Mesék napja az óvodában

Hej, óvoda,

óvoda,

tisztán ragyog

a szoba,

fényes a nagy

szárnyas ablak,

az ablakon a kilincs,

tükörfényes ím a padló,

letörülve asztal és szék,

tábla,

fogas,

akvárium,

kancsó,

tányér

és az ajtó,

mert ebben az óvodában

pornak híre-pora nincs.

Tisztán ragyog

a szoba,

nézhetsz ide

vagy oda,

úgy a helyén minden játék,

mint az ajtón a kilincs –

helyén a színes,

a labda,

mostan nem ugrik

magasra,

helyén az építőkocka,

babák,

buszok,

kisvasutak,

gyöngyök,

sípok,

hintalovak,

búgócsigák,

fakarikák,

játék nyulak,

játék mackók

és rugóval felhúzható

százféle játék masinák,

mert ebben az óvodában

soha nincsen rendetlenség,

annak itten helye nincs.

Ahol pedig

ilyen rend van,

ott kezdődhet a mese.

Mese, mese, mese, mátka,

szállj le,

szállj az óvodára,

Vackorékhoz szállj ide!

Ülnek a gyerekek körben,

hallgatni szép mesét csöndben,

még egy pisszt se

ejtenek.

Sorra ott a sok gyerek:

Katona Anna – egy,

Varga Bence – kettő,

Pór Jutka – három,

Fazekas Marci – négy,

Fazekas Eszter – öt,

Domokos Matyi – hat,

Vas Pista – hét,

Pengő Gyöngyi – nyolc,

Fodor Dávid – kilenc,

Kováts Vicu – tíz,

tíz,

tiszta víz,

sok gyerek,

sok cseprő-apró,

s ott ül közöttük a boglyos,

lompos,

loncsos

és bozontos,

piszén pisze kölyökmackó.

Csudás mesedélután!

Mint a gyöngyszemek,

peregtek

a mesék egymás után!

Ül a gyerekek elébe,

s belekezd az óvó néni:

egy csudálatos mesébe:

Mese a csöpp aranyhalacskáról
meg a pórul járt csukáról

Hol volt,

hol nem,

volt a Dunában,

volt egy csöpp aranyhalacska,

olyan pici, mint az ujjam,

a legeslegkisebb ujjam,

volt hát egy aranyhalacska,

aki mindig maga úszkált

Duna fodros hullámában.

Úszkált apja háza körül,

sétált le és föl a vízben,

fickándozott a farkával,

míg egy ízben

találkozott a csukával,

a Duna

és minden vizek urával.

Úszott az nagy uszonyával,

iszonyú nagy uszonyával,

fröcskölte a vizet fennen,

s olyan gyorsan ment a vízben,

mint a villamos a parton,

vagy annál is sebesebben.

Meglátta a csöpp aranyhal,

s ráköszönt, de gyönge hangon:

– Jó napot kívánok,

csuka bácsi!

Hogy tetszik lenni?

Mit tetszik csinálni?

Azt mondta erre a csuka,

a Duna

és minden vizek ura:

– Hallod-e, te kölök!

Kinevetsz?

Mindjárt elnáspángollak,

hogy meggebedsz!

– Csuka bácsi kérem,

én nem nevettem,

csak köszöntem –

felelt az aranyhalacska;

de a csuka,

a Duna

és minden vizek ura

mérgesen csak azt mondta:

– Megááállj!…

Megáááállj, te kölök!… –

s a méregtől,

ha lett volna neki,

csak úgy kunkorgott volna

a bajsza.

Azzal magát fogja,

s úszik,

úszik

az aranyhalacska után nyomba.

Menekül ám

a csöpp aranyhal,

nem mer szembeszállni

olyan nagy hallal,

mint a csuka,

a Duna

és minden vizek ura.

Úszik hazáig sebesen,

hazaér csuromvizesen,

nyomában úszik a csuka,

a Duna

és minden vizek ura.

Zsupsz!

Udvarukra úszik

a csöpp aranyhal;

ott söpröget az apja

egy söprűvel,

de naggyal.

