Az égigérő fa

 

 

 

 

Erőntúlvaló

Egy hétfalusi csángó asszony
elszalajtotta a fiát,
hogy a kenyérsütéshez vágjon
az erdőben egy ölnyi fát.
Elment a legény, és tövestől
szaggatta ki a tölgyeket,
rá is adták a falujában
az Erőntúlvaló nevet.
Nagy buzgóság fogta el egyszer
a szép szál Erőntúlvalót,
kiment a havasra s fenyőből
csinált egy nagy cséphadarót,
vállára kapta egy kapással,
szusz nélkül, mint a pálcikát.
Gondolt egyet és fölkereste
Kastélyában a vén királyt.
Kinn ült a király a pitvarban
egy csomós rönkön és pipált.
Kérdi a legény tisztességgel,
hogy csépeltet-é gabonát.
– Csépeltetek, ha elvállalnád –
szólt a király. – De mi a bér? –
Furfanggal vágta a legény rá:
– Amennyi egy jó zsákba fér…
Megörvendett a király s tüstént
átadta a csűr gabonát,
Erőntúlvaló a munkának
egy nagy fohásszal nekiállt.
Első napon hetvenhét véka
búzát csépelt ki estelig,
vacsorázott és holdvilágnál
járt a hadaró reggelig.
Kilenc álló napig csépelte
a csűrben a hét asztagot,
s ledobva a cséphadaróját
a király elé ballagott.
– Hogy áll a cséplés? – csapta hátba
Erőntúlvalót a király.
Nevetve nézett a legényünk:
– Üresen kong az a hodály.
– Derék dolog! No, hozd a zsákod! –
örült a király… Hozta is
Erőntúlvaló somolyogva
s behányta utolsó szemig
a kicsépelt hét asztag búzát,
mert egy olyan mély zsákja volt,
hogy földet verő két csücskében
könnyen elfért a nap s a hold.
Hátára kapta, mint a pelyhet,
s indult is Erőntúlvaló,
de a kapuba beakadt a
végnélküli cséphadaró.
Rántott egyet a hosszú szálfán
erős markával a legény,
hogy a kapu úgy lapult össze,
mint tepsiben a sóslepény.
Kinézett a király a zajra,
s látta, hogy viszi a búzát
a legénye. Gyorsan utána
eresztett egy hamis bikát.
Erőntúlvaló meg se fordult,
csak a mennykő csép suhogott,
s a bika szörnyű bődüléssel
az árok partjára bukott.
Másnap a király elhívatta
Erőntúlvalót s izibe
megparancsolta, hogy szekérrel
hajtson a vadaskertjibe,
négy ökröt fogjon a rúd mellé,
irtsa ki hét hold erdejét,
s húzassa haza egy derékkal,
ha kedveli az életét.
Elment a legény a vadasba,
ott kifogta az ökröket,
és levelestől, gyökerestől
csavarta ki a bükköket,
a tölgyeket, az iharfákat,
de még a juharfákat is,
két ujjával tördelte végig
a kidüntött fák ágait.
Mire a szekeret megrakta,
eloldalgott a négy ökör.
Nem tehetett mást a legényünk,
négy medvét ragadott fülön.
Befogta a járomba őket
és a kastélyig meg se állt.
A négy vad láttán hideg rázta
félelmiben a vén királyt.
Még se hagyta a legényt békén,
dúlt-fúlt, de Erőntúlvaló
kacagott rajta: hadd játsszon csak,
királynak játék is való,
nemcsak az örökös uralkodás.
Megkérdezte, hogy mit kíván.
A kacagásra kékült-zöldült
nagy haragjában a király.
És elküldte a rengetegbe
a csúfolódó víg legényt,
hogy az ördögök tépjék széjjel
egy sötét éjszakán szegényt.
Adott az útra disznócsülköt,
meg három jó kerek cipót,
rászánta, csak a kastély táján
ne lássa Erőntúlvalót.
Ment a legény a rengetegbe,
s meglelte az ördöglakot,
körüljárta és megzörgette
a házon a kis ablakot.
Nem felelt senki, hát belépett,
tüzet rakott és húst sütött,
s egy feneketlen serpenyőbe
tizenhét lúdtojást ütött.
Alig kezdett a vacsorához,
belépett egy ördög s leült,
Erőntúlvaló fazekához
félarasznyira települt,
nyúlkált is az illatos húshoz,
hogy egy zsíros falást egyen,
de Erőntúlvaló rádörrent:
– Héhó, koma, csak türelem!
Rácsapott az ördög mancsára:
– Te szopogasd a csontokat! –
és szopogatta is az ördög
cuppogatva a szék alatt.
Ott rágcsált, mikor nyílt az ajtó.
– Ki az? – mordult föl a legény.
Hátranéz, hát egy újabb ördög
álldogált a ház küszöbén.
Az is egy falat zsíros húst kért,
s az is csak csontocskát kapott.
Kettőt se nyelhetett a legény,
kocogtatták az ablakot.
Belépett a harmadik ördög,
a negyedik, az ötödik,
s az utolsó csülök végére
betoppant a kilencedik.
Akkor a legény megkérdezte:
– Hát ti mért jöttetek ide?
– Barátkozni – hunyorintottak
Erőntúlvaló szemibe.
– Jól van, köthetünk barátságot,
de eztán én parancsolok! –
Hümmögtek a legény szavára
egy csomóban az álnokok.
Fölállította egymás mellé
a legény az ördögöket,
s rájuk parancsolt: mutassák föl
a lámpásnál a kezüket.
Mutatták is báva lelkek,
s Erőntúlvaló ravaszon
csűrte: – Tegyük az ajtórésbe,
ahogy előbb én mutatom.
A kilenc ördög mind szamármód
a résbe dugta a kezét.
Becsapta a legény az ajtót,
de fogta is a két fülét,
mert az ördögök odacsípve
ordibáltak, mint a vadak,
üvöltözésüktől a padlás
majdnem a fejükre szakadt.
Ígértek fűt-fát a legénynek,
csak futhassanak szabadon,
csak az irhájukat vihessék,
akár kéményen, ablakon.
Elengedett egy ördögfattyút,
de egy fertály óra alatt
púpozva hordatta arannyal
az üres húsosfazekat.
Hálálkodott az ördögfattyú
s a havasokba elinalt,
alig járt le a fertály óra,
hozta a fazék aranyat.
Így engedte ki szép sorjában
a legény az ördögöket,
azok meg hozták hálálkodva
fazékszámra a pénzüket.
Reggelre kelve telihordták
a mennyezetig a szobát,
a padlást és a borospincét,
a ház minden zegét-zugát,
s istenhírével elengedte
őket a legény… Mit tegyen? –
Töprenkedett a szemvakító,
töméntelen aranyhegyen.
A kíváncsiság fúrta otthon
a hamis király oldalát,
megmagyarázta egy cselédnek,
hogy merre fekszik az a ház,
ahol az ördögök tanyáznak:
nézze meg, él-e a legény.
Elment a lány, s Erőntúlvalót
meglátta egy fa tetején.
Ott ült a legény s szalonnázott,
a lánynak onnan kiabált:
– Eriggy, húgom, csak szépen vissza,
tiszteltetem a vén királyt.
Küldjön szekeret négy ökörrel,
a kéményig ér az arany,
elvinném én is, de a zsákom
a búzával még teli van.
Szaladt a lány a gazdájáig,
de bizony hiába beszélt,
nem hitte el a cselédjének
a király az igaz mesét,
kétoldalról is megcibálta,
s elküldte a legokosabb
szolgáját, mert szerette volna
meghallani az igazat.
De a legény se szólhatott mást.
Ette a méreg a királyt,
mérgében a szolgalegényhez
hajintotta a papucsát –
és elment ő. – Erőntúlvaló
éppen a ház körül söpört,
s az elgurult aranypénzekkel
töltött teli dézsát, csöbört.
– Hát élsz, fiam? – hamiskodott a
legény előtt a vén király,
elámulva a kilenc ördög
teméntelen sok aranyán.
Szeme közé nézett legényünk.
– Nem küldött ökrösszekeret?
– Nem hittem el a cselédeknek –
a király így védekezett.
– Nem hitte el egy fehérnépnek?
S a szolgának se? Nahát ilyet!
Mondta fennen – Akkor egy krajcárt
innen bizony el nem vihet… –
Mérges lett az álnok királyra
Erőntúlvaló, s izibe
három csattanó pofont vágott
fancsali kövér képire.
Aztán hazament a zsákjáért,
kiöntötte a gabonát,
éppen szájáig telt arannyal
a feneketlen mélyű zsák.
Csapott is olyan lakodalmat,
hogy híre ment hét faluban,
elvett egy derék, szép csángó lányt. –
Tán ma is élnek boldogan.

