Mese Vackorról, egy pisze kölyökmackóról

Megismerünk egy pisze kölyökmackót, aki mindig elcsavargott az erdőn

Hol volt,

hol nem,

messze, messze,

volt egy boglyos,

lompos,

loncsos

és bozontos,

Vackor nevű

kicsi medve,

nem is medve,

csak egy apró,

lompos,

loncsos

és bozontos,

piszén pisze kölyökmackó.

Az az apró,

kölyökmackó,

az volt ám csak

nagy csavargó,

egész nap járta az erdőt –

hiába kereste anyja,

bömbölt utána az apja,

nem lelték a csöpp tekergőt.

Hát egy szép nap,

alkonyatkor,

megint messze

kószál Vackor,

csalta játék,

tarka lepke –

itt egy kicsit vackort szedett,

vackort, azaz vadon termő

erdei vadkörtét, ahogy

vadon termette az erdő,

ott egy kicsit fára mászott,

le a fáról,

föl a fára,

szagos fűbe heveredett,

barlangba bújt bújócskázva;

addig,

napnyugodtig,

míg elérte,

el az este.

Este,

este,

csöndes este,

sötét a távol,

a messze,

sötét a hegy

és az erdő.

Fenn az égbolt elsötétül,

a kék sötétebbre kékül,

sötét dunyha:

száll a felhő.

Fél is ám a kicsi medve,

megriad a pisze mackó,

menne haza

árkon-bokron,

futna átal

dimben-dombon,

bújna anyja bundájához,

apjához a csöpp csavargó.

Hanem

hajjaj,

nagy ám

a baj!

Mert elmosta,

el az este,

elmosta az árkot-bokrot,

el a szelíd dimbet-dombot,

amin átal

az az apró,

az a boglyos,

lompos,

loncsos

és bozontos,

piszén pisze kölyökmackó

az otthonát megkeresse.

Fölötte az ég ragyog:

feljöttek a csillagok,

de a piszén pisze,

boglyos,

a bolondos,

erdő mélyiben zokog.

Hull a könnye,

hulldogál,

csöpp mancsára

csurdogál:

szipog,

szepeg,

hüppöget,

ejt nagy kövér

csöppöket,

ül egy lombos

fa alatt,

és keserves bánatában,

vigasztalan búsultában

szíve majdhogy megszakad.

Hát az apja

micsinál?

Talán nyugodtan

pipál?

Ugyan nem,

hanem az erdőn

kölyke után ordibál:

– Vackor fiam,

hallod-e?

Héj, te kölök,

fuss ide!

Szaladj hozzám,

hogyha mondom,

mert elraklak,

rontom-bontom!

Hanem mire

kiabál?

Csöpp kölykére

nem talál.

Bejárhatja,

be az erdőt –

mehet átal

árkon-bokron,

mászhat átal

dimben-dombon,

sűrű erdőn csatangolhat,

barlangokban barangolhat,

míg egy fa alatt meglátja,

nagy hüppögve megtalálja,

meg a boglyos,

lompos,

loncsos

és bozontos,

piszén pisze csöpp tekergőt.

Örömében felkiált,

ölbe kapja csöpp fiát:

– Vackor kölykem,

hallod-e?

Hogyan császkáltál

ide?

Nem megmondtam,

el ne kószálj,

tiltottam, hogy

messze bóklálj,

hanem ez volt az utolsó –

többet minket

nem ijesztesz,

hét határra

nem tekergesz,

mert aszondom,

kutya brumma:

holnap reggel kézen kaplak,

és az óvodába adlak,

az ám,

te pisze csavargó.

És apjával akkor

hazasétált Vackor.

Vackor elindul az óvodába

Másnap reggel

a napocska

fönn az égen,

fönn a kéken,

fönn a világ tetejében

sugarát özönnel ontja;

rásüt a kerek világra,

rá a hegyre,

az erdőre,

fűre,

fára

és a virágra;

beragyog az erdő mélyén

Vackorék hűs barlangjába,

és a barlang

hűvös mélyén

ama alvó

kölyökmackó

híres,

neves,

nevezetes,

piszén pisze csöpp orrára.

Szól is Vackor

édesanyja:

– Ne aludj már,

te mihaszna!

Kelj föl hamar,

kölykem, édes!

Reggelizni,

héj, te éhes!

Nézd, hogy süt a

napocska,

épp arra a

híres,

neves,

nevezetes,

piszén pisze orrodra!

Hanem bizony

az az apró,

nevezetes

kölyökmackó

nem hallgat anyja szavára –

egyet mordul,

kettőt ásít,

messze hangzót,

óriásit,

s fordul szépen a hasára.

Apja is szól:

– Kutya brumma!

Meddig kell még

az a dunna?

Kelj föl, Vackor,

mert aszondom,

hogyha én elnáspángollak,

istenesen elporollak,

sajogni fog ám a bunda!

Erre Vackor

ugrik ám,

pattan az ágyból

szaporán,

szökik talpra

az az apró,

piszén pisze

kölyökmackó;

szeméből az álmot törli,

és köszönti

apját,

anyját,

s két mancsával elfésüli

kerek kobakján a boglyos,

lompos,

loncsos

és loboncos,

híres,

neves,

nevezetes

nagy bozontját.

Reggelije:

tejeskávé,

kávé mellé

édes málé,

málé mellé

csalamádé,

utána meg

csokoládé.

Útravaló:

három vackor.

Kézbe, azaz mancsba kapja,

s indul akkor.

Megcsókolja

édesanyja,

barackot nyom kobakjára,

s hívja apja,

szólván hozzá:

– Gyere, Vackor.

Búcsúzz el anyádtól estig,

ha nem estig,

valameddig,

s induljunk az óvodába,

induljunk el, kölykem, akkor.

És elindult akkor

óvodába Vackor.

Vackor az óvodába érkezik

Hej, óvoda,

óvoda,

de fényes az ablaka,

de tágas az ajtaja,

de szép tiszta

minden terme,

zsibong a sok

gyerek benne;

olyan, mint egy kacsalábon

forgó, ékes palota.

Hej, óvoda,

óvoda,

de sok gyerek

jár oda:

Katona Anna – egy,

Varga Bence – kettő,

Pór Jutka – három,

Fazekas Marci – négy,

Fazekas Eszter – öt,

Domokos Matyi – hat,

Vas Pista – hét,

Pengő Gyöngyi – nyolc,

Fodor Dávid – kilenc,

Kováts Vicu – tíz,

tíz,

tiszta víz,

sok gyerek,

sok cseprő-apró,

ahová indult a boglyos,

lompos,

loncsos

és bozontos,

híres,

neves,

nevezetes,

piszén pisze kölyökmackó.

Ha elindult

valahára,

megérkezett

nagy sokára,

odaért az óvodába

a csöpp, piszén pisze mackó –

megállt az apjával akkor

a tárt ajtó előtt Vackor,

s nem tudta, hogy mi fán terem

s hogy mire való az ajtó.

Nézi,

nézi,

nézegeti,

tányértalpát

emelgeti,

a kilincset végignyalja;

az üveget

karmolássza,

hétszer körül-

kerülgeti,

a lábtörlőt

markolássza,

kóstolgatja,

majd lenyeli,

de nem tudja,

hogy a csengő,

mire szolgál az a zengő,

nem tudja a csöpp mihaszna.

Nagyot nevet

Vackor apja,

s így kiált fel:

– Kutya brumma!

Ide hallgass,

kölykem, Vackor!

Csöngetek egy messze hangzót,

s tüstént kinyitják az ajtót,

aztán szépen besétálunk,

be az óvodába akkor!

Úgy is tettek.

Becsöngettek.

Szólt a csengő,

messze hangzó,

s tüstént kinyílott az ajtó.

És besétált akkor

az apjával Vackor.

Vackor bemutatkozik a gyerekeknek

Hej, óvoda,

óvoda,

az volt ám csak

a csoda!

Mint valami kacsalábon

forgó, ékes palota.

Kinyílott az ajtaja,

fénylett szárnyas ablaka,

ragyogott sok

fényes terme,

zsongott a sok

gyerek benne:

Katona Anna – egy,

Varga Bence – kettő,

Pór Jutka – három,

Fazekas Marci – négy,

Fazekas Eszter – öt,

Domokos Matyi – hat,

Vas Pista – hét,

Pengő Gyöngyi – nyolc,

Fodor Dávid – kilenc,

Kováts Vicu – tíz,

tíz,

tiszta víz,

s ahogy állt köztük a boglyos,

lompos,

loncsos

és bozontos,

piszén pisze kölyökmackó,

az az apró,

azt se tudta:

kicsoda,

azt se tudta:

micsoda,

ki az apja,

ki fia!

Meleg volt a bunda rajta,

foghatta mancsát az apja,

szégyen ide,

szégyen oda,

elsírta magát az apró,

lompos,

loncsos

és bozontos,

híres,

neves,

nevezetes,

piszén pisze kölyökmackó.

Ajjaj,

jajjaj,

hajjajjaj!

Most lett még csak

csuda zaj!

De még milyen messze hangzó!

Ahogy a terembe lépett

az a híres,

nevezetes,

síró,

rívó,

piszén pisze kölyökmackó.

Vackor apja

így szólt akkor:

– Héj, gyerekek,

figyeljetek!

