A háromágú tölgyfa tündére

Hol volt, hol nem, egy búsuló királyfi; anyja meghalt, és apja, a király már három éve messze háborúzott; üresen állt az egykor büszke vár. Sehol egy lélek, csak a kis királyfi, ő járt a gyomtól fölvert udvaron; félt, mert magában nem ember az ember, lelkét a bú fölverte, mint a gyom. Megunta végül a magányos házat: vállára puskát, kedves fegyverét, s vadászni föl!… Három nap járta, járta, királyi apja vadas erdejét, de elkerülte a vadász-szerencse; egy vad nem sok, de annyi se akadt, szégyellte is magát a kis királyfi, szégyenletében majd sírva fakadt. Egyszer csak ugrik előtte a fűből, s már szökne is egy nyúl a sűrübe. – Hóha! – kiált és céloz a királyfi hogy kapja ím a puska végire. De térdre esik féltében a kis nyúl, sír, sír – az erdő csöndjét fölveri, míg megsajnálja, puskáját leejti: – No, szaladj! – és még dobbant is neki. Aztán egy róka került puskavégre; az is könyörgött: – Aj, te, megbocsáss! Jótettedet még meghálálom egyszer; kellhet neked még egyszer jótanács!… Nem lőtte hát meg a rókát se végül, hagyta, hadd fusson, hátha egy napon segíthet rajta; s ment tovább magában azon a különös vadászaton. Harmadszorra egy őz bukkant elébe; szelíd szemében kérés, félelem; megszánta őt is a királyfi: – Fuss hát! Hogy lőhetnélek meg könyörtelen? Futott az őz, de futtából felelt még: – Hallgass a szómra, kis királyfi, te! Időt ne mulass, tovább ne vadászgass, csak fegyvertelen menj a sűrübe! A sűrűben egy háromágú tölgyfa; törd le egy ágát, abban rejtezik egy ezüstszoknyás tündérlány; itasd meg, itasd szegényt, mert igen szomjazik. Azt a tündérlányt vedd el feleségül! – S futott az őz, ment árkon-bokron át; a királyfi meg a sűrűbe indult, a háromágú tölgyig meg se állt. Megtalálta a háromágú tölgyfát, s letört egy ágat a királylegény: kipenderült egy tündérlány az ágból, ezüstszoknyában kiforgott szegény. Ím fölkiáltott: – Adj innom, királyfi! Egy korty vizet csak, mert szomjanhalok! Egy korty vizet se ittam, amióta a háromágú tölgy foglya vagyok! Hogy adta volna az utolsó csöppig, kínálta volna vizes kulacsát, itatta volna; hanem elfeledte, nem gondolta meg a kis őz szavát, nem vitt magával vizet a királyfi, s meghalt a tündér, szomjan elveszett. Eltemette a királyfi és búsult, búsult a frissen hantolt sír felett. Aztán magában hazafelé indult, de jött elébe a róka megint, s így szólt: – Figyelj rám, búsuló királyfi! Tégy te csak az én tanácsom szerint! Eredj vissza a háromágú tölgyhöz, a második ágában rejtezik egy aranyszoknyás tündérlány; itasd meg, itasd szegényt, mert igen szomjazik. Teli kulaccsal ment vissza a fához, a háromágú tölgyhöz a legény; letörte róla a második ágat: hát íme ott a tisztás közepén kipenderül egy aranyszoknyás tündér, kiszáll az ágból és vízért kiált; ugrik hozzá a királyfi és nyújtja a tündérlánynak vizes kulacsát. Hiába volt a segítség; leomlott, holtan borult a tündér a fűre. Nem segített a közönséges forrás, egy használt volna: az élet vize. Eltemette hát őt is a királyfi, hadd aludjon a csonka tölgy alatt, a sírja mellé ült le búsultában, rajzott fejében ezer gondolat. Ült a fűben és hallgatta az erdőt: zenebonáltak fönn a madarak; cirpelt a tücsök és a sűrű lomb közt átszűrődtek a rőt napsugarak; a sűrűben kakukk sírta magányát, cinke, csíz szólt és feketerigók; a sombokorra fürgén kötögette keresztül-kasul hálóját a pók. – Ha megtalálnám az élet forrását, hoznék belőle egy kulaccsal én! Kortyintanék belőle egyet én is – töprengett búsan a királylegény – letörném végül a harmadik ágat, és megmenthetném legszebb kedvesem, s nem sajdítaná