Megismerünk egy pisze kölyökmackót, aki mindig elcsavargott az erdőn

Hol volt, hol nem, messze, messze, volt egy boglyos, lompos, loncsos és bozontos, Vackor nevű kicsi medve, nem is medve, csak egy apró, lompos, loncsos és bozontos, piszén pisze kölyökmackó. Az az apró, kölyökmackó, az volt ám csak nagy csavargó, egész nap járta az erdőt – hiába kereste anyja, bömbölt utána az apja, nem lelték a csöpp tekergőt. Hát egy szép nap, alkonyatkor, megint messze kószál Vackor, csalta játék, tarka lepke – itt egy kicsit vackort szedett, vackort, azaz vadon termő erdei vadkörtét, ahogy vadon termette az erdő, ott egy kicsit fára mászott, le a fáról, föl a fára, szagos fűbe heveredett, barlangba bújt bújócskázva; addig, addig, napnyugodtig, míg elérte, el az este. Este, este, csöndes este, sötét a távol, a messze, sötét a hegy és az erdő. Fenn az égbolt elsötétül, a kék sötétebbre kékül, sötét dunyha: száll a felhő. Fél is ám a kicsi medve, megriad a pisze mackó, menne haza árkon-bokron, futna átal dimben-dombon, bújna anyja bundájához, apjához a csöpp csavargó. Hanem hajjaj, nagy ám a baj! Mert elmosta, el az este, elmosta az árkot-bokrot, el a szelíd dimbet-dombot, amin átal az az apró, az a boglyos, lompos, loncsos és bozontos, piszén pisze kölyökmackó az otthonát megkeresse. Fölötte az ég ragyog: feljöttek a csillagok, de a piszén pisze, boglyos, a bolondos, erdő mélyiben zokog. Hull a könnye, hulldogál, csöpp mancsára csurdogál: szipog, szepeg, hüppöget, ejt nagy kövér csöppöket, ül egy lombos fa alatt, és keserves bánatában, vigasztalan búsultában szíve majdhogy megszakad. Hát az apja micsinál? Talán nyugodtan pipál? Ugyan nem, hanem az erdőn kölyke után ordibál: – Vackor fiam, hallod-e? Héj, te kölök, fuss ide! Szaladj hozzám, hogyha mondom, mert elraklak, rontom-bontom! Hanem mire kiabál? Csöpp kölykére nem talál. Bejárhatja, be az erdőt – mehet átal árkon-bokron, mászhat átal dimben-dombon, sűrű erdőn csatangolhat, barlangokban barangolhat, míg egy fa alatt meglátja, nagy hüppögve megtalálja, meg a boglyos, lompos, loncsos és bozontos, piszén pisze csöpp tekergőt. Örömében felkiált, ölbe kapja csöpp fiát: – Vackor kölykem, hallod-e? Hogyan császkáltál ide? Nem megmondtam, el ne kószálj, tiltottam, hogy messze bóklálj, hanem ez volt az utolsó – többet minket nem ijesztesz, hét határra nem tekergesz, mert aszondom, kutya brumma: holnap reggel kézen kaplak, és az óvodába adlak, az ám, te pisze csavargó. És apjával akkor hazasétált Vackor.