Maros Donka elpanaszolja Vackornak, hogy az ő neve tulajdonképpen Szilvia

Egy délután, éppen hatkor, megy a Galagonya térre kicsit játszadozni Vackor. Már tanult ebéd után, hát ebben a szép időben nem tétlenkedik szobában őpiszesége bután. Nagyot rikkant: – Hóha, hó! Játszadozni vóna jó! Gondolatát tett követte. Csöpp lépteit szaporázva, egyszer se tekintve hátra, iszkolt a térre sietve. Aj, a Galagonya tér! Az minden pénzzel felér! Annyiféle játék van ott, amennyi csak belefér! Alig ér Vackor a térre, ott zsizseg már Maros Donka. Ül egy zöldre festett padon, bújván egy paradicsomba, akkora az, mint egy dinnye! Mondja is a piszén pisze két mancsát összecsördítve: – Héjjha, Donka! Hóha! Híjnnye! Ekkora nagy paradicsom! Donka! Te így szereted? Csak egy picit biccent Donka, s bújik a paradicsomba: – Ezt a papám találta ki, mindig azt szokta mondani: „Jót tesz az ember bőrének!” Hát én csak ezért eszek. Egy szép bácsi ül mellette, és fogja Donka kezét. Kérdi Vackor súgva Donkát: – Pajtásom, ki ez a bácsi? – Ez, kérlek, Jakab bácsi! Ott lakik mivelünk szemben, múzeummal átellenben, és amíg árul a papám, a téren ő vigyáz reám, mert úgy szeret Jakab bácsi, mint a saját gyerekét. S már a libikókán ülnek. Jakab bácsi a padon. Szól a piszén pisze boglyos: – Derék dolog, mondhatom. És amikor dolgozni megy, Jakab bácsi micsinál? – Ő amolyan művészember, ki filmeket fabrikál. Száll le-föl a libikóka. Így szól Donka hirtelen: – Képzeld csak, Vackor barátom? Egy titkom fülednek szánom: engem nem Donkának hívnak: Szilvia az én nevem. Láttál már ilyen szülőket? A papám Marci lehet, a mamám Rózsi lehet. Csak az én nyakamba sóztak ilyen különös nevet. Annyi rengeteg barátnőm, és mind normális nevű: Nagy Katalin, Péter Márta, Rózsa Jutka, Gáspár Zsuzsa, Donát Anna – s csupa rendes név van hátra. Csak az én nevem nem lehet Szépen csengő, egyszerű. Száll le-föl a libikóka. Vackor bólint komolyan: – Ne is mondd Szilviám, Donkám! Hogy micsoda nevek vannak! Több a soknál, csakugyan. Például itt az enyém, amit hordhatok örökre. Tudod te, mi e szó: Vackor? Ha nem, megsúghatom akkor: vadalma avagy vadkörte. Mért nem lehetek én Pista? Mért nem lehetek Laci? Nem kaphat normális nevet egy boglyos kölyökmaci? Még jó, hogy nem vagyok Bulcsú, Tass, Huba vagy Töhötöm, Kászon, Kurszán, Kapolcs, Kázmér, ez a Vackor épphogy rám fér, s ez marad az örököm. Száll le-föl a libikóka, sóhajtoznak szüntelen: – Nohát, ilyen furcsaságot! Ki hallott ilyet? Ki látott? Így kifogni a szülőknek két ártatlan gyereken! Jakab bácsi áll melléjük: – Már ne zúgolódjatok! Én egy nyikkanást se szólok, amiért Jakab vagyok. Nem a név teszi az embert, hanem az, hogy micsinál. Több lehet egy utcaseprő, mint egy koronás király. Királynál több mindenképpen, mert munkája dönti el minden embernek a sorsát, nem a név, amit visel. A két panaszos elhallgat, ott van a homokozó. – Szalad kisvödrével Donka, lobog Vackorunk bozontja, vidám lett a piszén pisze, nevetgél Donka is, íme, kiáltoznak a homokban: – Hajjha! Héjj! Ohó! Hohó! Vígan játszadoznak estig, ugrándoznak föl! le! föl! Nem törődnek vele többé, hogy egy gyerek milyen furcsa, milyen különösen hangzó, tréfás nevet örököl. S megnyugodva akkor hazasétál Vackor.