Ez a síró kölyökmackó

az én kicsi kölykem,

azaz:

az én pici fiam,

Vackor!

Ne nevessetek hát rajta,

azért bömböl a mihaszna,

mert még nem járt óvodában.

Örökösen

erdőn kószált,

barlangunktól

messze bóklált,

most lett ember igazában!

Aszondom hát:

kutya brumma,

igaz mackószívet takar

ez a boglyos,

lompos,

loncsos

és bozontos,

bundásságos barna bunda!

Elhallgat a sok gyerek,

már csak Vackor pityereg,

szipog,

szepeg,

s csöpp mancsával

maszatolja el a képén

a keserves könnyeket.

Aztán sóhajt:

– Hóha, hó!

Fára mászni

vóna jó!

Szól az óvó néni akkor:

– Gyere bátran,

kicsi Vackor!

Nyújtsd ide a csöpp kezed.

Mondd meg, kedves,

honnan jöttél,

hány éves vagy,

hol születtél,

mondd meg szépen,

merre jártál,

hol kószáltál,

hol bóklásztál,

ne félj itt, te piszén pisze,

gyere bátran közelebb!

Közelebb lép akkor,

s csak ennyit mond Vackor:

– Brumma, brumma,

hóha, hó!

Fára mászni

vóna jó!

Az én körmeim nagyok,

öt és fél éves vagyok,

sűrű, sötét rengetegben

egy szép napon megszülettem,

örökké csak erdőn jártam,

ott kószáltam,

ott bóklásztam,

magasságos fákra másztam,

barlangokban bújócskáztam,

szagos fűbe heveredtem,

mikor pedig

éhes voltam,

finom érett

vackort ettem.

De már erdőn

nem tekergek,

apát,

anyát,

nemzetségem atyafiát

csavargással nem ijesztek.

Hadd járhassak óvodába,

ilyen csudás palotába,

meghálálom,

ha nem, akkor

ne legyen a nevem Vackor!

A gyerekek

körbefogták,

s a kis boglyos,

lompos,

loncsos

és bozontos,

piszén pisze kölyökmackót

nagy vihánccal átkarolták:

Katona Anna – egy,

Varga Bence – kettő,

Pór Jutka – három,

Fazekas Marci – négy,

Fazekas Eszter – öt,

Domokos Matyi – hat,

Vas Pista – hét,

Pengő Gyöngyi – nyolc,

Fodor Dávid – kilenc,

Kováts Vicu – tíz,

tíz,

tiszta víz,

sok gyerek,

sok cseprő-apró,

és közöttük brummogatva

ott táncolt az a csöpp boglyos,

lompos,

loncsos

és bozontos,

piszén pisze kölyökmackó.

És ott maradt akkor

óvodásnak Vackor.

Vackor megmondja, hogy nem szereti a mézet

Hol volt,

hol nem,

volt az apró,

híres,

neves,

nevezetes,

lompos,

loncsos

és bozontos,

piszén pisze kölyökmackó,

akit elvitt óvodába,

el az öreg apamackó.

Héj, az óvodában Vackor

első napon szökni próbált,

nem is egyszer,

hanem hatszor!

Szökni, de minek?

Ha az okát

tudta volna,

ha egy szóval

mondta volna,

akkor is –

ki érti meg?

Mert hát sehol a világban,

világ bármelyik zugában

nem élhet olyan vidáman

az a híres

kölyökmackó,

ahogy ama szóban forgó,

kényes,

fényes,

kacsalábon pergő-forgó,

gyönggyel ékes

palotában.

Miért is ne járna oda?

Hiszen mennyi csudaszépet

rejt a házak közé búvó

öreg óvoda!

Éppen ezért

a csöpp Vackor

megbánta, hogy szökni próbált,

szökni hatszor;

leült hát a piszén pisze,

hoppsz!

leült egy kicsi székre,

a körötte zsizsgő-bozsgó

óvodások gyűrűjébe.

Hogyha leült,

hát nem állott,

csavarogni

nem kívánt ott,

énekelt épp a sok gyerek

s az az apró,

híres,

neves,

nevezetes,

lompos,

loncsos

és bozontos,

piszén pisze kölyökmackó.

Száll az ének

magosan,

fújta velük

hangosan,

mély hangját kieresztette,

mint egy vénséges vén medve:

„Cifra palota,

zöld az ablaka,

jöjj ki, harmatos szép rózsa,

vár a viola.

Kicsi vagyok én,

majd megnövök én,

esztendőre vagy kettőre

férjhez megyek én.”

Szállt az ének

magosan,

fújta Vackor

hangosan,

aztán véget ért az ének,

aztán asztalt terítettek,

aztán csak elcsendesedtek,

s nekiláttak az ebédnek.

Azaz nekiláttak volna,

mert a boglyos,

lompos,

loncsos

és bozontos,

piszén pisze csöpp mackónak

igencsak megnyúlt az orra.

Héjjha, de meg ám!

Alig tekingetett széjjel,

egy nagy üveg:

TELI MÉZZEL,

telis-tele virágmézzel

állt az asztalán.

Szól Fazekas Marci:

– Kezdd el!

Egyél, kenyeres pajtásom,

tied az egész üveggel!

Szól Katona Anna:

– Rajta!

Az efféle virágmézet

szereti a mackófajta!

Vas Pista is mondja:

– Kééééérlek!

Ha nagy leszek,

költő leszek,

s csak ezt zengem:

Jók a mézek!

Hanem Vackor csöndesen

csak ennyit mond a kisszéken:

– A mézet nem szeretem.

Héjjha,

hujjuj!

Micsoda?

Az volt még csak

a csoda!

Ilyen csudát se látott még

a jó öreg óvoda.

Hát létezik olyan medve,

aki mézet nem eszik?

Mondta a bölcs Kováts Vicu,

hogy ilyen különös,

apró,

mézet nem kívánó mackó

talán minden ezer évben

véletlenül születik.

Feleli bűnbánón Vackor:

– Ne szidjatok azért, kérlek,

inkább megeszem a mézet,

meg én akkor.

De hát ha nem szeretem?

Én legjobban a világon,

túl minden méznyalintáson,

a jó vadkörtét kívánom,

vadkörtét – illetve vackort;

vackort adjatok nekem!

– Ne búsuljál, Vackor,

amért nincsen vackor!

Fölösleges keseregned:

nem muszáj a mézet enned.

Egyél főzeléket szépen,

van itt elég

tökfőzelék,

s finom édes

túrós rétes.

De rendesen ülj a széken!

Ne nyúládozz a tányérba,

főként pedig a máséba!

Itt a kanál,

ezt vedd mancsba,

szépen tányér fölé tartva,

így kell merni,

és így enni,

s meglásd, hogy nem lesz baj semmi!

És sóhajtva akkor

asztalhoz ült Vackor.

Vackor elalszik

Ebéd után,

brumma, brumma,

feszült ám azon az apró,

lompos,

loncsos

és loboncos

és bozontos kölyökmackó

hasán az a barna bunda!

Hajjaj!

Igen jóllakott –

piros nyelvét

kiöltötte,

szája szélét

megtörölte,

s pisze orrát égbe tartva,

teli hassal felsóhajtva

három hosszút brummogott:

– Brumma,

brumma,

hóóóóóóóó!

Fára mászni

vóna jó!

Szól az óvó néni akkor:

– Hallod-e,

te pisze Vackor!

Mászol ám,

de nem a fára!

Megmondjam, hogy hova mászol?

Aludni a puha ágyba.

Ebéd után

nincsen játszás,

főként pedig

fáramászás.

Most a függönyt lebocsátom,

aztán ide gyere, álom.

Csíjja,

csíjja,

csicsíjja,

bújja,

bubújja.

A sok gyerek

már aludna,

hanem látom,

csöpp barátom,

hogy terajtad igen viszket

az a boglyos,

lompos,

loncsos

és loboncos

és bozontos barna bunda!

– Nem viszket az,

brumma, brumma –

áll magosba

Vackor orra –,

de ha jóllakik az ember,

telis-teli ám a gyomra.

Akkor pedig

ha lefekszik,

az ágy akármilyen puha,

nyomja,

nyomja!

Amíg Vackor

brummogott,

engedetlen

dunnyogott,

behoztak sok kicsi ágyat;

érzett is mindjárt az apró,

engedetlen

kölyökmackó

olyan vágyat,

hogy az ágyba

lefeküdjön,

s mély álomba

elmerüljön.

S íme végül,

nagy sokára

minden gyerek

szépen sorra

beléfeküdt egy-egy ágyba:

Katona Anna – egy,

Varga Bence – kettő,

Pór Jutka – három,

Fazekas Marci – négy,

Fazekas Eszter – öt,

Domokos Matyi – hat,

Vas Pista – hét,

Pengő Gyöngyi – nyolc,

Fodor Dávid – kilenc,

Kováts Vicu – tíz,

tíz,

tiszta víz,

s tizenegyedik az apró,

lompos,

loncsos

és bozontos,

piszén pisze kölyökmackó.

Hát a terem elsötétül,

mint a világ

éjszaka,

elalusznak a gyerekek,

s nem hallatszik a sötétben,

csak a pisze kölyökmackó

pince legmélyéről hangzó

brumma,

mély szava:

– Hóha, hóha,

hóha, hóóóó!

