a szőre-veres, |
| boglyos farka szál-egyenes, |
|
| boglyos farka szál-egyenes, |
|
| Hanem most már mi legyen? |
| hogyan jut onnét magasba, |
|
| Segítek én rajtad, pajtás, |
|
| „Majd csak lesz valahogyan! |
| szál-egyenes boglyos farkam |
| S ne lássuk többet e vermet!” |
|
| boglyos farka szál-egyenes, |
| „Ott vagy farkas jó helyen, |
|
|
A muzsikás kismalac
| számolatlan, mint az erdő, |
| messze látszó, mint a tenger. |
|
| egy kis kurtafarkú malac, |
|
| Mert csak néhanap legelt. |
| Volt egy csöppke pikulája, |
| nem volt az evésre gondja, |
|
| Vesszen az a három arasz, |
|
| de a kondérodban, gazdám, |
|
| két marka közül kicsusszan, |
| hoppsza! ki a három arasz, |
|
| Lehet udvari muzsikus belőled! |
| s mindjárt nyakadba borul, |
| nem hallhatott még sehol!« |
|
| „Kismalac, komám, vigyél el, |
|
| már kettesben lépegetnek; |
|
| „Kismalac komám, vigyél el, |
| Meglásd, tétlen nem ülök! |
| Így szól egy jó nagybőgő!” |
|
| már hármasban lépegetnek; |
|
| ha rákezdek valami nótát! |
|
| „Kismalac komám, vigyél el, |
| Dobos nélkül mit kezdesz? |
|
| már négyesben lépegetnek; |
| a kisborjú: „Hő-ő-hő-ő-hő-ő-ő!” |
|
| „Héj, komák, ugyan hova?” |
|
| „Kismalac komám, vigyél el, |
|
| királyi vár kapujához közelednek. |
|
| még ma meghal, úgy lehet.” |
| Hát az csakugyan az ágyban |
| hogyha nem tudok nevetni!” |
|
| kézbe veszem gyógyításod, |
| teszünk egy próbát ugyan! |
| Szállj ki az ágyadból végre, |
| s nézz az erkélyről a térre!” |
|
| hoppsza, le! – a térre jut. |
|
| héjha, felséges királyom, |
|
| A muzsikás kismalacig fuss! |
|
|
A Pincérfrakk utcai cicák
Merre van a Pincérfrakk utca?
Van egy semmi csöpp utca Budán, a Pincérfrakk utca. Nekiszalad egy csúcsos hegynek, a másik felén pedig lehömpörödik, és eltűnik a Bujjbehamari erdőben. Nem mondhatnám, hogy valami széles utca, az autóbusz is csak két részletben fér el rajta; a Pincérfrakk utca 1/b kapuján mindig kiballag tizenkét fűrészes manó, és hosszában elfűrészelik az aranyszínű autóbuszokat – mivelhogy ott aranybuszok járnak –, aztán nagyot kiáltanak: „Mehet!” – s a két fél autóbusz egymás mögött vág neki a meredeknek.
Hanem másról nevezetes a Pincérfrakk utca!
Ha a Cincérfark utca felől mész, hármat se számolsz, egy magos kőfal előtt találod magad. Jó öreg kőfal az, tetején átfolyik a repkény. A fal mögött elhagyott ház, ajtaján ki-be röpködnek a fecskék, meg tavasztól új tavaszig a szél; udvarán vadon nő a kapor és a bojtorján, a jázmin és az orgona; a kerekes kút vizében olyan öreg békák élnek, hogy szemüveg nélkül a víztükörre szitáló holdfényt se látják. A fák sejtelmesen suhognak: bizonyos, hogy elátkozott királylányok, akik egy szép napon majd megrázzák magukat, és lobogó hajú szőke lányok lesznek. Leszállnak értük a kormány mellől az elfűrészelt autóbuszok sofőrei, a tejesember elejti ámultában a tündöklő teli tejesüvegeit, a pékinas bámultában a kiflis kosarát, és Dániel, az öreg csízszelídítő is visszafiatalodik ötven évet, hogy megkérje a legszőkébbik kezét.
Ugyan kik laknak abban az elhagyott házban?
Azaz a ház nyaktörő tetején.
Hét macska: a Pincérfrakk utca rémei, akiket a környéken csak így emlegetnek a békés budaiak, a Bujjbehamari erdőn csiperkegombára vadászók:
HÉTRETTENETES
Pedig senkit nem bántanak.
Ember- és kutyakerülő macskák, sőt cicák ők, azért is vonultak a magos kőfal mögé, ahol senki fia nem háborgatja őket.
Hacsak!!!
Hacsak nem azért rettenetesek, mert éjszakánként néha a kelleténél hangosabban énekelnek a tetőn, és énekükben a macskák örökös diadalmát zengik.
Valahogy ilyeténformán:
Persze, ez a neketek nem valami tökéletes csattanó a diadalmi énekben, ebben a macskahimnuszban, de hát egy macska se született Goethe vagy Vas István; különben is ennél nagyobb hibákat sózogatnak a környékbeliek a HÉTRETTENETES nyakába. Főleg a Cincérfark utcai kutyák ebben a főcsahosok.
De most lássuk a macskákat, a kutyákról majd később!
A főmacskáról először!
A hét Pincérfrakk utcai rém közt ő az egyetlen, akinek névjegye van; egyszer elveszített egy darabot, arról olvasta le Dániel, az öreg csízszelídítő a nevét:
MÖRRENMORCOGI MICÓ
Ebből tudták meg a környékbeliek, hogy kit tiszteljenek a főmacskában.
|
Ez itt a százfelé álló bajusza: |
|
Így villog az a két nagy sárga szeme: |
|
Ezek az apró, tűhegy-fogai! |
|
A fűrészes manóknak se élesebb az |
|
aranybuszt szétnyiszáló fűrészük! |
|
Ezek a kutyakeserítő körmei: |
|
Ez pedig a hosszan kígyózó farka: |
|
ÉS ILYEN TELJES NAGYSÁGÁBAN Ő MAGA: |
|
|
Csoda-e hát, hogy féltek tőle? |
|
Hogy aki meglátta, elállt a szava a nagy ijedelemtől. |
|
Ha azt is rajzolni lehetne!!! |
|
Az lenne még kutyándis dolog, |
|
ha illő ideemlegetni bármilyen kutyát! |
|
Amikor nekiereszti, ezt-azt énekelgetve! |
|
Például ezt a gügye dalocskát: |
|
|
Ezt az együgyű dalocskát különösen kedveli. Egyébként igen jámbor lélek lakozik benne: a Füles és a Magyar Nemzet régi olvasója, és sokat látni, amint a tetőn elhasalva repülőprospektusokat böngészget. „Ha én egyszer a FRAKKAVION gépén utazhatnék!” – sóhajtozik Mörrenmorcogi Micó, és elnéz messze, a felhők fölé. Ebből is látható, hogy haragosfekete szőre ellenére álmodozásra született.
De az egyik öccse is, akinek Bilkeygorzó a neve.
Ő állandóan nősülni akar, éjjel-nappal házassági hirdetéseken töri a fejét. Amint kigondol egy mondatot, megy Mörrenmorcogi Micóhoz, és nyaggatni kezdi:
– Te Micó! Jó ez?
És már olvassa is fennhangon:
– Jó házból való budai macska nősülne; hozományra fütyülök, azaz nyávogok. Kalandorok kíméljenek!
– Nem jó – mondja Mörrenmorcogi Micó. – Túlságosan prózai, nincs benne semmi líra. Kérd meg Rafael öcsédet, hogy fogalmazza meg helyetted, az ő költői lelke mégis más. Ha ő rímbe szedi, az mégis más.
– Igaz. Az mégis más – bólint Bilkeygorzó –, Rafaelnak van valami költői vénája vagy micsodája.
Azzal megy Rafaelhoz, költői lelkületű öccséhez.
Rafael csak ránéz oldalvást a hirdetésre, nyújtózik egyet, s már mondja is a hirdetést frissen költött versben:
| ka szerint az élet kraccs |
| egy gyöngéd cicahitves nélkül, |
| tehát… hümm… azt tűzte ki célül: |
| vár a tetőn egy cicalányra, |
| ki vele házasságra állna! |
|
– Mi az, hogy célül? – okvetetlenkedik Bilkeygorzó.
– Az egy mesteri cím – sértődik meg Rafael. – Te ehhez nem értesz azzal a prózai eszeddel. Ez költői szabadság!
– Igaz, igaz – dünnyög Bilkeygorzó. – Ehhez nem sokat értek, mivel én csak egy prózai tarka macska vagyok.
És várja a választ a hirdetésre, de soha senki nem jelentkezik.
A negyedik Pincérfrakk utcai rém még jámborabb lélek. Az ő neve Lédiell, ami már messziről elárulja, hogy viselője cicalány. Méghozzá teljesen fehér cica, a világ legeslegszelídebb fehér cicája. Rafael, a költői lelkületű cicatestvér ezt a dalocskát írta róla.
| Egy csöpp hiba van tebenned: |
| hogy nem szeretsz karmolászni, |
|
| Pincérfrakk utcai szépség! |
| Nem fér ehhez semmi kétség, |
| ebben szentül bízni kell! |
|
|
Hohó!
Ilyen dalocskát Rafaelon kívül macska még nem költött. Rafaelnak is csak azért sikerült, mert olyan igen-nagyon szereti Lédiellt. Amikor a fehér cicalány a repkényes kőfal tetején sétál, mindig követi Rafael, nehogy lebukfencezzen a magasból, de ugyanígy van vele mindegyik Pincérfrakk utcai macska.
Lédiellnek ez igencsak jólesik.
Lédiellt még Mörrenmorcogi Micó is folyton kényezteti:
Lédiell csak a fejét rázza.
– Mit adhatnék neked, húgocskám? Csak szólj, ha valami kell! A jó öreg Mörrenmorcogi Micónak semmi nem drága, ha neked adhat valamit – suttog-buttog a fülébe atyaian, s mindig hosszan bámul utána a háztetőn.
Hátravan még az ötödik, hatodik, hetedik rém:
Háj!
Iháj!
Miháj!
