Erőntúlvaló
| Egy hétfalusi csángó asszony |
| hogy a kenyérsütéshez vágjon |
| az erdőben egy ölnyi fát. |
| Elment a legény, és tövestől |
| szaggatta ki a tölgyeket, |
|
| Nagy buzgóság fogta el egyszer |
| a szép szál Erőntúlvalót, |
| kiment a havasra s fenyőből |
| csinált egy nagy cséphadarót, |
| vállára kapta egy kapással, |
| szusz nélkül, mint a pálcikát. |
| Gondolt egyet és fölkereste |
| Kastélyában a vén királyt. |
|
| Kinn ült a király a pitvarban |
| egy csomós rönkön és pipált. |
| Kérdi a legény tisztességgel, |
| hogy csépeltet-é gabonát. |
| – Csépeltetek, ha elvállalnád – |
| szólt a király. – De mi a bér? – |
| Furfanggal vágta a legény rá: |
| – Amennyi egy jó zsákba fér… |
|
| Megörvendett a király s tüstént |
| egy nagy fohásszal nekiállt. |
| Első napon hetvenhét véka |
| búzát csépelt ki estelig, |
| vacsorázott és holdvilágnál |
|
| Kilenc álló napig csépelte |
| a csűrben a hét asztagot, |
| s ledobva a cséphadaróját |
| – Hogy áll a cséplés? – csapta hátba |
| Nevetve nézett a legényünk: |
| – Üresen kong az a hodály. |
|
| – Derék dolog! No, hozd a zsákod! – |
| a kicsépelt hét asztag búzát, |
| mert egy olyan mély zsákja volt, |
| hogy földet verő két csücskében |
| könnyen elfért a nap s a hold. |
|
| Hátára kapta, mint a pelyhet, |
| Rántott egyet a hosszú szálfán |
| hogy a kapu úgy lapult össze, |
| mint tepsiben a sóslepény. |
|
| Kinézett a király a zajra, |
| s látta, hogy viszi a búzát |
| eresztett egy hamis bikát. |
| Erőntúlvaló meg se fordult, |
| csak a mennykő csép suhogott, |
| s a bika szörnyű bődüléssel |
|
| Másnap a király elhívatta |
| megparancsolta, hogy szekérrel |
| négy ökröt fogjon a rúd mellé, |
| irtsa ki hét hold erdejét, |
| s húzassa haza egy derékkal, |
|
| Elment a legény a vadasba, |
| és levelestől, gyökerestől |
| a tölgyeket, az iharfákat, |
| két ujjával tördelte végig |
|
| Mire a szekeret megrakta, |
| Nem tehetett mást a legényünk, |
| négy medvét ragadott fülön. |
| és a kastélyig meg se állt. |
| A négy vad láttán hideg rázta |
| félelmiben a vén királyt. |
|
| Még se hagyta a legényt békén, |
| dúlt-fúlt, de Erőntúlvaló |
| kacagott rajta: hadd játsszon csak, |
| nemcsak az örökös uralkodás. |
| Megkérdezte, hogy mit kíván. |
| A kacagásra kékült-zöldült |
| nagy haragjában a király. |
|
| hogy az ördögök tépjék széjjel |
| egy sötét éjszakán szegényt. |
| Adott az útra disznócsülköt, |
| meg három jó kerek cipót, |
| rászánta, csak a kastély táján |
|
| Ment a legény a rengetegbe, |
| s meglelte az ördöglakot, |
| körüljárta és megzörgette |
| Nem felelt senki, hát belépett, |
| tüzet rakott és húst sütött, |
| s egy feneketlen serpenyőbe |
| tizenhét lúdtojást ütött. |
|
| Alig kezdett a vacsorához, |
| belépett egy ördög s leült, |
| nyúlkált is az illatos húshoz, |
| hogy egy zsíros falást egyen, |
| de Erőntúlvaló rádörrent: |
| – Héhó, koma, csak türelem! |
|
| Rácsapott az ördög mancsára: |
| – Te szopogasd a csontokat! – |
| és szopogatta is az ördög |
| Ott rágcsált, mikor nyílt az ajtó. |
| – Ki az? – mordult föl a legény. |
| Hátranéz, hát egy újabb ördög |
| álldogált a ház küszöbén. |
|
| Az is egy falat zsíros húst kért, |
| s az is csak csontocskát kapott. |
| Kettőt se nyelhetett a legény, |
| Belépett a harmadik ördög, |
| s az utolsó csülök végére |
|
| Akkor a legény megkérdezte: |
| – Hát ti mért jöttetek ide? |
| – Barátkozni – hunyorintottak |
| – Jól van, köthetünk barátságot, |
| de eztán én parancsolok! – |
| Hümmögtek a legény szavára |
|
| Fölállította egymás mellé |
| s rájuk parancsolt: mutassák föl |
| csűrte: – Tegyük az ajtórésbe, |
|
| A kilenc ördög mind szamármód |
| Becsapta a legény az ajtót, |
| mert az ördögök odacsípve |
| ordibáltak, mint a vadak, |
| majdnem a fejükre szakadt. |
|
| Ígértek fűt-fát a legénynek, |
| csak futhassanak szabadon, |
| csak az irhájukat vihessék, |
| Elengedett egy ördögfattyút, |
| púpozva hordatta arannyal |
|
| Hálálkodott az ördögfattyú |
| alig járt le a fertály óra, |
| Így engedte ki szép sorjában |
| azok meg hozták hálálkodva |
|
| Reggelre kelve telihordták |
| a padlást és a borospincét, |
| a ház minden zegét-zugát, |
| őket a legény… Mit tegyen? – |
| Töprenkedett a szemvakító, |
|
| A kíváncsiság fúrta otthon |
| megmagyarázta egy cselédnek, |
| hogy merre fekszik az a ház, |
| ahol az ördögök tanyáznak: |
| nézze meg, él-e a legény. |
| Elment a lány, s Erőntúlvalót |
|
| Ott ült a legény s szalonnázott, |
| – Eriggy, húgom, csak szépen vissza, |
| tiszteltetem a vén királyt. |
| Küldjön szekeret négy ökörrel, |
| elvinném én is, de a zsákom |
|
| Szaladt a lány a gazdájáig, |
| nem hitte el a cselédjének |
| kétoldalról is megcibálta, |
| szolgáját, mert szerette volna |
|
| De a legény se szólhatott mást. |
| mérgében a szolgalegényhez |
| és elment ő. – Erőntúlvaló |
| éppen a ház körül söpört, |
| s az elgurult aranypénzekkel |
| töltött teli dézsát, csöbört. |
|
| – Hát élsz, fiam? – hamiskodott a |
| legény előtt a vén király, |
| Szeme közé nézett legényünk. |
| – Nem küldött ökrösszekeret? |
| – Nem hittem el a cselédeknek – |
|
| – Nem hitte el egy fehérnépnek? |
| S a szolgának se? Nahát ilyet! |
| Mondta fennen – Akkor egy krajcárt |
| innen bizony el nem vihet… – |
| Mérges lett az álnok királyra |
| három csattanó pofont vágott |
|
| Aztán hazament a zsákjáért, |
| éppen szájáig telt arannyal |
| Csapott is olyan lakodalmat, |
| hogy híre ment hét faluban, |
| elvett egy derék, szép csángó lányt. – |
| Tán ma is élnek boldogan. |
|
|
A lompos medve
| Élt a Hargitán egy favágó, |
| vágta egy fejszével az erdő |
| Irtotta azt a rengeteg fát, |
| mert volt hét éhes gyereke, |
| irtotta, hogy a hét gyereknek |
| legyen egy falat kenyere. |
|
| De a gazdája nagy fukar volt |
| hogy legföljebb csak ünnepnapra |
| került az asztalra kenyér. |
| Hétközben a legnagyobb gyermek |
| és egy fazék jó vackort szedni |
|
| Fölmászott egy kis vackorfára |
| szedegette a kásás vackort |
| Hol a fazékba, hol a szájba, |
| mert a szegénynek az evésben |
|
| Ahogy a vackort eddegélte, |
| egy lompos medve arra ment, |
| a hátán vitt egy üres zsákot |
| – Adj ide abból a jó kásás, |
| érett vackorból egy falást! |
| Meghálálom, csak tüstént dobj le, |
| ha nem többet, egy harapást. |
|
| Lekiáltott rá a legényke: |
| – Nem is vackor kell neked, nem, |
| rám fáj a fogad, lompos medve, |
| nem jársz túl te az eszemen! – |
| De a medve addig könyörgött, |
| míg lejjebb mászott a legényke |
|
| Tartotta a medve a mancsát, |
| Zengett sírásától az erdő, |
| hogy a lompos eressze el. |
| zsákjába dugta, úgy bizony, |
| jól bekötözte a zsák száját, |
| s cipelte árkon-bokrokon. |
|
| Egy óra hosszat ment a medve, |
| akkor elfáradt, földre ült, |
| szusszantva rakta le a zsákot, |
| és mély álomba szenderült. |
| Ez kellett csak a legénykének: |
| mikor a medve hortyogott, |
