„Mint megdőlt, régi sírkő”
|
|
Ezt a verset Juhász Ferenc írta hozzád, akivel nagyjából együtt indultál. Milyen volt az indulás? Ki adta ki az első verseskönyvedet?
Az első verseskönyvem, Dülöngélünk a címe, az Egyetemi Nyomdánál jelent meg. Egy embernek köszönhetem csak, dr. Kulcsár Adorjánnak, ő volt a Diáriumnak a szerkesztője annak idején. Ez a Diárium az Egyetemi Nyomda könyvbarátainak volt a lapja, évente négyszer jelent csak meg. Kulcsár Adorján nagyon sok versemet közölte, és nagy meglepetésemre mindig ugyanolyan betűből szedette a verseimet, azzal a titkos gondolattal, hogy majd összeáll annyi vers, amiből ő egy kötetet tud csinálni.
A Diárium című Lapra most már nemigen emlékszünk, de ha én jól tudom, akkor ebben kortársaid, tehát más költők is megjelentek, hasonló szeretetteljes fogadásban részesültek. Úgy emlékszem, hogy például Juhász Ferenc versei is megjelentek a Diáriumban.
Igen, Juhász is. Ez nagyon érdekes, hogy mondod Juhász nevét. Mindjárt egy rossz adatot szeretnék, egy rossz irodalomtörténeti adatot korrigálni itt, mert Juhász Ferenc önéletrajzában kétszer is olvastam, hogy én közöltem az ő verseit, az első verseit…
Tehát felfedezője voltál, azt írta Juhász Feri.
Igen, nem tudom, hogy mért írta Juhász Feri ezt, mert szeret engem – valószínűleg ezért; de remélem, hogy nem azért, mintha Kulcsár Adorjánt elfelejtette volna. Mert én néhány évvel vagyok csak idősebb Juhásznál. Lapszerkesztő soha nem voltam. Az ő versei úgy jelentek meg a Diáriumban, hogy valóban én vittem el Kulcsár Adorjánnak, ez 47-ben volt, akkor ismertem meg Hantai Simonéknál Juhász Ferencet, és nagyon megszerettem az első verseit. Például az Arany és az Ezüst című verse benne volt a Juhász Összes versekben is, ezzel a két verssel kezdődik az egész Juhász Ferenc-i költészet. Kulcsár Adorjánnak megmutattam ezt a két verset, nagyon tetszett neki, és azt mondta, hogy feltétlenül közli Juhászt a Diárium tavaszi számában majd. Elkezdtem könyörögni Kulcsár Dódinak, hogy ez olyan nagy dolog lenne, hogy ha ez a gyerek Biára hazamegy karácsonykor, és az apjának, aki beteg volt már akkor, sajnos, meg tudja nyomtatásban mutatni az első verseit. Kulcsár azt mondta, hogy be van tördelve a lap, nem tud semmit csinálni. Erre én azt mondtam neki, hogy engem annyiszor közölt, én is be vagyok tördelve a lapba, az én versem helyére befér ez a két kis Juhász Ferenc-vers. Ettől Kulcsár Dódi nagyon meghatódott, és kihagyta Darázs Endrét, szegényt, a számból. Így jelent meg Juhász, ez volt a két első verse valóban.
Hogyan történt az, hogy belekerültél az irodalmi életbe, mert hiszen valahogy belekerültél?