Mindhárman faluról fölszármazott macskák: Háj Piszkéndről, Iháj Puskándról, Miháj Vencsellőről állt Mörrenmorcogi Micó szolgálatába.
Ők a testőrei.
Mint afféle zsoldosok, kicsit valóban vadak, de soha nem ok nélkül, csak ha a Cincérfark utcai kutyák kezdenek kalamolni a kapu körül – de hát a testőrök dolga a védelem. Ilyenkor Háj, Iháj és Miháj csak összenéz, azzal odasétálnak a kapuhoz, és a foguk közül kiszólnak a kémlelőnyíláson:
– Héj! Mi kéne, ha vóna? Mit helytelenkednek itt megest a Cincérfark utcai kutyák?
Azok akkor már eszük nélkül iszkolnak a Bujjbehamari erdőig. Be a fák közé! A holdsugárban fehérlő sziklákat is magukra húznák dunyhának, nehogy meglássák őket a Pincérfrakk utcai macskák.
De azok ugyan nem loholnak utánuk.
Tehát:
ez a díszes kompánia tartja rettegésben a Pincérfrakk utcát. Csoda-e, hogy a nevük HÉTRETTENETES?
Beszéljünk a kutyákról is!
|
A Cincérfark utcai kutyákra kevesebb szót vesztegetni is elég. Gyáva cenkek, nem mondok egyebet.
Lássuk sorban őket:
I. Lajos
II. Lajos
III. Lajos
IV. Lajos
V. Lajos
VI. Lajos
IX. Lajos
|
|
|
komondor
kuvasz
foxi
vizsla
pincsi
farkaskutya
dakszli
|
|
Hiányzik közülük:
VII. Lajos! Ő puli, de ötszáz dollárért eladták Amerikába. Repülőn vitték, amitől ugyan félvén félt, de egykettőre megérkezett legalább. Most cowboyok szolgája, amerikai teheneket hajkurász a prérin. Csak így emlegetik őt a Lajosok: „Idegenbe szakadt hazánkfia.”
VIII. Lajos! Ő bernáthegyi kutya volt, akkora, mint egy borjú. És mi lett a vége? Kitévedt egy langyos júniusi éjszakán a Bujjbehamari erdőbe. Szaglászott erre, szimatolt arra, egyszer csak megbökött az orrával egy alvó sündisznót. Méregbe gurult a sün: visszabökött! Csakhogy a sündisznónak olyan hegyesek a tüskéi, mint a vasvilla – szegény szerencsétlen VIII. Lajos nagyot csahintott fájdalmában, s loholt a mezőre. Ott érte el a végzet: egy fianyúlba botlott, az a hosszú puha fülével megcsiklandozta. Ezt már nem viselte el VIII. Lajos! Összeesett, s kinyúlt a nyelve, mint a papucs. Azóta senki nem látta. Ennyi elég is róla.
De a többiről is.
Méghogy ezek akarnak böstörködni a HÉTRETTENETESSEL?
Ott még nem tart a világ!
|
Mért fenekednek a macskák a kutyákra?
Nagy ádázkodás dúl világeleje óta a kutyák és a macskák közt. Senki tudós ember nem tudja az okát, akárhány könyvet írtak össze erről, talán mert sose kérdezik meg az érdekelt feleket: a kutyákat és a macskákat. Ennek a Pincérfrakk utca–Cincérfark utcai ádázkodásnak a titkát azonban könnyebb kibogozni.
Figyeljük meg őket, miket csahintanak, miket nyávintanak egymás felé.
Azt mondja Mörrenmorcogi Micó:
– Kényes urak ezek a budai kutyák, a Cincérfark utcaiak különösen. Ha csak egyet látok, már bizsereg a körmöm.
I. Lajos szerint jellemhiba, ha valaki csak nyávogni tud. Az ugatás felségesebb dolog, mert bizonyos komolyság kell hozzá.
– És származás – vakkant közbe II. Lajos. – A macskák származásáról jobb lesz, ha hallgatok.
| komák, ezt meg kell vallani. |
| Nincsen egyetlen macskahős, |
| ki jobb körökben ismerős. |
| Tetőn császkáló nyávogók! |
| Tejnyalintásról csácsogók! |
| Fület sért a nyivákolásuk, |
| de egyszer mind ebrúdra hányjuk! |
|
| Mindegyik Lajos kitalál valami macskabecsmérlőt: |
|
| És se vége, se hossza a csahintgató hencegésnek: |
|
| macskák kapnak műcsontot? |
|
|
A macskák fenn a meredek tetőn hasalnak ilyenkor, és nagyokat vihognak.
– Meggárgyultak ezek! – böki oldalba Micó Bilkeygorzót. – Örülnek a póráznak, a csatos nyakörvnek.
– Hadd szaladjak oda – kunyorál Miháj. – Vencsellői körmeimre, lekarmolom róluk a piros posztómellényt!
Rafael, a költői lelkületű macska azt dunnyogja, hogy költött egy vészdalt. Mörrenmorcogi Micó megengedi neki, hogy elszavalja a kémény mellett. Rafael nem is kéreti magát, villogó szemekkel lebámul a kapu körül kujtorgó Lajosokra, és rázendít:
Huss!
Le a meredek tetőről! Neki a Cincérfark utcaiaknak!
Szánt Miháj vencsellői körme a kutyabundában. Háj piszkéndi fogai is hegyesek, Iháj puskándi farka is nagyokat sóz a Lajosok szeme közé. Bilkeygorzó és Rafael se nyámnyila, sőt! az a fehérséges fehér Lédiell is betyárosan csépel, hogy Mörrenmorcogi Micó atyai szíve repes a gyönyörűségtől. Mondja is, amikor a kutyák már a Bujjbehamari erdőben lihegnek a nagy megszaladástól:
– Viszik a nemes kutyabőrt! Mentik a gyáva cenkek!
Mörrenmorcogi Micó sakkpartija Kováts Nikolájjal
Hogy el ne felejtsem, miközben a szót szóba öltöm, ez a Mörrenmorcogi Micó remekmód tudott sakkozni! Capablanca játszmáit, a hajdani világbajnokét, egytől egyig kívülről fújta.
| Lépek egyet a paraszttal, |
| s máris összedől az asztal. |
| Sakkot adni jó a bástyám, |
| két lovam van, az se hátrány! |
| Sakkot adva nem borongok, |
| inkább harsány mattot mondok! |
|
Ilyen versikéket fújt, nyújtózkodva a meredek háztetőn. De nemcsak fújt, hanem ma is fújja, mert ma is verhetetlen.
Van egy pompás játszótársa a sakkban. Kováts Nikoláj nevezetű.
Ez a Nikoláj gyerek kútkávafestő. Mindig festékes a ruhája, moshatnak rá otthon, mert nem vigyáz se a farmerjára, se az ingére. Az a dolga, hogy kékre és zöldre pingálja a Pincérfrakk utcai kútkávákat, sőt! az Ördögárok előtt ő csíkozza a sarki zebrákat. És olyan papírsárkányokat tud szerkeszteni, hogy sose szállnak a felhőkig, de még a legalacsonyabb Pincérfrakk utcai ház tetejéig se.
Nem baj!
Sakkozni pompásmód tud.
De Mörrenmorcogi Micó csak a háztetőn szeret játszani, ott érzi otthon magát. Nikoláj szédül a meredek tetőn, mivelhogy tériszonya van, hanem a sakk miatt, a játék kedvéért félrerakja a félelmet. Föl a tetőre!
– Mit szeretsz a világon legjobban, te Nikoláj? – kérdezgeti Mörrenmorcogi Micó.
– Sakkozni és nyerni! – büszkélkedik Nikoláj.
– És mit szeretsz másodszor a legjobban?
– Sakkozni és veszíteni.
– No, jól van. Gyere!
És elkezdik húzogatni a figurákat ott a tetőn.
Nikoláj egy kézzel a kéménybe fogódzik, olyan fenemód szédül. De azért játszik, mert igen erősen buzog benne a játékszenvedély.
Mörrenmorcogi Micó énekelget, nyújtózkodik, félig lehunyja a szemét, és fejfájásra panaszkodik, de csak ravaszkodásból, mert egyáltalán nem fáj a feje, sőt! vág az esze, mint a tigris. Egy csöpp dalocskába kezd:
| Olyan rosszul áll a szénád: |
|
|
Azzal vége is a partinak.
Nikoláj nagy dühében elereszti a kéményt, s hármat kalimpálva a földre hömpörödik.
Szerencsére nem nagyon üti meg magát, mert az orgonabokorba esik, onnan pedig a bojtorján közé térdepel. Olyannak látszik, mintha egy nagy orgonacsokor lenne, az orra legalábbis lila színekben pompázik. Meg se áll a Bujjbehamari erdőig, ott mérgében kékre pingál néhány rekettyebokrot. A galagonyákat és a jujubafákat békén hagyja, de mindene csupa festék. Lesz kapsz otthon!
Bizonyos, hogy három napig feléje se néz a kútkávafestésnek és a zebracsíkozásnak.
Aztán egy szép napon – ami hamar eljő – megint fölkunyorálja magát a tetőre, s kezdődik megint minden elölről:
azaz megkapja újra Mörrenmorcogi Micótól a mattot.
VI. Lajos balsütetű kutyálkodása
Vissza a kutyákra!
Mert kutyálkodásba kezdtek.
Azzal kezdődött, hogy VI. Lajos, a farkaskutya nagy merészen kisétált a Cincérfark utcából, oda a Pincérfrakk utca 1/b elé, hogy bámészkodjon egy kicsit. Igen tetszett neki, ahogy a tizenkét fűrészes manó fűrészelte-nyiszálta-sarabolta az aranybuszokat. Repesve vakkantgatott magában, amikor a buszok, azaz a félbuszok nekiveselkedtek a meredeknek.
Egyszer csak meglátott egy kölyök sárgarigót, amint az önfeledten a porban játszadozott.
– No, téged elkaplak! – hörrentett nagyot, s futván futott a rigócska felé.
A kölyökrigó ijedten röppent föl, egy arasszal VI. Lajos orra előtt. „Csak megmeneküljek!” – fohászkodott riadtan.
De ott kaffogott-lihegett-lobogott mögötte az ádáz farkaskutya.