Fára mászni

vóna jó!

Kérlelték őt

hatvanhatszor:

– Aludjál már,

kicsi Vackor!

S felelt Vackor:

– Én már alszok,

alszok az ágyamban végre,

csak mielőtt álmodnék is,

erre a sötét sötétre

hadd haragszok!

És csakugyan akkor

el is aludt Vackor.

Betörik Vackor orra

– Ajjaj,

brumma, brumma,

szállj le,

szállj le, dunna!

Szállj le rólam,

mert ledoblak,

két lábammal

megtaposlak,

úgyis elég meleg rajtam

ez a boglyos,

lompos,

loncsos

és loboncos

és bozontos barna bunda.

– Ajjaj,

brumma, brumma,

mért is tartlak,

szemem, hunyva,

mikor nem is vagyok álmos?

Minek hát

a puha vánkos?

Szállj le,

szállj le, vánkos,

az rakjon a feje alá,

aki álmos!

Én már álmos

nem vagyok,

csak az ágyon forgolódok,

dunnyogok

és brummogok.

Forgolódva,

morgolódva,

így kelt Vackor

mély álmából,

és a dunnát rugdolódva

máris lépett

le az ágyról,

de nem látott

a sötétben.

S tapogatva,

lapogatva,

kotorászva,

botorászva,

egyszer csak: zsupsz!

Megbotlott egy árva székben.

Ha megbotlott,

elesett,

orra vére

eleredt,

pisze orrát

beütötte,

el is eredt,

el a könnye,

s az a boglyos,

lompos,

loncsos

és bozontos,

híres,

neves,

nevezetes,

piszén pisze kölyökmackó

nekiállt, hogy nagy fájdalmát

a világnak kikürtölje,

kibömbölje.

Bömbölt is egy

akkorát,

de még milyen

mekkorát,

hogy ama nagy bömböléssel

majdnem kettérepesztette

szegény óvoda falát!

Fölébredtek a gyerekek,

hoppsza, sorra!

Szalad ím Katona Anna,

fut Vackorhoz Varga Bence,

siet álmosan Pór Jutka,

botorkál Fazekas Marci

s testvére, Fazekas Eszter,

megy a jó Domokos Matyi,

vágtat Vas Pista utána,

rohan Pengő Gyöngyi gyorsan,

repül velük Fodor Dávid,

Kováts Vicuval nyomába,

hogy megnézzék,

mitől véres

a csöpp kölyökmackó orra.

Az csak ül

a padlón sírva,

és az orrát,

azt a piszét,

két csöpp mancsába szorítja.

Van is erre

hajjahaj,

de még micsoda zsivaj!

Szegény Vackort

körbeállják,

hárman négyfelé

cibálják,

és a vérző

pisze orrát

valahányan megcsudálják.

Szerencsére éppen akkor

kopog az ajtón a doktor.

Akár egy igazi mackó,

de nem apró:

belép doktor Schindler Frigyes,

nagy táskával,

szemüvegben,

nagy, fehér orvosköpenyben.

Vackor ül tovább a földön,

sírdogál keservesen,

s kezét buksijára téve,

a csöpp piszén piszét nézve

így szól doktor Schindler Frigyes

Vackorunkhoz kereken:

– Hej, te Vackor!

Látom, nem érkeztem rosszkor.

Néz rá Vackor

könnyein át,

s azt hiszi:

egy nagy mackót lát

(pedig az csak Schindler Frigyes!),

s még jobban bömböl a híres.

Kérdi doktor Schindler Frigyes:

– Hát ez, Vackor,

hogy esett?

Azt feleli

az a boglyos,

síró,

rívó,

csöpp bozontos:

– Ajjaj,

hajjaj,

doktor bácsi!

Ez bizony rosszul esett.

Betört az orrom,

az apró!

Mér is nem született vasból?

Jaj, de sajog

az a buta,

pedig nem figyelek oda.

– Ne félj semmit! –

mondja akkor

Vackornak a derék doktor. –

Majd én mindjárt

kikúrállak!

Kölykem, majd én

rendbe rázlak.

És csakugyan!

Munkához lát!

Megvizsgálja Vackor orrát.

Nem soká sürög-sereg.

Tapsol hármat,

s így kiált fel:

– Gyorsan vizet,

gyerekek!

Mosdótálat hozzatok,

törülközőt adjatok,

hogy hát

meggyógyítsam Vackor orrát,

mert a pisze,

piszén pisze

orra miatt kesereg.

Törülközőért Pór Jutka,

vízért szalad Pengő Gyöngyi,

rohan a vizes lavórral,

hogy majd a padlóra dönti.

Azzal doktor Schindler Frigyes

már a kezét szappanozza,

leöblíti,

megtörüli,

aztán Vackorunk orráról

a pirosló

vért lemossa,

s pisze orrát megtöröli,

fehér kendővel átköti,

egy kicsit bebagyulálja,

s azt mondja:

– Kész! –

és utána

egy doktori barackot nyom

a csöpp,

pisze,

piszén pisze,

lompos,

loncsos

és bozontos,

híres,

neves,

nevezetes,

betört orrú kölyökmackó

loboncos nagy kobakjára.

És meggyógyult akkor

egykettőre Vackor.

Vackor honvágyat érez

Ült egyszer Vackor,

ült, ült magában,

morcos-mogorván

nagy bánatában,

törte a fejét,

töprengett éppen

valami apró,

csöpp semmiségen.

Kigondolt szépet,

egy csudaszépet,

valami apró,

csöpp semmiséget:

talán csak annyit

és semmi másat,

hogy látni kéne

a többi társat,

a többi mackót

az erdőn messze,

velük világra

eltekeregne.

Jutott eszébe

ösvény, kanyargó,

vackorfa három

s egy kicsi kis tó,

kis tóban kácsa,

tó fölött felhő,

felhőbe bújva

egy kerek erdő,

erdőben sok fa

erre, amarra:

gyertyánfa, szilfa,

cserfa, juharfa,

iharfa, tölgyfa

s barlang! de mennyi!

Ahová kéne

menni, de menni!

Barlangba bújni,

mászni a fákra,

de nemcsak egyre –

legalább százra!

Gondolt egy szépet

a csöpp mihaszna:

micsinál otthon

az édesanyja?

Gondol-e őrá,

édes fiára,

akit beadtak

ím, óvodába?

Eszébe jutott

az édesapja:

barna-e még a

nagy bunda rajta?

„Persze hogy barna!

Mért is ne lenne? –

gondolja Vackor. –

Megnézem este.”

S érik-e vackor,

mint ama korban,

mikor négykézláb

járt még a porban?

És a sok vackort

eszik-e medvék?

Fájna a szíve,

hogyha nem ennék!

Fáj biza így is,

hogyan ne fájna,

mikor itt kuksol,

szobába zárva,

ül elhagyatva

egy kicsi széken,

magában, árván,

búval szívében.

Elönti Vackort

fekete bánat,

majd összerontja

íme a házat:

homlokot morcol

szemét lesütve,

orrára légy száll,

vár, hogy leüsse!

Azért e nagy bú,

e ménkü honvágy,

mert megtépázták

boglyos bozontját!

Meg ám a boglyost,

lompost, loboncost,

a karmolásban

fő-fő kolompost.

Tehát: az történt,

hogy a csöpp medve

nem játszott másképp

csak verekedve,

ide suhintott,

amoda bömbölt,

emerre karmolt,

amarra körmölt.

S mert karmolt-körmölt:

visszakarmolták,

visszakörmölték,

visszaporolták.

Aki verekszik,

ne sírjon-ríjjjon,

ne bömbölésszen,

és ne ordíjjon,

ne üljön árván,

morcos-mogorván,

szivében búval,

bánattal orrán.

Mondjon csak ennyit:

már megbocsássál,

ne haragudjál,

és velem játsszál!

És megbékélt akkor

egykettőre Vackor.

Vackor megtanul játszani

Hej, óvoda,

óvoda,

de sok gyerek

jár oda!

Olyan, mint egy kacsalábon

forgó, ékes palota.

Tisztán ragyog

minden terme,

de sok gyerek

játszik benne:

Katona Anna – egy,

Varga Bence – kettő,

Pór Jutka – három,

Fazekas Marci – négy,

Fazekas Eszter – öt,

Domokos Matyi – hat,

Vas Pista – hét,

Pengő Gyöngyi – nyolc,

Fodor Dávid – kilenc,

Kováts Vicu – tíz,

tíz,

tiszta víz,

sok gyerek,

sok cseprő-apró

meg az a csöpp,

híres,

neves,

piszén pisze,

nevezetes,

lompos,

loncsos

és loboncos

és bozontos kölyökmackó.

Mennyi játék!

Hogy soroljam?

Ahány csudás játék ott volt,

Hogyha sorolni akarnám,

nem is volna annyi ujjam!

Először:

építőkocka!

Mennyi színből

egy halomba!

Piros,

kék,

zöld,

végül sárga,

s mind játszó kezekre várva.

Lehet építeni házat,

csöpp óvodát,

kis palotát,

kicsi gyárat,

pici várat.

Van ott csudás

kicsi vasút,

mozdony,

sín

és kis alagút.

Vannak pici villamosok,

autók,

buszok,

trolibuszok.