tovább szívemet a boldogtalan, árva szerelem. Elindult volna a világ végére, egyszál gúnyában is, magányosan; kereste volna az éltető forrást, indult volna, de nem tudta: hogyan? Akkor megállt előtte az a kis nyúl: – Bízd rám, királyfi, én megmutatom, hogy merre menjünk. – És el is vezette egy végtelenbe kanyargó úton. Rátaláltak az éltető forrásra, vizet merített a királyfi hát, kortyintott egyet, aztán hazaindult; a háromágú tölgyig meg sem állt, letörte róla a harmadik ágat, s kiszáll belőle ím, a harmadik, gyémántszoknyájú tündérlány, s vizet kér, egy korty vizet, mert igen szomjazik. A királyfi gyöngéden átölelte, és nyújtotta a kulacsot neki, ivott a lány mohón, s a víz csodát tett: sápadt arca, ím, élettel teli; táncol egy sort a tisztáson forogva, röpül a táncban szép aranyhaja, se lány, se tündér, több volt az a szépség: talán maga a földreszállt csoda. Táncolt egy sort a tisztáson forogva és meghajolt a királyfi előtt, köszöngette, hogy tölgyfabörtönéből megváltotta az élet-vízzel őt; ott azon helyben szerelembe estek, mentek együtt az árva vár fele – köröttük ugrált, örvendett a kis nyúl, s fönn aranylott a lombok teteje. Ahogy mentek, ím elértek egy kúthoz, ott a tündérlány így szólt: – Kedvesem, királyfi-mátkám, eredj haza innét! Egy földi ruhát csináltass nekem! Kivetkőznék a tündéri ruhából, hogy tündérségem végképp letegyem! Eredj, siess!… Indult is a királyfi, míg majd szétvetette a szerelem. Arra a kútra sokan odajártak, hordták a vizét a környékbeliek. Egy öreg fűzfa merengett fölötte, hűsítette a gyűrűző vizet. A kis nyúl elment onnét valamerre; gondolt egyet a szép tündérleány: nehogy meglássák a gyémántszoknyában, fölmászott a fa görcsös derekán. Ment a kútra vízért egy vén boszorkány, s meríteni a kút fölé hajolt; a vízen egy szelíd tükörkép rezgett fényes-fehéren, mint a nyári hold. A szép tündérlány arca tükröződött a kút vizében; azt látta a vén. Lecsalta hát a lányt maga elébe; leszállt a tündér a földre, szegény. A vén boszorka hízelgő szavakkal kifaggatta a tündért; azután vállon ragadta és a kútba lökte – nagyot sikoltva elmerült a lány, loccsant a víz és elnyelte a mélység, magába zárta a boldogtalant, soká gyűrűzött utána a tükre; hal lett a lányból a vízben alant… A boszorkánynak volt egy csúnya lánya, lány-fejjel is már fertelmes banya, hamut őrölt a markában egész nap, kócba-gubancba ragadt a haja. Szaladt az anyja: – Héj, ugorj, te lusta! Királyné leszel! – Ugrott is a lány. Gyémántszoknyát varázsolt rá a vénség, s már tolta föl a fűzfa derekán. Ott üldögélt a csúnya lány a lomb közt, mikor az úton a királyfi jő. Látja elbúva kedvesét, s lehívja; addigra fut a kis nyúl is elő. Leszáll a fáról a boszorka lánya. – Itt az új szoknyád! Öltözz, kedvesem! – szól a királyfi s elfordul a nyúllal. Öltözködik a csúfság kényesen. Felleg borul a királyfi arcára, mikor elébe áll a lány-banya. – Hát szépséged? – kérdezte ijedten, úgy meglepte sötét ábrázata. Az mást se mondott: – Jaj, tündéri arcom! Jaj, gyönge orcám, a nap égeti!… Hitt a királyfi, és még szánva-szánta, bár szíve súgta: „el ne hidd neki!” De papot hívott, lakodalmat laktak, hét nap, hét éjjel folyt a lé s a lé; királyné lett a boszorkány leánya, fejet hajtani járultak elé. Az anyja egyszer vízért ment a kútra, hát meglát lenn egy csöpp aranyhalat! Úszkál cikázva, úszkál lenn a vízben – a vén banya a lányához szaladt. A kútba lökött tündér volt a csöpp hal; csak várta egyre régi kedvesét, hogy elvetődik egy napon a kúthoz és fölfedezi szörnyű börtönét. De a boszorkány nem nyugszik, az álnok, lelkében sötét