Vackor az első bében

 

 

 

 

Egy piszén pisze kölyökmackó vigasságos napjairól

Hol volt,
hol nem,
messze, messze,
volt egy boglyos,
lompos,
loncsos
és bozontos
Vackor nevű kicsi medve,
nem is medve,
csak egy apró,
lompos,
loncsos
és bozontos,
piszén pisze kölyökmackó.
Igen kedves medvebocs volt,
de nagy bibi volt vele:
állandóan csavargáson
járt a nagy mackóesze.
Ezért otthon
fülön kapták,
egy szép napon fülön csípték,
azzal óvodába adták.
Hej, óvoda,
óvoda,
fényes volt az ablaka,
tágas volt az ajtaja,
de szép tiszta
minden terme,
zsibongott sok
gyerek benne,
az volt még csak kacsalábon
forgó ékes palota!
Hej óvoda,
óvoda,
de sok gyerek
járt oda:
Katona Anna – egy,
Varga Bence – kettő,
Pór Jutka – három,
Fazekas Marci – négy,
Fazekas Eszter – öt,
Domokos Matyi – hat,
Vas Pista – hét,
Pengő Gyöngyi – nyolc,
Fodor Dávid – kilenc,
Kovács Vicu – tíz.
Tíz,
tíz,
tiszta víz,
sok gyerek,
sok cseprő-apró,
és közöttük az a boglyos,
lompos,
loncsos
és bozontos,
piszén pisze kölyökmackó.
Mennyi játék!
Hogy soroljam?
Ahány csudás játék volt ott,
hogyha sorolni akarnám,
nem is volna annyi ujjam!
Ott tanult meg játszani.
Mert addig csak
fára mászott,
barlangokban bújócskázott,
bundájára nem vigyázott,
addig nagy igyekezettel
– s szörnyű kedvvel! –
próbált Vackor, ama boglyos,
lompos,
loncsos
és bozontos
bundájának ártani.
Hát jól tette
apja, Mackor
és anyja, Mackorné asszony,
hogy a híres piszén piszét
kezdte ráncba rántani!
Használt neki,
mondhatom,
használt az a fényességes,
kacsalábon pergő-forgó,
gyönggyel ékes
óvoda igen-nagyon!
Mert a mézet nem szerette:
megszerettették vele.
Mert nem tudott jól játszani,
szólt neki Domokos Matyi,
szólván szólt a jó Domokos:
– Édes kis Vackor, gyere!
Megtanítlak játszani én,
mert nagyon játékos vagyok én,
fő-fő játékos vagyok én,
de amire megtanítlak,
nem amolyan durrbele!
És mivel őpiszesége
sose látott kanalat,
meg kellett tanuljon enni,
és a szép evésben senki
olyan gyorsan nem haladt.
Mert mászhatnékja volt mindig,
mászott az asztal alatt.
Asztal alól brummogott:
„Hóha, hóha,
hóha, hó!
Fára mászni
vóna jó!”
Volt napos
vagy hatvanhatszor,
s bizony akkor
volt a legboldogabb Vackor.
Mert addig még azt se tudta,
hogy milyen is a hajó,
elvitték a Balatonra
egy csöpp nyári vigalomra,
gázolt is a hullámokba,
orra előtt egy vitorla
fehéren zengett magosba,
ő meg csak azt kiáltozta:
„A mackónak ez való!”
Szóval,
hogy a szót ne csűrjem,
igém soká ne csavarjam,
ott, az öreg óvodában,
ama fényes palotában
víg élet folyt szakadatlan.
Hanem vége lett.
Örök életében senki
csak óvodás nem lehet.
Akik hatévesek lettek,
nem kaptak tovább helyet,
hát egy szép napon elhagyták
sokan ama fényességes,
vigasságos termeket.
Társaikkal kezet fogtak,
iskolába iratkoztak.
A Kökörcsin utca végén
áll egy híres iskola,
óvodáskorból kinővén
ment piszén piszénk oda.
ELSŐ BÉBE ment az apró,
oda ám az a csöpp boglyos,
lompos,
loncsos
és bozontos,
piszén pisze kölyökmackó.
Rikogatva akkor
iskolás lett Vackor.

 

 

 

