Erőntúlvaló

Egy hétfalusi csángó asszony elszalajtotta a fiát, hogy a kenyérsütéshez vágjon az erdőben egy ölnyi fát. Elment a legény, és tövestől szaggatta ki a tölgyeket, rá is adták a falujában az Erőntúlvaló nevet. Nagy buzgóság fogta el egyszer a szép szál Erőntúlvalót, kiment a havasra s fenyőből csinált egy nagy cséphadarót, vállára kapta egy kapással, szusz nélkül, mint a pálcikát. Gondolt egyet és fölkereste Kastélyában a vén királyt. Kinn ült a király a pitvarban egy csomós rönkön és pipált. Kérdi a legény tisztességgel, hogy csépeltet-é gabonát. – Csépeltetek, ha elvállalnád – szólt a király. – De mi a bér? – Furfanggal vágta a legény rá: – Amennyi egy jó zsákba fér… Megörvendett a király s tüstént átadta a csűr gabonát, Erőntúlvaló a munkának egy nagy fohásszal nekiállt. Első napon hetvenhét véka búzát csépelt ki estelig, vacsorázott és holdvilágnál járt a hadaró reggelig. Kilenc álló napig csépelte a csűrben a hét asztagot, s ledobva a cséphadaróját a király elé ballagott. – Hogy áll a cséplés? – csapta hátba Erőntúlvalót a király. Nevetve nézett a legényünk: – Üresen kong az a hodály. – Derék dolog! No, hozd a zsákod! – örült a király… Hozta is Erőntúlvaló somolyogva s behányta utolsó szemig a kicsépelt hét asztag búzát, mert egy olyan mély zsákja volt, hogy földet verő két csücskében könnyen elfért a nap s a hold. Hátára kapta, mint a pelyhet, s indult is Erőntúlvaló, de a kapuba beakadt a végnélküli cséphadaró. Rántott egyet a hosszú szálfán erős markával a legény, hogy a kapu úgy lapult össze, mint tepsiben a sóslepény. Kinézett a király a zajra, s látta, hogy viszi a búzát a legénye. Gyorsan utána eresztett egy hamis bikát. Erőntúlvaló meg se fordult, csak a mennykő csép suhogott, s a bika szörnyű bődüléssel az árok partjára bukott. Másnap a király elhívatta Erőntúlvalót s izibe megparancsolta, hogy szekérrel hajtson a vadaskertjibe, négy ökröt fogjon a rúd mellé, irtsa ki hét hold erdejét, s húzassa haza egy derékkal, ha kedveli az életét. Elment a legény a vadasba, ott kifogta az ökröket, és levelestől, gyökerestől csavarta ki a bükköket, a tölgyeket, az iharfákat, de még a juharfákat is, két ujjával tördelte végig a kidüntött fák ágait. Mire a szekeret megrakta, eloldalgott a négy ökör. Nem tehetett mást a legényünk, négy medvét ragadott fülön. Befogta a járomba őket és a kastélyig meg se állt. A négy vad láttán hideg rázta félelmiben a vén királyt. Még se hagyta a legényt békén, dúlt-fúlt, de Erőntúlvaló kacagott rajta: hadd játsszon csak, királynak játék is való, nemcsak az örökös uralkodás. Megkérdezte, hogy mit kíván. A kacagásra kékült-zöldült nagy haragjában a király. És elküldte a rengetegbe a csúfolódó víg legényt, hogy az ördögök tépjék széjjel egy sötét éjszakán szegényt. Adott az útra disznócsülköt, meg három jó kerek cipót, rászánta, csak a kastély táján ne lássa Erőntúlvalót. Ment a legény a rengetegbe, s meglelte az ördöglakot, körüljárta és megzörgette a házon a kis ablakot. Nem felelt senki, hát belépett, tüzet rakott és húst sütött, s egy feneketlen serpenyőbe tizenhét lúdtojást ütött. Alig kezdett a vacsorához, belépett egy ördög s leült, Erőntúlvaló fazekához félarasznyira települt, nyúlkált is az illatos húshoz, hogy egy zsíros falást egyen, de Erőntúlvaló rádörrent: – Héhó, koma, csak