Az égigérő fa

A világ végén túlnan valahol, volt egyszer egy királyi palota, hetvenhét tornya szikrázott a napban, sarkig tárva hetvenhét kapuja; ha termeivel az ember betelt, fő-fő látványnak ott volt még a kert. Mert a kertben – ha dér, ha fagy, ha tél, hó hullhatott – csak nőtt a liliom, nem pergette le levelét a rózsa, nem hervadozott egyetlen szirom; zöldelt a fű a téli utakon, s zengett a víz a márványkutakon. A kenderszakállú öreg király egész nap csak az ablakában ült, nem érdekelte semmi a világból, csak könyökölt és kertjének örült, no meg lányának, mert egy lánya volt, szebb, mint a kert, a nap, az ég, a hold. Ott könyökölt az apjával a lány, ott nézdegélt reggeltől estelig, míg egy napon a király eltűnődött, hogy az idő de gyorsan is telik, s holnap a lány már nem mai virág, s leszólja majd az oktalan világ. „Bimbó-korában adom férjhez őt” – határozott; és így szólt neki: – Haj, öreg vagyok már országolni, lányom! Vénebb vagyok egy évvel, mint tavaly! Olyan királynak jár-e korona, akinek elhullt harminckét foga? Hozzád illik a trón, de még hogyan! Belőled lenne még csak a király! Ej, mit beszélek? Még csak a királynő! De előbb férjhez kéne menni már. Hány kérő cselleng itt a ház körül – válassz már egyet a java közül! De hiába beszélt a bölcs apa. Fülét befogva elszaladt a lány; elbújt a kertben, hogy senki se lássa, ott sírdogált a vén király szaván. A kormányzásra gondolni se mert, kérőre se; csak egy kellett: a kert. Sétált le-föl a rózsái között, s így hüppögött: – Én inkább meghalok, ha nem nézhetem örökké a kertem, de trónra ülni soha nem fogok! Nem kell énnekem senki dalia, mégha maga a burkus cár fia! Alig ejti ki utolsó szavát, egy sötét felleg száll a kert fölé, kisistereg a fellegből egy sárkány, s ront egyenest a királylány felé; elézuhog, fölkapja, s száll vele, utána elsötétlik fellege. Ült ablakában az öreg király, és látta azt a futó felleget, lányát a kertben s fölötte a sárkányt, amint köréje szárnyat terjeget; látta karma közt vergölődni lányát, még messziről is lobogni ruháját. Néz utána és szíve elszorul, két öreg szeme elhomályosul, aztán kibuggyan téveteg a könnye, s az első csöpp a szakállára hull; utána hull a többi nagy özönben, és ráncos arca fürdik a sós könnyben. Ott lepi meg az álom, este már; ültiben alszik el az ősz apa; még álmába is átérzik a kínja, akkor lesz bánat csak a bánata; mert az az álom mondja meg neki, hogy egyszem lányát hol keresheti: Van egy tenger a világ közepén, tenger közepén vagyon egy sziget, aki arra a szigetre elindul, át kell ússza az irdatlan vizet; s ha nem veszejti el vízi-halál, a szigeten egy tölgyfára talál. Az a tölgyfa éppen az égig ér; az égigérő fának tetején lakik a sárkány; ott van börtönében, ott raboskodik a lánya, szegény. „Hogyan jut onnét az a lány haza?” – kiáltott és fölébredt az apa. Kidoboltatta kisbíróival, hogy fél országát kapja az a hős, s rá lánya kezét, aki bátrak bátra, kinek a halál kedves ismerős; mert azzal játszik az a vakmerő, ha erre a próbára áll elő. Hirdették fennen mind a kisbírók, hogy mit álmodott az öreg király, az meg csak várta ott az ablakában, hogy a próbára elébe ki áll: indulni föl az égigérő fára, a kilencfejű