Első nap az első bében

Haja,
haja, hé!
Megnyílott az ELSŐ BÉ!
Vackor hátán
iskolatáska,
apró lépteit szaporázza,
szeme előtt nagy fehér tábla:
KÖKÖRCSIN UTCA
– olvassa Vackor.
– Eredj, fiam, az iskolába!
Megy,
megy,
megy az apró,
megy a boglyos,
lompos,
loncsos
és bozontos,
piszén pisze kölyökmackó.
Iskola előtt megáll.
Nézdegéli a kapuját.
– Nohát – mondja. – Ilyen csudát!
Nagyobb mint az óvoda.
Indulás, Vackor, nosza! –
S a kapun besétikál.
Haja,
haja, hé!
Orra előtt kitárt ajtó,
rápingálva: ELSŐ BÉ!
Ajtóban néni:
Demény Eszter,
int a piszének,
s nevén szólítja:
– Ha hívlak, akkor
gyere is, Vackor,
ne kelljen hívni
téged ezerszer!
Tanító nénid leszek,
gyere, te mackógyerek.
Odabenn ELSŐ BÉSEK
vidáman nevetgélnek:
Nagy Balázs – egy,
Kormos Luca – kettő,
Keszthelyi Dani – három,
Hidegkuti Márti – négy,
Zelnik Bálint – öt,
Parancs Panni – hat,
Domokos Matyi – hét,
Maros Donka – nyolc,
Csukás Pista – kilenc,
Zachár Zsófi – tíz.
Tíz,
tíz,
tiszta víz,
sok gyerek,
sok cseprő-apró,
tizenegyedik közöttük
az a boglyos,
lompos,
loncsos
és bozontos,
piszén pisze kölyökmackó.
A sok benti suttogás
lesz végül nagy zajogás.
Sűrű a kedv az iskolapadban,
s amikor belép piszén piszénk,
viháncos harsány nevetés csattan:
– Haja, hé!
Nézzetek!
Ez egy mackógyerek!
De akkor Eszter néni
az osztályt végigméri:
ELSŐ BÉ! Figyelem!
Most egy kis csend legyen!
Ez a kismackó Vackor!
Nagy kár, hogy ilyen boglyos,
hogy a bundája lompos,
hogy loncsos és bozontos,
de csöppet se kolontos,
és ha okosak vagytok,
nem nevetitek akkor.
Igazán nem tehet róla,
hogy ilyen az a bunda,
de ő már többet is tud,
mint azt, hogy „brumma! brumma!”
Veletek együtt megtanulja,
amit tanulni kell!
Hát ezt a piszét társnak
csak fogadjátok el!
Vackort Domokos Matyi
mellé leülteti,
mivelhogy őt a csöpp bocs
már régen ismeri.
Előtte Csukás Pista ül,
mögötte Zachár Zsófi ül,
a katedrán pedig
Eszter néni ül egyedül.
Az osztálykönyvet kinyitja,
és apró gyöngybetűkkel
mindük nevét beírja.
Egyszer csak Vackort kérdezi:
– Mi a papád neve?
Vackor zavartan dünnyögi:
– Mackor az ő neve…
– Mi a foglalkozása, mondd!
– Az biza medveség…
(Erre kitör a nevetés,
hogy belezeng az ég!)
– Milyen medveség, kis piszém?
– Hát… izé… erdei…
– Vackor! Az nem foglalkozás!
– De hiszen medve a papám,
barna bundája van neki…
Akkor Eszter néni föláll,
és Vackort megsimítja,
– No, ülj le szépen,
kis piszém. –
S nevét a könyvbe írja.
Ismerkedik egymással
a sok nyüzsgő gyerek,
de Vackor áll közöttük,
hüppögve pityereg.
Domokos Matyi kérleli:
– Ne sírj, kis boglyosom!
Ez itten már nem óvoda,
ha nevetnek, ne nézz oda,
semmit ne végy zokon.
Zachár Zsófi is mosolyog,
s vele Kormos Luca,
aki a padban imbolyog,
mint egy kölyökruca.
Végül megenyhül csöpp szíve,
és már velük nevet,
dúdol velük hazafelé
egy kedves éneket:
„Egy boszorka van,
három fia van,
iskolába jár az egy,
másik bocskort varrni megy,
a harmadik ül a padon,
a dudáját fújja nagyon,
de szép hangja van,
dana-dana-dan…”
Fényesen sütött a nap,
igen magasan,
tetszett neki az az ének,
s örült, hogy a kismedvének
fényes kedve van.
És hazament akkor
ebédelni Vackor.

 

 

 

Vackor elbeszéli a szüleinek, hogy milyen az az első bé!

Haja,
haja, hé!
De sok csudás titkot őriz
a csöpp boglyos,
lompos,
loncsos
és bozontos
piszén pisze kölyökmackó
előtt az az ELSŐ BÉ!
A sok titkot
majd megfejti,
azaz minden tudnivalót
megtanul,
ahogy más senki!
Ment haza,
ment, röpke lábbal,
ment oldalán Parancs Panni,
Kormos Luca
Nagy Balázzsal.
Kapujuk nyitván köszönt nekik:
– Szerbusztok, társak!
s nevetett gyöngyen,
nevetett Vackor teli szájjal.
Kérdezte papája,
az öreg Mackor:
– No fiam, hazajöttél?
Vége az első napnak, Vackor?
Mamája: Mackorné asszony is
kinn állt a konyha előtt,
s azt mondta:
– Jó, hogy jössz, csibém!
Azzal a pisze orra elé
dugott egy nagy serpenyőt.
Mi volt a serpenyőben?
Huszonhét palacsinta!
Ahogy Mackorné azt sütötte,
az még a palacsinta-minta:
háromban áfonyalekvár,
háromban vörös ribizke,
kilencben cukros mandula,
hétben harmatos piszke,
a megmaradt ötben mák.
Rikkantott a piszén pisze:
– Bendőmbe mind, palacsinták!
Keblemre borulj, világ!
Ebéd után brummantott
három szívbéli jót,
s a két mackószülének
kezdte fűzni a szót:
– Ajha!
Kökörcsin utca!
Ott áll az iskola!
A ti csöpp Vackorotok
tanulni jár oda!
Tanító nénim Eszter néni,
másik nevén Demény,
hogy mindent megtanulok tőle,
nagy bennem a remény.
A szeme tiszta kék,
a haja barnásszőke
vagy szőkésbarna talán,
s amit tudni kell, igazán
én kicsiholom belőle.
Van sok iskolatársam is,
fiú, lány – épp elég!
Mindjárt sorolom őket,
ha nem soroltam volna még:
Nagy Balázs – egy,
Kormos Luca – kettő,
Keszthelyi Dani – három,
Hidegkuti Márti – négy,
Zelnik Bálint – öt,
Parancs Panni – hat,
Domokos Matyi – hét,
Maros Donka – nyolc,
Csukás Pista – kilenc,
Zachár Zsófi – tíz.
A tizenegyedik én vagyok,
ki a sok ELSŐ BÉS között
az egyetlen mackó vagyok.
Kérdi az öreg Mackor:
– És hozzád kedvesek?
Vackor komolyan válaszol:
– Azért, mert én mackó vagyok
engem különös módon
szeret a sok gyerek.
Mackor papa megnyugszik,
Mackorné bólogat:
– Aztán tanulj, csibém!
Nehogy még temiattad
megszólják lustaságért
a csöpp boglyosokat.
Piszénk ül jóllakottan,
csöpp palacsinta-evő,
rikkant három harsányat,
hogy belezeng a tető.
Mancsait összezárva
a táskájára üt:
– Mert a fiatok boglyos,
és a bundája lompos,
és loncsos
és bozontos,
egy csöppet se kolontos,
hát megállja helyét
aszondom:
MINDENÜTT!
Ma még csak ismerkedtünk,
holnaptól – TANULÁS!
Írás,
olvasás,
számtan,
ének,
kör-
nye-
zet-
is-
me-
ret,
torna,
én nem félek –
s csak néha játszadozás.
Ez már nem óvoda!
Teljesen ISKOLA!
Aki
a lábát
oda beteszi,
tanulni járhat csak oda.
Egy ÓRIÁS TÖLCSÉRE
van Eszter néninek,
a tölcsérből fejünket
tudással tölti meg!
Azzal a csöpp pisze
az udvarra szalad,
vet olyan cigánykereket,
hogy majdnem nyaka szakad.
Örül a két mackószüle,
hogy komoly a gyerek,
de Mackorné mama
egy sort még pityereg:
– Játssz csak!
Játssz te apró,
lompos,
loncsos
és bozontos,
játssz te ELSŐ BÉBE járó
piszén pisze kölyökmackó!
És estig még akkor
bukfencezett Vackor.