Hát nem a Diáriumhoz vittem először verseimet. Nekem volt egy barátom, aki megvan ma is, sajnálom, hogy olyan ritkán látom, talán tíz évvel idősebb nálam, Szíjgyártó László, kiváló fordítónak ismerhettük meg az elmúlt tíz évben őt. Ő volt az „egyetemem”, tulajdonképpen Szíjgyártó László, aki nem az irodalommal ismertetett meg, mert az irodalmat én már saját magamtól is kerestem korábban, de az érdeklődésemet ő szorította egy nagyon széles mederbe is ugyan, de szorított arra is, hogy egy irányba fejlődjek, és menjek az irodalomban. Nagyon sokat köszönhetek neki, Szíjgyártó Laci a jelenlétével ugyanolyan fontos volt számomra, mint József Attila. Tudod, ismersz, József Attilát tizenhét éves koromban nagyon megszerettem, a verseit, akkor ő már halott volt, nem nagyon volt az országban ismert, nem is tudom, hogy mért találtam meg én magamnak József Attilát, minthogy senki nekem nem mondta, hogy ezt a nevet tudnom kell. A hajdani Teleki téren megvettem a Medvetánc című kötetét, ötven fillérért, ugyanakkor, amikor Jékely Zoltán Éjszakák című könyvét ugyancsak ötven fillérért vettem, és Szabó Lőrinc összes verseit, azt nem ötven fillérért, de gondold el, hogy ötven fillérért a Medvetáncot meg tudtam venni, és nagyon hamar kívülről tudtam a Medvetánc verseit. De akkor én még nem gondoltam ám, hogy valaha verset fogok írni, sőt, engem el is keserített József Attila, mert úgy éreztem, hogy mindent megírt, amit nekem kellene megírnom. Amikor aztán évekkel később elkezdtem verset írni, ezzel a nagy árnyékkal kellett nekem megküzdenem, mert a legszemélyesebb József Attila-versek, amik látszólag csak az ő életére érvényesek, úgy hangzottak előttem, mintha egyenesen rólam szóltak volna.
Miért érezted úgy, hogy olyanok voltak? Sorsazonosság?
A sorsazonosságból is. Az árvaságunkat éreztem azonosnak, a szegénységet és a világ, ami az én kamaszkoromban körülvett, ugyanaz, már az érett József Attilát ugyanaz vette körül. Az egész gyermekkorom a Héderváry-birtokon telt el. A nagyszüleim neveltek engem, mert anyám meghalt, amikor születtem, és az egész világ, amit kezdtem megismerni, ez a Mosonszentmiklós, Lébény, Mecsér, Ásványráró, Lickó, Károly-major háromszögben telt el, ez volt a Héderváry-birtok.
Ezek szerint a nagymamád nevelt?
Engem a nagyszüleim neveltek, és ahogy már felnőtt koromban tudatosan tanultam nagy nevelőmtől, Szíjgyártó Lacitól, gyerekkoromban mindezt nagymamától kaptam meg. Nagyon sokat lehetne mondani erről a gyerekkorról és nagymamáról, aki különleges öregasszony volt. Tíz gyereke volt, tíz gyereket szült, és anyám halála után én lettem a tizenegyedik gyereke. Ami belőlem lett, úgy érzem, hogy mind nagymamától származik. Azt hiszem, hogy a tehetségemet is tőle kaptam, mindenesetre a fantáziálásra a hajlamot, a képességet nagymama adta meg nekem. Nagyanyám a második elemiből kimaradt, végleg befejezvén az iskoláit, de mondhatom neked, hogy ilyen csodálatos, művelt embert, mint ez a kis fekete berlinerkendős, paraszt öregasszony volt, nem ismertem életemben soha. Például a könyvekre ő szoktatott rá. Stendhal Vörös és feketéjét olvasta, nagyon szerette volna, ha olyan életem lenne, mint a Vörös és feketében Julien Sorelnek volt, természetesen a regény végét már nem szánta nekem ő, a Sorel halálát. A Háború és békét, Lev Tolsztoj könyvét, vagy ahogy abban az időben írták és mondták nálunk, gróf Tolsztoj Leónak a könyvét ő adta nekem. A Bibliával már nem kínzott engem, a saját szemét gyötörte csak a régi Bibliával, amit nagyapám vett, amikor az első fia született. Nagyapám, noha nem volt bibliás ember, könyvet nem is láttam a kezében, csak a Friss Újságot, de a Bibliába beírta, hogy „Vásáltam három becsülettel szerzett jó forintokon”. A Bibliát már csak nagymama olvasta. Ő nagyon sok történetet kitalált, mondott nekem a Bibliából is történeteket, de olyan bibliai történetekre is emlékszem nagymama előadásában, amelyeket soha a Bibliában – aztán később olvasni kezdtem a Bibliát – nem fedezhettem