sárkány városába. De a sok kérő sorra elszelelt, inkább hagyták a királylány kezét, kockára vetni egy se merte volna a sárkány-próbán földi életét; az égigérő fára mászni se, nem akaródzott még meghalni se. Könyékre dőlve búsult a király, már nappal-éjjel ablakában ült, hanem annak a csudálatos kertnek, virulhatott az! – csöppet sem örült; ott járt szeme az égbolt kék falán, csak azt kutatta: merre az a lány? Volt egy királyi disznó-legelő, rajt szamárkóró s királydinnye nőtt, de megélt azon a királyi csürhe, szerették a disznók a legelőt; hiába volt a királyukon rontás, az ő királyuk gyerek: a kiskondás. Az őrizte a király disznaját, egy piszeorrú kis kondásgyerek; látta ő is az égre rontó sárkányt, s farka után a sötét felleget; azóta nem szól, csak búsul, búsul; nap süt: hiába; neki beborul. Egyszer melléje sírül egy malac, s így szól: – Kis gazdám, ne búsulj sokat! Amért csak egy göndör malacka volnék, megérthetem a gondolatodat! Ha sért a szóm, hát akkor megbocsáss, ha nem, hát akkor itt egy jótanács: Ne ülj hiába itt, a legelőn, fejed-lógatva; hogyha kell a lány, ha már ennyire beléhabarodtál, eredj a rabló szörnyeteg után; ne töprenkedj halálon-életen, mert elemészt a sóvár szerelem! Hanem pattanj a hátamra, fiú, kapaszkodj meg a két fülembe jól, aztán ég áldjon, te királyi csürhe, nem látsz többet, legelő; te se, ól; hipp-hopp, a szélnél gyorsabban megyünk, a fellegekkel versenyt repülünk! Mert nem akármilyen malac vagyok, tudd meg, kis gazdám, táltos vagyok én, de rólam nem szólt soha még mese, csak-táltos-lóról zengett költemény; pedig a malac ritka fajta táltos, a hírünk ront el mindent, az az átkos! A kiskondás elámult ültiben, de folytatta a csudás kismalac: – Eridj, kis gazdám, mondd meg a királynak hogy te még máma mindent idehacc; így mondta: máma, hacc – parasztosan; túrt egyet és folytatta komolyan: Kérj a királytól útra kenyeret, meg kérj három körmöci aranyat, töltsd meg a zsebed makkal, aztán uzsgyi! már szálldosunk föld fölött, ég alatt; az égigérő fáig meg sem állunk, ott meg valamit majd csak kitalálunk! Úgy tett a pisze kiskondás-gyerek: föltarisznyázott, aztán útra, föl! Amerre rabmadár a kis kisasszony, ahol a sárkány vára tündököl. A kismalac fülét két kézre fogta; hogy le ne essen, jó erős marokra. Szálltak gyorsan, föld fölött, ég alatt, a táltos-malac repült, mint a szél; egy pillantásra ott volt lovasával, ott a világ kellős közepinél; a kiskondás csak szédelegve néz: lenn pusztaság, de az a puszta: víz. A második szempillantásra ím: a tengerben egy zöldelő sziget. Olyan az ama vízi pusztaságon, mint a Szaharán egy füves liget; azért gondolta ki egyszer az Isten, hogy legyen honnét a vízre tekintsen. Leszállt a táltos, le a szigeten. Leszállt hátáról, le a lovasa. Ott magasodott előttük az égig, ott a sziget közepén az a fa, amék tetején áll a sárkány vára, s a vártoronyban ott a rabmadárka. Leültek, le a fa alá, hogy egy kicsit pihenjenek, mielőtt indulnak a fára, maguknak erőt gyűjtsenek; volt kenyér a fiúnak enni, de makk a kismalacnak semmi! Mert kért a gyerek kenyeret, s három körmöci aranyat, kért makkot is a kismalacnak, de az bizony otthon maradt; makk nélkül pedig nincs erő, az égig