 

 

 

Vackor Csirió mókuskáról mesél a gyerekeknek

Haja,
héj!
Egy szép napon
áll Vackor az ELSŐ BÉVEL
az iskolaudvaron.
Új óra jön:
tornaóra,
arra vártak
reggel óta.
Hanem a tornatanár
már tizenhét percet késik,
az utcán hiába nézik,
tán az autóbusza elakadt,
vagy csak a mezőre szaladt
ebben a csudás időben,
s most futkos le-föl a zöldben.
Eszter néni súgja csöndben:
– Ó, csak végre jönne már!
Mert tornaórát nem tarthat,
kisüt valamit íme:
– Tudnál-e mesét mondani?
Nagyon szeretnénk hallani!
Mesélnél-e, kicsi Vackor?
Zendíts rá, te csöpp pisze!
Felel csöndesen a boglyos,
felel Vackor:
– Hát… egy mesét… igen
tudok…
Amit könyv nélkül is fújok…
Hanem figyeljetek akkor!
Kiáll a gyerekek elé,
ki az apró,
és mond egy csudás csöpp mesét,
mond a hírességes boglyos,
lompos,
loncsos
és bozontos,
orrhegyéig piszén pisze
ELSŐ BÉS csöpp kölyökmackó.
Előbb még köhintget hármat,
aztán vígan belevághat:
– Hol volt,
hol nem,
volt a Mátrában,
ahol a meggyfán
terem a kókusz,
volt,
ahogy mondom,
egy kicsi mókus.
Csirió volt a neve!
Rozsdaszínű a farka,
csöpp puha gomb az orra,
arany csillag a szeme.
Hát ez az édes Csirió,
ez tudta még csak,
hogy mi jó!
Egész nap ugrált
fáról fára,
vidám országa
volt a Mátra.
Egy napon,
szép fényesen,
sétálgat Csirió mókus,
sétálgat fenn a Mátrában
a tücskös zöld réteken.
Aznap volt mamája
születésnapja,
s gondolta: virágot szed neki,
aztán a sok vadvirággal
odújuk telirakja.
Sétálgat csöpp Csirió,
s látja, hogy körben a réten
van virág,
van millió.
Sugaras szívvel szedi,
két marka majdnem teli.
Hanem,
hajahhahajj!
Közeleg szörnyű baj!
Mert a mókuska
nem veszi észre,
hogy egy settengő
ravaszdi róka
követi loppal
az erdő óta,
követi őt a tücskös rétre.
Hason a fűben mászik,
csak farka bojtja látszik,
és a sok hegyes foga
épp mókushúsra vásik.
Szömörcebokor mellett
megáll Csirió mókus,
s csöpp hangján énekelget.
Nem tudja, mi a vész,
ezért olyan merész.
A róka már közel,
méregeti magában,
hogy zsákmányát egy szuszra
hogyan ragadja el!
Akkor arra száll
egy kisrigó,
s kiált a mókuskának:
– Menekülj gyorsan, Csirió!
Szalad Csirió
föl a fára,
rohan a ravaszdi
róka utána.
Már az odúban Csirió,
fa alatt dühös a róka,
mert nem jut neki semmi jó.
Fenyeget csak fölfele:
– Megállj, te Csirió mókus!
Csak egyszer onnét legyere!
Leszel még a vacsorám,
rozsdálló farkú komám!
Akkor a vállán
nagy mancsot érez,
dörmögő hangot hall,
s az a hang kérdez:
– Micsoda? Miket beszélsz?
Az édes Csiriót fenyegeted?
Kapsz most három nagy pofont,
hogy elrepül a fejed!
Nesze! nesze! nesze!
Meg ne süketülj bele!
Egy öreg mackó
áll mögötte,
aj, de súlyos
az a nagy ökle.
Ravaszdi nyüszít-nyivákol,
nem bújhat a szorításból.
– Kotródj a Mátrából,
hordd el az irhád!
Hogyha meglátlak,
azt ki se bírnád!
Mert megnyuvasztalak,
te settengő alak!
El is kullogott,
el a róka,
Csirió boldogan
él azóta.
Ugrál a Mátrában
fáról fára,
talál a réteken
ezer virágra,
s mert gondja nem lehet,
él a világba.
Ezt elmondva akkor
fölkacagott Vackor.

 

 

 

