Vackor világot lát

 

 

 

 

Bevezető szavak

Hol volt,
hol nem,
messze,
messze,
volt egy boglyos,
lompos,
loncsos
és bozontos,
Vackor nevű
kicsi medve,
nem is medve,
csak egy apró,
lompos,
loncsos
és bozontos,
piszén pisze kölyökmackó.
Mackó, de milyen!
Aki valahol meglátta,
s nézett boglyos bozontjára
és piszén pisze orrára,
szörnyűmód körülcsudálta:
„Ez igen!”
Van talán gyerek,
aki ha könyvem olvassa,
vagy ha e meséket hallja,
kicsi buksiját fölkapja,
és csak így kiált fel:
„Ajjha!
Én egy Vackor nevű mackót,
hírben igen messzehangzót
valahonnan ismerek.
Ugyan, nem járt óvodába
egész csöpp mackó korába?”
Biza, odajárt!
Kijárta egyszer a boglyos,
lompos,
loncsos
és bozontos,
piszén pisze kölyökmackó,
ki az óvodát.
Egy nagy könyv szólt róla akkor,
mikor óvodás volt Vackor.
Hanem ez most új mese.
Méltó rá Vackor neve,
hogy egy új könyv elbeszélje,
milyen dolgok estek véle;
betűért kiált,
amit nemrégen vitt végbe
bozontos őpiszesége,
s vele együtt a hír érje
egész mackónemzetsége
sok ija-fiját!
Szóm nem tekerem,
nem csűröm-csavarom sokat:
lássátok hát Vackoromat,
ezt a boglyos,
lompos,
loncsos
és bozontos,
piszén pisze kölyökmackót,
és elkezdem kereken
kalandját, ama csudásat,
de előbb a ceruzámat
jól kihegyezem.

 

 

 

Vackor nagyot gondol

Volt egyszer,
volt valahol,
volt hát egy medve:
Mackor.
Hitvese: Mackorné asszony,
kölyke pediglen:
Vackor.
Vackor, a piszén pisze,
kinek nagy volt a hire.
Hogy mért volt
nagy a híre?
Megtudja, aki figyel,
de aztán süssön ide!
Nos, ugye tudni való,
hogy fák sűrűjében,
erdő-mélyen,
mikorra télen
először lehullna a hó,
barlangba bújik a medve,
s bármi vihar kerekedne:
hó,
szél,
jég,
medvének mind kicsiség,
mert alszik édesdeden,
s elő
se jő,
míg föl nem süt víg-ékesen
a nap egy igazi
tavaszi
szép reggelen.
Tudta ezt
az öreg Mackor
s hitvese, Mackorné asszony,
és éppúgy a kölyök Vackor.
De egy zord őszi napon,
mikor aludni
hívta apja,
téli álomra
kölykét anyja,
viszketni kezdett a talpa nagyon.
Barlang előtt megállt,
apjának így kunyerált:
– Apám!
Jó édesapááám!
Nem vagyok álmos,
nem ááám!
Mért kelljen aludnom
télen?
Horkolnom tavaszig
tétlen!
Az az egy vágyam,
hóha, jó!
hadd legyek ébren,
ha hull a jó!
Hadd menjek el Budapestre!
Apááám, a fiát eressze!
De apja csak rádörög:
– Aló mars, ágyba, kölök! –
Hanem továbbra állt,
anyjának is mizserált,
sírt a piszén pisze,
sírt nagy keservibe:
– Anyám!
Jó édesanyááám!
Nem vagyok álmos,
nem ááám!
Mért kelljen aludnom
télen?
Horkolnom tavaszig
tétlen!
Az az egy vágyam,
hóha, hó!
hadd legyek ébren,
ha hull a hó!
Hadd menjek el Budapestre!
Anyááám, a fiát eressze!
Megesik rajta nagyon
Mackorné asszony szíve,
s szorítja majdnem agyon:
– Ó, te csöpp!
Piszén pisze!
Ó, kölkem!
Ó, aranyom! –
S kéri az urát,
Mackort,
eressze el Budapestre,
ha már olyan nagy a kedve,
eressze útra
Vackort.
Ugyan mért aludjon
télen?
Horkoljon tavaszig
tétlen?
Hadd lássa hát, ha jó,
amikor hull a hó;
majd csak hazajut épen!
Egy szó ott
mást követett,
dörmögtek
épp eleget,
s szavuknak
csak vége lett,
s azt mondta akkor
az öreg Mackor:
– Ha menne Vackor,
jól van, mehet.
S mert útra mézet akar,
elő egy rocskát hamar!
Illatos mézzel
teli,
elég lesz télre
neki.
Van aztán csók, ölelés,
dörmögés,
hüppögetés,
mondta az apja:
– Vigyázz! –
Mondta az anyja:
– Meg ne fázz! –
S indult a boglyos,
lompos,
loncsos,
elindult, fel Budapestre,
héjjha, fel a kicsi medve.

 

 

 

