Hazatérés a Balatonról
Hej, Balaton,
Balaton,
de boldog volt a sok gyerek
meg az apró,
piszén pisze kölyökmackó
a te csudás partodon:
az a két hét,
amíg látták tükröd kékjét,
elszállt sebes szárnyakon.
Jött a búcsú ideje.
Hulldogált már
a fák csipkés levele;
köd ült reggel
a vízparton
meg túlnan
a sok hegyormon,
szél szántotta a vizet,
és a nád közt seregelve
belesírt a végtelenbe
a búcsúzó madárnépség –
közelgett már a szüret.
Hej, Balaton,
Balaton,
de vidáman folyt az élet
a te csudás partodon:
hogy labdáztak,
fogócskáztak,
homokoztak,
bújócskáztak,
hullámodban hogy úszkáltak,
s nehéz kedvvel
végül elbúcsúztak tőled,
szívükben az emlékeddel.
Jött egy mozdony,
jött a parton
dübörögve,
csattogott a sínen végig
zúgva-döngve,
mögötte futott a vonat,
hozzáláncolt.
S a sok gyerek a vonaton
nézte, hogy fut a Balaton,
s a csöpp boglyos,
lompos,
loncsos
és bozontos,
piszén pisze kölyökmackó
az ülésen
örömében
vidám medvetáncot táncolt:
– Brumma, brumma,
brumm, Balaton!
Vonatozunk
vad vonaton!
Brumma, brumma,
brumm, buborék!
Ennyit úszni
untig elég!
Fazekas Eszter
s Katona Anna
összefogózva
állt föl a padra,
integettek
a Balatonnak,
és búcsúzóul
csak ennyit mondtak:
– Én elmegyek,
te itt maradsz,
isten veled,
kismalac!
Mindenki mondott valami
semmiséget,
mert mindnyájan megszerették
azt a csudás
szép vidéket.
Futott velük,
ment a vonat
messze,
messze!
Végül eltűnt a Balaton,
s nem látszott más,
csak az égbolt
végtelenje.
És sajnálta akkor
a Balatont Vackor.
[
Digitális Irodalmi Akadémia
]