Egy mulatságos tornaóra, amikor végre mászhatott Vackor

Járt Vackor az óvodába, járt az apró, piszén pisze kölyökmackó ama kacsalábon forgó, ékességes palotába. Tudott immár szépen enni, mancsába kanalat venni; megtanulta már a játszást: várépítést, hajócskázást; rajzolt táblára, papírra, ahogy körmös mancsa bírta; egyet kívánt csak hiába: mászni fára. Brummogott ilyenkor búsan, szomorkásan, szomorúan: – Brumma, brumma, hóha, hó! Fára mászni vóna jó! Aztán rázintott bozontján, hogy könnyítsen szíve gondján, aztán egy énekbe kezdett, de az is csak szomorú volt, hiába harsogott-zengett: „Hej, koszorú, koszorú, mért vagy olyan szomorú? Azért vagyok szomorú, mert a nevem koszorú.” De épp labda szállt feléje, ugrott a csöpp pisze érte, és feledte bánatát. Mert az ötlött csöpp eszébe, hogy épp az ő örömére találták ki ezt a fényes, ékességes, kedves öreg óvodát. Szólt az óvó néni akkor, mintha megérezte volna, hogy mért búsult a csöpp Vackor: – Figyeljetek, gyerekek! Tornaóra következik, ezért kérlek, mindent félretegyetek! Hoppsz, üljetek szépen körbe, egymás mellé, körös-körbe. Törökülés: egy, kettő! Lássuk: ki lesz az első? Ajjaj, hajjaj, micsoda! Kicsi híján össze nem dőlt a jó öreg óvoda! Ültek a gyerekek körbe, egymás mellé, körös-körbe: Katona Anna – egy, Varga Bence – kettő, Pór Jutka – három, Fazekas Marci – négy, Fazekas Eszter – öt, Domokos Matyi – hat, Vas Pista – hét, Pengő Gyöngyi – nyolc, Fodor Dávid – kilenc, Kováts Vicu – tíz, tíz, tíz, tiszta víz, sok gyerek, sok cseprő-apró. S hamar törökülést játszva, azt tornászva, mindegyik között első lett az a boglyos, lompos, loncsos és bozontos, piszén pisze kölyökmackó. És folytatták: – Egy, kettő! Álljatok föl! Üljetek le! Most megint föl! Csüccs, megint le! Induljatok körbe lassan! Most előre! Egy, kettő! És folytatták: – Gyerekek! Most szép lassan megálljatok, mind befelé forduljatok! Csípőre a kezeket! Leguggolni, egy, kettő! Fölugorni, egy, kettő! Szökdeljetek lábujjhegyen, nyújtózzatok egyenesen! Törökülés, egy, kettő! Lássuk: ki a legelső? S megint Vackor az első. És folytatták: – Gyerekek! Most a kisasztalt középre, most egy kisszéket elébe, aztán jól figyeljetek! Az asztalon és a széken jussatok át sorba szépen. Induljatok, egy, kettő! Vackor legyen az első! Brummog három hosszút akkor, s indul mászni a csöpp Vackor: – Brumma, brumma, brumma, hóóóóóóó! Szék alatt és asztal alatt kismackónak mászni jó! Azzal mászik, nem cicázik, nem is teketóriázik, magán nem sokat igazgat, csak ennyit mond: – Én majd megmutatom aztat! S hoppsza! Zsupsza! Le a földre, le az asztal alá döngve: át alatta! Ott a szék is: át alatta! Utána magát meghajtja. Végül így szól: – Hála isten, nincs már szökhetnékem innen, merthogy nem hiába vártam: végre másztam! Igaz, hogy nem vackorfára, megtette az asztal lába. S mert mászhatott akkor, megnyugodott Vackor.