Vackor messzi útra indul

Ment,
ment,
ment az apró,
ment a boglyos,
lompos,
loncsos
és bozontos,
piszén pisze kölyökmackó,
ment,
ment,
messze,
messze,
ment vígan a kicsi medve,
ment egyenest Budapestre.
Ment,
ment,
erdőn átal,
ment,
ment,
víg vihánccal,
mondogatta:
– Hóha, hó!
aj, be szép lesz látnom ébren
egész télen,
amikor majd hull a hó!
Ment,
ment,
hegyen átal,
ment,
ment,
dombon átal,
ment,
ment,
völgyön átal,
boldogságos vágtatással,
ment a piszén pisze, apró
Vackor mackó;
ment az országúton átal,
ahol egy igaz baráttal
találkozott ím, magával
Bendeguzzal, a szamárral,
ott poroszkált kerekes kis kocsijával.
Kérdi tőle
Bendeguz:
– Hát te, Vackor,
merre futsz?
Mondja neki:
– Hóha, hó!
Nem aluszom, komám, télen,
nem kell horkolásznom tétlen,
Pestre leszen érkezésem,
gyere, Bendeguzom, vélem,
s nézhetjük kettesben szépen,
amikor majd hull a hó.
Bendeguznak több se kell,
nagyot iázva ráfelel:
– Dehogy hagylak olyan messze
gyalog menni Budapestre,
kicsi kocsimmal kerekezve
magam húzlak téged el.
S megy,
megy,
megy vele,
kocsiba Vackor ül bele,
zörög a kocsi kereke,
s szalad, nem is kell hajtani,
szalad Bendeguz, a csacsi
sebesen Budapest fele.
De még nem érnek messze,
elébük áll az úton,
elébük Gerzson, a kecske:
– Hát ti!?
Ugyan hova?
Hová mégy, Vackor barátom?
Hová futsz, Bendeguz koma?
Mondja Vackor:
– Hóha, hó?
Nem aluszom, komám, télen,
nem kell horkolásznom tétlen,
Pestre leszen érkezésem,
eljön Bendeguz is vélem,
te is eljöhetnél éppen,
s nézhetnénk hármasban szépen,
amikor majd hull a hó.
No, Gerzsonnak több se kell,
nagyot mekegve ráfelel:
– Dehogy hagylak olyan messze
nélkülem menni Budapestre,
kicsi kocsid előtt mekegve
majd magam vezetlek el.
S mennek hárman,
víg viháncban.
Elöl megy Gerzson, a kecske,
kérdi az utat mekegve:
– Mee-rre?
Meeeeerreee?
Merre az út Budapestre?
Bendeguz szalad mögötte
kicsi kocsijába kötve,
Vackor meg a bakon űl,
s hőrintget éktelenűl:
– Édes komám,
Bendeguz,
kicsi kocsidon
messze húzz!
Kedves komám,
hóha, hó!
Alig várom azt a percet,
amikor már hull a hó!
S mennek,
mennek,
hegyen átal,
völgyön átal,
dimben átal
dombon átal,
mennek hárman, víg vihánccal,
s megérkezik Budapestre,
hol télen sose járt medve,
meg a boglyos,
lompos,
loncsos
és bozontos,
piszén pisze kölyökmackó,
két igazi jó baráttal:
ím Gerzsonnal, a kecskével
s Bendeguzzal, a szamárral.

 

 

 

Vackor megismerkedik Budapesttel

Héjj!
Hajj!
Hóóóóóóóóó!
A kicsi kocsin kerekezve
hamar közel lett a messze,
s megérkezett Budapestre
telelni a kicsi medve,
az a boglyos,
lompos,
loncsos
és bozontos,
piszén pisze kismackó.
Hát ilyen csudát!
Ült a kicsi kocsiban Vackor,
s összecsapta hatvanhatszor
két mancsát nagy ámultába,
ugyan össze bámultába,
mire körülkocsikázta
Pestet és Budát.
Ház,
utca,
tér!
Volt ott, hogy se vége-hossza;
ha számolni kezdte volna,
a végére ugyan sosem ér.
Jármű hány s milyen!
Itt egy villamos csilingel,
ott egy troli fordul éppen,
erre csuklós autóbusz,
arra taxi áll a téren,
és a boglyos,
lompos,
loncsos
és bozontos,
piszén pisze kölyökmackó
ülne már mindegyiken!
Hát még a Duna!
Az csak a csuda!
Egyik oldalán, ihol –
Pest,
másik oldalán –
Buda.
És ő kéken
folyik hatalmas medrében
Buda és Pest közt középen,
hidak szelik átal szépen.
Hát az emberek!
Utcán,
téren,
trolibuszon,
villamoson,
autóbuszon,
ki-be rajzik a kapukon,
nyüzsög a sok felnőtt, s velük,
fogva rendesen a kezük,
sétálgat a sok gyerek.
Hát még a hegyek!
Gellért-, János-, Szabadság-hegy,
Széchenyi-, Hármashatár-hegy –
belefáradt, aki nézte.
Mondta is őpiszesége:
– Híííjjnye!
Héééjjnye!
Ha már láttam a világon
ennyi hegyet egy határon,
mackó ne legyek!
Néz Vackor körül.
Amerre csak elhaladnak,
nyílik ajtó,
nyílik ablak,
s Vackorékra mutogatnak,
sokan utánuk szaladnak,
már a láttukra kacagnak –
szóval a vidám csapatnak
mindenki örül.
Szól egy kislány:
– Nicsak, Vackor!
Mindjárt megölelem akkor!
Szól egy fiú:
– Nicsak, mackó!
És méghozzá milyen apró!
Szól egy másik:
– Szerbusz, boglyos!
Szól egy újabb:
– Nicsak, a bundája lompos!
A sarkon piros a lámpa,
a sok járókelő várja,
szinét zöldre mikor váltja,
s mikor pirosba hajt Vackor,
hamar akkor
mindenki felé kiáltja:
– Hallod, Vackor!
Hogyha piros, állj meg akkor!
Akkor se mehetsz, ha sárga,
csak ha zölden ég a lámpa!
Héjj!
Hajj!
Hóóóóóóóó!
A kicsi kocsin kerekezve
megköszöni a kicsi medve,
s rikogatja magát rekedtre
az a boglyos,
lompos,
loncsos
és bozontos,
piszén pisze kismackó.
– Hóha, hóha,
hóha, hó!
Nézd csak, Bendeguz barátom,
nincs szebb város a világon,
s ezt most nemcsak kitalálom,
mert a szavam színvaló!
Aztán tovább:
– Hóha, hó!
Nézd csak, Gerzson, jó barátom,
van szebb város a világon?
Ezt most nemcsak kitalálom,
olyan szép… nincs arra szó!
Aztán tovább:
– Hóha, hó!
No, Vackor, te sokat láttál,
ugyan sokfelé bóklásztál,
de ilyet még nem pipáltál,
olyan város,
amék Budapesttel páros,
semerre nem látható!
S úgy örül ezen,
úgy a csöpp pisze,
hogy végtelen örömében
a kicsi kocsin ültében
majd túlcsordúl a szive.