hogyan szálljon ő?! Búsult a táltos kismalac, még sírt is egy sort: – Látod-e, hiába volt a jótanácsom, röpíthettelek én ide; mert nem figyeltél a szavamra, most itt kell hagyjalak magadra! Mehetsz a fára egyedül; de figyelj, mert aztán magadra vess: vakard végig a hátamat, kis gazdám, a szőr között aranyszálat keress; tépd ki s tekerd a kisujjad köré, aztán mehetsz a szörnyeteg elé. Szótfogadott a kis kondásgyerek; aztán a fára! Föl a csúcsra, föl! Ahol rabmadár az a kis kisasszony, ahol a sárkány vára tündököl. Szakadt ruhája, hámlott le a bőre, de meg nem állt, míg nem ért a tetőre. Végül fölért; alatta messze lenn a tenger mint nagy legyező terül, az alsó ágakra felhők akadtak, csillag süt ki a lombsátor közül; csúcsa valóban éppen égigérő, nem járt e fán még senki fia élő! Egyszer csak lát egy roppant levelet, nem tartja, csak egy gyönge-vékony ág, de ráfér arra az egy falevélre, rá ott a fán akár egy más világ; az is van ott: a szörnyeteg világa, már messziről tündöklik sziklavára. Tart egyenest a várnak a gyerek, de kakas-sarkon forog az a vár, hujjoghat és rekedtre kiabálhat, jár, mint a szélvész, ugyan meg nem áll; villog a napban ezer ablaka, tündöklik színarany garádicsa. Ha rálépett egy garádicsra is, nagyot nyekkent a vad sárkány-fűben, s forgott a vár továbbra rendületlen, ugorhatott rá újra mérgiben; a veszett forgás ledobta a várról, le színarany forgó garádicsáról. Akkor eszébe jut a kismalac, s az arany szőrszál; azt vágja oda, azzal célozza meg a kakas-sarkot, s íme: megáll a forgó palota. Hát besétál gyémántos kapuján, föl tündöklő arany-garádicsán. Megy a kiskondás át a palotán, termeken át, a vártoronyba föl; sehol senki; csak a csüggedező ének szállong le a toronyszoba felől: a kis királylány énekel, az árva, a sárkány-fészek börtönébe zárva. A lépcső a börtönig kanyarog; az az ének vezeti lépteit. Fölér a gyerek, az ablakra koccant, köhint, s „szabadra” nagy bátran benyit: ott ül az elrabolt királylány, rabsorsa fölött sírdogálván. A sárkány ingét foltozgatja épp, de a kiskondás láttán földerül. Kérdezgeti, hogy a földi világból az égigérő fára mint kerül. Elmondja sorra a kondásgyerek; a kisasszony már vállán pityereg. Mikor apját is fölemlegeti, nyakába borul: – Él-e még apám? Aztán körültáncolja a kiskondást, úgy megörül jóhír-hozó szaván; hanem az öröm igen korai, mert jön a baj, mégcsak az igazi!… Nagyot döndül a kastély kapuja, csakúgy rezeg a torony ablaka: kilenc mérföldről dobta buzogányát, s szárnyalt utána a sárkány maga; ront egyenest a kiskondás-gyerekre, és ordibál a foga közt heregve: – Állj elibém, te földi vakarék! Mielőtt meghalsz, még hadd lássalak! Mert nincs isten, ki ellene tehetne, hogy tulajdon véredbe mártsalak! Akárki fia volnál, mondhatom, hármat se számolsz, úgy csaplak agyon! Sírt a királylány, könyörgött neki, hogy ne bántsa a vakmerő fiút. Lecsillapodott lassankint a sárkány, s a kiskondás már látta: van kiút. Végül a sárkány így szólt kegyesen: – Jól van, nem bánom, élj; megengedem. De szolgálatomba szegődsz, fiú! Kezedre adom lesántult gebém. Ha kikúrálod sánta-csámpa lábát, tán megmarad a fejed a helyén! Csak állt a fiú szótlan; nézte őt a kis kisasszony, a kis vakmerőt. Még