 

 

 

A lompos medve

Élt a Hargitán egy favágó,
aki hajnaltól estelig
vágta egy fejszével az erdő
bükkfáit és tölgyeit.
Irtotta azt a rengeteg fát,
mert volt hét éhes gyereke,
irtotta, hogy a hét gyereknek
legyen egy falat kenyere.
De a gazdája nagy fukar volt
és olyan soványka a bér,
hogy legföljebb csak ünnepnapra
került az asztalra kenyér.
Hétközben a legnagyobb gyermek
fogott egy füles fazekat
és egy fazék jó vackort szedni
a rengetegbe elszaladt.
Fölmászott egy kis vackorfára
és leült a fa tetején,
szedegette a kásás vackort
fazekába a csöpp legény.
Hol a fazékba, hol a szájba,
de inkább a szájába be,
mert a szegénynek az evésben
akad a legtöbb öröme.
Ahogy a vackort eddegélte,
egy lompos medve arra ment,
a hátán vitt egy üres zsákot
és azt dörmögte odalent:
– Adj ide abból a jó kásás,
érett vackorból egy falást!
Meghálálom, csak tüstént dobj le,
ha nem többet, egy harapást.
Lekiáltott rá a legényke:
– Nem is vackor kell neked, nem,
rám fáj a fogad, lompos medve,
nem jársz túl te az eszemen! –
De a medve addig könyörgött,
bizonygatta az igazát,
míg lejjebb mászott a legényke
és nyújtotta a fazekát.
Tartotta a medve a mancsát,
de a legénykét kapta el.
Zengett sírásától az erdő,
hogy a lompos eressze el.
Hiába volt a rúgkapálás,
zsákjába dugta, úgy bizony,
jól bekötözte a zsák száját,
s cipelte árkon-bokrokon.
Egy óra hosszat ment a medve,
akkor elfáradt, földre ült,
szusszantva rakta le a zsákot,
és mély álomba szenderült.
Ez kellett csak a legénykének:
mikor a medve hortyogott,
elővett egy fanyelű bicskát
s a zsákon lyukat hasított.
Kiugrott gyorsan börtönéből
s beléjehányt kilenc követ,
a kövek közé bedobált még
jó sok szurkáló töviset.
Aztán nyakába szedte lábát,
hazáig szaladt, meg se állt,
otthon jutott csak az eszébe,
hogy elhagyta a fazekát.
Nyújtózott egy nagyot a medve,
s vidáman cammogott tovább,
de a tövisek szúrni kezdték
a hátát és az oldalát.
Hátradörmögött nagy mérgében:
– Legényke, nyughass békiben,
mert úgy fejen csaplak, hogy elszállsz
egy sánta holló képiben.
Beszélhetett a töviseknek,
szurkálták azok magyarán,
karmolták, a vére kiserkedt
a hátán meg az oldalán.
Azt se tudta, hogy mit csináljon,
menjen, álljon vagy üljön-e?
A kövek nyomták és a tüskék
csak szurkálódtak hegyibe.
Otthon a házból előhívta
az öreg ördöngős szülét,
hogy szaladjon el a forráshoz,
kilenc vödör forrásvízért.
Töltse tele a nagy rézkondért,
élessze az alvó tüzet,
és forralja föl szaporán a
kondérban azt a sok vizet.
Tele töltötte a rézkondért
az öreg ördöngős szüle,
egy szempillantás alatt égett
méteres lánggal a tüze.
Ott lábatlankodott a medve,
a jó vacsorának örült,
talpát vakarta a tűz mellett
és medvetáncra kerekült.
Kioldotta a zsákot, s így szólt:
– Te macskabéka, bújj elő! –
De a zsákban nagy hallgatással
lapult a tövis és a kő.
Még egyszer szólt a lompos medve,
és csattogtatta a fogát:
– Ha szurkáltál, most is legénykedj,
belőled főzünk vacsorát.
De a zsákból senkise bújt ki.
– Megállj! – csattogott mérgesen,
megfogta két csücskét a zsáknak
és megrázta istenesen.
Kihullott a kő mind zörögve,
s a kő után a sok tövis.
A lompos medve álmélkodva
csapta össze a mancsait.
Ment egyenest a rengetegbe.
Hát a vackorfa tetején
kebelezi az érett vackort
jóétvággyal a csöpp legény.
Mintha semmi se történt volna,
a lompos medve fölkiált:
– Adj abból a kásás vackorból
Isten nevében egy falást!
– Ha sültbolond volnék! – kacagta
a legényke az ágakon.
– Tán hogy újra zsákodba dugjál?
Azt én már többször nem hagyom! –
De a medve addig könyörgött,
bizonygatta az igazát,
míg lejjebb mászott a legényke
és nyújtotta a fazekát.
Vackorral kínálta a medvét,
ágaskodott a lomposa,
megint elkapta a legénykét,
nem vackorra fájt a foga.
Sírhatott a szegény legényke,
hazáig meg se állt vele.
Az ajtó előtt rőzsét tördelt
az öreg ördöngős szüle.
Megtapogatták a legénykét,
a lompos medve brummogott,
a jó vacsora örömére
hetvenhét foga csattogott.
Parancsot adott a szülének,
hogy a legénykét süsse meg,
ő vacsoráig alszik egyet,
s ha készen van, csak üsse meg.
A kemencébe jól begyújtott
az öreg ördöngős szüle,
egy szempillantás alatt égett
méteres lánggal a tüze.
Mikor már elég sok parázs volt,
sütőlapátot kerített,
és a legénykét fülön csípte,
hogy ropogósra süsse meg.
– Kuporodj erre a lapátra! –
és a legényke rá is ült,
de a kemence ajtajánál
mindig ügyesen félredűlt.
– Rendesen ülj, fiam! – kérlelte
az öreg ördöngős szüle,
és mutatta a legénykének,
hogy hol a lapát közepe.
– Ó, lelkem, édes nénémasszony, –
szólt a legényke ravaszon,
– nem ültem még sütőlapáton,
hogy üljek hát, ha nem tudom.
Mutassa meg egyszer kigyelmed,
aztán ráülök rendesen. –
S belül kacagott, de kívül sírt,
szívhezszólón, keservesen.
És az ördöngős szüle ráült,
megmutatva a közepét,
akkor a legényke elkapta,
el a sütőlapát nyelét.
Egyet nagyot lódított rajta,
hogy majd letörött a keze,
de begurult a kemencébe
az öreg ördöngős szüle.
Féltében aztán azt se tudta,
hogy mit csináljon, mit tegyen,
fölmászott hát a kéménylyukban
s leült a piros cserepen.
Ott didergett, mikor a házban
a lompos medve dörmögött,
az ördöngős szülét kereste
s a legénykét, kit megsütött.
De se híre, se hamva nem volt
egyiküknek se odabenn,
kicammogott és észrevette
a legénykét a cserepen.
Kérdezte tőle, hogy került föl,
– Én bizony úgy – felelt amaz,
– hogy nyársba ültem s fölugrottam.
Mindegyik szavam szent igaz.
– Akkor jól van – örült a medve
s körülnézett az udvaron,
szemét jártatta a fal mellé
állított hosszú nyársakon.
Kiemelte a legnagyobbat
és nagy erővel beleült.
A nyárs a testébe fúródott,
hogy azon helyben elterült.
Nem kellett több a legénykének,
lehajintott egy cserepet,
de a medve utolsót rugdalt,
tépve-markolva a füvet.
Lemászott hát a kéménylyukban
a legényke és elfutott,
lélekszakadva fut ma is még,
ha közben haza nem jutott.

 

 

 

