Riportvázlat

Hogy mitől lett egy ember olyan, amilyennek végül látjuk, nem nagyon tudom. Csak magamon mérhetem meg, ha van erre mérték… de tegyük föl, hogy van, s minthogy a tulajdon bőrömön méricskélek, igaznak is érezhetem, amit gondolok.

Engem nagyanyám nevelt, születésemtől, anyai nagyanyám. Családfámat az ő személyéig tudom visszavezetni, ő az én időben legtávolabbi, általam ismert elődöm. Tíz gyereket szült, és anyám halála után én lettem a tizenegyedik gyereke. Az első szavakra az ő szájából emlékszem, de ő volt az egyetem is, iskola a tisztességre, de más láthatatlan dolgokra is. Pedig nem volt írott morális törvénye, öreg parasztasszonyok nem is hallották a morál szót, de nagymamának még a lélegzetvétele is morális volt. Noha a második elemiből kimaradt, végleg befejezvén az iskoláit, haláláig igényes olvasó volt. Stendhal, Lev Tolsztoj, vagy ahogy abban az időben mondták: gróf Tolsztoj Leó könyveit olvasta és olvastatta velem; a Bibliával csak a maga szemét gyötörte. Beült a Nemzeti Színházba, amikor már gyermekkorom Szigetközéből Pestre kerültünk, és Hauptmann Henschel fuvarosát nézte meg, az előadás után gratulált Kiss Ferencnek és Dayka Margitnak, akik csudálkozhattak, gondolom, hogy ki lehet ez a berlinerkendős öregasszony. Másnap grenadérmarsfőzés közben közölte velem, hogy ők ketten a legnagyobb színészek, akiket valaha is látott, és azt is hozzátette, hogy a világ legnagyobb színészei közt a helyük. Azt hiszem, igaza volt.

Nagymama nyitotta föl a szemem s az eszem a szabad fantáziálásra. Persze, jó korán, ez még a gyerekkorban volt. A Héderváry-birtokon éltünk, költöztünk majorról majorra, vagy valamelyik szigetközi faluba: Mecsérre, Ráróba, Miklósra. Engedte, hogy éljek, ahogy tudok az én magamra szabott álomvilágomban. Elhitte például, amikor egész napi csatangolásból későn értem haza, hogy az Estével birkóztam, vagy hogy a folyók az én fantáziám szerint megszemélyesíthetők. Azt hittem, hogy notórius hazudozó vagyok, amikor a Sebes-Körösre azt mondtam, hogy hosszú lábú futóatléta, fáradhatatlan magyar Nurmi, a Rábát törökmézárusnak láttam, aki édességet árul a győri piacon, s a Rábca kosztba adott, csepűhajú lelenc, méghozzá szeretetre vágyó gyereklány. Ő fölöttem állt, és föloldozott vélt hazugságaim alól. Én meg neki hittem el, hogy minden este lábat kell mosni, és hogy cinpohárból a legjobb vizet inni. Mivelhogy akkor csak cinpoharunk volt.

 

Elég régóta írok verset, így hát elmondhatom, visszatekintve pályámra és életemre, hogy másik nagy nevelőm költészetünk volt. Vissza, vissza az időben, vissza a Halotti beszédig, sokan az elődök. Először a közvetlenül előttem járók. Emlékszem húszéves koromra, amikor még személyesen nem ismertem Jékely Zoltánt és Weöres Sándort, de tudtam, hogy csak tíz évvel idősebbek nálam. Mégis úgy olvastam verseiket, verseik után úgy tiszteltem őket, mint Vörösmarty Mihályt. Egy-két kötet volt mögöttük, kívülről tudtam a verseiket. De ma is így vagyok: én egy ívben látom a most huszonöt éves Nagy Gáspár nevét és Csokonai Vitézét, a kétszáz évesét. Hálát és tiszteletet érzek mindenkori költészetünk iránt.

Az én nemzedékemnek, a háború után indulóknak József Attila volt mindene. Amikor még csak kamasz voltam, s nem gondoltam, hogy valaha is verset írok majd, kétszáz versét tudtam kívülről. Ma se tudok többet. A legkisebb versei, a Csin-bin, a Biztató, az Óh, szív, nyugodj – ugyanolyan fontosak nekem, mint a sokat hallott és idézett József Attila-versek. Ezekről a versekről azt gondolom, hogy egyenesen nekem szóló személyes üzenetek.

Illyéstől lestem el a Párizs-látást! A Hunok Párisban bedekker volt nekem párizsi éveimre. Azt írja például egy helyütt, hogy a párizsi utcaseprők a csatornarácsok elé hurkába sodort zsákokat rugdosnak, hogy ezek a zsákakadályok a csatornába tereljék az esővizet. Ezt a húszas évek Párizsában tapasztalta, de lehet technikai forradalom Párizsban is, a zsákok ma is ott vannak a csatornarácsok körül.