Látni hajót,

tengerjárót,

repülőt is,

messze szállót.

Van ott labda,

felpattanó,

százféle gyöngy,

felcsillanó.

Búgócsigák,

fakarikák,

játék lovak,

játék mackók

és rugóval felhúzható

százféle játék masinák.

Mikor meglátta az apró,

piszén pisze kölyökmackó,

hogy hány játékkal játszhat,

viháncos nagy örömében

mélyen brummogatott hármat:

– Brumma,

brumma,

haja!

Csöpp mackónak

semmi baja!

Van erre

víg nevetés,

táncolás,

keringelés.

Van erre

vad vigalom,

hogy belerezzen

a kép a falon.

Ó, csuda játszadozás!

Játszik a sok óvodás:

Katona Anna – egy,

Varga Bence – kettő,

Pór Jutka – három,

Fazekas Marci – négy,

Fazekas Eszter – öt,

Domokos Matyi – hat,

Vas Pista – hét,

Pengő Gyöngyi – nyolc,

Fodor Dávid – kilenc,

Kováts Vicu – tíz,

tíz,

tiszta víz,

sok gyerek,

sok cseprő-apró,

de csak ott tib-láb közöttük,

a sok játszódó gyerek közt,

ott a boglyos,

lompos,

loncsos

és bozontos,

piszén pisze kölyökmackó.

Majd felbömböl:

– Hóha, hó!

Fára mászni

vóna jó!

– Ej, te Vackor!

Dehogy mászol –

nevet rá az óvó néni –,

jobban teszed,

te kis boglyos,

hogyha játékokkal játszol.

Építs házat,

kicsi várat,

indítsd el a kisvasutat,

hadd fussa át a kismozdony

azt a pici alagutat!

Aztán ott a falitábla!

Rajzolj rá valami szépet:

erdőséget,

mezőséget.

Színes ceruzát is kaphatsz,

hogy a papírra rajzolhass!

Labdázz, Vackor!

Gyöngyöt fűzzél!

Menj, s a játék tornyocskára

zászlót tűzzél!

– Ajjaj,

hajjaj! –

felel Vackor. –

Nem vagyok igazi gyerek,

hogyan játszhatnék hát akkor?

Né csak:

mekkora a körmöm?

Játékokhoz hogyan nyúljak?

Pedig nem vagyok ám buta,

de hát ki áll a pártomra,

hogy én minden játékokkal

jól játszani megtanuljak?

Így szólt Vackor.

S kicsordult a könnye akkor.

De megszánta őt Domokos,

az a jó Domokos Matyi,

hagyta Pór Jutkát magára,

és Vackorral ment játszani:

– Ne sírj, Vackor,

figyelj csak rám!

Játszani csak gyere hozzám!

Én mindenre megtanítlak,

Megtanítlak játszani én,

mert nagy játékos vagyok én,

fő-fő játékos vagyok én,

de gyere ám,

hogyha hívlak!

Ment is Vackor.

S megtanulta az a boglyos,

lompos,

loncsos

és bozontos,

piszén pisze kölyökmackó,

meg a sok játékot akkor.

És hálás volt akkor

Domokosnak Vackor.

Egy mulatságos tornaóra, amikor végre mászhatott Vackor

Járt Vackor

az óvodába,

járt az apró,

piszén pisze kölyökmackó

ama kacsalábon forgó,

ékességes palotába.

Tudott immár

szépen enni,

mancsába kanalat venni;

megtanulta

már a játszást:

várépítést,

hajócskázást;

rajzolt táblára, papírra,

ahogy körmös mancsa bírta;

egyet kívánt csak hiába:

mászni fára.

Brummogott ilyenkor

búsan,

szomorkásan,

szomorúan:

– Brumma, brumma,

hóha, hó!

Fára mászni

vóna jó!

Aztán rázintott

bozontján,

hogy könnyítsen

szíve gondján,

aztán egy énekbe kezdett,

de az is csak szomorú volt,

hiába harsogott-zengett:

„Hej, koszorú, koszorú,

mért vagy olyan szomorú?

Azért vagyok szomorú,

mert a nevem koszorú.”

De épp labda

szállt feléje,

ugrott a csöpp

pisze érte,

és feledte bánatát.

Mert az ötlött

csöpp eszébe,

hogy épp az ő örömére

találták ki ezt a fényes,

ékességes,

kedves öreg óvodát.

Szólt az óvó néni akkor,

mintha megérezte volna,

hogy mért búsult

a csöpp Vackor:

– Figyeljetek, gyerekek!

Tornaóra következik,

ezért kérlek,

mindent félretegyetek!

Hoppsz, üljetek

szépen körbe,

egymás mellé,

körös-körbe.

Törökülés:

egy,

kettő!

Lássuk: ki lesz az első?

Ajjaj,

hajjaj,

micsoda!

Kicsi híján össze nem dőlt

a jó öreg óvoda!

Ültek a gyerekek körbe,

egymás mellé,

körös-körbe:

Katona Anna – egy,

Varga Bence – kettő,

Pór Jutka – három,

Fazekas Marci – négy,

Fazekas Eszter – öt,

Domokos Matyi – hat,

Vas Pista – hét,

Pengő Gyöngyi – nyolc,

Fodor Dávid – kilenc,

Kováts Vicu – tíz,

tíz,

tiszta víz,

sok gyerek,

sok cseprő-apró.

S hamar törökülést játszva,

azt tornászva,

mindegyik között első lett

az a boglyos,

lompos,

loncsos

és bozontos,

piszén pisze kölyökmackó.

És folytatták:

– Egy,

kettő!

Álljatok föl!

Üljetek le!

Most megint föl!

Csüccs, megint le!

Induljatok

körbe lassan!

Most előre!

Egy,

kettő!

És folytatták:

– Gyerekek!

Most szép lassan

megálljatok,

mind befelé

forduljatok!

Csípőre a kezeket!

Leguggolni,

egy,

kettő!

Fölugorni,

egy,

kettő!

Szökdeljetek

lábujjhegyen,

nyújtózzatok

egyenesen!

Törökülés,

egy,

kettő!

Lássuk: ki a legelső?

S megint Vackor az első.

És folytatták:

– Gyerekek!

Most a kisasztalt

középre,

most egy kisszéket

elébe,

aztán jól figyeljetek!

Az asztalon

és a széken

jussatok át

sorba szépen.

Induljatok,

egy,

kettő!

Vackor legyen az első!

Brummog három

hosszút akkor,

s indul mászni

a csöpp Vackor:

– Brumma,

brumma,

hóóóóóóó!

Szék alatt és asztal alatt

kismackónak mászni jó!

Azzal mászik,

nem cicázik,

nem is teketóriázik,

magán nem sokat igazgat,

csak ennyit mond:

– Én majd megmutatom aztat!

S hoppsza!

Zsupsza!

Le a földre,

le az asztal alá döngve:

át alatta!

Ott a szék is:

át alatta!

Utána magát meghajtja.

Végül így szól:

– Hála isten,

nincs már szökhetnékem innen,

merthogy nem hiába vártam:

végre másztam!

Igaz, hogy nem vackorfára,

megtette az asztal lába.

S mert mászhatott akkor,

megnyugodott Vackor.

Vackor első napossága

Járt Vackor

az óvodába,

járt a boglyos,

lompos,

loncsos

és bozontos,

piszén pisze kölyökmackó

ama kacsalábon forgó,

ékességes palotába.

Megtanult már

szépen enni,

mancsába kanalat venni;

megtanulta

már a játszást,

megmutatta valahára,

igaz, hogy csak asztal alatt,

a régen óhajtott mászást;

nem is volt több

szíve vágya:

naposnak mehessen egyszer

ama fényes,

tündér-ékes,

ékességes óvodába.

Teljesült is szíve vágya,

és nem is olyan sokára,

mert egy este

épp hazamenni készült

a csöpp medve,

hanem szólt az óvó néni

hozzá akkor:

– Valamire megkérnélek,

csöppem, Vackor!

Vállald el a naposságot,

arra kérlek.

S legyen naposságod napja

holnap: péntek.

Tudsz te mindent, csöpp boglyosom,

ami fontos,

nem vagy már a karmolásban

főkolompos!

Hát meghajtja magát mélyen,

s szól a csöpp boglyos szerényen:

– Én nem bánom,

megpróbálom,

ahogyan éntőlem telik,

megcsinálom.

De ne felejtsük el aztat,

hogy én nem gyerek vagyok,

csak egy apró

kölyökmackó,

hogyha nem is karmolok.

És ha eztet

nem is tudnám,

elárulná barna bundám.

Ám azért nem búsulok.

Ne legyen a nevem Vackor,

hogyha én a naposságnak

megfelelni nem tudok!

– Persze hogy tudsz!

Hanem egyet

tanulj meg, te piszén pisze,

s ne mondd mindig:

aztat, eztet!

Mondd így: azt, ezt –

rendesen.

– Köszönöm a leckét! – szólott

a csöpp boglyos csöndesen.

Héj, boldog volt

Vackor álma!

Hamar elszállt

éjszakája,

eljött reggel

valahára,

s ment a boglyos,

lompos,

loncsos

és bozontos,

piszén pisze kölyökmackó

naposnak az óvodába.