Macska-kisasszony

Élt egyszer egy csudás királylány,
tündöklő csillaghomlokú,
kedvét soha nem árnyékolta,
nem lepte felleges ború;
nőtt gondtalan, mint nő esőtől,
nap fényeitől a virág,
azt hitte, játék csak az élet,
egyetlen játék a világ.
Apjának kezes báránykája,
derűje volt e lány maga,
de egy napon megirigyelte
víg nevetését egy banya;
felhőt fuvintott homlokára
és átkot mondott, iszonyút,
szívére abroncsnak szorítva
a soha-nem-ismert borút.
Elátkozta a szép királylányt,
hogy fekete macska legyen,
bujdokoljon a holdvilágon
fekete macska képiben,
és átka börtönében éljen,
míg valaki nem oldja föl –
Fekete macska lett a lányból,
homlokán csillag tündököl.
Mikor az öreg király meghalt,
széthullott a birodalom,
pusztító pestis tizedelte,
ölte a népet szabadon.
A földműves nem művelt földet,
szövőszék, rokka nem pereg,
mint sáskahad, megkopasztotta
az országot egy vad sereg.
Urak, cselédek hova lettek?
Embernek se pora-hire.
Már a gólya se rakott fészket
a kastély hűlt kéményire,
csak egy fekete macska bolygott
a kertben: a királyleány;
surrant a fénylő holdvilágon,
fénylő csillaggal homlokán.
Napra nap telt, év évre elszállt,
a friss hó is már tavalyi,
öltözhetsz tavasz, víg csuhába,
lomb, hiába fogsz hullani,
hiába önti el a búza
kalásztengerrel a mezőt,
elpusztul a csudás királylány,
ha senki meg nem váltja őt.
A szomszéd király udvarában
három királyfi nődögélt;
illett kezükbe már a kopja,
karcsú testükre már a vért;
kengyelbe hágni kurjogatva,
habosra hajtani lovat,
tudtak poharat falhoz csapni,
időt mulatni el sokat.
A két idősebb volt a mester,
a féktelen duhajkodó;
a harmadik királyfi, János,
nem volt a kedvükre való,
mert mindig a könyveket bújta,
mégis bátrabb volt s ügyesebb,
harcban erős, könnyed a táncban,
s apjuknak a legkedvesebb.
Egyszer a fiúk összevesztek,
hogy melyikük lesz a király,
ha meghal apjuk; országolni
dicső helyébe majd ki áll,
és gúnyolták a kis királyfit,
akit nem csábított a trón,
s csak sírt a durva osztozáson,
az ideje előtt valón.
Ablakából figyelte végig
a veszekedést a király;
fölhallatszott hozzá a lárma,
a forrongó testvérviszály.
Leküldött értük egy cselédet.
– Gyertek, fiaim, közelebb –
fordult hozzájuk szomorogva,
– hadd tegyek én ítéletet.
Öreg vagyok már, lassú is már,
romlik a szívem, a szemem,
elfáradtam a kormányzásban,
bevégzi útját életem;
le kéne tenni koronámat,
hanem hát hogyan dönthetek?
Melyik fiam eszére bízzam
a trónomat s a népemet?
Keljetek, fiúk, versengésre,
én, a király parancsolom!
A legvitézebbé az ország,
korona, jogar, hatalom.
Három kívánság, ím, a próba,
könnyű valóra váltani;
hadd lássam, hogy e három próbát
ugyan melyitek állja ki?!
Egy világraszóló ruhában
gyertek elibém, fiaim;
szőjjék a vásznát holdsugárból,
arany nap legyen rajt a hím,
sujtása felhő és a gombja
a Tejút legszebb csillaga;
az utódomon nem lehet más,
csak az a világszép ruha…
Útrakelt a három királyfi –
Haladtak is jó darabon;
egy rengeteg erdőbe értek,
nem erdő volt az, de vadon;
a százados fák koronáin
rácsosan átsütött a nap;
járták az erdőt körbe-körbe,
ott tévedeztek napra-nap.
Végül egy kis ösvényre leltek;
hát ott a kis királyfira
csak rámordult a két idősebb,
mint gyilkos két haramia:
– Velünk jöhetsz továbbra, János,
ha előbb megvakíthatunk;
te vakon is győzhetsz fölöttünk,
elég ha mi látunk, magunk.
Fenték a kést, hogy megvakítsák
a legkisebb királyfiút,
hogy örök sötétbe taszítsák,
ahonnét nincsen visszaút,
de János állton állt elébük:
– Csak menjetek ti, én magam,
egyszál magányosan se félek,
megyek tovább úttalan!
És nekivágott egymagában,
tüskésen át, bozóton át,
hogy megszerezze azt a fényes,
világraszóló szép ruhát;
hét nap, hét éjjel ment előre,
sem enni-inni, menni csak;
éjjel a hold kísérte útján,
nappal előtte járt a nap.
Hét nap, hét éjjel ment előre,
akkor egy percre csak, leült,
s a fűben, mint a gyerek ölben,
jóízű álomba merült;
aludt, aludt, aludt sokáig;
álmában jól megéhezett;
fölébredt: hát a csizmájához
egy szép macska törleszkedett.
Fekete volt a macska szőre,
csillag sütött a homlokán,
két okos szeme hívta Jánost;
ment János a macska után,
s már látta is a régi kastélyt,
már itt a kapu, itt a kert,
tornác, trónterem; sehol senki;
kiáltott – csak visszhang felelt.
Járja a kihalt kastélyt János,
körbejár fönn a várfokon;
üres a ház, hallgat sötéten
a magányos kastélytorony;
leül, töpreng: hová lehettek
urak, cselédek, hát hova?
És csüggedez: ki tudja hol van
a világraszóló ruha?
Akkor az a fekete macska
odaáll elébe megint,
oda csillagos homlokával
és János szemébe tekint,
s megszólal tiszta emberhangon:
– Te kis királyfi, mi bajod?
Mondd meg nekem, mi bánt, te kedves,
hogy a fejed úgy lógatod?
Nagyot nézett János királyfi
és fölsóhajtott: – Semmi se;
csak azt tudnám, hogy nem hiába
vetődtem ilyen messzire!
És sorra sor, leírta szépen
a világraszóló ruhát,
amiért ilyen messze tévedt
tüskésen át, bozóton át.
– Sose búsulj – felelt a macska,
s dorombolt hozzá kényesen,
– a világraszóló ruhát én,
akárhol is van, meglelem.
Azzal eltűnt és hozta is már:
vászna a holdsugár maga,
nap a hím rajt, felhő a sujtás,
és gomb a Tejút csillaga.
Fölpróbálta János királyfi
tüstént a világszép ruhát.
Mintha épp őrá szabták volna:
nézhette tükörben magát,
úgy illett az a ruha hozzá,
hogy soha szebb királyfi még
nem élt, mióta él az élő,
és föld a föld, és ég az ég.
Kérdezte a fekete macskát,
hogyan hálálja meg neki?
Hát annak erre kezd a fénylő
homloka jobban fényleni;
s mit kér?… Tördeljen rózsavesszőt
a kastély rózsakertjiben,
s verje végig a kis királyfi
a vesszőkkel könyörtelen.
– Kívánj valami mást – szabódott
János, szegény. – Mért üsselek?
Nem hagyta a fekete macska:
– Csak tedd, amire kértelek!
Végül letört hét rózsavesszőt
és nagy fohásszal nekiállt:
verte a vesszőkkel a macskát,
de minden ütés neki fájt.
Aztán elköszönt; fordult vissza;
tüskén, bozóton át – haza.
Megvolt a fáradsága bére:
a világraszóló ruha;
de fölébe húzta a régit,
hogy ne lássák a bátyjai,
hogy hazajusson vele épen,
hogy ne tudjanak ártani.
Mert jöttek azok szörnyű garral,
csúfolkodva az ösvényen:
– Héjha, János, de szép ruhád van!–
fújták hosszában-széltiben
a tüske-tépte rongy-ruhára;
pedig mi volt a rongy alatt!
Hazaértek; a két idősebb
az ősz király elé szaladt.
Apjuk elé szaladnak büszkén,
s nagy dicsekvésbe kezdenek,
mikor betoppan a tornácról
a legkisebb királygyerek;
ledobta kívül minden rongyát:
ruhájából áradt a fény –
Megölelte a király: – Éljen,
ez a legderekabb legény!
Irigykedett a két idősebb,
de szólt az apjuk: – Hej, fiúk!
Halljátok a második próbát,
és kössetek útilaput!
Azé a fele királyságom,
ki szerez olyan paripát,
amék a kastély tetejébe
röpíti föl a lovasát.
Fölkerekedtek a testvérek,
a versengő királyfiak;
amerre mentek, elhalványult
fényes ruhájuktól a nap.
Az ösvényen a két idősebb;
János nem kímélte magát,
és másodszor is nekivágott
tüskésen át, bozóton át.
Megtalálta a kihalt kastélyt
az embervesztő sűrűben;
sehol senki; csak a süket csönd;
a mohos bástyán megpihen;
de íme, a fekete macska,
jön már a kastély udvarán:
fénylik csudás fekete szőre
és csillag süt a homlokán.
Elmondta János, el a próbát,
s kérte, hogy segítsen neki,
mert kitúrják az örökéből,
elűzik a testvérei;
azé lesz a fele királyság,
ki szerez olyan paripát,
amék a kastély tetejébe
röpíti föl a lovasát.
Hát térült-fordult csak a macska,
s hozott egy lesántult gebét,
csontja kiállt, lógatta földig
rozsdaszín búsuló fejét.
Elhült János a gebe láttán,
színében is elváltozott,
de addig kérlelte a macska,
míg végül fölkantározott.
Vigyázva ült a görhes lóra –
hát akkor az a rossz gebe
rázkódott egyet, s táltossá vált,
szikrákat hányt a két szeme.
Csitíthatta a kis királyfi,
ágaskodott és dobrokolt,
öt lába volt és öt patával
kavarta táncolva a port.
– Hogy háláljam meg? – kérdi János.
A macska nem kér semmi mást,
csak törjön le hét rózsavesszőt,
s mérjen rá hetvenhét csapást.
Sírt-rítt a kis királyfi; végül
rámérte a hetvenhetet;
de mintha őt verné a vessző,
nyelte, nyelte a könnyeket.
Aztán nyeregbe! Száll a táltos;
már itt az ösvény; nem sokat
időz János; ím visszaváltja
gebévé a táltos-lovat.
Már jönnek is nagy kurjogatva
a bátyjai két szép lovon,
becsmérelik rozsdás gebéjét
és csúfolkodnak Jánoson.
Hazaérve is táncoltatta
a két testvér a paripát;
a kastély-tornácra hívatták
nagy hűhóval az ősz királyt.
Kiment a király: – Hol van János?
– Ott húz egy lesántult gebét! –
mutatnak rá… Néz, néz az apjuk,
és könny futja el a szemét.
De fölkiált: – Hát akkor, rajta!
Ott áll, fiaim, a torony!
Nekiugrat a két idősebb,
neki a telivér lovon:
az első emeletig érnek,
onnét zuhannak, mint a kő,
bújhatnak is szégyenletükben,
tán sose kerülnek elő.
János királyfi a gebének
fülébe súgott valamit,
hát megrázkódik csak nyihogva,
s már ragyog! Nem ragyog: vakít!
Olyan szép aranyszőrű táltost
nem látott még ország-világ:
a kastélytorony tetejébe
röptette föl a lovasát.
Megcsókolta a király Jánost,
és harmadszorra küldte el
három fiát, három királyfit:
menjenek Isten hírivel.
Azé az egész birodalma,
az nyeri el a koronát,
aki megszerzi feleségül
a csillagos királyleányt.
Elmentek harmadszor az ifjak.
A két nagyobb az ösvényen;
a legkisebb királyfi újra
az embervesztő sűrűben.
Kérlelte a fekete macskát,
kerítse elő, ha lehet,
azt a királylányt, akit ő már
látatlanul is úgy szeret.
– Megszerzem a csudás királylányt,
megszerzem s elibéd hozom,
de előbb rózsavenyigéből
rakj nagy tüzet az udvaron;
hányj belé minden tüskés ágat,
s mikor a láng fennen lobog,
hasíts ketté és vess a tűzbe,
különben nem lesz asszonyod!
Így beszélt a fekete macska…
János elbúsult: – Mért tegyem?
Hogy öljelek meg, jótevőmet?
Inkább kívánd az életem!
Azt a csudás lányt sose lássam,
ha ilyen áron! – és leült;
fejét két tenyerébe hajtva
gondjai közé elmerült.
A macska meg csak mondta, mondta,
dorombolt és hízelkedett,
míg János rózsavenyigéből
rakott lobogó nagy tüzet.
Égett a máglya, égre lángolt;
akkor vacogva nekiállt,
hogy megtegye a szörnyűséget,
amit a jótettért kívánt.
Kihúzta kardját hüvelyéből
és kettéhasította őt,
a lobogó lángba vetette
s térdreesett a tűz előtt,
mert a lobogó venyigékből
kihajolt egy gyönyörű lány,
elfuvintva onnét a máglyát –
csillag sütött a homlokán.
Egy fényességes égi csillag,
bal orcáján pihent a hold,
és jobb felől a nap mosolygott,
szemében az ég kékje volt,
aranyhaja vállára omlott –
kell-e tovább is mondani?
Ott azon helyben megtanultak
egymás karjába omlani.
A rég elátkozott királylány
volt az a világszép csoda.
Vitte haza, röptette őket
a királyfi táltos-lova.
Elnyerte csudás kedvesével
János a dicső koronát,
csaptak is a tiszteletükre
hét napig tartó lakomát.