 

 

 

Vackor szállást keres és talál

Hanem beesteledett,
amikorra az a boglyos,
lompos,
loncsos
és bozontos,
piszén pisze kölyökmackó
megnézett mindeneket.
Ó, milyen csuda!
Amikor leszáll az este
Budapestre,
neonfények gyúlnak szerte,
s szépen
úszik a tündöklő fényben
egész Pest s egész Buda.
Fény!
Fény!!
Fény!!!
Amerre csak körülnézdel
két csöpp hunyorgó szemével
az az apró
kölyökmackó,
látja: város
Budapesttel nincsen páros,
nem város ez – tünemény!
Fény!
Fény!!
Fény!!!
Utcák, terek ragyogása,
a sok jármű csillogása,
a Duna kék villogása,
fényességes Országháza,
tündökletes Halászbástya,
a csöpp pisze látván látja:
még egy város
Budapesttel nincsen páros,
nem város ez – tünemény!
De hogy este lett,
az idő is igen-igen
meghidegedett.
Ama szent napon,
azaz akkor,
mikor megérkezett Vackor
a Bendeguz által húzott
csacsifogaton,
éppen este
Budapestre
a Tél beköszönt:
valahol szelet kavartak,
s hideg hófelhők szaladtak,
fehér felhők,
nagy falkában odafönt.
Kérdi Bendeguz koma:
– Most aztán, Vackor,
hova?
Kérdezi Gerzson koma:
– Most aztán, Vackor,
hova?
Nézdegél Vackor koma:
– Most aztán, Vackor,
hova?
No ugyan, hova?
Azt gondolja akkor
Vackor,
éjszakára
megszáll majd egy szállodába,
meg valahova.
Bemegyen ide,
bemegyen oda,
megy tizenhét szállodába,
de mindenhová hiába,
nincs üresen
Budapesten
egy fia szoba!
Továbbkerekez.
Mondja Bendeguz morogva:
– Hát, jól nincsen ez.
Hajt csak a pisze.
Hallja mekegészni Gerzsont:
– Nem megyünk a szállodákkal
ugyan semmire?
Héjj?
Hajj!
Hóóóóóóóó!
Micsinál a kismackó?
Áll a sarkon egy
rendőr – odamegy,
meghajol előtte mélyen,
s kérdi tőle:
– Kérem szépen,
ha elúnja a járkálást,
hol talál éjjelre szállást,
hol talál egy kismackó?
– Figyelj csak ide,
te piszén pisze:
Málna utca huszonhétben
van egy ismerősöm nékem,
Jolán néni a neve.
Van egy csöpp lányunokája,
meg egy fekete macskája,
meg egy kiadó szobája,
hol egy boglyos,
lompos,
loncsos
és bozontos,
piszén pisze kismackónak
lehet még csak jó helye!
Héjj!!
Hajj!
Hóóóóóóóó!
Megörül a kismackó.
Megyen a Málna utcába,
Jolán nénit megtalálja,
ott van csöpp lányunokája,
meg a fekete macskája,
s nem ment Vackorunk hiába,
mert a kiadó szobába
helyet kapott hamarjába
az a boglyos,
lompos,
loncsos és bozontos,
piszén pisze kismackó.

 

 

 

Vackor és a hó

Héjj!
Hajj!
Hóóóóóóóó!
Málna utca huszonhétben
azonnal és szerencsésen
szállást kapott hát
a boglyos,
lompos,
loncsos
és bozontos,
piszén pisze kismackó.
Jolán néni csak azt mondta:
– Ülj le nálunk, te pisze. –
A csöpp lányka,
Zsuzsi nevű unokája
kézen, azaz mancson fogta:
– De énmellém ülj ide.
Igen szives volt vele
a macska, a fekete,
mikor nevét dorombolta:
– Mörrenmorcogi Micó! –
És még azt is hozzátette,
Vackorunknak kedveskedve:
– Egy kis tejet nem iszó?
Nos hát, így esett.
Vackor került a szobába,
Bendeguz a kamorába,
vele ment Gerzson komája;
nem kívántak jobb helyet.
Héjj!
Hajj!
Hóóóóóóóó!
Jókor kapott szállást éppen
Málna utca huszonhétben
az a pisze kismackó.
Mert már éjszaka
a hófelhők fenn az égen
kihasadtak sorra, szépen,
és hullott a hó fehéren,
hullott a felhők hava.
Hó!
Hó!
Hó!
Hulladozott Budapestre
ím, reggelre
fehér takaró.
Hó!
Hó!
Hó!
Hó ragyog házrengetegen,
hó az utcán,
hó a teren,
a köveken,
a sineken,
hó fehérlik Halászbástyán,
Országháza kupoláján,
János-hegyen,
és még mindenféle hegyen,
fehér, ropogó!
Néz ki ablakán, s nosza –
brummog repeső kedvében
Vackor, a bocsok bocsa:
– Hóha, hóha,
hóha, hó!
Ami fehér hull az égből,
talán csak nem az a hó?
Néz nagy boldogan körül,
és vidám kedvében Vackor
akkorákat ugrik akkor,
majdnem elröpül:
– Hóha, hóha,
hóha, hó!
Alig vártam ezt a percet,
mikor végre hull a hó.
Tapsol nagyokat,
és repeső víg kedvében
tovább-brummogat:
– Hóha, hóha,
hóha, hó!
Nem sok medve láthat ilyet,
mikor hullván hull a hó.
S tovább-brummog:
– Hóha, hó!
Ezt a csudás fehér havat
megkóstolni volna jó!
Héjj!
Hajj!
Hóóóóóóóó!
Málna utca huszonhétben
áll az ablak előtt szépen,
áll egy háromlábu széken
és a sűrű hóesésben
gyönyörködik az a boglyos,
lompos,
loncsos
és bozontos,
piszén pisze kismackó.