„Hajszálon lóg csak az életem” – ijedezett a rigócska.
DE AKKOR
Mörrenmorcogi Micó toppant az útra, nagy ugrással a repkényes, magos kőfalról.
Neki VI. Lajosnak!
Jobbról egy pofon!
Balról egy pofon!
VI. Lajos orrára egy harmadik pofon – ez volt a kegyelemdöfés! Elterült az út közepén szegény szerencsétlen VI. Lajos, s hiába volt fényességes nappal, egyszerre meglátta az égen a Fiastyúkot, a Göncölszekeret, és isten tudja, még hány csillagot.
Mire magához tért, a rigócska már otthon lakmározott a jó puha fészekben, s mesélte a testvéreinek, hogyan járt.
Mörrenmorcogi Micó is fenn hasalt újra a tetőn, mondogatva Lédiellnek:
– Megkapta jól a kutya kutyája! Lekevertem vagy hármat valamelyik Lajosnak.
Aztán elgondolkozva tette hozzá:
– Nem mintha nem kedvelném magam is a rigómájat. De az más lapra tartozik. Semmiféle kutya ne helytelenkedjen a Pincérfrakk utcában! Táguljanak innen! Nem igaz, húgocskám?
– De igaz – kedveskedik bátyjának Lédiell. – Neked mindig nagy igazságod van.
Macskák csihi-puhija csöndül
Merészet gondoltak a Cincérfark utcai kutyák.
Rá a macskákra!
A HÉTRETTENETESRE!
Mert hova jut a világ, ha már fényességes nappal is pofonokkal merik traktálni a Lajosokat, s éppen VI. Lajost, a farkaskutyát.
Nem sokat töprengtek a haditaktikán: elhatározták, hogy az éjszaka leple alatt megrohamozzák az elhagyott házat, bedöntik a rozsdás vaskaput, aztán jöhet HÉTRETTENETESEK szánombánomja – megkapják a magukét. Főleg VI. Lajos meresztgette nagy dühösen a szemét.
A többi Lajos ezt üvöltötte kórusban:
És leszállt a szép holdvilágos este, estére az éjszaka. Lopakodnak a kutyák, csak befelé kaffantgatnak, néma kórusban közelednek az elhagyott ház felé.
Hajladoznak az enyhe szélben az elhagyott ház udvarán a fák, susog bennük az elátkozott királylányok lelke.
Dániel, az öreg csízszelídítő már kiejtette kezéből a Kincses Kalendáriumot, úgy aludt el a Bujjbehamari erdőben álló kerek kunyhóban; vígságosan horkol, horkolászik kicsi ágyán a tizenkét fűrészes manó, mivel az aranyszínű autóbuszok is aludni tértek a messzi autóbusz-szállodában. Két öreg béka vitatkozik még a kerekes kútban.
– Hol a szemüvegem? – kérdi az egyik. – Nem láttad?
– Az orrodon! Ott csücsül az orrodon – felel a másik csúfondárosan. – Mert az orrodig se látsz.
Ezüstszegélyű hálóingben sétál az égen a Hold, csillagok szikráznak körülötte, a Fiastyúk, a Göncölszekér s még sok millió más fényes csillag.
Különben egyetlen lélek se jár a Pincérfrakk utcában.
Csak fenn, a repkénnyel befolyt magos kőfalon lapul csöndben a HÉTRETTENETESBŐL négy:
A rozsdás vaskapu mögött a három testőr:
Végre – a hét kutya ott áll a kapu előtt.
Süket csönd. Csak az udvar fái suhognak hajladozva.
II. Lajos, a kuvasz félni kezd.
„Helyesen csináljuk-e – gondolja –, ha három pofonért elégtételt veszünk? Ismeretlen végű kaland ez! Vagy nem is olyan ismeretlen a vége?”
Remeg II. Lajos mája (közben persze a többi Lajosé is), s félelmében egy buta énekbe kezd:
| Méghogy mi vagyunk csacskák? |
| Ezért megfizettek, macskák! |
|
És vigyázatlanul nekidől a rozsdás kapunak.
– Nyikk-nyekk! – nagyot nyikorog a kapu. A túlsó felén felébred a három testőr, mivel szégyenszemre éppen elbóbiskoltak egy kicsit.
De nem szólnak semmit, csak fölrántják az ajtót: három kutyát nyakon csípnek, jól megkarmolásznak, piszkéndi, puskándi, vencsellői módon.
Ugrik a kőfal tetejéről Mörrenmorcogi Micó – újra VI. Lajos kerül a körme közé.
Bilkeygorzó I. Lajost, a komondort csépeli.
Rafael, félretéve költői lelkét, nagy prózai pofonokat ad II. Lajosnak, a kuvasznak, aki éktelen jajgatással menekül:
– Tudtam, tudtam!
És Lédiell?
IX. Lajos, a dakszli jut neki. Hiába cicalány csak, IX. Lajosnak ő is elég. Szelíd kis pofonokat ad neki, de mégiscsak pofonokat. IX. Lajos, a dakszli sírva fakad. A többi Lajos már mind elhordta az irháját, vágtatnak a Bujjbehamari erdőbe, azon is túl; ő azonban ott marad fogságban.
A HÉTRETTENETES körülállja. De Lédiell nem engedi bántani, félreléptet vele a kertben, és bezárja egy csízkalitkába IX. Lajost. Dániel, az öreg csízszelídítő felejtette ott egyszer:
éppen jó az a kalitka IX. Lajosnak.
Aludj békén reggelig, szegény fogoly.
Mi legyen IX. Lajos sorsa?
Alig hajnalodik, Mörrenmorcogi Micó tanácsot ül rettenetes társaival a meredek háztetőn. Ő trónol középen, a többiek körben hasalnak. Csak Lédiell marad a fogoly mellett, friss tejjel és zsemlyével kínálgatja. IX. Lajos, a dakszli szepeg egy kicsit, aztán nekiáll a hajnali reggelinek.
– Nem élnek rosszul a macskák – kockáztatja meg révetegen, közben figyel a tetőre, hátha meghallja, mi készül ellene. Méghozzá azért is reszket: hátha megmérgezi őt Lédiell.
Lédiell, a fehérséges fehér cica, megérezve IX. Lajos félelmét, szelíden ezt mondja:
Mörrenmorcogi Micó igen dühös Lédiellre, amért egy kutyával barátkozik, de nem mutatja. Lédiell pedig tudja, hogy mindent megengedhet magának a rettenetes nagymacskával, Mörrenmorcogi Micóval szemben.
És folyik, folydogál vég nélkül a meredektetős tanácskozás.
Lédiell mesél IX. Lajosnak
Látván IX. Lajos reszketegségét, Lédiell elhatározza, hogy mesét mond neki. Hátha eltereli a félelemből valami vígságosabb irányba. Nem tehet róla, hogy olyan mesét talál ki, amelyikben kutyák és macskák hadakoznak, s a kutyák kapják meg a magukét.
Ül a csízkalitka előtt, és mondja álmos kis cicahangon:
| ez a szóban forgó macska, |
|
| sőt hamar abba kell hagyja |
|
| s ahány kutya, annyiféle, |
| hát nem megy a játék babra, |
| hanem vérre, macskavérre! |
|
| Szépen összegyűltünk heten, |
| macskának itt nincs kegyelem! |
|
| de még azt megengedjétek, |
|
| Így ugatnak összevissza – |
| s kutyák között széjjelcsap! |
| szörnyű nagy sivalkodással, |
| s néz utánuk víg vihánccal, |
|
|
És néz Lédiell nagy diadallal IX. Lajosra. Szegény IX. Lajos, a dakszli ott kuporog a csízkalitka sarkában, és megerednek a könnyei.
– Ne sírj! – kérleli Lédiell. – Ez csak egy példabeszéd, az életből ellesve.
– Elég baj az – szipog-szepeg IX. Lajos. – Mért mesélsz nekem ilyeneket?
Lédiell belátja, hogy igaza van a fogolynak, és csöndesen lehajtja a fehérséges fehér fejét.
Mörrenmorcogi Micó telefonál a nagybátyjának, Csíkosbunda Kázmérnak
Miközben a fogoly dakszli, IX. Lajos ott reszket a csízkalitkában, Mörrenmorcogi Micó nagy elhatározásra jut a tanácstestülettel.
– Felhívom telefonon a nagybácsinkat. Neki van gyakorlata az efféle fogolyügyekben. Majd ő segít nekünk egy jó tanáccsal.
És már nyúl a telefonért, ami éppen ott van a keze ügyében a meredek háztetőn. A Krisztina Központot tárcsázza, ahol nagy nehezen végre fölveszik a kagylót.
– Olvasunk ott vagy trafikálunk? – türelmetlenkedik, de amikor egy kedves női hang jelentkezik, igyekszik a legbarátságosabb hangján duruzsolni: – Halló! Központ? Itt Mörrenmorcogi Micó! Igen, Pincérfrakk utca. 999-999! Interurbán vonalat kérek. Szíveskedjenek kapcsolni a nagybátyámat, Csíkosbunda Kázmért. Igen, igen! Csíkosbunda. Mint tigrisbunda. Cím: Pakisztán, Páfrányfalva. SÜRGŐS!
Ha sürgős, a Krisztina Központ sürgősen kapcsol. Szalad a hívás a telefondróton, hegyen-völgyön át, szalad a tenger alatt, ahol kékfejű halak szaglásszák körül a telefondrótot, fölötte meg emeletes hajók úszkálnak a tengeren, sirályok röpködnek, de akkorák, mint valami darumadár. Egykettőre megérkezik a hívás a pakisztáni dzsungelbe, egyenesen Páfrányfalvára.
– Halló! Ki az? Ki zavar? – dörren egy FÉLELMETES HANG a telefonba, hogy Mörrenmorcogi Micónak egy szempillantásra még a lélegzete is eláll. De hamar összeszedi magát.
– É…é…é…én vagyok, Kázmér bátyám. A Micó.
– Hangosabban, mert odavágok! – horkant Csíkosbunda Kázmér. – Nem szaporítom a szót fölöslegesen!
– A Micó beszél – nyekegi Mörrenmorcogi Micó. – A Micó gyerök – folytatja tájszólásban, mert amikor nagy ritkán megijed, mindig őzni kezd, mint egy szegedi papucskészítő mester.