 

 

 

A táncos bárány

Vakondtúráson ült a pásztor,
alatta föld, fölötte ég,
bámulta a levegőégben
egy messzi torony tetejét.
A legelő kövér füvében
békén legeltek a juhok,
dongók zümmögtek a virágon,
csillogó ökörnyál úszott.
Ült a legény és furulyázott,
prücskölt hozzá egy kis prücsök,
a legelő mély vadvizében
egy felhő árnya tükrözött,
piros nyelvű kócos kutyája
téringette a lusta nyájt,
bíbic sírt, ölyű szállt a napban,
ült a legény és furulyált.
Volt a juhok között egy fényes,
aranyszőrű bárány. – Mikor
a pásztorlegény furulyázott,
úgy táncolt, hogy porzott a por,
kiállt a nyájból, s billegette,
rázta az aranyos farát,
míg a pásztora furulyázott,
nem legelt az egy harapást.
Hét bárány volt a legény bére,
de ő nem kívánt egyebet
esztendő végén a gazdától,
csak azt a táncos szerzetet.
Ráállt az alkura a gazda –
fizetett is jó áldomást,
s adatott útra a legénynek
egy cipót meg egy gomolyát.
Ment a legény s a szekérnyomban
előtte a bárány szaladt,
bámulták az úton a népek,
ígértek érte aranyat.
Ráncigálták a legény ingét,
de ő nem adta, nem bizony,
beszélhettek, hogy tíz bárányt is
vásárolhat az aranyon.
Éjjelre beszállt egy gazdához
valami apró faluban,
keresett egy szélvédte sarkot,
ahol egy nyaláb szalma van.
Elaludt – és a gazda lánya
a bárányhoz nyúlt, hogy vigye,
de a keze odaragadt a
bárány aranyos szőrire.
Reggel a legény útra indult,
s a tolvaj lány is ment vele,
mert nem vált le az aranyszőrű
báránykáról a tenyere.
Alig értek a szomszéd házig,
szájhoz vette a furulyát
a legény – és a táncos bárány
megrázintotta a farát.
Fölállt a hátsó két lábára,
s táncolt az utca közepén,
táncolt a lány is, talpuk alá
fújta veszettül a legény,
rúgta a port vígan a bárány,
bárány hátán forgott a lány,
nem hagyta egy szuszra se félbe,
fújta a jókedvű zsivány.
A pékné kinn állt udvarában,
dagasztotta a kenyeret,
kinézett, s látta a bolond lányt,
megkapta a lapátnyelet,
szaladt, hogy a hátára csapjon.
– Eriggy, te falu szégyene! –
ütötte a lányt a lapáttal,
s forgott a nyelve kereke.
Ha ütötte, hát meg is bánta,
a lányhoz ragadt a lapát,
hárman táncoltak a zenére
a falu utcáján tovább,
elöl a bárány, csillogó szőrén
a tolvaj lány – s az asszony is
sürgött-sergett a lapátnyélen. –
Így értek el a templomig.
Akkor fordult ki a templomból
a pap a falu népivel,
nézte az aranyszőrű bárányt,
s hogy a két csúfság mit mível.
Szidta őket, mint a vadsóskát:
– Pogányok, menjetek haza!
De azok járták a bolondját,
mert folyton szólt a furulya.
Végül fogott a pap egy pálcát;
sipp-supp, csapkodott szaporán,
verte a lányt, a sütőasszonyt,
sipp-supp, verte, de igen ám –
az asszonyhoz ragadt a pálca,
a pálcához a pap keze,
táncolt a pap is, hogy a portól
nem látszott az út közepe.
A jámbor hívek megijedtek,
hogy elviszik a papjukat,
a táncolók után tolongtak,
elöl a vén kántor szaladt.
Húzták a papot, s táncolni kezdett
nagy kurjongatással a nép,
mintha a legény vad zenéje
elvette volna az eszét.
Táncolva értek a városba.
A legény szállást keresett,
éjjelre a kíséretének
egy nyugodalmas, jó helyet.
Kapott a király kastélyában,
az istállóban egy zugot,
s a táncoló népséggel együtt
illatos szénán alhatott.
Lámpafújáskor a sötétben,
mikor már mindenki aludt,
a pásztorlegény kérdezgette
a sánta istállófiút,
hogy láthatná-é a királylányt.
– Azt bizony nem – szólt a gyerek.
– Ágyban fekszik a szép királylány,
tizenhét napja nagy beteg.
Könnye csurgott ahogy mesélte,
kis úrnőjét siratta ott:
– nem segíthettek a tudósok,
és világhírű orvosok,
eleped a nagy búbánattól,
bohó szép szíve meghasad,
elhervad nyíló ifjúsága,
ha örömében nem kacag.
Reggel a legény a kastélyban
fölkereste az ősz királyt,
megkérte, hogy támogassák ki
a tornácra a bús leányt,
a többit ő majd elintézi.
Örült a király: – Hej, fiam!
Feleségül kapod a lányom,
s mint király élhetsz boldogan.
A tornácra vitték a szép lányt
zokogó udvarhölgyei,
potyogtak a beteg tündérnek
orcájára a könnyei,
sírt a király s a felesége,
a cselédek, a hercegek,
sajnálták mind a sírba hulló
gyönyörű ifjú életet.
Hát egyszer csak az udvar végén
a legény egy sort furulyált,
ugrott az aranyszőrű bárány,
s megrázintotta a farát,
felállt a hátsó két lábára,
úgy táncolt át az udvaron,
vígan szólt a fafurulyácska
táncra ugrasztó hangokon.
Forgott a bárány és a szőrén
táncolt a lány, rúgta a port,
verte a lapát a lány hátát,
a sütőasszony is bomolt,
asszony hátán sipp-supp, a pálca,
pálca végén ugrált a pap,
a pap hátán a nép kurjongott,
földhöz verték a hasukat.
Nagy kacagás lett a tornácon,
a bús királylány kacagott,
csillagszeméből csurgott könnye,
olyan jóízűt mulatott.
Oldalát fogta a király is,
félrecsapta a koronát,
nem törődött a tekintéllyel:
táncba vitte az asszonyát.
A tánc után csaptak egy fényes,
hét napig tartó esküvőt,
hogy a világ nem látott szebbet
a föld kerekén azelőtt.
A pásztorlegény a szép lánnyal
kapott egy gazdag tartományt,
később az egész birodalmat,
s hozzá igazi koronát.

 

 

 

