A lompos medve

Élt a Hargitán egy favágó, aki hajnaltól estelig vágta egy fejszével az erdő bükkfáit és tölgyeit. Irtotta azt a rengeteg fát, mert volt hét éhes gyereke, irtotta, hogy a hét gyereknek legyen egy falat kenyere. De a gazdája nagy fukar volt és olyan soványka a bér, hogy legföljebb csak ünnepnapra került az asztalra kenyér. Hétközben a legnagyobb gyermek fogott egy füles fazekat és egy fazék jó vackort szedni a rengetegbe elszaladt. Fölmászott egy kis vackorfára és leült a fa tetején, szedegette a kásás vackort fazekába a csöpp legény. Hol a fazékba, hol a szájba, de inkább a szájába be, mert a szegénynek az evésben akad a legtöbb öröme. Ahogy a vackort eddegélte, egy lompos medve arra ment, a hátán vitt egy üres zsákot és azt dörmögte odalent: – Adj ide abból a jó kásás, érett vackorból egy falást! Meghálálom, csak tüstént dobj le, ha nem többet, egy harapást. Lekiáltott rá a legényke: – Nem is vackor kell neked, nem, rám fáj a fogad, lompos medve, nem jársz túl te az eszemen! – De a medve addig könyörgött, bizonygatta az igazát, míg lejjebb mászott a legényke és nyújtotta a fazekát. Tartotta a medve a mancsát, de a legénykét kapta el. Zengett sírásától az erdő, hogy a lompos eressze el. Hiába volt a rúgkapálás, zsákjába dugta, úgy bizony, jól bekötözte a zsák száját, s cipelte árkon-bokrokon. Egy óra hosszat ment a medve, akkor elfáradt, földre ült, szusszantva rakta le a zsákot, és mély álomba szenderült. Ez kellett csak a legénykének: mikor a medve hortyogott, elővett egy fanyelű bicskát s a zsákon lyukat hasított. Kiugrott gyorsan börtönéből s beléjehányt kilenc követ, a kövek közé bedobált még jó sok szurkáló töviset. Aztán nyakába szedte lábát, hazáig szaladt, meg se állt, otthon jutott csak az eszébe, hogy elhagyta a fazekát. Nyújtózott egy nagyot a medve, s vidáman cammogott tovább, de a tövisek szúrni kezdték a hátát és az oldalát. Hátradörmögött nagy mérgében: – Legényke, nyughass békiben, mert úgy fejen csaplak, hogy elszállsz egy sánta holló képiben. Beszélhetett a töviseknek, szurkálták azok magyarán, karmolták, a vére kiserkedt a hátán meg az oldalán. Azt se tudta, hogy mit csináljon, menjen, álljon vagy üljön-e? A kövek nyomták és a tüskék csak szurkálódtak hegyibe. Otthon a házból előhívta az öreg ördöngős szülét, hogy szaladjon el a forráshoz, kilenc vödör forrásvízért. Töltse tele a nagy rézkondért, élessze az alvó tüzet, és forralja föl szaporán a kondérban azt a sok vizet. Tele töltötte a rézkondért az öreg ördöngős szüle, egy szempillantás alatt égett méteres lánggal a tüze. Ott lábatlankodott a medve, a jó vacsorának örült, talpát vakarta a tűz mellett és medvetáncra kerekült. Kioldotta a zsákot, s így szólt: – Te macskabéka, bújj elő! – De a zsákban nagy hallgatással lapult a tövis és a kő. Még egyszer szólt a lompos medve, és csattogtatta a fogát: – Ha szurkáltál, most is legénykedj, belőled főzünk vacsorát. De a zsákból senkise bújt ki. – Megállj! – csattogott mérgesen, megfogta két csücskét a zsáknak és megrázta istenesen. Kihullott a kő mind zörögve, s a kő után a sok tövis. A lompos medve álmélkodva csapta össze a mancsait. Ment egyenest a rengetegbe. Hát a vackorfa tetején kebelezi az érett vackort jóétvággyal a csöpp legény. Mintha semmi se történt volna, a lompos medve fölkiált: – Adj abból a kásás vackorból Isten nevében egy falást! – Ha sültbolond volnék! – kacagta a legényke az ágakon. – Tán hogy újra zsákodba dugjál? Azt én már többször nem hagyom! – De a medve addig könyörgött, bizonygatta az igazát, míg lejjebb mászott a legényke és nyújtotta a fazekát. Vackorral kínálta a medvét, ágaskodott a lomposa, megint elkapta a legénykét, nem vackorra fájt a foga. Sírhatott a szegény legényke, hazáig meg se állt vele. Az ajtó előtt rőzsét tördelt az öreg ördöngős szüle. Megtapogatták a legénykét, a lompos medve brummogott, a jó vacsora örömére hetvenhét foga csattogott. Parancsot adott a szülének, hogy a legénykét süsse meg, ő vacsoráig alszik egyet, s ha készen van, csak üsse meg. A kemencébe jól begyújtott az öreg ördöngős szüle, egy szempillantás alatt égett méteres lánggal a tüze. Mikor már elég sok parázs volt, sütőlapátot kerített, és a legénykét fülön csípte, hogy ropogósra süsse meg. – Kuporodj erre a lapátra! – és a legényke rá is ült, de a kemence ajtajánál mindig ügyesen félredűlt. – Rendesen ülj, fiam! – kérlelte az öreg ördöngős szüle, és mutatta a legénykének, hogy hol a lapát közepe. – Ó, lelkem, édes nénémasszony, – szólt a legényke ravaszon, – nem ültem még sütőlapáton, hogy üljek hát, ha nem tudom. Mutassa meg egyszer kigyelmed, aztán ráülök rendesen. – S belül kacagott, de kívül sírt, szívhezszólón, keservesen. És az ördöngős szüle ráült, megmutatva a közepét, akkor a legényke elkapta, el a sütőlapát nyelét. Egyet nagyot lódított rajta, hogy majd letörött a keze, de begurult a kemencébe az öreg ördöngős szüle. Féltében aztán azt se tudta, hogy mit csináljon, mit tegyen, fölmászott hát a kéménylyukban s leült a piros cserepen. Ott didergett, mikor a házban a lompos medve dörmögött, az ördöngős szülét kereste s a legénykét, kit megsütött. De se híre, se hamva nem volt egyiküknek se odabenn, kicammogott és észrevette a legénykét a cserepen. Kérdezte tőle, hogy került föl, – Én bizony úgy – felelt amaz, – hogy nyársba ültem s fölugrottam. Mindegyik szavam szent igaz. – Akkor jól van – örült a medve s körülnézett az udvaron, szemét jártatta a fal mellé állított hosszú nyársakon. Kiemelte a legnagyobbat és nagy erővel beleült. A nyárs a testébe fúródott, hogy azon helyben elterült. Nem kellett több a legénykének, lehajintott egy cserepet, de a medve utolsót rugdalt, tépve-markolva a füvet. Lemászott hát a kéménylyukban a legényke és elfutott, lélekszakadva fut ma is még, ha közben haza nem jutott.