Zachár Zsófi megsúgja Vackornak, hogy van egy piros mackója

– Haja,
haja, hé!
De szeretlek, ELSŐ BÉ!
Eszter néni elvezetget
minket a Tudás elé.
Ilyen jókat
gondolt Vackor,
s körülnézett az osztályban,
körül teli szívvel akkor:
Nagy Balázs – egy,
Kormos Luca – kettő,
Keszthelyi Dani – három,
Hidegkuti Márti – négy,
Zelnik Bálint – öt,
Parancs Panni – hat,
Domokos Matyi – hét,
Maros Donka – nyolc,
Csukás Pista – kilenc,
Zachár Zsófi – tíz.
Tíz,
tíz,
tiszta víz,
sok gyerek,
sok cseprő-apró,
tizenegyedik közöttük
ő,
a pisze kölyökmackó.
Nem kívánt elcsalinkázni,
barlangokban bújócskázni,
nem dörmögte:
„Hóha, hó!
Fára mászni
vóna jó!”
Most is
folyik az óra,
folyik az első
csöngetés óta,
táblánál Eszter néni,
őt a csöpp piszén pisze
ragyogó szemmel nézi.
De Zachár Zsófi megböki:
– Vackor, figyelj ide!
Egy nagy titkomat rád bízom,
és másra senkire.
Képzeld, mim van nekem:
otthon egy Piros Mackó.
Hogyha te még kicsiny vagy,
ő csak igazán apró.
Hegyezi Vackor a fülét,
ahogy hátra figyel,
most nem törődik,
bizony nem, az a boglyos,
lompos,
loncsos,
bozontos
kismackó Eszter nénivel.
Csak Zachár Zsófit figyeli,
az meg tovább suttog neki:
– Képzeld,
egy kék szalagja van,
a talpa meg fehér,
és képzeld, írás van a talpán,
az mindennel felér.
– Mér?
Mi van a talpára írva? –
suttogja a pisze.
– Képzeld,
valami furcsaság!
Már meg akartam fejteni,
s nem mentem semmire.
– Mér?
Nem tudsz olvasni talán?
– De elég jól tudok. –
És Zachár Zsófi a piszének
továbbra sutyorog:
– Csakhogy nem magyarul van
írva,
hanem színfranciául.
Horkant Vackor egy csudajót,
hogy Eszter néni ámul.
Akkor egy kicsit abbahagyják,
de Zsófi újra kezdi:
– Képzeld,
ez áll a talpán:
MADE IN FRANCE,
és ezt otthon
ugyan nem érti senki!
– Óóóóóóó! –
brummant a piszén pisze –
Francia Piros Mackó?
fülemnek ez a MADE IN FRANCE
igencsak furcsán hangzó.
– És képzeld –
suttog Zsófi –,
ha kulccsal fölhúzom,
vidáman szedi lábait
az erdei úton.
– És fára mászik-e?
Zachár Zsófi felel:
– Sajnos, azt nem tud,
mivel nem élő,
s nem brummogó,
csak döngicsélő,
mert ez benne a csel.
Képzeld…
– Mit kell képzelni? –
kérdezi Eszter néni,
s a két suttogót-buttogót
szigorú szemmel végigméri.
Vackor zavartan krákog:
– Izé… egy jó dolog,
amit én, Eszter néni,
mostan kigondolok.
Tetszik tudni, mi az?
– No, mondjad csak, te apró!
– A Zsófiéknál otthon él
egy pici Piros Mackó!
Most olvasás helyett
az egész osztály hozzájuk mehetne,
megnézni, ugyan micsinál
az a francia medve.
Erre kitör a nevetés,
a falat szétvető,
Vackor lesunyja a szemét,
de aztán végül ő lesz
a fő-fő nevető.
Azt mondja Eszter néni:
– Vackor, ez iskola!
Amikor tanítás van,
nem megyünk sehova.
Az olvasást folytassuk!
S mind könyv fölé hajol.
Ám a piszén pisze
szíve még zakatol:
– Óóóóóóó!
De szeretlek, Zsófi!
Téged is, iskola!
És téged: Piros Mackó!
Bár nem láthattalak még
e világon soha!
Egész a csengetésig
már nem is gondolt másra,
csak a piros bundájú,
kékszalagos nyakú,
és tiszta fehér talpú
távoli rokonára.
A plafonon akkor
csak őt látta Vackor.

 

 

 

Vackor a táblánál, de csak tolmáccsal akar felelni

Aj,
te csudás iskola!
Megtanítasz
minden jóra!
Most például mi kezdődik?
Számolás és mérés óra.
Eszter néni hármat tapsol:
ELSŐ BÉSEK!
Figyelem!
Most senki ne mocorogjon,
a lábával ne dobogjon,
ceruzával ne kopogjon,
most
mélységes
csönd legyen!
Csöndben is az ELSŐ BÉ!
Mert tudják, hogy Eszter néni
szépen,
csöndben
vezetgeti
őket a tudás felé.
Kérdi Hidegkuti Mártit:
– Ugye, van egy rollered?
Felel Márti:
– Van rollerem.
Vígan szaladozgat velem.
Mondja erre Eszter néni:
– No, az ugyan jó lehet.
De tovább kérdezi őket:
– Neked is van, Nagy Balázs?
Felel Balázs:
– Van rollerem.
Kati néni vette nekem.
Amikor elindul velem,
az még csak a szárnyalás!
– Jól van – mondja Eszter néni. –
Most Maros Donka felel.
Mártinak van egy rollere,
Balázsnak is van egy rollere,
hány roller ez,
mondd meg, Donka!
És Maros Donka már mondja:
– Két roller ez, Eszter néni!
Ezt bizony mindenki érti,
mert ebben az ELSŐ BÉBEN
ez mindenkit érdekel.
Folyik szépen a tanulás,
de a padban ki mozog?
Az a piszén pisze Vackor
állandóan sutyorog.
Aj, szigorú Eszter néni!
Előbb a csöpp Vackort nézi,
aztán szelíden ezt mondja:
– Ej, Vackor!
Ez midolog?
Gyere csak ide,
te boglyos!
Gyere csak, te sutyorgásban
főkolompos!
És a tábla előtt kérdi:
– Van-e, Vackor, fogkeféd?
– Van, van, van, van –
mondja Vackor.
Nevet Eszter néni akkor:
– Piszém! ez aztán beszéd.
Hát a papádnak van-e?
– Van, van, van, van –
mondja Vackor.
– Hát a mamádnak van-e?
– Van, van, van, van –
mondja gyorsan,
mondja hirtelen a boglyos,
lompos,
loncsos
és bozontos
ELSŐ BÉS Vackor harmadszor.
Eszter néni újra kérdez:
– Hallod-e,
piszén piszém!
Nem ért a felelet véget:
add össze a fogkeféket,
a papádét,
a mamádét,
a tiedét,
s mondd meg: hány fogkefétek van!
Mondd csak, és fordulj felém.
Áll a tábla előtt Vackor,
töri a fejét nagyon.
Néz a plafonra meredten,
kibámul az ablakon.
Boglyos bozontját vakarja,
nézegeti társait,
csöndben mozgatja a száját,
de lenyeli szavait.
Eszter néni újra kérdez:
– Nem tudod, csöpp boglyosom?
Gondolkozz egy kicsit, kérlek,
azt mi nem vesszük zokon.
Hanem hiába kérleli,
a csöpp boglyos szótlan áll.
Nyitott iskolaablakon
ki-be fehér lepke száll.
Már majdnem elpityeredik,
csöpp gomborra bizsereg,
két szeme előtt a padban
homálylik a sok gyerek.
Végül kiböki riadtan:
– Mostan arra gondolok,
hogy tolmácsra van szükségem,
mert a tolmács jó dolog.
Eszter néni! Engedje meg,
hadd jöjjön Zsófi ide!
Álljon a táblánál mellém,
egy vagy két lépésnyire.
Megsúgok majd neki mindent,
s ő tolmácsol szívesen.
Szeretném, hogy nagy bajomban
a tolmácsom ő legyen.
Haja,
haja,
hé!
Felbolydul az ELSŐ BÉ!
Olyan nagy nevetés csattan,
hogy az iskola falai
repülnének százfelé!
Ezen elámul a boglyos,
lompos,
loncsos
és bozontos,
piszén pisze kölyökmackó,
és tévedező eszébe
roppant tudás áll belé!
Torkát sírás nem kaparja,
fejét büszkén fölveti,
kimondja, ahogy akarja,
amivel esze teli:
– Egy fogkefe
a papámé,
egy fogkefe
a mamámé,
egy fogkefe
az enyém!
Fogkeféink megszámlálom,
s itt az eredmény a számon:
fogkeféink száma három,
kereken kimondom én!
És vidáman akkor
helyére ment Vackor.