A háromágú tölgyfa tündére

Hol volt, hol nem, egy búsuló királyfi;
anyja meghalt, és apja, a király
már három éve messze háborúzott;
üresen állt az egykor büszke vár.
Sehol egy lélek, csak a kis királyfi,
ő járt a gyomtól fölvert udvaron;
félt, mert magában nem ember az ember,
lelkét a bú fölverte, mint a gyom.
Megunta végül a magányos házat:
vállára puskát, kedves fegyverét,
s vadászni föl!… Három nap járta, járta,
királyi apja vadas erdejét,
de elkerülte a vadász-szerencse;
egy vad nem sok, de annyi se akadt,
szégyellte is magát a kis királyfi,
szégyenletében majd sírva fakadt.
Egyszer csak ugrik előtte a fűből,
s már szökne is egy nyúl a sűrübe.
– Hóha! – kiált és céloz a királyfi
hogy kapja ím a puska végire.
De térdre esik féltében a kis nyúl,
sír, sír – az erdő csöndjét fölveri,
míg megsajnálja, puskáját leejti:
– No, szaladj! – és még dobbant is neki.
Aztán egy róka került puskavégre;
az is könyörgött: – Aj, te, megbocsáss!
Jótettedet még meghálálom egyszer;
kellhet neked még egyszer jótanács!…
Nem lőtte hát meg a rókát se végül,
hagyta, hadd fusson, hátha egy napon
segíthet rajta; s ment tovább magában
azon a különös vadászaton.
Harmadszorra egy őz bukkant elébe;
szelíd szemében kérés, félelem;
megszánta őt is a királyfi: – Fuss hát!
Hogy lőhetnélek meg könyörtelen?
Futott az őz, de futtából felelt még:
– Hallgass a szómra, kis királyfi, te!
Időt ne mulass, tovább ne vadászgass,
csak fegyvertelen menj a sűrübe!
A sűrűben egy háromágú tölgyfa;
törd le egy ágát, abban rejtezik
egy ezüstszoknyás tündérlány; itasd meg,
itasd szegényt, mert igen szomjazik.
Azt a tündérlányt vedd el feleségül! –
S futott az őz, ment árkon-bokron át;
a királyfi meg a sűrűbe indult,
a háromágú tölgyig meg se állt.
Megtalálta a háromágú tölgyfát,
s letört egy ágat a királylegény:
kipenderült egy tündérlány az ágból,
ezüstszoknyában kiforgott szegény.
Ím fölkiáltott: – Adj innom, királyfi!
Egy korty vizet csak, mert szomjanhalok!
Egy korty vizet se ittam, amióta
a háromágú tölgy foglya vagyok!
Hogy adta volna az utolsó csöppig,
kínálta volna vizes kulacsát,
itatta volna; hanem elfeledte,
nem gondolta meg a kis őz szavát,
nem vitt magával vizet a királyfi,
s meghalt a tündér, szomjan elveszett.
Eltemette a királyfi és búsult,
búsult a frissen hantolt sír felett.
Aztán magában hazafelé indult,
de jött elébe a róka megint,
s így szólt: – Figyelj rám, búsuló királyfi!
Tégy te csak az én tanácsom szerint!
Eredj vissza a háromágú tölgyhöz,
a második ágában rejtezik
egy aranyszoknyás tündérlány; itasd meg,
itasd szegényt, mert igen szomjazik.
Teli kulaccsal ment vissza a fához,
a háromágú tölgyhöz a legény;
letörte róla a második ágat:
hát íme ott a tisztás közepén
kipenderül egy aranyszoknyás tündér,
kiszáll az ágból és vízért kiált;
ugrik hozzá a királyfi és nyújtja
a tündérlánynak vizes kulacsát.
Hiába volt a segítség; leomlott,
holtan borult a tündér a fűre.
Nem segített a közönséges forrás,
egy használt volna: az élet vize.
Eltemette hát őt is a királyfi,
hadd aludjon a csonka tölgy alatt,
a sírja mellé ült le búsultában,
rajzott fejében ezer gondolat.
Ült a fűben és hallgatta az erdőt:
zenebonáltak fönn a madarak;
cirpelt a tücsök és a sűrű lomb közt
átszűrődtek a rőt napsugarak;
a sűrűben kakukk sírta magányát,
cinke, csíz szólt és feketerigók;
a sombokorra fürgén kötögette
keresztül-kasul hálóját a pók.
– Ha megtalálnám az élet forrását,
hoznék belőle egy kulaccsal én!
Kortyintanék belőle egyet én is –
töprengett búsan a királylegény –
letörném végül a harmadik ágat,
és megmenthetném legszebb kedvesem,
s nem sajdítaná tovább szívemet
a boldogtalan, árva szerelem.
Elindult volna a világ végére,
egyszál gúnyában is, magányosan;
kereste volna az éltető forrást,
indult volna, de nem tudta: hogyan?
Akkor megállt előtte az a kis nyúl:
– Bízd rám, királyfi, én megmutatom,
hogy merre menjünk. – És el is vezette
egy végtelenbe kanyargó úton.
Rátaláltak az éltető forrásra,
vizet merített a királyfi hát,
kortyintott egyet, aztán hazaindult;
a háromágú tölgyig meg sem állt,
letörte róla a harmadik ágat,
s kiszáll belőle ím, a harmadik,
gyémántszoknyájú tündérlány, s vizet kér,
egy korty vizet, mert igen szomjazik.
A királyfi gyöngéden átölelte,
és nyújtotta a kulacsot neki,
ivott a lány mohón, s a víz csodát tett:
sápadt arca, ím, élettel teli;
táncol egy sort a tisztáson forogva,
röpül a táncban szép aranyhaja,
se lány, se tündér, több volt az a szépség:
talán maga a földreszállt csoda.
Táncolt egy sort a tisztáson forogva
és meghajolt a királyfi előtt,
köszöngette, hogy tölgyfabörtönéből
megváltotta az élet-vízzel őt;
ott azon helyben szerelembe estek,
mentek együtt az árva vár fele –
köröttük ugrált, örvendett a kis nyúl,
s fönn aranylott a lombok teteje.
Ahogy mentek, ím elértek egy kúthoz,
ott a tündérlány így szólt: – Kedvesem,
királyfi-mátkám, eredj haza innét!
Egy földi ruhát csináltass nekem!
Kivetkőznék a tündéri ruhából,
hogy tündérségem végképp letegyem!
Eredj, siess!… Indult is a királyfi,
míg majd szétvetette a szerelem.
Arra a kútra sokan odajártak,
hordták a vizét a környékbeliek.
Egy öreg fűzfa merengett fölötte,
hűsítette a gyűrűző vizet.
A kis nyúl elment onnét valamerre;
gondolt egyet a szép tündérleány:
nehogy meglássák a gyémántszoknyában,
fölmászott a fa görcsös derekán.
Ment a kútra vízért egy vén boszorkány,
s meríteni a kút fölé hajolt;
a vízen egy szelíd tükörkép rezgett
fényes-fehéren, mint a nyári hold.
A szép tündérlány arca tükröződött
a kút vizében; azt látta a vén.
Lecsalta hát a lányt maga elébe;
leszállt a tündér a földre, szegény.
A vén boszorka hízelgő szavakkal
kifaggatta a tündért; azután
vállon ragadta és a kútba lökte –
nagyot sikoltva elmerült a lány,
loccsant a víz és elnyelte a mélység,
magába zárta a boldogtalant,
soká gyűrűzött utána a tükre;
hal lett a lányból a vízben alant…
A boszorkánynak volt egy csúnya lánya,
lány-fejjel is már fertelmes banya,
hamut őrölt a markában egész nap,
kócba-gubancba ragadt a haja.
Szaladt az anyja: – Héj, ugorj, te lusta!
Királyné leszel! – Ugrott is a lány.
Gyémántszoknyát varázsolt rá a vénség,
s már tolta föl a fűzfa derekán.
Ott üldögélt a csúnya lány a lomb közt,
mikor az úton a királyfi jő.
Látja elbúva kedvesét, s lehívja;
addigra fut a kis nyúl is elő.
Leszáll a fáról a boszorka lánya.
– Itt az új szoknyád! Öltözz, kedvesem! –
szól a királyfi s elfordul a nyúllal.
Öltözködik a csúfság kényesen.
Felleg borul a királyfi arcára,
mikor elébe áll a lány-banya.
– Hát szépséged? – kérdezte ijedten,
úgy meglepte sötét ábrázata.
Az mást se mondott: – Jaj, tündéri arcom!
Jaj, gyönge orcám, a nap égeti!…
Hitt a királyfi, és még szánva-szánta,
bár szíve súgta: „el ne hidd neki!”
De papot hívott, lakodalmat laktak,
hét nap, hét éjjel folyt a lé s a lé;
királyné lett a boszorkány leánya,
fejet hajtani járultak elé.
Az anyja egyszer vízért ment a kútra,
hát meglát lenn egy csöpp aranyhalat!
Úszkál cikázva, úszkál lenn a vízben –
a vén banya a lányához szaladt.
A kútba lökött tündér volt a csöpp hal;
csak várta egyre régi kedvesét,
hogy elvetődik egy napon a kúthoz
és fölfedezi szörnyű börtönét.
De a boszorkány nem nyugszik, az álnok,
lelkében sötét bosszúért kutat:
lányára bízza, hogy királyi férje
meresse ki az útmenti kutat.
Hát kornyadozni kezdett a királyné.
– Mi lelt, kedvesem? Mondd csak, mi bajod? –
lép a beteghez búsan a királyfi.
– Jaj, kedvesem uram! Még ma meghalok,
ha nem ehetek halat vacsorára!
Meríttesd ki az útmenti kutat!
Aranyhal úszkál gyűrűző vizében,
mást nem kívánok, csak aranyhalat!
Utolsó cseppig a kutat kimerték;
ím, ott a hal az iszap fenekén,
ott vergölődik az a csöpp aranyhal,
nap csillog-villog arany pikkelyén.
Hanem hiába: vitték a szakácshoz,
nem volt számára semmi kegyelem,
elpusztíttatta a gonosz királyné
a csöpp aranyhalat könyörtelen.
Mikor a szakács mosta a halacskát,
földre hullott a pikkely apraja.
Hát a pikkelyből három nap alatt nőtt
egy csudálatos aranyalmafa.
Minden éjszaka termett a csudás fa,
csak rázni kellett reggel, s hullt le már,
hullt a fűbe az alma számolatlan;
megtelt naponta hetvenhét kosár.
Ment is hamar a királyné elébe,
s verte a vasat a gonosz banya:
– Vigyázz, lányom! Az átkozott tündér
a csuda-termő aranyalmafa!
Vágasd ki azt a fát király uraddal! –
Sírt a királyné, úgy kérte urát,
hogyha szereti, ítélje halálra,
vágassa ki a csudás almafát.
Kivágatta hát kedves almafáját,
s búsult a királyfi. Ímé a kert
csupaszon állt; a csudás fa a földön,
a fejszés ember lábánál hevert;
egyik ágán egy aranyalma fénylett,
egy árva alma reggel ottmaradt.
A királyfi a favágónak adta,
s nézte búsan a csupasz ágakat.
Csak járt a kertben, helyét nem találta,
nem tudta szegény feje, mit tegyen!…
Otthon az ember kirakta az almát:
csudás fényesség támadt hirtelen.
Az aranyalma héja tündökölt úgy;
este nem kellett lámpást gyújtani.
Örült a fejszés meg a felesége,
ujjongtak három apró lányai.
Reggel a fejszés fogta a szerszámát,
ment az erdőre, döntögetni fát,
de segítségnek elhívta magával
rőzsézni három lányát s asszonyát.
Az aranyalmát egy szegletbe dugták;
ágy se bevetve, söprés se; gyerünk!
Csak siettette lányait az apjuk,
fát irtani a fejszés emberünk.
Fáradtan értek haza az erdőről
de megtorpantak már a küszöbön:
fénylett a szoba, tisztára söpörve,
tányérok, bögrék – mind a helyükön.
Beágyazott egy jó cseléd napközben,
az asztalon, ím ott a vacsora;
és a szegletből kiragyog az alma,
csakúgy tündöklik a szegény-szoba.
Kisöprögetett és vacsorát főzött
másnap is az a látatlan cseléd.
Harmadnap délben ment haza az ember:
már asztalon a bőséges ebéd.
Így ment egy hétig; csuda jött csudára,
volt enni-inni, volt bőségesen;
lámpásuk volt a fényes aranyalma,
az világított tündökletesen.
Egy reggel aztán elbújtak a lányok,
hogy meglessék a csudát; de nagyon
furdalta őket a kíváncsi ördög,
beleskelődtek hát az ablakon.
Az aranyalma éppen akkor mozdult,
hát még csak akkor fénylett a szoba!
Mert az almából kilépett a tündér,
a gyémántszoknyás eleven csuda!
Beszaladtak a lányok a szobába,
s körbefogták ím az ijedező,
nádszálderekú, aranyhajú tündért,
hiába próbált menekülni ő.
Aztán megbékélt; estig játszadoztak;
csodálkozott a favágó, szegény,
mikor belépett, s meglátta a tündért
gyémántszoknyában a ház közepén.
A lányokkal aludt éjjel a tündér,
de fölsírt éjjel, s olyan szomorún!
Csak forgolódott, messze járt az álma,
messze mátkáján, a királyfiún…
Reggel a lányok mentek az erdőre,
mentek anyjukkal rőzsét gyűjteni.
Kiült a tündér az árok partjára,
hulltak a fűre csillag-könnyei.
Az árokparton sírdogált magában,
mikor az úton arra lovagolt
hóka lován a búsuló királyfi,
s a sírdogáló lány fölé hajolt.
Letörölte az arcáról a könnyet:
megismerte a régi kedvesét;
elűzte hát a boszorkány leányát,
s újra megkérte a tündér kezét.