| elővett egy fanyelű bicskát |
| s a zsákon lyukat hasított. |
|
| Kiugrott gyorsan börtönéből |
| s beléjehányt kilenc követ, |
| a kövek közé bedobált még |
| Aztán nyakába szedte lábát, |
| hazáig szaladt, meg se állt, |
| otthon jutott csak az eszébe, |
|
| Nyújtózott egy nagyot a medve, |
| s vidáman cammogott tovább, |
| de a tövisek szúrni kezdték |
| Hátradörmögött nagy mérgében: |
| – Legényke, nyughass békiben, |
| mert úgy fejen csaplak, hogy elszállsz |
|
| Beszélhetett a töviseknek, |
| szurkálták azok magyarán, |
| karmolták, a vére kiserkedt |
| Azt se tudta, hogy mit csináljon, |
| menjen, álljon vagy üljön-e? |
| A kövek nyomták és a tüskék |
| csak szurkálódtak hegyibe. |
|
| hogy szaladjon el a forráshoz, |
| kilenc vödör forrásvízért. |
| Töltse tele a nagy rézkondért, |
| és forralja föl szaporán a |
| kondérban azt a sok vizet. |
|
| Tele töltötte a rézkondért |
| egy szempillantás alatt égett |
| Ott lábatlankodott a medve, |
| talpát vakarta a tűz mellett |
|
| Kioldotta a zsákot, s így szólt: |
| – Te macskabéka, bújj elő! – |
| De a zsákban nagy hallgatással |
| Még egyszer szólt a lompos medve, |
| – Ha szurkáltál, most is legénykedj, |
|
| De a zsákból senkise bújt ki. |
| – Megállj! – csattogott mérgesen, |
| megfogta két csücskét a zsáknak |
| Kihullott a kő mind zörögve, |
| A lompos medve álmélkodva |
|
| Ment egyenest a rengetegbe. |
| kebelezi az érett vackort |
| jóétvággyal a csöpp legény. |
| Mintha semmi se történt volna, |
| – Adj abból a kásás vackorból |
| Isten nevében egy falást! |
|
| – Ha sültbolond volnék! – kacagta |
| – Tán hogy újra zsákodba dugjál? |
| Azt én már többször nem hagyom! – |
| De a medve addig könyörgött, |
| míg lejjebb mászott a legényke |
|
| Vackorral kínálta a medvét, |
| megint elkapta a legénykét, |
| nem vackorra fájt a foga. |
| Sírhatott a szegény legényke, |
| Az ajtó előtt rőzsét tördelt |
|
| Megtapogatták a legénykét, |
| a lompos medve brummogott, |
| hetvenhét foga csattogott. |
| Parancsot adott a szülének, |
| hogy a legénykét süsse meg, |
| ő vacsoráig alszik egyet, |
| s ha készen van, csak üsse meg. |
|
| A kemencébe jól begyújtott |
| egy szempillantás alatt égett |
| Mikor már elég sok parázs volt, |
| és a legénykét fülön csípte, |
| hogy ropogósra süsse meg. |
|
| – Kuporodj erre a lapátra! – |
| mindig ügyesen félredűlt. |
| – Rendesen ülj, fiam! – kérlelte |
| és mutatta a legénykének, |
|
| – Ó, lelkem, édes nénémasszony, – |
| szólt a legényke ravaszon, |
| – nem ültem még sütőlapáton, |
| hogy üljek hát, ha nem tudom. |
| Mutassa meg egyszer kigyelmed, |
| S belül kacagott, de kívül sírt, |
| szívhezszólón, keservesen. |
|
| És az ördöngős szüle ráült, |
| akkor a legényke elkapta, |
| Egyet nagyot lódított rajta, |
| hogy majd letörött a keze, |
|
| Féltében aztán azt se tudta, |
| hogy mit csináljon, mit tegyen, |
| fölmászott hát a kéménylyukban |
| s leült a piros cserepen. |
| Ott didergett, mikor a házban |
| a lompos medve dörmögött, |
| az ördöngős szülét kereste |
| s a legénykét, kit megsütött. |
|
| De se híre, se hamva nem volt |
| kicammogott és észrevette |
| Kérdezte tőle, hogy került föl, |
| – Én bizony úgy – felelt amaz, |
| – hogy nyársba ültem s fölugrottam. |
| Mindegyik szavam szent igaz. |
|
| – Akkor jól van – örült a medve |
| s körülnézett az udvaron, |
| szemét jártatta a fal mellé |
| állított hosszú nyársakon. |
| A nyárs a testébe fúródott, |
| hogy azon helyben elterült. |
|
| Nem kellett több a legénykének, |
| lehajintott egy cserepet, |
| de a medve utolsót rugdalt, |
| Lemászott hát a kéménylyukban |
| lélekszakadva fut ma is még, |
| ha közben haza nem jutott. |
|
|
Macska-kisasszony
| Élt egyszer egy csudás királylány, |
| kedvét soha nem árnyékolta, |
| nőtt gondtalan, mint nő esőtől, |
| azt hitte, játék csak az élet, |
|
| Apjának kezes báránykája, |
| de egy napon megirigyelte |
| felhőt fuvintott homlokára |
| és átkot mondott, iszonyút, |
| szívére abroncsnak szorítva |
|
| Elátkozta a szép királylányt, |
| hogy fekete macska legyen, |
| bujdokoljon a holdvilágon |
| és átka börtönében éljen, |
| míg valaki nem oldja föl – |
| Fekete macska lett a lányból, |
| homlokán csillag tündököl. |
|
| Mikor az öreg király meghalt, |
| pusztító pestis tizedelte, |
| A földműves nem művelt földet, |
| szövőszék, rokka nem pereg, |
| mint sáskahad, megkopasztotta |
| az országot egy vad sereg. |
|
| Urak, cselédek hova lettek? |
| Már a gólya se rakott fészket |
| a kastély hűlt kéményire, |
| csak egy fekete macska bolygott |
| a kertben: a királyleány; |
| surrant a fénylő holdvilágon, |
| fénylő csillaggal homlokán. |
|
| Napra nap telt, év évre elszállt, |
| a friss hó is már tavalyi, |
| öltözhetsz tavasz, víg csuhába, |
| lomb, hiába fogsz hullani, |
| elpusztul a csudás királylány, |
| ha senki meg nem váltja őt. |
|
| A szomszéd király udvarában |
| illett kezükbe már a kopja, |
| karcsú testükre már a vért; |
| kengyelbe hágni kurjogatva, |
| tudtak poharat falhoz csapni, |
|
| A két idősebb volt a mester, |
| a harmadik királyfi, János, |
| nem volt a kedvükre való, |
| mert mindig a könyveket bújta, |
| mégis bátrabb volt s ügyesebb, |
| harcban erős, könnyed a táncban, |
| s apjuknak a legkedvesebb. |
|
| Egyszer a fiúk összevesztek, |
| hogy melyikük lesz a király, |
| ha meghal apjuk; országolni |
| dicső helyébe majd ki áll, |
| és gúnyolták a kis királyfit, |
| akit nem csábított a trón, |
| s csak sírt a durva osztozáson, |
|
| fölhallatszott hozzá a lárma, |
| a forrongó testvérviszály. |
| Leküldött értük egy cselédet. |
| – Gyertek, fiaim, közelebb – |
| fordult hozzájuk szomorogva, |
| – hadd tegyek én ítéletet. |
|
| Öreg vagyok már, lassú is már, |
| romlik a szívem, a szemem, |
| elfáradtam a kormányzásban, |
| hanem hát hogyan dönthetek? |
| Melyik fiam eszére bízzam |
|
| Keljetek, fiúk, versengésre, |
| én, a király parancsolom! |
| A legvitézebbé az ország, |
| Három kívánság, ím, a próba, |
| hadd lássam, hogy e három próbát |
| ugyan melyitek állja ki?! |
|
| szőjjék a vásznát holdsugárból, |
| arany nap legyen rajt a hím, |
| sujtása felhő és a gombja |
| a Tejút legszebb csillaga; |
| az utódomon nem lehet más, |
| csak az a világszép ruha… |
|
| Útrakelt a három királyfi – |
| egy rengeteg erdőbe értek, |
| nem erdő volt az, de vadon; |
| járták az erdőt körbe-körbe, |
| ott tévedeztek napra-nap. |
|
| Végül egy kis ösvényre leltek; |
| csak rámordult a két idősebb, |
| mint gyilkos két haramia: |
| – Velünk jöhetsz továbbra, János, |
| te vakon is győzhetsz fölöttünk, |
| elég ha mi látunk, magunk. |
|
| Fenték a kést, hogy megvakítsák |
| hogy örök sötétbe taszítsák, |
| ahonnét nincsen visszaút, |
| de János állton állt elébük: |
| – Csak menjetek ti, én magam, |
| egyszál magányosan se félek, |
|
| És nekivágott egymagában, |
| hogy megszerezze azt a fényes, |