 

 

 

Vackor véletlen találkozása Vas Pistával és Kováts Vicuval

Aj,
ékes tavaszi nap!
Olyan, mint egy fényességes,
égre boruló kalap.
Korán reggel
ébred Vackor.
Hány órakor?
Éppen hatkor.
Korán reggel reggelire
édes tejeskávét kap,
mellé nagy karéj kenyeret,
rá lépesmézet eleget:
éhesen belé harap.
Aj,
te fényességes hétfő!
Az a piszén pisze boglyos
igen vidámakat lépő,
mert most egész hétje szabad,
lévén tavaszi szünet. –
Játszani a térre szalad,
oda a sok ELSŐ BÉSSEL,
pajtásai seregével,
mivelhogy a közös játék
dobogtatja a szívet.
Ahol a Kökörcsin utca
egy kanyarban véget ér,
vén platánfák állnak körben:
ott a Galagonya tér.
Közepén nagy homokozó,
benne rengeteg homok,
homokban keresztül-kasul
kicsi gyerek lábnyomok.
Homokozó szélén csúszda,
mely a homokba csúszik,
csúszdára vaslétra vezet,
Vackor alája bújik.
És farönkök álldogálnak
nagy csomóban: az a vár,
arra pedig mászhat Vackor,
le is ugorhat akár.
Ő a platánfákra mászna,
föl a lombok magasába,
rikogat is:
– Hóha, hó!
Fára mászni
vóna jó!
De a parkőr
kiált akkor:
– Ejnye!
Kutyamája, Vackor!
Fára mászni nem szabad!
Hát a piszén pisze, boglyos,
lompos,
loncsos
és bozontos,
mászhatnékos kölyökmackó
a hintákig elszalad.
Mert hinta is van,
de mennyi!
Érdemes egy csöpp mackónak
játszani a térre menni!
Aj,
te Galagonya tér!
De sok játszó
kicsi gyerek
árnyas fáid alá fér.
Ott játszik Keszthelyi Dani
Hidegkuti Mártival,
ugrókötelezget Vackor
vígan Zachár Zsófival.
Zelnik Bálint ül a csúszdán,
mögötte Kormos Luca,
Csukás Pista fején sapka,
trombitaszerű, fura.
Maros Donka tejet szürcsöl,
kiflit rágcsál Nagy Balázs,
Parancs Panni garázst épít,
de homokból a garázs.
Énekel Domokos Matyi
egy kicsike éneket,
mikor észreveszi Vackor
ugrókötelezés közben,
hogy a Kökörcsin utcából,
platánfák alatti árnyból
két kisgyerek fut feléje,
azazhogy csak lépeget.
Egyszer csak mellette állnak,
és az ugrándozó Vackor
szemébe belécsudálnak.
Együtt jártak óvodába,
ott voltak pajtásai.
Egyikük neve: Vas Pista,
a másiké: Kováts Vicu,
s mivel rég nem látták egymást,
szeretnének most Vackorral
a téren eljátszani.
Szólnak neki:
– Szerbusz, Vackor!
Emlékszel ránk, boglyosunk?
Amióta nem jársz velünk,
nincs is igazi bocsunk.
Kezet ráz velük a pisze:
– Aj, Pistikám, Vicukám!
Hát nem felejtettétek el
az én lompos hacukám?
Vas Pista komolyan bólint,
de hát ő mindig komoly,
mintha titkos féreg rágná:
zsizsik vagy valami moly.
Kováts Vicu hencegni kezd:
– Hegedülni tanulok!
Még egy év, kettő vagy három,
s nem lesz hegedűben párom,
mindent kívülről fújok!
Vackort nevetés csiklándja:
– Nem fújják a hegedűt!
És hogyan tudsz hegedűlni,
hogyha nem bírsz békén ülni,
és még óvodás a neved,
és még, Vicu, nem ismered
az A meg a B betűt.
A Vas Pista már ismeri,
azért olyan komoly ő!
Gyere ugrókötelezni,
te szájhős hegedülő!
S tartja kötelét Zsófival:
Vas Pista ugrándozik,
hanem Kováts Vicu íme
ugrás közben fölbukik.
Nagyot nyekken a homokban,
de nem üti meg magát,
mégis fölpattan dühödten,
és messzehangzót kiált:
– A szoknyám az oka, kérlek,
mert a kötélbe akadt,
még az a szerencse, Vackor,
hogy közben el nem szakadt.
Inkább hegedülök eztán,
gyere, Vas Pista, velem,
ezt a buta ugrándozást
különben se szeretem.
Nekem ez az ugrándozás
ugyan fabatkát se ér,
aki akar, ugrándozzon,
szerbusz, Galagonya tér!
S ketten ugrált akkor
Zachár Zsófi s Vackor.