 

 

 

A repülő farkas

Talált a kakas a szeméten
egy csillogó pénzdarabot,
elhívta gyorsan a kocsmába
a dombon káráló tyúkot.
– Gyere, komám, egy meszely borra –
kukorékolta begyesen.
Ment is a tyúk a tarajossal
elborozgatni szívesen.
Útközben melléjük szegődött
egy tapsifüles kicsi nyúl,
egy vörös róka meg egy farkas,
így bandukoltak jámborul.
Mikor egy mély árokhoz értek,
a kakas koma fölkiált:
– Aki az árkot átugorja,
kihörpinthet kilenc kupát!
Átugrálták az árkot sorban,
de a farkas beléesett,
toporzékolt az árok mélyén,
még a könnye is megeredt,
félt a koma, hogy éhen pusztul
a sötét árok fenekén,
észreveszi és agyonszúrja
vasvillájával egy legény.
A kismadárkák arra jártak,
szemezgettek a bokrokon,
s meg is esett a kicsi szívük
a sírdogáló farkason.
– Hordjatok ide gizecskéket,
gazocskákat meg levelet,
annyit, hogy kimászhassak innét,
bőségesen megfizetek.
Négy csonka fám van az erdőben,
költhettek rajta fiakat –
bizonygatta a farkas. Hordták
a madárkák a gizgazat.
Három napig tömték az árkot,
étlen-szomjan a madarak,
fölszedegettek buzgalmukban
millió tücsköt-bogarat.
Elhagyta börtönét a farkas
és átadott egy csonka fát,
ki is költöttek a madárkák
az új fészekben hét tojást.
Nőttek a csöpp fiókák szépen,
bontogatták a szárnyukat,
etetéskor körülcsipogták
éhes szájjal az anyjukat.
A farkas leskődött a fánál,
fölkiabált a fészekig:
– Hé, kismadár, megebédelnék,
hajigáld le a fiaid,
mert kivágom a csonka fámat
és fölszántom a földemet,
s az ekét húzó két ökörrel
elgyúratom a fészkedet.
Megijedt nagyon a madárka
és egy fiókát ledobott.
Jóízűen evett a farkas,
száját törülte, jóllakott.
Aztán keresett egy hűvös fát,
s aludt szuszogva estelig.
Akkor elment újra a fához:
– Hé, dobáld le a fiaid!
Sírt-rítt a fán a kismadárka,
takargatta a fiait,
vérzett a szíve, kis öklével
törülgette a könnyeit,
de félelmében lehajintott
egy csipogó fi-madarat,
tátotta nagy száját a farkas
és fölfalta a fa alatt.
Harmadszor is kért egy fiókát.
A kismadárka ledobott
még egy fiókát a farkasnak,
és keservesen zokogott,
folyt a könnye a csonka fáról,
gubbaszkodott a fészkiben.
Megrebbent és nagyot sóhajtott:
– Szakadj meg, te szegény szívem.
Egy öreg varjú kószált arra.
– Mért sírdogálsz, te kismadár? –
kérdezgette… – Elpanaszolta,
hogy fölhabzsolja a betyár
éhes farkas a fiókáit,
s ha nem dobál le eleget,
kivágja a fát, s rágyuratja
a fészkire az ökröket.
Csóválta a fejét a varjú
és töprengett egy kicsidég.
– Ne higgy az álnok farkasának –
a madárkához így beszélt.
– Ha kéri tőled a fiókát,
hajíts a fejére követ,
feleselj bátran: hozd a fejszéd,
az ekét meg az ökröket.
Elszállt a varjú, s a madárka
megetette a fiait.
Ment a farkas a csonka fához,
s fölkiabált a fészekig:
– Hajigálj le a fiókákból,
mert betyárul éhes vagyok! –
De a madárka a farkasra
apró köveket gurgatott.
És lekiáltott: – Hozd a fejszéd,
az ekét meg az ökröket!
Kopogtak a farkas fejére,
mint záporeső, a kövek.
– Ördög bújjék a főkötődbe –
morgott a farkas mérgiben.
– Tudom, hogy ki adott tanácsot –
szólt s elsompolygott dühösen.
Elbújt egy rakás búzaszembe
a szántóföldek közepén.
Meglátta a búzát a varjú,
s letelepült a tetején.
Kiugrott a farkas alóla,
szájába kapta a fejét,
rimánkodott az öreg varjú:
ne vegye el az életét.
– Eressz el, komám – könyörögte –,
hálából megtanítalak
a levegőben járni-kelni,
repülhetsz, mint a madarak.
Ráállt a farkas. És a varjú
fölkapta, aztán vitte föl
a bárányfelhők országába,
hol az arany nap tündököl.
A felhők fölött megkérdezte
a varjú a farkas komát,
hogy látja-é a kerek földet.
– Látom, csak repüljünk tovább! –
Még magasabbra szállt a varjú,
fejüknél ragyogott a nap.
– Mit látsz a földből? – kérdezgette.
– A fákat meg a bokrokat.
Elszállt a varjú a nap mellett,
már súrolták a kék eget,
a farkas bámulta a földet,
mint egy parányi tűfejet.
Végül eltűnt a föld alóluk.
– No, hadd repüljek egymagam! –
Örült a farkas… Elengedte
az öreg varjú boldogan.
Repült a farkas, mint a fejsze,
gyorsan zuhant a föld fele,
kibukkant a bárányfelhőkből
a csiki hegyek teteje.
– Szaladj szikla, mert agyoncsaplak! –
kiáltozta már messziről,
de nem hallgatott rá a szikla,
meg se mozdult a helyiből.
Lezuhant a kemény sziklára
a repülő farkas koma,
izzé-porrá törött a sziklán,
nyekkent, akár a bőrduda.
A kismadárkák egész nyáron
vígan éltek a csonka fán,
majd elrepültek messze délre
egy csúnya őszi éjszakán.

 

 

 