| hét nap, hét éjjel ment előre, |
| sem enni-inni, menni csak; |
| éjjel a hold kísérte útján, |
| nappal előtte járt a nap. |
|
| Hét nap, hét éjjel ment előre, |
| akkor egy percre csak, leült, |
| s a fűben, mint a gyerek ölben, |
| aludt, aludt, aludt sokáig; |
| fölébredt: hát a csizmájához |
| egy szép macska törleszkedett. |
|
| Fekete volt a macska szőre, |
| csillag sütött a homlokán, |
| két okos szeme hívta Jánost; |
| ment János a macska után, |
| s már látta is a régi kastélyt, |
| már itt a kapu, itt a kert, |
| tornác, trónterem; sehol senki; |
| kiáltott – csak visszhang felelt. |
|
| Járja a kihalt kastélyt János, |
| körbejár fönn a várfokon; |
| üres a ház, hallgat sötéten |
| a magányos kastélytorony; |
| leül, töpreng: hová lehettek |
| urak, cselédek, hát hova? |
| És csüggedez: ki tudja hol van |
|
| s megszólal tiszta emberhangon: |
| – Te kis királyfi, mi bajod? |
| Mondd meg nekem, mi bánt, te kedves, |
| hogy a fejed úgy lógatod? |
|
| Nagyot nézett János királyfi |
| és fölsóhajtott: – Semmi se; |
| csak azt tudnám, hogy nem hiába |
| És sorra sor, leírta szépen |
| amiért ilyen messze tévedt |
|
| – Sose búsulj – felelt a macska, |
| s dorombolt hozzá kényesen, |
| – a világraszóló ruhát én, |
| akárhol is van, meglelem. |
| Azzal eltűnt és hozta is már: |
| nap a hím rajt, felhő a sujtás, |
| és gomb a Tejút csillaga. |
|
| Fölpróbálta János királyfi |
| tüstént a világszép ruhát. |
| Mintha épp őrá szabták volna: |
| úgy illett az a ruha hozzá, |
| hogy soha szebb királyfi még |
| nem élt, mióta él az élő, |
| és föld a föld, és ég az ég. |
|
| Kérdezte a fekete macskát, |
| Hát annak erre kezd a fénylő |
| s mit kér?… Tördeljen rózsavesszőt |
| a kastély rózsakertjiben, |
| s verje végig a kis királyfi |
| a vesszőkkel könyörtelen. |
|
| – Kívánj valami mást – szabódott |
| János, szegény. – Mért üsselek? |
| Nem hagyta a fekete macska: |
| – Csak tedd, amire kértelek! |
| Végül letört hét rózsavesszőt |
| és nagy fohásszal nekiállt: |
| verte a vesszőkkel a macskát, |
| de minden ütés neki fájt. |
|
| Aztán elköszönt; fordult vissza; |
| tüskén, bozóton át – haza. |
| Megvolt a fáradsága bére: |
| hogy ne lássák a bátyjai, |
| hogy hazajusson vele épen, |
|
| Mert jöttek azok szörnyű garral, |
| – Héjha, János, de szép ruhád van!– |
| fújták hosszában-széltiben |
| a tüske-tépte rongy-ruhára; |
| pedig mi volt a rongy alatt! |
| az ősz király elé szaladt. |
|
| Apjuk elé szaladnak büszkén, |
| s nagy dicsekvésbe kezdenek, |
| mikor betoppan a tornácról |
| a legkisebb királygyerek; |
| ledobta kívül minden rongyát: |
| Megölelte a király: – Éljen, |
|
| Irigykedett a két idősebb, |
| de szólt az apjuk: – Hej, fiúk! |
| Halljátok a második próbát, |
|
| Fölkerekedtek a testvérek, |
| amerre mentek, elhalványult |
| Az ösvényen a két idősebb; |
| és másodszor is nekivágott |
|
| Megtalálta a kihalt kastélyt |
| sehol senki; csak a süket csönd; |
| a mohos bástyán megpihen; |
| jön már a kastély udvarán: |
| fénylik csudás fekete szőre |
| és csillag süt a homlokán. |
|
| Elmondta János, el a próbát, |
| s kérte, hogy segítsen neki, |
| mert kitúrják az örökéből, |
| azé lesz a fele királyság, |
|
| Hát térült-fordult csak a macska, |
| s hozott egy lesántult gebét, |
| csontja kiállt, lógatta földig |
| Elhült János a gebe láttán, |
| de addig kérlelte a macska, |
| míg végül fölkantározott. |
|
| Vigyázva ült a görhes lóra – |
| hát akkor az a rossz gebe |
| rázkódott egyet, s táltossá vált, |
| szikrákat hányt a két szeme. |
| Csitíthatta a kis királyfi, |
| öt lába volt és öt patával |
|
| – Hogy háláljam meg? – kérdi János. |
| A macska nem kér semmi mást, |
| csak törjön le hét rózsavesszőt, |
| s mérjen rá hetvenhét csapást. |
| Sírt-rítt a kis királyfi; végül |
| de mintha őt verné a vessző, |
| nyelte, nyelte a könnyeket. |
|
| Aztán nyeregbe! Száll a táltos; |
| már itt az ösvény; nem sokat |
| időz János; ím visszaváltja |
| Már jönnek is nagy kurjogatva |
| a bátyjai két szép lovon, |
| becsmérelik rozsdás gebéjét |
|
| a kastély-tornácra hívatták |
| nagy hűhóval az ősz királyt. |
| Kiment a király: – Hol van János? |
| – Ott húz egy lesántult gebét! – |
| mutatnak rá… Néz, néz az apjuk, |
| és könny futja el a szemét. |
|
| De fölkiált: – Hát akkor, rajta! |
| Ott áll, fiaim, a torony! |
| onnét zuhannak, mint a kő, |
| bújhatnak is szégyenletükben, |
|
| hát megrázkódik csak nyihogva, |
| s már ragyog! Nem ragyog: vakít! |
| Olyan szép aranyszőrű táltost |
| nem látott még ország-világ: |
|
| Megcsókolta a király Jánost, |
| és harmadszorra küldte el |
| három fiát, három királyfit: |
| a csillagos királyleányt. |
|
| Elmentek harmadszor az ifjak. |
| A két nagyobb az ösvényen; |
| a legkisebb királyfi újra |
| Kérlelte a fekete macskát, |
| azt a királylányt, akit ő már |
| látatlanul is úgy szeret. |
|
| – Megszerzem a csudás királylányt, |
| megszerzem s elibéd hozom, |
| rakj nagy tüzet az udvaron; |
| hányj belé minden tüskés ágat, |
| s mikor a láng fennen lobog, |
| hasíts ketté és vess a tűzbe, |
| különben nem lesz asszonyod! |
|
| Így beszélt a fekete macska… |
| János elbúsult: – Mért tegyem? |
| Hogy öljelek meg, jótevőmet? |
| Azt a csudás lányt sose lássam, |
| ha ilyen áron! – és leült; |
| fejét két tenyerébe hajtva |
|
| A macska meg csak mondta, mondta, |
| dorombolt és hízelkedett, |
| míg János rózsavenyigéből |
| rakott lobogó nagy tüzet. |
| Égett a máglya, égre lángolt; |
| hogy megtegye a szörnyűséget, |
|
| Kihúzta kardját hüvelyéből |
| s térdreesett a tűz előtt, |
| mert a lobogó venyigékből |
| kihajolt egy gyönyörű lány, |
| elfuvintva onnét a máglyát – |
| csillag sütött a homlokán. |
|
| Egy fényességes égi csillag, |
| bal orcáján pihent a hold, |
| és jobb felől a nap mosolygott, |
| szemében az ég kékje volt, |
| aranyhaja vállára omlott – |
| kell-e tovább is mondani? |
| Ott azon helyben megtanultak |
|
| A rég elátkozott királylány |
| volt az a világszép csoda. |
| Vitte haza, röptette őket |
| Elnyerte csudás kedvesével |
| csaptak is a tiszteletükre |
|
|
A táncos bárány
| Vakondtúráson ült a pásztor, |
| egy messzi torony tetejét. |
| dongók zümmögtek a virágon, |
| csillogó ökörnyál úszott. |
|
| Ült a legény és furulyázott, |
| prücskölt hozzá egy kis prücsök, |
| egy felhő árnya tükrözött, |
| piros nyelvű kócos kutyája |
| téringette a lusta nyájt, |
| bíbic sírt, ölyű szállt a napban, |
| ült a legény és furulyált. |
|
| Volt a juhok között egy fényes, |
| aranyszőrű bárány. – Mikor |
| a pásztorlegény furulyázott, |
| úgy táncolt, hogy porzott a por, |
| kiállt a nyájból, s billegette, |
| míg a pásztora furulyázott, |
| nem legelt az egy harapást. |
|
| Hét bárány volt a legény bére, |
| esztendő végén a gazdától, |
| csak azt a táncos szerzetet. |
| Ráállt az alkura a gazda – |
| s adatott útra a legénynek |
| egy cipót meg egy gomolyát. |