föl, tehát ő találta ki. És mivel ő kitalált rengeteget, nekem is hagyta, hogy azt találjak ki, amit akarok. Például, amikor késő esti csatangolásból hazamentem, kérdezte, hogy hol jártam. Kitaláltam, hogy a kertek alatt találkoztam az Estével, birkóztam az Estével, földhöz vágtam az Estét. Magam előtt láttam az Estét valóságosan, aki kísértetiesen hasonlított egy falubeli legényre, aki nagy verekedő volt, mindenkibe belekötött, hát a gyerekekbe természetesen nem. De én legyőztem, mint Estét győztem le. Előfordult, hogy lelkifurdalásos hazugságom is volt egyszer, amikor gyónnom kellett, a sztereotip szöveg után azt mondtam, amikor a bűnökre kellett volna térnem, hogy nincs bűnöm. Ezen a papunk – nagyon kedves, öreg papunk volt Mosonszentmiklóson – nagyon meglepődött, kihajolt a gyóntatószékből, és megkérdezte, sorba kezdte a bűn lehetséges formáit mondani nekem: Fiam, nem hazudtál? Nem, mondtam elszántan, és minden kis hazugságom elvonult lelki szemem előtt. Nem loptál? Nem, mondtam, és minden kis kockacukorlopás meg egyéb torkosságok elvonultak előttem, és akármit kérdezett a papunk, mindenre azt mondtam, hogy nincs bűnöm. Végül ő tört meg, és azt mondta, hogy akkor most mondj tíz miatyánkot és tíz üdvözlégyet a bűnösökért. Kimentem az oltárhoz – noha nem voltam megátalkodott gyerek –, keresztet vetettem és elkezdtem: Háda, Polgár, Korányi, Laki, Móré, Lázár, Táncos, Kiss, Sárosi, Toldi, Kemény. Tudod, ez volt abban az időben a Ferencváros összeállítása. Keresztet vetettem, s elkezdtem: Szabó, Mándi, Bíró, Sebes, Turai, Dudás, Sas, Müller, Cseh, Kardos, Titkos, ez volt az MTK összeállítása. Elmondtam a magyar futballbajnokságot miatyánkként és üdvözlégyként, aztán ha sok volt rám róva, egynéhány osztrák csapatot is elmondtam, majd, mint aki jól végezte a dolgát, kimentem a templomból. Gyönyörű szeptemberi nap volt, megálltam a templomajtóban, és arra gondoltam, hogy ha van Isten, most egy villám formájában levág, egyenesen a fejem közepibe. Nem vágott a fejembe, túléltem ezt.
A betlehemi pásztorok emléke visszajött a Korniss Dezső képére írt versedben. Vajon ezekre a gyerekkori emlékekre utal?
Sok minden visszajött most már, mert ez öregkori versem, amit Korniss Dezső Pásztorok című gyönyörű képére nemrégen írtam.
|
Nem tudom, hogy meg kell-e magyaráznom, hogy ebben a képben én kétezer évre visszamenőleg, tehát Jézus születéséig visszamenőleg látok minden pásztorokat, noha kevés pásztor van a képen. De úgy érzem, hogy Korniss olyan közösséget vállal kétezer év szegényeivel ebben a képben, amit én születésem óta nemcsak vállalok, hanem magam is élek.
A szüleidről, édesapádról nem is hallottál? Semmi történetet?
Ezeket olyan népmesei ködökbe homályosította el nagyanyám! Emlékszem, az első beszélgetéseink mindig apám körül forogtak nagymamával. Anyám neve és az alakja, noha meghalt, valahogy eleven volt, noha fényképet nem láttam róla. Amikor kérdeztem, hogy hogyan nézett ki anyám, mindig azt mondta, hogy Annus szép, derék lány volt. Ez volt minden, amit elmondott: szép, derék lány volt; tudod, hogy a parasztok minden virágot csak virágnak neveznek. Szép, derék lány volt. Az apámat, amikor kérdeztem, hogy: Hol az apám? Meghalt. – Mikor halt meg? – Úrnapján. – Hogyan halt meg? – A nádban. – Mi történt a nádban? – Megütötte a nádszál. – Mijét ütötte? – A derekát. Elképzeltem, mint egy látomást, hogy apám ment a nádasban gyanútlanul, és egy nádszál utánanyúlt, és derékon ütötte, annyira el tudta hitetni velem nagymama. Ő volt tulajdonképpen a családban a költő. Kétségbe voltam esve, amikor panaszkodott gyerekkoromban, hogy fiam, meg fogok halni. Nem mentem ki a szobából, amíg beteg volt. Többször volt orbánca, úgy tudom, hogy az orbánc ragályos betegség, én egész nap nem mozdultam el az ágyától, egy hosszú meszelőnk volt, a meszelőnyelet úgy támasztottam az ágya végébe, hogy ha valaki belép, nem ha valaki, ha a halál belép nagymamáért, én mellbe vágom ezzel a meszelővel, annyira féltettem nagymamát.