Elsőnek ért

a csöpp oda,

üres volt még

az óvoda,

csöndesen állt

minden terme,

egyedül sétált az apró

kölyökmackó

hátán összekulcsolt manccsal

és igen gondterhelt arccal

föl-le benne.

Gondok gyűltek kobakjába,

sóhajtva gondolt a napra

meg az első naposságra.

Meglátta a napostáblát,

rajta ott az ő jele:

egy üveg méz,

telis-tele.

Az ötlött eszébe:

nagy kár,

hogy a méz nem vackorlekvár,

azt szereti,

méz pediglen nem kell neki –

micsináljon hát vele?

Jött az óvó néni akkor,

és azt mondta:

– Jól van, Vackor!

Nem vagy te semmirekellő!

Felelt Vackor:

– A kötelesség az első.

Jöttek a gyerekek sorra,

csak úgy viszketett gondjában

az új napos pisze orra:

Katona Anna – egy,

Varga Bence – kettő,

Pór Jutka – három,

Fazekas Marci – négy,

Fazekas Eszter – öt,

Domokos Matyi – hat,

Vas Pista – hét,

Pengő Gyöngyi – nyolc,

Fodor Dávid – kilenc,

Kováts Vicu – tíz,

tíz,

tiszta víz,

sok gyerek,

sok cseprő-apró,

s közöttük napos a boglyos,

lompos,

loncsos

és bozontos,

piszén pisze kölyökmackó.

Felkiáltott:

– Gyerekek!

Helyetekre üljetek!

Amíg a reggelit hozzák,

kicsit énekeljetek!

Azzal kezdi,

bömböm hangját kiereszti,

s fújja utána a többi:

„Fehér liliomszál,

ugorj a Dunába,

hajlítsd meg magadat

az arany Tiszába.

Fésülködjél meg csak,

mosakodjál meg csak,

egy kisleány kötőjébe

törülközzél meg csak.”

A dal vége

elérkezik,

a reggeli

megérkezik,

reggelizés után játszás,

mindenféle víg mókázás,

jő az ebéd,

jő az alvás,

és vígan tette a dolgát

az a csöpp bozontos pajtás.

Egész áldott nap csinálta,

jó napos volt a csöpp Vackor,

jobb nem is lehetne nála:

semmit ő el nem felejtett,

egy poharat

vagy egy tányért

el nem ejtett,

vigyázott a tisztaságra,

s rászólt egyszer a Kovátsra:

– Ne csípkedd a Jutkát,

brumma!

Ő akkor se csípne téged,

hogyha tunna!

Végül eljött valahára,

el az este.

Elfáradt a naposságban

a csöpp boglyos,

lompos,

loncsos

és bozontos,

piszén pisze kölyökmackó

lelke-teste.

A futkosást mégse bánta:

boldogan feküdt aludni

otthon a jó puha ágyba.

És álmában akkor

fölnevetett Vackor.

Doktor Schindler Frigyes és Vackor beszélgetése

Egy szép napon,

kora reggel

megállt az a híres

neves,

nevezetes,

piszén pisze kölyökmackó

a nagy terem közepében

boglyos és bozontos fejjel,

és kiáltott bömböm mélyen,

állva a gyerekek gyűrűjében:

– Brumma,

brumma,

brumma!

Mind csak énrám nézzetek!

Senki úgy nem bukfencezik,

ahogy én bukfencezek!

Éppen bukfencezett Vackor,

mikor belépett a doktor.

Így szólt doktor Schindler Frigyes:

– Hát ez meg itt micsoda?

Felelt Vackor:

– Engem néznek.

Mert most tanul bukfencezni

ez az egész óvoda.

– Jól van, Vackor! –

feleli a derék doktor. –

Majd engem is megtaníthatsz,

de figyelj rám egy kicsit.

Most veletek

doktort játszok,

most mindenkit

megvizsgálok,

és akinek panasza van,

írok neki a receptre,

írok annak valamit.

S hát úgy is lett,

ahogy mondta!

Nagy táskáját

kinyitotta.

Hopp! Elő a műszerekkel,

s az asztalra rakja sorra.

Tapsol hármat,

és kezdődik a vizsgálat.

Kérdi Katona Annától:

– Ugye, nem félsz a kutyáktól? –

Felszólítja Varga Bencét,

nyújtsa ki szépen a nyelvét.

Pór Jutkát sóhajtoztatja,

de a két Fazekas testvért

csak egy percig abajgatja,

Domokos Matyival játszik.

Leül melléje a földre,

és futtatja körös-körbe

Matyival a kisvasutat,

és hogy ért hozzá,

az látszik!

Bekeni Vas Pista torkát,

Pengő Gyöngyit hőmérőzi,

Fodor Dávid? – Kis vasgyúró!

Góliátot is legyőzi! –

Kováts Vicuhoz alig szól,

rögtön a mosdóba iszkol.

Végül int a doktor:

– Nos hát!

Mostan még megtapogatom

ama boglyos,

lompos,

loncsos

és bozontos,

piszén pisze kölyökmackó

hajdanában betört orrát!

Ej, azt látom:

semmi baj már!

Csak mintha egy icipicit

piszébb volnál!

Kérdi Vackor:

– Amért ilyen pisze vagyok,

ilyen piszén pisze orral

lehetek nagy mackó akkor?

– Mért ne lehetnél,

te boglyos?

Hanem mondd csak,

hogyha megnősz,

mi leszel, te csöpp bozontos?

Felel Vackor mosolyogva:

– Hogyha nagy mackó leszek?

Majd ha egész nagyra nőlök,

erdőn-mezőn nem időzök,

mert én iskolás leszek!

S képzeletben akkor

iskolás volt Vackor.

Fölkerekedik az óvoda

Hát eljött egy csuda reggel.

Szárnyra kelt íme az ékes,

ékességes,

kacsalábon forgó,

fényes

óvoda a sok gyerekkel:

vitte őket,

vitte messze,

vitte a Balaton mellé,

vitte egy dübörgő vonat

(nem látott még Vackor olyat!),

vitte hát a sok óvodást

zakatolva,

füttyögetve.

Hát alighogy útra keltek,

egykettőre megérkeztek,

pedig a Balaton messze.

Egyszer csak megállt a mozdony

a csudás Balaton-parton

sisteregve.

Héjjha,

hajjha,

micsoda!

Nézte azt a tenger vizet

(nem látott még Vackor ilyet!),

nézte ám a zsizsgő-bozsgó

balatonos óvoda.

A vonatról

mind leszálltak,

és a fák között a parton

íme egy házat találtak,

az lesz a szállásuk nyáron.

Szépen

sorra

mind bementek,

a házban letelepedtek,

s azt gondolta az a boglyos,

lompos,

loncsos

és bozontos,

piszén pisze kölyökmackó:

„Nincsen szebb hely a világon.”

Lát a parton

egy nagy erdőt,

brummogat is

messze zengőt:

– Brumma, brumma,

brumma, hó!

Fára mászni

vóna jó!

És szalad már!

Föl a fára!

Mászik, mászik,

s már a lomb közt

barnállik ímé a boglyos,

lompos,

loncsos

és bozontos

és loboncos nagy bundája.

Fentről brummog:

– Hóha, hó!

Most leszállni

vóna jó!

– Szállj le onnét,

hallod-e! –

szól az óvó néni lentről.

– Szállj csak, Vackor, lefele!

– Hogyan szálljak? –

sóhajt Vackor. –

Az vóna jó,

hogyha tunnám!

Ebben a nagy magasságban

akkor magam nem is unnám,

nem én akkor!

S még a fán

dunnyogott volna,

hanem épp viszketni kezdett

az a piszén pisze orra,

s hogy az orrát

megvakarja,

elengedte a fa ágát,

el a mancsa.

Zsupsz! esett is alá gyorsan,

lepottyant nagy nyekkenéssel,

de talpra is szökött nyomban:

– Brumma, brumma,

hóha, hó!

Most meg úszni

vóna jó!

Szól Domokos Matyi akkor:

– Ne úszkálj most,

kicsi Vackor!

Nem elég, hogy

fára másztál?

Onnét is lepotyorásztál!

Gyere most, te pisze, enni,

a kanalad megkeresni,

ebéd után kicsit játszunk,

a fák között bújócskázunk,

aztán pedig éjszakára

lefekszünk a puha ágyba,

aztán holnap reggel

fölkelünk, és nagyot fürdünk

ebben a nagy Balatonban

majd a többi kisgyerekkel!

Kicsit még dunnyogott Vackor:

– Én nem bánom!

De már keltsetek föl hatkor!

Mert én ezt a barna bundám

visszatartani a víztől

nem is tunnám!

És álmodott akkor

a fürdésről Vackor.

Vackor fürdik a Balatonban

Másnap korán,

reggel hatkor

föltérdel az ágyán Vackor,

nyújtózkodik,

nagyot ásít,

bömböl hozzá

óriásit,

bömböl Vackor akkorát,

hogy azzal a bömböléssel

fölébreszti mély álmából,

föl az egész óvodát:

– Brumma, brumma,

hóha, hó!

Most fürödni

vóna jó!

– Várj egy kicsit,

te csöpp boglyos!

Lehetsz még az úszkálásban

főkolompos!

Előbb együnk!

Aztán ahányan csak vagyunk,

úszni megyünk!