|
| Ment a legény s a szekérnyomban |
| bámulták az úton a népek, |
| Ráncigálták a legény ingét, |
| de ő nem adta, nem bizony, |
| beszélhettek, hogy tíz bárányt is |
|
| Éjjelre beszállt egy gazdához |
| keresett egy szélvédte sarkot, |
| ahol egy nyaláb szalma van. |
| Elaludt – és a gazda lánya |
| a bárányhoz nyúlt, hogy vigye, |
|
| Reggel a legény útra indult, |
| s a tolvaj lány is ment vele, |
| mert nem vált le az aranyszőrű |
| Alig értek a szomszéd házig, |
| a legény – és a táncos bárány |
|
| Fölállt a hátsó két lábára, |
| s táncolt az utca közepén, |
| táncolt a lány is, talpuk alá |
| fújta veszettül a legény, |
| rúgta a port vígan a bárány, |
| bárány hátán forgott a lány, |
| nem hagyta egy szuszra se félbe, |
|
| A pékné kinn állt udvarában, |
| kinézett, s látta a bolond lányt, |
| szaladt, hogy a hátára csapjon. |
| – Eriggy, te falu szégyene! – |
| ütötte a lányt a lapáttal, |
| s forgott a nyelve kereke. |
|
| Ha ütötte, hát meg is bánta, |
| a lányhoz ragadt a lapát, |
| hárman táncoltak a zenére |
| elöl a bárány, csillogó szőrén |
| a tolvaj lány – s az asszony is |
| sürgött-sergett a lapátnyélen. – |
| Így értek el a templomig. |
|
| Akkor fordult ki a templomból |
| nézte az aranyszőrű bárányt, |
| s hogy a két csúfság mit mível. |
| Szidta őket, mint a vadsóskát: |
| – Pogányok, menjetek haza! |
| De azok járták a bolondját, |
| mert folyton szólt a furulya. |
|
| Végül fogott a pap egy pálcát; |
| sipp-supp, csapkodott szaporán, |
| verte a lányt, a sütőasszonyt, |
| sipp-supp, verte, de igen ám – |
| az asszonyhoz ragadt a pálca, |
| táncolt a pap is, hogy a portól |
| nem látszott az út közepe. |
|
| A jámbor hívek megijedtek, |
| hogy elviszik a papjukat, |
| a táncolók után tolongtak, |
| elöl a vén kántor szaladt. |
| Húzták a papot, s táncolni kezdett |
| nagy kurjongatással a nép, |
| mintha a legény vad zenéje |
|
| Táncolva értek a városba. |
| A legény szállást keresett, |
| egy nyugodalmas, jó helyet. |
| Kapott a király kastélyában, |
| s a táncoló népséggel együtt |
|
| Lámpafújáskor a sötétben, |
| mikor már mindenki aludt, |
| a pásztorlegény kérdezgette |
| hogy láthatná-é a királylányt. |
| – Azt bizony nem – szólt a gyerek. |
| – Ágyban fekszik a szép királylány, |
| tizenhét napja nagy beteg. |
|
| Könnye csurgott ahogy mesélte, |
| – nem segíthettek a tudósok, |
| eleped a nagy búbánattól, |
| bohó szép szíve meghasad, |
|
| Reggel a legény a kastélyban |
| fölkereste az ősz királyt, |
| megkérte, hogy támogassák ki |
| a többit ő majd elintézi. |
| Örült a király: – Hej, fiam! |
| Feleségül kapod a lányom, |
| s mint király élhetsz boldogan. |
|
| A tornácra vitték a szép lányt |
| potyogtak a beteg tündérnek |
| sírt a király s a felesége, |
| sajnálták mind a sírba hulló |
|
| Hát egyszer csak az udvar végén |
| a legény egy sort furulyált, |
| ugrott az aranyszőrű bárány, |
| felállt a hátsó két lábára, |
| úgy táncolt át az udvaron, |
| vígan szólt a fafurulyácska |
| táncra ugrasztó hangokon. |
|
| Forgott a bárány és a szőrén |
| táncolt a lány, rúgta a port, |
| verte a lapát a lány hátát, |
| asszony hátán sipp-supp, a pálca, |
| pálca végén ugrált a pap, |
| a pap hátán a nép kurjongott, |
| földhöz verték a hasukat. |
|
| Nagy kacagás lett a tornácon, |
| a bús királylány kacagott, |
| csillagszeméből csurgott könnye, |
| Oldalát fogta a király is, |
| nem törődött a tekintéllyel: |
| táncba vitte az asszonyát. |
|
| A tánc után csaptak egy fényes, |
| hogy a világ nem látott szebbet |
| A pásztorlegény a szép lánnyal |
| kapott egy gazdag tartományt, |
| később az egész birodalmat, |
|
|
A háromágú tölgyfa tündére
| Hol volt, hol nem, egy búsuló királyfi; |
| anyja meghalt, és apja, a király |
| már három éve messze háborúzott; |
| üresen állt az egykor büszke vár. |
| Sehol egy lélek, csak a kis királyfi, |
| ő járt a gyomtól fölvert udvaron; |
| félt, mert magában nem ember az ember, |
| lelkét a bú fölverte, mint a gyom. |
|
| Megunta végül a magányos házat: |
| vállára puskát, kedves fegyverét, |
| s vadászni föl!… Három nap járta, járta, |
| királyi apja vadas erdejét, |
| de elkerülte a vadász-szerencse; |
| egy vad nem sok, de annyi se akadt, |
| szégyellte is magát a kis királyfi, |
| szégyenletében majd sírva fakadt. |
|
| Egyszer csak ugrik előtte a fűből, |
| s már szökne is egy nyúl a sűrübe. |
| – Hóha! – kiált és céloz a királyfi |
| hogy kapja ím a puska végire. |
| De térdre esik féltében a kis nyúl, |
| sír, sír – az erdő csöndjét fölveri, |
| míg megsajnálja, puskáját leejti: |
| – No, szaladj! – és még dobbant is neki. |
|
| Aztán egy róka került puskavégre; |
| az is könyörgött: – Aj, te, megbocsáss! |
| Jótettedet még meghálálom egyszer; |
| kellhet neked még egyszer jótanács!… |
| Nem lőtte hát meg a rókát se végül, |
| hagyta, hadd fusson, hátha egy napon |
| segíthet rajta; s ment tovább magában |
| azon a különös vadászaton. |
|
| Harmadszorra egy őz bukkant elébe; |
| szelíd szemében kérés, félelem; |
| megszánta őt is a királyfi: – Fuss hát! |
| Hogy lőhetnélek meg könyörtelen? |
| Futott az őz, de futtából felelt még: |
| – Hallgass a szómra, kis királyfi, te! |
| Időt ne mulass, tovább ne vadászgass, |
| csak fegyvertelen menj a sűrübe! |
|
| A sűrűben egy háromágú tölgyfa; |
| törd le egy ágát, abban rejtezik |
| egy ezüstszoknyás tündérlány; itasd meg, |
| itasd szegényt, mert igen szomjazik. |
| Azt a tündérlányt vedd el feleségül! – |
| S futott az őz, ment árkon-bokron át; |
| a királyfi meg a sűrűbe indult, |
| a háromágú tölgyig meg se állt. |
|
| Megtalálta a háromágú tölgyfát, |
| s letört egy ágat a királylegény: |
| kipenderült egy tündérlány az ágból, |
| ezüstszoknyában kiforgott szegény. |
| Ím fölkiáltott: – Adj innom, királyfi! |
| Egy korty vizet csak, mert szomjanhalok! |
| Egy korty vizet se ittam, amióta |
| a háromágú tölgy foglya vagyok! |
|
| Hogy adta volna az utolsó csöppig, |
| kínálta volna vizes kulacsát, |
| itatta volna; hanem elfeledte, |
| nem gondolta meg a kis őz szavát, |
| nem vitt magával vizet a királyfi, |
| s meghalt a tündér, szomjan elveszett. |
| Eltemette a királyfi és búsult, |
| búsult a frissen hantolt sír felett. |
|
| Aztán magában hazafelé indult, |
| de jött elébe a róka megint, |
| s így szólt: – Figyelj rám, búsuló királyfi! |
| Tégy te csak az én tanácsom szerint! |
| Eredj vissza a háromágú tölgyhöz, |
| a második ágában rejtezik |
| egy aranyszoknyás tündérlány; itasd meg, |
| itasd szegényt, mert igen szomjazik. |
|
| Teli kulaccsal ment vissza a fához, |
| a háromágú tölgyhöz a legény; |
| letörte róla a második ágat: |
| hát íme ott a tisztás közepén |
| kipenderül egy aranyszoknyás tündér, |
| kiszáll az ágból és vízért kiált; |
| ugrik hozzá a királyfi és nyújtja |
| a tündérlánynak vizes kulacsát. |
|
| Hiába volt a segítség; leomlott, |
| holtan borult a tündér a fűre. |