Emlékszel a legelső versedre?
Hát, ahogy az ember az első lányra is emlékszik, az első versre is ugyanúgy emlékszem, pedig elég régen írtam. Ez az a versem, amit nagymama elrakott, mert én csak hangpróbának tartottam, és tulajdonképpen az is, mert nagy Erdélyi József hatás érződik rajta. Ezt el is tudom mondani, az utolsót nem, de az elsőt el tudom mondani.
|
Ez benne volt már a Dülöngélünk kötetben, az első kötetedben?
Ez benne, bekerült a Dülöngélünkbe is, aztán a Sőtér István-i híres Négy nemzedék című antológiába, onnan aztán a Hét évszázad több kiadásába is bekerült, sőt, sokáig jóformán ez az egy versem mentette meg a költő nevemet, mert jöttek évek, amikor egyáltalán nem jelentem meg, nemcsak könyvem nem jelent meg, hanem egyetlen versem se jelent meg, ez az életem első szárnypróbája, ez volt sokáig az opus egyem és az opus utolsóm is. Elég régen volt, nagyon nehéz felidézni, mert én naplót soha nem írtam, tulajdonképpen meg is vetem azokat, akik naplót írnak. Az ember a legfontosabbakat magában kell hogy megőrizze, hacsak nem pályázik valami olyan irodalomtörténeti forrásnak a szerepére. A legfontosabb emlékek, meg nem fontosak, megmaradnak az emberben. Én például emlékszem gyerekkoromból egy körtére, egyetlenegy körtére, amit egyszer nagymamától kaptam, az a mérték a körtéhez nekem, a szaga, az íze, a formája, ötven éve előttem van; vagy egy esőtől lucskos, vonuló birkanyájnak a szaga, amit nagyon régen láttam, de még annak a nyájnak a hangját is hallom.
|
Hol laktál, mikor felkerültél Pestre?
Nekem akkor volt lakásom, sőt, nagyon jó lakásom volt, a Báthori utcában laktam, bent a belvárosban. Juhász Feriék összevissza laktak a Dési Huber kollégiumban, Nagy Laci lakott ott, aztán a József Attilában. A József Attila kollégiumban nem nagyon örültek Juhásznak és Nagy Lászlónak, nem szerették ezt a két költőt azok a fafejű kollégiumvezetők. Mivel mást képzeltek el, más költői szerepet képzeltek el ennek a két nagy tehetségnek. A kollégiumban nem érvényesülhetett a szellemük. Sajnálom, hogy éppen a József Attila-kollégiumban nem, úgyhogy őket eltanácsolták onnan. Emlékszem is, hogy egyszer télen találkoztam velük, amikor lakást kerestek, ez valamivel később volt már. Akkor hirtelen megszürkült az irodalmi étet, az irodalom, s a költészet is egyszerre olyan tett, mintha valami jégvilágban íródnának a versek. Nem akarta se Juhász, se Nagy Laci elhinni nekem, hogy nagy bajok vannak, veszekedtünk is sokat ezen, mind a ketten sokkal jobban hittek ebben a világban, mint én, becsületükre legyen mondva, noha ők is ugyanúgy látták, hogy bajok vannak, mint én, de ők velem szemben is kitartottak, és csúnyán összevesztünk. Egyszer a Gólyavár előtt találkoztunk, egy évig jóformán nem is beszéltünk, na, elég durván köszöntem el tőlük, még messziről láttam őket, utánuk néztem, aztán nem is találkoztunk sokáig. Írtam erre a vitára és erre a találkozásra később, nem akkor, egy ilyen bocsánatkérő verset, amit nem mutattam meg nekik, és mivel a verseim nagyon sokáig nem jelentek meg, könyveim is csak több mint húsz év után, tulajdonképpen csak a kötetemből értesültek erről a versről.