 

 

 

Maros Donka elpanaszolja Vackornak, hogy az ő neve tulajdonképpen Szilvia

Egy délután,
éppen hatkor,
megy a Galagonya térre
kicsit játszadozni Vackor.
Már tanult ebéd után,
hát ebben a szép időben
nem tétlenkedik szobában
őpiszesége bután.
Nagyot rikkant:
– Hóha,
hó!
Játszadozni
vóna jó!
Gondolatát tett követte.
Csöpp lépteit szaporázva,
egyszer se tekintve hátra,
iszkolt a térre sietve.
Aj, a Galagonya tér!
Az minden pénzzel felér!
Annyiféle játék van ott,
amennyi csak belefér!
Alig ér Vackor a térre,
ott zsizseg már Maros Donka.
Ül egy zöldre festett padon,
bújván egy paradicsomba,
akkora az,
mint egy dinnye!
Mondja is a piszén pisze
két mancsát összecsördítve:
– Héjjha,
Donka!
Hóha!
Híjnnye!
Ekkora nagy paradicsom!
Donka! Te így szereted?
Csak egy picit biccent Donka,
s bújik a paradicsomba:
– Ezt a papám találta ki,
mindig azt szokta mondani:
„Jót tesz az ember bőrének!”
Hát én csak ezért eszek.
Egy szép bácsi ül mellette,
és fogja Donka kezét.
Kérdi Vackor súgva Donkát:
– Pajtásom, ki ez a bácsi?
– Ez, kérlek, Jakab bácsi!
Ott lakik mivelünk szemben,
múzeummal átellenben,
és amíg árul a papám,
a téren ő vigyáz reám,
mert úgy szeret Jakab bácsi,
mint a saját gyerekét.
S már a libikókán ülnek.
Jakab bácsi a padon.
Szól a piszén pisze boglyos:
– Derék dolog, mondhatom.
És amikor dolgozni megy,
Jakab bácsi micsinál?
– Ő amolyan művészember,
ki filmeket fabrikál.
Száll le-föl a libikóka.
Így szól Donka hirtelen:
– Képzeld csak, Vackor barátom?
Egy titkom fülednek szánom:
engem nem Donkának hívnak:
Szilvia az én nevem.
Láttál már ilyen szülőket?
A papám
Marci lehet,
a mamám
Rózsi lehet.
Csak az én nyakamba sóztak
ilyen különös nevet.
Annyi rengeteg barátnőm,
és mind normális nevű:
Nagy Katalin,
Péter Márta,
Rózsa Jutka,
Gáspár Zsuzsa,
Donát Anna –
s csupa rendes név van hátra.
Csak az én nevem nem lehet
Szépen
csengő,
egyszerű.
Száll le-föl a libikóka.
Vackor bólint komolyan:
– Ne is mondd Szilviám,
Donkám!
Hogy micsoda nevek vannak!
Több a soknál, csakugyan.
Például itt az enyém,
amit hordhatok örökre.
Tudod te, mi e szó: Vackor?
Ha nem, megsúghatom akkor:
vadalma avagy vadkörte.
Mért nem lehetek én Pista?
Mért nem lehetek Laci?
Nem kaphat normális nevet
egy boglyos kölyökmaci?
Még jó, hogy nem vagyok
Bulcsú,
Tass, Huba vagy Töhötöm,
Kászon, Kurszán, Kapolcs,
Kázmér,
ez a Vackor épphogy rám fér,
s ez marad az örököm.
Száll le-föl a libikóka,
sóhajtoznak szüntelen:
– Nohát, ilyen furcsaságot!
Ki hallott ilyet?
Ki látott?
Így kifogni a szülőknek
két ártatlan gyereken!
Jakab bácsi áll melléjük:
– Már ne zúgolódjatok!
Én egy nyikkanást se szólok,
amiért Jakab vagyok.
Nem a név teszi az embert,
hanem az, hogy micsinál.
Több lehet egy utcaseprő,
mint egy koronás király.
Királynál több mindenképpen,
mert munkája dönti el
minden embernek a sorsát,
nem a név, amit visel.
A két panaszos elhallgat,
ott van a homokozó. –
Szalad kisvödrével Donka,
lobog Vackorunk bozontja,
vidám lett a piszén pisze,
nevetgél Donka is, íme,
kiáltoznak a homokban:
– Hajjha!
Héjj!
Ohó!
Hohó!
Vígan játszadoznak estig,
ugrándoznak
föl!
le!
föl!
Nem törődnek vele többé,
hogy egy gyerek
milyen furcsa,
milyen különösen hangzó,
tréfás
nevet
örököl.
S megnyugodva akkor
hazasétál Vackor.

 

 

 

