Vackor Csirió mókuskáról mesél a gyerekeknek

Haja, héj! Egy szép napon áll Vackor az ELSŐ BÉVEL az iskolaudvaron. Új óra jön: tornaóra, arra vártak reggel óta. Hanem a tornatanár már tizenhét percet késik, az utcán hiába nézik, tán az autóbusza elakadt, vagy csak a mezőre szaladt ebben a csudás időben, s most futkos le-föl a zöldben. Eszter néni súgja csöndben: – Ó, csak végre jönne már! Mert tornaórát nem tarthat, kisüt valamit íme: – Tudnál-e mesét mondani? Nagyon szeretnénk hallani! Mesélnél-e, kicsi Vackor? Zendíts rá, te csöpp pisze! Felel csöndesen a boglyos, felel Vackor: – Hát… egy mesét… igen tudok… Amit könyv nélkül is fújok… Hanem figyeljetek akkor! Kiáll a gyerekek elé, ki az apró, és mond egy csudás csöpp mesét, mond a hírességes boglyos, lompos, loncsos és bozontos, orrhegyéig piszén pisze ELSŐ BÉS csöpp kölyökmackó. Előbb még köhintget hármat, aztán vígan belevághat: – Hol volt, hol nem, volt a Mátrában, ahol a meggyfán terem a kókusz, volt, ahogy mondom, egy kicsi mókus. Csirió volt a neve! Rozsdaszínű a farka, csöpp puha gomb az orra, arany csillag a szeme. Hát ez az édes Csirió, ez tudta még csak, hogy mi jó! Egész nap ugrált fáról fára, vidám országa volt a Mátra. Egy napon, szép fényesen, sétálgat Csirió mókus, sétálgat fenn a Mátrában a tücskös zöld réteken. Aznap volt mamája születésnapja, s gondolta: virágot szed neki, aztán a sok vadvirággal odújuk telirakja. Sétálgat csöpp Csirió, s látja, hogy körben a réten van virág, van millió. Sugaras szívvel szedi, két marka majdnem teli. Hanem, hajahhahajj! Közeleg szörnyű baj! Mert a mókuska nem veszi észre, hogy egy settengő ravaszdi róka követi loppal az erdő óta, követi őt a tücskös rétre. Hason a fűben mászik, csak farka bojtja látszik, és a sok hegyes foga épp mókushúsra vásik. Szömörcebokor mellett megáll Csirió mókus, s csöpp hangján énekelget. Nem tudja, mi a vész, ezért olyan merész. A róka már közel, méregeti magában, hogy zsákmányát egy szuszra hogyan ragadja el! Akkor arra száll egy kisrigó, s kiált a mókuskának: – Menekülj gyorsan, Csirió! Szalad Csirió föl a fára, rohan a ravaszdi róka utána. Már az odúban Csirió, fa alatt dühös a róka, mert nem jut neki semmi jó. Fenyeget csak fölfele: – Megállj, te Csirió mókus! Csak egyszer onnét legyere! Leszel még a vacsorám, rozsdálló farkú komám! Akkor a vállán nagy mancsot érez, dörmögő hangot hall, s az a hang kérdez: – Micsoda? Miket beszélsz? Az édes Csiriót fenyegeted? Kapsz most három nagy pofont, hogy elrepül a fejed! Nesze! nesze! nesze! Meg ne süketülj bele! Egy öreg mackó áll mögötte, aj, de súlyos az a nagy ökle. Ravaszdi nyüszít-nyivákol, nem bújhat a szorításból. – Kotródj a Mátrából, hordd el az irhád! Hogyha meglátlak, azt ki se bírnád! Mert megnyuvasztalak, te settengő alak! El is kullogott, el a róka, Csirió boldogan él azóta. Ugrál a Mátrában fáról fára, talál a réteken ezer virágra, s mert gondja nem lehet, él a világba. Ezt elmondva akkor fölkacagott Vackor.