türelem! Rácsapott az ördög mancsára: – Te szopogasd a csontokat! – és szopogatta is az ördög cuppogatva a szék alatt. Ott rágcsált, mikor nyílt az ajtó. – Ki az? – mordult föl a legény. Hátranéz, hát egy újabb ördög álldogált a ház küszöbén. Az is egy falat zsíros húst kért, s az is csak csontocskát kapott. Kettőt se nyelhetett a legény, kocogtatták az ablakot. Belépett a harmadik ördög, a negyedik, az ötödik, s az utolsó csülök végére betoppant a kilencedik. Akkor a legény megkérdezte: – Hát ti mért jöttetek ide? – Barátkozni – hunyorintottak Erőntúlvaló szemibe. – Jól van, köthetünk barátságot, de eztán én parancsolok! – Hümmögtek a legény szavára egy csomóban az álnokok. Fölállította egymás mellé a legény az ördögöket, s rájuk parancsolt: mutassák föl a lámpásnál a kezüket. Mutatták is báva lelkek, s Erőntúlvaló ravaszon csűrte: – Tegyük az ajtórésbe, ahogy előbb én mutatom. A kilenc ördög mind szamármód a résbe dugta a kezét. Becsapta a legény az ajtót, de fogta is a két fülét, mert az ördögök odacsípve ordibáltak, mint a vadak, üvöltözésüktől a padlás majdnem a fejükre szakadt. Ígértek fűt-fát a legénynek, csak futhassanak szabadon, csak az irhájukat vihessék, akár kéményen, ablakon. Elengedett egy ördögfattyút, de egy fertály óra alatt púpozva hordatta arannyal az üres húsosfazekat. Hálálkodott az ördögfattyú s a havasokba elinalt, alig járt le a fertály óra, hozta a fazék aranyat. Így engedte ki szép sorjában a legény az ördögöket, azok meg hozták hálálkodva fazékszámra a pénzüket. Reggelre kelve telihordták a mennyezetig a szobát, a padlást és a borospincét, a ház minden zegét-zugát, s istenhírével elengedte őket a legény… Mit tegyen? – Töprenkedett a szemvakító, töméntelen aranyhegyen. A kíváncsiság fúrta otthon a hamis király oldalát, megmagyarázta egy cselédnek, hogy merre fekszik az a ház, ahol az ördögök tanyáznak: nézze meg, él-e a legény. Elment a lány, s Erőntúlvalót meglátta egy fa tetején. Ott ült a legény s szalonnázott, a lánynak onnan kiabált: – Eriggy, húgom, csak szépen vissza, tiszteltetem a vén királyt. Küldjön szekeret négy ökörrel, a kéményig ér az arany, elvinném én is, de a zsákom a búzával még teli van. Szaladt a lány a gazdájáig, de bizony hiába beszélt, nem hitte el a cselédjének a király az igaz mesét, kétoldalról is megcibálta, s elküldte a legokosabb szolgáját, mert szerette volna meghallani az igazat. De a legény se szólhatott mást. Ette a méreg a királyt, mérgében a szolgalegényhez hajintotta a papucsát – és elment ő. – Erőntúlvaló éppen a ház körül söpört, s az elgurult aranypénzekkel töltött teli dézsát, csöbört. – Hát élsz, fiam? – hamiskodott a legény előtt a vén király, elámulva a kilenc ördög teméntelen sok aranyán. Szeme közé nézett legényünk. – Nem küldött ökrösszekeret? – Nem hittem el a cselédeknek – a király így védekezett. – Nem hitte el egy fehérnépnek? S a szolgának se? Nahát ilyet! Mondta fennen – Akkor egy krajcárt innen bizony el nem vihet… – Mérges lett az álnok királyra Erőntúlvaló, s izibe három csattanó pofont vágott fancsali kövér képire. Aztán hazament a zsákjáért, kiöntötte a gabonát, éppen szájáig telt arannyal a feneketlen mélyű zsák. Csapott is olyan lakodalmat, hogy híre ment hét faluban, elvett egy derék, szép csángó lányt. – Tán ma is élnek boldogan.