Vackor iskolát kerül, de rettenetesen megbánja

Aj,
egy reggel,
fényes reggel,
milyen napon, nem tudom,
fölül Vackor az ágyában,
s azt dunnyogja félálmában:
– Reggelzik már a lyukon!
Azaz besüt a napocska,
be a rolóréseken,
ahogyan csak tőle telik,
csudálatos fényesen.
Indul gyorsan iskolába,
de nem a Kökörcsin utca
felé vezet most az útja –
ellenkező irányba fut,
másfelé viszi a lába.
Mivel boglyos bozontjában
sütött fura terveket:
azt, hogy ma iskolát kerül,
tanítás elől menekül,
bekószálja Budapestet,
és ő,
a csöpp piszén pisze
ugyan nem fél, nem is reszket,
indul bátran csavarogni,
bátrabb nála nem lehet!
Átadja magát a rossznak,
és nekivág a városnak.
Indul a Szamóca utcán,
s Vargánya utcába jut,
következik Cserfa utca,
utána Orgona utca,
aztán Libatippan utca,
később meg Cseresznye utca,
mindegyiket végigfutja,
de jön még százféle út!
Villamos,
autóbusz,
taxi,
METRÓ,
bicikli,
kocsi –
futkos hosszába-keresztbe,
s jut Vackor otthontól messze.
Szalad köztük a csöpp boglyos,
lompos,
loncsos
és bozontos,
piszén pisze búboci.
Végül azt se tudja, merre
viszik tappancs lábai;
nicsak!
Itt folyik a Duna –
Szalad gyorsan a lépcsőkön
lábát belémártani.
„Aj, de hideg!
– szisszen Vackor. –
Rosszkor dugtam bele lábam,
igen rosszkor!”
Ott a széles Duna partján
tízóraiját eszi,
közben az iskolatáskát
maga mellé a lépcsőre,
víz partjára leteszi.
A tízóraija kifli,
meg egy alma: szép piros –
de akkor eszébe ötlik,
hogy ez a víg kirándulás
neki igencsak tilos.
Eszébe jut az iskola,
Kökörcsin utcai táj,
és a piszén pisze mackó
csöpp szívecskéje de fáj!
Mintha a padjában ülne,
hol a napfény nem vakít,
lelki szemeivel látja
most ELSŐ BÉS társait,
amint ülnek a helyükön,
s mind Eszter nénire néz –
Nem ízlik a piros alma,
lehet édes, mint a méz.
Tanulnak az ELSŐ BÉSEK,
figyelnek, nem nevetgélnek:
Nagy Balázs – egy,
Kormos Luca – kettő,
Keszthelyi Dani – három,
Hidegkuti Márti – négy,
Zelnik Bálint – öt,
Parancs Panni – hat,
Domokos Matyi – hét,
Maros Donka – nyolc,
Csukás Pista – kilenc,
Zachár Zsófi – tíz.
Tíz,
tíz,
tiszta víz,
sok gyerek,
sok cseprő-apró,
s tizenegyediknek köztük
nincsen ott ő,
nincs a boglyos,
lompos,
loncsos
és bozontos,
piszén pisze kölyökmackó.
Vízbe hajítja a kiflit,
száll az alma, a piros!
Nem ízlik a kirándulás,
mert az ilyen kirándulás
a szabály szerint tilos.
Úszik kiflije az árban,
almája is a Dunában,
s elpityeredik magában,
el az apró,
el az a tekergő boglyos,
lompos,
loncsos
és bozontos,
piszén pisze kölyökmackó.
Akkor egy magos-mosolygó
rendőrbácsi áll oda. –
Nézi, hogy a hüppögető
csöpp kis iskolakerülő
itatja az egereket,
és bámulja a hegyeket,
és gondol valahova.
Szalutál ím a piszének:
– Csak nem Vackort látom itt?
Mért sírdogálsz, édes fiam?
Szólj már hozzám valamit!
Szippogatva,
szeppegetve
fölnéz Vackor ültiben:
– Aj, ne kérdje, rendőrbácsi,
hogy mért kell ilyet csinálni!
Tűzre való ELSŐ BÉS csak
az ilyen!
Mert én iskolát kerülök,
és most itt tilosban ülök.
– Gyere velem, Vackor fiam,
majd mindent jóváteszünk!
Most a Kökörcsin utcába,
az iskolába megyünk.
Azzal kezét nyújtja neki,
iskolába elvezeti,
a padjába beülteti.
Boldogan ült akkor
a padjában Vackor.

 

 

 

Marci bácsi arra tanítja Vackort, hogy az életet komolyan vegye

Ajj,
hajj,
hajjajjaj!
Az iskolakerülésből
gyűlik a csöpp piszén pisze
ama boglyos bozontjára
tizenhét kaskányi baj.
Eszter néni csak nézett rá,
s könny fátyolozta szemét,
otthon pedig Mackor papa
csapott éktelen zenét,
Mackor mama ült a széken,
megállt a kötés kezében,
ezért iskolakerülőnk
kibömbölte szégyenét:
– Többé ilyet nem teszek,
rendes ELSŐ BÉS leszek!
Mert hová jutna a világ,
ha eztán a kölyökmackók,
amolyan ELSŐ BÉS aprók
tekeregni kezdenek?
Szól Mackor mama:
– No, jól van!
Tartsd meg a szavad valóban!
Rendes gyerek leszel akkor.
De most aludj egy kicsinykét,
mert vendégségbe mész innét,
horkolássz egy kicsit, kölykem,
nehogy álmosan menj, Vackor.
Ajj,
hajj,
hajjajjaj!
Egy csapásra eloldalgott
Vackor fejétől a baj!
Mert Maros Donkához mehet,
nála finom mézet ehet,
meg minden másféle jókat:
szilvával bélelt diókat,
tengeri herkentyűt,
málét,
medvecukrot,
csokoládét,
míg a gyomrát el nem rontja. –
Mivelhogy születésnapját
ma üli meg Maros Donka.
Ebéd után horkolászik,
azaz aluszik egy picit,
s már az ágyáról lemászik.
Áll a hideg csap alá:
egy kicsit arcára locskol,
egy kicsit mancsával pocskol,
s útnak indul Donkáékhoz,
ihajlá,
héj,
csuhajlá!
Huszadik utca 1 alatt
Donka ül a teraszon,
piros masni a hajában,
színtisztára: amazon.
Körülötte barátnői,
mind vihogva könyököl,
Vackor felé integetve
hadonász sok kis ököl.
Perecet rág Nagy Katalin,
de nem közönségeset,
mert Rózsi néni sütötte,
s milyet sütött?
Mézeset!
Tengeri herkentyűs tállal
Péter Márta álldogál,
s ni! egy ELSŐ BÉS előtte,
két kézzel markol belőle,
mivel Kormos Luca felé
billen kezéből a tál.
Az a nagylány Rózsa Jutka,
olyan édes, mint a bukta,
s mogyorós buktát eszik. –
És a piszén pisze láttán
viháncba kezd mindegyik.
Nevetgél Vackor szemébe
Gáspár Zsuzsa s Donát Anna,
mintha két csöpp iker volna,
kezükben egy szép szál manna.
Ott van még az ELSŐ BÉBŐL
a jó Domokos Matyi.
Ennyi kedves arcot látva
fülig ér Vackorunk szája,
olyan kedve kerekedik,
hogy azt a fene jókedvet
nem lehet kimondani.
Nagyot rikkant:
– Hóha,
hó!
Mézet enni
vóna jó!
De akkor egy fa alá néz,
s hát! ki ül a fa alatt?
Donka-papa: Marci bácsi,
s vele szemben: Jakab bácsi,
kártya csattog a kezükben,
csiti-csitt-csett,
csucsi-csatt!
Köszön hangosan a pisze.
Marci bácsi int neki:
– Jó hogy látlak, csöpp híresem!
Gyere, válts egypár szót velem,
mert én valamit akarok
tetőled megkérdeni!
Mit kell halljak?
Csavarogtál?
A mai tanulás elől
eliszkoltál?
Biza,
most is iszkolt volna:
„Isten veled, tiszta méz!”
De a komoly Marci bácsi,
s vele szemben Jakab bácsi
téveteg szemébe néz.
Így duruzsol Marci bácsi:
– A te dolgod: tanulás!
Ha nem tanulsz, buta maradsz,
aztán csak magadba láss.
Mert a tanulás is munka,
azonmód mint az enyém!
Ne halljam, hogy lustálkodik
ilyen szép derék legény.
Én, öcsém, reggeltől estig
almát s körtét árulok,
s milyen mennyei csudásat,
szebbet senki nem kívánhat,
és hogy milyen olcsón adom,
ezen mindig ámulok!
Gyere csak a Bosnyák térre,
éjszaka is ott leszek,
mert mindenkit munkájáért
becsülnek az emberek!
Hát tanulj, mert ez a munkád,
és jó lenne, ha nem unnád!
S most már jöhet az uzsonna,
sok csudálatos falat,
ül Vackor a többiekkel
egy kék napernyő alatt.
Esznek s játszadoznak estig,
és elfáradnak nagyon,
és még soha nem volt Vackor
ilyen születésnapon.
És fáradtan akkor
hazabóklált Vackor.

