Macska-kisasszony

Élt egyszer egy csudás királylány, tündöklő csillaghomlokú, kedvét soha nem árnyékolta, nem lepte felleges ború; nőtt gondtalan, mint nő esőtől, nap fényeitől a virág, azt hitte, játék csak az élet, egyetlen játék a világ. Apjának kezes báránykája, derűje volt e lány maga, de egy napon megirigyelte víg nevetését egy banya; felhőt fuvintott homlokára és átkot mondott, iszonyút, szívére abroncsnak szorítva a soha-nem-ismert borút. Elátkozta a szép királylányt, hogy fekete macska legyen, bujdokoljon a holdvilágon fekete macska képiben, és átka börtönében éljen, míg valaki nem oldja föl – Fekete macska lett a lányból, homlokán csillag tündököl. Mikor az öreg király meghalt, széthullott a birodalom, pusztító pestis tizedelte, ölte a népet szabadon. A földműves nem művelt földet, szövőszék, rokka nem pereg, mint sáskahad, megkopasztotta az országot egy vad sereg. Urak, cselédek hova lettek? Embernek se pora-hire. Már a gólya se rakott fészket a kastély hűlt kéményire, csak egy fekete macska bolygott a kertben: a királyleány; surrant a fénylő holdvilágon, fénylő csillaggal homlokán. Napra nap telt, év évre elszállt, a friss hó is már tavalyi, öltözhetsz tavasz, víg csuhába, lomb, hiába fogsz hullani, hiába önti el a búza kalásztengerrel a mezőt, elpusztul a csudás királylány, ha senki meg nem váltja őt. A szomszéd király udvarában három királyfi nődögélt; illett kezükbe már a kopja, karcsú testükre már a vért; kengyelbe hágni kurjogatva, habosra hajtani lovat, tudtak poharat falhoz csapni, időt mulatni el sokat. A két idősebb volt a mester, a féktelen duhajkodó; a harmadik királyfi, János, nem volt a kedvükre való, mert mindig a könyveket bújta, mégis bátrabb volt s ügyesebb, harcban erős, könnyed a táncban, s apjuknak a legkedvesebb. Egyszer a fiúk összevesztek, hogy melyikük lesz a király, ha meghal apjuk; országolni dicső helyébe majd ki áll, és gúnyolták a kis királyfit, akit nem csábított a trón, s csak sírt a durva osztozáson, az ideje előtt valón. Ablakából figyelte végig a veszekedést a király; fölhallatszott hozzá a lárma, a forrongó testvérviszály. Leküldött értük egy cselédet. – Gyertek, fiaim, közelebb – fordult hozzájuk szomorogva, – hadd tegyek én ítéletet. Öreg vagyok már, lassú is már, romlik a szívem, a szemem, elfáradtam a kormányzásban, bevégzi útját életem; le kéne tenni koronámat, hanem hát hogyan dönthetek? Melyik fiam eszére bízzam a trónomat s a népemet? Keljetek, fiúk, versengésre, én, a király parancsolom! A legvitézebbé az ország, korona, jogar, hatalom. Három kívánság, ím, a próba, könnyű valóra váltani; hadd lássam, hogy e három próbát ugyan melyitek állja ki?! Egy világraszóló ruhában gyertek elibém, fiaim; szőjjék a vásznát holdsugárból, arany nap legyen rajt a hím, sujtása felhő és a gombja a Tejút legszebb csillaga; az utódomon nem lehet más, csak az a világszép ruha… Útrakelt a három királyfi – Haladtak is jó darabon; egy rengeteg erdőbe értek, nem erdő volt az, de vadon; a százados fák koronáin rácsosan átsütött a nap; járták az erdőt körbe-körbe, ott tévedeztek napra-nap. Végül egy kis ösvényre leltek; hát ott a kis királyfira csak rámordult a két idősebb, mint gyilkos két haramia: – Velünk jöhetsz továbbra, János, ha előbb megvakíthatunk; te vakon is győzhetsz fölöttünk, elég ha mi látunk, magunk. Fenték a kést, hogy megvakítsák a legkisebb királyfiút, hogy örök sötétbe taszítsák, ahonnét nincsen visszaút, de János állton állt elébük: – Csak menjetek ti, én magam, egyszál magányosan se félek, megyek tovább