 

 

 

Vackor hómackót csinál

Ó, hó, hóóóó!
Ó, de szép a hó!
Nézi ablakán a boglyos,
lompos,
loncsos
és bozontos,
piszén pisze kicsi Vackor,
s olyan szépet érez akkor,
hogy nincs arra szó.
Fehér a világ.
Nézdel ablakán az apró
kölyökmackó,
s hát az ablak csupa jégvirág!
Kinn az udvaron
Jolán néni unokája,
a csöpp Zsuzsi guggolászva
játékba merűl nagyon.
Mit mesterkedik?
Keze alatt a sok hóból
egy hóember kikerekedik.
Héjj!
Hajj!
Hóóóóóóóó!
Bámulja a kismackó.
Ő is futna már,
futna ki, hol két barátja
Zsuzsi munkáját csudálja,
s a hóembert körüljárja,
s kezd épp rikogató táncba
Gerzson s Bendeguz komája:
a kecske és a szamár.
Hanem futna csak,
mert szól Jolán néni szépen:
– Kötelességemnek érzem,
hogy a bajtól óvjalak,
Nesze sapka, sál, cipő!
Ezek nélkül ilyen apró,
meztélábas kölyökmackó
könnyen megnáthásodik ám,
olyan ez a télidő.
Cipő?
Húzza hát!
Aztán a nagy piros sállal
bebagyulálja nyakát.
Fejére pedig,
boglyos barna bozontjára
a csöpp svájcisapkát vágja,
úgy hetvenkedik:
– Hóha, hóha,
hóha, hó!
Egy nagy hómackót csinálni,
ez a sok hó arra jó!
S megy Vackor, megyen,
nem is megyen, hanem szalad,
nem is szalad, hanem lohol,
vágtat a havas udvarra,
hoppsza, sebesen!
Mindjárt nekiáll,
hogy a frissen hullott hóból,
a sok jóból
egy nagy hómackót csinál.
A hóba hasal.
Előbb belenyal,
aztán hógolyót gyúr s hoppsza,
úgy a ház falának dobja,
hogy porzik a fal.
Aztán hóha, hó!
Ugyan nekiveselkedik,
ügyeskedik,
mesterkedik,
csak a hómackó a gondja,
s nem bánja, hogy a bozontja,
füle-orra,
az a pisze, csupa hó.
Készen is hamar!
Kerekít olyan hómackót,
olyan nagyot, nem is aprót,
amilyet ugyan hiába
próbálna bárki utána,
akármennyire akar.
Szén a két szeme!
Csak úgy villog ki a hóból,
olyan fekete.
Szája fésű.
És az orra?
Jolán néni kabátgombja.
Héjj!
Hajj!
Hóóóóóóóó!
Büszke is a kismackó.
Barátja mind körülállja:
balról Bendeguz komája,
jobbról Gerzson, száját tátja,
Jolán néni unokája,
a csöpp Zsuzsi is csudálja,
vele fekete macskája,
Mörrenmorcogi Micó,
kinek nagy volt bámulása,
s csak ezt mondta egyre-másra:
– Óóóóóóóó!
Egy rakáson ennyi hó!
Hogy egy ilyen
apró kölyökmackó milyen
nagy tehetséggel bíró!

 

 

 

A Télapó Vackornál

Hóha, hóha,
hóha, hó!
Mi csudát hozhat egy boglyos,
lompos,
loncsos
és bozontos,
piszén pisze kismackónak,
ugyan mit is Télapó?
Mert ahány gyerek,
ha közel ünnepe napja,
apraja, valamint nagyja
egyformán tudni akarja,
mi csudát reméljenek.
Hóha, hóha,
hóha, hó!
Senki nem tudhatja jobban,
hogy a kölyökkobakokban
hány kívánság összekoccan,
senki úgy, mint Télapó.
Labdát kér egyik gyerek,
mások dobra,
trombitára,
gőzmozdonyra,
karikára
vágynak még sok minden másra,
sokan pedig azt se tudják,
mi csudát is kérjenek.
Hanem Télapó
könyv nélkül, betéve tudja,
kinek mi való.
Hóha, hóha,
hóóóóóóóó!
Tudja, hogy mi kéne ennek,
s hogy mi annak a gyereknek,
csak azt nem: mit kér egy boglyos,
lompos,
loncsos
és bozontos,
piszén pisze kismackó.
Hát egy estetájt
Málna utca huszonhétben,
hol Vackor ült egy kis széken,
fülig torkoskodva mézben,
kocog ám Télapó szépen,
mondván, ott volt dolga éppen,
s látni vágyta Vackort télen,
be is ment tehát feltétlen,
ha már arra járt.
S Vackort kérdezi,
hogy majd a fenyőfa alá
mit tegyen neki.
Az töprenkedik,
s végezetül Télapónak
így esenkedik:
– Van egy jó dolog,
amire – őszintén szólok –
sokat gondolok;
meg is mondom – ez a korcsolya!
Ha egy pár korcsolyát kapnék,
és azzal korcsolyázhatnék,
én lennék minden mackóknak,
kiváltképpen az apróknak
fő-fő boldoga.
Héjjha,
tilió!
Nagyot nevet Zsuzsi erre
s Mörrenmorcogi Micó,
mert ezen Télapó kedve
mosolyra nyíló.
De szól:
– Úgy legyen! –
És egyetlen miccentésre
– senki nem vette ott észre –,
idő sem volt köszönésre,
eltűnt hirtelen.
Aztán Télapó
szavát szépen megtartotta:
mikor ott állt a sarokba
ezüstlánccal körbefonva,
ott a fenyő, szép magos fa,
szaloncukor,
alma,
dió,
s más ilyennel,
mi enni jó,
telis-teli roskadozva,
ott csillogott töviben
a korcsolya! és milyen!
Héjj!
Hajj!
Hóóóóóóóó!
Boldog volt a kismackó.
Csillogott a korcsolyája,
azon helyben felpróbálta,
olyan nagy volt boldogsága,
a szobát körülugrálta,
s közben fennen kiabálta:
– Hóha, hóha,
hóha, hó!
Akinek van korcsolyája,
ne kuksoljon a szobába!
Merre van itt egy jégpálya?
Korcsolyázni volna jó!