 

 

 

Vackor lovagi szolgálata Zachár Zsófi védelmében

Aj,
iskola,
iskola!
Aj,
Kökörcsin utca tája!
Aj,
iskolák iskolája!
Az a piszén pisze boglyos,
lompos,
loncsos
és bozontos
Vackor nevezetű mackó
de szívesen jár oda!
Mert szomjazik a tudásra,
és az a csudás iskola
szószerint A TUDÁS VÁRA.
Most épp szünetre csöngettek:
kitódul a sok gyerek!
Nagy kedvüktől a folyosó
zsizseg,
bizseg,
bizsereg.
A falakat majd szétvetik,
örömtáncot jár mindegyik.
Nagy Balázs Kormos Lucával
óriás kiflit eszik,
ropogós csücskét harapják,
friss puha belét nyelik,
Zelnik Bálint énekelget
egy csöpp dalt a lépcső mellett,
Parancs Panni bukfencet hány,
és közben se hall, se lát,
Maros Donka porba rajzol
egy pici pulikutyát,
Csukás Pista kártyát kever,
mert nagy kártyabajnok ő,
elefántot akar nyerni,
csakhogy soha nem nyer ő,
Keszthelyi Dani csak nézi
a jó Domokos Matyit,
Hidegkuti Márti suttog
Eszter néni két fülébe
nagy titokban valamit.
Vackor az udvaron sétál.
Zachár Zsófit keresi,
Zsófi az eperfa alatt
egy icipici bölcsőben
a játék Piros Mackóját
dúdolgatva rengeti.
(Van neki két babája is:
Marci az egyik neve,
Bori a másik neve,
de babát ide nem hozhat,
mert a Zsófi babáinak
nincsen a padban helye.)
Hát,
szóval,
Zsófikánk játszik,
ama mackó-ringatásból
orrocskája alig látszik.
Látja őt messziről Vackor,
és nagy büszkén néz körül:
„Ajj ez a Zsófi barátném
milyen csodamód örül!”
Akkor kit lát Zsófi mellett?
Egy nagyfiú lép oda:
Eőrsi Pisti nevezetű,
aki veszett hírezetű,
egy igazi HARMADIK CÉS!
Akitől retteg az osztály,
Sőt!
az egész iskola.
Folyton acsarog-veszekszik,
beleköt mindenkibe,
nem jó neki soha senki,
egyet szeret: verekedni,
attól veszett a híre!
Most is Zsófi mellé setteng,
a csöpp bölcsőre tapos,
és ilyenkor sehol nincsen,
nem látható a napos!
Zsófi sírva fakad persze,
és mackóját védené,
hanem az a komisz Eőrsi
két kézzel kapkod felé.
Ezt már nem tűrheti Vackor,
nem az a piszén pisze:
három messzehangzót brummant
ama kutya Eőrsire.
„Hóha,
hóha,
hóha,
hó!
Hát ez meg mire való?
Te itt lányokkal veszekszel?
Brumma,
brumma,
brumma,
hejj!
Majd ítélőbírád leszek,
de tisztességgel felelj!”
Azzal Zsófit félretolja,
Eőrsit megkapja fülön:
bal fülén csavarint egyet,
jobb fülére csopint egyet,
és Eőrsi Pisti két füle
megcsördül külön-külön.
Vackor nem sajnálja mancsát
van is veszett dördülés:
Eőrsi Pistit kupán sózza,
hátat veri két motolla,
s ez a verés nem kevés!
Nyeli a nagy hős a könnyét,
hogy ne lássák sírni őt,
s csodálkozva nézi Vackort,
ezt a pisze vakmerőt.
Szippogatva ennyit mond csak:
„Üstökömre… mondhatom…
fáj két fülem… sajog hátam…
erre éppen rászolgáltam…
megérdemeltem nagyon!
Ezután rendesebb leszek,
ahogyan tőlem telik,
s főleg: iszkolásra fogom,
mikor Vackor érkezik.”
Azzal besompolyog félre
gyorsan a HARMADIK CÉBE,
s leül az utolsó padban,
leül Eőrsi a helyére.
Zsófi átöleli Vackort,
s azt mondja nagy boldogan:
„Lovagi szolgálatodat
köszönöm, csöpp boglyosom.
Én eddig is szerettelek,
de most meg kell vallani:
fontosabb vagy nekem, Vackor,
mint ez a francia játék,
a híres Piros Maci!”
Aj,
haj,
Iskola!
Ez a Vackor nevű boglyos,
lompos,
loncsos,
és bozontos
ELSŐ BÉS csöpp kölyökmackó
de szívesen jár oda!

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]