úttalan! És nekivágott egymagában, tüskésen át, bozóton át, hogy megszerezze azt a fényes, világraszóló szép ruhát; hét nap, hét éjjel ment előre, sem enni-inni, menni csak; éjjel a hold kísérte útján, nappal előtte járt a nap. Hét nap, hét éjjel ment előre, akkor egy percre csak, leült, s a fűben, mint a gyerek ölben, jóízű álomba merült; aludt, aludt, aludt sokáig; álmában jól megéhezett; fölébredt: hát a csizmájához egy szép macska törleszkedett. Fekete volt a macska szőre, csillag sütött a homlokán, két okos szeme hívta Jánost; ment János a macska után, s már látta is a régi kastélyt, már itt a kapu, itt a kert, tornác, trónterem; sehol senki; kiáltott – csak visszhang felelt. Járja a kihalt kastélyt János, körbejár fönn a várfokon; üres a ház, hallgat sötéten a magányos kastélytorony; leül, töpreng: hová lehettek urak, cselédek, hát hova? És csüggedez: ki tudja hol van a világraszóló ruha? Akkor az a fekete macska odaáll elébe megint, oda csillagos homlokával és János szemébe tekint, s megszólal tiszta emberhangon: – Te kis királyfi, mi bajod? Mondd meg nekem, mi bánt, te kedves, hogy a fejed úgy lógatod? Nagyot nézett János királyfi és fölsóhajtott: – Semmi se; csak azt tudnám, hogy nem hiába vetődtem ilyen messzire! És sorra sor, leírta szépen a világraszóló ruhát, amiért ilyen messze tévedt tüskésen át, bozóton át. – Sose búsulj – felelt a macska, s dorombolt hozzá kényesen, – a világraszóló ruhát én, akárhol is van, meglelem. Azzal eltűnt és hozta is már: vászna a holdsugár maga, nap a hím rajt, felhő a sujtás, és gomb a Tejút csillaga. Fölpróbálta János királyfi tüstént a világszép ruhát. Mintha épp őrá szabták volna: nézhette tükörben magát, úgy illett az a ruha hozzá, hogy soha szebb királyfi még nem élt, mióta él az élő, és föld a föld, és ég az ég. Kérdezte a fekete macskát, hogyan hálálja meg neki? Hát annak erre kezd a fénylő homloka jobban fényleni; s mit kér?… Tördeljen rózsavesszőt a kastély rózsakertjiben, s verje végig a kis királyfi a vesszőkkel könyörtelen. – Kívánj valami mást – szabódott János, szegény. – Mért üsselek? Nem hagyta a fekete macska: – Csak tedd, amire kértelek! Végül letört hét rózsavesszőt és nagy fohásszal nekiállt: verte a vesszőkkel a macskát, de minden ütés neki fájt. Aztán elköszönt; fordult vissza; tüskén, bozóton át – haza. Megvolt a fáradsága bére: a világraszóló ruha; de fölébe húzta a régit, hogy ne lássák a bátyjai, hogy hazajusson vele épen, hogy ne tudjanak ártani. Mert jöttek azok szörnyű garral, csúfolkodva az ösvényen: – Héjha, János, de szép ruhád van!– fújták hosszában-széltiben a tüske-tépte rongy-ruhára; pedig mi volt a rongy alatt! Hazaértek; a két idősebb az ősz király elé szaladt. Apjuk elé szaladnak büszkén, s nagy dicsekvésbe kezdenek, mikor betoppan a tornácról a legkisebb királygyerek; ledobta kívül minden rongyát: ruhájából áradt a fény – Megölelte a király: – Éljen, ez a legderekabb legény! Irigykedett a két idősebb, de szólt az apjuk: – Hej, fiúk! Halljátok a második próbát, és kössetek útilaput! Azé a fele királyságom, ki szerez olyan paripát, amék a kastély tetejébe röpíti föl a lovasát. Fölkerekedtek a testvérek, a versengő királyfiak; amerre mentek, elhalványult fényes ruhájuktól a nap. Az ösvényen a két idősebb; János nem kímélte magát, és másodszor is nekivágott tüskésen át, bozóton át. Megtalálta a kihalt kastélyt az embervesztő sűrűben; sehol senki; csak a süket csönd; a mohos bástyán megpihen; de íme, a fekete macska, jön már a kastély udvarán: fénylik csudás fekete szőre és csillag süt