– Aha – békül meg FŐFŐRETTENETES, a híres Csíkosbunda Kázmér. – Aha! Hát mija, Micó öcsém? Mi fáj, mi nem fáj? Kit kéne megnyuvasztani? – Mert ő meg ilyen kedélyesen szokta meg az atyafiaival.
A telefon körül ott lebzsel a tetőn Bilkeygorzó, Rafael, Háj, Iháj, Miháj. „Na, mit mond?” – sugdosódnak.
Mörrenmorcogi Micó gyorsan eldicsekszik a Cincérfark utcai kutyák csihi-puhálásával, végül a dicső nagybáty tanácsát kéri, hogy mi legyen a fogollyal.
A vidám haditudósítás közben egyszer csak elkomorodik, aztán elsápad.
– Nem, nem, Kázmér bátyám! Arra nem gondoltunk. Az túl erős büntetés lenne. Különben is csak dakszli az illető.
– Akkor is! – dörren Kázmér bácsi a telefonba. – Ha macskák is vagytok, ne felejtsétek, hogy valaha ti is tigrisek voltatok, nem gyáva cenkek, akik egy kis vér láttán ájuldoznak. Ez a végső szavam! És most hagyjatok aludni, mert itt Pakisztánban már beállt az esős évszak. No, isten áldjon, Micó fijam, híjjá máskor is! – És lecsapja atyafiságosan a kagylót.
Mörrenmorcogi Micó elégedetlenül ül, és fölöttébb zavartan csóválja a farkát.
– Mit ajánl? – kérdezi Bilkeygorzó.
– Hogy vegyük a vérét – felel csüggedten Micó. – Egy dakszlinak! Azt már nem! Még ha egy komondor vagy pláne egy bernáthegyi kutya volna. Az már valami! Akkor lehetne valamit kezdeni!
IX. Lajos hallva, hogy miket mondogatnak a feje fölött, hangosan elsírja magát. „Kutyasors ez” – gondolja.
Lédiell fölkiabál az udvarról, fogva IX. Lajos fejét:
– Szép kis nagybácsi, mondhatom! Akkor lássam, amikor a hátam közepét!
Háj, Iháj, Miháj, csak hümmög, de nem nyilvánítanak véleményt.
– Én látni se bírom a vért – krákog zavartan Rafael.
– Nem is lesz vér – szögezi le szokatlanul szelíden Mörrenmorcogi Micó.
És IX. Lajos, a dakszli, megnyugodva fekteti le fejét a csízkalitka padlójára.
Mörrenmorcogi Micó megáll a meredek tető legmeredekebb tetején, a kémény mellett, ahonnan Kováts Nikoláj egyszer lekalimpált. Fennhangon hirdeti ki, hogy a maga esze után mit határozott a fogolyról.
– Nem bántjuk IX. Lajost! A többiek, a nagyok elszaladtak, régen túljárnak már a Bujjbehamari erdőn. Ez itt maradt. Legyen a barátunk!
Lédiell szólal meg elsőnek:
– Van neked szíved, Micó! Ezért szeretlek.
Bilkeygorzó csak ennyit mond:
– Jól van.
Rafael hirtelen egy versezetet költ, s belényávogja IX. Lajos fülébe:
| nem lesz Lajos e dakszli, |
| Jó dolgod lesz közöttünk, |
| megvédünk mindig, megládd! |
|
És Háj, Iháj, Miháj mehet haza, mert nem kell már testőr a Pincérfrakk utcába. Háj megy Piszkéndre, Iháj Puskándra, Miháj Vencsellőre.
Bilkeygorzó megnősült végre, odavitte a feleségét az elhagyott házba. Hogy el ne felejtsem, cicáné neve igen szépséges, úgy hívják, hogy Annabella.
Megjelent Rafael verskötete, a Nyávogiszerenád. Jó kritikákat kapott rá fővárosi és vidéki lapokban is.
Mörrenmorcogi Micó két hétre elrepült Párizsba, a FRAKKAVION gépén persze, de három nap múlva hazajött, olyan erős honvágy gyötörte.
Lédiell otthon maradt, békésen játszadozni az újrakeresztelt Edvárddal, a dakszlival, de a többiek is szépen megférnek vele, csak azért mérgesek, mert nem megy utánuk a meredek háztetőre.
Kováts Nikoláj eljárogat sakkozni Mörrenmorcogi Micóhoz, s noha Lasker Emánuelt többször is maga alá gyűrte néhány nehéz partiban, a Főmacskától kapja számolatlanul a mattokat, de az se veszi el a kedvét. Csak azon csudálkozik, hogy milyen békésen megférnek a HÉTRETTENETESEK egy kutyával. Olyankor megmagyarázzák neki, hogy FŐ A BARÁTSÁG!
Járnak az aranyautóbuszok továbbra is a Pincérfrakk utcában, fűrészel a tizenkét fűrészes manó, s mennek a meredeken egymás mögött a fél autóbuszok.
Ha a Cincérfark utca felől mész, hármat se számolsz, egy magos kőfal előtt találod magad. Jó öreg kőfal az, tetején átfolyik a repkény. A fal mögött elhagyott ház, ajtaján ki-be röpködnek a fecskék meg tavasztól új tavaszig a szél; udvarán vadon nő a kapor és a bojtorján, a jázmin és az orgona; a kerekes kút vizében olyan öreg békák élnek, hogy szemüveg nélkül a víztükörre szitáló holdfényt se látják. A fák sejtelmesen suhognak: bizonyos, hogy elátkozott királylányok, akik egy szép napon majd megrázzák magukat, és lobogó hajú szőke lányok lesznek. Leszállnak értük a kormány mellől az elfűrészelt autóbuszok sofőrei, a tejesember elejti ámultában a tündöklő teli tejesüvegeit, a pékinas bámultában a kiflis kosarát, és Dániel, az öreg csízszelídítő is visszafiatalodik ötven évet, hogy megkérje a legszőkébbik kezét.
Leselkedjetek be a rozsdás vaskapun, ha netán arra jártok!
A zsiráfnyakú cica
Hol volt, hol nem, volt egy Színpompánia nevezetű ország, ahol minden olyan szivárványosan ragyogott, hogy káprázott az ember szeme, akárhová nézett. Tengerkék és tűzpiros, fűzöld és aranysárga tündöklött szerte, házfalakon és tetőkön, s még a szemeteskocsik is cinóberpirosak voltak, mint a paradicsommadár szárnya.
Hosszú zsinór függött keresztben az ország fölött: egyik végén a Nap lebegett, másikon a Hold. Egy világlustája gépész kezelte a Napkeltő és a Holdébresztő masinát, ezért sokszor megesett, hogy egyszerre sütött a Nap és ragyogott a Hold Színpompánia fölött.
De ennél nagyobb csudák is megestek Színpompániában!
Jött egyszer egy koromfekete éjszaka: Nap se sütött, Hold se ragyogott! A miniszteri palotában álmosan sétikált az éjjeliőr, s egyszer csak egy csukott ajtó mögül kaparászást hallott. Benyit: egy furcsa állatkát talál. Cicához hasonlít, de a nyaka pöttyös és létrahosszú, mint a zsiráfé, lábacskái vastag elefántlábak, háta pedig éppen olyan, mint a kétpúpú tevéé.
– Prücsök vagyok! – szólalt meg a furcsa csöppség. – A Varázspapírból szabtak, és a Tündérfestékből festettek.
Elcsudálkozott az őr, és jelentette a dolgot a Főminiszternek. Az pedig a furcsa kiscicát a lányának, Pirosnak ajándékozta, hadd legyen játszótársa.
Prücsök otthona a palota lett, ott játszadozik Pirossal a kislány szobájában; hol egy pöttyös labdával dobálóznak, hol Piros meséit hallgatja.
Piros elmeséli, hogy Színpompánia legnagyobb ellenségei a Felhőkatonák, mert ha esővel támadják az ország határait, eláznak a határok, a víz befolyik az országba, s elmossa Színpompánia tündöklő színeit. Ezen a szomorú mesén elsírja magát Prücsök, s Piros alig tudja megvigasztalni.
– Inkább labdázzunk! – javasolja neki, s amikor Prücsök ügyetlenül orron találja, akkorát nevet, hogy belécsendülnek a falak.
Még meg se melegedett Prücsök a palotában, kitudódott, hogy az udvari postás: Expressz unokája, Gyurka festette őt, s Gyurka szabta Varázspapírból. Ez a Gyurka gyerek annyira búsult a festett kiscica után, hogy kézen fogta az öreg Expressz, s vitte a Főminiszter elé, kérve Színpompánia urát, adná a gyereknek Prücsköt.
– No, jól van – mondta a Főminiszter –, legyen a tied Prücsök! De néha engedd vele játszani Pirost.
Nagyot füttyentett örömében Expressz, s vitték haza Gyurkával a furcsa kiscicát, át a város zegzugos, színekben pompázó utcáin.
Útközben láttak egy Asztalost, támaszkodott az ablakában. Azzal egy kiságyat csináltatott Prücsöknek az öreg Expressz. Láttak egy Mázolómestert is, amint az utcán térdepelve mázolta a falakat, nagy zöld vödörben kevervén a lilát. Attól vidám falakat rendelt az öreg postás, hogy vígan érezze magát Prücsök a postaládikó házikóban!
Végre hazaértek!
A postaláda házikó ajtajában Trombita várta őket, a híres zenebohóc. Az ablakban, nagy köcsögkalappal a fején Ugrondi bámészkodott. Betoppantak a postaládába, s leültek körben, Prücsök mellé Gyurka. Olyan pisze orra volt, hogy szinte beléesett az eső, s égnek álló piros szalmahaja, mint valami lángoló boglya. Expressz egy mélységes mély fotelba ült, közel a telefonhoz, hogyha Prücsöknek szüksége lenne valamire, azonnal telefonálhasson érte.
– Én majd trombitálok neked – mondta Trombita –, mivel még soha nem láttam zsiráfnyakú cicát.
– Én majd megtanítalak kötélen táncolni – mondta Ugrondi –, mert nincs annál a világon semmi jobb.
