Vackor megmondja, hogy nem szereti a mézet

Hol volt, hol nem, volt az apró, híres, neves, nevezetes, lompos, loncsos és bozontos, piszén pisze kölyökmackó, akit elvitt óvodába, el az öreg apamackó. Héj, az óvodában Vackor első napon szökni próbált, nem is egyszer, hanem hatszor! Szökni, de minek? Ha az okát tudta volna, ha egy szóval mondta volna, akkor is – ki érti meg? Mert hát sehol a világban, világ bármelyik zugában nem élhet olyan vidáman az a híres kölyökmackó, ahogy ama szóban forgó, kényes, fényes, kacsalábon pergő-forgó, gyönggyel ékes palotában. Miért is ne járna oda? Hiszen mennyi csudaszépet rejt a házak közé búvó öreg óvoda! Éppen ezért a csöpp Vackor megbánta, hogy szökni próbált, szökni hatszor; leült hát a piszén pisze, hoppsz! leült egy kicsi székre, a körötte zsizsgő-bozsgó óvodások gyűrűjébe. Hogyha leült, hát nem állott, csavarogni nem kívánt ott, énekelt épp a sok gyerek s az az apró, híres, neves, nevezetes, lompos, loncsos és bozontos, piszén pisze kölyökmackó. Száll az ének magosan, fújta velük hangosan, mély hangját kieresztette, mint egy vénséges vén medve: „Cifra palota, zöld az ablaka, jöjj ki, harmatos szép rózsa, vár a viola. Kicsi vagyok én, majd megnövök én, esztendőre vagy kettőre férjhez megyek én.” Szállt az ének magosan, fújta Vackor hangosan, aztán véget ért az ének, aztán asztalt terítettek, aztán csak elcsendesedtek, s nekiláttak az ebédnek. Azaz nekiláttak volna, mert a boglyos, lompos, loncsos és bozontos, piszén pisze csöpp mackónak igencsak megnyúlt az orra. Héjjha, de meg ám! Alig tekingetett széjjel, egy nagy üveg: TELI MÉZZEL, telis-tele virágmézzel állt az asztalán. Szól Fazekas Marci: – Kezdd el! Egyél, kenyeres pajtásom, tied az egész üveggel! Szól Katona Anna: – Rajta! Az efféle virágmézet szereti a mackófajta! Vas Pista is mondja: – Kééééérlek! Ha nagy leszek, költő leszek, s csak ezt zengem: Jók a mézek! Hanem Vackor csöndesen csak ennyit mond a kisszéken: – A mézet nem szeretem. Héjjha, hujjuj! Micsoda? Az volt még csak a csoda! Ilyen csudát se látott még a jó öreg óvoda. Hát létezik olyan medve, aki mézet nem eszik? Mondta a bölcs Kováts Vicu, hogy ilyen különös, apró, mézet nem kívánó mackó talán minden ezer évben véletlenül születik. Feleli bűnbánón Vackor: – Ne szidjatok azért, kérlek, inkább megeszem a mézet, meg én akkor. De hát ha nem szeretem? Én legjobban a világon, túl minden méznyalintáson, a jó vadkörtét kívánom, vadkörtét – illetve vackort; vackort adjatok nekem! – Ne búsuljál, Vackor, amért nincsen vackor! Fölösleges keseregned: nem muszáj a mézet enned. Egyél főzeléket szépen, van itt elég tökfőzelék, s finom édes túrós rétes. De rendesen ülj a széken! Ne nyúládozz a tányérba, főként pedig a máséba! Itt a kanál, ezt vedd mancsba, szépen tányér fölé tartva, így kell merni, és így enni, s meglásd, hogy nem lesz baj semmi! És sóhajtva akkor asztalhoz ült Vackor.