Vackor születésnapja, amikor végre megszereti a mézet

Járt Vackor az óvodába, járt a kacsalábon forgó, ékességes palotába. Tudott mindent, amit kellett, s ha valamit már megtanult, abból semmit nem felejtett. Tudott immár szépen enni, mancsába kanalat venni; megtanulta már a játszást: várépítést, hajókázást, s megmutatta, nem is egyszer, azt a híres fáramászást, volt már napos, vonatozott, és a Balatonban úszott! Olyan sokra nem vitte még soha medve, mint az a csöpp piszén pisze, kinek nagy volt már a híre, de mégse volt egy dologhoz semmi kedve: nem szerette a csöpp boglyos, nem a MÉZET. Kínálhatták kiskanállal, unszolhatták nagyüveggel, csak az orrát fintorgatta, a szemét meg földre súnyta, és otthagyta az egészet. Hanem egy nap, egy szép napon a csöpp Vackor életének nevezetes napja vagyon: születésnap, de még milyen! Hatéves lett, hatesztendős, tehát ez a születésnap biza nem volt akármilyen! Mikor reggel belépett az óvodába, ott állt a fényes teremben a gyerekek sokasága, nevetgélve összesúgtak: – Itt jön Vackor! – Ott állt Kováts Vicu köztük, s mint a legkomolyabb köztük, legeslegkomolyabb köztük, hat szál szegfűvel kezében így szólt akkor: – Kedves Vackor! Szeretett barátunk! Teneked igen sok jót kívánunk: legyél nagy medve, élj sokáig, a mackói kor legvégső határáig, és a füled érjen a bokádig! Héjjha, hujjuj, micsoda! Azon a tréfás köszöntőn jót mulatott ama fényes, ékességes óvoda! Hát amikor felelt Vackor! Fölállt a helyén zavarban, s torkát köszörülte akkor: – Kedves gyerekek! Én sokat beszélni nem szeretek! De annyit mondhatok, hogy amért ide járhatok, igen boldog vagyok, Most pedig, hatéves koromra, fogadom a bozontomra, hogy ami sokat itt tanulok, el nem felejtem. És hogyha megmásolnám a szavam, ne hívjatok Vackornak engem! Nem szólt többet, azt is lassan. Úgy meghatódott a pisze, hogy összeszorult a szíve, aztán a könnye kicsordult, s hullani kezdett patakban. Nem is hagyta addig abba, nem egy csöppet, míg szeméből ki nem sírta, ki nem rítta az utolsó örömkönnyet. Akkor leült, le a székre, akkor egy kedves pajtása, Varga Bence állt elébe, és egy nagy-nagy üveg MÉZET tett az asztal közepére. Könnyein át nézte Vackor azt a nagy-nagy üveg mézet, s így szólt akkor: – Ajjaj, hajjaj! Mondtam sokszor, hogy én azt nem szeretem! De most egyszer kipróbálom, most az egyszer lenyelem! Most az egyszer megkóstolom, s nem is bánom: egyszer hatéves az ember, kipróbálom! Azzal fogta az üveget, s kibontotta: úgy belenyalt, hogy mézes lett füle-orra, utána még csettintett is: – Brumma, brumma, ilyen jót se ettem eddig, amióta csak enyimé ez a boglyos, lompos, loncsos és bozontos barna bunda! Brumma, brumma, hóha, hó! Jó a méz ám, a méz jó! Aztán kipróbálta újra: másodszor is, harmadszor is, tizedszer is, huszadszor is, végül hatvanhatodszor is, s mikor elfogyott a méze, nekikeseredve fújta: – Brumma, brumma, hóha, hó! Mézet nyalni vóna jó! És az orrát akkor bemézezte Vackor.