ráparancsolt az a szörnyeteg, hogyha abrakért nyerít a lova, s zabot kíván, csak vessen elé szénát, ha szénát kér, zabot vessen oda; akármit kérjen, mást adjon neki – ha nem: étkül a hollóknak veti! Ment a gyerek az istállóba; ím a hídláson feküdt a sánta ló: vedlett a szőre, bordája kilátszik, lehorgad feje, le a búsuló; zab, széna, sarjú – nem kell semmi sem. Csak felhorkant a szalmán fektiben: – Ne kínálgass, te kiskondás-gyerek! Zab, széna, sarjú – nem is állhatom! Abraknak égő parazsat kívánok, égő parázs csak az én abrakom! Azért nem adat parazsat a sárkány, mert félti tőlem életét, a hitvány! Ha a királylányért jöttél, fiú, segítek rajtad, hanem adj nekem parázs-abrakot; vagy foglyok maradtok, a sárkány foglyai időtelen. Hatalma titkát csak magam tudom, s erőre kapva elpusztíthatom. Már indult a parázsért a gyerek, de így szólt az a sánta-csámpa ló: – Meglát a sárkány, s véged, kicsi gazdám, a nagy sietség, hidd meg, sose jó! Van messze innét egy fekete bálvány, ott imádkozik vasárnap a sárkány. Akkor csinálj tüzet az udvaron, tizenhét öl száraz fát egyberakj, gyújtsd meg, s ha lángja mind parázsra hamvad, egy lapát parázzsal hozzám szaladj; a többi már az én dolgom leszen. De addig vigyázd magad ügyesen! Elérkezett vasárnap nehezen. Ment a sárkány a bálványa elé. Máglyát rakott a kiskondás; leégett, le a máglya; lapátot ím elő! A parázs közé azzal a lapáttal! Az istállóba azzal a parázzsal! Meg se szusszant a sánta-csámpa ló, úgy falta föl a lapát parazsat. Rázkódott egyet és az istállóból dobogva ki az udvarra szaladt; neki a pattogó parázsnak, a féktelen abrakolásnak! Csak hüledezett a kondásgyerek, de akkor lepődött meg igazán, mikor a ló a hamut is lenyelte és átbucskázott hétszer a nyakán: hét színbe játszott csudás szőre fénye, zizgett a szélben aranyos sörénye. Felleget fútt a táltos orrlika, magasba vágta szép-okos fejét, nem ismerte föl a kiskondás benne a szőre-vedlett, sántító gebét; aranypatkója és öt lába volt – fölágaskodott s döngve dobrokolt. Aztán nyerített: – Kis gazdám, figyelj! Kéne egy kantár s hátamra nyereg! Kéne egy kard is: eredj a pincébe, egy öreg hordón azt is megleled; van ott rád még egy rozsdaverte vért. Addig megyek a kis kisasszonyért! Szaladt a gyerek a pincébe le; kantár, nyereg, kard – mind előkerült, keresi azt a rozsdamarta vértet, ott a hordó, de a vért helye – hült. Siet föl ím a pince-grádicson – hát ott a sárkány már az udvaron… Olyat ordít, hogy belereng a vár: – Te földi féreg, héj csak, hova mész? Mi jobb, felelj: ha négy darabba váglak, vagy börtönömben egyen a penész? Ej, mit! Leütlek, mint egy rossz kutyát; de tölts meg előbb tíz boros kupát! Mert inni kell az üdvösségedért, hogy meg ne sértsem a bálványomat! Koccintottak; de a gyerek kezében a boros kupa csordultig maradt; egyre a halál járt eszében, ült az asztalnál falfehéren. A sárkány újra töltetett, s ivott. Volt hoppsza, csuhaj, héj, ihaj! Kilenc kupát vedelt ki egy ivásra, iszos gégéjén folyt le az ital, végül váltott a színe zöldre, s lebukott részegen a földre. Ott állt fölötte a kondásgyerek, nézte a tajtékozva horkolót. „Kihúzza-e a kardját hüvelyéből, azt a magától járó gyilkolót?” – Így töpreng, mikor