És valóban,

úgy is tettek.

Megmosdottak mind a csapon,

aztán ettek

Aztán szépen,

kettes sorba,

egymást szépen kézen fogva

fürödni a Balatonra

az óvó nénit követve

mind lementek:

Katona Anna – egy,

Varga Bence – kettő,

Pór Jutka – három,

Fazekas Marci – négy,

Fazekas Eszter – öt,

Domokos Matyi – hat,

Vas Pista – hét,

Pengő Gyöngyi – nyolc,

Fodor Dávid – kilenc,

Kováts Vicu – tíz,

tíz,

tiszta víz,

sok gyerek,

sok cseprő-apró,

végezetül az a boglyos,

lompos,

loncsos

és bozontos,

piszén pisze kölyökmackó.

Héjjha,

hujjuj,

micsoda!

Az volt ám csak

a csoda!

Olyan nagy vizet nem látott

soha még az óvoda!

Nem látták a túlsó partját,

se a szélét,

se a hosszát,

rázta is igen az apró,

piszén pisze kölyökmackó

azt a híres,

azt a neves,

nevezetes

nagy bozontját:

– Jó társaim,

hát mondjátok:

ez mind a Balaton volna,

amit látok?

Mondják neki:

– Az hát, Vackor!

Kérdi tovább hüledezve

a csöpp medve:

– Hogyan fürödjek hát akkor?

Nem vesznék el a nagy vízben,

ha úszkálnék?

Meghalljátok, ha a vízből

kiabálnék?

Neveti az óvó néni:

– Ne félj, Vackor!

Mindnyájan a vízbe megyünk,

de ha félnél,

gyere velünk!

Add ide a mancsod akkor!

És csakugyan:

úgy is tettek.

Mind a Balatonba mentek,

szépen

sorra

besétáltak,

és abban a nagy-nagy vízben

az az apró,

lompos,

loncsos

és bozontos,

piszén pisze kölyökmackó

és a többi gyerekek mind

jót úszkáltak.

És rikogva akkor

vígan úszkált Vackor.

Vackor medvést játszik

Hej, Balaton,

Balaton,

de boldog volt a sok gyerek

meg az apró,

piszén pisze kölyökmackó

a te csudás partodon!

Nem volt gondjuk semmi másra,

csak játszásra:

fogócskára,

bújócskára,

hintázásra,

labdázásra,

homokozásra,

úszásra

és a csöpp piszén piszének

az örökös brummogásra:

– Brumma, brumma,

hóha, hó!

Fára mászni

vóna jó!

Aztán újra:

– Hóha, hó!

Most meg úszni

vóna jó!

S századszor is:

– Hóha, hó!

Most meg enni

vóna jó!

Teltek is a napok szépen

ott a kék Balaton partján,

azon a csudás vidéken,

ahol az ég lenn a vízben

tükröződik,

és a tó a fénylő napban

fodrozódik,

s a víz fölött fehérellik

sok vitorla,

és a szél a vitorlákat

fújja,

fújja;

és a túlsó parton nagy-nagy

hegyek állnak,

akik csöndben,

mozdulatlan

a Balatonra vigyáznak.

És egész nap nem fáradt el

az az apró,

lompos,

loncsos

és bozontos,

piszén pisze kölyökmackó:

fogócskázott,

bújócskázott,

homokozott,

fára mászott,

s úszott nagyokat a vízben

naponta vagy három ízben.

Egyszer is játszott a parton

kora reggel,

térdelt a finom homokban

Vackor a többi gyerekkel,

úgy játszottak, hogy nem adtak

egy pissz hangot,

és homokból építettek

egy rémséges

és mélységes

mély barlangot.

El is készült egykettőre

az a barlang,

szól akkor Domokos Matyi,

és nincs a szavában sallang:

– Vackor, kérlek,

játsszunk medvést!

Légy te medve!

Neked úgyis semmiség ez,

nem kell beleszoknod ebbe!

Felel neki

a csöpp pisze:

– Én nem bánom!

Leszek medve,

brumma, brumma,

megpróbálom!

Bár én nem vagyok még medve,

csak kismackó,

bocs, azazhát kölyökmedve,

az még nem igazi medve,

aki, mint én,

ilyen apró!

És egész nap nem játszottak

semmi másat,

csak medvésdit, azaz mackóst:

riogatta a barlangból

az a piszén pisze Vackor,

mint egy valóságos medve,

a sok ijedező társat:

– Brumma, brumma,

hóha, hó!

Nagy medvének

lenni jó!

Brumma, brumma,

hóha, hó!

Még nagyobb medvének lenni,

annak lenni

vóna jó!

Brummogatott hát az apró

kölyökmedve,

brummogatott a barlangban,

nem volt semmi hiba abban,

a többi meg körbefogta,

barlangját körültáncolta

hujjogatva,

énekelve:

„Bújj, bújj, medve,

gyere ki a gyepre,

ha kijöttél,

légy csendesen,

hogy a vadász

meg ne lessen,

bújj, bújj, medve,

gyere ki a gyepre!”

És egész nap nem volt gondjuk

semmi másra,

csak játszásra:

medvésdire,

bújócskára.

Egyedül Vas Pista unta

a medvésdit,

azt mormolgatta magában:

„A kiskésit!”

Nem akart a többiekkel

hancúrozni,

s ment a nádba egy tarajos

gőtét fogni!

Mire leszállt a vidékre,

le az este,

elfáradt a futkosásban,

medvésdiben,

bújócskában

a sok gyerek és a boglyos,

lompos,

loncsos

és bozontos,

piszén pisze kölyökmedve.

És álmában akkor

nagy medve volt Vackor.

Vackor levelet írat haza

Tehát ott nyaralt az apró,

híres,

neves,

nevezetes,

piszén pisze kölyökmackó,

ott a kék Balaton mellett,

és ez a nyár szépen tellett.

Élte is világát Vackor!

Minden áldott napon fölkelt

reggel hatkor:

nyújtózott egyet az ágyon,

s már piszén pisze orráról

tűnt az álom,

hoppsza! pattant!

és a hangja,

az a bömböm,

nagyot harsant:

– Brumma, brumma,

hóha, hó!

Itt a Balaton a sarkon,

itt kezdődik

lenn a parton,

benne úszni

vóna jó!

Hát úszkált is

eleget,

annál többet úszkálni már

nem lehet!

Egyik reggel

az az apró,

piszén pisze kölyökmackó

ül a parton egyedül,

de nem úszni akar éppen,

mást forgat mackóeszében,

amint ott nagy gondban ül.

Ül hát a Balaton partján,

mancsában egy képeslappal,

azt nézdeli nagy-nagy gonddal,

s néha rázint ama boglyos

nagy bozontján.

Kérdik tőle:

– Mi baj, Vackor?

Min töröd úgy azt a boglyos

nagy fejedet reggel hatkor?

Felel Vackor:

– Nagy a gondom!

Egy szép képeslapot írnék

anyáméknak,

apáméknak,

ha egy kicsit írni tudnék.

De mivel még

nem próbáltam,

nem irkáltam,

nem firkáltam,

inkább jobb,

ha tollba mondom.

Lép oda az óvó néni,

és a piszén piszét kérdi:

– Írjam, Vackor?

Megörül a csöpp bozontos:

– Hát… nem bánnám…

Megszolgálnám…

Megköszönném hatvanhatszor!

Azzal mondja,

és az óvó néni írja:

„Kedves jó szüleim!

Édeskedves anyám!

És szeretett apám!

Tudatom ezennel,

hogy itt van a Balaton,

és olyan nagy és kék,

hogy nagyon.

És szembe hegyek is vannak ám,

és közbe víz, víz, víz,

és vitorlás csónakok,

legalább tíz.

Tegnap vitorlásverseny volt,

meg vasárnap,

meg meleg,

meg egy kis eső.

És a Fodor Dávid fára mászott,

és mondtam:

»Vigyázz, Dávid!

Mert mindjárt leeső!«

És a napon

mindenki lesült:

a legjobban a Vas Pista,

a legeslegjobban meg a Kováts Vicu,

a Vicunak az orra,

az egészen pirosra.

Énvelem történt valami:

egy csónakban ültem,

de kicsikét oldalra dűltem,

meg egy kicsit kihajoltam,

aztán egy-kettő:

a Balatonban,

azaz a vízben voltam.

Csuromvizes lett a bundám

meg az a híresen boglyos,

lompos,

loncsos,

bozontos buksim,

úgy ám!

Aztán kitettek a napra,

és azt mondták:

»No, Vackor,

most maradj magadra!

El ne hagyd a nyugágyat,

amíg a bundád meg nem szárad.«

És aztán megszáradtam,

és kiáltottam vagy hármat:

»Már megszáradtam!

Már száraz vagyok!

Már a bundám megszáradt!«

És odajött az óvó néni akkor,

és megtapogatta a bundám,

és azt mondta:

»Igazat szóltál, Vackor!«

Nemsokára utazunk haza,

én meg az egész óvoda.

Majd mindent elmondok,

ha találkozunk vasárnapkor.

Most pedig zárom soraimat,

és maradok szeretettel

hű fiuk

Vackor.”

Az a levél

eddig tartott,

többet írni a csöpp pisze

nem óhajtott,

nem is fért több

a papírra.