|
Nem volt jó érzés ezt írni, mert én is azt akartam, amit ők. Szerencsére nagyon múlt ez az idő, de mivel talán néhány évvel idősebb vagyok náluk, azért gondolom, hogy keservesebben láttam néhány jövendő rossz évet. Én úgy éreztem magam, mint az a kis kakas, amelyik egyet kukorékolt jóformán, és azonnal lecsapták a fejét. Tulajdonképpen kezdtem a pályámat, és azonnal befejeztem. Nekem ugyan szerencsém volt, mert állást kaptam, a Filmgyárban dolgoztam két évig, aztán a Móra Ferenc Könyvkiadóhoz kerültem szerkesztőnek 1950-ben, amikor megalakult ez a kiadó. De olyan kilátástalannak éreztem a helyzetemet akkor, hogy ha valaki azt mondta volna, hogy huszonhét év múlva még a kiadónál leszek, nem hittem volna el neki.
Érdekel-e a politika?
A szocializmus szót nem tudtam leírni egyetlen versemben sem, noha harminc éve írok verset. Valahogyan illetlenségnek éreztem volna, hogy leírjam, mint ahogyan nem szívesen beszél arról az ember, hogy szépnek tartja-e az anyját, vagy nem. A magyar szót sem tudom leírni, nagyon sokan leírták, akik fontosak számomra, de sok olyan is leírta, akinek semmi oka nem volt rá, hogy versbe írja. A hangomat, ha van saját költői hangom, nagyon furcsán minősítik, jó régen már. A népi szürrealizmust én nem tartom a költészeten belül irányzatnak. Népi szürrealista nagyanyám volt, hogy mi a népi szürrealizmus, arra mondok nagymama szájából egy példát. Már nagyon öreg volt, amikor egyszer meglátogattam. Nagymama ült már tíz perce lehunyt szemmel egy széken, egy kis széken, teljesen mozdulatlan volt az arca, szeme lehunyva. Beszéltem hozzá, de nem felelt, s végül már arra gondoltam, hogy talán meghalt, csak még nem dőlt el, s úgy megnyomtam a hangom: nagymama, min gondolkozik? Rám nézett, csak ennyit mondott: a széken. Ez népi szürrealizmus, ezt én elérni soha versben nem tudtam, a tömörségnek, a játéknak, a képzeletnek és a népi szellemnek ezt a sűrített kifejezését, most már nem is fogom tudni elérni.
Inkább fejben írod a verseket, vagy papíron?
Hát erre nincs szabály, elég sok verset írtam fejben, de kis verseket, a legjobbakat, a legjobban amit szerettem, a Fehér virág című versem, fejben írtam. Órákig álltam hagymáért sorban a Hold utcai csarnokban, és körülöttem öregasszonyok pletykálgattak mindenféléről. Tudtam, hogy órákig kell állnom, s akkor írtam először fejben verset, a Fehér virágot. Ezt Radnóti Miklós emlékére írtam. Sok Radnóti-verset olvastam akkoriban, mert az első összegyűjtött kötete a Knernél akkor jelent meg.
|
Lelkifurdalásból is írtam ezt a verset, mert Radnótit egy ugrásra az én szülőfalumtól ölték meg 44-ben, nem tudom elképzelni, hogy ép ésszel el tudtam volna viselni ezt a jelenetet. A versben egyébként Radnóti neve nem is fordul elő, sokan azt hiszik, hogy szerelmes vers, egy halott lányhoz írtam, esetleg azt gondolhatja, aki nem tudja, hogy mi volt bennem!
Mit jelentett életedben és mit jelent a szerelem, mit jelentettek a nők?
Ugyanazt mondhatom, amit a költészetre, hogy mindent. Nagymamától kezdve, akitől az első szavakat hallottam, aki először hallotta az én szavamat, nagyon fontos szerepük volt a nőknek az életemben. Nekem három házasságom volt, harmadszor vagyok házas, utoljára, gondolom. Nagylányom is van, kislányom is van, unokáim is vannak. Mindig a szépet szerettem, nagy örömmel tudok visszaemlékezni a szerelemre, mert irigyeltek a barátaim. A szerelmes vers a legindiszkrétebb a költészeten belül, nagyon kiadja magát az ember a szerelmes versében, ha őszintén mer írni, úgyhogy nagyon nehéz még hozzátenni élőszóban. De örülök, hogy boldogan emlékezhetek vissza.
Gazdagnak érzed magad, vagy szegénynek?
Hát, hogy gondolod, hogy pénzem van-e?
Igen.