| Nem segített a közönséges forrás, |
| egy használt volna: az élet vize. |
| Eltemette hát őt is a királyfi, |
| hadd aludjon a csonka tölgy alatt, |
| a sírja mellé ült le búsultában, |
| rajzott fejében ezer gondolat. |
|
| Ült a fűben és hallgatta az erdőt: |
| zenebonáltak fönn a madarak; |
| cirpelt a tücsök és a sűrű lomb közt |
| átszűrődtek a rőt napsugarak; |
| a sűrűben kakukk sírta magányát, |
| cinke, csíz szólt és feketerigók; |
| a sombokorra fürgén kötögette |
| keresztül-kasul hálóját a pók. |
|
| – Ha megtalálnám az élet forrását, |
| hoznék belőle egy kulaccsal én! |
| Kortyintanék belőle egyet én is – |
| töprengett búsan a királylegény – |
| letörném végül a harmadik ágat, |
| és megmenthetném legszebb kedvesem, |
| s nem sajdítaná tovább szívemet |
| a boldogtalan, árva szerelem. |
|
| Elindult volna a világ végére, |
| egyszál gúnyában is, magányosan; |
| kereste volna az éltető forrást, |
| indult volna, de nem tudta: hogyan? |
| Akkor megállt előtte az a kis nyúl: |
| – Bízd rám, királyfi, én megmutatom, |
| hogy merre menjünk. – És el is vezette |
| egy végtelenbe kanyargó úton. |
|
| Rátaláltak az éltető forrásra, |
| vizet merített a királyfi hát, |
| kortyintott egyet, aztán hazaindult; |
| a háromágú tölgyig meg sem állt, |
| letörte róla a harmadik ágat, |
| s kiszáll belőle ím, a harmadik, |
| gyémántszoknyájú tündérlány, s vizet kér, |
| egy korty vizet, mert igen szomjazik. |
|
| A királyfi gyöngéden átölelte, |
| és nyújtotta a kulacsot neki, |
| ivott a lány mohón, s a víz csodát tett: |
| sápadt arca, ím, élettel teli; |
| táncol egy sort a tisztáson forogva, |
| röpül a táncban szép aranyhaja, |
| se lány, se tündér, több volt az a szépség: |
| talán maga a földreszállt csoda. |
|
| Táncolt egy sort a tisztáson forogva |
| és meghajolt a királyfi előtt, |
| köszöngette, hogy tölgyfabörtönéből |
| megváltotta az élet-vízzel őt; |
| ott azon helyben szerelembe estek, |
| mentek együtt az árva vár fele – |
| köröttük ugrált, örvendett a kis nyúl, |
| s fönn aranylott a lombok teteje. |
|
| Ahogy mentek, ím elértek egy kúthoz, |
| ott a tündérlány így szólt: – Kedvesem, |
| királyfi-mátkám, eredj haza innét! |
| Egy földi ruhát csináltass nekem! |
| Kivetkőznék a tündéri ruhából, |
| hogy tündérségem végképp letegyem! |
| Eredj, siess!… Indult is a királyfi, |
| míg majd szétvetette a szerelem. |
|
| Arra a kútra sokan odajártak, |
| hordták a vizét a környékbeliek. |
| Egy öreg fűzfa merengett fölötte, |
| hűsítette a gyűrűző vizet. |
| A kis nyúl elment onnét valamerre; |
| gondolt egyet a szép tündérleány: |
| nehogy meglássák a gyémántszoknyában, |
| fölmászott a fa görcsös derekán. |
|
| Ment a kútra vízért egy vén boszorkány, |
| s meríteni a kút fölé hajolt; |
| a vízen egy szelíd tükörkép rezgett |
| fényes-fehéren, mint a nyári hold. |
| A szép tündérlány arca tükröződött |
| a kút vizében; azt látta a vén. |
| Lecsalta hát a lányt maga elébe; |
| leszállt a tündér a földre, szegény. |
|
| A vén boszorka hízelgő szavakkal |
| kifaggatta a tündért; azután |
| vállon ragadta és a kútba lökte – |
| nagyot sikoltva elmerült a lány, |
| loccsant a víz és elnyelte a mélység, |
| magába zárta a boldogtalant, |
| soká gyűrűzött utána a tükre; |
| hal lett a lányból a vízben alant… |
|
| A boszorkánynak volt egy csúnya lánya, |
| lány-fejjel is már fertelmes banya, |
| hamut őrölt a markában egész nap, |
| kócba-gubancba ragadt a haja. |
| Szaladt az anyja: – Héj, ugorj, te lusta! |
| Királyné leszel! – Ugrott is a lány. |
| Gyémántszoknyát varázsolt rá a vénség, |
| s már tolta föl a fűzfa derekán. |
|
| Ott üldögélt a csúnya lány a lomb közt, |
| mikor az úton a királyfi jő. |
| Látja elbúva kedvesét, s lehívja; |
| addigra fut a kis nyúl is elő. |
| Leszáll a fáról a boszorka lánya. |
| – Itt az új szoknyád! Öltözz, kedvesem! – |
| szól a királyfi s elfordul a nyúllal. |
| Öltözködik a csúfság kényesen. |
|
| Felleg borul a királyfi arcára, |
| mikor elébe áll a lány-banya. |
| – Hát szépséged? – kérdezte ijedten, |
| úgy meglepte sötét ábrázata. |
| Az mást se mondott: – Jaj, tündéri arcom! |
| Jaj, gyönge orcám, a nap égeti!… |
| Hitt a királyfi, és még szánva-szánta, |
| bár szíve súgta: „el ne hidd neki!” |
|
| De papot hívott, lakodalmat laktak, |
| hét nap, hét éjjel folyt a lé s a lé; |
| királyné lett a boszorkány leánya, |
| fejet hajtani járultak elé. |
| Az anyja egyszer vízért ment a kútra, |
| hát meglát lenn egy csöpp aranyhalat! |
| Úszkál cikázva, úszkál lenn a vízben – |
| a vén banya a lányához szaladt. |
|
| A kútba lökött tündér volt a csöpp hal; |
| csak várta egyre régi kedvesét, |
| hogy elvetődik egy napon a kúthoz |
| és fölfedezi szörnyű börtönét. |
| De a boszorkány nem nyugszik, az álnok, |
| lelkében sötét bosszúért kutat: |
| lányára bízza, hogy királyi férje |
| meresse ki az útmenti kutat. |
|
| Hát kornyadozni kezdett a királyné. |
| – Mi lelt, kedvesem? Mondd csak, mi bajod? – |
| lép a beteghez búsan a királyfi. |
| – Jaj, kedvesem uram! Még ma meghalok, |
| ha nem ehetek halat vacsorára! |
| Meríttesd ki az útmenti kutat! |
| Aranyhal úszkál gyűrűző vizében, |
| mást nem kívánok, csak aranyhalat! |
|
| Utolsó cseppig a kutat kimerték; |
| ím, ott a hal az iszap fenekén, |
| ott vergölődik az a csöpp aranyhal, |
| nap csillog-villog arany pikkelyén. |
| Hanem hiába: vitték a szakácshoz, |
| nem volt számára semmi kegyelem, |
| elpusztíttatta a gonosz királyné |
| a csöpp aranyhalat könyörtelen. |
|
| Mikor a szakács mosta a halacskát, |
| földre hullott a pikkely apraja. |
| Hát a pikkelyből három nap alatt nőtt |
| egy csudálatos aranyalmafa. |
| Minden éjszaka termett a csudás fa, |
| csak rázni kellett reggel, s hullt le már, |
| hullt a fűbe az alma számolatlan; |
| megtelt naponta hetvenhét kosár. |
|
| Ment is hamar a királyné elébe, |
| s verte a vasat a gonosz banya: |
| – Vigyázz, lányom! Az átkozott tündér |
| a csuda-termő aranyalmafa! |
| Vágasd ki azt a fát király uraddal! – |
| Sírt a királyné, úgy kérte urát, |
| hogyha szereti, ítélje halálra, |
| vágassa ki a csudás almafát. |
|
| Kivágatta hát kedves almafáját, |
| s búsult a királyfi. Ímé a kert |
| csupaszon állt; a csudás fa a földön, |
| a fejszés ember lábánál hevert; |
| egyik ágán egy aranyalma fénylett, |
| egy árva alma reggel ottmaradt. |
| A királyfi a favágónak adta, |
| s nézte búsan a csupasz ágakat. |
|
| Csak járt a kertben, helyét nem találta, |
| nem tudta szegény feje, mit tegyen!… |
| Otthon az ember kirakta az almát: |
| csudás fényesség támadt hirtelen. |
| Az aranyalma héja tündökölt úgy; |
| este nem kellett lámpást gyújtani. |
| Örült a fejszés meg a felesége, |
| ujjongtak három apró lányai. |
|
| Reggel a fejszés fogta a szerszámát, |
| ment az erdőre, döntögetni fát, |
| de segítségnek elhívta magával |
| rőzsézni három lányát s asszonyát. |