– Én majd bemutatlak Paletta barátomnak, a híres festőnek – mondta Gyurka –, mert ő tanított meg engem festeni.
Igen ám!
De Paletta éppen az utcán kószált, azt remélve, hogy találkozik Pirossal, akibe fenemód szerelmes volt. Nagy szerencséjére arra biciklizett Piros, csak úgy lobogott utána hosszú aranyszőke haja. Még a Napnak is annyira tetszett, hogy lesütötte két nagy izzó szemét, s csak azt hallgatta, hogyan surrog a szélben Piros biciklije.
Paletta bátran Piros szemébe nézett.
– Szeretsz-e, Piros, édes egyetlenem?
– Szeretlek, Paletta – sóhajtott Piros.
– Akkor jó! Akkor megkérlek apádtól, a Főminisztertől, lesz, ami lesz.
Tündöklő szívvel járt-kelt Paletta az utcákon. Az se bántotta, hogy a Felhőkatonák vezére, Gonosztódor döngette az eget, egymagában úgyse árthatott Színpompániának.
Egyszer csak díszes kompániával találkozott a Tündérparkban: elöl ment Prücsök Gyurkával, mögöttük trombitált Trombita, ugrándozott a két kezén Ugrondi, s vígan szaporázta lépteit Expressz, az öreg postás. Éppen az Állatkertbe igyekeztek, s velük ment Paletta is, úgyis régen látta utoljára a színpompániai állatseregletet.
Ó, az a csudás Állatkert!
Gyurka és a zsiráfnyakú kiscica bújócskát játszott a bokrok között, Trombita egy kicsi gügye dalra fakadt, Ugrondi hamisan kontrázott neki:
Ezen aztán nagyokat nevettek, s ide-oda kalandoztak a ketrecek, fák, bokrok közt, meg-megszólítva az állatokat. Prücsök mindegyik állatban a testvérét látta, s úgy kezdte szólítgatni őket:
– Édes-kedves Elefántom! Nem vagy te a testvérem?
– Én ugyan nem, kis Prücsköm – sajnálkozott az Elefánt –, hiába olyanok a lábaid, mint az enyém, te akkor se vagy elefánt.
– Édes-kedves Zsiráfom! Nem vagy te a testvérem?
– Én ugyan nem – szánakozott a Zsiráf –, hiába van zsiráfnyakad, te akkor se vagy zsiráf.
Végezetül a Tevéhez fordult Prücsök nagy esengve:
– Édes-kedves Puputevém! Te se vagy a testvérem?
– Sajnos, én se – rázta meg fejét a Teve –, hiába van olyan púpod, mint nekem, te akkor se vagy teve.
Elszomorodott ezen Prücsök, lehorgasztotta a fejét, s hátra se nézve, otthagyta az Állatkertet. Az Elefánt, a Zsiráf meg a Teve közrefogták, és elkísérték a kapuig. Ott azt mondták neki:
– Sose búsulj, Prücsök! Szép kis festett cica vagy, jobb neked így! – Azzal elbúcsúztak tőle.
Nem akaródzott hazamenni a postaláda házikóba, de sétálni se volt kedve Prücsöknek, annyira elszontyolodott. Gyurka fagylalttal kínálta, hiába; Paletta perecet vett neki, rá se nézett.
– Menjünk haza! – kérlelte szomorúan a barátait.
Csak akkor vigasztalódott meg, amikor Trombita hirtelen kézenállást csinált, méghozzá különlegeset: csak az egyik kezén tartotta magát, a lábait meg összefonta a magasban. Ugrondi pedig az orrán egyensúlyozott Trombita hangszerével, tánclépésben ugrándozván, mialatt hét kék labdával játszadozott, dobálva a labdákat a trombita körül.
Aztán hazaértek, Expressz finom vacsorát főzött.
– Gyere, kis zsiráfnyakúm – hívta enni Prücsköt.
Ő meg elfelejtette a nagy bánatát.
Másnap reggel Paletta indult a palotába, egyenest a Főminiszter elé, hogy megkérje tőle Piros kezét. Csudálatos kék nefelejcset tartott maga elé, ahogy lépegetett fölfelé a palota kanyargós lépcsőjén.
Piros a lépcső tetején várta szívrepesve, s még a Nap is elsápadt az irigységtől, amikor látta, hogy Piros kiállt a lépcsőre szíve szerelme elé.
Hanem hajaj!
A Napnál is jobban irigykedett Színpompánia két főintrikusa, a zöld Ceremóniamester és szemüveges áspis felesége, Lilamorc! Ha a Ceremóniamesterné nem lett volna amúgy is lila, azt gondolhatnánk, hogy az irigységtől változott el a színe. Mivelhogy azt hitte, hogy egy szép napon majd a Ceremóniamester ül a főminiszteri székbe, s mellé páváskodni ő: Lilamorc. Most meg ez a jöttment Paletta keresztülhúzza a számításaikat!
Paletta fölért a palotába, egy tisztelettudó inas bejelentette a Főminiszternek. Az szívesen fogadta Palettát, mert tetszett neki a csinos fiatalember, s látta, ahogy Pirosnak még jobban tetszik. Csak azt kötötte ki, hosszú töprengés után, hogy előbb fesse meg a főminiszteri családfát, mert a Felhőkatonák elleni háborúkban elázott a nevezetes családfa.
Azzal útjára bocsátotta a fiút.
Alig szusszant egyet a Főminiszter, megint előtte állt Paletta, kezében a szépen megfestett családfa. Zöld mezőben egy tündöklő fehér lombú fát festett, minden egyes ágán ragyogó levelekkel, a leveleken megtalálhatta a Főminiszter az őseit: apját, nagyapját, dédapját, ükapját, valamint anyját, nagyanyját, dédanyját, ükanyját, visszafelé az időben. Az alsó ágon egy kicsi levelecske ábrázolta Pirost.
Nézte, nézegette a Főminiszter a csudálatos képet, s csak ennyit mondott Palettának:
– Ügyes gyerek vagy, fiam.
Több se kellett a Ceremóniamesternek és Lilamorcnak!
Dühödten látták az erkélyről, amint Piros és Paletta sétálgat a palotakertben. Főtt a fejük, mitévők legyenek. Végezetül azt sütötték ki, hogy elkocsikáznak az udvari hintón a Felhőkatonákhoz, s megkérik Gonosztódort (aki mellesleg Lilamorc édesbátyja volt), hogy rontassa össze nagy égzengéssel Színpompánia határait, hadd ázzanak tönkre a házak, a tetők, az utcák, mázolódjanak szét az ország csudálatos tündöklő színei.
Egy tüzes táltost gyorsan hintóba fogtak, s elindultak a koromfekete éjszakában, lopva, hogy senki ne lássa őket. A Ceremóniamester ült a bakon, Lilamorc a hintóban. Veszettül hajtottak az éjszakában, fölöttük egy világcsúfja varjú károgott, mutatva az árulóknak az utat Gonosztódor csapatai felé.
Igen ám!
Csakhogy a settenkedőket meglátta Prücsök, ahogy bámészan a surrogó hintó után nézett.
Prücsköt se látták, Palettát se. A fiú a palotakertben bolyongott, Pirosra gondolva, s egy verset fabrikált a Holdtól kérdezgetve, hogy elég jó-e. A vers így hangzott:
Hanem hopp!
Meglátta a hintót s a galád Ceremóniamestert Lilamorccal. Mindjárt tudta, hogy baj van. Gyorsan a barátaihoz! Trombita aludt már, Ugrondi fújta meg a vésztrombitát, hogy fölriassza Színpompánia lakóit. Addigra Prücsök fölmászott a Nap meg a Hold zsinórjára, s az ég tetején fogta föl a hátával Gonosztódor támadását.
A vízoltók hosszú létrákra másztak, fejük fölé zöld ernyőket tartva, az utcákon rajzott Színpompánia minden lakója, s biztatták a vízoltókat, hogy verjék vissza Gonosztódor támadását. Nem is sikerült neki eláztatni az eget Színpompánia fölött, fejvesztve vonult vissza csapataival.
Tehát megbukott a Ceremóniamester és Lilamorc galád terve! Eltakarodott a katonáival Gonosztódor, hazamentek a vízoltók, mindenki nyugovóra tért, Ugrondi is lefeküdt Trombita mellé a postaládikó házikóban. Csak Prücsök és a Hold maradt ébren, és Paletta, aki még mindig ott a palotakertben bolyongott, Piros ablakára lesve.
Hát a Ceremóniamester és Lilamorc?
Ők lassan lopakodtak haza, de nyomukba eredtek az udvari darabontok, s hogy nagy bűnükért vezekeljenek, az udvari becsületbíróság elé állították őket.
A Főminiszter vezette a tárgyalást. Prücsök volt a Vád Tanúja. Megállt egyenesen a bírói pulpitus előtt, s elmondott mindent, amit látott.
Zúgott a terem, mindenki azt kívánta, hogy büntessék meg a Ceremóniamestert és Lilamorcot, mivel Színpompánia vesztét akarták.
A két árulót bilincsben vitte börtönbe a porkoláb, az utcán egy kicsi dühös kutya még meg is ugatta őket, s csak vonszolták magukat lehajtott fejjel. A Ceremóniamester még zöldebb lett, mint volt, Lilamorc pedig még lilább.
Reggel Piros és Paletta összetalálkoztak a palotakertben, fogták egymás kezét, s csak nézték egymást hosszan, szerelmesen. Piros két szép orcája ragyogott, Paletta meg boldogan simogatta szépséges szerelme aranyszőke haját.
És mi lett Prücsökkel?
Belőle igazándi igazi cica lett, mert a Gonosztódor elleni küzdelemben leolvadt a hátáról a két púp, elefántlábacskái helyett rendes cicalábai lettek, és a zsiráfnyaka is odalett.
Attól kezdve egész nap csak Gyurkával játszadozott, néhanapján meg Pirossal. Este a postaláda házikóban üldögéltek, a híres zenebohóc Trombita trombitált neki, a még híresebb kötéltáncos Ugrondi ugrált, Expressz bácsi meg vacsorát főzött. Ott élnek ma is, vidám barátságban.
Ha Színpompániában jártok, nézzetek be hozzájuk!