Gazdagnak érzem magam, sajnos, jó érzés, ha az embernek pénze van, de ez az élet ocsmány igazságtalansága, hogy fiatalon nincs az embernek pénze, fiatal költőnek, fiatal pincérgyereknek egyformán nincs pénze. A fiatalságnak a saját évei száma a gazdagsága, amikor nem számít az idő. Húszéves koromban egyszer egy nagy szamárságot írtam egy versben, valami olyasmit, hogy nem verem össze a bokám én a halál előtt; a vers elveszett, többre nem emlékszem, csak erre a nagy hülyeségre. Összeverem, gondolom, hogy össze fogom verni, és nagy kemény, utolsó hapták lesz, amikor összeverem, de nem félek ettől a pillanattól, úgy akarok élni, hogy ne legyen félnivalóm.
A halálról tulajdonképpen, ha belegondolok, nem is nagyon írtál, vagy ha jól emlékszem, nem is írtál verset. Mostanában foglalkozol-e a gondolattal?
Hát persze, ötvenedik évemben voltam, amikor gyerekem született, csak miatta gondoltam a halálra, mint kikerülhetetlen lehetőségre, hogy szeretném a kislányomat nagylánynak látni. Nem egyszerű önzésből, hanem föl akarok nevelni egy gyereket, egyet már fölneveltem, az már nagylány. Kíváncsi vagyok a jövőjére, és jó ideig benne akarok maradni ennek a gyereknek a jövőjében. Anyám halálát nem értem meg, furcsa, hogy nagymama halála volt anyám halála, mivel első pillanattól nagymama volt mellettem. Aztán persze meghalt Sárközi Márta, nagyapám, sok barát, fiatalon, Sarkadi Imre, egy évvel utána Czibor János, Juhász Erzsike, Juhász Feri felesége, Szabó István, Simon Pista. Volt alkalom ki miatt sírni. Nem tartom férfiatlannak a sírást, én még egy filmet is úgy nézek, mint a hajdani cselédlányok, egy western-filmen is tudok sírni, hát még amikor fontos emberekkel történik jóvátehetetlen, végérvényes dolog, halál. Nehéz ez, mindenki hiányzik nekem. Sok mesét írok, verses mesét írok A kislányomnak rengeteg verset mondok, gyerekverset. Amikor el akarnak lepni az ilyen gondolatok, Weöres Sándort, Petőfi Sándort, ezt a két Sándort mindig boldogan rántom elő, Luca nem is sejti, hogy mi történt velem, hogy hirtelen ötven Weöres Sándor-verset mondok el neki, vagy a saját meséimet is mondom, ő persze nem tudja, hogy én írtam. Weöres Sándor nevét nagyon jól megjegyezte már. Múltkor az Erzsébet hídon jöttem vele haza, Őrmezőre, autóbuszon, és kérdezte tőlem, hogy mi a másik híd neve. Mondom, neki, a Szabadság híd, azt mondja: Utána ugye a Petőfi Sándor híd van? Mert a Petőfi hidat ő Petőfi Sándor hídnak tudja. Mondtam, igen. Azt mondja: Weöres Sándor híd nincs? Elmondhatja Weöres Sándor, hogy ifjú szívekben él, ha már egy négyéves kislány elképzeli, hogy híd jár neki.
Gyűjtesz valamit?