 

 

 

Vackor a városligeti Műjégen

Héjj!
Hajj!
Hóóóóóóóó!
Hogyha már van korcsolyája,
mire várna,
éjjel-nappal korcsolyázna
valamerre az a boglyos,
lompos,
loncsos
és bozontos,
piszén pisze kismackó.
Sorra kérdezi,
hol van jó korcsolyapálya,
és ki melyiket ajánlja
ugyan őneki.
Szól Bendeguz:
– Ha már kérdtél,
nincs jobb pálya a Műjégnél!
Gerzson hozzá bólogat:
– Ó, városligeti Műjég!
Nem láttál Vackor olyat!
Így szól a fekete macska,
Mörrenmorcogi Micó:
– A Műjégre menj, barátom,
ottan korcsolyázni jó!
Héjj!
Hajj!
Hóóóóóóóó!
Városligeti Műjégre
indul hát a kismackó.
Megy,
megy,
megyeget,
lép,
lép,
lépeget,
megyen utcáról utcára,
de semerre nem találja,
nem, a Műjeget!
Most már mi legyen?
Kezd egy sarkon az az apró
korcsolyázhatnékos mackó
sírni nagy keservesen.
Ó!
Hó!
Hóóóóóóóó!
Sír a kis bohó,
sír az utcasarkon Vackor,
de harsány hangot hall akkor:
– Halló, halló!
Erre, félre!
Autóbusz indul erre!
Indul a Városligetbe,
innét indul a Műjégre!
– Halló, halló!
Erre, sorba!
Ide kicsik! Ide hosszúk!
Ne lökdössük, ne tapossuk,
és ne vágjuk egymást orrba!
S hát –
amit az a pisze lát!
Korcsolyázni akaróknak
kígyózó sorát!
Megállónál állnak sorba,
s nem lökdösnek,
nem taposnak,
és egymást nem vágják orrba.
Ő is odaáll,
s mikor jön az autóbusz,
ő is arra száll,
s az a korcsolyapályáig,
a városligeti fákig,
a Műjég főkapujáig
ugyan meg nem áll.
Ó, az a jég!
Annál csudásabbat mackó
– éppúgy nagy, valamint apró –
nem láthatott soha még!
Ragyogó – ez egy!
Tükörsima – kettő!
Csúszós is – ez három!
Széles is – ez négy!
Hosszú is – ez öt!
Hideg is – ez hat!
Szép is – ez már hét!
Jó is – ez már nyolc!
Zene szól – ez kilenc!
Gyorsan rá – ez tíz!
Tíz, tíz, tiszta víz!
– Jaj, a lábom hova visz?!
– kérdi az az egyszem apró
korcsolyázó kölyökmackó. –
Ugyan már, hova? –
Mert fut vele körbe, gyorsan
s egyre jobban,
fut a korcsolya.
– Héjjha! – kiabál. –
Héjjha! hejjha!
Hőha! hóha! –
De a jégen korcsolyája,
az a fránya
ugyan meg nem áll.
Ó, az a jég!
Jégen még semmilyen mackó
– ahogyan járt az az apró,
nem járt soha még!
Mert ragyog – ez egy!
Tükörsima – kettő!
Csúszós is – ez három!
Széles is – ez négy!
Hosszú is – ez öt!
Hideg is – ez hat!
Szép is – ez már hét!
Jó is – ez már nyolc!
Szól a zene – kilenc!
Hasra esik – tíz!
Tíz, tíz – hasra jól,
s bánja is, hogy zene szól,
a jég csudás ragyogását,
csudás tükörsimaságát,
csúszósságát,
szélességét,
hosszúságát,
hidegségét,
a jóságát,
a szépségét,
nem bánja a jegességét,
ilyen ságát, olyan ségét,
s hazament hamar az apró,
piszén pisze kölyökmackó.

 

 

 