A pöttyös zöld lovacska bátyja
Messzi kerek földön ismerték a lipitonkai halászokat, olyan híres halászok voltak! Főleg Bibés Bence apót becsülték, aki százéves volt már, de még halászgatott a Dunán – minden hajnalban be az öreg ladikba! s húzta az evezőket a fodrosságos hullámokba mártva, Lipitonkától Ásványráróig. Ha a parti fűzfák a ladikja elé hajoltak a zöld ágaikkal, csak fuvintott rájuk, s az ostoros fűzágak ijedten szétrebbentek. Bámészkodott Bibés Bence fölött a magasságos Nap is az ég közepén, vígan lángkerekezve, s mondogatta neki teli jókedvvel:
– Jól van, öreg Bence! Ügyesen végzed a munkád, végezd is még sokáig!
Egyszer valami csudálatos nagy halat fogott ez a Bence apó, háromszor akkorát, mint a halászó ladikja. Húzta-vonta keservesen, csurom víz lett az inge, fénylett az izzadságtól a homloka, de csak partot ért.
Igen ám!
De alig ért partot, lecsapott a magasból egy sárkány, tüzet gomolygó szájjal, s fertelmes karmos négy lábával elkapta a halat. Indult volna vele, hogy tengerentúli fellegvárába vigye, ott a sárkányserpenyőben megsüsse és bevacsorálja.
Hohó!
Hátranyúlt Bence apó egy mángorlófáért – és jót odazuhintott a sárkány körmeire! Nesze neked, sárkány!
Nagyot jajintott a sárkány, fájdalmában bekapta a körmeit, aztán dühös verset ordibált az öreg halásznak:
| Megállj, megállj, Bibés Bence! |
| egy nagy bosszút kitalálok! |
|
Ha ígérte az a fene sárkány, talált is olyan bosszúra, hogy szegény Bibés Bence belekékült.
Mert azt eszelte ki az a dühös féreg, hogy elnyelte Bence apó unokájának, Kisbencének a mátkáját, azt a gyönyörűséges aranyhajú Zsófikát.
Ripsz-ropsz!
Sripp-sropp!
Nagy nyelintéssel a hasába hörpentette, hímes ruhástul, piros csizmástul, mire az a szegény, aranyhajú Zsófika megnyikkant volna. Feküdt csak hosszában, szép egyenesen a sárkány gyomrában, feneketlen sötétségben, csillagtalan éjszakában.
No, te szegény aranyhajú Zsófika!
Kisbence ezalatt önfeledten furulyázott egy cserefa tetejében, olyan víg kedvvel, mint valami füttyös kismadár.
Hallgatta azt a mesebeli muzsikát egy rigó, egy cinke, egy kakadu, egy harkály és egy vörösbegy – s mindegyik azt visongta Kisbence fülébe a cserefa lombjai közül:
– Aj, Kisbence, kedves kisfickónk! De csudálatosan furulyálsz, hallod-e? Ilyen angyalfútta muzsikát még sose hallottunk, pedig mi is tudunk eleget muzsikálás dolgában.
Úgy tudott furulyálni ez a Kisbence, hogy még a gondjaira bízott tehéncsordát is énekre fakasztotta. Más rendes tehén csak bőgni tud, basszus hangon bőgicsélve. „Múúú, múúúú, múúúúú!” – de az ő csordájában a tehenek dalolásztak, sőt táncra is kerekedtek, amikor Kisbence azon az ötlikú furulyán rázendített. Mert varázsfurulya volt az az ötlikú szerszám, igazi varázslatokra szentelt.
Most azonban hirtelen elhallgatott a furulyaszó. Belényilallt valami Kisbencébe.
Valami rossz sejtelem állt a szívébe. Látott a cserefáról leperegni egy árva falevelet, pörgött az lassúdan, s lehullott a földre. A föld a fa körül azon miccenetben vérpiros lett, mint amikor vér fröccsen a tiszta szűz hóra.
Lépdelt egy legyezőfarkú páva is Kisbence felé.
Magasra tartott fejjel nézett a szemébe, s a pávaszemekben valami kimondhatatlan szomorúságot érzett a gyerek.
Odalépett a cserefához egy piros szarvú tehén is, a piros szarvú tehénnel egy pöttyös zöld lovacska. Nem énekelgetett a tehén, nem nyihorászott a lovacska, nem káricsált a páva. Néztek csak szomorúan Kisbencére, és egy szó nem sok, de annyit se szóltak.
Megszólalt végül Kisbence:
– Mit akartok jelenteni nekem, kedvességes barátaim?
– Rosszat, igen rosszat – felelt a piros szarvú tehén, a pöttyös zöld lovacska, a legyezőfarkú páva.
Aztán a három hűséges állat elmondta, hogy Bence apó mekkora halat fogott az ásványrárói Dunában, s hogy egy falánk sárkány lopni akarta volna a zsákmányt, amit Bibés Bence nem hagyott. Erre az a fene sárkány bosszúból elnyelte aranyhajú Zsófikát, s elviharzott vele a tengerentúli fellegvárába. Ott fekszik most Zsófika a sárkány hasában, mint valami csillagtalan fekete éjszakában.
Ennyit mondott csak a három hűséges állat, de ennyi is elég volt Kisbencének.
Nehéz lett a szíve, mintha malomkő nyomta volna, elborult a kedve, sűrű feketébe.
Ajha!
Nem volt kedve Kisbencének furulyálni!
Indult lehajtott fejjel haza, a tehén, a lovacska, a páva utána. Elballagott a hédervári kastély előtt, a kastély kapujában talált egy óriási cső kukoricát, lemorzsolta a három hűséges állatnak, aztán aló! szedte a lábát hazáig. Nem is hallotta, hogy a pöttyös zöld lovacska azt mondta a piros szarvú tehénnek meg a legyezőfarkú pávának:
– Majd segítek én Kisbencén, ne búsuljatok! Majd az én bátyám mindent rendbe hoz.
Otthon Kisbence elkérte a nagyapjától, Bibés Bence apótól, a szekrényben őrzött huszárruháját.
Bibés Bence odaadta Kisbencének a régi huszárruhát, még a valahai kardját is a gyerek oldalára kötötte. Mert hogy szavamat ne felejtsem, mielőtt Bence apó halász lett Lipitonkán, a legbátrabb huszár hírében állott, aki valaha Szigetközben született.
Mikor aztán Kisbence huszárnak öltözött, csak füttyentett egy nagyot, s hát! – egy piros ló termett alája. Ez a piros ló volt a pöttyös zöld lovacska bátyja, s nem valami közönséges ló volt, hanem igazándi táltos. Rágondolt a pöttyös zöld lovacska, amikor Kisbence megsegítéséről beszélt a piros szarvú tehénnek meg a legyezőfarkú pávának.
Kihúzta Kisbence a nagyapja rozsdás kardját, és éktelen rikkantással útnak eredt a sárkány tengerentúli fellegvára felé.
Elmaradt mögötte a lipitonkai templomtorony.
Éhes volt, szakított egy tündöklő körtét a mannafáról, egy mosolygó almát a cseremicebokorról. Aztán megsarkantyúzta a pöttyös zöld lovacska bátyját, a piros táltos lovat.
Vitte a piros táltos Kisbencét, vitte gyorsan aranyhajú Zsófika megmentésére, szaladt vele sebesen az országúton. A piros szarvú tehén még bánatosan utánuk bődült:
– Hozd haza, Kisbence, hozd haza, kedves barátom, aranyhajú Zsófikát!
Útközben találkozott Kisbence egy veres tarajos kakassal. Fölmenesztette a kakast egy fára, hogy jól nézzen körül, látszik-e már a sárkány tengerentúli fellegvára.
Szétnézett a kakas, és lekukorékolt a magasból Kisbencének:
– Látszik már, de igen messze, túl a tengeren. Ha sietteted a piros táltost, a pöttyös zöld lovacska bátyját, estig odaérsz!
Jól van!
Ha elindult Kisbence, meg is érkezett. Estére rábukkant a sárkány tengerentúli fellegvárára.
A sárkány, az a gonosz féreg, kinn állt a várkapuban, s birkózni hívta Kisbencét. De a piros táltos súgott Kisbencének valamit.
– Majd ha meszet ettem! – kiáltott Kisbence. – majd akkor birkózok veled! Inkább fuvintok egyet a furulyámon.
Azzal fuvintott is, a sárkány meg énekelni kezdett, azaz kornyikálni csak, és járta a táncot a négy ocsmány karmos lábán, pedig semmi kedve nem volt táncolni.
Egy óvatlan pillanatban aztán Kisbence a sárkány hátára ugratott a piros táltossal, s a pöttyös zöld lovacska bátyja zuhé! az irgalmatlan táltospatával jól oldalba csördítette a sárkányt. Eldőlt a gonosz féreg erejét vesztve, mint a krumpliszsák, csak happogott levegő után, de ereje egy szikra se maradt. Kisbence pedig kirántotta a nagyapja valahai rozsdás kardját, s lenyiszálta sorra a sárkány sok fejét. Végezetül ügyesen fölhasította a feneketlen nagy hasát: ott feküdt benne aranyhajú Zsófika. Talpra segítette, kiemelvén a feneketlen sötét börtönből, megcsókolta jobbról-balról, maga elé kapta a nyeregbe, s indult vele hazafelé a pöttyös zöld lovacska bátyján, a piros táltoson.
Hazafelé röptükben Kisbence levetette a huszárruhát, és felöltötte megint a pásztori gúnyáját. Azon a csudálatos furulyán muzsikált egy sort, hogy messziről is meghallotta a piros szarvú tehén, a pöttyös zöld lovacska és a legyezőfarkú páva.
Hanem ez még semmi!
Azzal a csudálatos furulyával még egy utolsó varázslatot művelt: eltüntette a lipitonkai öreg halászkunyhót, és a helyébe olyan tündökletes kéttornyú palotát varázsolt, hogy Bibés Bence apó csak a száját tátotta ámultában.
Hát még amikor végignézett magán: nem a viseltes halászgúnyában várta haza az unokáját, Kisbencét, hanem igazándi királyi palástban feszített, mivelhogy azt varázsolt rá Kisbence az ötlikú furulyával.
