Vackor iskolát kerül, de rettenetesen megbánja

Aj, egy reggel, fényes reggel, milyen napon, nem tudom, fölül Vackor az ágyában, s azt dunnyogja félálmában: – Reggelzik már a lyukon! Azaz besüt a napocska, be a rolóréseken, ahogyan csak tőle telik, csudálatos fényesen. Indul gyorsan iskolába, de nem a Kökörcsin utca felé vezet most az útja – ellenkező irányba fut, másfelé viszi a lába. Mivel boglyos bozontjában sütött fura terveket: azt, hogy ma iskolát kerül, tanítás elől menekül, bekószálja Budapestet, és ő, a csöpp piszén pisze ugyan nem fél, nem is reszket, indul bátran csavarogni, bátrabb nála nem lehet! Átadja magát a rossznak, és nekivág a városnak. Indul a Szamóca utcán, s Vargánya utcába jut, következik Cserfa utca, utána Orgona utca, aztán Libatippan utca, később meg Cseresznye utca, mindegyiket végigfutja, de jön még százféle út! Villamos, autóbusz, taxi, METRÓ, bicikli, kocsi – futkos hosszába-keresztbe, s jut Vackor otthontól messze. Szalad köztük a csöpp boglyos, lompos, loncsos és bozontos, piszén pisze búboci. Végül azt se tudja, merre viszik tappancs lábai; nicsak! Itt folyik a Duna – Szalad gyorsan a lépcsőkön lábát belémártani. „Aj, de hideg! – szisszen Vackor. – Rosszkor dugtam bele lábam, igen rosszkor!” Ott a széles Duna partján tízóraiját eszi, közben az iskolatáskát maga mellé a lépcsőre, víz partjára leteszi. A tízóraija kifli, meg egy alma: szép piros – de akkor eszébe ötlik, hogy ez a víg kirándulás neki igencsak tilos. Eszébe jut az iskola, Kökörcsin utcai táj, és a piszén pisze mackó csöpp szívecskéje de fáj! Mintha a padjában ülne, hol a napfény nem vakít, lelki szemeivel látja most ELSŐ BÉS társait, amint ülnek a helyükön, s mind Eszter nénire néz – Nem ízlik a piros alma, lehet édes, mint a méz. Tanulnak az ELSŐ BÉSEK, figyelnek, nem nevetgélnek: Nagy Balázs – egy, Kormos Luca – kettő, Keszthelyi Dani – három, Hidegkuti Márti – négy, Zelnik Bálint – öt, Parancs Panni – hat, Domokos Matyi – hét, Maros Donka – nyolc, Csukás Pista – kilenc, Zachár Zsófi – tíz. Tíz, tíz, tiszta víz, sok gyerek, sok cseprő-apró, s tizenegyediknek köztük nincsen ott ő, nincs a boglyos, lompos, loncsos és bozontos, piszén pisze kölyökmackó. Vízbe hajítja a kiflit, száll az alma, a piros! Nem ízlik a kirándulás, mert az ilyen kirándulás a szabály szerint tilos. Úszik kiflije az árban, almája is a Dunában, s elpityeredik magában, el az apró, el az a tekergő boglyos, lompos, loncsos és bozontos, piszén pisze kölyökmackó. Akkor egy magos-mosolygó rendőrbácsi áll oda. – Nézi, hogy a hüppögető csöpp kis iskolakerülő itatja az egereket, és bámulja a hegyeket, és gondol valahova. Szalutál ím a piszének: – Csak nem Vackort látom itt? Mért sírdogálsz, édes fiam? Szólj már hozzám valamit! Szippogatva, szeppegetve fölnéz Vackor ültiben: – Aj, ne kérdje, rendőrbácsi, hogy mért kell ilyet csinálni! Tűzre való ELSŐ BÉS csak az ilyen! Mert én iskolát kerülök, és most itt tilosban ülök. – Gyere velem, Vackor fiam, majd mindent jóváteszünk! Most a Kökörcsin utcába, az iskolába megyünk. Azzal kezét nyújtja neki, iskolába elvezeti, a padjába beülteti. Boldogan ült akkor a padjában Vackor.