Vackor honvágyat érez

Ült egyszer Vackor, ült, ült magában, morcos-mogorván nagy bánatában, törte a fejét, töprengett éppen valami apró, csöpp semmiségen. Kigondolt szépet, egy csudaszépet, valami apró, csöpp semmiséget: talán csak annyit és semmi másat, hogy látni kéne a többi társat, a többi mackót az erdőn messze, velük világra eltekeregne. Jutott eszébe ösvény, kanyargó, vackorfa három s egy kicsi kis tó, kis tóban kácsa, tó fölött felhő, felhőbe bújva egy kerek erdő, erdőben sok fa erre, amarra: gyertyánfa, szilfa, cserfa, juharfa, iharfa, tölgyfa s barlang! de mennyi! Ahová kéne menni, de menni! Barlangba bújni, mászni a fákra, de nemcsak egyre – legalább százra! Gondolt egy szépet a csöpp mihaszna: micsinál otthon az édesanyja? Gondol-e őrá, édes fiára, akit beadtak ím, óvodába? Eszébe jutott az édesapja: barna-e még a nagy bunda rajta? „Persze hogy barna! Mért is ne lenne? – gondolja Vackor. – Megnézem este.” S érik-e vackor, mint ama korban, mikor négykézláb járt még a porban? És a sok vackort eszik-e medvék? Fájna a szíve, hogyha nem ennék! Fáj biza így is, hogyan ne fájna, mikor itt kuksol, szobába zárva, ül elhagyatva egy kicsi széken, magában, árván, búval szívében. Elönti Vackort fekete bánat, majd összerontja íme a házat: homlokot morcol szemét lesütve, orrára légy száll, vár, hogy leüsse! Azért e nagy bú, e ménkü honvágy, mert megtépázták boglyos bozontját! Meg ám a boglyost, lompost, loboncost, a karmolásban fő-fő kolompost. Tehát: az történt, hogy a csöpp medve nem játszott másképp csak verekedve, ide suhintott, amoda bömbölt, emerre karmolt, amarra körmölt. S mert karmolt-körmölt: visszakarmolták, visszakörmölték, visszaporolták. Aki verekszik, ne sírjon-ríjjjon, ne bömbölésszen, és ne ordíjjon, ne üljön árván, morcos-mogorván, szivében búval, bánattal orrán. Mondjon csak ennyit: már megbocsássál, ne haragudjál, és velem játsszál! És megbékélt akkor egykettőre Vackor.