Széttárt karral, repeső szívvel fogadta a hazaérkezőket.
Még aznap fényes lakodalmat laktak a kéttornyú palotában. Annyi vendég gyűlt ott össze, hogy annyi tenger embert még sose láttak Lipitonkán. Voltak ott ásványráróiak, mecsériek, héderváriak, lickóiak, lébényiek, de még a győri halaskofák is megtisztelték Kisbence és aranyhajú Zsófika lakodalmát.
Folyt a lé meg a lé, még a sánta kutyák is halcsonttal hajigálóztak, a dunai öreg békák is halat ettek, a bécsi autózgató turisták is mézes perecet ropogtattak. Három cigánybanda húzta a talpalávalót, sőt! a piros táltos, a piros szarvú tehén, a pöttyös zöld lovacska és a legyezőfarkú páva elcsípett a határban egy veres rókát, hegedűt nyomtak a mancsába, és az is ott muzsikált, ha akart, ha nem, ahogy csak győzte.
Ha még folyik az a hírességes lakodalom, állítsatok be Lipitonkára, Kisbence és aranyhajú Zsófika bizonyosan szívesen lát a vendégsereg körében benneteket.
Zöldbajusz Marci királysága
Volt valahol egy öreg láda, oldalán négy lángolópiros tulipánnal, tetején ezüstkulcsra nyíló aranylakattal s mindenfelől telis-tele rajzolt ákombákommal, valamilyen ismeretlen mester keze által. Valaki a lakatot kikulcsolta, a láda tetejét nagy nyikorgással fölemelte, de nem talált a láda öblében semmi egyebet, csak az itt következő mesét.
Hírességes vitéz volt Kalpagóriában, hírességes vitéz és nagy vadász Zöldbajusz Marci. Ha vitézkedni indult, azaz fát irtani, csak vállára kapta a fadöntögető fejszét, ha vadászatra, elő a duplacsövű puskát, s neki a világnak! Ha egy fát kidöntött, ott az erdőn fölaprította, s toronyba rakva hordta haza a tenyerén, egyenesen szíve szerelme: Hétvilágszépe Lionella konyhájáig, hadd fűtse a kemencét. Ha vadászni jött kedve, röptében durrantotta le a magasságból a szélnél-gyorsabb madarat is, medvékről, farkasokról, elefántokról nem is szólva. Nem csuda, hogy hírességes vitéz és nagy vadász volt Kalpagóriában Zöldbajusz Marci.
Egy este is éppen vadászgatott, mert holdvilágon különösen jól látott ez a Marci gyerek, amikor elébe állt egy vörös róka meg egy zöld csuka, s párosan jelentették neki.
– Aj, Zöldbajusz Marci! Ne vadászgass, ne járd az erdőt, mert nagy baj van otthon! Alig jöttél el otthonról, belopódzott a kertek alatt az a gonosz Berengár, a vogézek királya, s kezdte körüludvarolni Hétvilágszépe Lionellát, hogy eredjen vele vogézföldre.
Igazat szólt a vörös róka meg a zöld csuka, mert csakugyan ott istenkedett Berengár király Hétvilágszépe Lionella előtt.
Hanem beszélhetett az a fő-fő vogéz, Hétvilágszépe Lionella hármat dobbantott:
– Menj az utadra, Berengár király! Az én szívem szerelme Zöldbajusz Marci, mért mennék veled akárhová?
Ahajhaj!
Pirosra vált Berengár király két orcája, mint a mezei pipacs, feketén villogott a szeme, hogy az ördögé se feketébben. Fölemelte azt az átkozott bal kezét, a másikat meg arra a gonosz szívére szorította, s iszonytató dühében szörnyű átkot mondott Hétvilágszépe Lionellára.
– Ha nem jössz velem Vogéziába – kiáltotta bosszúsan –, ha nem leszel a feleségem, ugyan nem leszel Zöldbajusz Marcié se! Mert tudd meg, te makacs leány, hogy ebben a miccenetben elvarázsollak: legyen fa belőled, fába szorulva éld az életedet, egészen a világ végezetéig!
Úgy is tett Berengár király, ahogy ígérte volt. Mire hazaért Zöldbajusz Marci az erdőből, sehol nem találta szíve szerelmét; tárva-nyitva a kapu, üres volt a ház, a tűz kialudt a kemencében. Csak egy pirostarajos kiskakas kukorékolt keservesen az udvaron:
– Ne forgolódj a házban, Zöldbajusz Marci, ne keresgéld Hétvilágszépe Lionellát! Az a gonosz Berengár király járt itt érte, s mivel nem ment vele Vogéziába, hogy a felesége legyen, elátkozta a te szíved szerelmét, s fa lett belőle, úgy kell élje az életét, egészen a világ végezetéig.
No, szegény Marci! Hírességes Zöldbajusz vitéz! Most micsinálsz? Leült csak árva feje az udvaron, töprengett három nap, három éjjel, töprenkedett egyre, hogy mitévő legyen. Végezetül fölnyergelte lángfuvintó táltosát, kézbe kapta a trombitacsövű pisztolyát, s világgá indult, megkeresni Hétvilágszépe Lionellát, s kiváltani átka börtönéből.
Ha elindult Marci, az a hírességes Zöldbajusz vitéz, meg is érkezett vogézföldre, Vogézia királyához, ahhoz a gonosz Berengárhoz. Ott volt Berengár palotájának udvarában, ott volt szíve szerelme, egy fába szorulva. Csak nézett ki a fából a két szomorú nefelejcs-szemével, nézte Zöldbajusz Marcit, de egy szó nem sok, annyit se tudott mondani.
Több se kellett a hírességes vitéznek, csak rámosolygott a fába szorult Hétvilágszépére, s ment föl a palota márványgrádicsán Berengárhoz, ment bátran, hogy leszámoljon vele, s hogy visszaváltsa az átokból szíve szerelmét.
Igen ám!
De Berengár király elbújt Marci elől, mert tudta, hogy a hírességes vitéz nem sokat kukoricázik, ha a keze közé kerül. Szaladt a pincébe, s behúzódott egy hasas boroshordó mögé, de nem volt nyugta, s loholt föl a padlásra, hogy a kéménybe szökjön. Ment utána Zöldbajusz Marci, ment a padlásra döngő léptekkel, hogy füstölgött a palota padlása. Akkor onnét is szaladt a gonosz Berengár, s besuttyant a palota templomába, a templomtorony falába nyomakodva egészen, s maga elé varázsolt a falra egy virággal kirakott szőnyeget, hátha nem veszi észre mögötte Marci.
De bizony észrevette, úgy rezgett, reszketett, hullámlott az a szőnyeg, s mögötte ott happogott levegő után a félelemtől berezelt Berengár király.
Akkor Zöldbajusz Marci csak ugratott egyet a lángfuvintó táltosával, csőre töltötte a trombitanyakú pisztolyát, s olyat durrantott vele, hogy ég-föld belerengett, dőlt a templomtorony, mint a kártyavár. Vánszorgott elő Berengár király, olyan fehéren, mint a hétszer mosott gyolcs, térdre vetette magát a hírességes vitéz előtt, úgy könyörgött:
– Ne bánts, ne nyuvassz meg, Zöldbajusz Marci! Visszavarázsolom Hétvilágszépe Lionellát, élj vele boldogan; neked adom a királyságomat, egész Vogéziával, csak az életemet hagyd meg!
Jól van, nem bántotta nagyon a hírességes vitéz, alig hármat sózott csak Berengár füle közé, hogy három napig csuklott, három napig nyökögött tőle. De mindjárt visszavarázsolta a gonosz a fába szorult Hétvilágszépét újra leánnyá, s most olyan szép leány lett, hogy Tizenhétvilágszépe lett a neve.
Mindjárt lakodalmat laktak, csengő-bongó vigasságot csaptak. Annyi étel-ital volt az asztalokon, hogy még a kutyák is csonttal hajigálóztak, a macskák is tokaji aszút ittak. Olyan muzsikusokat fogadott a lakodalomba Zöldbajusz Marci, akiknek a szája hét napig nem vásott el a flótától, kezük el nem fáradt a vonó huzigálásától. A főmuzsikus, Nyirettyűs Rafael felröppent a levegőbe, s körülröpdöste vogézföldet, hogy mindenhol hallják a hírességes Zöldbajusz Marci és Tizenhétvilágszépe Lionella lakodalmas muzsikáját.
Így lett Zöldbajusz vitéz Vogézia királya, s szíve szerelme Vogézia királynéja. A gonosz Berengárt pedig száműzték Kalpagóriába, ott őrzi ma is a kondát Marci falujának a legelőjén. Zöldbajusz Marci király néhanap a nyakára küld egy királyi fekete macskát, hogy kémlelje ki, tisztességes kondás-e Berengár. Ő pedig ül Vogézia trónján, s uralkodik igazságosztó nagy hírrel, szíve szerelmével, Tizenhétvilágszépe Lionellával együtt.
Nézzetek be az udvarába, ha Vogéziában jártok!
Két bors-ökröcske
Hol volt, hol nem, volt valahol a világon egy vénséges vén fa, annak hetvenhét ága, hetvenhetedik ágán pedig egy cifra tarisznya. Mikor egyszer arra jártam, a tarisznyába beleláttam, benne egy mesélt találtam.
Íme a mese:
Élt egy szegény özvegyasszony. Nem volt annak senkije-semmije, csak egy jóravaló növendék fia, Marci. Ő volt szegény anyja egyetlen gyámola; még félig gyerek, de már fát irtott a rengeteg hegyek közt, hogy előteremtse a mindennapit. Indult az erdőbe kora reggel, ment Marci fütyörésző kedvvel, tarisznyájában kenyér, de annak aztán haja és bele!
Fütyült az úton:
Az anyja csak sírva nézett utána.
Hát egy napon, nagy éhesen, leül Marci falatozásra, nagy éhiben egy harapásra. Elő, karéj kenyér! De akkor előtte terem egy ősz öregember, és azt mondja neki:
– Adjon isten, fiam!
– Adjon isten, öregapám!
Nézi az öreg Marci kezében a kenyeret, s azt mondja:
– Aj, fiam, adj egy harapást! Három napja nem ettem.