| Az aranyalmát egy szegletbe dugták; |
| ágy se bevetve, söprés se; gyerünk! |
| Csak siettette lányait az apjuk, |
| fát irtani a fejszés emberünk. |
|
| Fáradtan értek haza az erdőről |
| de megtorpantak már a küszöbön: |
| fénylett a szoba, tisztára söpörve, |
| tányérok, bögrék – mind a helyükön. |
| Beágyazott egy jó cseléd napközben, |
| az asztalon, ím ott a vacsora; |
| és a szegletből kiragyog az alma, |
| csakúgy tündöklik a szegény-szoba. |
|
| Kisöprögetett és vacsorát főzött |
| másnap is az a látatlan cseléd. |
| Harmadnap délben ment haza az ember: |
| már asztalon a bőséges ebéd. |
| Így ment egy hétig; csuda jött csudára, |
| volt enni-inni, volt bőségesen; |
| lámpásuk volt a fényes aranyalma, |
| az világított tündökletesen. |
|
| Egy reggel aztán elbújtak a lányok, |
| hogy meglessék a csudát; de nagyon |
| furdalta őket a kíváncsi ördög, |
| beleskelődtek hát az ablakon. |
| Az aranyalma éppen akkor mozdult, |
| hát még csak akkor fénylett a szoba! |
| Mert az almából kilépett a tündér, |
| a gyémántszoknyás eleven csuda! |
|
| Beszaladtak a lányok a szobába, |
| s körbefogták ím az ijedező, |
| nádszálderekú, aranyhajú tündért, |
| hiába próbált menekülni ő. |
| Aztán megbékélt; estig játszadoztak; |
| csodálkozott a favágó, szegény, |
| mikor belépett, s meglátta a tündért |
| gyémántszoknyában a ház közepén. |
|
| A lányokkal aludt éjjel a tündér, |
| de fölsírt éjjel, s olyan szomorún! |
| Csak forgolódott, messze járt az álma, |
| messze mátkáján, a királyfiún… |
| Reggel a lányok mentek az erdőre, |
| mentek anyjukkal rőzsét gyűjteni. |
| Kiült a tündér az árok partjára, |
| hulltak a fűre csillag-könnyei. |
|
| Az árokparton sírdogált magában, |
| mikor az úton arra lovagolt |
| hóka lován a búsuló királyfi, |
| s a sírdogáló lány fölé hajolt. |
| Letörölte az arcáról a könnyet: |
| megismerte a régi kedvesét; |
| elűzte hát a boszorkány leányát, |
| s újra megkérte a tündér kezét. |
|
|
A repülő farkas
| Talált a kakas a szeméten |
| egy csillogó pénzdarabot, |
| elhívta gyorsan a kocsmába |
| – Gyere, komám, egy meszely borra – |
| Ment is a tyúk a tarajossal |
|
| Útközben melléjük szegődött |
| egy tapsifüles kicsi nyúl, |
| egy vörös róka meg egy farkas, |
| így bandukoltak jámborul. |
| Mikor egy mély árokhoz értek, |
| kihörpinthet kilenc kupát! |
|
| Átugrálták az árkot sorban, |
| toporzékolt az árok mélyén, |
| még a könnye is megeredt, |
| félt a koma, hogy éhen pusztul |
| észreveszi és agyonszúrja |
| vasvillájával egy legény. |
|
| A kismadárkák arra jártak, |
| s meg is esett a kicsi szívük |
| – Hordjatok ide gizecskéket, |
| annyit, hogy kimászhassak innét, |
|
| Négy csonka fám van az erdőben, |
| költhettek rajta fiakat – |
| bizonygatta a farkas. Hordták |
| Három napig tömték az árkot, |
| fölszedegettek buzgalmukban |
|
| Elhagyta börtönét a farkas |
| és átadott egy csonka fát, |
| ki is költöttek a madárkák |
| az új fészekben hét tojást. |
| Nőttek a csöpp fiókák szépen, |
| bontogatták a szárnyukat, |
| éhes szájjal az anyjukat. |
|
| A farkas leskődött a fánál, |
| – Hé, kismadár, megebédelnék, |
| mert kivágom a csonka fámat |
| és fölszántom a földemet, |
| s az ekét húzó két ökörrel |
|
| Megijedt nagyon a madárka |
| száját törülte, jóllakott. |
| Aztán keresett egy hűvös fát, |
| s aludt szuszogva estelig. |
| Akkor elment újra a fához: |
|
| Sírt-rítt a fán a kismadárka, |
| vérzett a szíve, kis öklével |
| de félelmében lehajintott |
| tátotta nagy száját a farkas |
|
| Harmadszor is kért egy fiókát. |
| még egy fiókát a farkasnak, |
| folyt a könnye a csonka fáról, |
| gubbaszkodott a fészkiben. |
| Megrebbent és nagyot sóhajtott: |
| – Szakadj meg, te szegény szívem. |
|
| Egy öreg varjú kószált arra. |
| – Mért sírdogálsz, te kismadár? – |
| kérdezgette… – Elpanaszolta, |
| hogy fölhabzsolja a betyár |
| s ha nem dobál le eleget, |
| kivágja a fát, s rágyuratja |
|
| és töprengett egy kicsidég. |
| – Ne higgy az álnok farkasának – |
| a madárkához így beszélt. |
| – Ha kéri tőled a fiókát, |
| feleselj bátran: hozd a fejszéd, |
|
| Elszállt a varjú, s a madárka |
| Ment a farkas a csonka fához, |
| – Hajigálj le a fiókákból, |
| mert betyárul éhes vagyok! – |
|
| És lekiáltott: – Hozd a fejszéd, |
| Kopogtak a farkas fejére, |
| – Ördög bújjék a főkötődbe – |
| morgott a farkas mérgiben. |
| – Tudom, hogy ki adott tanácsot – |
| szólt s elsompolygott dühösen. |
|
| Elbújt egy rakás búzaszembe |
| Meglátta a búzát a varjú, |
| rimánkodott az öreg varjú: |
|
| – Eressz el, komám – könyörögte –, |
| repülhetsz, mint a madarak. |
| Ráállt a farkas. És a varjú |
| fölkapta, aztán vitte föl |
| a bárányfelhők országába, |
| hol az arany nap tündököl. |
|
| A felhők fölött megkérdezte |
| hogy látja-é a kerek földet. |
| – Látom, csak repüljünk tovább! – |
| Még magasabbra szállt a varjú, |
| fejüknél ragyogott a nap. |
| – Mit látsz a földből? – kérdezgette. |
| – A fákat meg a bokrokat. |
|
| Elszállt a varjú a nap mellett, |
| a farkas bámulta a földet, |
| mint egy parányi tűfejet. |
| Végül eltűnt a föld alóluk. |
| – No, hadd repüljek egymagam! – |
| Örült a farkas… Elengedte |
|
| Repült a farkas, mint a fejsze, |
| gyorsan zuhant a föld fele, |
| kibukkant a bárányfelhőkből |
| – Szaladj szikla, mert agyoncsaplak! – |
| de nem hallgatott rá a szikla, |
| meg se mozdult a helyiből. |
|
| Lezuhant a kemény sziklára |
| izzé-porrá törött a sziklán, |
| nyekkent, akár a bőrduda. |
| A kismadárkák egész nyáron |
| vígan éltek a csonka fán, |
| majd elrepültek messze délre |
| egy csúnya őszi éjszakán. |
|
|
Az égigérő fa
| A világ végén túlnan valahol, |
| volt egyszer egy királyi palota, |
| hetvenhét tornya szikrázott a napban, |
| sarkig tárva hetvenhét kapuja; |
| ha termeivel az ember betelt, |
| fő-fő látványnak ott volt még a kert. |
|
| Mert a kertben – ha dér, ha fagy, ha tél, |
| hó hullhatott – csak nőtt a liliom, |
| nem pergette le levelét a rózsa, |
| nem hervadozott egyetlen szirom; |
| zöldelt a fű a téli utakon, |
| s zengett a víz a márványkutakon. |
|
| A kenderszakállú öreg király |
| egész nap csak az ablakában ült, |
| nem érdekelte semmi a világból, |
| csak könyökölt és kertjének örült, |
| no meg lányának, mert egy lánya volt, |
| szebb, mint a kert, a nap, az ég, a hold. |
|
| Ott könyökölt az apjával a lány, |
| ott nézdegélt reggeltől estelig, |
| míg egy napon a király eltűnődött, |
| hogy az idő de gyorsan is telik, |
| s holnap a lány már nem mai virág, |
| s leszólja majd az oktalan világ. |
|
| „Bimbó-korában adom férjhez őt” – |
| határozott; és így szólt neki: – Haj, |
| öreg vagyok már országolni, lányom! |
| Vénebb vagyok egy évvel, mint tavaly! |
| Olyan királynak jár-e korona, |
| akinek elhullt harminckét foga? |
|
| Hozzád illik a trón, de még hogyan! |
| Belőled lenne még csak a király!
|
| Ej, mit beszélek? Még csak a királynő!