És Illyés humora! És József Attiláé! Képességük a játékra, mert a költészet játékra is jó, ahogy a legnagyobbak példája mutatja. József Attiláról ez köztudottabb, de Illyésről, a nagy nemzeti freskók költőjéről kevesen gondolják és hiszik ezt a bujkáló, de született kedvességet. A Hunok Párisbant ezért a rejtőzködő illyési humorért szinte évente újraolvasom.

Hány költőt mondhatnék még, akikre tisztelettel gondolhatok!

Akiket ismertem, és akiket nem ismerhettem, és akik itt vannak köztünk.

A puszták népére rímelő sorsú bihari pásztort, Sinka Istvánt, aki fekete panaszokat mondott a harmincas évek Magyarországáról, sárba nyomott hárommillió nincstelenünkről; egy voltam én közülük. Az orosi pusztákról hallottam hangját, a Károly-majori lórék mellett, vagy a királydinnyés homokban… (Nagyanyáim…). Radnóti Miklóst, akit egy ugrásra a szülőfalumtól öltek meg, s akiről olyan bűntudattal írtam Fehér virág című versemet, mintha a gyilkosai közt lettem volna… A két magyar trubadúrt: a XVI. századi Balassit és a XX. századi Nadányi Zoltánt… Adyt, a bálványsziklát, a harlekin Kosztolányit… A pontos fogalmazásra tanító Szabó Lőrincet és Vas Istvánt… Az Énekek énekét fordító Halábori Bertalant, a kódexmásoló Sövényházi Mártát és Ráskay Leát… A legmodernebbet: Csokonai Vitézt… A legtisztább embert, akit pályámon ismertem: Berda Józsefet… És fiatalon elesett apánkat, a mészáros fiát… És szelíd nagyapánkat, Aranyt… Nemzedéktársaimat, és a már utánam jövőket… Két szomszédomat itt az Őrmezőn: Zelk Zoltánt és Kálnoky Lászlót.

Visszafelé lépegetve az időben, egész a Halotti beszédig, milyen névsort mondhatnék!

Mert: nincsenek ugyan Alpok nagyságú hegyeink, de költészetünk teli van Himalája méretű csúcsokkal. Látni őket és tudni róluk, ez egyszerre nyomasztó és gyönyörű érzés. Hányszor jóllaktam nagymama asztalánál, és az ő asztaluknál! Mindnyájan a szó tisztességére tanítottak, ehhez kell tartanom magam.

És Sinka István! A szegénységnek milyen tárnáiból emelte föl a fejét! Nemcsak rám volt nagy hatással, hanem a nálam öregebbekre, sőt a sokkal fiatalabbakra, Buda Ferencre, Utassy Józsefre, Kiss Annára például. Igen sajnálatos, hogy alig ismerik az új versolvasók az ő különlegesen nagy művét! Nem is jó szó ez a „sajnálatos”, lehet egyszerűbb bűnnek nevezni Sinka fényes nevének az elhallgatását. Költő nem jött mélyebbről, még József Attila se: negyvenéves koráig a puszta földön hált, mivel ridegpásztor volt, öregkorára gerincsérvet szerzett a csepeli szabadkikötőben; embertelen kínjait senki nem látta, aki a költőért, versei kiadásáért valamit tehetett volna. Most már, évekkel túl halálán, a kritika szembenézhetne végre hatalmas művével. Mert világnézeti bukdácsolásai csak önmagának ártottak, senki ellen nem vétett, s műve mégis föld alatt lappang. Tudok róla, hogy egy fiatal irodalomtörténész, Görömbei András könyvet írt róla, szeretném minél előbb olvasni, és látni a fiatalok kezében Sinka verseskötetét, hogy ők is megismerjék költészetét; a harmincas évek Magyarországáról, sárba nyomott, hárommillió nincstelenünkről senkinek sincsenek olyan fekete panaszai, mint Sinkának. A hárommillióból én is egy voltam.

Nagy hatású mesternek mondhatom még Szabó Lőrincet: a pontossága bűvölt el. A Tücsökzene egyik darabjában azt mondja el, hogyan drótozta össze a cselédlányok papucsát, ő, aki Nietzschét, Donne-t, Babitsot fejből tudta mondani órák hosszat, és Arany Jánost is persze. Sok költőt ismertem valóságosan, de Szabó Lőrinc volt mind közt az abszolút költő: ahogyan a légy pusztulását, a tihanyi napkeltét elmondta, azt hihettem, amikor hallottam, hogy varázslat tanúja vagyok.

Vagy Erdélyi Józsefet is mondhatom, aki már József Attilára is nagy hatással volt. A kétszer kettő költői egyszerűségét tanultam tőle.