Vackor levelet írat haza

Tehát ott nyaralt az apró,
híres,
neves,
nevezetes,
piszén pisze kölyökmackó,
ott a kék Balaton mellett,
és ez a nyár szépen tellett.
Élte is világát Vackor!
Minden áldott napon fölkelt
reggel hatkor:
nyújtózott egyet az ágyon,
s már piszén pisze orráról
tűnt az álom,
hoppsza! pattant!
és a hangja,
az a bömböm,
nagyot harsant:
– Brumma, brumma,
hóha, hó!
Itt a Balaton a sarkon,
itt kezdődik
lenn a parton,
benne úszni
vóna jó!
Hát úszkált is
eleget,
annál többet úszkálni már
nem lehet!
Egyik reggel
az az apró,
piszén pisze kölyökmackó
ül a parton egyedül,
de nem úszni akar éppen,
mást forgat mackóeszében,
amint ott nagy gondban ül.
Ül hát a Balaton partján,
mancsában egy képeslappal,
azt nézdeli nagy-nagy gonddal,
s néha rázint ama boglyos
nagy bozontján.
Kérdik tőle:
– Mi baj, Vackor?
Min töröd úgy azt a boglyos
nagy fejedet reggel hatkor?
Felel Vackor:
– Nagy a gondom!
Egy szép képeslapot írnék
anyáméknak,
apáméknak,
ha egy kicsit írni tudnék.
De mivel még
nem próbáltam,
nem irkáltam,
nem firkáltam,
inkább jobb,
ha tollba mondom.
Lép oda az óvó néni,
és a piszén piszét kérdi:
– Írjam, Vackor?
Megörül a csöpp bozontos:
– Hát… nem bánnám…
Megszolgálnám…
Megköszönném hatvanhatszor!
Azzal mondja,
és az óvó néni írja:
„Kedves jó szüleim!
Édeskedves anyám!
És szeretett apám!
Tudatom ezennel,
hogy itt van a Balaton,
és olyan nagy és kék,
hogy nagyon.
És szembe hegyek is vannak ám,
és közbe víz, víz, víz,
és vitorlás csónakok,
legalább tíz.
Tegnap vitorlásverseny volt,
meg vasárnap,
meg meleg,
meg egy kis eső.
És a Fodor Dávid fára mászott,
és mondtam:
»Vigyázz, Dávid!
Mert mindjárt leeső!«
És a napon
mindenki lesült:
a legjobban a Vas Pista,
a legeslegjobban meg a Kováts Vicu,
a Vicunak az orra,
az egészen pirosra.
Énvelem történt valami:
egy csónakban ültem,
de kicsikét oldalra dűltem,
meg egy kicsit kihajoltam,
aztán egy-kettő:
a Balatonban,
azaz a vízben voltam.
Csuromvizes lett a bundám
meg az a híresen boglyos,
lompos,
loncsos,
bozontos buksim,
úgy ám!
Aztán kitettek a napra,
és azt mondták:
»No, Vackor,
most maradj magadra!
El ne hagyd a nyugágyat,
amíg a bundád meg nem szárad.«
És aztán megszáradtam,
és kiáltottam vagy hármat:
»Már megszáradtam!
Már száraz vagyok!
Már a bundám megszáradt!«
És odajött az óvó néni akkor,
és megtapogatta a bundám,
és azt mondta:
»Igazat szóltál, Vackor!«
Nemsokára utazunk haza,
én meg az egész óvoda.
Majd mindent elmondok,
ha találkozunk vasárnapkor.
Most pedig zárom soraimat,
és maradok szeretettel
hű fiuk
Vackor.”
Az a levél
eddig tartott,
többet írni a csöpp pisze
nem óhajtott,
nem is fért több
a papírra.
Ha fért volna,
az az apró,
lompos,
loncsos
és bozontos,
piszén pisze kölyökmackó
tán még most se hagyná abba,
s a türelmes óvó néni
mái napig is csak írna!
És föladta akkor
a levelet Vackor.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]