– Adok én, öregapám, örömest – felel Marci. Azzal kettétöri a karéjt, egyik felét adja az öregnek, másikat megtartja magának.
No jó, leülnek, le a hűsbe. Harapnak egyet, harapnak kettőt – volt kenyér, nincs kenyér. Jól van! Megszólal akkor újra az ősz öreg:
– Jó szíved van, fiam! Megosztottad velem az utolsó falatodat, de én is adok valamit, ide nézz!
Tarisznyájába nyúl, és kiemel onnét egy apróka szekeret: négy kereke van, igazi, hanem egy gombnál se nagyobb; igazi a rúdja, a vasalása. Aztán belékotor másodszor, és előhalász egy ökröcskét, akkorát csak, mint a borsszem. Izzó-sárga a színe, mint a napé, homlokán villogó-ragyogó csöpp napocska tündököl, odaállítja a szekér elé, és a tarisznyájába nyúl harmadszorra. Ismét előkerül egy bors-ökröcske. Kék a színe, a homlokán kicsi hold világít.
Akkor azt mondja Marcinak az ősz öregember:
– Fiam, ez a tied! Jó hasznát veszed ennek a két bors-ökröcskének, mert nem játékok, hanem igazi ökröcskék ezek ám, csudálatos ökröcskék, mondhatom. Mindent rájuk bízhatsz, mert megértik, akármit mondasz. De a világ minden kincsét, ha kínálják, akkor se válj meg tőlük.
Néz Marci álmélkodva a két bors-ökröcskére, néz az öregre, de hoppsz! csak nézne, mert az úgy eltűnt, mintha ott se lett volna. Füttyent egyet, s azt mondja:
– Ejha! – Aztán még egyszer azt mondja: – Ejha!
– Hejha! – szólal meg a két bors-ökröcske. – Hejha! Ne csudálkozz, kicsi gazdánk, hanem rakd meg jól a szekeret, mert már igen húzhatnékunk van.
No, még jobban elcsudálkozik Marci. Rak egy ágacskát a szekérre, bírja-e. – Nagyobbat rakj! – szólnak hátra az ökröcskék. Rak nagyobbat. – Szálfákat rakj! – szólnak másodszor. Rakja tovább. – Csak hegyibé, kicsi gazdánk – szólalnak meg harmadszor is a csudálatos ökröcskék –, mert már igen-igen húzhatnékunk van.
Rakja, rakja, azaz csak rakná, mert rakódik magától a csudaszekér, csak úgy recseg-ropog. Azzal csak pattint egyet, s nagy dübörgéssel nekiindul a két csudálatos bors-ökröcske, a kék meg a sárga. Bámul is Marci, és bámul utánuk az erdőn medve, mókus és a sok tarka madár a lomb közt.
Húzzák az ökröcskék, mint a semmit, a szekeret. Erdőből ki, falu útjára rá. Elérnek egy fekete kőkastély elé, hát kinn áll a kastély gazdája. Csak nézi nagy hüledezve a két bors-ökröcskét. Odakiált Marcinak:
– Héj, fiú! Kié ez a két csuda-szerzet?
– Ezek? Az enyémek – mondja Marci.
– Eladod-e őket?
– Nem én!
– Neeeeeeeeeeem?
– Nem! Nem adhatom!
– Akkor addig haza nem eresztelek, míg én a Varjas-erdőm minden fáját ki nem irtod, és a fát az udvaromba be nem hordod!
Azzal nagy dühösen becsapja a kaput. Marci meg csak áll, áll és búsul. De akkor megszólal az a két csudálatos bors-ökröcske:
– Sose búsulj, kicsi gazdánk! Induljunk a Varjas-erdőbe.
Égig érő sűrű az az erdő, a fák tetején varjak laknak.
– Hej! héj! Most mi lesz? – sóhajt Marci.
– Ami lesz, az lesz – feleli a sárga ökröcske. – Csavard le a bal szarvamat, találsz abban egy hosszú kötelet. Azt csomózd a jobb szarvamra, másik végét meg a társaméra. A többit csak bízd ránk.
Úgy is tett Marci. A sárga ökröcske nekirugaszkodik, körbeszaladja a Varjas-erdőt és odaáll a kék társa mellé.
Akkor, reccs! reccs! megindulnak, s húzzák az erdőt a fekete kastély felé. A varjak nagy károgással rebbennek föl az ágak tetején, s ott keringenek fekete felhőben a vonuló erdő fölött.
A fekete kastély elé érnek, kapuján be nem is férnek, átzúdítják a falon a Varjas-erdőt, hogy alig menekül meg a fák alól a kastély ura. Azt mondja neki Marci:
– Ihol van, uram, a Varjas-erdő!
De az csak dúl-fúl mérgesen. Parancsot ad, másodikat, nagyobbat az első parancsnál:
– Héj, kutya kölke! Azt mondom, szántsd föl a Varjas-hegyet, bevesd búzával, arasd le mindjárt, csépeld, őröld meg, s hordd be az udvaromra, hordd be még máma, mielőtt lenyugszik a nap.
Elbúsul Marci, de megböki szarvával az egyik bors-ökröcske; int neki, s indulnak a Varjas-hegy felé.
Ott mit csináljon? Amíg töpreng, töprenkedik, nekiáll a két csudálatos bors-ökröcske – egyik felől a kék ökröcske, másik felől a sárga; szaladnak egyet, s már végig fölszántva a hegyoldal. Fújnak egy nagyot, egy jót szusszantanak, s már szépen nő, növekedik a búza, sarjad a vetés, gyönyörűséges aranykalászba szökken. Nekiáll Marci, neki a kaszával, s aratja. A két ökröcske se tétlen: gyühé, neki, kévébe gyűjtik, ahogy csak győzik. Öröm nézni, ahogy pezseg a munka. Meg-megáll Marci s nézi nagy vidáman, füttyent hozzá:
Közben a fekete kastély ura, otthon a fekete kastély pincéjében előre iszik a medve bőrére:
– Ejha! Enyém lesz a két csudálatos bors-ökröcske! Ezt a parancsot ugyan nem teljesíti az a kutya kölök.
Hejha! Ezt biz alig. Mert a nap lebukóban a Varjas-hegyen túl, a másik oldalon meg már kel a hold, de a két bors-ökröcske még csak a dolog felinél tart. Most már mi legyen?
Búsul Marci, de hoppsza! A kék ökröcske szalad, és letaszítja szarvával a holdat, le a Varjas-hegy mögé, a sárga ökröcske is szalad, és szarvával felökleli a napot az ég tetejére.
Aztán kezdődik a cséplés; csépeli, rázza a két csudálatos bors-ökröcske, egyik felől a kék ökröcske, másik felől a sárga; csak ráfújnak nagy fuvintással a búzára, s az nagy kavargással fölfelhőzik a végtelen magasba, onnét pedig egyenest a zsákba, csak tartani kell Marcinak. Egy-kettő, megrakodik jó tetejes magasra a szekér.
Aztán gyühé! s megindul a két kicsi bors-ökröcske a tetejesre rakott szekérrel a fekete kastély felé. Marci pattogtatja az ostorát, de minek? Mennek azok anélkül is veszett-sebesen.
Amikor odaérnek a két kicsi ökröcske nagy dobajjal megáll a kapu előtt. Néznek Marcira, és azt mondja neki az egyik.
– No, most figyelj ide, kicsi gazdánk!
Azzal bődülnek egy nagyot, hogy ég-föld majd összeszakad, s neki a kapunak leszegett fejjel.
Zuhé!
Bedönti a két kicsi ökröcske a kaput, csakúgy szakad szét kapu, kerítés, s a szekér liszttel elárasztják a kastély udvarát.
Hát a fekete kastély ura? Mi csinál?
Menekül ám a kastélytoronyba, s onnét nézi ijedten a lenti kavargást.
– Meghoztam a lisztet, uram – kiált neki a magasba. – Volna-e még valami kívánsága?
– Ördög és pokol! – acsarog a fekete kastély ura. – Ördög és pokol! Hogy azt lássam, ne tégedet!
– Csak ennyi kell? – kérdi tréfásan Marci.
– Ülj fel, jóuram! Meglesz a kívánságod! Semmi az!
Azzal ülteti a fekete kastély urát a szekérre, ülteti hátra, a saroglyába.
Az meg fogódzkodik nagy ijedten; még a bajsza is kétfelé áll.
Átdübörögnek a Varjas-hegyen, fut a két kicsi bors-ökröcske veszettül, meg sem állnak egy szusszanatra. Füttyent csak Marci, füttyent pajkosan, s néz hátra, s nevet a fekete kastély urán, annak ijedező képén, s kétfelé meredő bajszán.
Futnak az ökröcskék, szállnak a szekérrel, szakadékok közt, hegyről hegyre fújtatnak futtában az ökröcskék. Marci füttyöget nekik, a fekete kastély ura meg csak ijedezve fogódzik, hogy le ne essen.
Hipp-hopp! egy-kettő odaérnek. Megállnak nagy dobbantással, csakúgy döndül a föld!
Pokolkapu körül denevérek, pokolkapun vastag-vastag vaspánt, bentről sárga-piros füstfelhők csapnak ki.
– Itt volnánk, uram – kiált Marci. – Itt a pokol!
Kitárul magától a kapu.
De a fekete kastély urának nem akaródzik belépni rajt. Néz Marcira, fogódzik a bors-ökröcskék szarvába, de azok csak fuvintanak egyet, jókorát, s a fekete kastély ura nagy bukfencezéssel bependerül a pokolba. Utána döngve csapódik be a pokolkapu. Marci odaugrik, csett! Gyorsan bereteszeli. Bólogat hozzá a két bors-ökröcske, bólogat hozzá vidáman.
Marci meg füttyent hozzá:
Azzal felül a szekérre, megfordul a pokol kapuja előtt, s a két bors-ökröcskének szólni se kell: néz a sárga ökröcske a kékre, néz a kék ökröcske a sárgára, s veszett nagy vágtatással megindulnak hazafelé.
Nos hát! Marci hazaszekerez az anyjához a két csudálatos bors-ökröcskével, s még ma is boldogan élnek, ha meg nem haltak.
|