Kérdi a fiát:

– Hát te, fiam,

honnan loholsz ugyan?

– Jaj, jaj, apám! –

mondja az aranyhalacska. –

A csuka úszik a nyomomba!

Köszöntem neki, de hiába,

azt mondta:

„Hallod-e, te kölök!

Kinevetsz?

Mindjárt elnáspángollak,

hogy meggebedsz!”

– Micsoda? –

kiált az aranyhalacska apja. –

Még hogy megver a csuka?

Azzal söprűjét kapja,

és úgy elveri a csukát,

a Duna

és minden vizek urát,

hogy azóta az aranyhal fiát,

azt a csöpp aranyhalacskát,

azt a kicsit,

icipicit,

olyan picit, mint az ujjam,

a legeslegkisebb ujjam,

mindig,

mindenkor,

mindenütt békiben úszkálni hagyja…

Hejj,

hajj,

hajjajjaj!

Lett is erre

csuda zaj,

olyan szép volt a mese!

Bőrükbe is

alig fértek,

aztán még egy

mesét kértek,

aztán szépen elhallgattak –

nem zajongott senki se.

És kezdődött új mese,

egy icike-picike,

ezt Fodor Dávid mesélte,

ülve társai elébe:

Mese Berengár királyról

Hát,

hol volt,

hol nem,

volt Berengár király,

akinek Berengár volt a neve.

Hát

annak a Berengárnak,

mint általában minden királynak,

megvolt, amit csak kívánt,

hát,

szóval, megvolt annak mindene.

Főként pedig

volt neki egy széke.

Hát,

azt a széket

mindennap kirakta

a palotaudvar közepébe.

És aztán

azt a széket

mindig csak izélte,

mindig csak mizélte,

mindig csak mozgatta.

Hajj!

Kiscsacsi mindenki,

aki ezt meghallgatta!

Hát erre

volt nevetés,

táncolás,

keringelés.

Aki hallgatta,

biza nem bánta!

Ült a helyére Fodor Dávid,

s Katona Anna jött utána.

Ő is mondott egy mesét,

egy icikét-picikét:

Mese a török basáról,
a basa hasáról meg a kakasáról

Török basa,

haj, haj,

nagy a hasa,

baj, baj.

De hiába

nagy a hasa,

nagyobb úr

a kis kakasa:

basa ablakára száll,

a basára kiabál;

fél is tőle

a basa,

csak úgy remeg

a hasa.

Hát ez is csak

eddig volt,

de ha eddig is tartott csak,

minden szava mese volt.

Olyan harsogót nevettek,

hogy a falak belerengtek.

Nosza akkor

föláll Vackor:

– Most én mondok egy mesét!

Azzal lecsüccsen a székre,

oda társai elébe,

s törni kezdi a fejét.

Zsebkendőjét előveszi,

pisze orrát megtörüli,

s azt a boglyos,

lompos,

loncsos

és bozontos,

buksi fejecskéjét töri,

két mancsa közibé fogja,

és a homlokát ráncolja,

de nem jut az eszibe

egy icike-

picike,

bár egy nyúlfarknyi mese.

Végül elszánja magát,

s kiált nagyot,

mint egy medve,

akkorát:

– Ej, nohát!

Brumma, brumma,

hóha, hó!

Fára mászni

vóna jó!

Lett is harsány nevetés,

mikor elmondta mesének

azt a fáramászós verset

a piszén pisze vitéz.

Volt is harsány kacagás,

de még milyen zajogás,

kiabálás,

dobogás,

dörömbölés,

hujjogás.

Még csoda,

hogy a zajtól össze nem dőlt

a jó öreg óvoda.

Hej, óvoda,

óvoda,

de sok gyerek

jár oda,

olyan, mint egy kacsalábon

forgó, ékes palota.

Tisztán ragyog

minden terme,

mintha maga is egy fényes,

földre szállott

mese lenne,

olyan boldog az az apró,

lompos,

loncsos

és bozontos,

piszén pisze kölyökmackó.

És nevetett akkor

a meséken Vackor.