Vackor első napossága

Járt Vackor az óvodába, járt a boglyos, lompos, loncsos és bozontos, piszén pisze kölyökmackó ama kacsalábon forgó, ékességes palotába. Megtanult már szépen enni, mancsába kanalat venni; megtanulta már a játszást, megmutatta valahára, igaz, hogy csak asztal alatt, a régen óhajtott mászást; nem is volt több szíve vágya: naposnak mehessen egyszer ama fényes, tündér-ékes, ékességes óvodába. Teljesült is szíve vágya, és nem is olyan sokára, mert egy este épp hazamenni készült a csöpp medve, hanem szólt az óvó néni hozzá akkor: – Valamire megkérnélek, csöppem, Vackor! Vállald el a naposságot, arra kérlek. S legyen naposságod napja holnap: péntek. Tudsz te mindent, csöpp boglyosom, ami fontos, nem vagy már a karmolásban főkolompos! Hát meghajtja magát mélyen, s szól a csöpp boglyos szerényen: – Én nem bánom, megpróbálom, ahogyan éntőlem telik, megcsinálom. De ne felejtsük el aztat, hogy én nem gyerek vagyok, csak egy apró kölyökmackó, hogyha nem is karmolok. És ha eztet nem is tudnám, elárulná barna bundám. Ám azért nem búsulok. Ne legyen a nevem Vackor, hogyha én a naposságnak megfelelni nem tudok! – Persze hogy tudsz! Hanem egyet tanulj meg, te piszén pisze, s ne mondd mindig: aztat, eztet! Mondd így: azt, ezt – rendesen. – Köszönöm a leckét! – szólott a csöpp boglyos csöndesen. Héj, boldog volt Vackor álma! Hamar elszállt éjszakája, eljött reggel valahára, s ment a boglyos, lompos, loncsos és bozontos, piszén pisze kölyökmackó naposnak az óvodába. Elsőnek ért a csöpp oda, üres volt még az óvoda, csöndesen állt minden terme, egyedül sétált az apró kölyökmackó hátán összekulcsolt manccsal és igen gondterhelt arccal föl-le benne. Gondok gyűltek kobakjába, sóhajtva gondolt a napra meg az első naposságra. Meglátta a napostáblát, rajta ott az ő jele: egy üveg méz, telis-tele. Az ötlött eszébe: nagy kár, hogy a méz nem vackorlekvár, azt szereti, méz pediglen nem kell neki – micsináljon hát vele? Jött az óvó néni akkor, és azt mondta: – Jól van, Vackor! Nem vagy te semmirekellő! Felelt Vackor: – A kötelesség az első. Jöttek a gyerekek sorra, csak úgy viszketett gondjában az új napos pisze orra: Katona Anna – egy, Varga Bence – kettő, Pór Jutka – három, Fazekas Marci – négy, Fazekas Eszter – öt, Domokos Matyi – hat, Vas Pista – hét, Pengő Gyöngyi – nyolc, Fodor Dávid – kilenc, Kováts Vicu – tíz, tíz, tíz, tiszta víz, sok gyerek, sok cseprő-apró, s közöttük napos a boglyos, lompos, loncsos és bozontos, piszén pisze kölyökmackó. Felkiáltott: – Gyerekek! Helyetekre üljetek! Amíg a reggelit hozzák, kicsit énekeljetek! Azzal kezdi, bömböm hangját kiereszti, s fújja utána a többi: „Fehér liliomszál, ugorj a Dunába, hajlítsd meg magadat az arany Tiszába. Fésülködjél meg csak, mosakodjál meg csak, egy kisleány kötőjébe törülközzél meg csak.” A dal vége elérkezik, a reggeli megérkezik, reggelizés után játszás, mindenféle víg mókázás, jő az ebéd, jő az alvás, és vígan tette a dolgát az a csöpp bozontos pajtás. Egész áldott nap csinálta, jó napos volt a csöpp Vackor, jobb nem is lehetne nála: semmit ő el nem felejtett, egy poharat vagy egy tányért el nem ejtett, vigyázott a tisztaságra, s rászólt egyszer a Kovátsra: – Ne csípkedd a Jutkát, brumma! Ő akkor se csípne téged, hogyha tunna! Végül eljött valahára, el az este. Elfáradt a naposságban a csöpp boglyos, lompos, loncsos és bozontos, piszén pisze kölyökmackó lelke-teste. A futkosást mégse bánta: boldogan feküdt aludni otthon a jó puha ágyba. És álmában akkor fölnevetett Vackor.