Vackor beteg

Héjj!
Hajj!
Hóóóóóóóó!
Városligeti Műjégen
jó középen
mondhatom, igencsak szépen
korcsolyázott az a boglyos,
lompos,
loncsos
és bozontos,
piszén pisze kismackó.
Hanem hajjájaj!
Hová lett a pisze sálja,
hová a svájcisapkája?
Őrzi a korcsolyapálya,
ahol őkelme elhányta,
s lett belőle baj.
Héjj!
Hajj!
Hóóóóóóóó!
Hazamenet sálja nélkül,
csöpp svájcisapkája nélkül,
a hidegben zöldül-kékűl
s minden percben trüsszög végűl,
trüsszög az a kismackó.
Alig ér haza,
pirosan lángol a torka,
zsiborogni kezd a füle,
viszketni a pisze orra,
csapzott a láztól bozontja,
betegség eleven szobra
Vackorunk maga.
Mondja Jolán néni:
– Ej!
De butácska az a fej!
Mondja Zsuzsi neki:
– Ó!
Látod, látod, te bohó!
Mörrenmorcogi Micó szól:
– Kismackók fázékonyak.
Forró tejet kéne innod,
jobb, mint bármilyen konyak!
Bendeguz is rá iáz:
– Engemet hínak szamárnak,
aztán Vackor nem vigyáz!
Gerzson is közbemekeg:
– Nem szokott ez sapkát, sálat,
s hiába mondtam: vigyázat!
Most aztán tessék: beteg!
Beteg, s még milyen!
Málna utca huszonhétben
ül a kályha közelében,
ül Vackor egy kicsi széken,
füle,
torka,
és a piszén pisze orra,
és az a boglyos bozontja,
és az a loncsos lobonca,
és még sorolhatnánk sorra,
fáj igen!
Ó, a kis bohó!
Lázas, vacogó;
Málna utca huszonhétben
ül a kályha közelében,
ül egy háromlábú széken,
s csak ezt nyögi:
– Óóóóóóóó!
Jolán néni így szól akkor:
– Feküdj hamar ágyba, Vackor,
feküdjél tehát!
Főzök gyógyító teát;
hársvirág,
cickafark,
nárcisz,
kakukktorma,
borsfű,
ánizs,
macskaménta,
medvehagyma,
csillaghúr,
szömörce,
planta,
pipitér,
bajúszfű,
zsálya –
ennyi fű elég is mára.
Felel Vackor csöndesen:
– Bármi tea jó nekem,
csak ne kelljen ágyat nyomnom
ilyen lázas betegen.
Bendeguz azt mondja akkor:
– Jó barátod vagyok, Vackor,
hát fogadd tanácsomat:
ne izegj-mozogj sokat,
aztán ki se takaróddzál,
az ágyba se ugrándozzál,
mert különben megpattintom
azt a pisze orrodat!
Felel Vackor csöndesen:
– Mire volna ugrándoznom,
amíg az ágyat kell nyomnom
ilyen lázas betegen.
Gerzson azt kérdezi akkor:
– Megnevettesselek, Vackor?
Tudok egy-két éneket,
fölségesen szépeket. –
Azzal rágyújt nagy mekegve
egy víg énekre a kecske:
– Három szabólegények,
mek-mek-mek,
elindultak szegények,
mek-mek-mek,
egyikük ment szamáron,
másik kettő két lábon,
mek-mek-mek-mek,
mek-mek-mek.
Gyalog szabólegények,
mek-mek-mek,
elfáradtak szegények,
mek-mek-mek,
s társuk mögé sorjába
fölültek a szamárra,
mek-mek-mek-mek,
mek-mek-mek.
A szamárnak, szegénynek,
mek-mek-mek,
nehezek a legények,
mek-mek-mek,
farát tehát megrázta,
s magáról mind lehányta,
mek-mek-mek-mek,
mek-mek-mek.
Felel Vackor csöndesen:
– Ez igazán kedves ének,
tetszik a mackók fülének,
csak nem ilyen betegen.
Zsuzsika azt mondja akkor:
– Olvassak egy verset, Vackor?
S ott a nyitott könyv előtte,
könyvben ott Petőfi, Goethe.
Felel Vackor csöndesen:
– Én a verset szeretem,
s éjjel-nappal elhallgatnám,
de nem ilyen betegen.
Héjj!
Hajj!
Hóóóóóóóó!
Fölösleges minden próba,
tea, tanács, vers és nóta,
nem derül föl ez a boglyos,
lompos,
loncsos
és bozontos,
piszén pisze kismackó.
Mörrenmorcogi Micó szól,
a fekete macska akkor:
– Engem pedig meg kell hallgass,
s tudom, nem bánod meg, Vackor.
Van egy szép mesém – ime!
Figyelj, te piszén pisze!
Mörrenmorcogi Micó meséje
Hol volt,
hol nem volt,
Buda városába volt
egy macska, egy fekete,
s annak nagy híre-neve,
kutyák vad rettenete.
Hát egy szép napon
ez a szóban forgó macska
megszomjazott, de nagyon!
Ha meg, micsinált?
A Közértbe sétikált,
oda egy akó tejért,
mivelhogy a tányérjába
egy akó tej belefért.
Karján kosara,
abban viszi az üveget,
kéri üvegbe a tejet,
egy akóval, épp eleget,
aztán szaporán lépeget
a tejjel haza.
Amíg lépeget,
kezd dúdolgatni magában
egy kis éneket:
„Héjj! hajj! dolmányom!
Hol van a pipadohányom?
Héjj! hajj! dolmányom!
Hol van a pipadohányom?”
Hol?
Hol?
Hol lehet?
Kérdi, de nincs felelet,
sőt, hamar abba kell hagyja
azt a kedves éneket,
mert veszélybe lépeget.
Vész leselkedik,
szörnyű mégpedig!
Két kutya toppan elébe,
ahány kutya, annyiféle,
s cibálnák őt hét darabra,
hát nem megy a játék babra,
hanem vérre, macskavérre!
Puli mondja: herr! herr! herr!
Farkaskutya: hörr! hörr! hörr!
A komondor: morr! morr! morr!
Kuvasz, pincsi, foxi, vizsla
velük ugat összevissza:
Herr! Herr! Herr!
Hörr! Hörr! Hörr!
Morr! Morr! Morr!
Mörr! Mörr! Mörr!
Szépen összegyűltünk heten,
macskának itt nincs kegyelem!
Herr! Herr! Hörr! Hörr!
Morr! Morr! Mörr!
Szól a macska,
a fekete:
– Heten jöttök
ellenemre?
Jöhet kutya,
aki van,
de még azt megengedjétek,
hogy a tejem megigyam.
– Jó, jó!
– Vakk! Vakk! Vakk!
– Herr! Hörr! Morr! Morr!
– Igyad csak!
Így ugatnak össze-vissza;
a macska a tejet issza,
üvegből kortyintva jót,
iszik tejet, egy akót,
tejtől víg erőre kap,
s kutyák között széjjelcsap;
haragosan áll a bajsza,
vagdalkozik jobbra-balra.
Puli azt se mondja: nyekk,
farkaskutya azt se: nyikk,
a komondor azt se: nyakk,
kuvasz azt se mondja: mukk,
foxi azt se mondja: makk,
vizsla azt se mondja: nyiff,
pincsikutya azt se: nyaff,
elszaladnak hétfele,
árkon átal,
bokron átal,
szörnyű nagy sivalkodással,
s néz utánuk víg vihánccal
a macska, a fekete.
Ha az a hét kutya
el nem szaladt volna,
ez a kis mese is
tovább tartott volna.
Héjj!
Hajj!
Hóóóóó!
Ezen a mesén nevetve,
az ágyában hemperegve,
tapiskolva,
bukfencezve
ugrál az a kicsi medve,
s nem érzi baját a boglyos,
lompos,
loncsos
és bozontos,
piszén pisze kismackó.