Az égigérő fa

A világ végén túlnan valahol,
volt egyszer egy királyi palota,
hetvenhét tornya szikrázott a napban,
sarkig tárva hetvenhét kapuja;
ha termeivel az ember betelt,
fő-fő látványnak ott volt még a kert.
Mert a kertben – ha dér, ha fagy, ha tél,
hó hullhatott – csak nőtt a liliom,
nem pergette le levelét a rózsa,
nem hervadozott egyetlen szirom;
zöldelt a fű a téli utakon,
s zengett a víz a márványkutakon.
A kenderszakállú öreg király
egész nap csak az ablakában ült,
nem érdekelte semmi a világból,
csak könyökölt és kertjének örült,
no meg lányának, mert egy lánya volt,
szebb, mint a kert, a nap, az ég, a hold.
Ott könyökölt az apjával a lány,
ott nézdegélt reggeltől estelig,
míg egy napon a király eltűnődött,
hogy az idő de gyorsan is telik,
s holnap a lány már nem mai virág,
s leszólja majd az oktalan világ.
„Bimbó-korában adom férjhez őt” –
határozott; és így szólt neki: – Haj,
öreg vagyok már országolni, lányom!
Vénebb vagyok egy évvel, mint tavaly!
Olyan királynak jár-e korona,
akinek elhullt harminckét foga?
Hozzád illik a trón, de még hogyan!
Belőled lenne még csak a király!
Ej, mit beszélek? Még csak a királynő!
De előbb férjhez kéne menni már.
Hány kérő cselleng itt a ház körül –
válassz már egyet a java közül!
De hiába beszélt a bölcs apa.
Fülét befogva elszaladt a lány;
elbújt a kertben, hogy senki se lássa,
ott sírdogált a vén király szaván.
A kormányzásra gondolni se mert,
kérőre se; csak egy kellett: a kert.
Sétált le-föl a rózsái között,
s így hüppögött: – Én inkább meghalok,
ha nem nézhetem örökké a kertem,
de trónra ülni soha nem fogok!
Nem kell énnekem senki dalia,
mégha maga a burkus cár fia!
Alig ejti ki utolsó szavát,
egy sötét felleg száll a kert fölé,
kisistereg a fellegből egy sárkány,
s ront egyenest a királylány felé;
elézuhog, fölkapja, s száll vele,
utána elsötétlik fellege.
Ült ablakában az öreg király,
és látta azt a futó felleget,
lányát a kertben s fölötte a sárkányt,
amint köréje szárnyat terjeget;
látta karma közt vergölődni lányát,
még messziről is lobogni ruháját.
Néz utána és szíve elszorul,
két öreg szeme elhomályosul,
aztán kibuggyan téveteg a könnye,
s az első csöpp a szakállára hull;
utána hull a többi nagy özönben,
és ráncos arca fürdik a sós könnyben.
Ott lepi meg az álom, este már;
ültiben alszik el az ősz apa;
még álmába is átérzik a kínja,
akkor lesz bánat csak a bánata;
mert az az álom mondja meg neki,
hogy egyszem lányát hol keresheti:
Van egy tenger a világ közepén,
tenger közepén vagyon egy sziget,
aki arra a szigetre elindul,
át kell ússza az irdatlan vizet;
s ha nem veszejti el vízi-halál,
a szigeten egy tölgyfára talál.
Az a tölgyfa éppen az égig ér;
az égigérő fának tetején
lakik a sárkány; ott van börtönében,
ott raboskodik a lánya, szegény.
„Hogyan jut onnét az a lány haza?” –
kiáltott és fölébredt az apa.
Kidoboltatta kisbíróival,
hogy fél országát kapja az a hős,
s rá lánya kezét, aki bátrak bátra,
kinek a halál kedves ismerős;
mert azzal játszik az a vakmerő,
ha erre a próbára áll elő.
Hirdették fennen mind a kisbírók,
hogy mit álmodott az öreg király,
az meg csak várta ott az ablakában,
hogy a próbára elébe ki áll:
indulni föl az égigérő fára,
a kilencfejű sárkány városába.
De a sok kérő sorra elszelelt,
inkább hagyták a királylány kezét,
kockára vetni egy se merte volna
a sárkány-próbán földi életét;
az égigérő fára mászni se,
nem akaródzott még meghalni se.
Könyékre dőlve búsult a király,
már nappal-éjjel ablakában ült,
hanem annak a csudálatos kertnek,
virulhatott az! – csöppet sem örült;
ott járt szeme az égbolt kék falán,
csak azt kutatta: merre az a lány?
Volt egy királyi disznó-legelő,
rajt szamárkóró s királydinnye nőtt,
de megélt azon a királyi csürhe,
szerették a disznók a legelőt;
hiába volt a királyukon rontás,
az ő királyuk gyerek: a kiskondás.
Az őrizte a király disznaját,
egy piszeorrú kis kondásgyerek;
látta ő is az égre rontó sárkányt,
s farka után a sötét felleget;
azóta nem szól, csak búsul, búsul;
nap süt: hiába; neki beborul.
Egyszer melléje sírül egy malac,
s így szól: – Kis gazdám, ne búsulj sokat!
Amért csak egy göndör malacka volnék,
megérthetem a gondolatodat!
Ha sért a szóm, hát akkor megbocsáss,
ha nem, hát akkor itt egy jótanács:
Ne ülj hiába itt, a legelőn,
fejed-lógatva; hogyha kell a lány,
ha már ennyire beléhabarodtál,
eredj a rabló szörnyeteg után;
ne töprenkedj halálon-életen,
mert elemészt a sóvár szerelem!
Hanem pattanj a hátamra, fiú,
kapaszkodj meg a két fülembe jól,
aztán ég áldjon, te királyi csürhe,
nem látsz többet, legelő; te se, ól;
hipp-hopp, a szélnél gyorsabban megyünk,
a fellegekkel versenyt repülünk!
Mert nem akármilyen malac vagyok,
tudd meg, kis gazdám, táltos vagyok én,
de rólam nem szólt soha még mese,
csak-táltos-lóról zengett költemény;
pedig a malac ritka fajta táltos,
a hírünk ront el mindent, az az átkos!
A kiskondás elámult ültiben,
de folytatta a csudás kismalac:
– Eridj, kis gazdám, mondd meg a királynak
hogy te még máma mindent idehacc;
így mondta: máma, hacc – parasztosan;
túrt egyet és folytatta komolyan:
Kérj a királytól útra kenyeret,
meg kérj három körmöci aranyat,
töltsd meg a zsebed makkal, aztán uzsgyi!
már szálldosunk föld fölött, ég alatt;
az égigérő fáig meg sem állunk,
ott meg valamit majd csak kitalálunk!
Úgy tett a pisze kiskondás-gyerek:
föltarisznyázott, aztán útra, föl!
Amerre rabmadár a kis kisasszony,
ahol a sárkány vára tündököl.
A kismalac fülét két kézre fogta;
hogy le ne essen, jó erős marokra.
Szálltak gyorsan, föld fölött, ég alatt,
a táltos-malac repült, mint a szél;
egy pillantásra ott volt lovasával,
ott a világ kellős közepinél;
a kiskondás csak szédelegve néz:
lenn pusztaság, de az a puszta: víz.
A második szempillantásra ím:
a tengerben egy zöldelő sziget.
Olyan az ama vízi pusztaságon,
mint a Szaharán egy füves liget;
azért gondolta ki egyszer az Isten,
hogy legyen honnét a vízre tekintsen.
Leszállt a táltos, le a szigeten.
Leszállt hátáról, le a lovasa.
Ott magasodott előttük az égig,
ott a sziget közepén az a fa,
amék tetején áll a sárkány vára,
s a vártoronyban ott a rabmadárka.
Leültek, le a fa alá,
hogy egy kicsit pihenjenek,
mielőtt indulnak a fára,
maguknak erőt gyűjtsenek;
volt kenyér a fiúnak enni,
de makk a kismalacnak semmi!
Mert kért a gyerek kenyeret,
s három körmöci aranyat,
kért makkot is a kismalacnak,
de az bizony otthon maradt;
makk nélkül pedig nincs erő,
az égig hogyan szálljon ő?!
Búsult a táltos kismalac,
még sírt is egy sort: – Látod-e,
hiába volt a jótanácsom,
röpíthettelek én ide;
mert nem figyeltél a szavamra,
most itt kell hagyjalak magadra!
Mehetsz a fára egyedül;
de figyelj, mert aztán magadra vess:
vakard végig a hátamat, kis gazdám,
a szőr között aranyszálat keress;
tépd ki s tekerd a kisujjad köré,
aztán mehetsz a szörnyeteg elé.
Szótfogadott a kis kondásgyerek;
aztán a fára! Föl a csúcsra, föl!
Ahol rabmadár az a kis kisasszony,
ahol a sárkány vára tündököl.
Szakadt ruhája, hámlott le a bőre,
de meg nem állt, míg nem ért a tetőre.
Végül fölért; alatta messze lenn
a tenger mint nagy legyező terül,
az alsó ágakra felhők akadtak,
csillag süt ki a lombsátor közül;
csúcsa valóban éppen égigérő,
nem járt e fán még senki fia élő!
Egyszer csak lát egy roppant levelet,
nem tartja, csak egy gyönge-vékony ág,
de ráfér arra az egy falevélre,
rá ott a fán akár egy más világ;
az is van ott: a szörnyeteg világa,
már messziről tündöklik sziklavára.
Tart egyenest a várnak a gyerek,
de kakas-sarkon forog az a vár,
hujjoghat és rekedtre kiabálhat,
jár, mint a szélvész, ugyan meg nem áll;
villog a napban ezer ablaka,
tündöklik színarany garádicsa.
Ha rálépett egy garádicsra is,
nagyot nyekkent a vad sárkány-fűben,
s forgott a vár továbbra rendületlen,
ugorhatott rá újra mérgiben;
a veszett forgás ledobta a várról,
le színarany forgó garádicsáról.
Akkor eszébe jut a kismalac,
s az arany szőrszál; azt vágja oda,
azzal célozza meg a kakas-sarkot,
s íme: megáll a forgó palota.
Hát besétál gyémántos kapuján,
föl tündöklő arany-garádicsán.
Megy a kiskondás át a palotán,