bosszúért kutat: lányára bízza, hogy királyi férje meresse ki az útmenti kutat. Hát kornyadozni kezdett a királyné. – Mi lelt, kedvesem? Mondd csak, mi bajod? – lép a beteghez búsan a királyfi. – Jaj, kedvesem uram! Még ma meghalok, ha nem ehetek halat vacsorára! Meríttesd ki az útmenti kutat! Aranyhal úszkál gyűrűző vizében, mást nem kívánok, csak aranyhalat! Utolsó cseppig a kutat kimerték; ím, ott a hal az iszap fenekén, ott vergölődik az a csöpp aranyhal, nap csillog-villog arany pikkelyén. Hanem hiába: vitték a szakácshoz, nem volt számára semmi kegyelem, elpusztíttatta a gonosz királyné a csöpp aranyhalat könyörtelen. Mikor a szakács mosta a halacskát, földre hullott a pikkely apraja. Hát a pikkelyből három nap alatt nőtt egy csudálatos aranyalmafa. Minden éjszaka termett a csudás fa, csak rázni kellett reggel, s hullt le már, hullt a fűbe az alma számolatlan; megtelt naponta hetvenhét kosár. Ment is hamar a királyné elébe, s verte a vasat a gonosz banya: – Vigyázz, lányom! Az átkozott tündér a csuda-termő aranyalmafa! Vágasd ki azt a fát király uraddal! – Sírt a királyné, úgy kérte urát, hogyha szereti, ítélje halálra, vágassa ki a csudás almafát. Kivágatta hát kedves almafáját, s búsult a királyfi. Ímé a kert csupaszon állt; a csudás fa a földön, a fejszés ember lábánál hevert; egyik ágán egy aranyalma fénylett, egy árva alma reggel ottmaradt. A királyfi a favágónak adta, s nézte búsan a csupasz ágakat. Csak járt a kertben, helyét nem találta, nem tudta szegény feje, mit tegyen!… Otthon az ember kirakta az almát: csudás fényesség támadt hirtelen. Az aranyalma héja tündökölt úgy; este nem kellett lámpást gyújtani. Örült a fejszés meg a felesége, ujjongtak három apró lányai. Reggel a fejszés fogta a szerszámát, ment az erdőre, döntögetni fát, de segítségnek elhívta magával rőzsézni három lányát s asszonyát. Az aranyalmát egy szegletbe dugták; ágy se bevetve, söprés se; gyerünk! Csak siettette lányait az apjuk, fát irtani a fejszés emberünk. Fáradtan értek haza az erdőről de megtorpantak már a küszöbön: fénylett a szoba, tisztára söpörve, tányérok, bögrék – mind a helyükön. Beágyazott egy jó cseléd napközben, az asztalon, ím ott a vacsora; és a szegletből kiragyog az alma, csakúgy tündöklik a szegény-szoba. Kisöprögetett és vacsorát főzött másnap is az a látatlan cseléd. Harmadnap délben ment haza az ember: már asztalon a bőséges ebéd. Így ment egy hétig; csuda jött csudára, volt enni-inni, volt bőségesen; lámpásuk volt a fényes aranyalma, az világított tündökletesen. Egy reggel aztán elbújtak a lányok, hogy meglessék a csudát; de nagyon furdalta őket a kíváncsi ördög, beleskelődtek hát az ablakon. Az aranyalma éppen akkor mozdult, hát még csak akkor fénylett a szoba! Mert az almából kilépett a tündér, a gyémántszoknyás eleven csuda! Beszaladtak a lányok a szobába, s körbefogták ím az ijedező, nádszálderekú, aranyhajú tündért, hiába próbált menekülni ő. Aztán megbékélt; estig játszadoztak; csodálkozott a favágó, szegény, mikor belépett, s meglátta a tündért gyémántszoknyában a ház közepén. A lányokkal aludt éjjel a tündér, de fölsírt éjjel, s olyan szomorún! Csak forgolódott, messze járt az álma, messze mátkáján, a királyfiún… Reggel a lányok mentek az erdőre, mentek anyjukkal rőzsét gyűjteni. Kiült a tündér az árok partjára, hulltak a fűre csillag-könnyei. Az árokparton sírdogált magában, mikor az úton arra lovagolt hóka lován a búsuló királyfi, s a sírdogáló lány fölé hajolt. Letörölte az arcáról a könnyet: megismerte a régi kedvesét; elűzte hát a boszorkány leányát, s újra megkérte a tündér kezét.