A táncos bárány

Vakondtúráson ült a pásztor, alatta föld, fölötte ég, bámulta a levegőégben egy messzi torony tetejét. A legelő kövér füvében békén legeltek a juhok, dongók zümmögtek a virágon, csillogó ökörnyál úszott. Ült a legény és furulyázott, prücskölt hozzá egy kis prücsök, a legelő mély vadvizében egy felhő árnya tükrözött, piros nyelvű kócos kutyája téringette a lusta nyájt, bíbic sírt, ölyű szállt a napban, ült a legény és furulyált. Volt a juhok között egy fényes, aranyszőrű bárány. – Mikor a pásztorlegény furulyázott, úgy táncolt, hogy porzott a por, kiállt a nyájból, s billegette, rázta az aranyos farát, míg a pásztora furulyázott, nem legelt az egy harapást. Hét bárány volt a legény bére, de ő nem kívánt egyebet esztendő végén a gazdától, csak azt a táncos szerzetet. Ráállt az alkura a gazda – fizetett is jó áldomást, s adatott útra a legénynek egy cipót meg egy gomolyát. Ment a legény s a szekérnyomban előtte a bárány szaladt, bámulták az úton a népek, ígértek érte aranyat. Ráncigálták a legény ingét, de ő nem adta, nem bizony, beszélhettek, hogy tíz bárányt is vásárolhat az aranyon. Éjjelre beszállt egy gazdához valami apró faluban, keresett egy szélvédte sarkot, ahol egy nyaláb szalma van. Elaludt – és a gazda lánya a bárányhoz nyúlt, hogy vigye, de a keze odaragadt a bárány aranyos szőrire. Reggel a legény útra indult, s a tolvaj lány is ment vele, mert nem vált le az aranyszőrű báránykáról a tenyere. Alig értek a szomszéd házig, szájhoz vette a furulyát a legény – és a táncos bárány megrázintotta a farát. Fölállt a hátsó két lábára, s táncolt az utca közepén, táncolt a lány is, talpuk alá fújta veszettül a legény, rúgta a port vígan a bárány, bárány hátán forgott a lány, nem hagyta egy szuszra se félbe, fújta a jókedvű zsivány. A pékné kinn állt udvarában, dagasztotta a kenyeret, kinézett, s látta a bolond lányt, megkapta a lapátnyelet, szaladt, hogy a hátára csapjon. – Eriggy, te falu szégyene! – ütötte a lányt a lapáttal, s forgott a nyelve kereke. Ha ütötte, hát meg is bánta, a lányhoz ragadt a lapát, hárman táncoltak a zenére a falu utcáján tovább, elöl a bárány, csillogó szőrén a tolvaj lány – s az asszony is sürgött-sergett a lapátnyélen. – Így értek el a templomig. Akkor fordult ki a templomból a pap a falu népivel, nézte az aranyszőrű bárányt, s hogy a két csúfság mit mível. Szidta őket, mint a vadsóskát: – Pogányok, menjetek haza! De azok járták a bolondját, mert folyton szólt a furulya. Végül fogott a pap egy pálcát; sipp-supp, csapkodott szaporán, verte a lányt, a sütőasszonyt, sipp-supp, verte, de igen ám – az asszonyhoz ragadt a pálca, a pálcához a pap keze, táncolt a pap is, hogy a portól nem látszott az út közepe. A jámbor hívek megijedtek, hogy elviszik a papjukat, a táncolók után tolongtak, elöl a vén kántor szaladt. Húzták a papot, s táncolni kezdett nagy kurjongatással a nép, mintha a legény vad zenéje elvette volna az eszét. Táncolva értek a városba. A legény szállást keresett, éjjelre a kíséretének egy nyugodalmas, jó helyet. Kapott a király kastélyában, az istállóban egy zugot, s a táncoló népséggel együtt illatos szénán alhatott. Lámpafújáskor a sötétben, mikor már mindenki aludt, a pásztorlegény kérdezgette a sánta istállófiút, hogy láthatná-é a királylányt. – Azt bizony nem – szólt a gyerek. – Ágyban fekszik a szép királylány, tizenhét napja nagy beteg. Könnye csurgott ahogy mesélte, kis úrnőjét siratta ott: – nem segíthettek a tudósok, és világhírű orvosok, eleped a nagy búbánattól, bohó szép szíve meghasad, elhervad nyíló ifjúsága, ha örömében nem kacag. Reggel a legény a kastélyban fölkereste az ősz királyt, megkérte, hogy támogassák ki a tornácra a bús leányt, a többit ő majd elintézi. Örült a király: – Hej, fiam! Feleségül kapod a lányom, s mint király élhetsz boldogan. A tornácra vitték a szép lányt zokogó udvarhölgyei, potyogtak a beteg tündérnek orcájára a könnyei, sírt a király s a felesége, a cselédek, a hercegek, sajnálták mind a sírba hulló gyönyörű ifjú életet. Hát egyszer csak az udvar végén a legény egy sort furulyált, ugrott az aranyszőrű bárány, s megrázintotta a farát, felállt a hátsó két lábára, úgy táncolt át az udvaron, vígan szólt a fafurulyácska táncra ugrasztó hangokon. Forgott a bárány és a szőrén táncolt a lány, rúgta a port, verte a lapát a lány hátát, a sütőasszony is bomolt, asszony hátán sipp-supp, a pálca, pálca végén ugrált a pap, a pap hátán a nép kurjongott, földhöz verték a hasukat. Nagy kacagás lett a tornácon, a bús királylány kacagott, csillagszeméből csurgott könnye, olyan jóízűt mulatott. Oldalát fogta a király is, félrecsapta a koronát, nem törődött a tekintéllyel: táncba vitte az asszonyát. A tánc után csaptak egy fényes, hét napig tartó esküvőt, hogy a világ nem látott szebbet a föld kerekén azelőtt. A pásztorlegény a szép lánnyal kapott egy gazdag tartományt, később az egész birodalmat, s hozzá igazi koronát.