|
| De előbb férjhez kéne menni már. |
| Hány kérő cselleng itt a ház körül – |
| válassz már egyet a java közül! |
|
| De hiába beszélt a bölcs apa. |
| Fülét befogva elszaladt a lány; |
| elbújt a kertben, hogy senki se lássa, |
| ott sírdogált a vén király szaván. |
| A kormányzásra gondolni se mert, |
| kérőre se; csak egy kellett: a kert. |
|
| Sétált le-föl a rózsái között, |
| s így hüppögött: – Én inkább meghalok, |
| ha nem nézhetem örökké a kertem, |
| de trónra ülni soha nem fogok! |
| Nem kell énnekem senki dalia, |
| mégha maga a burkus cár fia! |
|
| Alig ejti ki utolsó szavát, |
| egy sötét felleg száll a kert fölé, |
| kisistereg a fellegből egy sárkány, |
| s ront egyenest a királylány felé; |
| elézuhog, fölkapja, s száll vele, |
| utána elsötétlik fellege. |
|
| Ült ablakában az öreg király, |
| és látta azt a futó felleget, |
| lányát a kertben s fölötte a sárkányt, |
| amint köréje szárnyat terjeget; |
| látta karma közt vergölődni lányát, |
| még messziről is lobogni ruháját. |
|
| Néz utána és szíve elszorul, |
| két öreg szeme elhomályosul, |
| aztán kibuggyan téveteg a könnye, |
| s az első csöpp a szakállára hull; |
| utána hull a többi nagy özönben, |
| és ráncos arca fürdik a sós könnyben. |
|
| Ott lepi meg az álom, este már; |
| ültiben alszik el az ősz apa; |
| még álmába is átérzik a kínja, |
| akkor lesz bánat csak a bánata; |
| mert az az álom mondja meg neki, |
| hogy egyszem lányát hol keresheti: |
|
| Van egy tenger a világ közepén, |
| tenger közepén vagyon egy sziget, |
| aki arra a szigetre elindul, |
| át kell ússza az irdatlan vizet; |
| s ha nem veszejti el vízi-halál, |
| a szigeten egy tölgyfára talál. |
|
| Az a tölgyfa éppen az égig ér; |
| lakik a sárkány; ott van börtönében, |
| ott raboskodik a lánya, szegény. |
| „Hogyan jut onnét az a lány haza?” – |
| kiáltott és fölébredt az apa. |
|
| Kidoboltatta kisbíróival, |
| hogy fél országát kapja az a hős, |
| s rá lánya kezét, aki bátrak bátra, |
| kinek a halál kedves ismerős; |
| mert azzal játszik az a vakmerő, |
| ha erre a próbára áll elő. |
|
| Hirdették fennen mind a kisbírók, |
| hogy mit álmodott az öreg király, |
| az meg csak várta ott az ablakában, |
| hogy a próbára elébe ki áll: |
| indulni föl az égigérő fára, |
| a kilencfejű sárkány városába. |
|
| De a sok kérő sorra elszelelt, |
| inkább hagyták a királylány kezét, |
| kockára vetni egy se merte volna |
| a sárkány-próbán földi életét; |
| az égigérő fára mászni se, |
| nem akaródzott még meghalni se. |
|
| Könyékre dőlve búsult a király, |
| már nappal-éjjel ablakában ült, |
| hanem annak a csudálatos kertnek, |
| virulhatott az! – csöppet sem örült; |
| ott járt szeme az égbolt kék falán, |
| csak azt kutatta: merre az a lány? |
|
| Volt egy királyi disznó-legelő, |
| rajt szamárkóró s királydinnye nőtt, |
| de megélt azon a királyi csürhe, |
| szerették a disznók a legelőt; |
| hiába volt a királyukon rontás, |
| az ő királyuk gyerek: a kiskondás. |
|
| Az őrizte a király disznaját, |
| egy piszeorrú kis kondásgyerek; |
| látta ő is az égre rontó sárkányt, |
| s farka után a sötét felleget; |
| azóta nem szól, csak búsul, búsul; |
| nap süt: hiába; neki beborul. |
|
| Egyszer melléje sírül egy malac, |
| s így szól: – Kis gazdám, ne búsulj sokat! |
| Amért csak egy göndör malacka volnék, |
| megérthetem a gondolatodat! |
| Ha sért a szóm, hát akkor megbocsáss, |
| ha nem, hát akkor itt egy jótanács: |
|
| Ne ülj hiába itt, a legelőn, |
| fejed-lógatva; hogyha kell a lány, |
| ha már ennyire beléhabarodtál, |
| eredj a rabló szörnyeteg után; |
| ne töprenkedj halálon-életen, |
| mert elemészt a sóvár szerelem! |
|
| Hanem pattanj a hátamra, fiú, |
| kapaszkodj meg a két fülembe jól, |
| aztán ég áldjon, te királyi csürhe, |
| nem látsz többet, legelő; te se, ól; |
| hipp-hopp, a szélnél gyorsabban megyünk, |
| a fellegekkel versenyt repülünk! |
|
| Mert nem akármilyen malac vagyok, |
| tudd meg, kis gazdám, táltos vagyok én, |
| de rólam nem szólt soha még mese, |
| csak-táltos-lóról zengett költemény; |
| pedig a malac ritka fajta táltos, |
| a hírünk ront el mindent, az az átkos! |
|
| A kiskondás elámult ültiben, |
| de folytatta a csudás kismalac: |
| – Eridj, kis gazdám, mondd meg a királynak |
| hogy te még máma mindent idehacc;
|
| így mondta: máma, hacc – parasztosan; |
| túrt egyet és folytatta komolyan: |
|
| Kérj a királytól útra kenyeret, |
| meg kérj három körmöci aranyat, |
| töltsd meg a zsebed makkal, aztán uzsgyi! |
| már szálldosunk föld fölött, ég alatt; |
| az égigérő fáig meg sem állunk, |
| ott meg valamit majd csak kitalálunk! |
|
| Úgy tett a pisze kiskondás-gyerek: |
| föltarisznyázott, aztán útra, föl! |
| Amerre rabmadár a kis kisasszony, |
| ahol a sárkány vára tündököl. |
| A kismalac fülét két kézre fogta; |
| hogy le ne essen, jó erős marokra. |
|
| Szálltak gyorsan, föld fölött, ég alatt, |
| a táltos-malac repült, mint a szél; |
| egy pillantásra ott volt lovasával, |
| ott a világ kellős közepinél; |
| a kiskondás csak szédelegve néz: |
| lenn pusztaság, de az a puszta: víz. |
|
| A második szempillantásra ím: |
| a tengerben egy zöldelő sziget. |
| Olyan az ama vízi pusztaságon, |
| mint a Szaharán egy füves liget; |
| azért gondolta ki egyszer az Isten, |
| hogy legyen honnét a vízre tekintsen. |
|
| Leszállt a táltos, le a szigeten. |
| Leszállt hátáról, le a lovasa. |
| Ott magasodott előttük az égig, |
| ott a sziget közepén az a fa, |
| amék tetején áll a sárkány vára, |
| s a vártoronyban ott a rabmadárka.
|
|
| hogy egy kicsit pihenjenek, |
| maguknak erőt gyűjtsenek; |
| volt kenyér a fiúnak enni, |
| de makk a kismalacnak semmi! |
|
| Mert kért a gyerek kenyeret, |
| kért makkot is a kismalacnak, |
| de az bizony otthon maradt; |
| makk nélkül pedig nincs erő, |
| az égig hogyan szálljon ő?! |
|
| Búsult a táltos kismalac, |
| még sírt is egy sort: – Látod-e, |
| mert nem figyeltél a szavamra, |
| most itt kell hagyjalak magadra! |
|
| de figyelj, mert aztán magadra vess: |
| vakard végig a hátamat, kis gazdám, |
| a szőr között aranyszálat keress; |
| tépd ki s tekerd a kisujjad köré, |
| aztán mehetsz a szörnyeteg elé. |
|
| Szótfogadott a kis kondásgyerek; |
| aztán a fára! Föl a csúcsra, föl! |
| Ahol rabmadár az a kis kisasszony, |
| ahol a sárkány vára tündököl. |
| Szakadt ruhája, hámlott le a bőre, |
| de meg nem állt, míg nem ért a tetőre. |
|
| Végül fölért; alatta messze lenn |
| a tenger mint nagy legyező terül, |
| az alsó ágakra felhők akadtak, |
| csillag süt ki a lombsátor közül; |
| csúcsa valóban éppen égigérő, |
| nem járt e fán még senki fia élő! |
|
| Egyszer csak lát egy roppant levelet, |
| nem tartja, csak egy gyönge-vékony ág, |
| de ráfér arra az egy falevélre, |
| rá ott a fán akár egy más világ; |
| az is van ott: a szörnyeteg világa, |
| már messziről tündöklik sziklavára. |
|
| Tart egyenest a várnak a gyerek, |
| de kakas-sarkon forog az a vár, |
| hujjoghat és rekedtre kiabálhat, |
| jár, mint a szélvész, ugyan meg nem áll; |
| villog a napban ezer ablaka, |
| tündöklik színarany garádicsa. |
|
| Ha rálépett egy garádicsra is, |
| nagyot nyekkent a vad sárkány-fűben, |
| s forgott a vár továbbra rendületlen, |
| ugorhatott rá újra mérgiben; |
| a veszett forgás ledobta a várról, |
| le színarany forgó garádicsáról. |
|
| Akkor eszébe jut a kismalac, |
| s az arany szőrszál; azt vágja oda, |
| azzal célozza meg a kakas-sarkot, |
| s íme: megáll a forgó palota. |
| Hát besétál gyémántos kapuján, |
| föl tündöklő arany-garádicsán. |
|
| Megy a kiskondás át a palotán, |
| termeken át, a vártoronyba föl; |
| sehol senki; csak a csüggedező ének |
| szállong le a toronyszoba felől: |
| a kis királylány énekel, az árva, |
| a sárkány-fészek börtönébe zárva. |
|
| A lépcső a börtönig kanyarog; |
| az az ének vezeti lépteit. |
| Fölér a gyerek, az ablakra koccant, |
| köhint, s „szabadra” nagy bátran benyit: |
| ott ül az elrabolt királylány, |
| rabsorsa fölött sírdogálván. |
|
| A sárkány ingét foltozgatja épp, |
| de a kiskondás láttán földerül. |
| Kérdezgeti, hogy a földi világból |
| az égigérő fára mint kerül. |
| Elmondja sorra a kondásgyerek; |
| a kisasszony már vállán pityereg. |
