Vackor elbúcsúzik az óvodától, és iskolába megy

Hol volt, hol nem, messze, messze, volt egy boglyos, lompos, loncsos és bozontos, Vackor nevű kicsi medve, nem is medve, csak egy apró, lompos, loncsos és bozontos, piszén pisze kölyökmackó. Az az apró kölyökmackó mielőtt még óvodás lett, az volt ám csak nagy csavargó! Hanem ott az óvodában megnevelték igen szépen, s nem érheti semmi szégyen semerre őt a világban. Bármit tanultattak véle, tudja majd őpiszesége, bárhol is jár, sétál, kószál vénséges és vén korában. De soká lesz még az apró, piszén pisze kölyökmackó boglyos bozontú vén mackó! Sok mézet fog addig enni, mert a kacsalábon forgó, ékességes óvodából nem nagy medvének iratják, hanem előbb iskolába, oda kell Vackornak menni. Az is eljött nagy sokára, ha nem hamar, valahára, mikor utoljára lépett az az apró, piszén pisze kölyökmackó ama kacsalábon forgó, ékességes óvodába. Eljött a nap valahára, állt a nagy teremben Vackor, és mellette annyi társa: Katona Anna – egy, Varga Bence – kettő, Pór Jutka – három, Fazekas Marci – négy, Fazekas Eszter – öt, Domokos Matyi – hat, Vas Pista – hét, Pengő Gyöngyi – nyolc, Fodor Dávid – kilenc, Kováts Vicu – tíz, tíz, tíz, tiszta víz, sok gyerek, sok cseprő-apró, s ott állt köztük búslakodva, ott a boglyos, lompos, loncsos és bozontos, piszén pisze kölyökmackó. Nem egyedül a csöpp Vackor, hanem mások is búcsúztak az óvoda falaitól, mások is búcsúztak akkor. Utoljára a hatévesek csoportja az óvoda minden termét körbejárta. Megnézték a játékokat, a labdákat meg a sok építőkockát, karikákat; a villamos, a pici busz, a kisvasút, az alagút és a tábla és a sípok és a gyöngyök, búgócsigák, csöpp barikák még játszásra kínálódtak utoljára. Akik iskolába mentek, meghatódtak, és a tovább maradóknak ígyen szóltak: – Holnap mi már nem jövünk az óvodába. Jövőre meg ti is jöttök iskolába. Akik tovább ott maradtak, meghatódtak, és az elmenő társakhoz ígyen szóltak: – Holnap ti már nem jöttök az óvodába. Jövőre meg mi is megyünk iskolába. Ahányan ott búcsúzkodók együtt voltak, óvó néni köpenyébe csimpaszkodtak, s neki köszönő szavakat ígyen mondtak: – Most e vidám falak közül kiröppenünk, de a sok itteni emlék eljön velünk! Hej, óvoda, óvoda! Ég veled, te kacsalábon forgó, ékes palota! Elhagyjuk sok fényes termed, többet nem sétálunk benned, isten veled, óvoda! Holnap mi már nemcsak játszunk, fogócskázunk, bújócskázunk: hív a komoly kötelesség, hív minket az iskola. Héjjha, hujjuj, micsoda! Utoljára az az apró, lompos, loncsos és bozontos, piszén pisze kölyökmackó brummog búcsúzóul hármat, csak úgy zeng az óvoda: – Brumma, brumma, brumma, hó! Itt maradni vóna jó! De már ott áll édesapja, csöpp magzatát kézen kapja, és vezeti szótlanul, míg Vackornak könnye csordul, és pisze orrára hull. Még a sarkon visszanéz az a síró, az a rívó, az a boglyos, lompos, loncsos és bozontos, piszén pisze csöpp vitéz. Sír még egy sort, hüppöget. – Isten veled, ifjúságom! – sóhajtja, és elmorzsolja szemében a könnyeket. És már másnap akkor iskolás lett Vackor.