nyerít messziről a táltosa az udvar végiből. Szalad hozzá; azt mondja ím a ló: – Ne bántsd a sárkányt, mert ha egy fejét leütnéd azzal az éktelen karddal, csak növelnéd még szörnyű erejét; fölkel, hogy minket megszakasszon, és rab marad a kis kisasszony! Másképp veszejtsük el a gonoszát! Nyergelj s gyerünk, míg alszik részegen! Van egy vaddisznó kinn a vadas erdőn, egy dühös vadkan él a sűrűben; már röptetünk, de kapaszkodj belém, ha szédülsz itt a világ tetején! Az a vaddisznó nyulat rejt fejében, iskátulyát őriz a nyúl feje, iskátulyában kilenc lódarázs zúg, azokban él a sárkány ereje; azt kell, kis gazdám, összerontani, s rá a sárkányra, vérét ontani! Átröptettek egy sűrű fellegen; ott voltak már az erdő közepén; horkant a vadkan, s csörtetett feléjük, át a bokrok leveles sűrüjén; ugrott a táltos könnyű lábbal, s odazuhintott öt patával. Eldől a vad; elő kard; ím a nyúl ugrik; utána; el már nem szalad; fejében ott az iskátulya; abban a lódarázs zúg; majd az ég szakad; iskátulyára tiprat a kiskondás, nincs abba többé semmilyen zsibongás. – No, kicsi gazdám – szólal meg a táltos –, bátran mehetünk már hazafelé. Röptettek vissza; megyen a kiskondás egyenesen a szörnyeteg elé. Nincs annak már szúnyognyi ereje, föld felé húzza a kilenc feje. – Megölted az erőmet, igaz-e? – nyögött a sárkány. – Megöltem bizony! – felelt a gyerek. – S te se élsz sokáig, életedet a kardomra bízom. Azzal elfordult; a kard nekiállt; és halt a sárkány dicstelen halált. Föl a toronyba! Szalad a gyerek! Ott a királylány; sír, sír egyedül. A sárkány ingét vasalja egy deszkán, de a kiskondás láttán földerül. Mondja sorra a kiskondás-gyerek; a kisasszony már vállán pityereg. Fogja a pisze kiskondás-gyerek, fogja a kezét s elmondja neki: amióta a sárkány elrabolta, nincs más érzése, csak hogy: szereti. A királylány csak szemével beszél, ám az a beszéd „igennel” felér. Hanem földobog hozzájuk a táltos: – Indulni kéne, kis gazdám, haza! Leugratni az égigérő fáról, mielőtt meglep még az éjszaka… Hát mindketten a táltosra fölültek, s az égigérő fáról elrepültek. A fa alatt ott várt a kismalac; sétált le-föl, kis gazdájára várt. Hátára vette át a kis kisasszonyt, s a két táltos hazáig meg nem állt; egyszerre értek haza mind a ketten, s lovasaikat letették a kertben. A kenderszakállú öreg király még akkor is az ablakában ült, nem érdekelte semmi a világból, csak könyökölt; a kertnek sem örült, egyszer csak ím, szalad a lánya, egyenest apja ablakára. Volt ölelkezés, vigalom, hétnapos nagy lakodalom, a kiskondáshoz ment a kis kisasszony, szerették egymást, még milyen nagyon! Illett a kiskondás a lányhoz, a feje meg a koronához. Hát a körmöci aranya, a három arany hova lett? Abból bizony a kismalacnak egy nagy áldomást fizetett! Mert a kis malacé az érdem, hogy nem él már kondás-kenyéren. A világ végén túlnan valahol megvan még a királyi palota, hetvenhét tornya szikrázik a napban, sarkig tárva hetvenhét kapuja, ha termeivel az ember betelt, fő-fő látványnak ott van még a kert. Mert a kertben – ha dér, ha fagy, ha tél, hó hulladozhat – nő a liliom, nem pergeti le levelét a rózsa, nem hervadozik egyetlen szirom, zöldel a fű a téli utakon, és zeng a víz a márványkutakon.