 

 

 

Vackor a budai hegyekben

Héjj!
Hajj!
Hóóóóóóóó!
Mörrenmorcogi Micónak,
a macska-mesemondónak
hálás szívvel szól a boglyos,
lompos,
loncsos
és bozontos,
piszén pisze kismackó.
– Micó, te Micó!
Te szív-viditó!
Köszönöm tréfás mesédet,
így már rózsásabb az élet:
már nem is fáj úgy a torkom,
s nem zsibog-viszked folyton
se a fülem,
se az orrom,
nem csapzott láztól bozontom –
fogadd hálám érte hát!
Iszik még egy korty teát,
s boglyos bozontját megrázva,
dunyháját a földre hányja,
s ugrik ki az ágyból akkor
és brummogván brummog Vackor:
– Brumma, brumma,
hajajaj!
Az ágy – őszintén beszélek –
nem nekem való talaj!
Nem feküdni jöttem Pestre,
kalandvágyó kicsi medve,
hanem látni,
hajahaj!
Aludtam eleget tétlen
egész hosszúságos télen
mackómódra én tavaly!
S ágyából kiugrana,
ha már ki nem ugrott volna,
s szólna, ha már nem szólt volna:
– Brumma, brumma,
hajhaja!
Félre tőlem, nyavalya!
Egy magamfajta mackónak
(mégha csak ilyen aprónak)
egy kis téltől,
annak veszett hidegétől
nem lehet kutyabaja!
S: szabad? nem szabad?
mindjárt kiszalad
az udvarra nagy hevesen,
onnét az utcára megyen,
Málna utcán lohol végig,
s mert az utca hegynek szalad,
utcán Vackor, vesd el magad,
talán meg sem áll az égig.
De az utca véget ér,
és túl az utolsó házon
(már igazi hegyi tájon)
hirtelen meg kell hogy álljon
ámuldozni a világon,
mert amerre néz: fehér.
Hó!
Hó!
Hó!
Mindenfele hó!
Körül a hegyen fehéren,
körül ím a mindenségen:
fehér takaró.
Fákon,
bokrokon,
a hegyormokon,
fenn a budai hegyekben,
éppúgy, mint odalenn Pesten –
hó nem tündökölhet szebben,
meg is bámulja esetlen
az én pisze Vackorom,
az én boglyosom.
Áll egy fa alatt,
nézi a havat,
s azt gondolja: Budapestre
jó, hogy feljött, kicsi medve,
ő a mackók egyetlenje,
aki télen
nem horkolász otthon tétlen,
mert ha mostan horkolászna,
ilyen gyönyörűt nem látna
ezen a havas vidéken.
És nagyot kiált:
– Brumma, brumma,
hejjha, héjjha!
De kár, hogy nem látja néha
(mikor ilyen jó a kedve)
az az öreg Mackor medve
A Vackor fiát!
S ezen úgy nevet,
hogy a nap megáll az égen,
ő pediglen örömében
átölelné, át a boglyos,
lompos,
loncsos
és bozontos,
piszén pisze kölyökmackó
a havas hegyet.

 

 

 

Vackor és a három zsák meleg

Héjj!
Hajj!
Hóóóóóóóó!
Málna utca huszonhétben
egész télen
sose horkolászott tétlen
az a boglyos,
lompos,
loncsos
és bozontos,
piszén pisze kismackó.
Hogy az mi mindent csinált!
Sok dolgát már elmeséltem,
azt itt újra nem ismétlem,
de azt elmondom feltétlen,
hogy szégyenbe semmiképpen
nem hozta apja fiát.
Látott eleget.
Úgy még mackó nem élvezte
soha a telet.
(Persze hogy nem élvezhette,
ha alszik télen a medve!)
Hógolyózás,
korcsolya,
új s új hómackó-csinálás,
utcán a jégen csúszkálás,
sűrű havazásban járás,
hóban tréfás fejenállás –
meg nem unta ő soha.
S a sok séta még:
utcán,
téren,
nappali s esteli fényben,
trolin,
buszon,
villamoson,
tehát mindenféleképpen –
volt séta, több mint elég.
Tanult is sokat!
Jolán néni Zsuzsikája
szappanbuborék-fújásra,
papirszalvéta-gyűjtésre
s más ilyen gyerekességre
ugyan jól megtanította
a csöpp boglyosat.
S az idő szaladt.
Vackor mézes rocskájába
biza március havára
méz csak egyetlen nyalásra
éppenhogy maradt.
Néz,
néz,
néz!
Hova lett a méz?
Akkor csap a homlokára:
– Vigye kánya!
Hasamba van az egész!
Jolán néni mondja:
– Ej!
Ne sajnáld, Vackor, a mézet,
főzök finom főzeléket,
s megeheted az egészet,
ha van a hasadba hely!
Zsuzsika szól:
– Kell dió?
– Hát tej? – kérdezi Micó.
Bendeguz szól:
– Én is adnék.
Gerzson is szól:
– Hát én talán lemaradnék?
Héjj!
Hajj!
Mi legyen?
Most már Vackor mit egyen?
Hogy korgó hasát ne hallják,
egy kis sétára megyen.
Málna utcán sétál végig,
s mert az utca hegynek szalad,
rajta töprenkedve halad,
talán meg sem áll az égig.
De alig megyen,
alig az a kölyökmedve,
lát ím közelegni szembe
három embert a hegyen.
Jönnek az úton,
zsák a hátukon,
zsák, és jól teli,
mert a három ember szembe
nyögve cipeli.
Kérdi tőlük:
– Kérem szépen,
mi van ebben az izékben? –
Héjj!
Hajj!
Mi lehet?
Azok az emberek hárman
mit cipelhetnek a zsákban?
Biza, hogy a meleget!
Mondják is neki:
– Sándort, Józsefet, Benedeket,
kik zsákban hozzák a meleget,
Vackor tán nem ismeri?
Sándor, József, Benedek
zsákban hozzák a meleget!
És zsákjukat
földre dobják,
azon helyben
ott kioldják,
zsákból meleg:
huss elő!
S hó, jég eltűnik azonnal,
zöldbe borul a hegyoldal
és virágba a mező.
Héjj!
Hejj!
Hajaha!
Fut az apró kölyökmedve
vígan cigánykerekezve,
brummogatva, bukfencezve:
– Brumma, brummaha!
Vége már a télnek, Vackor,
s ha nincs tél, tavasz van akkor,
indulj hát haza!