Ha fért volna,

az az apró,

lompos,

loncsos

és bozontos,

piszén pisze kölyökmackó

tán még most se hagyná abba,

s a türelmes óvó néni

mái napig is csak írna!

És föladta akkor

a levelet Vackor.

Hazatérés a Balatonról

Hej, Balaton,

Balaton,

de boldog volt a sok gyerek

meg az apró,

piszén pisze kölyökmackó

a te csudás partodon:

az a két hét,

amíg látták tükröd kékjét,

elszállt sebes szárnyakon.

Jött a búcsú ideje.

Hulldogált már

a fák csipkés levele;

köd ült reggel

a vízparton

meg túlnan

a sok hegyormon,

szél szántotta a vizet,

és a nád közt seregelve

belesírt a végtelenbe

a búcsúzó madárnépség –

közelgett már a szüret.

Hej, Balaton,

Balaton,

de vidáman folyt az élet

a te csudás partodon:

hogy labdáztak,

fogócskáztak,

homokoztak,

bújócskáztak,

hullámodban hogy úszkáltak,

s nehéz kedvvel

végül elbúcsúztak tőled,

szívükben az emlékeddel.

Jött egy mozdony,

jött a parton

dübörögve,

csattogott a sínen végig

zúgva-döngve,

mögötte futott a vonat,

hozzáláncolt.

S a sok gyerek a vonaton

nézte, hogy fut a Balaton,

s a csöpp boglyos,

lompos,

loncsos

és bozontos,

piszén pisze kölyökmackó

az ülésen

örömében

vidám medvetáncot táncolt:

– Brumma, brumma,

brumm, Balaton!

Vonatozunk

vad vonaton!

Brumma, brumma,

brumm, buborék!

Ennyit úszni

untig elég!

Fazekas Eszter

s Katona Anna

összefogózva

állt föl a padra,

integettek

a Balatonnak,

és búcsúzóul

csak ennyit mondtak:

– Én elmegyek,

te itt maradsz,

isten veled,

kismalac!

Mindenki mondott valami

semmiséget,

mert mindnyájan megszerették

azt a csudás

szép vidéket.

Futott velük,

ment a vonat

messze,

messze!

Végül eltűnt a Balaton,

s nem látszott más,

csak az égbolt

végtelenje.

És sajnálta akkor

a Balatont Vackor.

Vackor születésnapja, amikor végre megszereti a mézet

Járt Vackor

az óvodába,

járt a kacsalábon forgó,

ékességes palotába.

Tudott mindent,

amit kellett,

s ha valamit már megtanult,

abból semmit nem felejtett.

Tudott immár

szépen enni,

mancsába kanalat venni;

megtanulta

már a játszást:

várépítést,

hajókázást,

s megmutatta,

nem is egyszer,

azt a híres

fáramászást,

volt már napos,

vonatozott,

és a Balatonban úszott!

Olyan sokra nem vitte még

soha medve,

mint az a csöpp piszén pisze,

kinek nagy volt már a híre,

de mégse volt egy dologhoz

semmi kedve:

nem szerette a csöpp boglyos,

nem a MÉZET.

Kínálhatták kiskanállal,

unszolhatták nagyüveggel,

csak az orrát

fintorgatta,

a szemét meg

földre súnyta,

és otthagyta az egészet.

Hanem egy nap,

egy szép napon

a csöpp Vackor életének

nevezetes napja vagyon:

születésnap,

de még milyen!

Hatéves lett,

hatesztendős,

tehát ez a születésnap

biza nem volt akármilyen!

Mikor reggel

belépett az óvodába,

ott állt a fényes teremben

a gyerekek sokasága,

nevetgélve összesúgtak:

– Itt jön Vackor! –

Ott állt Kováts Vicu köztük,

s mint a legkomolyabb köztük,

legeslegkomolyabb köztük,

hat szál szegfűvel kezében

így szólt akkor:

– Kedves Vackor!

Szeretett barátunk!

Teneked igen sok jót

kívánunk:

legyél nagy medve,

élj sokáig,

a mackói kor

legvégső határáig,

és a füled

érjen a bokádig!

Héjjha,

hujjuj,

micsoda!

Azon a tréfás köszöntőn

jót mulatott ama fényes,

ékességes óvoda!

Hát amikor felelt Vackor!

Fölállt a helyén zavarban,

s torkát köszörülte akkor:

– Kedves gyerekek!

Én sokat beszélni nem szeretek!

De annyit mondhatok,

hogy amért ide járhatok,

igen boldog vagyok,

Most pedig,

hatéves koromra,

fogadom a bozontomra,

hogy ami sokat itt tanulok,

el nem felejtem.

És hogyha megmásolnám a szavam,

ne hívjatok Vackornak engem!

Nem szólt többet,

azt is lassan.

Úgy meghatódott a pisze,

hogy összeszorult a szíve,

aztán a könnye kicsordult,

s hullani kezdett patakban.

Nem is hagyta

addig abba,

nem egy csöppet,

míg szeméből

ki nem sírta,

ki nem rítta

az utolsó örömkönnyet.

Akkor leült,

le a székre,

akkor egy kedves pajtása,

Varga Bence állt elébe,

és egy nagy-nagy üveg MÉZET

tett az asztal közepére.

Könnyein át

nézte Vackor

azt a nagy-nagy üveg mézet,

s így szólt akkor:

– Ajjaj,

hajjaj!

Mondtam sokszor,

hogy én azt nem szeretem!

De most egyszer kipróbálom,

most az egyszer lenyelem!

Most az egyszer megkóstolom,

s nem is bánom:

egyszer hatéves az ember,

kipróbálom!

Azzal fogta az üveget,

s kibontotta:

úgy belenyalt,

hogy mézes lett

füle-orra,

utána még csettintett is:

– Brumma, brumma,

ilyen jót se ettem eddig,

amióta csak enyimé

ez a boglyos,

lompos,

loncsos

és bozontos

barna bunda!

Brumma, brumma,

hóha, hó!

Jó a méz ám,

a méz jó!

Aztán kipróbálta újra:

másodszor is,

harmadszor is,

tizedszer is,

huszadszor is,

végül hatvanhatodszor is,

s mikor elfogyott a méze,

nekikeseredve fújta:

– Brumma, brumma,

hóha, hó!

Mézet nyalni

vóna jó!

És az orrát akkor

bemézezte Vackor.

Mesék napja az óvodában

Hej, óvoda,

óvoda,

tisztán ragyog

a szoba,

fényes a nagy

szárnyas ablak,

az ablakon a kilincs,

tükörfényes ím a padló,

letörülve asztal és szék,

tábla,

fogas,

akvárium,

kancsó,

tányér

és az ajtó,

mert ebben az óvodában

pornak híre-pora nincs.

Tisztán ragyog

a szoba,

nézhetsz ide

vagy oda,

úgy a helyén minden játék,

mint az ajtón a kilincs –

helyén a színes,

a labda,

mostan nem ugrik

magasra,

helyén az építőkocka,

babák,

buszok,

kisvasutak,

gyöngyök,

sípok,

hintalovak,

búgócsigák,

fakarikák,

játék nyulak,

játék mackók

és rugóval felhúzható

százféle játék masinák,

mert ebben az óvodában

soha nincsen rendetlenség,

annak itten helye nincs.

Ahol pedig

ilyen rend van,

ott kezdődhet a mese.

Mese, mese, mese, mátka,

szállj le,

szállj az óvodára,

Vackorékhoz szállj ide!

Ülnek a gyerekek körben,

hallgatni szép mesét csöndben,

még egy pisszt se

ejtenek.

Sorra ott a sok gyerek:

Katona Anna – egy,

Varga Bence – kettő,

Pór Jutka – három,

Fazekas Marci – négy,

Fazekas Eszter – öt,

Domokos Matyi – hat,

Vas Pista – hét,

Pengő Gyöngyi – nyolc,

Fodor Dávid – kilenc,

Kováts Vicu – tíz,

tíz,

tiszta víz,

sok gyerek,

sok cseprő-apró,

s ott ül közöttük a boglyos,

lompos,

loncsos

és bozontos,

piszén pisze kölyökmackó.

Csudás mesedélután!

Mint a gyöngyszemek,

peregtek

a mesék egymás után!

Ül a gyerekek elébe,

s belekezd az óvó néni:

egy csudálatos mesébe:

Mese a csöpp aranyhalacskáról
meg a pórul járt csukáról

Hol volt,

hol nem,

volt a Dunában,

volt egy csöpp aranyhalacska,

olyan pici, mint az ujjam,

a legeslegkisebb ujjam,

volt hát egy aranyhalacska,

aki mindig maga úszkált

Duna fodros hullámában.

Úszkált apja háza körül,

sétált le és föl a vízben,

fickándozott a farkával,

míg egy ízben

találkozott a csukával,

a Duna

és minden vizek urával.

Úszott az nagy uszonyával,

iszonyú nagy uszonyával,

fröcskölte a vizet fennen,

s olyan gyorsan ment a vízben,

mint a villamos a parton,

vagy annál is sebesebben.

Meglátta a csöpp aranyhal,

s ráköszönt, de gyönge hangon:

– Jó napot kívánok,

csuka bácsi!

Hogy tetszik lenni?

Mit tetszik csinálni?