|
| Mikor apját is fölemlegeti, |
| nyakába borul: – Él-e még apám? |
| Aztán körültáncolja a kiskondást, |
| úgy megörül jóhír-hozó szaván; |
| hanem az öröm igen korai, |
| mert jön a baj, mégcsak az igazi!… |
|
| Nagyot döndül a kastély kapuja, |
| csakúgy rezeg a torony ablaka: |
| kilenc mérföldről dobta buzogányát, |
| s szárnyalt utána a sárkány maga; |
| ront egyenest a kiskondás-gyerekre, |
| és ordibál a foga közt heregve: |
|
| – Állj elibém, te földi vakarék! |
| Mielőtt meghalsz, még hadd lássalak! |
| Mert nincs isten, ki ellene tehetne, |
| hogy tulajdon véredbe mártsalak! |
| Akárki fia volnál, mondhatom, |
| hármat se számolsz, úgy csaplak agyon! |
|
| Sírt a királylány, könyörgött neki, |
| hogy ne bántsa a vakmerő fiút. |
| Lecsillapodott lassankint a sárkány, |
| s a kiskondás már látta: van kiút. |
| Végül a sárkány így szólt kegyesen: |
| – Jól van, nem bánom, élj; megengedem. |
|
| De szolgálatomba szegődsz, fiú! |
| Kezedre adom lesántult gebém. |
| Ha kikúrálod sánta-csámpa lábát, |
| tán megmarad a fejed a helyén! |
| Csak állt a fiú szótlan; nézte őt |
| a kis kisasszony, a kis vakmerőt. |
|
| Még ráparancsolt az a szörnyeteg, |
| hogyha abrakért nyerít a lova, |
| s zabot kíván, csak vessen elé szénát, |
| ha szénát kér, zabot vessen oda; |
| akármit kérjen, mást adjon neki – |
| ha nem: étkül a hollóknak veti! |
|
| Ment a gyerek az istállóba; ím |
| a hídláson feküdt a sánta ló: |
| vedlett a szőre, bordája kilátszik, |
| lehorgad feje, le a búsuló; |
| zab, széna, sarjú – nem kell semmi sem. |
| Csak felhorkant a szalmán fektiben: |
|
| – Ne kínálgass, te kiskondás-gyerek! |
| Zab, széna, sarjú – nem is állhatom! |
| Abraknak égő parazsat kívánok, |
| égő parázs csak az én abrakom! |
| Azért nem adat parazsat a sárkány, |
| mert félti tőlem életét, a hitvány! |
|
| Ha a királylányért jöttél, fiú, |
| segítek rajtad, hanem adj nekem |
| parázs-abrakot; vagy foglyok maradtok, |
| a sárkány foglyai időtelen. |
| Hatalma titkát csak magam tudom, |
| s erőre kapva elpusztíthatom. |
|
| Már indult a parázsért a gyerek, |
| de így szólt az a sánta-csámpa ló: |
| – Meglát a sárkány, s véged, kicsi gazdám, |
| a nagy sietség, hidd meg, sose jó! |
| Van messze innét egy fekete bálvány, |
| ott imádkozik vasárnap a sárkány. |
|
| Akkor csinálj tüzet az udvaron, |
| tizenhét öl száraz fát egyberakj, |
| gyújtsd meg, s ha lángja mind parázsra hamvad, |
| egy lapát parázzsal hozzám szaladj; |
| a többi már az én dolgom leszen. |
| De addig vigyázd magad ügyesen! |
|
| Elérkezett vasárnap nehezen. |
| Ment a sárkány a bálványa elé. |
| Máglyát rakott a kiskondás; leégett, |
| le a máglya; lapátot ím elő! |
| A parázs közé azzal a lapáttal! |
| Az istállóba azzal a parázzsal! |
|
| Meg se szusszant a sánta-csámpa ló, |
| úgy falta föl a lapát parazsat. |
| Rázkódott egyet és az istállóból |
| dobogva ki az udvarra szaladt; |
| neki a pattogó parázsnak, |
|
| Csak hüledezett a kondásgyerek, |
| de akkor lepődött meg igazán, |
| mikor a ló a hamut is lenyelte |
| és átbucskázott hétszer a nyakán: |
| hét színbe játszott csudás szőre fénye, |
| zizgett a szélben aranyos sörénye. |
|
| Felleget fútt a táltos orrlika, |
| magasba vágta szép-okos fejét, |
| nem ismerte föl a kiskondás benne |
| a szőre-vedlett, sántító gebét; |
| aranypatkója és öt lába volt – |
| fölágaskodott s döngve dobrokolt. |
|
| Aztán nyerített: – Kis gazdám, figyelj! |
| Kéne egy kantár s hátamra nyereg! |
| Kéne egy kard is: eredj a pincébe, |
| egy öreg hordón azt is megleled; |
| van ott rád még egy rozsdaverte vért. |
| Addig megyek a kis kisasszonyért! |
|
| Szaladt a gyerek a pincébe le; |
| kantár, nyereg, kard – mind előkerült, |
| keresi azt a rozsdamarta vértet, |
| ott a hordó, de a vért helye – hült.
|
| Siet föl ím a pince-grádicson – |
| hát ott a sárkány már az udvaron… |
|
| Olyat ordít, hogy belereng a vár: |
| – Te földi féreg, héj csak, hova mész? |
| Mi jobb, felelj: ha négy darabba váglak, |
| vagy börtönömben egyen a penész? |
| Ej, mit! Leütlek, mint egy rossz kutyát; |
| de tölts meg előbb tíz boros kupát! |
|
| Mert inni kell az üdvösségedért, |
| hogy meg ne sértsem a bálványomat! |
| Koccintottak; de a gyerek kezében |
| a boros kupa csordultig maradt; |
| egyre a halál járt eszében, |
| ült az asztalnál falfehéren. |
|
| A sárkány újra töltetett, |
| s ivott. Volt hoppsza, csuhaj, héj, ihaj! |
| Kilenc kupát vedelt ki egy ivásra, |
| iszos gégéjén folyt le az ital, |
| végül váltott a színe zöldre, |
| s lebukott részegen a földre. |
|
| Ott állt fölötte a kondásgyerek, |
| nézte a tajtékozva horkolót. |
| „Kihúzza-e a kardját hüvelyéből, |
| azt a magától járó gyilkolót?” – |
| Így töpreng, mikor nyerít messziről |
| a táltosa az udvar végiből. |
|
| Szalad hozzá; azt mondja ím a ló: |
| – Ne bántsd a sárkányt, mert ha egy fejét |
| leütnéd azzal az éktelen karddal, |
| csak növelnéd még szörnyű erejét; |
| fölkel, hogy minket megszakasszon, |
| és rab marad a kis kisasszony! |
|
| Másképp veszejtsük el a gonoszát! |
| Nyergelj s gyerünk, míg alszik részegen! |
| Van egy vaddisznó kinn a vadas erdőn, |
| egy dühös vadkan él a sűrűben; |
| már röptetünk, de kapaszkodj belém, |
| ha szédülsz itt a világ tetején! |
|
| Az a vaddisznó nyulat rejt fejében, |
| iskátulyát őriz a nyúl feje, |
| iskátulyában kilenc lódarázs zúg, |
| azokban él a sárkány ereje; |
| azt kell, kis gazdám, összerontani, |
| s rá a sárkányra, vérét ontani! |
|
| Átröptettek egy sűrű fellegen; |
| ott voltak már az erdő közepén; |
| horkant a vadkan, s csörtetett feléjük, |
| át a bokrok leveles sűrüjén; |
| ugrott a táltos könnyű lábbal, |
| s odazuhintott öt patával. |
|
| Eldől a vad; elő kard; ím a nyúl |
| ugrik; utána; el már nem szalad; |
| fejében ott az iskátulya; abban |
| a lódarázs zúg; majd az ég szakad; |
| iskátulyára tiprat a kiskondás, |
| nincs abba többé semmilyen zsibongás. |
|
| – No, kicsi gazdám – szólal meg a táltos –, |
| bátran mehetünk már hazafelé. |
| Röptettek vissza; megyen a kiskondás |
| egyenesen a szörnyeteg elé. |
| Nincs annak már szúnyognyi ereje, |
| föld felé húzza a kilenc feje. |
|
| – Megölted az erőmet, igaz-e? – |
| nyögött a sárkány. – Megöltem bizony! – |
| felelt a gyerek. – S te se élsz sokáig, |
| életedet a kardomra bízom. |
| Azzal elfordult; a kard nekiállt; |
| és halt a sárkány dicstelen halált. |
|
| Föl a toronyba! Szalad a gyerek! |
| Ott a királylány; sír, sír egyedül. |
| A sárkány ingét vasalja egy deszkán, |
| de a kiskondás láttán földerül. |
| Mondja sorra a kiskondás-gyerek; |
| a kisasszony már vállán pityereg. |
|
| Fogja a pisze kiskondás-gyerek, |
| fogja a kezét s elmondja neki: |
| amióta a sárkány elrabolta, |
| nincs más érzése, csak hogy: szereti. |
| A királylány csak szemével beszél, |
| ám az a beszéd „igennel” felér. |
|
| Hanem földobog hozzájuk a táltos: |
| – Indulni kéne, kis gazdám, haza! |
| Leugratni az égigérő fáról, |
| mielőtt meglep még az éjszaka… |
| Hát mindketten a táltosra fölültek, |
| s az égigérő fáról elrepültek. |
|
| A fa alatt ott várt a kismalac; |
| sétált le-föl, kis gazdájára várt. |
| Hátára vette át a kis kisasszonyt, |
| s a két táltos hazáig meg nem állt; |
| egyszerre értek haza mind a ketten, |
| s lovasaikat letették a kertben. |
|
| A kenderszakállú öreg király |
| még akkor is az ablakában ült, |
| nem érdekelte semmi a világból, |
| csak könyökölt; a kertnek sem örült, |
| egyszer csak ím, szalad a lánya, |
|
| a kiskondáshoz ment a kis kisasszony, |
| szerették egymást, még milyen nagyon! |
| Illett a kiskondás a lányhoz, |
|
| Abból bizony a kismalacnak |
| egy nagy áldomást fizetett! |
| Mert a kis malacé az érdem, |
| hogy nem él már kondás-kenyéren. |
|
| A világ végén túlnan valahol |
| megvan még a királyi palota, |
| hetvenhét tornya szikrázik a napban, |
| sarkig tárva hetvenhét kapuja, |
| ha termeivel az ember betelt, |
| fő-fő látványnak ott van még a kert. |
|
| Mert a kertben – ha dér, ha fagy, ha tél, |
| hó hulladozhat – nő a liliom, |
| nem pergeti le levelét a rózsa, |
| nem hervadozik egyetlen szirom, |
| zöldel a fű a téli utakon, |
| és zeng a víz a márványkutakon. |
|
|
|