 

 

 

Vackor újra otthon

Héjj!
Hajj!
Hóóóóóóóó!
Málna utca huszonhétben
csak úgy repes örömében
s táncol veszettül egy széken
hujjogatva az a boglyos,
lompos,
loncsos
és bozontos,
piszén pisze kismackó.
– Brumma, brumma,
brummahaha!
Indulnom kell
még ma haza!
– Brumma, brumma,
Bendeguzom!
Húzz haza engem
kis kocsidon!
– Brumma, brumma,
Gerzson ecsém!
Vezesd kocsinkat
az út közepén!
– Brumma, Brumma,
Jolán anyó!
Te édes-kedves
szállásadó!
– Brumma, brumma,
te Zsuzsika!
Nincs a szivedben
semmi hiba!
– Brumma, brumma,
Micó fiam!
Kutya szolgáljon,
mind, aki van!
Azzal a székről
hoppsza! – leszáll,
kicsi kocsiba
hoppsza! – beszáll.
S héjj!
Hajahóóóóóóóó!
Indul, aló,
indul kis kocsijával,
kis kocsiban utasával
Bendeguz ékes -val,
mint valami csudaló!
Előttük fut a kecske,
nagy boldogan mekegve.
Ház,
utca,
tér!
Minden véget ér!
Trolik,
buszok,
villamosok,
csilingelők és zajosok,
hangotok a csöpp mackóhoz
ugyan el nem ér!
Jolán néni – ó!
Hát Zsuzsika? – Ó!
Mörrenmorcogi Micó?
Ó – hohó – hohó!
Málna utca sok-sok háza
és a huszonhetes száma
– ott volt Vackornak
szállása –,
ne is kérjétek, hiába,
nem néz az a pisze hátra,
óhohóhohó!
Megy,
megy,
hegyen átal,
megy,
megy,
dombon átal,
dombon túlnan
völgyön átal,
boldogságos vágtatással,
megyen országúton átal
a két igaz jó baráttal,
ím Gerzsonnal, a kecskével
s Bendeguzzal, a szamárral,
egész Budapestnek háttal,
megy,
megy,
megy az apró,
megy a kis kocsin a boglyos,
lompos,
loncsos
és bozontos,
piszén pisze kölyökmackó.
Körül a világ
már csupa virág,
csudás szőnyegek a rétek,
virágaik sárgák, kékek,
és a fákon
ezer rügy minden kis ágon.
Hajj!
Hajhaja!
A két igaz jó baráttal:
ím Gerzsonnal, a kecskével
s Bendeguzzal, a szamárral
(annak kicsi kocsijával)
hamar ér haza.
Barlangjuk előtt
ott áll Vackor édesanyja,
s ott Mackor, az édesapja,
és boldogan brummogatva
átölelik őt.
Azt mondja Mackorné asszony:
– Csakhogy látom bocsomat!
Azt mondja az öreg Mackor:
– Aztán majd mesélj sokat!
S leült akkor,
le a két öreggel Vackor,
s volt ott mese, messzehangzó:
mindent elbeszélt a boglyos,
lompos,
loncsos
és bozontos,
és bolondos,
és kolontos,
piszén pisze kölyökmackó.

 

 

 

Befejező szavak

Hol volt,
hol nem,
messze,
messze,
volt hát valahol egy boglyos,
lompos,
loncsos
és bozontos,
Vackor nevű
kicsi medve,
nem is medve,
csak egy apró,
lompos,
loncsos
és bozontos,
piszén pisze kölyökmackó.
Mackó, de milyen!
Aki egyszer is meglátta,
s nézett boglyos bozontjára
és piszén pisze orrára,
szörnyűmód körülcsudálta:
„Ez igen!”
Már e könyv tele,
könyvben ott Vackor neve,
mondja könyvem sok meséje,
milyen dolgok estek véle,
s abban nincs hiba,
milyen mókákat vitt végbe
bozontos őpiszesége,
büszke is lehet hírére
egész mackó nemzetsége
sok ija-fija.
Szóm nem tekerem,
nem csűröm-csavarom sokat.
Ismeritek Vackoromat,
láttátok őt Budapesten
valamelyik téli esten,
vagy ha nem láttátok volna,
olvastátok sorról sorra;
szeressétek hát a boglyos,
lompos,
loncsos
és bozontos,
piszén pisze kölyökmackót,
s engedjétek meg nekem
(mert mondtam mesét nehányat,
s köztük eleget vidámat),
hogy versíró ceruzámat
most már letegyem.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]