Azt mondta erre a csuka,

a Duna

és minden vizek ura:

– Hallod-e, te kölök!

Kinevetsz?

Mindjárt elnáspángollak,

hogy meggebedsz!

– Csuka bácsi kérem,

én nem nevettem,

csak köszöntem –

felelt az aranyhalacska;

de a csuka,

a Duna

és minden vizek ura

mérgesen csak azt mondta:

– Megááállj!…

Megáááállj, te kölök!… –

s a méregtől,

ha lett volna neki,

csak úgy kunkorgott volna

a bajsza.

Azzal magát fogja,

s úszik,

úszik

az aranyhalacska után nyomba.

Menekül ám

a csöpp aranyhal,

nem mer szembeszállni

olyan nagy hallal,

mint a csuka,

a Duna

és minden vizek ura.

Úszik hazáig sebesen,

hazaér csuromvizesen,

nyomában úszik a csuka,

a Duna

és minden vizek ura.

Zsupsz!

Udvarukra úszik

a csöpp aranyhal;

ott söpröget az apja

egy söprűvel,

de naggyal.

Kérdi a fiát:

– Hát te, fiam,

honnan loholsz ugyan?

– Jaj, jaj, apám! –

mondja az aranyhalacska. –

A csuka úszik a nyomomba!

Köszöntem neki, de hiába,

azt mondta:

„Hallod-e, te kölök!

Kinevetsz?

Mindjárt elnáspángollak,

hogy meggebedsz!”

– Micsoda? –

kiált az aranyhalacska apja. –

Még hogy megver a csuka?

Azzal söprűjét kapja,

és úgy elveri a csukát,

a Duna

és minden vizek urát,

hogy azóta az aranyhal fiát,

azt a csöpp aranyhalacskát,

azt a kicsit,

icipicit,

olyan picit, mint az ujjam,

a legeslegkisebb ujjam,

mindig,

mindenkor,

mindenütt békiben úszkálni hagyja…

Hejj,

hajj,

hajjajjaj!

Lett is erre

csuda zaj,

olyan szép volt a mese!

Bőrükbe is

alig fértek,

aztán még egy

mesét kértek,

aztán szépen elhallgattak –

nem zajongott senki se.

És kezdődött új mese,

egy icike-picike,

ezt Fodor Dávid mesélte,

ülve társai elébe:

Mese Berengár királyról

Hát,

hol volt,

hol nem,

volt Berengár király,

akinek Berengár volt a neve.

Hát

annak a Berengárnak,

mint általában minden királynak,

megvolt, amit csak kívánt,

hát,

szóval, megvolt annak mindene.

Főként pedig

volt neki egy széke.

Hát,

azt a széket

mindennap kirakta

a palotaudvar közepébe.

És aztán

azt a széket

mindig csak izélte,

mindig csak mizélte,

mindig csak mozgatta.

Hajj!

Kiscsacsi mindenki,

aki ezt meghallgatta!

Hát erre

volt nevetés,

táncolás,

keringelés.

Aki hallgatta,

biza nem bánta!

Ült a helyére Fodor Dávid,

s Katona Anna jött utána.

Ő is mondott egy mesét,

egy icikét-picikét:

Mese a török basáról,
a basa hasáról meg a kakasáról

Török basa,

haj, haj,

nagy a hasa,

baj, baj.

De hiába

nagy a hasa,

nagyobb úr

a kis kakasa:

basa ablakára száll,

a basára kiabál;

fél is tőle

a basa,

csak úgy remeg

a hasa.

Hát ez is csak

eddig volt,

de ha eddig is tartott csak,

minden szava mese volt.

Olyan harsogót nevettek,

hogy a falak belerengtek.

Nosza akkor

föláll Vackor:

– Most én mondok egy mesét!

Azzal lecsüccsen a székre,

oda társai elébe,

s törni kezdi a fejét.

Zsebkendőjét előveszi,

pisze orrát megtörüli,

s azt a boglyos,

lompos,

loncsos

és bozontos,

buksi fejecskéjét töri,

két mancsa közibé fogja,

és a homlokát ráncolja,

de nem jut az eszibe

egy icike-

picike,

bár egy nyúlfarknyi mese.

Végül elszánja magát,

s kiált nagyot,

mint egy medve,

akkorát:

– Ej, nohát!

Brumma, brumma,

hóha, hó!

Fára mászni

vóna jó!

Lett is harsány nevetés,

mikor elmondta mesének

azt a fáramászós verset

a piszén pisze vitéz.

Volt is harsány kacagás,

de még milyen zajogás,

kiabálás,

dobogás,

dörömbölés,

hujjogás.

Még csoda,

hogy a zajtól össze nem dőlt

a jó öreg óvoda.

Hej, óvoda,

óvoda,

de sok gyerek

jár oda,

olyan, mint egy kacsalábon

forgó, ékes palota.

Tisztán ragyog

minden terme,

mintha maga is egy fényes,

földre szállott

mese lenne,

olyan boldog az az apró,

lompos,

loncsos

és bozontos,

piszén pisze kölyökmackó.

És nevetett akkor

a meséken Vackor.

Vackor elbúcsúzik az óvodától, és iskolába megy

Hol

volt,

hol nem,

messze, messze,

volt egy boglyos,

lompos,

loncsos

és bozontos,

Vackor nevű

kicsi medve,

nem is medve,

csak egy apró,

lompos,

loncsos

és bozontos,

piszén pisze kölyökmackó.

Az az apró

kölyökmackó

mielőtt még óvodás lett,

az volt ám csak

nagy csavargó!

Hanem ott az óvodában

megnevelték igen szépen,

s nem érheti semmi szégyen

semerre őt a világban.

Bármit tanultattak véle,

tudja majd őpiszesége,

bárhol is jár,

sétál,

kószál

vénséges és vén korában.

De soká lesz

még az apró,

piszén pisze kölyökmackó

boglyos bozontú vén mackó!

Sok mézet fog

addig enni,

mert a kacsalábon forgó,

ékességes óvodából

nem nagy medvének iratják,

hanem előbb iskolába,

oda kell Vackornak menni.

Az is eljött

nagy sokára,

ha nem hamar,

valahára,

mikor utoljára lépett

az az apró,

piszén pisze kölyökmackó

ama kacsalábon forgó,

ékességes óvodába.

Eljött a nap

valahára,

állt a nagy teremben Vackor,

és mellette annyi társa:

Katona Anna – egy,

Varga Bence – kettő,

Pór Jutka – három,

Fazekas Marci – négy,

Fazekas Eszter – öt,

Domokos Matyi – hat,

Vas Pista – hét,

Pengő Gyöngyi – nyolc,

Fodor Dávid – kilenc,

Kováts Vicu – tíz,

tíz,

tiszta víz,

sok gyerek,

sok cseprő-apró,

s ott állt köztük búslakodva,

ott a boglyos,

lompos,

loncsos

és bozontos,

piszén pisze kölyökmackó.

Nem egyedül

a csöpp Vackor,

hanem mások is búcsúztak

az óvoda falaitól,

mások is búcsúztak akkor.

Utoljára

a hatévesek csoportja

az óvoda minden termét

körbejárta.

Megnézték a játékokat,

a labdákat

meg a sok építőkockát,

karikákat;

a villamos,

a pici busz,

a kisvasút,

az alagút

és a tábla

és a sípok

és a gyöngyök,

búgócsigák,

csöpp barikák

még játszásra kínálódtak

utoljára.

Akik iskolába mentek,

meghatódtak,

és a tovább maradóknak

ígyen szóltak:

– Holnap mi már nem jövünk

az óvodába.

Jövőre meg ti is jöttök

iskolába.

Akik tovább ott maradtak,

meghatódtak,

és az elmenő társakhoz

ígyen szóltak:

– Holnap ti már nem jöttök

az óvodába.

Jövőre meg mi is megyünk

iskolába.

Ahányan ott búcsúzkodók

együtt voltak,

óvó néni köpenyébe

csimpaszkodtak,

s neki köszönő szavakat

ígyen mondtak:

– Most e vidám falak közül

kiröppenünk,

de a sok itteni emlék

eljön velünk!

Hej, óvoda,

óvoda!

Ég veled, te kacsalábon

forgó, ékes palota!

Elhagyjuk sok

fényes termed,

többet nem sétálunk benned,

isten veled, óvoda!

Holnap mi már

nemcsak játszunk,

fogócskázunk,

bújócskázunk:

hív a komoly kötelesség,

hív minket az iskola.

Héjjha,

hujjuj,

micsoda!

Utoljára az az apró,

lompos,

loncsos

és bozontos,

piszén pisze kölyökmackó

brummog búcsúzóul hármat,

csak úgy zeng az óvoda:

– Brumma, brumma,

brumma, hó!

Itt maradni

vóna jó!

De már ott áll

édesapja,

csöpp magzatát

kézen kapja,

és vezeti szótlanul,

míg Vackornak könnye csordul,

és pisze orrára hull.

Még a sarkon visszanéz

az a síró,

az a rívó,

az a boglyos,

lompos,

loncsos

és bozontos,

piszén pisze csöpp vitéz.

Sír még egy sort,

hüppöget.

– Isten veled, ifjúságom! –

sóhajtja, és elmorzsolja

szemében a könnyeket.

És már másnap akkor

iskolás lett Vackor.