termeken át, a vártoronyba föl;
sehol senki; csak a csüggedező ének
szállong le a toronyszoba felől:
a kis királylány énekel, az árva,
a sárkány-fészek börtönébe zárva.
A lépcső a börtönig kanyarog;
az az ének vezeti lépteit.
Fölér a gyerek, az ablakra koccant,
köhint, s „szabadra” nagy bátran benyit:
ott ül az elrabolt királylány,
rabsorsa fölött sírdogálván.
A sárkány ingét foltozgatja épp,
de a kiskondás láttán földerül.
Kérdezgeti, hogy a földi világból
az égigérő fára mint kerül.
Elmondja sorra a kondásgyerek;
a kisasszony már vállán pityereg.
Mikor apját is fölemlegeti,
nyakába borul: – Él-e még apám?
Aztán körültáncolja a kiskondást,
úgy megörül jóhír-hozó szaván;
hanem az öröm igen korai,
mert jön a baj, mégcsak az igazi!…
Nagyot döndül a kastély kapuja,
csakúgy rezeg a torony ablaka:
kilenc mérföldről dobta buzogányát,
s szárnyalt utána a sárkány maga;
ront egyenest a kiskondás-gyerekre,
és ordibál a foga közt heregve:
– Állj elibém, te földi vakarék!
Mielőtt meghalsz, még hadd lássalak!
Mert nincs isten, ki ellene tehetne,
hogy tulajdon véredbe mártsalak!
Akárki fia volnál, mondhatom,
hármat se számolsz, úgy csaplak agyon!
Sírt a királylány, könyörgött neki,
hogy ne bántsa a vakmerő fiút.
Lecsillapodott lassankint a sárkány,
s a kiskondás már látta: van kiút.
Végül a sárkány így szólt kegyesen:
– Jól van, nem bánom, élj; megengedem.
De szolgálatomba szegődsz, fiú!
Kezedre adom lesántult gebém.
Ha kikúrálod sánta-csámpa lábát,
tán megmarad a fejed a helyén!
Csak állt a fiú szótlan; nézte őt
a kis kisasszony, a kis vakmerőt.
Még ráparancsolt az a szörnyeteg,
hogyha abrakért nyerít a lova,
s zabot kíván, csak vessen elé szénát,
ha szénát kér, zabot vessen oda;
akármit kérjen, mást adjon neki –
ha nem: étkül a hollóknak veti!
Ment a gyerek az istállóba; ím
a hídláson feküdt a sánta ló:
vedlett a szőre, bordája kilátszik,
lehorgad feje, le a búsuló;
zab, széna, sarjú – nem kell semmi sem.
Csak felhorkant a szalmán fektiben:
– Ne kínálgass, te kiskondás-gyerek!
Zab, széna, sarjú – nem is állhatom!
Abraknak égő parazsat kívánok,
égő parázs csak az én abrakom!
Azért nem adat parazsat a sárkány,
mert félti tőlem életét, a hitvány!
Ha a királylányért jöttél, fiú,
segítek rajtad, hanem adj nekem
parázs-abrakot; vagy foglyok maradtok,
a sárkány foglyai időtelen.
Hatalma titkát csak magam tudom,
s erőre kapva elpusztíthatom.
Már indult a parázsért a gyerek,
de így szólt az a sánta-csámpa ló:
– Meglát a sárkány, s véged, kicsi gazdám,
a nagy sietség, hidd meg, sose jó!
Van messze innét egy fekete bálvány,
ott imádkozik vasárnap a sárkány.
Akkor csinálj tüzet az udvaron,
tizenhét öl száraz fát egyberakj,
gyújtsd meg, s ha lángja mind parázsra hamvad,
egy lapát parázzsal hozzám szaladj;
a többi már az én dolgom leszen.
De addig vigyázd magad ügyesen!
Elérkezett vasárnap nehezen.
Ment a sárkány a bálványa elé.
Máglyát rakott a kiskondás; leégett,
le a máglya; lapátot ím elő!
A parázs közé azzal a lapáttal!
Az istállóba azzal a parázzsal!
Meg se szusszant a sánta-csámpa ló,
úgy falta föl a lapát parazsat.
Rázkódott egyet és az istállóból
dobogva ki az udvarra szaladt;
neki a pattogó parázsnak,
a féktelen abrakolásnak!
Csak hüledezett a kondásgyerek,
de akkor lepődött meg igazán,
mikor a ló a hamut is lenyelte
és átbucskázott hétszer a nyakán:
hét színbe játszott csudás szőre fénye,
zizgett a szélben aranyos sörénye.
Felleget fútt a táltos orrlika,
magasba vágta szép-okos fejét,
nem ismerte föl a kiskondás benne
a szőre-vedlett, sántító gebét;
aranypatkója és öt lába volt –
fölágaskodott s döngve dobrokolt.
Aztán nyerített: – Kis gazdám, figyelj!
Kéne egy kantár s hátamra nyereg!
Kéne egy kard is: eredj a pincébe,
egy öreg hordón azt is megleled;
van ott rád még egy rozsdaverte vért.
Addig megyek a kis kisasszonyért!
Szaladt a gyerek a pincébe le;
kantár, nyereg, kard – mind előkerült,
keresi azt a rozsdamarta vértet,
ott a hordó, de a vért helye – hült.
Siet föl ím a pince-grádicson –
hát ott a sárkány már az udvaron…
Olyat ordít, hogy belereng a vár:
– Te földi féreg, héj csak, hova mész?
Mi jobb, felelj: ha négy darabba váglak,
vagy börtönömben egyen a penész?
Ej, mit! Leütlek, mint egy rossz kutyát;
de tölts meg előbb tíz boros kupát!
Mert inni kell az üdvösségedért,
hogy meg ne sértsem a bálványomat!
Koccintottak; de a gyerek kezében
a boros kupa csordultig maradt;
egyre a halál járt eszében,
ült az asztalnál falfehéren.
A sárkány újra töltetett,
s ivott. Volt hoppsza, csuhaj, héj, ihaj!
Kilenc kupát vedelt ki egy ivásra,
iszos gégéjén folyt le az ital,
végül váltott a színe zöldre,
s lebukott részegen a földre.
Ott állt fölötte a kondásgyerek,
nézte a tajtékozva horkolót.
„Kihúzza-e a kardját hüvelyéből,
azt a magától járó gyilkolót?” –
Így töpreng, mikor nyerít messziről
a táltosa az udvar végiből.
Szalad hozzá; azt mondja ím a ló:
– Ne bántsd a sárkányt, mert ha egy fejét
leütnéd azzal az éktelen karddal,
csak növelnéd még szörnyű erejét;
fölkel, hogy minket megszakasszon,
és rab marad a kis kisasszony!
Másképp veszejtsük el a gonoszát!
Nyergelj s gyerünk, míg alszik részegen!
Van egy vaddisznó kinn a vadas erdőn,
egy dühös vadkan él a sűrűben;
már röptetünk, de kapaszkodj belém,
ha szédülsz itt a világ tetején!
Az a vaddisznó nyulat rejt fejében,
iskátulyát őriz a nyúl feje,
iskátulyában kilenc lódarázs zúg,
azokban él a sárkány ereje;
azt kell, kis gazdám, összerontani,
s rá a sárkányra, vérét ontani!
Átröptettek egy sűrű fellegen;
ott voltak már az erdő közepén;
horkant a vadkan, s csörtetett feléjük,
át a bokrok leveles sűrüjén;
ugrott a táltos könnyű lábbal,
s odazuhintott öt patával.
Eldől a vad; elő kard; ím a nyúl
ugrik; utána; el már nem szalad;
fejében ott az iskátulya; abban
a lódarázs zúg; majd az ég szakad;
iskátulyára tiprat a kiskondás,
nincs abba többé semmilyen zsibongás.
– No, kicsi gazdám – szólal meg a táltos –,
bátran mehetünk már hazafelé.
Röptettek vissza; megyen a kiskondás
egyenesen a szörnyeteg elé.
Nincs annak már szúnyognyi ereje,
föld felé húzza a kilenc feje.
– Megölted az erőmet, igaz-e? –
nyögött a sárkány. – Megöltem bizony! –
felelt a gyerek. – S te se élsz sokáig,
életedet a kardomra bízom.
Azzal elfordult; a kard nekiállt;
és halt a sárkány dicstelen halált.
Föl a toronyba! Szalad a gyerek!
Ott a királylány; sír, sír egyedül.
A sárkány ingét vasalja egy deszkán,
de a kiskondás láttán földerül.
Mondja sorra a kiskondás-gyerek;
a kisasszony már vállán pityereg.
Fogja a pisze kiskondás-gyerek,
fogja a kezét s elmondja neki:
amióta a sárkány elrabolta,
nincs más érzése, csak hogy: szereti.
A királylány csak szemével beszél,
ám az a beszéd „igennel” felér.
Hanem földobog hozzájuk a táltos:
– Indulni kéne, kis gazdám, haza!
Leugratni az égigérő fáról,
mielőtt meglep még az éjszaka…
Hát mindketten a táltosra fölültek,
s az égigérő fáról elrepültek.
A fa alatt ott várt a kismalac;
sétált le-föl, kis gazdájára várt.
Hátára vette át a kis kisasszonyt,
s a két táltos hazáig meg nem állt;
egyszerre értek haza mind a ketten,
s lovasaikat letették a kertben.
A kenderszakállú öreg király
még akkor is az ablakában ült,
nem érdekelte semmi a világból,
csak könyökölt; a kertnek sem örült,
egyszer csak ím, szalad a lánya,
egyenest apja ablakára.
Volt ölelkezés, vigalom,
hétnapos nagy lakodalom,
a kiskondáshoz ment a kis kisasszony,
szerették egymást, még milyen nagyon!
Illett a kiskondás a lányhoz,
a feje meg a koronához.
Hát a körmöci aranya,
a három arany hova lett?
Abból bizony a kismalacnak
egy nagy áldomást fizetett!
Mert a kis malacé az érdem,
hogy nem él már kondás-kenyéren.
A világ végén túlnan valahol
megvan még a királyi palota,
hetvenhét tornya szikrázik a napban,
sarkig tárva hetvenhét kapuja,
ha termeivel az ember betelt,
fő-fő látványnak ott van még a kert.
Mert a kertben – ha dér, ha fagy, ha tél,
hó hulladozhat – nő a liliom,
nem pergeti le levelét a rózsa,
nem hervadozik egyetlen szirom,
zöldel a fű a téli utakon,
és zeng a víz a márványkutakon.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]