Egy piszén pisze kölyökmackó vigasságos napjairól

Hol volt, hol nem, messze, messze, volt egy boglyos, lompos, loncsos és bozontos Vackor nevű kicsi medve, nem is medve, csak egy apró, lompos, loncsos és bozontos, piszén pisze kölyökmackó. Igen kedves medvebocs volt, de nagy bibi volt vele: állandóan csavargáson járt a nagy mackóesze. Ezért otthon fülön kapták, egy szép napon fülön csípték, azzal óvodába adták. Hej, óvoda, óvoda, fényes volt az ablaka, tágas volt az ajtaja, de szép tiszta minden terme, zsibongott sok gyerek benne, az volt még csak kacsalábon forgó ékes palota! Hej óvoda, óvoda, de sok gyerek járt oda: Katona Anna – egy, Varga Bence – kettő, Pór Jutka – három, Fazekas Marci – négy, Fazekas Eszter – öt, Domokos Matyi – hat, Vas Pista – hét, Pengő Gyöngyi – nyolc, Fodor Dávid – kilenc, Kovács Vicu – tíz. Tíz, tíz, tiszta víz, sok gyerek, sok cseprő-apró, és közöttük az a boglyos, lompos, loncsos és bozontos, piszén pisze kölyökmackó. Mennyi játék! Hogy soroljam? Ahány csudás játék volt ott, hogyha sorolni akarnám, nem is volna annyi ujjam! Ott tanult meg játszani. Mert addig csak fára mászott, barlangokban bújócskázott, bundájára nem vigyázott, addig nagy igyekezettel – s szörnyű kedvvel! – próbált Vackor, ama boglyos, lompos, loncsos és bozontos bundájának ártani. Hát jól tette apja, Mackor és anyja, Mackorné asszony, hogy a híres piszén piszét kezdte ráncba rántani! Használt neki, mondhatom, használt az a fényességes, kacsalábon pergő-forgó, gyönggyel ékes óvoda igen-nagyon! Mert a mézet nem szerette: megszerettették vele. Mert nem tudott jól játszani, szólt neki Domokos Matyi, szólván szólt a jó Domokos: – Édes kis Vackor, gyere! Megtanítlak játszani én, mert nagyon játékos vagyok én, fő-fő játékos vagyok én, de amire megtanítlak, nem amolyan durrbele! És mivel őpiszesége sose látott kanalat, meg kellett tanuljon enni, és a szép evésben senki olyan gyorsan nem haladt. Mert mászhatnékja volt mindig, mászott az asztal alatt. Asztal alól brummogott: „Hóha, hóha, hóha, hó! Fára mászni vóna jó!” Volt napos vagy hatvanhatszor, s bizony akkor volt a legboldogabb Vackor. Mert addig még azt se tudta, hogy milyen is a hajó, elvitték a Balatonra egy csöpp nyári vigalomra, gázolt is a hullámokba, orra előtt egy vitorla fehéren zengett magosba, ő meg csak azt kiáltozta: „A mackónak ez való!” Szóval, hogy a szót ne csűrjem, igém soká ne csavarjam, ott, az öreg óvodában, ama fényes palotában víg élet folyt szakadatlan. Hanem vége lett. Örök életében senki csak óvodás nem lehet. Akik hatévesek lettek, nem kaptak tovább helyet, hát egy szép napon elhagyták sokan ama fényességes, vigasságos termeket. Társaikkal kezet fogtak, iskolába iratkoztak. A Kökörcsin utca végén áll egy híres iskola, óvodáskorból kinővén ment piszén piszénk oda. ELSŐ BÉBE ment az apró, oda ám az a csöpp boglyos, lompos, loncsos és bozontos, piszén pisze kölyökmackó. Rikogatva akkor iskolás lett Vackor.