a homlokán. Elmondta János, el a próbát, s kérte, hogy segítsen neki, mert kitúrják az örökéből, elűzik a testvérei; azé lesz a fele királyság, ki szerez olyan paripát, amék a kastély tetejébe röpíti föl a lovasát. Hát térült-fordult csak a macska, s hozott egy lesántult gebét, csontja kiállt, lógatta földig rozsdaszín búsuló fejét. Elhült János a gebe láttán, színében is elváltozott, de addig kérlelte a macska, míg végül fölkantározott. Vigyázva ült a görhes lóra – hát akkor az a rossz gebe rázkódott egyet, s táltossá vált, szikrákat hányt a két szeme. Csitíthatta a kis királyfi, ágaskodott és dobrokolt, öt lába volt és öt patával kavarta táncolva a port. – Hogy háláljam meg? – kérdi János. A macska nem kér semmi mást, csak törjön le hét rózsavesszőt, s mérjen rá hetvenhét csapást. Sírt-rítt a kis királyfi; végül rámérte a hetvenhetet; de mintha őt verné a vessző, nyelte, nyelte a könnyeket. Aztán nyeregbe! Száll a táltos; már itt az ösvény; nem sokat időz János; ím visszaváltja gebévé a táltos-lovat. Már jönnek is nagy kurjogatva a bátyjai két szép lovon, becsmérelik rozsdás gebéjét és csúfolkodnak Jánoson. Hazaérve is táncoltatta a két testvér a paripát; a kastély-tornácra hívatták nagy hűhóval az ősz királyt. Kiment a király: – Hol van János? – Ott húz egy lesántult gebét! – mutatnak rá… Néz, néz az apjuk, és könny futja el a szemét. De fölkiált: – Hát akkor, rajta! Ott áll, fiaim, a torony! Nekiugrat a két idősebb, neki a telivér lovon: az első emeletig érnek, onnét zuhannak, mint a kő, bújhatnak is szégyenletükben, tán sose kerülnek elő. János királyfi a gebének fülébe súgott valamit, hát megrázkódik csak nyihogva, s már ragyog! Nem ragyog: vakít! Olyan szép aranyszőrű táltost nem látott még ország-világ: a kastélytorony tetejébe röptette föl a lovasát. Megcsókolta a király Jánost, és harmadszorra küldte el három fiát, három királyfit: menjenek Isten hírivel. Azé az egész birodalma, az nyeri el a koronát, aki megszerzi feleségül a csillagos királyleányt. Elmentek harmadszor az ifjak. A két nagyobb az ösvényen; a legkisebb királyfi újra az embervesztő sűrűben. Kérlelte a fekete macskát, kerítse elő, ha lehet, azt a királylányt, akit ő már látatlanul is úgy szeret. – Megszerzem a csudás királylányt, megszerzem s elibéd hozom, de előbb rózsavenyigéből rakj nagy tüzet az udvaron; hányj belé minden tüskés ágat, s mikor a láng fennen lobog, hasíts ketté és vess a tűzbe, különben nem lesz asszonyod! Így beszélt a fekete macska… János elbúsult: – Mért tegyem? Hogy öljelek meg, jótevőmet? Inkább kívánd az életem! Azt a csudás lányt sose lássam, ha ilyen áron! – és leült; fejét két tenyerébe hajtva gondjai közé elmerült. A macska meg csak mondta, mondta, dorombolt és hízelkedett, míg János rózsavenyigéből rakott lobogó nagy tüzet. Égett a máglya, égre lángolt; akkor vacogva nekiállt, hogy megtegye a szörnyűséget, amit a jótettért kívánt. Kihúzta kardját hüvelyéből és kettéhasította őt, a lobogó lángba vetette s térdreesett a tűz előtt, mert a lobogó venyigékből kihajolt egy gyönyörű lány, elfuvintva onnét a máglyát – csillag sütött a homlokán. Egy fényességes égi csillag, bal orcáján pihent a hold, és jobb felől a nap mosolygott, szemében az ég kékje volt, aranyhaja vállára omlott – kell-e tovább is mondani? Ott azon helyben megtanultak egymás karjába omlani. A rég elátkozott királylány volt az a világszép csoda. Vitte haza, röptette őket a királyfi táltos-lova. Elnyerte csudás kedvesével János a dicső koronát, csaptak is a tiszteletükre hét napig tartó lakomát.