Nem gyűjtök semmit, nem gyűjtök, a tárgyak valahogyan nincsenek rám ma már hatással. Valamikor, amikor négyezer könyvem volt, s kölcsönadtam egyet, ha nem kaptam vissza, lelki beteg voltam. Most bármelyik könyvemet kölcsönadom, vagy örökbe adom, azzal az érzéssel, hogy esetleg soha nem fogom megszerezni. De a könyvek változatlanul fontosak, talán a könyvek a fontos tárgyaim. Vagy megvan József Attilának egy verskézirata, nem is akármilyen vers ez, hanem a Lassan, tűnődve. Ez ott volt Párizsban az Hôtel de la Gironde-ban is, ott volt a falamon. Jóformán semmim nem volt akkor, csak ez a József Attila-kézirat, amikor egyszer egy barátom jött Londonból Párizsba, meglátogatott ebben a kis, kopott hotelszobában, egészen hátradőlt, amikor meglátta bekeretezve ezt a kéziratot. Azt mondta, hogy szerez a British Museumtól ötven fontot, ha eladom. Nagyon kellett volna a pénz, mert Anna lányom akkor jött nyaralni Párizsba, egész nyárra vártam őt, és nem a British Museumtól, hanem az ördögtől is elfogadtam volna pénzt, de nem ezért a kéziratért. Elmúlt néhány hét, aztán megérkezett az ötven font Londonból, de nem a British Museumtól, hanem ettől a barátomtól, aki azért küldte az ötven fontot, mert nem adtam el neki József Attilát. És tudod, hogy a kis dolgok milyen furcsán térülnek meg. Valami olyat kérdeztél, hogy voltam-e én valakinek mecénása. Egyszer voltam, úgy érzem, csak életemben mecénás, amikor egészen új volt a Népstadion, sokszor jártam ki a stadionba meccsekre. Egyszer, egy olyan tizen körüli kiskölyök, kis vörös hajú, szeplős kölyök, megkért, hogy vigyem be. Be akartam vinni, mert eszembe jutott, hogy hogyan vittek be engem a Fradi-pályára felnőttek annak idején, de a Népstadionba nem lehetett ám bevinni, vissza kellett jönnünk, hát nem akartam azért a gyereket ott hagyni. Odaadtam neki a jegyemet, amit még magamnak megváltottam, hogy menjen vissza ahhoz a pénztárhoz – és adtam pénzt –, hogy vegyen e mellé magának jegyet. Jött a gyerek, bementünk a stadionba, Fradi-Vasas meccs volt, nem drukkolt a gyerek, olyan szótlanul ült mellettem, ami egy tízéves gyerektől nekem szokatlan volt. Rájöttem, hogy Vasas-drukker, bár én nem ordítoztam a Fradit, soha nem ordítoztam, kiskoromban se, mondtam, csak nyugodtan drukkolj a csapatodnak. Teljesen fölszabadult, három-három volt egyébként az eredmény. Következő héten, mintha randevúztunk volna, ott volt a gyerek, bementünk. Sokáig, évekig jártam a gyerekkel meccsre, előfordult, hogy eszem ágában sem volt kimenni valami számomra érdektelen meccsre, de hogy ott van a kis srác, taxival kimentem a Népstadionba, bevittem a gyereket. Aztán úgy alakult az életem, hogy elmentem évekre Párizsba, meg nem jártam meccsre, szóval elmúlt sok év. Nemrégiben kint voltam a stadionban egy meccsen, nagyon sokan álltak a pénztáraknál, és körülnéztem, hogy nincs-e valaki ismerős a sorban, hogy megkérjem, hogy vegyen nekem jegyet, ne kelljen sorba állnom. Egy magas fiatalember rám néz, anélkül hogy szóltam volna neki: Egy jegy? Egy. Megváltotta a jegyet, ki akarom fizetni, azt mondja: Csak nem tetszik megsérteni? Tehát ezt a gyereket se tudtam ingyenbe mecénáskodásomba vonni, mert elmúlt tizenöt év, és visszakaptam. Egyébként megmondhatom neked, hogy én mindent visszakaptam, és mindent megkaptam.
A Nagy Lászlóról készült portréfilmben te voltál a riporter. Te kérdeztél. Mondd meg nekem, melyik volt a könnyebb, kérdezni, vagy válaszolni?
Kérdezni, természetesen, kérdezni. Nehéz az az önkifejezés, amit kamerák előtt kell elmondani a legtitkosabb gondolatairól az embernek. Egy költő azt hiheti, hogy csak versben mondhatja meg, amit akar, és azt hiszem, hogy az az önkifejezés legnagyobb próbája. Ahhoz kívánok magamnak szerencsét a továbbiakban, hogy tudjam még kifejezni magam, legyen mit mondanom. Nagymamával szeretném én bezárni most a gondolatomat, aki büszkén mondta nekem egyszer, hogy engem még nem hurítottak le a számért. Tehát hogy ő igazat mondott. A mi költészetünkben csak igazat lehet mondani, még annak is, aki nem akar. Én egyébként szeretnék mindig igazat mondani.
Végül szeretnélek megkérni, hogy az N. N. bolyongásai című kötetedből az utolsó verset olvasd föl.
Ez csak a könyvben az utolsó vers!
|
1978. nov. 14. (Magyar Televízió. Rendező: Eck T. Imre)